ANGUS WILSON

JÓPOFÁK

Jennie előrehajolt, és megérintette a térdét. – Mire gondolsz, drágám? – kérdezte.

– Ami kedden volt – mondta Peter.

– Csodálatos volt – mondta Jennie, és a közös ágy emléke úgy betöltötte egy pillanatra, hogy hátradőlt, behunyta a szemét, az ajkai kissé szétváltak.

Ez nagyon felizgatta Petert: úgy érezte, nem lehet elviselni, hogy a kupé szemközti sarkában ott ül az az öregúr. A következő pillanatban Jennie rányitotta hosszú pillájú, nagy fekete szemét, azzal az őszinte, bátor tekintettel, amelyért mindig imádni kellett.

– Csak az nem szép, Peter, hogy ilyen hangon emlegetted azt a keddet.

– Miért, mit kellett volna mondanom? – kérdezte Peter idegesen.

– Például azt mondhattad volna: „Arra gondoltam, milyen jó volt együtt az ágyban”, vagy valami hasonlót.

Peter felnevetett. – Értem – mondta.

– Nem olyan biztos.

– De, azt hiszem. Te jobb szereted nevén nevezni a gyereket.

– Szó sincs róla – mondta Jennie. – A gyerek nevének semmi köze hozzá. – Egy hirtelen mérges mozdulattal cigarettára gyújtott. – Itt nincs mit szégyellni. Nincsenek kínos momentumok. Én csak azt nem szeretem, hogy ami olyan jó és kellemes, arra te rákensz valami mézgát és sejtelmességet, és azzal a különös fojtott hanggal valami szentséget csinálsz belőle. Szerintem az ilyesmitől bedugulhat az egész.

– Igen – mondta Peter. – Lehet. De hát ez csak konvenció, nem? Vagy több annál?

– Több – mondta Jennie. – Szerintem több. – Feltette borostyánkő keretes szemüvegét, és elővette a Hugo-féle Olasz Nyelvkönyv-et.

Peter pocsékul érezte magát; ezt most azonnal rendbe kell hozni, különben beáll, ahogy szokott, az a haragos némaság, ami elviselhetetlen. – Értem, mire gondolsz – mondta. – Csak nem fogtam fel mindjárt, ennyi az egész.

Jennie az orrát ráncolta, aztán egy kicsit megszorította a kezét. – Jól van, csacsi, nincs semmi baj – mondta, és rámosolygott, de azért tovább tanulmányozta olasz nyelvkönyvét.

Peter még szeretett volna mondani valamit, hogy biztos ne legyen semmi baj, de aztán eszébe jutott Jennie mondása: ami megtörtént, az megtörtént, kár az időért. Nézte a lányt, amint olyan komolyan bámul a könyvébe, és időnként kiír valamit egy darab papirosra, és megint nagy büszkeséget érzett, amiért sikerült elnyernie a szerelmét. Jennie mindig tudja, hogy mit akar, mindenről határozott véleménye van, mindenben szívós és kitartó. Most is olaszul tanul, de gőzerővel, nemcsak játékból, éspedig azért, mert jövőre szeretne Olaszországba utazni. Néhány héttel ezelőtt majdnem össze is vesztek emiatt: Jennie nem akart eljönni a Stúdió 1-be, a Raimu-filmhez, mert még nem preparálta ki a következő leckéjét. – Nem gondolod, hogy ez már szinte stréberség? – kérdezte Peter, de Jennie rögtön megértette vele, hogy nagyon helytelenül nézi a dolgokat.

– Nem, drágám, itt szó sincs stréberségről, itt csak arról van szó, hogy az ember egy kicsit előre gondolkozik, hogy józan marad, még akkor is, ha a többiek ezért néha sótlannak tartják. Ha úgy mennék Olaszországba, hogy semmit se olvastam az irodalmukból, és nem tudok rendesen beszélni, borzasztó nagy csalónak érezném magam.

– Aha, mert akkor olcsón jutnál hozzá valamihez, és mások azt hinnék, hogy drága volt.

– Nem, dehogy – fakadt ki Jennie –, ki a csoda gondol itt másokra, tiszta szentimentalizmus. Nem, én magamra gondolok, a magam egyéniségére. Te is tudod, Peter, hogy az embernek kell hogy legyen valami világos életterve. Nem vethetjük rá magunkat minden élvezetre, mint egy torkos kisfiú: ma este a Raimu, mert ahhoz van kedvünk, az olasz lecke pedig várhat, mert nincs kedvünk hozzá. Teljesen összekavarnánk mindent. – Fölébe hajolt Peternek hátulról, és megsimogatta a haját. – De hát neked beszélek én – mondta –, neked, aki huszonhét éves létedre annyi mindent csináltál, megbirkóztál azzal a szörnyű baptista neveléseddel, ösztöndíjakat nyertél, egy első díjat is kaptál, tengerésztiszt voltál, most pedig főelőadó vagy a minisztériumban, méghozzá nem is akármilyen. Látod, ez a baj: te mindent olvastál, minden nyelvet ismersz, én pedig nem. Légy türelmes hozzám, drágám, légy türelmes a tudatlanságomhoz. – Elhallgatott egy pillanatra, a homlokát ráncolta, aztán hozzátette: – Persze, azért neked se kéne abbahagynod a tanulást. Az a baj, tudod, hogy téged elnyelt a minisztérium. A várostervezés nagyszerű dolog, de egy olyan embernek, mint te, mégsem elég, neked is szükséged lenne valami önálló szellemi munkára a szabad idődben.

Jennie-nek persze igaza volt, Peter ezt azonnal belátta: elkényelmesedett, azt képzelte, most már megpihenhet a babérjain. Az elmúlt években annyi minden történt vele: az állandó vizsgák, alkalmazkodás mindenféle új helyzetekhez, új társadalmi rétegekhez, előbb Cambridge, aztán a flotta, most pedig a minisztérium és a londoni élet – elhitette magával, hogy jöhet egy kis pihenés, szórakozás, feltéve, ha ugyanakkor rendesen ellátja a munkáját. De Jennie mindjárt átlátott rajta. Nem mintha ő nem tudott volna szórakozni, ha kedve volt hozzá, sőt, sokkal fesztelenebbül szórakozott, mint Peter, akinek sohasem sikerült egészen megszabadulnia a gátlásaitól, de Jennie-nek volt egyensúlyérzéke, őt nem billentette ki a háború. Peter meg is ígérte, hogy folytatja, amit az egyetemen kezdett: újra hozzáfog a Pléiade költőinek tanulmányozásához.

Most kinyitotta a Du Bellayről szóló legújabb könyvet, és elolvasott néhány oldalt, de Jennie ott ült szemben – hiába, nem bírta összpontosítani a figyelmét, kibámult az ablakon. A vonat már a cambridgeshire-i lapályon robogott: sima fűabrosz, megsárgult a rekkenő nyárban, folyóvizek szelik keresztül-kasul, sűrű szittyósokkal, nyesett koronájú füzekkel; csak ritkán akad fogódzó a szemnek: legelésző fríz tehenek kemény fekete és fehér foltjai, egy XVIII. századi kúria rozsdabarna szimmetriája, egy cserjés aranyló hullámzása a szeptemberi szélben és – a szétszivárgó városiasodás jelei – drótkerítések és melléképületek a fényes fehér libákkal és kecskékkel népes kisbirtokokon. Furcsa volt elgondolni, hogy Jennie otthonával, melyet olyan meleg, boldog, sőt, azt lehetne mondani, édes színekkel ecsetelt, ha a szó nem volna annyira lejáratva, egy ilyen sivár, szinte nyomasztó tájon találkozik. De ahogy tovább bámészkodott, Peter megérezte, hogy ebben a síkságban van valami megbízhatóság, valami becsületes józanság – nagyjából ugyanaz, amit Jennie-ben csodált, s amiként Jennie színes, vidám, vonzó egyéniségének megvolt a maga egyszerű és szilárd alapzata, lehetséges, hogy a Cockshott család eleven, mulatságos, bolondos, vagy ahogy Jennie mondogatni szokta: „jópofa” otthona is erre a józan talajra épült.

Jennie sok mindent mesélt a hozzátartozóiról: Peter most megpróbálta elképzelni őket. Ő egészen másféle környezetből származott, nehéz volt követnie Jennie meleg, lelkes leírását, ha a gyerekkoráról beszélt. Tudta, mi az a szülők iránti tisztelet, a bevett formaságok és szertartások tudomásulvétele vagy éppen a lázadozás ellenük, de miközben annyi ösztöndíjat kellett elnyernie, annyi vizsgát kellett letennie, nemigen futotta az erejéből, hogy megpróbálkozzék azokkal a bizalmas felhangokkal, azzal a szinte heves pajtásiassággal, amelyről Jennie beszélt, és nem is valószínű, hogy a szülei – a gyermeki engedelmességről vallott szigorú felfogásukkal, melyet csak a Peter jövőjét illető becsvágyuk mérsékelt – megértették vagy bátorították volna az efféle közeledést. Peter nagyon szeretett volna bekapcsolódni abba a könnyed meghittségbe, amelyre Jennie utalt; de nagyon félt, hogy a család esetleg nem találja rokonszenvesnek.

Nyilvánvaló, nem tehet egyebet: barátságos hallgatásba burkolózik, és bízik benne, hogy Jennie majd a tolmácsa lesz, mint ahogy Londonban is olyan sokszor megértette. Jennie erősen vonzódott az apjához, de Peter úgy képzelte, hogy ez a vonzalom kölcsönös. A jómódú ügyvéd, aki olyan korán felhagyott a praxissal, csakugyan nagyon vonzó, kedves ember lehet: szereti a vidéket, a helytörténet a passziója, az irodalomban nem ismer megalkuvást, inkább alig publikál, mert folyton csiszolgatja a munkáit, tökélyre törekszik. No persze, a régi idők maradványa, de szeretetre méltó és szórakoztató figura; Peter csak attól félt, hogy nem mindig fogja megérteni a gazdagok világszemléletének azt a sok természetes alapfeltevését, melyet Cockshott úr nyilván a magáévá tett; de Jennie már ezen a téren is sok mindent megmagyarázott.

Nan, a mostohaanyja, homályosabb körvonalakkal rajzolódott ki Peter előtt. Sok gyereknek biztos rosszul esett volna, ha a családjába betolakszik egy amerikai nő, de Jennie és az öccse a jelek szerint teljesen befogadta Nant, habár Jennie-nek eggyel s mással nyilván nem volt könnyű megbarátkoznia, mert sokszor mondogatta nevetve, hogy a mostohaanyja ekkor meg ekkor „menthetetlenül jenki módra viselkedett”. Peternek eszébe jutottak a bőbeszédű, túl őszinte amerikai nők, akiket az egyetemről ismert, és elmarasztalásnak fogta fel ezt az ítéletet; de hát nagyon szűk volt az ismeretségi köre, és Jennie különben is megmagyarázta, hogy a délvidéki amerikaiak egész mások – tulajdonképp rettentő angolok, csak van bennük még valami külön sikk, amiért minden angol lány a lelkét is eladná .. . Peter úgy gondolta, hogy Nan talán riasztó egy kicsit, de azért biztosan érdemes megismerkedni vele.

Azután ott volt Hamish, Jennie öccse és társa azokban a különös, boldog, fantáziadús gyerekkori játékokban. Jennie világosan elmagyarázta, hogy Hamish nem éppen intellektuális alkat, de nagy szakértője a folklórnak, és sok mindent olvasott összevissza mindenféle tárgyakról, amelyek érdekelték. Jennie nagyra becsülte, mert egyéni felfogást alakított ki a legkülönbözőbb dolgokról: megvolt a maga életfilozófiája, és voltak művészeti meg politikai nézetei – Peter szerint ugyan elég furcsa, vad és talán egy kicsit nagyképű nézetei; no de Hamish csak huszonkét éves, és Jennie kifejtette, hogy mindegy, milyen nézetei vannak egy fiatalembernek, az a fontos, hogy a saját fejével gondolkozzon. Egy ilyen fickóval szemben nagyon óvatosan kell viselkedni, gondolta Peter; eszébe jutott, hogy huszonkét éves korában milyen makacsul elutasított mindenféle ellenvéleményt, nyilván félszegségből.

És végül ott volt még Flopsy is, valamiféle nagynéni, bár a pontos rokoni kapcsolatot Peternek nem sikerült kihámoznia. Hozzá hasonló jelenséggel eddig nemigen találkozhatott; ismert ugyan idősebb, férjezetlen nőrokonokat, akik baráti családoknál éltek, de valamennyiük tevékenysége kimerült a háztartási dolgokban, a női pletykákban vagy a jótékonyságban. Flopsy sokkal jelentősebb személyiség volt: nemcsak a háztartást vezette, amivel éppen elég dolga lehetett egy ilyen bohém családban, de úgy látszott, azon kívül is mindenki őhozzá fordult a bajaival. Meglepő volt, hogy még egy olyan magabiztos lény is, mint Jennie, kikéri a tanácsát; de hát Flopsy nyilván nem mindennapi egyéniség. Peter úgy érezte, máris ismeri és szereti, annyi mindent hallott a szókimondásáról, rendíthetetlen józan eszéről és komolytalansági rohamairól, csak azért imádkozott, hogy Flopsynak ne legyen túl rossz véleménye róla mint kérőről; de egy ilyen éles szemű és egyenes nő remélhetőleg a félszegség burkán át is meglátja majd a lényeget: hogy nagyon szereti Jennie-t. Mindegy, gondolta, ha valami nem jól sikerülne, csakis a saját hibája lesz, mert igazán nagy szerencse, hogy ilyen rendkívüli emberekkel kerül ismeretségbe, akik ráadásul még egyszerűek és melegszívűek is – nagy szerencse, hogy megismerkedhetik Jennie családjával.

Jennie kilépett a vasúti kocsiból, és a kis vidéki állomás peronján hátrapillantott a szerelmesére. – Félsz, drágám? – kérdezte, s amikor Peter bólintott, azt mondta: – Semmi okod az égvilágon. Biztos vagyok benne, hogy meg leszel velük elégedve, és ők is nagyon megszeretnek. De ha valaki mégis felsül a vizsgán, annak velem gyűlik meg a baja. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek – tette hozzá tréfás szigorral.

Ahogy a peronon állt, hátulról váratlanul rátört egy szélroham, két kézzel kellett fognia kis piros szalmakalapját, amely nagyon ingatagon ült a fején, sűrű, fekete, hullámos haja lobogott, táncolt rajta a napfény, piros-fehér virágmintás ruhája rátapadt karcsú alakjára, kirajzolta szép, hosszú, formás lábait. Peterben egy pillanatra hevesen feltámadt a vágy: attól félt, kínos lesz a hétvége, nem bírja majd betartani a közös megállapodást, amely úgy szólt, hogy a szülők iránti tiszteletből szigorúan tilos a szerelmeskedés.

De a vágy nem éghetett sokáig, mert Nan máris odaszaladt hozzájuk. – Édesem – kiáltotta lágy, amerikai hanghordozással, átölelve Jennie nyakát –, édesem, csakhogy itt vagy. Igaz, épp egy hete láttalak utoljára, de mégis úgy hiányoztál.

– Drága Nan – kiáltotta Jennie, és szinte kislányos volt, ahogy megölelte, egy helyben ugrándozva. – Drága Nan, ez itt Peter. Peter, ez itt Nan.

A lesült, pirospozsgás arc, fitos és szeplős orrával, Peter felé fordult, a kék szempár rámeredt, aztán Nan szélesen, barátságosan elmosolyodott, az ajka szétvált, kivillantak szabályos fehér fogai. Nagy derűsen megrázta Peter kezét. – Aj, de örülök – mondta. – Borzasztóan örülök. – Megint Jennie-hez fordult, kartávolságra eltartotta magától. – Rettentő sápadt vagy, szívem – mondta. – Még elgondolni is rossz, hogy odafent mászkálsz a városban, azokon a szörnyű füstös utcákon, amikor itt olyan csodálatos az idő. Nálunk gyönyörű az ősz, Peter.

– Pontosan olyan, drágám, mint bárhol másutt – mondta Jennie.

– Azt már nem – mondta Nan. – Itt valahogy minden más. Majd meglátja, Peter, milyenek a fáink: piros és arany csodák. Figyelmeztetem, hogy egy csöppet se fogom kedvelni, ha azonnal bele nem szeret a mi vidékünkbe. De úgyis bele fog szeretni, maga nem városi ember, akkor nem volna ilyen széles válla. Tetszik nekem a te Petered – fordult Jennie-hez.

– Na tessék, drágám, tetszel neki.

– Ó, istenem, oda nézz – kiáltotta Nan. – Hamish ki se bújt a kocsiból – és egy magas, fekete hajú fiatalemberre mutatott: lábai majdnem betöltötték a szürke autót, amelyhez közeledtek.

Peternek egy pillanatra elakadt a lélegzete, amikor Jennie szemei egy férfi arcából meredtek rá. Úgy érezte, most végre neki is meg kell nyilatkoznia valahogy. – Hello, Hamish – mondta, és igyekezett barátságosan mosolyogni, de a fiatalember nem vett róla tudomást.

– Förtelmes egy ruha – mondta Jennie-nek, pipájával a fogai között, morogva.

– Nem olyan förtelmes, mint amit te csinálsz: kék inghez zöld nyakkendő – felelte a nővére. – Komolyan mondom, öregem, foglalkoznom kell egy kicsit a festői ízléseddel.

– Parkinsonné megint lebetegedett, és még jó, hogy megúszta, mert ez a nyolcadik, és akkora púppal gyütt a világra, mint egy teve – mondta Hamish.

– Nahát – mondta Jennie –, pedig milyen derék asszony. Mi a neve a szentemnek?

– Nevet, aztat még nem adtak neki, hogy rontás ne érje – mondta Hamish.

– Jobb is – bólintott Jennie.

– Hagyjátok már abba az istenért – mondta Nan. – Képzelem, mit gondol rólatok Peter. Hát nem bolondok? Nézzétek, szegény Peter csak áll, és nem tudja, hová is került.

Peter magyarázkodni próbált, hogy érti ő, a falusiakat utánozzák, de Nan, úgy látszik, nem akarta, hogy megértse.

– Előlem hiába titkolja, kedvesem. Pontosan tudom, hogy mit gondol: „Mi a csudának jöttem én erre a bolond helyre, ilyen bolond emberek közé?” És igaza van, mert ezek a jópofák mind bolondok: a bolond Cockshott család. Szívem – kiáltott oda Jennie-nek a hátsó ülésre –, készülj fel a leggyászosabb batyubálra. Én nem tudom, de valahogy elfelejtettem az ennivalót meg az innivalót, lesz, ami lesz, gyerekek.

– Nem baj, drágám – kiáltott vissza Jennie –, majd ad az isten.

– Adjon is – mondta Nan –, különben soha többé be nem teszem a lábam abba a rémes ócska templomba.

Peter elöl ült mellette, és úgy rémlett neki, mintha Nan egy pillanatra sem hallgatna el az egész tizenöt kilométeres úton. Ezzel a fecsegéssel nem nagyon különbözik a többi amerikai nőtől, gondolta, de biztosan van benne valami más is, csak az ő tompa hallása képtelen felfogni. A számtalanul sok kérdésre elég könnyű volt válaszolnia, mert Nan egy kis helyeslő morgással is beérte; de a hirtelen váltások, ahogy a faluról, a fejadagokról vagy a táj magasztalásáról egyszerre csak bizalmasabb hangra kapcsolt át, szörnyen zavarba hozták Petert. – Nagyon remélem, hogy megszeret bennünket – mondta Nan, rámeresztve becsületes kék szemét, ami egyáltalán nem tett jót sofőri teljesítményének –, mert hogy mi nagyon-nagyon meg fogjuk szeretni magát, az biztos.

Nan lassú, amerikai lejtésű duruzsolásához a két testvér beszélgetése adott folyamatos kísérőzenét a hátsó ülésen; falusi paródiájukat, amely hol kihegyeződött, hol eltompult, néha félbeszakította Jennie kuncogása és Hamish öblös nevetése, sőt, időnként tettlegességre is sor került, de a dulakodások és hajcibálások mindig hahotába fulladtak. A két beszélgetés csak két ízben kapcsolódott össze. – Jennie – kiáltotta egyszer Nan –, nem is mondtad, hogy Peter ilyen szép fiú. Mert igenis szép.

– Jaj, Nan, hallgass. Még elbízza magát – mondta Jennie.

– Nem tehetek róla – mondta Nan. – Ha valami szépet látok, mindegy, hogy fát, virágot vagy egy szép embert, ki kell mondanom.

– Mindenesetre jobban néz ki, mint Jennie legutóbbi udvarlója – mondta Hamish –, az a pókos lábú, karfiolfülű alak. Úgy látom, Peter füle teljesen normális méretű.

– Ez nálunk családi vonás: büszkék vagyunk a füleinkre – mondta Peter: megpróbálta venni a lapot. De Hamishnek nem kellett társszereplő.

– Aztán ott volt az az ifjú fogtechnikus, remek fickó, sőt, mondhatnám, egy nagy koponya, legalábbis a többi fogtechnikushoz képest, de sajnos, szaga volt. Magának, remélem, nincs szaga? – kiáltott előre Peternek.

– Ne illetlenkedj, Hamish – mondta Jennie, és Nan rákontrázott: – Komolyan, Hamish, szörnyű durva és modortalan vagy.

– Pardon – mondta Hamish –, megfeledkeztem a nagyburzsoázia érzékenységéről: ne is említsük, hogy az emberi test váladékai netán hatást gyakorolhatnak a szaglóidegekre. Bocsánatot kérek, Peter.

Peternek szerencsére nem kellett válaszolnia, mert Nan egy Anna királynő korabeli házra hívta fel a figyelmét.

– Jaj de kár – mondta –, Piggotték nincsenek otthon. Biztos vagyok benne, hogy maga is imádná Piggottékat. Igazi régi angol család, ősidők óta itt élnek ebben a gyönyörű régi házban, és mégis úgy viselkednek, mint a legegyszerűbb földi halandók. Esküszöm, Sir Charles pont olyan, mint egy bűbájos öreg farmer... – vidáman csacsogott tovább a jólneveltség és az egyszerűség természetes kapcsolatáról, időnként meg-megemlítve, hogy a mélyre nyúló vidéki gyökerek a legfontosabbak. Aztán hirtelen abbahagyta, és a válla fölött hátrakiáltott Jennie-nek: – Jaj, szívem, borzasztó! Elfelejtettem mondani, hogy mindannyian Blink-Smithékhez vagyunk hivatalosak uzsonnára.

– Jaj, Nan! – kiáltotta vissza Jennie. – A Link Smithék-hez! Csak azt ne.

– Mi tudniillik Link Smithéknek hívjuk őket – magyarázta Nan. – Rettentő közönséges család, isten tudja, honnét keveredtek ide. Isteni szép régi házuk van, egy bűbájos tizennyolcadik századi úriház, de teljesen tönkretették. Azt akarták, hogy rettentő patinás legyen, de persze egyáltalán nincs ízlésük. Ugye, Peter, hogy a főbűnök közül is a közönségesség a legszörnyűbb? – Peter helyeslően morgott valamit. – Tudtam, hogy egyetértünk – mondta Nan. – Szeretném, ha látná egyszer Blink-Smithnét, ahogy kertészkedik a felgyűrűzött ujjaival. Szerintem nincs utálatosabb, mint egy idegen kéz a kertben, amikor semmi köze a földhöz. Az a báj; Jennie – tette hozzá –, hogy itt minden megterem. Úgy látszik – fejezte be sóhajtva –, a kertészethez érzék kell, azt nem lehet megszerezni.

– Link Smithék viszont pénzt szereztek – mondta Hamish –, és van érzékük a pénz hatalmához, ezt szeretem bennük. Ha azok, akiknek igazából közük lenne a földhöz, elpuhultak, gyengék és humanisták, akkor hadd jöjjenek a pénzesek, a kíméletlenek, és vegyék át a hatalmat. Én tisztelem Link Smithék közönségességét, erő van benne. Ha náluk vagyok, nem húzunk kesztyűt. Link Smith úr megizzasztja a munkásait, és Link Smithné a cselédeit, de megkapják, amit akarnak. Szeretek oda járni, legalább van egy kis harc, az én erőm az övék ellen.

– Hamish odavan az erőért – magyarázta megint Nan. – Jól van, szívem, te majd elmész, Peter és Jennie meg otthon marad. Brasherék is ott lesznek.

– Hű, a fene – mondta Hamish, mire Jennie-ből kitört a nevetés, és rágyújtott egy nótára:

A büszke-bódog Brasherék
zengik maguk dicséretét:
a Brasher fiú mind derék,
a Brasher lány mind csudaszép.

Ezt a refrént Hamish együtt fújta vele, harsogó hangon, és még Nan is dúdolta a dallamot. – Én meg a Link Smithék akaratunk igájába görbítjük a Brasheréket – mondta Hamish. – Ők lesznek a mi helótáink.

– Imigyen szóla Zarathustra – mondta Jennie tréfás komolyan. Hamish megint cibálni kezdte a kalapját, és ha épp be nem fordulnak a házhoz vezető útra, újabb menetre került volna sor a birkózásban.

Közeledtek az épülethez: hosszúkás, szürke, múlt század eleji ház volt, verandával, egy sor elegáns francia ablakkal és olajzöld zsalugáterekkel. – Látott már ilyen éktelenül csúnya házat? – kérdezte Nan. Peter tiltakozott: nagyon hangulatos. – No igen, a gyerekek imádják – mondta Nan –, és az biztos, hogy nem mindennapi. De mennyivel szebb egy olyan Anna királynő korabeli bűbájos, vörös téglás ódon tanyaház.

A kertben egy hajlott hátú, szalmakalapos öreg működött a krizantémok körül, Jennie izgatottan kiáltott ki az ablakon: – Süni bácsi, drága Süni bácsi!

– Milyen furcsa neve van – mondta Peter, aki már szédült egy kicsit Nan állandó locsogásától.

– Jaj, Peter, ne butáskodj – mondta Jennie. – Nem ez az igazi neve, csak azért hívjuk így, mert olyan tüskés: tudod „a morcos sün”. Persze nem is tüskés, hanem egy édes öreg bácsi.

A további magyarázat elmaradt, mert megérkeztek a bejárathoz. Elsőként Nan lépett be egy hosszú, magas mennyezetű helyiségbe; nagy ablakokon áradt be a napfény. – Ez a nappali – mondta Nan –, kész zsibvásár. De legalább emberlakta hely, látszik, hogy használják. – Csakugyan látszott, a tapasztalatlan vendég, mint Peter, sűrű szigetcsoportnak is képzelhette, mély karosszékek és napszítta, virágmintás huzattal bevont pamlagok álltak alig néhány araszra egymástól, s ha a riadt tengerész át akart vitorlázni közöttük, mindig beleütközött valami asztalkába vagy zsámolyba. A mozgást még az is veszélyeztette, hogy minden elképzelhető lapos felületet különféle törékeny tárgyak foglaltak el, kétes egyensúlyban: használt tányérok és tiszta tányérok, félig megürült szendvicses tálak, félig teli kávéscsészék, napok óta halmozódó cigarettacsutkákkal megtömött hamutartók; még a kandallópárkányon álló családi fényképek is mintha le akarták volna taszigálni a félig kiivott söröspoharakat. Leülni sehogy sem lehetett, mert a székeket és pamlagokat elborították a könyvek, kézimunkák, varródobozok, szétterített újságok, sőt, egy cirmos macska és két harapófogó is akadt. Mikor végül sikerült egy kis szabad helyet teremteni, a székek rugói pengve és nyikorogva fogadták a leülőket. Peter belesüppedt egy törött rugójú fotelba, lábikráit megütötte a láthatatlan keresztléc. Nyilvánvaló volt, hogy mindegyik szék és pamlag a család valamelyik tagjának a kedvence – csakugyan jó ideje használták mindegyiket.

– Gyerekek, gyerekek – mondta Nan –, szégyellem magam – és egy húspástétomos tányérra mutatott, amely félbehagyva hevert a „puffon”. – Donna Dráma megint nincs itthon, úgyhogy pikniket rendeztünk.

– Jaj, de kár – kiáltotta Jennie –, úgy szerettem volna, ha Peter megismerkedik Donna Drámával.

– Megint egy kis baleset történt vele, szívem.

– Bizon, bizon, és az a betyár Jim Tomlin a ludas – közölte Hamish. – Aszongyák a népek, hogy a jány még beleöli magát a tóba.

– Jaj de rémes vagy, Hamish – mondta Nan, és megint belefogott a cselédproblémáiba, melyeket már az autóban is előadott Peternek.

Hirtelen kinyílt az ajtó, és egy madárszerű idősebb kis nő, vasalt szürke kosztümben, úgyszólván beszökdécselt a szobába. Cicaszemű arca valamikor csinos lehetett, de most összepréselte az ajkát, ráncolta a homlokát, és nyugtalan mozdulattal simított félre egy ősz tincset. – Csakhogy megjöttél, Nan – mondta –, sehogy se boldogulok azzal a citromos habos süteményeddel. Túl meleg a sütő, és biztosan oda fog égni az egész vacak.

– Flopsy! – kiáltotta Jennie.

– Hogy van az én kanárimadaram? – mondta Flopsy, és megölelték egymást.

– Isten hozta – mondta Flopsy. – Magasabb, mint képzeltem, és soványabb is. Ráfér egy kis házi koszt az udvarlódra, Jennie. No de, akár ráfér, akár nem, úgyse kap vacsorát, ha nem nézünk utána annak a süteménynek. Gyerünk, Nan.

– Jól érzed magad, drágám? – kérdezte Jennie. Peter szörnyen ki volt merülve, csak mosolyogni tudott, de azt legalább őszintén, miután kettesben maradtak. – Akkor jó – mondta Jennie, és mindjárt hozzátette: – Vajon hol lehet apu? – aztán kiabálni kezdett: – Apu, apu, hol vagy?

Cockshott úr sokkal alacsonyabb ember volt, mint Peter gondolta. Noha kopasz fejét ősz haj koszorúzta, és a fogkefebajsza is megőszült, kisfiús, szinte csintalan arckifejezése rácáfolt ötvenhét éves korára. Ócska, formájából kiment tweedöltönyt viselt, duzzadó zsebekkel és nagy, jól megkötött szürke csokornyakkendővel. – Jennie, fiacskám, nagyon csinos vagy – mondta; csókot nyomott a homlokára, és amikor Jennie leült, megsimogatta a haját.

– Apu – mondta Jennie –, drága apukám. Ez itt Peter.

– Á, hát maga az a vakmerő fiatalember, aki a nyakába merte venni ezt a kis boszorkányt – mondta Cockshott úr.

– Nem kell hozzá sok bátorság – mondta Peter –, nagyon megéri.

– Bravó, bravó – felelte szórakozottan Cockshott úr. – Hogy mennek a dolgok a minisztériumban? Mint a pinty, fogadni merek. – Ez volt az első kérdés, amit a személyére vonatkozólag feltettek, és Peter éppen válaszolni akart, de Cockshott úr nem hagyta. – No persze, persze. Még sohasem hallottam olyan kormányhivatalról, ahol a dolgok ne úgy mentek volna, mint a pinty. Igen ám, de hogy megy a pinty? Az már egészen más kérdés, nem igaz? No de hát itt minálunk nagyon csendes állóvízbe csöppent. Nem mintha Gladwin apát úr évi elszámolásai körül nem lett volna egy kis kavarodás. Tudod, ezekkel a hűbéri szolgáltatásokkal mindig van valami bibi – fordult Jennie-hez. – Nem minden adó olyan egyszerű, mint a harcparipa-pénz, amit fejenként kell fizetni. Elárulok valamit: az apátnak is meggyűlt a baja a saját bérlőivel. Erős a gyanúm, hogy Alice asszonyság elhallgatott egy-két sertést, Richárd, a kovács pedig, mi tagadás, egy közönséges hazug.

– Édes apukám, ne szédítsd Petert. Tudod, Peter, témánál vagyunk: a tizenkettedik század. Kaptál már választ a levéltártól, apu?

– Kaptam – felelte Cockshott úr. – Nem érek vele semmit. No persze, nagyon zavaros évszázadról van szó, Barrett – fordult Peterhez –, és ennek a zűrzavarnak még itt az isten háta mögött is megvoltak a következményei. Sikerült kimutatnom például, hogy Oroszlánszívű Richárd váltságdíja közvetlen hatást gyakorolt a ... – De az éppen visszatérő Nan itt félbeszakította.

– Gordon, az istenért – mondta –, hogy nézel ki. Te rémség, te csavargó. Most szóljon hozzá, Peter: hát nem olyan, mint egy leégett áruház, romeltakarítás előtt? Fogalmam sincs róla, mit fog szólni az a peckes Brasherné, ha meglát.

– Ha Brasherné csakugyan meglát, amit fölöttébb valószínűtlennek tartok, tekintettel rövidlátó hajlamaira, akkor, hogy egy divatos kifejezéssel éljek, kétségkívül belém fog esni.

– Lehet, szívem, lehet – mondta Nan –, de attól függetlenül meg kell foltozni a nadrágodat. Flopsy – kiáltotta. – Flopsy, kérlek, hozz egy tűt, és segíts megvarrni Gordon nadrágját.

– Szegény apu! – mondta Jennie. – Hát nem borzasztó, hogy így terrorizálnak? Cserkész becsszavamra mondom – tette hozzá –, én sohasem fogok úgy bánni a férjemmel, mint ez a házsárt királynő – és gyöngéden megszorította Nan könyökét.

Peter zavartan mosolygott, keresztbe tett lábait váltogatta. De Cockshott úr dorombolva tűrte maga körül a nők sürgölődését.

– Megsúgok magának egy titkot, Barrett – mondta. – A nők olyanok, mint az ideges juhászkutyák: szőrmentén kell bánni velük.

Peter éppen válaszolni akart, abban a reményben, hogy eltalálja a megfelelő hangot: férfiak egymás közt – amikor össze kellett rezzennie, mert egy nagy befűzőtűt nyomtak a bal kezébe.

– Fogja meg – mondta Flopsy –, ahelyett, hogy csak ül és bámészkodik. – Kedvessége, melyet a mogorva hanggal próbált leplezni, csaknem elviselhetetlen volt. – Hadd lássuk a hasznát, különben nem kap vajas kenyeret ebben a házban. Herékre semmi szükség.

– Jaj, te őrmester – mondta Nan. – Flopsy, halálra rémíted ezt a szegény fiút.

– Dehogyis; ugye, hogy egy csöppet se félsz tőle, Peter? – kérdezte Jennie. – Gondolom, első hallásra tisztában volt vele, hogy Flopsy csak ugat, de nem harap.

Peter nevetett, megpróbált rámosolyogni Flopsyra.

– Ne féljen, nem eszem meg – mondta Flopsy. De Cockshott úr fészkelődni kezdett, színésziesen gondterhelt ábrázatot öltött, és a pipáját rágcsálta.

– Megtehetném persze, hogy egyáltalán nem veszek fel nadrágot – jelentette ki. – Esztétikai szempontból senkinek sem lehetne kifogása ellene, mert még mindig nagyon formás a lábam szára. Egészségügyi szempontból – hát kérem, meleg idő van, és a nadrág ugyebár fölösleges, kényelmetlen ruhadarab. Társadalmi szempontból nem ismerek más törvényhozót önmagamon kívül. Csak egy szempontból vannak aggályaim, éspedig, erkölcsi téren. Egyáltalán nem kétséges, hogy remek végtagjaim láttán Brashernénak örökre elmenne a kedve a férje ura bütykös csülkeitől; s jóllehet a legmélyebb megvetést érzem a szóban forgó lófogú papucsférjjel szemben, ugyanakkor mélységesen tisztelem a házasság intézményét. Nem, a közerkölcs védelmében vállalkoznom kell a mártír szerepére.

Szellemességére nagy nevetés volt a válasz; Nan kijelentette, hogy rémes egy alak, Jennie pedig évődve biztatta, hogy váltsa be a fenyegetését. – Tedd meg, apu, kérlek szépen – kiáltotta –, úgy szeretném látni Brasherné képét. Hadd lássam, meg mered-e tenni – de apu csak rázta a fejét. – Flopsy majd varr nekem egy skót szoknyát a hosszú téli estéken – mondta.

– Hogyne, majd varrok egy zsákot a fejedre, ha nem maradsz nyugton, amíg foltozlak – nevetett Flopsy.

– Ó, te pogány nőszemély, méltán kereszteltek erre a barbár névre.

– Nem is barbár – mondta Jennie. – Flopsy nagyon szép név. Lásd Flopsy nyuszi, a Peter Rabbit-ben.

– Nem is onnan való – mondta Hamish, aki éppen belépett a szobába. – Edward Lear, a halhatatlan angol szürrealista, és az ő Mopsikon-Flopsikon medvéje a keresztapa.

Peter úgy érezte, egy örökkévalóságig tart, amíg a család elkészül, és nem merte bevallani Jennie-nek a megkönnyebbülését, amikor a ház előtt végre felberregett az autó.

Habár Nan váltig mentegetőzött az egyszerű piknikvacsora miatt, Peter úgy találta, hogy nagyon is jól élnek; hála a kert termésének, a szomszédos farmok és az amerikai rokonok segítségének, nem kellett sokat szenvedniük a szűkös időktől. A kukoricára és a tonhalra sült csirke következett, végül pedig almás lepényt és citromos habos süteményt kaptak. Mindenki jóízűen evett, és közben sopánkodott, hogy milyen nehéz időket élünk. Cockshott úr úgy vélte, hogy minden civilizált gyomornak fel kell hördülnie, ha bor helyett sörrel csúsztatják belé a vacsorát. Hamish azt mondta, ne csodálkozzunk az ilyesmin, miután a rendszer valami nagy érzelmességtől indíttatva egyenlősdire törekszik. Flopsy kijelentette, nemsokára csak úgy juthatunk hozzá egy tisztességes falathoz, ha lemegyünk a bányákba, ahol kaviárból és libamájpástétomból áll az étrend. Nan viszont meg volt elégedve a vacsora falusias egyszerűségével, és ő mindig ilyen egészséges koszton akart élni, csak azt sajnálta, hogy az ínség miatt odalett a hagyományos angol vendégszeretet. Jennie fél szemmel Petert figyelte, és nem szólt semmit, de a szokatlan bőség hatására Peter egyáltalán nem volt berzenkedő kedvében. Sőt, a fotelban kortyolgatva Nan kitűnő amerikai kávéját és a Cockshott úr titkos raktárából elővarázsolt cointreau-t, még attól sem riadt meg, hogy magára kell maradnia Hamishsel.

Egy ideig csend volt, Hamish komoran nézegette az esti újságot, majd váratlanul így szólt: – Hát ez már a képtelenség teteje. Úgynevezett közoktatással rontják meg az emberek agyát vagy állítólagos agyát, megtanítják őket írni-olvasni, filmeknek titulált szexuális és bűnügyi agyszüleményekkel tömik tele a fantáziájukat, aztán kiéheztetik őket, hogy hajlandók legyenek fizetni ezekért a bizsergető erotikus celluloid szalagokért. Egyszóval: circenses, panem nélkül.

– Hát igen – mondta Peter. – Azt hiszem, senki se járna rosszul, ha valamivel kevesebb filmet kapnánk Amerikából. De ne feledje, hogy manapság nagyon sok munkakör egyhangúvá vált, az embereknek szükségük van kikapcsolódásra, valamiféle biztonsági szelepre, amin levezethetik az indulataikat.

– Szerintem az iparosodás semmire se mentség – mondta Hamish. – Mi találtuk fel a gépeket, rajtunk áll, hogy megszabaduljunk tőlük. Sokan elfelejtik, hogy az akaratunk még mindig szabad. Kikapcsolódásról pedig ne beszéljünk, az kihalt a falusi élettel. Nem tudom, mit ért azon a biztonsági szelepen... a legtöbb film alapján úgy gondolom, talán a szexuális érintkezést: nahát, én olyan régimódi vagyok, hogy szerintem a házasság még mindig nagyon jól megfelel a szaporodás céljaira. De ha arra gondol, hogy szükség van valamire, ami nem pusztán anyagi, amiben ki lehet élni az áhítat érzését: ez is a maguk bűne, mert véget vetettek a templomba járásnak.

Peter nevetve tagadta, hogy felelős volna az egyházi élet visszafejlődéséért.

– Maga talán szokott templomba járni? – kérdezte Hamish.

– Nem – felelte Peter –, vallási téren inkább agnoszticizmusra hajlok.

– Agnoszticizmusra hajlik – mondta gúnyosan Hamish –, ez nyilván azt jelenti, hogy abban a csodában, amit tegnap művelt valami ifjú londoni tudósjelölt, inkább képes hinni, mint kétezer esztendő tekintélyében.

– Azt hiszem, manapság nem a tudomány és a vallás ellentéte a legégetőbb kérdés – mondta Peter, tőle telhetőleg nyugodtan. – Tudjuk, hogy sok modern fizikus egész jól megfér a vallással.

– Roppant kedves tőlük – mondta Hamish. – Egyébként nem arról beszéltem, amit a rádió „istenhitnek” nevez, arról nem is érdemes vitatkozni. Én a templomba járásról beszéltem. Felelőtlen korban élünk: a művelt és vagyonos osztályok súlyos kötelességmulasztást követnek el, amikor nem hajlandók példát mutatni a templomlátogatásban.

– Remélem, nem kívánja, hogy olyanok járjanak templomba, akik nem hisznek.

– Ugyan kérem – mondta Hamish –, hisznek, nem hisznek : ez egy kicsit primitív elképzelés. Egy előkelő római például lehetett a magánéletében sztoikus vagy epikureista, de azért teljesítette a kötelességét a hazájával szemben, és áldozott az isteneknek. Ha egyszer mi vagyunk a kiváltságosak, viselkedjünk is úgy, és mutassunk példát az alantasainknak.

– Ez nem épp keresztényi felfogás – mondta haragosan Peter –, amellett, szerintem, bolondság.

– Hogyne – mondta Hamish –, ebben a Sunday Express is egyetért magával. Szerintem viszont csakis az reagál méltóképpen a modern világra, aki bolondnak minősül.

A szóváltás nem fajulhatott tovább, mert bejött Cockshott úr, papírokkal a kezében, mire Hamish kivonult.

– Hova lett Jennie? – kérdezte Peter egy kissé idegesen.

– Áldatlan időket élünk – felelte Cockshott úr –, amikor a legbájosabb hölgyek is kénytelenek bekapcsolódni a háztartási munkálatokba: más szóval, házunk nőtagjai épp a szakácsnőnek segítenek a mosogatásban.

– Én nem segíthetnék? – kérdezte Peter.

– Hová gondol, kedves barátom. Még csak az kellene. Őrizzünk meg valamicskét nemünk kiváltságaiból. Jennie-től hallom, hogy érdeklődik az irodalom iránt, talán bepillantana néhány alkalmi írásomba: egy kis könnyű olvasmány, elalvás előtt.

Peter őszinte érdeklődéssel vette át a különlenyomatokat. – De mennyire, nagy örömmel – mondta.

– Köszönöm – mondta Cockshott úr –, köszönöm. Most egy hosszabb művet tervezek, Észak-Cambridgeshire történetéről – remélhetőleg sikerül tudományosan és szabatosan bemutatnom intézményeink fejlődését, s egyszersmind irodalmi értékű, élvezetes formában megelevenítenem a társadalmi hátteret, a hétköznapok sajátos figuráit és szokásait. Sajnos, békebírói állásom és földbirtokosi teendőim következtében – no persze nem kell valami túl nagy birtokra gondolni –, kevesebb időm marad az írásra, mint szeretném. Mindenesetre, nem vagyok az az ember, aki megelégszik a puszta közléssel, stílus nélkül. Sajnos éppen ezért kell néha ujjat húznom derék szomszédainkkal, a cambridge-i professzor urakkal. Roppant alapos kutatásaikat többnyire olvashatatlannak találom – no de hát én nem vagyok se pedagógus, se szobatudós. Másrészt viszont, noha meggyőződésem, hogy a képzeletnek át kell hatnia a történelem lapjait, ha csakugyan élő művet akarunk alkotni, az úgynevezett népszerű történelmi életrajzok műfaja meglehetősen távol áll tőlem. Túlságosan is fontosnak tartom az adatok megbízhatóságát, túlságosan kevéssé érdekel a múlt árnyoldala, a stílusom pedig híján van a megkívánt közönségességnek. Egyszóval, amolyan csodabogár vagyok, és ezt mindig az orrom alá is dörgölik, ha történettudományi vagy régészeti társaságok gyűlésein veszek részt.

Peternek úgy rémlett, hogy Cockshott úr már órák óta mesél különböző csatáiról, melyeket kiváló történészekkel és tudós szerzőkkel vívott, egyre álmosabb lett, és egyre jobban feltámadt benne a vágy, hogy Jennie-vel legyen, hozzáérjen, érezze a közelségét. Végre kinyílt az ajtó, és bejött Nan.

– Jaj, Gordon – mondta –, oda nézz, szegény Peter milyen fáradt és sápadt. Biztos szeretne lefeküdni, ugye?

– Hát fárasztó volt az utazás – mondta Peter, de gyorsan hozzátette: – Rettentő érdekes téma, igazán nagyon kíváncsi vagyok ezekre a cikkekre.

A szobája felé menet a folyosón egy másik szoba nyitott ajtajához ért. Odabent ketten álltak, szorosan összefonódva. Peter gyorsan továbbment, remélte, hogy nem vették észre. Hiszen mindig tudta, hogy Jennie szenvedélyesen szereti az öccsét – de testének meghajló íve s az az erő, ahogy Hamish magához szorította, nemigen hagyta nyugodni aznap éjjel.

Másnap reggeli után Peter egy nyugágyban ült, és belefogott Cockshott úr tanulmányába, amely a Little Fromling-i Fekete Halálról szólt, de sehogy se tudta összpontosítani a figyelmét. Fáradt volt és ingerült, mert nagyon rosszul aludt. Folyton arra gondolt, hol lehet Jennie, reggeli után elszaladt bevetni az ágyakat, megígérte, hogy mindjárt visszajön, és azóta már több mint egy óra eltelt. Peter úgy döntött, hogy megkeresi. A nappaliban ott találta Cockshott urat, épp leveleket írt. – Nem tudja, hol van Jennie? – kérdezte Peter.

– Csakugyan, hol lehet? – mondta Cockshott úr. – Én is mindig ezt kérdezem, ha itthon van, a víkendeken. Szinte sohase látom. Egy kicsit mindannyian féltékenyek vagyunk Jennie-re. De épp a függetlensége teszi olyan elragadóvá. Szabad akar lenni, nem tűri, hogy kisajátítsák.

– Egyáltalán nem óhajtottam kisajátítani. Csak beszélni szerettem volna vele, ennyi az egész.

– Kedves barátom, megértem magát, nagyon csúnya tőle, hogy így faképnél hagyja a vendégét. De hát mi olyan bolondos család vagyunk, tudja, nem törődünk a konvenciókkal, jobban mondva saját külön konvenciókat teremtünk magunknak.

Peter otthagyta, tovább kereste Jennie-t. Felment a szobájába, ott találta Flopsyt, aki az ágyat rakosgatta. – Most nem jöhet be a szobájába – mondta Flopsy. – Zavarja a szobalányt.

– Jennie-t kerestem.

– Akkor ne vágjon olyan képet, mint egy harapós kutya, azzal úgyse boldogul Jennie-nél. Nagyon odavan érte, mi?

– Nagyon szeretem Jennie-t – mondta Peter –, igazán nagyon szeretem.

– Hát igen, meg tudom érteni. Normális férfi nem is tehet mást: muszáj, hogy belebolonduljon Jennie-be. No persze – tette hozzá –, én elfogult vagyok. – De látszott rajta, hogy ezt nem őszintén mondja.

– Hát ha tudni akarja – mondta dühösen Peter –, szerelmes vagyok Jennie-be, és azért keresem.

– Bravó – mondta Flopsy. – De azért nem kell leharapni a fejemet. Tudja, mi olyan bolond emberek vagyunk: a bolond Cockshotték, minket nem lehet sürgetni. Na, menjen innét. Be kell vetnem az ágyat.

Peter lement a kertbe, és meglátta Nant, amint száraz leveleket éget, ócska viharkabátban, ütött-kopott posztókalapban. – Nem látta Jennie-t? – kérdezte.

– Jaj, Peter – mondta Nan –, hát itt hagyta magát? Rémes, mondhatom. De látja, ilyen ez a Cockshott család: jópofák, de tisztára bolondok.

– És maga ezt könnyen bírja? – kérdezte Peter.

– Eleinte talán nem volt egészen könnyű, de olyan természetes, egyszerű emberek, és én imádom ezt az életmódot. – Nan egy pillanatra elfordult tőle. – Egy kicsit sokat kívánnak az embertől – tette hozzá, és a hangja most először csengett őszintén. De a következő pillanatban vissza is fordult, azzal a nyílt, becsületes tekintettel, amelynek a hitelességében Peter most már kételkedni kezdett. – Rosszul mondom: az élettől kívánnak sokat. Nem mindennapi emberek, és a nem mindennapi embereket sokszor nehéz megérteni. – Rátette a kezét Peter karjára. – Nézze meg a Fészekvárban – mondta. – Régi gyerekkori tanyájuk, együtt csinálták Hamishsel, amikor kicsik voltak, és még mindig imádják. Ott van a kert végében, a kiserdő mellett.

Peter egy szilfa tetején találta Jennie-t és Hamisht, az odaszerkesztett deszkaülésen gubbasztottak. Valami kötél volt a kezükben, azon gyakorolták a csomózást. Úgy látszik, Peter arckifejezése elárulta, hogy dühös, mert Jennie lekiáltott: – Isten hozott, drágám, isten hozott a Fészekvárban. Tulajdonképp csak úgy nyerhetnél bebocsátást, ha előbb háromszor megérinted homlokoddal a földet, de ettől most eltekintünk, igaz, Hamish?

– Hát persze – mondta Hamish; látszott, hogy ő is szeretné megbékíteni Petert.

– Azt hittem, vasárnap délelőtt templomba szokott menni – mondta Peter.

– Kedves vendégeink mindennél előbbre valók – mondta Hamish szívélyesen mosolyogva.

– Miattam kár volt itthon maradni.

– Nahát, Peter – mondta Jennie –, ez nem szép, amikor Hamish olyan kedves.

– Fel kéne fűrészelni egy kis fát – mondta Hamish. – Nem segítene?

– Dehogynem, gyerünk – mondta Jennie. – Ti ketten majd a vonófűrésszel dolgoztok, én meg lecsapom az ágakat.

Peter nemigen bírta Hamish tempóját, nagyon kimelegedett, kifulladt, folyton az arcába szállt a fűrészpor, aztán a fűrész fogai hirtelen megakadtak egy görcsben, és a szerszám nagyot rántott mindkettőjükön.

– Nono – mondta Hamish –, úgy látom, maga nem nagyon ért ehhez. Talán jobb lesz abbahagyni.

– Nem – mondta Jennie, akit dühített Peter ügyetlensége –, szó sincs róla, éppen azért, mert nem ért hozzá, jót tesz neki, ha folytatja.

Peter azonnal elengedte a fűrész végét, a fűrészlap nagyot lendült, és kis híján elvágta Hamish karját. – Az anyja keservit – mondta Hamish, de Peter ügyet sem vetett rá, szapora léptekkel elindult a kis cserjés ösvényén.

Jennie utánaszaladt. – Az istenért, Peter – kiabálta –, mi bajod? Ne marháskodj. Én csak azt mondtam, hogy jót tenne, ha tovább fűrészelnél, és igazam is volt.

– Nemcsak arról van szó – mondta Peter feszesen –, te is belátnád, ha nem volnál olyan vakon szerelmes a családodba.

– De drágám, mitől borultál ki? Remélem, nem haragszol Hamishre, hiszen csak gyerek.

– Tisztában vagyok vele – mondta Peter –, egy komisz, elkényeztetett gyerek, akit az egyik pillanatban babusgatnak és becézgetnek, aztán meg szekálják és egzecíroztatják. És az apád semmivel se jobb. De nekem nincs rá szükségem, hogy egy egész sereg nő babusgasson és egzecíroztasson, nem kérek belőle, se Nantől, se az imádott Flopsyd-tól, se tőled.

– Jópofa vagy! Megbolondultál!

– Haha! De csak azért, hogy el ne maradjak a családodtól. Hiszen ezt hallom, amióta csak megjöttem: „A jópofa Cockshotték”, „A bolond Cockshotték”, és mindenki rettentő büszke rá. Ezt hallottam tőled meg az apádtól, Flopsy-tól meg Nantől – szerencsétlen asszony, pedig ő tudhatná, hogy mit jelent az egész –, és ezt hallottam attól a fasiszta öcsédtől. De a fene egye meg, nekem túl jópofák vagytok mindannyian, nem bírom a versenyt.

Jennie már teljesen kifulladt, ahogy igyekezett lépést tartani az egyre gyorsabban szaladó Peterrel. Egyszerre csak levetette magát a sűrű páfrányok közé az ösvény mellett. – Állj meg, Peter, állj meg! – kiáltotta.

Peter megállt fölötte, és Jennie kinyújtotta felé a karját, lehúzta magához, magára. Szája rátapadt a fiú szájára, és a keze simogatta a haját, a karját, a hátát, csitította, békéltette. Peternek fokozatosan lelohadt a haragja, érezte, hogy oldódik benne a feszültség, és viszonozta az ölelést.

Réz Ádám fordítása