ELIZABETH TAYLOR

AKI A HIVATÁSÁNAK ÉL

Silcox megszámolta a kúp alakúra sodort asztalkendőket a sötét, mestergerendás étteremben, aztán, ahogy végigvonult az asztalok közt, megemelgette a mustároscsészék fedelét, és megrázta a sótartókat, hogy egyenesen álljon bennük a só.

Edith közös felszolgálói pályafutásuk kezdetén legszívesebben püspöksüvegeket, liliomokat, tavirózsákat hajtogatott az asztalkendőkből, és Silcox, aki nagyon ízléstelen dolognak tartotta az ilyesmit, megtette a maga ajánlatát, és mihelyt Edith elfogadta, véget vetett ennek a szokásának. Edith alázatos csöndben hallgatott. – Századvégi ízléstelenség – mondta Silcox, fölkapta a zsemlét a vászonszirmok közül, kisimította a kendőt, aztán gyakorlott kézzel kúpos kis bohócsapkát sodort belőle.

Edith mindig Silcox után jött le. A férfi korán elhagyta hálószobájukat, hogy az asszonynak bőven legyen ideje felvenni a fekete ruhát és fehér kötényt. Az említett ajánlatban szó se volt házasságról vagy más bizalmas kapcsolatról, és bár minden éjjel egymás mellett feküdtek a hitvesi ágyban, nagyon illedelmesen viselkedtek, hihetetlenül szemérmesen, és Silcox még annak se volt szemtanúja, hogy az asszony hogyan emeli a fésűt a hajához – alighanem így fogalmazta volna meg. De hát nem fogalmazhatta meg senkinek, a világ továbbra is Mr. és Mrs. Silcoxnak hitte őket, egyszerű, becsületes házaspárnak. Mind a ketten szorgalmasak voltak, és szabadulni szerettek volna attól a szállodától, ahol először találkoztak – attól a szállodának magasztalt penziótól, ahogy Silcox elkeresztelte. Mind a ketten szerették az előkelőséget, és nem szívesen szolgáltak ki zajos, napbarnított vendégeket, akik visszataszító, ízléstelen nyári ruhában jártak, és fogalmuk sem volt arról, mit jelent a crêpes de volaille,^[i] sőt ki se tudták rendesen mondani.

Silcoxot mérhetetlenül bosszantotta a tengeri fürdők életének minden közönségessége, s valósággal magánkívül volt, mikor végre meghallotta, hogy a Royal George-ban valami üresedés, van. A Royal George olyan áldásos messzeségben volt a tengertől, amennyire ez Angliában elképzelhető. Ha a London környéki grófságokra gondolt, megnyugodott. Virágzó fák borították a tájat képzeletében.

Tárgyalt az igazgatónővel, és nagyon kedvére való volt a szálloda légköre. A muskátlival szegélyezett pázsiton túl ott kanyargott a Temze; csodálatos lehetőségek egész nyáron – az epsomi derby június negyedikén, a Henley-regatta, az ascoti lóverseny. Az étterem nem volt nagy, de a padokat bársony borította, az itallapot vastag bőrbe kötötték. A hamutartókon nem voltak hirdetések, és a virágokat nem a kertből hozták.

– A feleségem – mondta többször is a tárgyalás folyamán – nem tarthatott velem, tekintettel kellett lennünk a munkaadónkra. – Az igazgatónő tisztelte Silcoxot ezért, de sok másért is: El tudta képzelni, hogy néz ki frakkban, hiszen Silcox úgy mozgott ebben a szürke ruhában, mintha restellné ezt az akaratlan, de elkerülhetetlen bizalmaskodást. Méltóságteljes volt, a szeme, mint egy szoboré, a szája, mint valami halé. Tiszteletteljes magatartásába bizonyára keveredik annyi leereszkedés, hogy a vendégek versengjenek a kegyeiért. Azok pedig, akiknek végül még mond is valamit, kellemes ünnepeket kíván, vagy az időjárást emlegeti, azok újra meg újra eljönnek majd, elhozzák a barátaikat is, hogy egy kicsit henceghessenek. – Engem mindig Maurice szolgál ki – mondogatják.

Mikor visszatért arra a pokoli helyre – izzó égbolt, turistákkal telezsúfolt szálloda –, megtette a maga ajánlatát Edithnek. A hirdetésben az állt, hogy „házaspárt keresünk”, nem is ok nélkül, mint Silcox megbizonyosodott róla, mert csak egy hálószoba állt rendelkezésükre. – Kettős, hitvesi ágy van benne, megtekintettem – mondta.

Házasságra nem is gondolhatnak, magyarázta, mert ő már házas. Hogy a szóban forgó személy (így nevezte a feleségét) hol tartózkodik, azt nem tudja. Silcox megszakította vele a kapcsolatot.

Mindeddig egyetlen szót sem mondott Edithnek a magánéletéről, pedig már vagy egy esztendeje együtt dolgoztak. Edith is tartózkodó volt, és most ez a váratlan megnyilatkozás zavarba hozta, bár nagyon megtisztelőnek érezte az ajánlatot. Silcox meg volt elégedve a munkájával, ezt most fényesen bebizonyította.

– Azt hiszem, joggal állíthatom, hogy mindkettőnk számára ez a legfontosabb – jelentette ki Silcox, és Edith rábólintott. Edith nagyon ritkán szólalt meg, és sohasem mosolygott.

Ő is elment tárgyalni a Royal George igazgatónőjéhez, és az igazgatónő úgy érezte, hogy Edith egy kicsit talán túl komor. Negyvenöt éves volt, a haja rövidre vágva, mint egy férfinak, és tele ősz szálakkal. Nem festette magát, a szája mellett két mély ránc, alighanem attól az örökös rosszalló arckifejezésétől. De azt is látni lehetett, hogy megbízható és ügyes, nem fogja kilötyögtetni a levest, nem fog mocskos kézelőben járni, és nem fog nagyokat húzni a gines-üvegből az italoskamrában, ha két vendég közt van rá egy kis ideje. Mert az elődje ilyen volt, és ráadásul meglehetősen hebehurgya is.

Így hát Edith és Silcox munkába állt. Mindjárt meg is beszélték, komolyan és nyugodtan, hogy hogyan lehetnek tekintettel egymásra közös hálószobájukban. Egyszerűen: amikor valamelyikük öltözködik vagy vetkőzik, a másik a fürdőszobában lesz. Először Edith feküdt le, el is oltotta a villanyt. Silcox közben ott ült a szennyesládán, háziköntösben, időről időre vetett egy pillantást az órájára, hogy mikor mehet be. Ő már sötétben feküdt le. Nem is kívánt jó éjszakát Edithnek, jóformán azt sem vette tudomásul, hogy a világon van.

Elmúlt az első hét, és a megállapodás olyan pompásan bevált, hogy Silcox egy este meglepődött, mikor hallotta, hogy az óra hetet üt, és látta, hogy Edith még nincs lent az étteremben. Terepszemlét tartott, megnézte, kik foglaltak asztalt, és örömmel nyugtázta, hogy egy híresen kellemetlen alak neve is köztük van. Ez valósággal felajzotta a kedvét – ez az este nem lesz unalmas. Mert a kellemes emberek valahogy nem jelentenek ilyen komoly feladatot.

Edith még odafent kapkodott, ami igazán ritkán fordult elő vele. Izgatottan járt fel és alá a szobában, tiszta kötényt meg kézelőt keresett, izzlapot, ónszürke harisnyát, és közben megakadt a szeme a fiókos szekrényen díszelgő fényképen. Levelezőlap nagyságú kép volt, viseltes bőrkeretben, egy iskolai egyenruhába bújtatott kamaszt ábrázolt.

Akkor látta először ezt a képet, amikor reggeli után felment a szobájukba. Silcox nem szólt róla egy szót sem, csak kitette. Edith egy ideig tudomást sem vett a képről, de aztán nyugtalankodni kezdett, hogy valamelyik szobalány kérdezősködni fog, és éppen erre való hivatkozással meg is kérdezte Silcoxot, ki ez a fiú a képen.

– A gyermekünk – mondta Silcox.

Hozzátette azt is, hogy véleménye szerint felettébb kívánatos, ha családos embereknek tartják őket. Így még megbízhatóbbnak fognak számítani, ez ad majd valamilyen hátteret, valóságérzetet, súlyt, értéket a házasságuknak. A fiú egy előkelő középiskola növendéke, folytatta Silcox, és nem árulja el a barátainak, hogy a szülei mivel keresik a kenyerüket. Edith tisztelettel vette tudomásul, hogy Silcox annyira előkelő, hogy még saját magát is lenézi.

– És hány éves? – kérdezte türelmetlenül.

– Tizenhét. Lassan már az érettségire készül.

Edith nem nagyon értette ezeket a középiskolai dolgokat, nem tudta, mit is mondjon majd, hogy ez a mese hihető legyen.

– Mi semmit sem fogunk mondani – magyarázta Silcox –, hiszen nem szokásunk a magánéletünket kiteregetni. Ha valaki látni fogja a képet, úgyis tudja, ki az.

– És mi lesz a ... mi a neve?

– Julian – mondta Silcox, és valósággal muzsikált az a mély hangja.

Edith érdeklődve nézte a fényképet, a fiú arcát. Egyszerű, mindennapi arc volt, el tudta képzelni, mennyit vitatkoznak majd a szobalányok, hogy melyikükre hasonlít.

– És ki ez a fiú igazában? – kérdezte.

– Egy ifjú rokonom – mondta Silcox.

Edith új életében akadt egy-két nehézség – vigyáznia kellett, hogy ne játsszon a jegygyűrűjével, hiszen már rég hozzá kellett szoknia, és ráadásul Maurice-nak kellett szólítania Silcoxot. Mint minden bizalmaskodást, ezt is képtelen valaminek tartotta, és állandóan résen kellett lennie, hogy ne hibázza el. Silcox mindig is Edithnek szólította a nőt, hiszen ő volt a főnöke.

Silcox mellett aludni az ágyban már nem volt ennyire kínos. Megállapodtak, hogy tekintettel lesznek egymásra, az alvás maga pedig nem jelentett külön erőfeszítést, rögtön elnyomta őket az álom, ami nem is csoda annyi sok talpalás után. Sokkal bizalmasabb közelségnek érezték, ha csak ültek egymás mellett a nyugágyukban, és a verőfényt élvezték, mert akkor beszélgetni kellett, és az csupa veszély. (Meddig mehet el az ember? Mennyit kérdezhet, anélkül, hogy kíváncsiskodónak ítéljék?)

Edith azok közül a nők közül való volt, akik gyermekkoruk óta tudják, hogy nem tetszenek a férfiaknak, és akik mindent meg is tesznek, hogy ne tessenek, még mogorvábbnak, még csúnyábbnak álcázzák magukat, mint amilyenek, és a végén valósággal el is vesztik a nemüket. Edith is nehézkesen mozgott, a cipője egy számmal nagyobb volt, mint kellett volna, a szoknyája-kabátja pedig, ha nem volt szolgálatban, olyan elképesztően férfias, mint egy öreg tanítónő utcai öltözéke. Az emberek nem nagyon érdekelték, de azért elég udvarias volt mindenkihez, és minden héten írt a húgának, aki Ausztráliába ment férjhez; karácsonykor meg bőkezűen megajándékozta. Bármilyen szépek, tiszták voltak a levelei, elolvasni mégsem nagyon lehetett őket – csupa adat, csupa időpont: itt és itt szállt fel az autóbuszra a szabadnapján, ezen és ezen az úton mentek, az út itt kanyarodott és ott ágazott el, délután ekkor és ekkor lépett be ebbe és ebbe a kávéházba, és az egész étrend, a grapefruitlétől a tejszínhabos piskótáig (öt shilling hat penny). A kiszolgálás sajnálatosan rossz, tette hozzá mindig – az asztalon még ott hever mindenféle kés meg villa, és neki ilyen körülmények között kell meginnia a kávéját, hiába, az emberekből kihalt az önérzet.

Edithnek nem is volt más rokona, csak ez a húga; az ő világát a szálloda személyzete és a vendégek jelentették. A személyzethez udvarias volt, néha szigorú, ha úgy érezte, hogy hanyagul végzik a munkájukat; a vendégekkel udvarias volt és tisztelettudó. Szólni alig szólt hozzájuk, bár volt közöttük egy-kettő – többnyire vidám fiatal fickók vagy udvarias, de jó kedélyű öregurak –, akiket a védőszárnyai alá vett, mint valami tanító néni, hisz úgyis annak látszott a kimenőruhájában.

Életének másik főszereplője – Silcox – magát a Társadalmat testesítette meg a szemében. Minden hajdani és mostani munkatársa közül őt tisztelte a legjobban – ő volt maga a Pincér Edith gondolataiban, és mindig úgy is jelent meg lelki szemei előtt, pincérruhában. Megszégyenítőnek érezte, hogy a szabadnapjain éppen olyan ruha van Silcoxon, mint más embereken. Az sem volt kínosabb ennél, amikor véletlenül háziköntösben pillantotta meg, pedig akkor mindig elfordította a fejét. Nem tekintettek egymást férfinak és nőnek, még embernek is alig.

Nagyon élvezték a munkájukat a Royal George-ban, és még a kezdeti nehézségek sem tudták kedvüket szegni. Élvezték az ünnepélyes éttermet, az ételkülönlegességeket, amiket nehéz volt felszolgálni (Silcox számára az este méltó megkoronázása volt, ha megforgathatott valamit égő brandyben az asztalnál), élvezték az előkelő vendégeket, a kristálytiszta abroszokat. Mindketten valósággal szenvedtek a közönséges emberektől, és boldogok voltak, hogy ebbe az előkelő környezetbe menekülhettek előlük. Nem is fenyegette semmi a boldogságukat, hiszen mind a ketten tökéletesen látták el a munkájukat az első pillanattól fogva, ha csak a magánéletük nem. Edith kétségbeesve döbbent rá, hogy ezentúl együtt kell eltölteniük a szabad idejüket. Az első szabadnapjukon buszra szálltak, elmentek egy másik folyóparti étterembe, ott ebédeltek. Silcox úgy viselkedett, ahogy a legakadékoskodóbb vendégek szoktak, ezzel akart, úgy látszik, bosszút állni. Nagyon fensőbbséges volt, mindent jobban tudott, és mindent megbírált. Edith, aki sietős, kávéházi ebédekhez volt szokva, bevásárlás közben ideges volt és zavart. Amikor legközelebb írt a húgának, egy szóval sem emlékezett meg erről a kirándulásról, inkább azokról az ételekről írt, amiket a Royal George-ban szokott felszolgálni, meg természetesen az árakról. Életében most voltak először olyan dolgok, nem is kevés, amelyekről nem számolhatott be leveleiben.

Nagyon félt a következő szabadnapjuktól, és örült, amikor Silcox azt javasolta, hogy ezentúl üljenek fel kettesben a londoni vonatra, és Londonban ki-ki menjen a maga dolgára. Mert ha este ugyanazzal a vonattal érkeznek meg mind a ketten, senki sem fog gyanakodni.

Londonban legszívesebben az áruházakban sétálgatott, minden meglepődés vagy irigykedés nélkül bámulta végig a leghóbortosabb holmikat. Felírta az árakat, mert úgy érezte, hogy a húga örül majd, ha összehasonlítja a melbourne-i árakkal, és sokszor naphosszat járt boltról boltra, hogy egy pár kesztyűt vásároljon, gondosan szemügyre véve a választékot. Azt is elhatározta, hogy egyszer elmegy az állatkertbe.

Silcox azt mondta, hogy ő legszívesebben az ékszerészek kirakatait nézegeti. Délután elment a híradó moziba. Útközben hazafelé az újságot olvasta, Edith meg nézett kifelé az ablakon, a házak hátát látta, meg a kis kerteket, később meg erdőket vagy, legelőket, csak bámult, mint akit megbabonáztak.

Edith egy nap, reggeli után, felment a szobájukba, és nagy meglepetésére Silcox is utánajött. Pedig ilyenkor a kertben szokott sétálgatni, vagy kószálni a folyóparton.

Silcox becsukta az ajtót, és szép csendesen ezt mondta:

– Kénytelen vagyok kérni valamit tőled. Jobb lenne, ha a jövőben nem tartanál ilyen rendet a szobában. Ma reggel döbbentem rá, hogy gyanús lesz, ha mindent gondosan elrakunk szem elől.

Valamikor régen szobapincér volt egy szállodában, és tudta, milyen a házaspárok közös hálószobája, hiszen mindig ő vitte föl nekik a reggelit. A saját házaséletének tapasztalatairól nem mondott semmit.

– Hallottam, hogy Carrie azt mondja, hogy mi vagyunk a legrendesebb emberek a világon, és hogy egy tű nem sok, annyit sem hagyunk elöl, legalábbis ő semmit sem látott, amikor bejött a szobánkba. Tisztában vagyok a tiszteletreméltó indítékaiddal – tette hozzá kegyesen –, de csak árthatunk magunknak azzal, ha másképp viselkedünk, mint más párok. Ha néhány holmidat itt kint hagynád, mondjuk a hajkefédet, mindegy, én rád bízom, mondjuk egy tégelyt vagy ilyesfélét itt az öltözködőasztalon. Egy igazi feleség nem rakna el mindent a fiókba. Carrie-nek igaza van: egy tű nem sok, itt még annyit sem látni. Ha nem tettem volna ki a fényképet, azt sem tudná az ember, hogy lakik-e itt valaki.

Edith elpirult, és összeszorította a száját. Félrefordult, és nem szólt egy szót sem. Tudta, hogy Silcoxnak nagyon nehezére eshetett ezzel a javaslattal előhozakodni, és hogy a javaslat maga értelmes is volt, szükséges is volt, mégis nagyon haragudott rá. Törte a fejét, hogy miért érezte Silcox szavait olyan megszégyenítőnek, de nem tudott rá magyarázatot. Nemegyszer megszidta már valamiért – emlékezzünk csak a tavirózsa alakra hajtogatott asztalkendőkre –, de még sohasem haragította meg.

Várt, hogy Silcox kimenjen, aztán előszedett a fiókból egy nagy, kemény szőrű kefét, egy doboz gombot és biztosítótűt, és a vazelinestégelyt, amit télen szokott használni, nehogy a szája kirepedezzen. Kora este, amikor feljött átöltözni, látta, hogy Silcox keféje ott van az övé mellett, a tükrön ott lóg egy cipőkanál, és Silcox köntöse előkerült a szekrényből, az ajtó hátára van akasztva.

Nagyon különös volt ez az egész, iparkodott is minden erejével a munkájára figyelni, mikor lement az étterembe.

 

– Nem is lehetne másé – mondta Carrie Hurt, a szobalány, és még egyszer megnézte a fényképet. Sőt, arra vetemedett, hogy felkapja és odavigye az ablakhoz, hogy jobban lássa.

– Azt mondják, hogy inkább az apjára hasonlít – mondta Edith, és bármennyire csodálkozott is, egyszerre csak megindult a beszélgetés.

– Ó, ezt csak az apjának a rokonai mondhatják – felelte Carrie. – Én látom ám az arcában a maga vonásait. Például ahogy itt elöl lenő a haja. Mert az apjának itt elöl olyan csúcsban szalad össze.

Edith azon kapta magát, hogy átkandikál Carrie válla fölött, mintha most látná először a képet.

– Annyi biztos, hogy hasonlít a húgom legidősebb fiára – ismerte el. – Az unokatestvérére – tette hozzá, és csodálkozott azon, miket is mond.

– Igazán büszke lehet rá. Olyan kedves, nyílt arca van – mondta Carrie, visszatette a képet a helyére, és végighúzta a porrongyot az üvegén.

– Igen – mondta Edith. – Nagyon jó fiú.

Otthagyta Carrie-t, kiment a szobából, és a kertben sétált a munkaidő kezdetéig. Fel és alá sétált a kavicsos ösvényen, meg végig a folyó mellett, de nem tudott megszabadulni attól az örökös izgalomtól, amit mostanában érzett, attól a szégyellni való érzéstől.

A folyó partján Silcoxba botlott, aki horgászni szokott szabad idejében – ez is jó ürügy arra, hogy ne kelljen Edith-tel lennie. Silcox mereven állt, figyelte a zsinórt meg a vizet, nem is nagyon nézett a közeledő Edith felé.

– Hol tölti... hol tölti Julian a szünidőt? – kérdezte Edith.

– Rokonoknál – felelte Silcox.

Edith érezte, hogy zavarja Silcoxot, és hogy ideje odébbállni. Meg is tette, de Silcox hallotta, hogy közben azt motyogja aggodalmaskodva:

– Remélem, hogy jól bánnak vele.

Gyorsan a nő után fordult, bámulta, de Edith csak ment tovább a pázsiton, andalogva. Silcox arcáról még hosszú ideig sugárzott a megdöbbenés, és gyanakodva nézte Edithet, amikor ebéd előtt munkához láttak az étteremben, de Edith nyugodt volt, szigorú és serény, mint mindig.

 

– Nem látogatjuk meg soha? – kérdezte aztán néhány nap múlva. – Különösnek fogják tartani, ha soha nem látogatjuk meg.

– Semmi közük hozzá, hogy mit csinálunk a szabad időnkben – mondta Silcox.

– Én csak azt mondtam, hogy különösnek fogják tartani.

De hát ez a fiú nem is él, mondta magában Edith, egyáltalán nincs is a világon, sulykolta magába, de néha mégis úgy érezte, hogy szégyenletesen elhanyagolják ezt a gyereket.

Néha iskolás gyerekek is ebédeltek a szállodában, vasárnapi kimenőidején, a szüleikkel. Edith ott nyüzsgött körülöttük, hatalmas adagokat rakott eléjük, és az étvágyukról csevegett a szülőkkel.

– Ebben a korban mind ilyenek – szokta mondogatni. – Én igazán tudom.

Edith eddig sohasem csevegett a vendégekkel, ami Silcox szerint különben is megengedhetetlen szokás. Szóvá is tette ezt a sajnálatos és elítélendő botlást, de Edith jóformán oda se figyelt. Következő vasárnap megint dupla adag fagylaltot adott egy fiúnak, és aztán rámosolygott a mamára.

– Én igazán tudom, milyenek – mondta. – Nekem is van egy fiam, asszonyom.

Silcox minden szavát hallotta, és annyira indulatba jött, hogy aznap délután nem ment el horgászni. Elkezdte keresni Edithet, és rá is bukkant a hálószobában: éppen levelet írt a húgának.

– Hiba volt kitalálni ezt a fiút – mondta Silcox, és a kezében tartott fényképet nézegette. – Nem tudod, meddig szabad elmenni ilyen dolgokban. Túlzásba viszed az alakoskodást. Túlzásba viszed.

– Túlzásba viszem? – mondta Edith élénken, de közben szaporán tovább írt.

– Sikerült a helyzetünket megalapozni és megszilárdítani. Ezek a kis ékítmények, amiket kigondoltam, megtették a kellő hatást.

– Ezek mind a te kis ékítményeid voltak – mondta Edith, és Silcoxra emelte a tekintetét. – Én egyetlenegy ilyet se gondolhattam ki, nem hagytad.

Silcox farkasszemet nézett vele, és Edith nemsokára pislogni kezdett; inkább tovább írta a levelét.

– Nem lesz több ilyen kis ékítmény – mondta Silcox. – Te sem találsz ki többet, én sem. És nem fogjuk közhírré tenni a viselt dolgainkat, megértetted? Itt fecsegsz Carrie-vel minden reggel, aztán nekiállsz beszélgetni a vendégekkel, összevissza hazudozol nekik, pedig tudod, hogy egy szó sem igaz az egészből, és hogy különben sem érdekli őket. És te is tisztában vagy vele, nemcsak én, hogy a mi hivatásunkhoz nem méltó ez a magatartás. Nem hittem volna, hogy képes vagy rá. Még Paigntonban, azon a szörnyű helyen is sokkal különbül viselkedtél.

– Nem tudom, mit árt ez az egész? – mondta Edith szelíden.

– Én meg nem tudom, mit használ. Ha nem tudunk hallgatni a kettőnk dolgairól, bajba keveredünk.

– Hány órakor viszik el a leveleket?

Edith végig sem olvasta a levelet, csak borítékba tette. Isten tudja, mi mindent írt össze, gondolta Silcox. Még szerencse, hogy Ausztráliában él a húga.

Félresöpörte a fényképet, összetűzésük okát, mintha meg akarna szabadulni tőle.

– Ide se figyelsz – mondta. – Pedig jobban tennéd, ha figyelnél. Különben rajtunk fog nevetni az egész ház.

Edith még egy szót sem írt a borítékra, csak nézte Silcoxot némán, és arra gondolt, hogy, Silcox számára a legnagyobb csapás, a legfélelmetesebb dolog az lenne, ha kinevetnék, ha csorba esne a méltóságán. Én is ilyen voltam valamikor, gondolta magában, és megmarkolta a tollat.

– Hibát követtem el – mondta Silcox. – Beismerem. De most már eszerint kell élnünk, nem lehet segíteni rajta. Mégsem ölhetjük meg ezt a fiút, ha már. így a világra segítettük.

Edith megfordult és rámeredt, még sápadtabb volt az arca, mint máskor, de aztán összeszedte magát, és lehajtotta a fejét. Lassan írt, bizonytalan kézzel címezte meg a borítékot.

– Remélem, hogy több panaszra nem lesz okom – mondta Silcox, mintha ő volna itt az igazgató. Mindig is úgy érezte, hogy ő ad munkát Edithnek. Ezzel az utolsó figyelmeztetéssel ki is fordult a szobából, és homlokát ráncolva ment le a lépcsőn. Furcsán viselkedik ez az Edith, valami nincs rendben vele. Silcox nyugtalan volt.

Edith mosolyogva szedte rendbe magát, mielőtt kiszaladt a postaládához. „Ez, volt az első veszekedésünk – gondolta. – Az első veszekedés, mióta házasok vagyunk.”

 

– Szerintem a nő rendes – mondta Carrie Hurt az italoskamrában dolgozó lánynak. – Ha jobban megismeri az ember, látja, hogy nem olyan rátarti.

– De a férfi undok.

– Sajnálom ezt a nőt. Hogy az az ember hogy bánik vele!

– Lehet látni rajta, hogy rossz természete van. Szerintem patáliát csap az minden kicsiségért. Szerinted is?

– Szerintem is. Sajnálom ezt a nőt. Szívesen beszélget, ha nincs ott a férje. És imádja a gyerekét.

– Furcsa egy élet, hogy sohasem láthatják.

– A nő elmegy hozzá a születésnapjára, azt mondta. Megmutatta, mit köt neki a születésnapjára. Nagyon ügyesen köt.

 

Silcox a szálló háta mögötti elkerített részen bukkant rá Edithre, ahol a személyzetnek is szabad volt levegőznie. A macskaköves udvaron söröshordók éktelenkedtek, törölgetőruhák száradtak egy kötélen. A melléképület tetején galambok sétálgattak–, a konyhai macska pedig ott ült Edith lába előtt, onnan leste a galambokat. Edith egy láncmintás fehér pulóvert kötött, törülközőt terített a térdére, nehogy bepiszkítsa a fonalat.

– Most hallottam, miket, mondtak rólad Carrie Hurt meg az italoskamrában dolgozó lány – kezdte Silcox, és körülnézett, hogy nem hallja-e őket valaki. – Mi ez a szamárság, hogy elmész és meglátogatod a fiunkat? Vagy talán rosszul hallottam?

– Azt gondolják, hogy természetellenes, amit csinálunk. Annyira szégyelltem magam, hogy inkább azt mondtam, hogy meglátogatom a születésnapján.

– És mikor van a születésnapja, ha szabad kérdeznem?

– Jövő hónap tizennyolcadikán. Addigra készen is lesz a pulóver.

Fogta a mintát, és gondterhelten tanulmányozta.

– Ó, igazán örülök. Szóval már mindent kiterveltél. Csak az a baj, hogy a fiúnak márciusban van a születésnapja.

– Vannak dolgok, amiket nem te szabsz meg – mondta Edith, és mosolyogva tovább kötögetett.

– Megtiltom, hogy beszélj a fiúról.

– Ezt nem lehet megtiltani. Folyton kérdezgetik, hogy mi van vele.

– Sajnálom, hogy kitaláltam ezt az egész sületlenséget.

– Én nem sajnálom. Örülök neki.

– És az nem jutott még eszedbe, hogy börtönbe juttatsz mindkettőnket? Különben is, mit kötögetsz?

Nagyon jól tudta, hogy mit, hallotta, amikor hallgatózott.

– Egy pulóvert. Juliannak.

– Mondok neked valamit – hajolt oda hozzá Silcox, és valósággal az arcába sziszegte a szavakat, egyiket a másik után: – Elment az eszed. El kell tűnnöd innen. Talán az lenne a legjobb, ha mind a ketten elmennénk, de az útjaink akkor is elválnak.

– Szerintem semmi ok az izgalomra – mondta Edith. – Én soha életemben nem voltam ennyire boldog.

 

Pedig törékeny volt ez a boldogság: még el sem készült a kötéssel, és máris megtört a varázs.

Edith levelet kapott a melbourne-i húgától, Hildától. Hilda sokkal ritkábban írt, mint Edith, rendszerint csak akkor, ha volt mivel hencegnie – most azzal hencegett, hogy az egyik fiú megnyert valamilyen teniszversenyt.

„Mindig is szeretett fölényeskedni – gondolta Edith. – Én sohasem büszkélkedtem így az én Julianommal. Nem is tudom, miért kellett hallgatnom róla ennyi sok évig.” 

Rögtön nekiült, megírt egy hosszú levelet, tele Julian sikereivel. Hilda gyerekei bármit csináltak is, Julian könnyűszerrel túlszárnyalta őket. „Most éppen külföldi útra készül. Ezt kapta tőlünk jutalmul, a sikeres vizsgák örömére” – fejezte be a levelet. Belefáradt már a szerénykedésbe és a hallgatásba. Eleget gyakorolta eddig, soha nem telt benne öröme, most pedig valami csodálatos jókedvet érzett, gazdagságot. Igen, világosan látta, hogy túl egyszerűen, túl igénytelenül élt mindmostanáig.

Levitte a levelet a faluba, és postára adta. Maga elé képzelte a húgát, hogy fogja olvasni – csodálkozva, vagy inkább sértődötten.

Silcox fent volt a szobájukban, amikor Edith visszajött. Gyorsan becsukta az egyik fiókot, és nekiállt az óráját felhúzni.

– Ideje, hogy megragadjam a kormánykereket – mondta, talán valamivel barátságosabban, mint ahogy mostanában beszélni szokott, azzal ki is ment a szobából.

Edith gyanakodott, érezte, hogy ez a hang túlontúl kedves, és gyorsan körülnézett, hogy nem bántották-e valamilyen holmiját. Különösen a kötését féltette, a drága kötését; de annak nem volt semmi baja, ott lógott a szekrényben, a helyén, egy tiszta műanyagzacskóban.

Kinyitotta azt a fiókot, amit Silcox olyan hirtelen talált becsukni, és a fekete gyapjúharisnyák tetején egy levelet pillantott meg. A borítékból egy fénykép kandikált ki. Igen, eldugta előle, amikor bejött, de azt is tudta, nem nyugtalankodik, nem tételezi fel róla, hogy kémkedni, kutakodni fog. „Hiába, nem ismer engem” – gondolta, és odavitte a fényképet az ablakhoz, hogy jobban lássa.

Nagyon megijedt, mert a szíve rettenetesen dobogni, kalapálni kezdett, rászorította a tenyerét. „Csitt!” – suttogta ennek a hangos szívének. „Csitt, csitt!” – könyörgött a szívének, és leült az ágyra, amíg el nem múlt ez a szédület.

Amikor már jobban érezte magát, megint megnézte a képet, a két alakot. Az egyik, ez nyilvánvaló, Julian, csak éppen öregebb és férfiasabb ezen a képen, mint a másikon – azon, amelyik a fiókos szekrényen állt.

És az arca nagyon hasonlított annak a középkorú nőnek az arcára, akit szeretettel ölelgetett, aki elégedetten, magabiztosan mosolygott, mint minden anya, ha kedvesen kötekedik vele a gyereke. A szemében öröm csillogott, a szája már-már kinyílt, hogy tréfásán rendreutasítsa a fiút. Csinos, de ostoba asszony lehetett, virágos, bőszoknyás ruha volt rajta, túl fiatalos, túl szorosan a testére tapadó. Egy kis kert kerítése mellett álldogáltak. Mályvarózsák nyíltak a hátuk; mögött, a fejük fölött meg a mosott ruha foltjai, ahogy a szél libegtette, cibálta, mikor elcsattant a fényképezőgép. Julian egyenesen a gépbe nézett, vihogott, talán fintorgott is, szántszándékkal. „Megjátsszák magukat – gondolta Edith –, hogy nagyobb legyen a hatás.”

Amikor a lába már nem remegett, visszament a fiókos szekrényhez, és előhorgászta a levelet. Alig egy-két sort tudott elolvasni belőle egyszerre, mert újra meg újra erőt vett rajta a gyengeség, a szédülés, becsukott, szemmel várta, hogy elmúljon. Kővé meredve látta, hogy a levél így kezdődik:

„Kedves Apu!” – várt, csak aztán merte tovább olvasni ezt a gyermeteg írással megírt tréfás levelet. Egy órát köszöntek meg ebben a levélben, kurtán-furcsán, egy órát, amelyet a huszonegyedik születésnapjára kapott a levél írója. Úgy látszik, hogy valami nagyobb ajándékot várt, gondolta Edith. Valamennyien jól érzik magukat, és mama legjobb tudása szerint kormányozza életük hajóját. Még mindig Streathamben laknak, ő egy autószalonban dolgozik, és azzal tölti az idejét, hogy irigyli a vásárlókat. Nem állnak valami jól, pedig mama igazán mindent megtesz. Ha elmennek együtt valahova (bár gyakrabban is el tudná vinni), mama mindig olyan jól mulat, mint bármelyik fiatal lány. És kedves volt apától, hogy gondolt rájuk, fejeződött be a levél némi szemrehányással.

Edith gyorsan rátette a kezét a levélre, mert Carrie Hurt nyitott be az ajtón.

– Azt üzenik, Edith, hogy gyere le gyorsan. Az első vendégek már ott ülnek az étteremben.

– Nem megyek le – mondta Edith.

– Nem érzed jól magad?

– Mond meg neki, hogy nem megyek le.

Edith elfordult, nem is mozdult, míg Carrie el nem ment. Csak ült csendesen, és várta, hogy Silcox érte jöjjön. Tudta, hogy jönni fog, mihelyt megkéri az igazgatónőt vagy valamelyik lányt, hogy váltsa föl egy pillanatra. Sérteni fogja a büszkeségét ez a botrány, és mindent el fog követni ijedtében, hogy megelőzze.

Olyan súllyal nehezedett rá a gyűlölet, hogy egészen megbénult tőle, csak ült, nyugodtan és türelmesen, várt, nem gondolt arra, mit is fog majd mondani, egyszerűen földre terítette ez a hirtelen csapás, és nem akarta, nem tudta elhinni, hogy mindez igaz.

Nemsokára hallotta is Silcox sietős lépéseinek a zaját. Belépett. Olyan volt, amilyenre Edith számított, csupa fennkölt méltatlankodás. De aztán látta, hogy ez az érzés eltűnik Silcox arcáról, kiül rá helyette a harag: ekkor vette észre a levelet Edith kezében, ekkor pillantotta meg a fényképet az ágyon.

– Jól látsz. Nem a szemed káprázik – mondta Edith.

Silcox először csak annyit tudott mondani: – Hogy merészelted? – Aztán még egyszer elmondta, de látta, hogy ez nem elég, és odalépett Edithhez, megfogta a csuklóját, rettenetesen megszorította, és úgy megrázta az asszonyt, hogy még a foga is összekoccant. Évek óta, rövid házaséletének napjai óta nem bánt így nővel, és már egészen elfelejtette, milyen remek érzés ilyet tenni. Aztán eleresztette Edithet, és a keze fejével arcul ütötte, először balról, aztán jobbról. Edith megrázkódott, de nyugodtan nézett rá.

– Szóval igaz volt – mondta. – Az édesgyereked volt, és te megtagadtad. De kitaláltad ezt a históriát, hogy kirakhasd a képét, hogy nézhesd mindennap.

– Nem azért tettem. Mit törődöm én azzal a gyerekkel?

Remélte, hogy Edith megzavarodik, ha most gyorsan megjátssza a közömböst.

– És az anyjával? Az emberek úgy tudták, hogy én vagyok az anyja.

Silcox színpadias kacajra fakadt a képtelen gondolat hallatán. Nem volt valami meggyőző ez a hétrét görnyedt nevetés. A végén Silcox felegyenesedett, megtörölte a szemét, és azt mondta: – Bocsáss meg. – De ezekben a halk szavakban ott bujkált az őszinte öröm hangja.

Carrie Hurt megint odament az ajtóhoz, bekopogott és várt. Csodálkozva hallotta már a folyosó végéről, hogy Silcox hangosan hahotázik. Még csak nevetni sem hallotta eddig, és azt hitte, hogy hirtelen megbolondult. De Silcox komor volt és méltóságteljes, mikor kinyitotta az ajtót.

– Igen, megyek már – mondta.

– Nagyon sok a munka. Azt mondták, hogy ha lehetséges...

– Mondtam már, hogy megyek. Edith nem érzi jól magát, nekünk kell majd helyettesítenünk, már amennyire tudjuk. Edith itt marad, és szépen pihenni fog – mondta aztán az asszonyhoz fordulva, kimért hangon, fenyegető tekintettel. Ha Carrie nincs ott, rá is zárta volna az ajtót.

Edith magára maradt, és sírni kezdett. Dörzsölgette a csuklóját, ami még mindig vörös volt a férfi markának szorításától, és szaporán rázta a fejét, mintha ki akarná rázni belőle az összes nyomasztó gondolatokat.

Carrie Hurt nemsokára visszajött, hozott egy pohár konyakot.

– Ilyenkor igazán nem árt – mondta. – Ő azt mondta, hogy hagyjalak békén, de gondoltam, hátha szükséged van valamire.

Letette a poharat az ágy mellé, a kis asztalra, aztán összehúzta a függönyöket. Edith csak ült, mozdulatlanul, ölébe ejtett kézzel, várta, hogy elmenjen.

– Az anyámnak is voltak ilyen rohamai – mondta Carrie, aztán megpillantotta az ágyon heverő levelet, és megkérdezte: – Csak nem valami rossz hír?

– De igen – mondta Edith.

Előrehajolt, fogta a konyakospoharat, ivott egy kicsit, és megborzongott tőle.

– Csak nem a fiad? – suttogta Carrie.

Edith felsóhajtott. Nem is sóhaj volt ez – valami ijesztő hang, az egész teste összerázkódott, mintha minden ereje elhagyta volna ezzel a lehelettel.

– Beteg? – kérdezte Carrie, de rosszabbra számított, bár Silcox elég fegyelmezettnek látszott, az is igaz. De mit jelenthetett az a sátáni kacaj?

Edith hallgatott egy ideig, ivott még egy kis konyakot. Aztán csak ennyit mondott, természetellenesen magas hangon:

– Nem. Még annál is rosszabb. Kicsapták.

– Uramisten – mondta Carrie izgatottan.

Edith az ágyon heverő fényképre pillantott, aztán eltakarta a képet a kezével.

– Lopásért – mondta, most már erősebb hangon. – Lopott.

– Borzasztóan sajnállak, édesem – mondta Carrie gyengéden. – Ez szinte hihetetlen. Mindig azt mondtam, hogy milyen kedves, nyílt arca van. Emlékszel ugye, hogy mindig azt mondtam? Ki hitte volna? Senki se hitte volna. Én persze egy szóval sem fogom elárulni senkinek.

– Mondd csak el, akinek akarod – felelte Edith. – Hadd tudja meg az egész világ. Akkor majd megmondhatják, hogy ki tehet erről.

Behunyta a szemét, megitta a konyakot.

– A családban van ez a rossz vér – mondta aztán.

Silcox, amikor végzett a munkájával, megpróbált bemenni a szobába, de az ajtó belülről be volt zárva, és hiába mondogatta Edith nevét, hiába hajtotta oda a fejét a kulcslyukhoz, senki sem válaszolt.

Elment hát, sétált egy kicsit a folyóparton, pincérruhában, meg is bámulta mindenki, aki látta. Aztán visszament a szállodába, de ott is csak bámultak rá. A portás nem úgy nézett rá, ahogy eddigi-és szemtelenül beszélt vele. Az italoskamrában dolgozó lány egészen a folyosó falához simult, amikor elment mellette. Mások pedig iparkodtak egészen elkerülni.

A szobájuk ajtaja be volt csukva, de nem volt bezárva. Silcox megállt az üres szobában: a kefe eltűnt az öltözködő-asztalról, a szekrényben pedig csak a vállfák himbálóztak a rúdon. Felkapta a konyakospoharat, szagolgatta. Ebben a pillanatban megjelent Carrie Hurt; aki nagyon élvezte ezt a mai délutánt.

– Nem tudom, hogy hallotta-e, de Edith összecsomagolt és elment – mondta –, taxival ment ki az állomásra. Azt gondoltuk, hogy a konyak jót fog tenni neki – folytatta, amikor meglátta a poharat Silcox kézében. – Úgy látszik, hogy a nagy megrázkódtatástól megzavarodott, mindenáron el akart menni. Nem is csoda, hogy látni szeretné a fiát, bármit tett is. Nyilván ez volt az első gondolata. Mondanom se kell, hogy mennyire sajnáljuk. Még az ellenségének se kívánna az ember ilyesmit.

Silcox elképedve nézett Carrie-re, aztán látta, hogy a lány döbbenten néz valamit, elfordítja a fejét. Gyorsan megkerülte az ágyat, és látta, mit néz a lány – a papírkosár tele volt fehér fonállal, az apró darabokra vagdalt fehér pulóver maradványaival; a kötőtűk is benne voltak, darabokra töve.

Silcox már készülődött, mert az új pár nemsokára megérkezik. Edith távozása óta egyetlen szót sem váltott senkivel, legfeljebb a vendégeivel – most is, mint mindig, méltóságteljes volt az étteremben, úgy teljesítette a kötelességét, mint valami pap, úgy hajolt le az edényekhez, a palackokhoz, mintha szent hivatást gyakorolna, és érezné, hogy méltó erre a hivatásra.

Az utolsó reggel kiürítette a szekrényét, aztán a fiókokat is, a szokott körültekintéssel. Legnagyobb rémületére az alsó fiókban, az ingek alá rejtve, damaszt asztalkendőbe csavarva, tizenkét ezüstözött leveseskanalat talált. Az étteremből.

Katona Tamás fordítása