LAWRENCE DURRELL

EGY KIS PÁRIZSI KALAND

Nem tudom, meséltem-e már neked (mondta Antrobus) arról a kis párizsi kalandomról? Nem? Nos, rendszerint nem szívesen bolygatom, mert nagyon is kínos emlék. De ma, amikor kitöltöttem a biztosítási kötvényem egészségügyi rovatát, eszembe jutott. Lelki szemeim előtt megjelent O'Toole. Uramisten, ti azt el sem tudjátok képzelni.

Úgy történt, hogy szabadságra indultam, és elkövettem azt a hibát, hogy megkérdeztem Tuckfey nagykövetet, nem tehetnék-e neki valami apró szívességet a fővárosokban, melyeken keresztülvisz az utam. Ez, amint ti is tudjátok, hozzátartozik a diplomáciai jómodorhoz, de csak egy aljas gazember vetemedhet arra, hogy azt válaszolja, de igen. Tuckfey megtette. Rám meredt némiképp vizenyős szemeivel, és bárgyú kérlelő hangon így szólt: – Antrobus, ön felbecsülhetetlen szolgálatot tehetne nekem. Az ön érett ítélete, megnyerő modora, atyai bölcsessége. . . Idáig mindez még igaz is lehetett. – Van nekem egy O'Toole nevű, pernahajder unokaöcsém – folytatta –, aki Párizsban tanul az orvosi karon. Aggódom, hogy esetleg valami szörnyűség történhet vele. Meggondolatlan fiatalember, nagyon meggondolatlan. Első levelében azt írja, „ carrément funeste”¹ lett, ami igen nyugtalanító, bármit is jelentsen. Tuckfey francia nyelvtudása, akárcsak az enyém, kicsit megkopott az évek során. Persze azért a vámnál mindketten el tudjuk mondani, hogy „ Cueillez des aujourd'hui les roses de la vie”,² méghozzá tűrhető kiejtéssel, ami mindig megteremti a hangulatot, ha nincs is nagy segítségünkre.

[1] Igazán gyászos.

[2] Rózsa az ifjúság, élvezd, amíg virágzik. Ronsard: Ha majd öreg leszel – Szabó Lőrinc fordítása.

Megerősítettem lelkemet, és szembefordultam a vésszel. – Tegye meg nekem ezt a kis baráti szívességet – mondta. – Mindössze annyit kérek öntől, hogy látogassa meg, és írjon nekem egy Bizalmas Jelentést róla. Ki tudja? Lehet, hogy sok rokon vonásra találnak egymásban, úgyis megáll egy-két napra, hogy benézzen MacPontyhoz a Követségre, és leakasszon egy ingyenebédet, nem? Szánjon rá egy délutánt erre a tévelygő gyermekre.

Úgy fogalmazta meg, hogy kegyetlenség lett volna visszautasítani. Beleegyeztem – ó, jaj, beleegyeztem. De azért aggasztott a dolog. Miközben az Orient Expresszen a tűkor előtt állva fodormenta illatú borotvavízzel dörzsölgettem az arcomat, gyöngéd balsejtelmekkel nézegettem magam. Ily nemes férfiú, és hogy visszaéltek jóságával.

Csupa rossz előjel fogadott. Ama hosszú nemzeti ünnepek egyike alatt érkeztem meg Párizsba, amelyek néha egy hétig is eltarthatnak. Minden zárva volt. Szolgálati kocsi sehol. Még a követség is zárva volt, mindenki elutazott. Még az ügyvivő is elment vadászni. A követség üres kagylóhéját egy analfabéta mosóasszony és egy abszinttől bűzlő irodaszolga gondjaira bízták. Arra számítottam, hogy majd elszállásolnak valamelyik ifjoncnál, aki boldog lesz, hogy megismerkedhet velem, és vendégül láthat. Pénzmag dolgában még súlyosabb helyzetbe kerültem. Alig volt nálam néhány utalvány, rendes, ropogós bankó pedig szinte semmi. Mielőtt elindultam, felvettem a szokásos utazási utalványokat, melyekkel feltölthettem volna tartályaimat, a kijelölt pontokon, és nem kényszerülök adósságokat hátrahagyni. Úticsekket akkor sem válthattam volna be, ha van nálam ilyesmi. És most ráadásul egyszeriben szembe találtam magam egy szállodaszámla kilátásaival is. Mi itt a teendő? – tanakodtam magamban, miközben a házi sajtót tanulmányoztam a titkárságon.

Az egész követségen sehol egy ismerős név, sehol egy barátságos arc. És micsoda közönségesen hangzó nevek, te jóisten. Egyre csüggedtebben olvastam a névsort. Musgrave, Hoppner, Pratt, Brown... ma már mindet jól ismeri az Interpol, de akkor még ismeretlenek voltak. Valamennyien kezdők. Amennyire megállapíthattam, az egész követséget frissen nevezték ki. Körbejártam a Goupilt, a Crillont, a Ritzet, meg a többi helyet, és megpróbáltam felhajtani egy kis kölcsönt, de képtelen voltam egy ismerős portásra akadni. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a vonatom csak hétfőn indult tovább. Úgy festett a dolog, hogy kénytelen leszek eltölteni egy hétvégét Párizsban, amikor minden zárva van, kivéve az olyan kulturális intézményeket, mint például a Louvre – ahol lankasztó mennyiségű nem kívánt kultúrának lennék kitéve. Tisztában voltam vele, hogy a franciák milyen veszedelmesek. Bármit, csak ezt ne. Sétálni indultam, és megdöbbentett a pikáns irodalmi terméket áruló boltok sokasága, s ha van pénzem, esetleg vettem volna egy példányt a Nem kívánt atyaság-ból, mely az anyáknak szóló tanácsokat tartalmazott egy Nem kívánt Atya tollából, és amit szerintem De Mandeville vagy Baygunnar írt álnéven. De nem mertem hazardírozni, nehogy abból a kevés frankomból is veszítsek. Ittam egy pohár Prune Magic-ot egy bisztróban, és a sorsomon elmélkedtem. Végül eszembe jutott O'Toole. Talán ő tud segíteni? Előkotortam a címét. Rövid sétányira lakott attól a helytől, ahol éppen voltam. Abból nem származhat baj, gondoltam, ha elsétálok arrafelé, és O'Toole-t egy jól időzített biccentésben, valamint néhány kedélyes szóban részesítem. Hamar megtaláltam a házat. Hátborzongatóan baljóslatú épület volt, a bejáratnál, valami kalickaszerűségben egy asszony ült, és merően figyelt. Amikor kiejtettem O'Toole nevét, felpattant, és egy vérfoltos hentesbárdot rántott elő a köténye alól. Megkért, hogy adjak át neki valami üzenetet, de nem sikerült megértenem, micsodát. Mindenesetre fenyegetően hangzott. Közben a bárddal csapkodott a nagyobb nyomaték kedvéért. Megemeltem a köcsögkalapomat, és eltökélten megindultam a szúrágta lépcsőn föl, a tizenhármas számú lakásba. A csöngő nem működött, ezért az esernyőmmel kopogtattam. Senki sem nyitott ajtót. Aztán egyszerre minden úgy történt, mint a moziban. Kivágódott az ajtó, valami megragadott a nyakkendőmnél, berántott, és a falhoz szorított. Az ajtó becsapódott utánam, és egy kés hegye szorult a nyakkendőmnek. O'Toole színe előtt álltam. – Egy szó, és ledöföm – sziszegte. Eszem ágában sem volt szólni. Megnémultam. Berángatott valami műteremszerű helyiségbe, lelökött egy pamlagra, én pedig ráestem a köcsögkalapomra. – Maga tőlük jött – jelentette ki –, hogy kémkedjen utánam. Megmondtam a nagybátyámnak, hogy a következő megkeserüli. És maga a következő. – Eltekintettem a szituációtól, és megpróbáltam megnyerő és kedves lenni. Nem használt. Olyasmivel kerültem szembe, ami meghaladta képességeimet. O'Toole úgy festett, mint Dylan Thomas egyheti lumpolás után. Nyakában sál, a fején lapos puhakalap, meg a többi. Látszott rajta, hogy a velejéig Valami. Világos volt, hogy szelíd semmitmondás itt nem célravezető. Mindemellett bűzlött a szilvapálinkától. Magánkívül volt. – Itt állok magamon kívül, nyakig a bajban, az a közveszélyes őrült meg kémeket küldözget utánam. – Remegett az ajka. A pasas szemmel láthatólag szorult helyzetben volt. Megköszörültem a torkom. – Ide figyeljen, O'Toole – mondtam. – Próbáljon uralkodni az idegein, és adja elő az ügyét. Talán segíthetek magán. – Erre felkiáltott, és megindult felém a felemelt késsel. – Talán segíthet – mondta. – Forgassa ki a zsebeit. – Attól tartok, hogy pénztárcám nemigen lehetett semmiféle tartós gyönyör forrása. O'Toole elégedetlen volt az eredménnyel, és becsületes tekintetem ellenére a zsebeimet is átkutatta gyakorlott kézzel. De ez a nyomorúságos összeg volt minden vagyonom. Dühödten járkált fel-alá, és késével a levegőt döfködte. – Mi a baja? – kérdeztem, és lehetett a hangomban valami kedves, valami, ami jóakaratot sugallt, ami megérintett lelkében egy húrt, mert kitört belőle az elfojtott zokogás, és azt mondta: – Adós vagyok a lakbérrel, és el akarják vinni Miriamot. Ma este jönnek végrehajtani. – Császárszakállas francia fogdmegek közeledtek, hogy elhurcolják Tuckfey unokaöcsikéjét. Szomorú volt látni egy ilyen ifjú s máris ennyire meghajszolt embert. – De nem fogják megkapni – sziszegte. – Inkább meghalok. Fokozatosan sikerült minden figyelmemet a helyzet tisztázására összpontosítanom: bár abból, amit most elmesélek neked, néhány részlet természetesen csak a későbbiek során jutott tudomásomra. De már abban a pillanatban egészen elképesztett a kedvesére tett utalás: csak egy latin lehet képes arra, hogy végrehajtási zárlatot rendeljen el egy leányra. – Kicsoda Miriam, és hol van? – kérdeztem körbepillantva a megkopasztott lakásban. Iszonyú rövidre köszörült kése hegyével (még mindig meg tudom mutatni az ingemen a vágást, ahol nekem szorította) a szoba sarka felé bökött. A villanyáramot kikapcsolták, és sűrű félhomály honolt a szobában, de azért láttam, hogy a szoba sarkában valamiféle múmiakoporsó áll. O'Toole vadul mutogatott feléje. – Megér kétszázötven fontot – mondta. – És ráadásul a nagynéném. – Szavamra mondom, egy mozgatható csontváz volt benne, afféle, amilyennel az orvostanhallgatók szokták rémisztgetni egymást április elsején. Tetőtől talpig hiánytalanul megvolt. A nyakában volt egy kampó, azon lógott, és ha az ember közelebb lépett, fura mód elmosolyodott. Megborzongtam. Mivel nem szívesen szakítom meg a gondolatmenetemet, megkértem O'Toole-t, hogy fejtse ki egy kicsit bővebben, világítsa meg számomra, magyarázza meg a dolgot. Nos, O'Toole sebészcsaládban nőtt fel Dublinban, és hozzátartozói valamennyien szentül hittek a francia forradalom eszméiben. Ők ragaszkodtak hozzá, hogy Párizsban folytassa tanulmányait, nagynénje, Miriam pedig a család dicsőségének öregbítése végett a tudományra hagyományozta testét. Ez volt egyetlen örökségük. Rajta kívül semmijük sem volt. De amikor O'Toole elindult Párizsba, nagylelkűen neki adományozták, mondván, gondolom, hogy próbáljon meg méltó lenni hozzá, ha ugyan nem azt, hogy próbálja fölülmúlni a nagynénit. És most végrehajtási zárlat vár reá. Minél többet lát az ember az életből, annál valószínűtlenebbnek tűnik... Lehet, hogy az az O'Toole egy semmirekellő csibész volt, de én mégis éreztem iránta egy cseppnyi rokonszenvet. Egy érző lélekkel álltam szemben. Leleményes kérdésekkel a többit is sikerült megtudnom. Kézenfekvő, hogy őt magát nem helyezhették zárlat alá, csak az ingóságait; sikerült is a legtöbb ruháját kicsempésznie oly módon, hogy egyszerre két-három ruhát húzott magára, és úgy sétált le többször is a lépcsőn, aztán a sarki bisztró vécéjében levetkőzött, ahol a barátja, Coco vigyázott rájuk addig. – De ha megpróbáltam volna levinni egy táskát, a házmester azonnal nekem esett volna a véres bárddal. Kénytelen leszek itthagyni a táskáimat. De mi legyen Miriammal? – Nem láttam kiutat. Aztán láttam, hogy összeszűkül a szeme, és jelentőségteljesen néz rám, mintha mindjárt belém akarná vágni a kést. – Mit bámul rám? – kiáltottam rá. Éreztem, hogy valami szörnyűséges gondolat fogamzik meg a fejében. És nem tévedtem. – Megvan – kiáltotta, és ismét fenyegetőleg hadonászott késével. – Azt mondta, azért jött, hogy segítsen rajtam, hát fog is. – Kinyitotta az ablakot, és lemutatott az utcára. – Maga ide fog állni, és én leeresztem magának Miriamot – mondta. – De ha csak ennyi csorba is lesz rajta, mire leérek, a maga sorsa megpecsételődött. – Tiltakozni próbáltam. Végtére is, védekeztem, én brit alattvaló vagyok, a Szent Mihály- és Szent György-rend lovagja, a Rotary Club tagja, közismert csengettyűművész. Igazán nem várhatja el tőlem, hogy kiállják egy párizsi utcasarokra az ő mezítelen nagynénijével a karjaimban. De ő elvárta tőlem. Újra megdöfködött. – És nehogy azt higgye, hogy megléphet vele – tette hozzá. – Mert én ezzel dobni is tudok ám. Ide nézzen! – Sarkon perdült, és a kést belevágta a konyhaszekrénybe.

Nos, egy mélységesen lesújtott diplomata lépkedett lefele a recsegő lépcsőn, s emelte meg köcsögkalapját a minden báját nélkülöző dromedár hölgy előtt, aki a kalickájában még mindig a végrehajtó közegekre várt, hogy megostromolhassa a tizenhármas számú lakást. Amikor kiértem az utcára, megborzongtam. A valószerűtlenség érzése kerített hatalmába; illetve ahogy ott vártam fölfelé pillantgatva, úgy éreztem, hogy nem vagyok többé önmagam, hogy nem vagyok azonos belső lényemmel. Föntről, enyhén himbálózva a szellőben, a tiszteletre méltó nagynéni csontozata ereszkedett felém egy darab erős zsinegen. Sikerült rendben elkapnom. Biztosan tartottam karjaim között Miriamot, aki egyébként nehezebb volt, mint gondolná az ember. – Most mi legyen? – kiáltottam fel az égbe aggodalmasan. Egy rendőr jelent meg a sarkon. A látványtól földbe gyökerezett a lába. Mélységesen tudatában lévén Miriam mezítelenségének, kibújtam halványzöld plasztik esőkabátomból, és nekiláttam, hogy ráhúzzam karjaira. A rendőr gallérjáig sápadtan egy darabig nézte, magában motyogva valamit, hogy furcsa gusztusuk van némelyeknek, aztán megfordult, és futva indult vissza az utcán a sípját fújva, és tanúkért kiabált. Ilyesmi csakis Lourdes-ban történhet, gondolhatta magában. Nem volt idő magyarázkodásra és bocsánatkérésekre, mert O'Toole robogott ki a kapun, gömbölyűen, mint egy Michelin autógumi-reklám, az utolsó három öltönyében, és négy pulóverében. – Futás – kiáltott rám, és én a vakrémülettől űzetve, bicegő vágtába kezdtem. Miriam terhén megosztoztunk, s mint egy bomba vágódtunk be a bisztró ajtaján. – Megmenekültünk – kiáltotta O'Toole. Nem tudom, öreg fiú, hogy voltál-e már egy halványzöld, plasztik esőkabátba öltöztetett csontvázzal nyilvános helyen. Nem tudom, hogy írjam le ezt az érzést... Kínos. A vendégek nagy részének elfehéredett a napbarnított arca, kivették szájukból a pipát, mintha szólni akartak volna, de aztán csak nyeltek egyet. O'Toole felültette Miriamot az egyik bárszékre, és rendelt három kupicával. Coco, a barátja egészen természetesen fogadta a dolgot. Gondolom, azt hitte, hogy Miriamot O'Toole ölte meg, és aztán egy unalmas percében összerakosgatta, hogy legyen valami társasága az esős szombat estékre. Nem tudom. Mindenesetre hosszú, bizalmas eszmecsere következett arról, hogyan lehetne Miriamért valami tisztességes összeget kapni. Ez természetesen reánk irányította a füleket, és az ajkakra sikamlós megjegyzéseket csalt. Coco amellett volt, hogy adjuk el Miriamot a Clinique des Pieds Sensibles-nek,³ de újfent megfeneklettünk a nemzeti ünnepen. A klinika zárva volt. Addigra már annyira felhevült állapotba kerültem, hogy kihörpintettem Miriam poharát is. Közben odakinn az utcán megkezdődött a tánc; szerencsére a rendőrség kordont vont a ház köré, melynek lakói nagynénikéjük feldarabolásával töltik az idejüket, de csak cilinderes, malaclopós végrehajtókat, törvényszéki altiszteket, és az ördög tudja még milyen közegeket találtak. Istennek hála, hogy már nem voltunk ott; a rendőrség letartóztatta a végrehajtókat, akik hevesen ellenálltak a letartóztatásnak. Nem éreztem örömet mindezek láttán; csak balsejtelmeket. Mert a bárszéken, könnyedén mosolyogva ott ült az az átkozott csontváz. Órák hosszat lapultunk, miközben Coco látott el bennünket itallal, minden poharat feljegyezve egy táblára. Politikai életéről mesélt. Kiderült, hogy Coco tüzes forradalmár, aki éjszakánként a várost járja, és krétával azt írja a falakra, hogy „ Coco est traître” meg hogy „ Français à moi”.⁴ Pártjának igen zengzetes neve volt, de O'Toole szerint csak egy tagja, az is ő maga. Eklektikus badarság. De közben az idő előrehaladt, ideje volt, hogy szedelőzködjem, és ezt közöltem is. – Márpedig ezt most bizony isten végigcsinálja velem – ordította O'Toole –, vagy Tuckfey csontjaira esküszöm, hogy itt helyben átvágom azt a maga külügyminisztériumi torkát. – Tuckfey! Abban a pillanatban határtalan utálattal gondoltam rá. Ott álltam egy fillér nélkül ennek a nagynéni-komplexummal súlyosbított sötét alaknak a csapdájában.

[3] Fájóslábúak Klinikája.

[4] Coco áruló. Franciák, hozzám.

Coco egy dallal próbált minket jobb kedvre deríteni igen szép hangja volt –, de én nem voltam vigadni való kedvemben. O'Toole elmélyülten töprengett. Aztán közölte, hogy megvan. Akad egy ember, aki hajlandó lenne tisztességes árat fizetni Miriamért, egy Raoul nevű pacák. Ám Raoul valahol Párizs környékén lakott. Úgy festett a dolog, hogy valamilyen úton-módon egy kis kölcsönt kell szereznünk. O'Toole úgy döntött, hogy az út költségeire elzálogosítja néhány öltönyét Cocónál. – Nem akarok elutazni sehová – siránkoztam. – Kuss, Szardella – mennydörögte. Most már mindhalálig együtt vagyunk ebben a slamasztikában. – Én is éppen ettől tartottam, fölöttébb; de gyengének éreztem magam és védtelennek. Miriam valamiképpen engem is átgyúrt, a maga szikár akarata szerint. Nem fogom leírni, miként vonultunk keresztül Párizson – ezt megőrzöm emlékirataim második kötete számára. O'Toole teljesen az alkohol hatása alá került, és egyre több kedvet mutatott a tréfára egészen a durvaság határáig. Előfordult-e már veled, hogy sorba álltál egy buszmegállóban, és oldalra fordulva egy zöld esőkabátos csontvázat pillantottál meg magad mellett? Rémületet keltettünk, amerre csak jártunk. A buszon O'Toole a Mutilés de La Guerre⁵ számára fenn? tartott helyre ültette le Miriamot, és nem volt hajlandó jegyet váltani a számára, mondván, hogy Miriam a Marne-nál esett el. A kalauz arca eltorzult, bajsza 365 fokos kört írt le, de mit mondhatott volna? Hogyan tudta volna bizonyítani az ellenkezőjét? Többször is eltévedtünk. Egy ízben egyedül kellett álldogálnom Miriamot tartva, amíg O'Toole meglátogatta ama bádogpajzsok egyikét, melyek alól kilátszik a vendégek lába. A St. Sulpice lépcsőin álltam, amikor egy másik rendőr lépett hozzám, hogy eltársalogjon velem; talán lázadástól tartott? Vagy bűntényre gyanakodott? Sohasem fogom megtudni. Megpróbált megszólítani, persze nagyon jólnevelten, és Miriamra mutatott. – C est la plume de ma tante – próbáltam magyarázkodni –, Mademoiselle Miriam. – Tiens⁶ – válaszolta, és megemelte a csákóját. De az erőfeszítés, hogy megmagyarázzam a helyzetet, valamint O'Toole hosszas távolléte annyira megviselt, hogy bemenekültem a templomba, és elrejtőztem az egyik oldalkápolnában. Ám alighogy belekezdtem a Miatyánkba, oldalamon a térdeplő Miriammal, amikor egy sekrestyés jött oda hozzám falfehéren, és rám sziszegett. – Vigye innen ezt az izét, még elijeszti a híveket – kétségkívül ez volt szavai értelme. Kudarcot vallva a Mindenhatónál tett közbenjárási kísérletemben, visszavonultam a lépcsőkre, ahol újra találkoztam O'Toole-lal. Újabb buszozás következett, aztán még egy. Kezdtem azt hinni, hogy már az egész város látott bennünket különös útitársunkkal. Voltak, akik azt hittek, hogy ortopéd segédeszközöket reklámozunk. Mások meg, hogy mi vagyunk Burke és Hare, a két sírrabló, és éppen dáridót csapunk. A legirgalmasabb lelkületűek azt hitték, hogy valami meglehetősen ízetlen tréfát művelünk útban a csontkamra felé.

[5] Hadirokkant.

[6] Ez a nagynénikém holmija... – Nocsak.

Olykor félig-meddig magamhoz tértem kábulatomból, és hangosan imádkoztam. De Miriam csak mosolygott. Még sohasem éreztem magam ennyire a figyelem központjában. De a legrosszabb még hátra volt. Messze kinn Párizs határában megérkeztünk egy helységbe, aminek a neve valahogy úgy hangzott, St. Potroh La Boue. Óvatosan átvonszoltuk Miriamot egy kis temetőn a fák és bokrok mögé húzódó parasztok tekintetétől kísérve. Megrántottunk egy csöngőt, kinyílt egy ajtó, és ott állt Raoul, fején barett, szájában pipa, és mi azt hittük, most már biztonságban vagyunk – kivált, hogy magánkívül volt az örömtől Miriam láttán, és azon nyomban megegyeztünk, hogy majd ő megfelelő otthont keres Miriamnak. Túláradó örömünkben, nem tagadom, körbevalceroztuk Miriammal a szobát. De Raoul hirtelen megtorpant, és felhők gyűltek az arcára. Láthatólag ő is éppen bajban volt. Összetűzött a helybeli plébánossal, aki kiprédikálta a St. Potroh-i szószékről, és meggyanúsította, hogy fekete mágiát űz; az igazság az volt, hogy Raoul salátát termesztett a kertjében a Rudolf Steiner-féle bioorganikus módszerrel. Magam sem vagyok tisztában a dologgal, és csak annyit tudtam meg róla, hogy ha az ember azt akarja, hogy nőjenek is azok a palánták, teliholdnál körül kell járni az ágyásokat, és közben fuvolázni kell nekik. Elismerem, ez tökéletesen elegendő, hogy akár a legsötétebb gyanút ébressze. Az ügy annyira elmérgesedett, hogy már azon gondolkozott, hogy lezárja a házat, és visszaköltözik Párizsba. Miközben mindezt elmagyarázta, megszólalt a telefon. Fölemelte a kagylót, és felugrott, mint egy bakkecske. – Már jönnek, hogy letartóztassanak. Valaki felhívta a rendőrséget, hogy látta, amint valakik hullákat húzkodnak ki a szomszéd temetőből, és ide hordják be hozzám. Nincs vesztegetni való időnk. – Úgy megszorítottam az ernyőmet, hogy egészen elfehéredtek az ujjam bütykei. Miféle új borzalmak várnak ránk? Kinn egy templomi harang kondult meg komoran, behallatszott a tömeg zúgása, néhány kavics vágódott a kerítésnek. Mi csak ültünk, és néztünk egymásra megfélemlítetten. Aztán valahonnan messze a határból meghallottuk egy felénk robogó rendőrautó csaholását. – Gyorsan – kiáltotta Raoul. – Meg kell szöknünk! – és engem újra magukkal ragadtak, mint az örvény. Nem emlékszem tisztán, mi is történt... hogyan találtuk magunkat egyszeriben Raoul kicsi autójában, mindahányan. Én a hátsó ülésen ültem, Miriammal az ölemben. Amikor göröngyök záporában kirobogtunk a kertkapun, démoni kiáltás szakadt fel ezernyi torokból. Legsötétebb gyanújuk igazolódott be. A borzalom sikolya. Ez kétségkívül túlzás volt, de hát a pallérozatlan parasztok már ilyenek. Végtére is én még akkor is meglehetősen rendezett öltözékben voltam, és köcsögkalapomat is viseltem. Igazán nem kellett volna azt képzelniük, hogy ...

Szélvészként vágtattunk, sarkunkban két-három bajszos zsarukkal rakott fekete autóval. Kezdtek a nyomunkba érni. – Gyorsabban – kiáltotta O’Toole, és Raoul lenyomta, amíg az a micsoda egy szintbe került a kocsi padlójával. Sokkal gyorsabban vettük a kanyart, semmint azt a kerékcsikorgásból megítélhettük volna. De nem is tarthattuk ezt a sebességet. Befordultunk egy sarkon, és lezárt sorompóval találtuk szembe magunkat. Már késő volt fékezni. Raoul tett egy hősies kísérletet, hogy átugrasson az akadályon, mire lefordultunk az útról, nekihajtottunk a mezőnek, aztán egyenest bele egy szénakazal kellős közepébe. Azt hiszem, elvesztettem az eszméletemet; füst volt, sötétség, és mindenem viszketett. Mégis, amikor végre napvilágra hoztak, hatalmas megkönnyebbülést éreztem, mert Miriam nem volt többé. Ezer darabra zúzódott. Szintúgy mi valamennyien. A gáláns rendőrök kiföldeltek bennünket, létrára helyeztek, és beszállítottak az elsősegélynyújtó helyre. Aztán már csak arra emlékszem, hogy a moissoni kórházban tértem magamhoz, és a szomszéd ágyban O’Toole feküdt. Minden tagom sajgott, de semmim sem törött el. Az orrom elkékült – itt, ezen a részen. Viszonylag szerencsésen megúsztam. Félig öntudatlanul feküdtem, és közben kihallgattam két orvost, amint a mi esetünkről és a kezelés módozatairól vitatkoztak. O’Toole halottnak tettette magát, de azért ő is figyelmesen hallgatta. Az egyik hang azt mondta: – Nem értek veled egyet, Armand. Ilyen esetekben a Cordon Rouge elég hatásos. – A másik hang a fejét rázta, és azt mondta: – Szerintem csakis az Imperial a megoldás. – Bizsergő öröm dobogtatta meg keblemet. Áldottam az orvostudományt, mely annyira felvilágosult, hogy márkás pezsgőt rendel, ami köztudomásúan jó a sokkra, jó a horzsolásokra, jó mindenre. Méghozzá Imperial Tokay-t, Mumm's Cordon Rouge-t... tulajdonképpen nem is bántam, hogy melyiket. A hangok elhaltak, és mi újra egyedül maradtunk. Kuncogni kezdtem, és áthajoltam O’Toole-hoz. – Hallotta ezt? – kérdeztem. – Pezsgőkúrát fogunk kapni. Hát nem remek? – De O’Toole arca élénkzöld volt, és ajkai hangtalan imát rebegtek. – Szardella – szólalt meg végül is –, maga nem tudja, mit beszél. Féktelen ártatlansága a szívembe hasít. Az Imperial és a Cordon Rouge a tudomány által ismert legnagyobb végbélkúpok. – Magasságos ég! Megfeledkeztem róla, hogy a francia orvosok megszállottai a jó öreg kúpjuknak. Mindenre azt rendelik, a lepedékes nyelvtől a harmadfokú üszkösödésig. Nem óhajtom taglalni gyógymódként való alkalmazásának előnyeit vagy hátrányait. Nem kétlem, hogy számos súlyos esetben hatásos. De ők mindenre ezt rendelik. Nincs mód a megkerülésére. Ott feküdtem kényre-kegyre kiszolgáltatva ezeknek a különös hajlamú embereknek. Hogyan kerülhetek ezek után a Minisztérium szeme elé? Kiáltás szakadt fel ajkaimról. – Soha! – És nem haboztam. Valami őrült láz ragadott magával. Egyetlen perc alatt kivetkőztem pólyáimból, kiugrottam hálóingemből, bele a nadrágomba. Kalap és esernyő az ágyam végében volt. – Isten önnel, O'Toole – kiáltottam oroszlánüvöltéssel, és egyetlen szökelléssel az ajtónál termettem. A lépcsőn szembe találkoztam a nővérrel. Tüzérségi lövedékhez hasonló valamit hozott egy tálcán. Azt hiszem, csak egy fehér villanást láthatott belőlem, ahogy elszáguldottam mellette ki a szabadba. A végveszély felszínre hozta mindannak legjavát, ami Antrobusban életrevaló volt. Leállítottam egy teherautót, visszamentem Párizsba, a Követségre – elszántan, hogy ha kell, akár a lépcsőkön is megalszom. De jószerencsémre Glamis Eby-Hall már visszaérkezett, és fogadott. Megpróbáltatásaim véget értek. Megittam egy pohár whiskyt, s miközben Glamis Eby-Hall kellemesen csevegett, hátradőltem a karosszékben. – Meg kell mondanom – mondta –, ön nagyon pihentnek látszik. Bizonyára kellemesen töltötte a hétvégét.

Ha tudta volna. Álmaimban néha még vissza-visszatér Miriam, és meglátogat; de mostanában már kezd elhalványulni emléke. Csak éppen szokásommá vált, hogy utazásaim során rendszerint kikerülöm Párizst. Az én koromban és az én bizalmi pozíciómban, az ember sohasem lehet eléggé óvatos, nemde?

Bart István fordítása