JOHN WAIN

RETTENETES KALIBÁN

Hát persze, az a helyzet, hogy Fred mindig gyagyás volt egy kicsit. Mindjárt meg is mondtam nekik, amikor kihallgattak. Én az öccse vagyok, mondtam, nekem elhihetik, hogy nem ő találta fel a spanyolviaszt. Emlékszem rá, hogy szó szerint így mondtam. Nem ő találta fel a spanyolviaszt. Azt senki se foghatja rá. De mint a kezes bárány, hiába olyan marha erős. Ezért olyan nevetséges az egész.

Nem is veszem rossz néven, hogy behívattak. Hozzátartozik a szakmájukhoz. Muszáj, hogy mindenkit kihallgassanak. És hát, ugye, én ott voltam, láttam mindent. Persze, rajtam kívül még ezren is látták. De mindenkit mégse hívathattak be. Aztán ő is mindig csak engem emlegetett. – Kérdezzék meg Berttől – folyton ezt hajtogatta. – ő tudja, hogy nem akartam semmit. – Nekem így mondták, és el is hiszem. Mindig énrám hivatkozott. Mindig én beszéltem helyette, kölyökkorunk óta, pedig másfél évvel fiatalabb vagyok. Ha Fred nem tudott valamit megmagyarázni: hívjátok csak Bertet. Én voltam az ész, ő volt az erő. Jól kiegészíthettük volna egymást. Mondom: kiegészíthettük volna, mert azért mégse nagyon társultunk soha. Ha én olyan fiú vagyok, aki nem fér össze senkivel, aki mindig belemászik valamibe, és rámennek az emberek, akkor jól jött volna, hogy hívom a bátyámat, hogy van egy óriás a családban. De hát én nem voltam olyan. Én mindig elboldogultam magam is. Hamar megtanultam bánni az emberekkel. Csak figyelni kell őket – elég, ha nyitva tartjuk a szemünket. És nem is igen kerültem bajba, se az iskolában, se később a munkában. Nagy bajba sose. Nem mondom, legénykedtem egy kicsit, de igazi balhét, azt nem. Így aztán nem is szorultam rá soha. hogy kihúzzanak a csávából.

Ha meggondolom, ő se látta több hasznát az én fürge eszemnek, mint én az ő marha nagy erejének. Tudniillik, hiába mondtam neki ezt meg azt, mégis olyan buta maradt, mint azelőtt. Hiába no, lassú volt a felfogása. Persze, azért mindig próbáltam segíteni rajta. Még azután is, hogy különváltak az útjaink, jobban mondva, hogy én előrementem, ő meg ott maradt, ahol volt. Nem is nagyon jöttünk össze. De ha mégis találkoztunk, mindig megkérdeztem tőle, mi van vele, és szívesen segítettem, ahogy tudtam. Mondtam is mindig: ki segítsen rajta, ha nem én. Kérdezze meg akárkitől. Aztán tessék, ebből lett az egész. Hogy segítettem rajta. Megmondtam én a rendőrségen is. Mondom, az ember segíteni akar, aztán itt találja magát. Az őrszobán, vallatáson.

Ha csak egy kicsivel több a sütnivalója, nem történt volna semmi. Lett volna rendes munkája, jó keresete, akkor Doreen nem rágta volna annyit a fülét. Heti három fonttal több, és megnyugodott volna. Így van ez.

Na persze, maga nem ismeri a helyzetet. Doreen, az Frednek a felesége. Mindjárt együtt kezdtek járni, amikor Fred beállt a Greenall céghez, aztán nemsokára összeházasodtak. Doreen úgy huszonkilenc éves volt, amikor megismerkedtek. Majdhogynem ő vezette a boltot. Mondta is az öreg Greenall, hogy ő a jobb keze. De tényleg jól is csinálta. Pontosan tudta, miből áll a készlet, mi van a polcokon meg a raktárban, és mindennek az ára a fejében volt. Amikor felmondott, Greenall fel akarta emelni a fizetését. Nem tudom, igaz-e, de úgy hallottam, hogy megduplázta volna. Azt mondta, nem tud meglenni nélküle. De hiába, Doreen azt mondta, ő hozzámegy Fredhez, otthont akar, szóval felmond, és kész. Ha Greenall úr olyan nagy emelést tud adni, azt mondja, hát akkor tessék Frednek emelni, most úgyis ő lesz a családfenntartó. De hát hiába volt a mese. Fred anélkül is hét fontot kapott, és azzal éppen elég jól meg volt fizetve.

Lassú volt, na. Mondta is mindig az öreg Greenall, hogy sokat dolgozik, de sok idő kell hozzá, és meg kell hagyni, hogy Fred sose volt lusta. De csak nagyon kevés fért egyszerre a fejébe, mindig visszament megkérdezni, hogy most mit csináljon, sose jött rá magától, hogy mi a legegyszerűbb megoldás. Azt mondta az öreg Greenall, csak azért tartja, mert olyan erős, mint három másik, és becsületesebb száznál. Az is igaz, hogy sok nehéz munka volt náluk. Már ahogy fűszereseknél szokott. Nem is hinné. Hordótaszigálás, ládarakodás. Meg lerakodni, felrakodni, ha jön a teherkocsi. Fred is leginkább cipekedéssel, szállítással töltötte az idejét. Esze nem volt elég, hát ceruzát nem adtak a kezébe, ha meg odaállították kiszolgálni, még rosszabb volt az a nagy böhöm ember. El se fért a pult mögött. És ha oda akartak menni valamiért, mintha egy elefánt állta volna el az utat.

Doreennak mindjárt az elején az idegeire ment. Szerette, az biztos, a maga módján, de megmondom őszintén: azt hiszem, nem gondolta végig a dolgot, amikor fejest ugrott a házasságba. Félt, hogy ottfelejtik a polcon – a fűszeres lányoknak sokszor eszükbe juthat az ilyesmi. Ő tudta a legjobban, hogy mi van, ha rosszul számol, és túl sokat rendel valamiből. Elad, amennyit tud, a többit meg odaadja bagóért, vagy a végén ki is dobhatja. Hát ővele nem úgy lesz. A kis Doreen, az más. Mikor aztán közeledett a harmadik X, fogta magát: ugrás. És pont Fredre kellett neki esni.

Én meg úgy gondoltam, Fred nem is járt rosszul. Mert egész csinos volt az asszony, ügyes is volt. De a pénz miatt csak nem hagyta békén. Volt egy kis megtakarított pénze, Frednek is, hát összetették, úgy kaptak házat egy elég rendes utcában. De aztán kész. Az ismerősökkel nemigen tudtak lépést tartani. A férjek majdnem kétszer annyit kerestek, mint Fred. Az asszonyoknak meg volt mindenféle holmijuk, amire Doreennak nem tellett. Jó, a televíziót, azt beszerezték, de aztán jöttek a többiek a hűtőszekrényekkel, kocsikkal, modern konyhákkal, sőt, az egyik asszonynak még mosógépe is volt! Én azt mondom, a mosógép, leginkább az fúrta a Doreen csőrét. Szegény Fred, tán nem is lett volna semmi baja, ha megvan az a mosógép.

Egy vasárnap elmentem hozzájuk, akkor aztán Doreen kipakolt, amikor Fred kint volt a kertben. Vele voltak a gyerekek is, ugrándoztak, játszadoztak körülötte, ő meg dolgozott. Két gyerekük volt, egy fiú meg egy lány. De sose tágítottak az apjuk mellől, ha otthon volt. Én mindig úgy éreztem, hogy Fred jobban szereti őket, mint Doreen. Na, azért őrá se akarok rosszat mondani. Félállásba ment, amíg meg nem születtek, hogy mégse legyenek úgy megszorulva. De aztán jött a két gyerek, el kellett látni őket, nem dolgozhatott tovább. Szóval, nem sokat köszönhetett nekik. De azért rendes volt hozzájuk, megtett mindent.

No, akkor vasárnap délután csak állt az ablakban, és nézte mind a hármójukat. Megkeményedett az arca, öreg lett, csupa keserűség. Mikor aztán hirtelen megfordult, mindjárt láttam, hogy most tör ki a vihar.

– Bert – azt mondja, csak úgy, egyenest, nem kerülgette –, neked nincs valami ötleted?

– Miről? – kérdeztem.

Megint elfordult, nézte az ablakon át Fredet meg a gyerekeket. Fred árkot ásott, azzal a nagy karjával úgy nyomta az ásót a sáros földbe, mintha fűrészport lapátolna. Én még soha nem láttam olyan erős embert. A gyerekek belecsimpaszkodtak, kiabáltak, nevettek. Hallottam a hangjukat, tompán, az üvegen túlról.

– Mit ér az ilyen? – kérdezte Doreen; látta, hogy én is a kertbe nézek. – Mondd meg. Tessék, itt vagyok a két gyerekkel, azzal a rengeteg kiadással, és Fred? Ő mit csinál?

– Dolgozik – mondtam. – Megkeresi a kenyerét, annyit, amennyit.

Rám nézett, egyenest a szemem közé. – Az az annyi nem elég – mondta. – Te is tudod, én is tudom. Mindenki tudja, hogy erős, de mit érünk vele?

Megint kinéztem Fredre. Már a harminc felé járt. Az ember azt mondta volna, csupa mell és váll. Hogy tényleg rövid volt-e a lába, azt nem tudom, de attól a nagy hordó felsőtestétől úgy nézett ki, mint egy majom. A haja már ritkulni kezdett a homlokában. Ahogy néztem, az egyik gyerek mondott valamit, ő ránevetett, és az egész arca egy nagy mosolygás volt.

– Maradj nyugton, azt tanácsolom – mondtam Doreen-nak. – A többi se jobb, mint Fred. Gazdag nem leszel, de van egy jó férjed, a gyerekeknek meg van jó apjuk.

– Tartsd meg a tanácsodat – azt mondja –, ha egyebed nincsen, Okos úr. Mit szólnál hozzá, ha hét fontból kéne megélned, két gyerekkel? Meg kell hogy nézzek minden pennyt, ez aztán az élet. Ha egy este szórakozni akarok, mehetek ki az állomásra, bámulni a vonatokat. Ott van ni, a te bátyád, semmire se megyek vele. Kihez forduljak, ha nem hozzád? Neked van eszed elég, kitalálhatnál neki valamit. Csak azt ne mondd, hogy maradjak nyugton. – És így tovább. A végén már úgy belejött, hogy fogtam a kabátomat, és elmentem.

Megpróbáltam kiverni a fejemből Doreent meg a bajait. Marhaság, hisz nem az ő testvére voltam, hanem a Fredé, és Fredet nem kellett sajnálni. Boldog ember volt. Nem mondom, piszkálta az asszony, de aki azt akarja, hogy ne piszkálják, az ne nősüljön meg.

Hanem a Doreen arcát nem lehetett elfelejteni. Egyszerre húsz évet öregedett. Hát igen el volt keseredve. És hiába próbáltam legyinteni rá, azt én is el kellett ismerjem, hogy hét font bizony csak hét font, pláne, ha valakinek egyszer már jó állása volt, és sose hiányzott semmije. Mindegy, gondoltam, ő is tudta, hogy Fred nem egy lángész. Az ő hibája. Na igen, de tudja, hogy van az. Ha az ember megsajnál valakit, hiába mondogatja, hogy az ő hibája. Akkor se tud szabadulni tőle. Bizony Isten, a végén már annak se tudtam örülni, hogy én olyan jól megvagyok. Pedig éppen kezdett jól menni a bolt. Tudja, én építőanyagokkal foglalkozok. Akkoriban épp nagyon ment a porcelán: szigetelők, mosdókagylók, minden. Igazán nem panaszkodhattam, kezdtem összejönni a pénzes emberekkel. Az olyanokkal, akik ismerik a dörgést. Addig mindig csak kívülről néztem őket, most meg én is ott ültem közöttük: nem volt rossz. Esténként már nem is jártam a Lord Nelsonba, hanem inkább a George bárjába – a grillbe. Ott finomabb volt a társaság.

Csak azért mondom, mert Len Weatherhead is oda szokott járni. Ő aztán tényleg nagymenő volt. Csináltatott ruhák, nyolchengeres Bentley, minden. Alulról kezdte, és még nem volt ötvenéves. Előbb valami vurstliban dolgozott, aztán bokszmeccseket rendezett, a végén ő lett az egyik legnagyobb pankrációrendező az egész országban ... pankráció! Érti már? Tálcán került elibém az egész.

És mégis, vicces dolog, de egy-két hétig nem akart leesni a tantusz. Csak az egyik este, amikor bejött Len Weatherhead, de úgy, mint akit egészen kicsináltak. Irtóra el volt kenődve. Elbiggyesztette a száját, és senkihez nem szólt egy szót se.

Na de csak bízza rám, ha valami bibi van az emberekkel: őt is mindjárt kezelésbe vettem. El is mondta hamarosan, hogy mi a baj. Megvan a közönség, megvan a terem, de birkózókat sehogy se tud találni.

– Például ma is – azt mondja. – Az egyik legjobb pár. Két olyan fiú, akiben mindig bízhattam. Akárhová vittem őket, mindig jól szerepeltek. Medve Mike és Diótörő Billy: ez volt a birkózónevük. Aztán egyszerre csak jön ez az Ogden, vagyis Medve Mike, és azt mondja, elege van belőle, elmegy valahová tornászedzőnek. Azt mondja, inkább legyen kevesebb a dohány, de az a munka jobban megfelel neki. Most szóljon hozzá! Heti nyolcvan font, és fütyül rá!

– Heti mennyi? – kérdeztem. Szinte már láttam is Doreent, ahogy fut az üzletbe, és hat mosógépet vásárol, egyet minden szobába.

Ő csak bólintott. – A szezonban – azt mondja. – Persze áprilistól szeptemberig nincs sok munka. De ez a kettő nagy sztár volt. Mindig ők arattak. És milyen ügyesen csinálták, hogy össze voltak tanulva! A kisujjukban volt az egész. Sohase tettek kárt egymásban, sohase volt kiesés valami húzódásért, ficamért, mit tudom én. És mennyi pénzt költöttem rájuk!

Én meg faggattam tovább, de nem árultam el, hogy mire gondolok, csak úgy, az érdekes beszélgetés végett. Két perc alatt sok mindent megtudtam. Engem addig egyáltalában nem érdekelt a pankráció, fogalmam sem volt róla, hogy hogy csinálják. Azt hittem, úgy megy, hogy a rendező kibérel egy termet, aztán a menedzserek benevezik a fiúkat, úgy, mint a bokszolásban. De hát a pankráció, az nem mérkőzés, az tornamutatvány. A birkózók mind ismerik egymást és összedolgoznak. Minden meccset begyakorolnak elejétől a végéig. Figyelje meg, ha egyszer megnéz egy mérkőzést: amikor az egyik pofa legyűri a másikat, és satuba fogja, ide-oda csavargatja a végtagjait, hogy az már üvölt, mint a fába szorult féreg, és az ember már azt hiszi, hogy mindjárt kinyiffan, akkor aki felül van, egyszerre csak elengedi, és hagyja talpra állni. Azért, ugye, mert most rajta a sor, neki kell bemenni a csőbe, amíg a közönség meg nem unja, aztán az egyik győzött, és jöhet a következő pár.

Biztos kíváncsi rá, hogy miket kérdeztem Len Weatherheadtől. Miféle emberek nézik az ilyet? Hogy a csudába élvezhetik, amikor egy ötéves gyerek is látja, hogy ki van csinálva az egész? Nem dőlhetnek be neki, ha meg nem dőlnek be, akkor mit keresnek ott? Len Weatherhead nem tudott ezekre válaszolni, de én se tudok. Valahogy úgy van, hogy az emberek csak nézik azt a két nagydarab pacákot, ahogy tépik és kalapálják egymást, aztán felizgulnak tőle, és nem érdekes, hogy a bolondját járatják velük. Nincs rá idő, hogy kijózanodjanak, és gondolkodni próbáljanak. Mint az idősebb férfiak, amikor a sztriptízt nézik. Mindegyik tudja, hogy az a nő nem az ő kedvéért dobja le a ruháját, de azért mégis látni akarja.

Len aztán még egyebeket is elmondott erről a pankrációról. Van, amikor a birkózóknak, hogy úgy mondjam, szerepeket adnak. Az egyik a jó fiú, a másik a rossz, mint a cowboyfilmeken. Az egyiket bebújtatják valami maskarába, hogy olyan legyen, mint az ördög, és kap egy ijesztő nevet, például Csang, a Fenevad, vagy Hamari Halál. Nekimegy a másiknak, egy kék szemű, szőke, derék fiúnak, és alattomosan verekszik, hogy a közönség dühös legyen rá. Akkor aztán ordítoznak, elküldik mindenhová, ő meg vicsorog, rázza az öklét, a másik pofa meg végig hagyja, hogy felül maradjon, aztán az utolsó félpercben ő lesz a győztes, és majdnem kitöri a nyakát. Akkor persze mindenki felugrál, és visítozik örömében. Mert ha úgy vesszük: hol kap az ember ilyen jó szórakozást két és fél shillingért? Na igen, a futball, az is valami, de a futballban nem lehet garantálni, hogy az a csapat győz, amelyiknek szurkolunk, meg az sincsen benne, hogy az ellenfelet összerugdossák és megtiporják. Ezért ér többet a pankráció. Be is zsonganak tőle ezek a tyúkeszűek, de úgy, hogy ha egyszer rákaptak, egy-két év múlva már semmi másféle sport nem kell nekik. Én mondom, okos ember volt, aki kitalálta.

– Ide hallgasson, Len – mondtam, de persze vigyáztam, hogy olyankor legyen, amikor nem mászkálnak arra, és senki se csíphet el egy szót se az egészből. Maga persze tudja már, hogy mi következik. – Tényleg nincs elég birkózója? – mondom. – Szóval, ha akadna egy fickó, aki hajlandó mindent megtanulni, mert kezdő, de erős, nagyon erős: bevenné még akkor is, ha nincs gyakorlata?

Rám nézett, mindjárt ravaszabb lett a szeme. – Attól függ – azt mondja. – Ha nincs gyakorlata, akkor egy megfelelő partnert kéne, hogy keressek neki, és be kéne hogy tanítsam mindenre. Azalatt meg egy pennyt se keresnék rajta. Legfeljebb félállásban alkalmazhatnám, amíg nincs kiképezve.

Így huzakodtunk egy darabig, aztán a végén kerek perec megkérdezte, hogy mire akarok kilyukadni. Hát erre mondom neki Fredet. Olyan erős ember, mint egy féltucat birkózó egybegyúrva, és egy árva pennyt se hoz ki belőle.

No, hiába volt olyan ravasz, Len Weatherheadnak is éppen úgy fájt a foga az üzletre, mint nekem, úgyhogy mire kiittuk az utolsó poharat, és felszedelőzködtünk, mert záróra lett, már nyélbe is volt ütve a dolog. Megbeszéltük, hogy Fred majd bejár a terembe minden este meg a hét végén, és gyakorol ezzel a Diótörő Billyvel, aki partner nélkül maradt. Ha majd eljutnak odáig az edzésben, hogy ki tudnak dolgozni egy jó verekedést, és be is tanulják, akkor jön a következő lépés. Azzal együtt meg a komoly dohány, Frednek. Hetenként háromszor kell hogy fellépjen, és úgy zsebre vághat ötven fontot, mint a sicc, de még nyolcvanat is, attól függ, hogy mennyi a bevétel.

Persze, Len Weatherhead azt mondta, előbb meg akarja nézni Fredet, hogy tényleg olyan-e, amilyennek én beharangoztam, de hát úgyis tudtam, hogy azon nem fog múlni. Nemhogy eltúloztam volna az erejét, még inkább keveset mondtam. Hadd lássa Len, hogy nem vagyok nagyszájú. Még csinálhatok vele egy-két üzletet, ha nyitva tartom a szemem, és beférkőzöm a bizalmába. Meg is veregette a vállam, aztán elment a Bentleyjével, én meg császárnak éreztem magam.

Nem volt értelme, hogy sokat teketóriázzak, hát másnap este mindjárt elhívtam Fredet egy-két pohárra, és kezdtem beadagolni neki a dolgot.

– Hogy vannak a gyerekek, Fred? – így kezdtem.

– Szépen erősödnek – azt mondja. – Nem is tudom, melyikük nő gyorsabban. Egyszer azt hiszem, hogy Peter, máskor meg Paula. Mert nőnek ezek egyfolytában. És okosak ám! Az anyjuktól örökölték. Tudod, mit mondtak a múltkor is? – Azzal kezdte előadni a beköpéseiket. Hagytam, hogy beszéljen, mert az csak puhítja, ugye. Nem kellett megerőltessem magam, ő hajtotta a verklit, én csak hallgattam, és közbe-közbe rendeltem egy pohárral.

Szóval, hagytam mesélni, hogy mi mindent mondtak és tettek a gyerekek egynapos koruktól fogva, amit úgyis hallottam már azelőtt, mert sose beszélt másról. Aztán amikor befejezte, megint pöcköltem egyet a labdán. A pénz.

– Csuda két srác – mondtam. – Mindenből megérdemlik a legjobbat. És manapság annyi lehetősége nyílik a fiataloknak. Azért jó, ha van egy kis pénz a háznál.

– Mintha csak Doreent hallanám – azt mondja, és egész boldogtalan, gondterhelt lett az arca. Frednek sose változott meg gyorsan az arckifejezése, mint másnak; idő kellett hozzá, hogy valami eltűnjön róla, aztán más jöjjön a helyébe. Mint amikor a homokvárat elmossa a dagály. Mondom, ugye, hogy lassú volt a felfogása.

Tudtam, hogy hiába sürgetem, mert saját magától másnapig se jön rá semmire, hát gondoltam, gyerünk bele. Megkérdeztem, hallott-e már Len Weatherheadről. Nem hallott. Mondtam, hogy Len Weatherhead egy rakás pénzt söpör be saját magának meg másoknak is, mint pankrációrendező. Fred elgondolkozott rajta, mint aki azt se tudja, mi az a pankráció, de aztán úgy látszik, valami mégis az eszébe jutott róla, mert lassan felém fordult, és azt mondta: – Igazán?

– Bizony – mondom. – Hanem ide hallgass, Fred: Len Weatherhead érdeklődik irántad. Nagyon is érdeklődik.

– Irántam? – kérdezte, és nagyot ütött a mellére, mintha nem volna biztos benne, hogy ki kicsoda.

– Irántad hát – mondom. – Pontosan tudja, milyen marha nagy erős ember vagy. Mert a birkózásban az a fontos, érted? A többit meg lehet tanulni. Van egy tornatermük, ott folyik az edzés.

A vak is láthatta, hogy fogalma sincs róla, hová akarok kilyukadni. Pankráció, tornaterem, edzés: semmi köze hozzá, és kész. Én meg valahogy begurultam. Most már azért se hagyom békén. Felrázom, ha addig élek is.

– Ide hallgass, Fred – mondtam. – Mit gondolsz, mért piszkállak ezzel?

– Ez piszkálás? – azt mondja. – Én meg azt hittem, csak úgy iszogatunk.

– Hát iszogatunk, az igaz – mondtam. Mégiscsak a bátyám volt. – Hanem te szerencsés egy fickó vagy, Fred. Van egy okos testvéred, aki helyetted is nyitva tartja a szemét.

– Jól van, no, köszönöm – azt mondja.

– Elintézem a dolgot: lesz pénz – mondtam neki; nyomás. – Nincs több veszekedés Doreennal. A srácoknak meg amit akarsz. Szép ruhák. Kirándulások. Úri iskola.

– Ezt te el tudod intézni? – kérdezte, és úgy nézett rám, mint borjú az új kapura. Tudtam, hogy telibe találtam.

– El, csak hallgass énrám – mondtam a vállára csapva –, és megcsinálom, hogy nyolcvan fontot keressél egy héten.

Erre kitört belőle a nevetés. Vagy inkább úgy kéne mondani, hogy a nevetés lassan felbugyborékolt abból a nagy melléből. Két percig is eltartott, hogy a gyomrából feljöjjön a torkába.

– Jól van – mondom neki –, csak nevess. De ha kinevetted magad, jön a magyarázat. Nyolcvan font, attól, ugye, hasra esel. Még én is hasra esek tőle. De Len Weatherheadnek az semmi.

Fred keresgélni kezdte az emlékezetében Len Weather-head nevét, amit két perccel azelőtt hallott, aztán felemelte a fejét, maflán, ahogy szokta, rám nézett, és azt mondta: – Birkózás?

– Birkózás – mondtam. – Neked való: az isten is arra teremtett.

Fogta a söröspoharát, mintha húzni akarna egyet belőle, de csak bámulta, aztán visszatette, és megint rám nézett.

– Ne viccelj, Bert – azt mondja. – Mindig viccelni szoktál.

– Heti nyolcvan – mondom. – Nem muszáj elhinni. Ne is hallgass énrám. Eredj el Len Weatherheadhez.

Megrázta a fejét.

– Ide hallgass, Fred – mondtam. – Akarod-e, hogy Peter meg Paula minden jót megkapjon, vagy nem akarod?

– Megkapnak mindent – mondta, szinte dühösen. – Semmiben se szenvednek hiányt. Ellátom őket, jól érezzük magunkat együtt. Ott van nekik a ház, a kert ...

– És még mi mindenük lehetne – vágtam a szavába –, ha az apjuknak volna egy csöpp érzéke a realitásokhoz.

Az utolsó szó persze mellbe vágta. Ilyen szavakkal a George grilljében szoktak dobálózni, nem pedig a Lord Nelsonban, ahol voltunk.

– Ne vacakolj velem, Bert – azt mondja. – Ne vacakolj az ilyen hosszú szavakkal. Van munkám, felveszem a bért, és megélünk belőle. Annyi is elég a boldogsághoz.

Nem akartam ezen lovagolni: gyerünk tovább. Előbb Doreenról beszéltem, hogy mit szenved az az asszony, aztán a jövőről, amikor a srácok már tinédzserek lesznek, és mindenféle holmi kell nekik, hogy lépést tartsanak a többiekkel – divatos ruha, robogó, miegymás. Mondtam neki, egyszer majd megunják, hogy mindig csak vele játsszanak a kertben.

– Most még eleget teszel nekik – mondtam. – Most. De várjál csak, majd ha nagyobbak lesznek. Akkor négyszer, ötször annyi pénz se lesz elég, mint amennyit most keresel. És honnét kapnál annyit? Greenalltól? Te is tudod, hogy kész röhej.

Addig gyúrtam, hogy a végén beadta a derekát: eljön velem Len Weatherheadhez. De gondoltam, előbb elviszem egy mérkőzésre, hadd legyen valami fogalma róla, hogy mi vár rá. Ha ilyen hólyag, Len Weatherheadnek mindjárt az első találkozásra elmegy tőle a kedve, és azt nem akartam. Valamit legalább kapiskáljon a dologból.

Szóval, néhány nap múlva elmentünk a Sportcsarnokba Len egyik rendezvényére. Ez is olyan volt, mint a többi: helyárak két és fél shillingtől egy fontig, majdnem telt ház, és mindenki izgult, hogy végre láthat egy kis hatóságilag engedélyezett bunyót.

Már a legelején tudtam, hogy meggyűlik a bajom Freddel. Pedig mindent elkövettem, hogy jó hangulatban legyen – annyi mindent, hogy néha szinte magam se értettem, miért csinálom. Testvéri szeretetből, ugye, más nem jutott az eszembe. Elmentem érte, beültettem a kocsimba – persze Doreen beleegyezésével, mert neki mindent elmondtam –, aztán útközben megálltunk, beletöltöttem egy-két pohárral, még szivart is vettem neki, egy shilling kilenc pennys Panatellát, amiről az ilyeneknek, mint Fred, mindjárt a karácsony jut az eszükbe.

De hiába volt az egész. Még ki se jött az első pár, én már láttam, hogy nem tetszik neki a dolog. Volt valami a levegőben, ami idegesítette. Az a bizonyos durvaság. Hát persze, ő mindig szelíd volt, utált mindenféle durvaságot vagy erőszakot. Ahogy ott ültünk és vártunk, körülnéztem, és egy pillanatra az ő szemével láttam az egészet. Az a hatalmas csarnok, félhomályban, tele cigarettafüsttel, ami felfelé száll a mennyezetre. És a szorító, arra csak úgy ömlik az éles fény, mint egy műtőasztalra, várja a pácienst, akinek majd kiontják a belét. Meg az emberek arca körülöttünk, az se volt valami szívderítő, legalábbis nem mindegyik. Az utcán talán nem számított volna, de itt mind rondábbnak és kegyetlenebbnek látszott, mert ki volt rá rajzolva, hogy mi van a pali fejében.

Aztán arra gondoltam: heti nyolcvan! És tudtam, hogy Doreen segítségével így is, úgy is rábeszélem Fredet, akár tetszik neki ez a mai este, akár nem.

Nahát, elkezdődött, és bizony isten nem sokat láttam a műsorból. El voltam foglalva Freddel, csitítottam, hogy maradjon a helyén. Ha én ott nem vagyok, azt hiszem, a legelső menet legelső percét se várta volna végig. Megvolt a szokásos cirkusz, jött a mérkőzésvezető, bekonferálta a neveket, aztán a bíró, aztán a két birkózó, akik mindjárt elkapták egymást. Az egyiket Eszkimó Jimnek hívták, a másikat, azt hiszem, Paddy Doyle-nak, de az biztos, hogy ír neve volt. Eszkimó Jim volt a rossz fiú. Mindjárt látni lehetett, hogy ő lesz az aljas. Nem nézett ki valami nagyon eszkimónak, de vastag volt az ajka, lapos az orra, a szeme meg egy kicsit ferde. Az ír fickó persze jóképű volt. Szóval, úgy össze voltak párosítva, ahogy a nagykönyvben áll. A bíró meg folyton figyelmeztette őket, vagy legalábbis úgy tett, a közönség kifütyülte Eszkimó Jimet, ő meg gyilkos szemmel nézett mindenkire, de a bíró persze visszaráncigálta. Paddy meg csak állt nyugodtan, becsületesen. Röhögtem volna az egészen, ha nem kell annyit izguljak Fred miatt. Mert ő semmi viccet nem látott benne. Az a sok szitkozódás; ordítozás meg beintés meg fenyegetés irtóra kicsinálta az idegeit. Olyan volt, mint amikor egy ló fél valamitől, és mégis oda akarják hajtani. – Nyugi, Fred, nyugi – folyton ezt mondtam neki. – Játék az egész, nem érted? Ez nem verekedés: ez akrobatamutatvány. – És ahogy éppen ezeket mondom, Eszkimó Jim félrelöki a bírót, és durr bele, amikor Paddy még fel se készült. Na persze. Nekiugrott, elkapta a fejét, lenyomta a térdéig, még el is csavarta, úgyhogy kis híján leszakadt. Aztán amikor Paddy még tántorgott, mint a részeg, jól belerúg a hasába, hogy visszhangzik az egész ház. Ügyes volt, én úgy éljek, nagyon ügyesen csinálták. De Fred ezt már nem bírta. Abban a pillanatban felugrott a helyéről, és ha nem az egyik sor közepén ülünk, hát mindjárt elérte volna az átjárót, és az isten se hozza vissza többé. Még jó, hogy a többi pofa az én kezemre játszott. Megfizették a jegyüket, a vérfürdő még csak éppen elkezdődött, hát nem akarták, hogy ez a nagy behemót ember eltakarja a kilátást, ahogy kifurakodik előttük. Odafordultak, pisszegtek, hogy üljön már le, mire le is ült. De a szorítót látni se akarta többé.

Mindegy, sikerült ott tartani. Aztán, úgy a műsor közepe felé, valahogy megroggyant az ülésen, mint akiből már kiment az ellenállás, és nem is kapálózott többet. Csak ült, és egyenesen bámult maga elé. Még azt se tudtam megállapítani, ha odapislogtam, hogy figyeli-e a birkózókat, vagy sem. Bánja a fene, majd nézem én. Ha már fizettem érte. Kettő helyett is figyelek, ha Fred csak bámul. Nem szeretem hiába szórni a pénzt.

Utána átmentünk a kocsmába, rendeltem két sört üdítőnek. Fred talán négy kortyra ledobta a magáét. Láttam, hogy reszket a keze, ahogy a poharat fogja. Nem kellett megkérdezni tőle, mi a véleménye a pankrációról.

– Hát így néz ki a dolog – mondtam neki. – Én nem akarlak rábeszélni semmire. Csak megmutattam, mi a lehetőség, aztán ha nem kell, a te dolgod.

Odafordult, rám nézett. Falfehér volt az arca: még sose láttam olyannak. – Mi? Még most is azt mondod, hogy csináljam? Ezt? – Erre nem válaszoltam, és ő se szólt többet. Kiittam a poharam, hazavittem. Jól van, gondoltam, ezt is felírjuk a veszteségszámlára.

Doreen már várt bennünket, amikor odaértünk a házhoz. Elég dühös voltam, hogy pocsékba ment az a sok idő meg pénz, és amikor Doreen behívott egy csésze teára, azt mondtam, köszönöm, nem. Ki se szálltam a kocsiból. Doreen az ajtóból kiabált, és amikor látta, hogy nem akarok mozdulni, odajött a kapuhoz, a kocsiablak mellé.

– Mi a baj? – kérdezte. Nem szokott kertelni.

– Semmi – mondom. – Frednek nem tetszik a pankráció, ennyi az egész. Majd keresünk neki valami más hobbyt a szabadidejére.

Már el is pöfögtem. Intézze el Fred, ahogy tudja, gondoltam. Szinte láttam, ahogy magyarázni próbálja Doreennak, hogy neki nem kell a pankráció, még akkor se, ha heti nyolcvan fontot fizetnek érte. Dühös voltam: bánom is én, úgy kell neki. Én nem kíméltem a költséget meg a fáradságot, de a legrosszabb az volt, hogy mit szól majd Len Weatherhead, ha legközelebb találkozom vele. Hogy én is csak egy nagypofájú szélhámos vagyok. Hát akkor csak kapja meg a magáét Doreentól, gondoltam, amikor bezártam a garázsajtót.

Aztán nem törődtem vele többet, úgyis vége. Egy-két napig nem mentem el a George-ba, mert nem tudtam volna, mit mondjak Len Weatherheadnek, ha összeakadunk. Gondoltam, majd csak elalszik a dolog magától is. De jó is, hogy nem kezdtem el mindjárt magyarázkodni Lennek, mert aztán jött az igazi nagy meglepetés.

Egy délelőtt az irodámban ültem. Azt mondom, iroda, pedig csak egy szoba az egész, és még a titkárnő is én vagyok benne. De nem sokáig lesz így. Már ki is néztem egy jobb helyet, no, biztató az üzlet. Mindegy, ott ülök, éppen kalkulációt csinálok valami mosdókagylókra, amikor nyílik az ajtó: Fred. Kora délelőtt, érti ezt?

– Na mi van? – mondom. – Kirúgtak?

– Árut szállítok – azt mondja. – Csak benéztem, mert beszélni akarok veled.

– Miről? – kérdeztem. Csak így, hűvösen. Hadd érezze, hogy megbántott.

– Te – azt mondja, és egészen bejött a szobába, de nem ült le. – Ez a hogyishíjják, ez a Len. Mikor tudsz elvinni hozzá?

Belenéztem az arcába, és mindjárt láttam, hogy mi történhetett. Úgy nézett ki, mint aki most szabadult az ördögszigetről.

– Megbeszéltétek a dolgot Doreennal, mi? – kérdeztem, olyan könnyed hangon, ahogy csak bírtam.

– Mikor beszélhetnék azzal a Lennel? – A kérdésemet eleresztette a füle mellett. Persze hogy nem akart erről diskurálni. Doreen jól befűthetett neki, ha ilyen állapotba került: inkább Eszkimó Jim a szorítóban, mint az asszony odahaza.

Fogtam a kagylót, felhívtam Len Weatherhead irodáját. Nehogy még meggondolja magát. Az lenne csak a leégés. Szerencsém volt: megtaláltam, mindjárt be is kapcsoltak. Két perc alatt elintéztem, hogy Fred elmegy hozzá, és megtárgyalják az ügyet.

Utána megnyugodtam. Tudtam, hogy Fred most már nem gondolja meg magát. Azt még esetleg meggondolná, hogy birkózó legyen, de hogy ne menjen el Len Weatherheadhez, amikor meg van beszélve, azt nem. Most már Len Weatherheaden a sor, hogy rábeszélje. Én csak ülök kényelmesen, és nyugtázom a hálás köszönetet innen is, onnan is.

Aztán egy-két napig nagyon simán ment minden. Fredet lehetőleg elkerültem, Doreentól úgyis megtudtam, ami kellett. Mert ő most a kezemet is megcsókolta volna. Én voltam az életmentő, aki abból a fűszeressegéd férjéből híres gazdag birkózót csináltam. Vagy legalábbis sínre tettem. Len mindjárt kapott rajta, és meglátta benne a nagy birkózóreménységet, mert aztán ki se engedte a kezéből. Elvitte az edzésekre, meg minden. Fred most már akkor se tudott volna kibújni belőle, ha akart volna, mert Len mindjárt összehozta Diótörő Billyvel. Tudja, azzal, akinek Medve Mike volt a partnere, az a másik, aki elment edzőnek.

Én azt hiszem, a Billy rábeszélése ért a legtöbbet. A szakmai oldaláról fogta meg a dolgot, úgy mindjárt jobban nézett ki az egész, mert hát ő volt az, aki majd ott lesz Freddel a szorítóban. Nem kívánt Fredtől egyebet, csak amit ő maga is meg kellett hogy csináljon. Vagyis hát az ő oldalára került, nem úgy, mint én, Doreen, Len Weatherhead, az egész közönség. Akkor már annyit hallottam Diótörő Billy-ről, akit igazából Arthur Trubshaw-nak hívtak, hogy egy vasárnap délelőtt kíváncsiságból benéztem Weatherhead tornatermébe, hadd lássam az edzésüket.

Már nagyban gyakoroltak, amikor bementem, úgyhogy nem szóltam semmit, csak néztem. Tagbaszakadt, izmos fickó volt ez az Arthur, de azért mégse volt olyan erős, mint Fred. Sokkal gyorsabb volt, a lába is fürgébb – hát persze, ha kitanulta az akrobatikát –, és láttam, hogy nagyon figyeli Fredet. Nem mintha félt volna tőle, csak nagyon óvatos volt. Nehogy valami hiba csússzon bele, mert tudta, hogy ha Fred véletlenül elfelejti, amire beidomították, és nem úgy adja bele az erejét, ahogy kéne, akkor mindjárt kész a csonttörés. Ő pedig nem azért űzte az ipart, hogy a csontját törje, azt rögtön láttam rajta. Ügyes fickó volt, szinte bűvészkedett. Pontosan tudta, hogy mit csinál. És az arcán se hagyott nyomot a szakma. Nem húztak be neki soha, egyszer se törték be az orrát, és úgy nézett ki, hogy ha rajta áll, nem is fogják egyhamar.

Amikor én megérkeztem, épp egy kulcsolást mutatott Frednek, hogy abból hogyan kell kiszabadulni. Azt gyakorolták, hogy Arthur a hátára fektette Fredet, és megcsavarta a lábát – irtó fájdalmasnak látszott, de Arthur folyton magyarázta, hogy semmi az egész, ha számít rá, és elengedi magát. Egy darabig maradjon fekve, és tegyen úgy, mint aki rángatózik kínjában, aztán egyszerre csak húzza fel a térdét, és rúgjon bele Arthur mellébe, mire ő hátraröpül. Aztán jöhet a következő figura. Arthur nagyon alaposan elmagyarázta Frednek, hogy pontosan hol kell a mellét eltalálnia a lábával. Nehogy eltévessze véletlenül. Ha a szíve alatt éri a rúgás, akkor megszédül, ha meg az egyik láb felpattan valahogy a torkára, az még rosszabb. Hajszálra kijelölte neki a helyet, és addig gyakorolták, hogy a végén Fred még álmában is meg tudta volna csinálni. Soha egy centivel feljebb vagy lejjebb. Én csak álltam ott a falnak támaszkodva, cigarettáztam, néztem a komédiát, amikor egyszerre csak meghallom a fülem mellett Len Weatherhead hangját: – Úgy látszik, kezdenek összetanulni.

– Hát igen, ügyes ez az Arthur, jól tud bánni Freddel – mondtam. – De dolgozik is eleget.

– Még szép – mondja Len, egy kicsit savanyú képpel. – Teljes fizetést kap az egész edzés idejére, és közben egyszer se kell hogy fellépjen. Annyit kap egy ilyen edzésért, mintha a szorítóban volna.

Épp ahogy ezt mondta, Fred odasújtott az öklével Arthur hátára, a dereka táján. Biztos Arthur utasította rá, de talán Fred eltévesztette egy-két ujjnyira a célt, vagy túl erősen vágott oda, nem tudom. Elég az hozzá, Arthur összecsuklott a padlón, hörgött, hogy leszakították a veséjét, és most egyenest megy az ügyvédjéhez, és mindenkit beperel. Fred ott állt mellette, bocsánatkérő pofával, Len Weatherhead meg odament, megpróbálta lecsillapítani.

– No, hát megesik az ilyen, Arthur – mondta, nagyon erőltetve a vidám hangot. – Fred ezentúl majd jobban fog vigyázni, igaz, Fred?

– Onnan, ahol maguk állnak, könnyűnek látszik – mondta Arthur, és nagyon hideg szemmel nézett Len Weatherheadre. Fehér volt az arca. – Ezért dupla fizetés járna – tette hozzá.

– Na ne vacakoljon már, Arthur – mondta Len védekezve. – Maga is tudja, hogy eleget kap.

– Eleget? – kérdezte vissza Arthur, és feltápászkodott. – Ha úgy gondolja, hogy elég, jöjjön, próbálja meg maga is.

– Mit csináltam rosszul? – kérdi akkor Fred, úgy, mint a boltban, ha rossz helyre rakott egy liszteszsákot, vagy ilyesmi.

– Majd én megmutatom neked, hogy mit csináltál rosszul – mondta hirtelen Arthur, és figyelmeztetés nélkül elkapta Fred tarkóját, nyomta lefelé a fejét, hogy kétrét görbült, aztán ököllel bele a veséjébe. Még látni is rossz volt. Fred összerogyott. Gondoltam, mindjárt elhányja magát. Aztán nagy nehezen négykézlábra állt, de kiegyenesedni már nem bírt.

– Erről van szó – mondta Arthur, de vágott a hangja, mint a kés. – Jól jegyezd meg magadnak, akkor talán megyünk valamire.

– Fred – szóltam oda neki a kötelek fölött –, hogy vagy?

– Csak lassan, Arthur – mondta Len Weatherhead.

– Hadd tanuljon – felelte Arthur. De azért idegesnek látszott egy kicsit, mert Fred közben talpra állt, csurgott az arcáról a verejték, és olyan volt a szeme, hogy Arthurnak sehogy se tetszett. Nekünk se. Az a nagy szelídsége nem volt sehol, csak düh és fájdalom maradt az arcán. Mondtam már, hogy azzal a nagy mellével olyan volt, mint akit felül túlságosan megpakoltak, és ahogy lépett egyet-kettőt Arthur felé, úgy imbolygott, mint egy gorilla.

Arthur nem hátrált meg, de láttam, hogy automatikusan birkózóállást vesz föl, védekezésre készen. A fejét behúzta a válla közé, hogy ki ne törhessék a nyakát. Gondolom, csak úgy, ösztönből. De csak egypár pillanatig tartott. Len meg én mindjárt akcióba léptünk. Len átmászott a köteleken, közéjük állt, én meg behajoltam, és elkaptam Fred karját.

– Hagyjad, Fred – mondtam. – Én vagyok az, Bert.

Addig észre se vette, hogy ott vagyok, és most a hangomra magához tért. De lassan mozgott az agya, mint mindig: olyan volt, mint amikor egy búvár feljön a tenger fenekéről.

– Megütött – azt mondja, mintha ott volnánk megint a régi játszótéren.

– Mára elég. Ki a szorítóból – mondta Len Weatherhead, de erélyesen, mert hát, ugye, ő a főnök.

Arthur odament Fredhez, egyenest a szeme közé nézett. Meg kell adni, hogy nem volt gyáva.

– Jobb a békesség, Fred – azt mondja. – Kiborultam egy kicsit, amikor nem ott ütöttél meg, ahol kellett volna. Gyere, próbáljuk meg még egyszer.

Bírtam, hogy úgy csinálja, ahogy neki tetszik, hiába fújta le a mérkőzést Len Weatherhead. Pedig volt benne egy kis kockázat, amikor felajánlotta Frednek, hogy sózzon oda megint. De prímára bevált. Kalimpáltak egypárat, olyan volt, mint valami tánc, aztán Fred odavágott az öklével, és most úgy látszik, hogy jó helyre talált, mert igaz, hogy akkorát döngött, mint amikor valaki belerúg egy bőröndbe, de Arthur csak vigyorgott, aztán mentek öltözködni mind a ketten.

Ahogy elfordulok, látom, hogy Len Weatherhead csak bámul utánuk, de nagyon izgatottan. – Megvan a neve – azt mondja. – Látta az előbb az arcát, a nézését? Mint valami majom. A szorítóban aranyat ér az ilyen.

Jó, ha aranyat ér, hát aranyat ér, de azért Fred mégiscsak a testvérem volt, úgyhogy nem nagyon lelkesedtem az ötletért, – Mi az a név? – kérdeztem, de csak úgy kurtán.

– Rettenetes Kalibán – azt mondja.

– Rettenetes micsoda? – kérdeztem. Egy kicsit furcsán hangzott.

– Kalibán. Valami szörnyeteg volt egy lakatlan szigeten, úgy tudom. Ezt kell megjátszani Frednél. A barbárságot.

– Miért ne legyen mindjárt Jávai Majomember? – kérdeztem. De már meg is bántam. Mindjárt éreztem, hogy túllőttem a célon. Ha ki akarok jönni Lennel, jobb, ha nem szólok bele az ő dolgába. Úgy nézett rám, hogy látszott rajta: majd kikéri a tanácsomat, ha szüksége lesz rá. Hát akkor pofa be, és gyerünk innét. Nem akartam mindent elrontani, amikor idáig olyan szépen eljutottunk. Mert a magamfajta úgy boldogul a leginkább, ha jóba van az olyanokkal, mint Len Weatherhead.

Aztán egy darabig takarékra állítottam magam. Nem ütöttem bele az orromat, és egyszer se találkoztam Lennel, de Freddel meg Doreennal se. Múlt az idő, és tudtam, hogy már nem lehet messze Fred meg Arthur nyilvános fellépése, de nem sokat törődtem vele. Aztán egyszer késő délután, amikor éppen be akarom zárni az irodát, beállít Doreen.

Egy szívességet akarok kérni tőled, Bert – azt mondja; rögtön rátért a tágyra, mint mindig.

– Tudom – mondom –, fogjam a kis Frednek a kezét, amikor bemegy a szorítóba.

– Nem, komolyan – azt mondja, és nagyon aggódva nézett rám. Mintha megsoványodott volna az arca. Megijesztette valami.

– Fred nagyon furcsán viselkedik – azt mondja. – Amióta otthagyta a Greenall céget, és egész nap Arthurral gyakorol.

– Erről nem is tudtam – mondom.

– De igen, három héttel az első mérkőzésük előtt – azt mondja. – Így szólt a megállapodás. Négy nap múlva lejár a három hét. Weatherhead most ugyanannyit fizet neki, amennyit Greenallnál kapott. Aztán ha elkezdődnek a hivatásos mérkőzések, annyit fog kapni, mint Arthur.

Szóval még nem jött meg a nagy dohány. Csak a gond meg a bizonytalanság.

– Na és én hogy jövök ebbe bele? – kérdeztem.

– Frednek nem tetszik a dolog – azt mondja. – Megteszi, mert mindenki úgy akarja, de nem tetszik neki. És néha olyan furcsa. Mintha már nem is ismerném.

– Majd ha nyolcvan fontot ad haza mindén héten – mondom –, akkor majd nem lesz érdekes, hogy ismered vagy nem ismered.

– Bert, ez nem volt szép tőled – azt mondja, és nem elkezd sírni? Doreen és a sírás!

– Félek tőle – azt mondja, és úgy zokogott, hogy az utcán is meg lehetett volna hallani. – A múltkor is volt egy kis differencia a gyerekek miatt. Én amellett voltam, hogy mondjuk meg nekik ezt az új munkát, de ő azt mondja, nem, hadd higgyék, hogy még mindig a fűszeresnél dolgozik. De hát úgyis meg kell hogy tudják, Fred, mondom neki, hát akkor miért ne szóljunk most mindjárt? Meg aztán Peter még büszke is lesz, hogy egy igazi birkózó az apukája. Így beszéltem neki, aztán egyszerre csak valami bőgés jött ki a torkán. Én még sohase hallottam tőle olyan hangot. És ahogy nézett. A szeme, mint egy állaté. Jaj, Bert, nem tudok rá magyarázatot. Azt hittem, meg akar ölni.

– Hozzád nyúlt egy ujjal is? – kérdem.

– Nem – azt mondja.

– Nahát akkor – mondom. – Ha minden asszony úgy begyulladna, mint te, mikor az ura ráordít, bizony Isten, jobb hely volna a világ.

Úgy látszott, megkönnyebbül egy kicsit. Ha fél az ember, nincs jobb annál, mintha azt mondja valaki, hogy képzelődés az egész. De még nem ért a végére. Mindjárt jött a következő.

– Ígérd meg, Bert, hogy kedd este eljössz a mérkőzésre – azt mondja. – Énnekem ott kell lenni, de egyedül nem bírnám.

– Mért nem maradsz otthon? – kérdeztem.

– Nem, azt nem lehet – azt mondja. – Vele kell hogy legyek.

Majdnem kinevettem. Vele kell hogy legyen. Mintha nem lenne ott még ezer ember. De azt mondtam, elmegyek. Nem nagyon akaródzott, de hát láttam, hogy odavan, meg aztán én is kíváncsi voltam, mi sül ki belőle.

Megkérdeztem, szerzett-e szabadjegyeket: azt mondja, nem. Na, akkor már nem is gondolkoztam. Valahogy ebből láttam, hogy nagyon odalehet, ha még ezt is kihagyja, amikor legalább tizenöt shillinget megspórolhatott volna.

Szóval, érte mentem aznap este. Úgy hívott, hogy hat körül menjek, akkor még ehetünk valamit indulás előtt, és úgy jött ki a lépés, hogy éppen akkor értem oda, amikor Fred elbúcsúzott. Len Weatherhead személyesen jött érte a Bentley-jével, meg akarta tisztelni az első fellépés alkalmából, és Arthur is ott volt. Éppen jöttek ki a házból mind a hárman, amikor odaértem, és mit mondjak, pontosan úgy nézett ki, mint amikor két detektív a Scotland Yardról elvisz valakit. Szinte húzták magukkal, Arthur még a kis táskáját is elvette, amiben, gondolom, a birkózófelszerelése volt. Ráismertem arra a táskára. A régi futballtáska. Abban tartotta a mezét, a cipőjét, miegymást, egy kis üveg sósborszeszt. Amikor tizennyolc-huszonegy évesek voltunk, és otthon éltünk mind a ketten. Furcsa volt látni az öreg futballtáskát, ahogy kimegy az ajtón, csak most egészen más a szerepe. Na és aztán Fred. Nem ismert meg. Vagyis hát szóltam hozzá, és rám nézett, de csak keresztülbámult rajtam. Szomorú, magányos volt az arca. Jól mondom: magányos, mint aki öt évig élt egy sivatagban, és már nem is reméli, hogy még egyszer embert láthat.

Jó, gondoltam, minden kezdet nehéz. Majd beleszokik. Bementem a házba, ott volt Doreen a gyerekekkel. Kitett nekik valami játékot az asztalra, valami összerakósat vagy micsodát, hogy ne nagyon foglalkozzanak Freddel. De nem sokra ment vele. Érezték a srácok, hogy van valami a levegőben, folyton azt kérdezték, hová ment apuka, Doreen már majdnem belebolondult.

Ettünk egy kis füstölt heringet, nem sokat beszéltünk, aztán megjött a szomszédasszony, hogy vigyázzon a gyerekekre, mi meg vettük a kabátunkat, és elindultunk. A kocsiban megpróbáltam egy kicsit felvidítani Doreent. – No – mondom –, te meg a férjed ma este búcsút mondhattok a gondoknak. Kemény ötven font minden héten, amíg a szezon tart, aztán bármikor visszamehet fűszeresnek, ha már nem elég gyorsak a reflexei, és nem bírja tovább a pankrációt. Hiába, szerencsés vagy – mondom neki.

– De ha Fred így megváltozik tőle – ezt pityergi nekem, de én nem hagytam. Még csak az kéne. – Megváltozik, megváltozik – mondom –, hát szakmát változtat, no, azzal mindig együtt jár egy kis izgalom, az elején. Ez nem verekedés. Ez akrobatamutatvány, és Fred nagyon jól betanulta. Ilyen szerencséje nem lesz többé soha életében. Tudod, hogy nem egy lángész, hát ez az egy, amit belé lehet sulykolni.

Lecsillapodott egy kicsit, de amikor odaértünk a Sportcsarnokhoz, és láttuk, ahogy tódul a tömeg, akkor megint rájött az idegesség, és megmondom őszintén, még én se éreztem valami jól magam. Azok a pofák! Álmomban ne jöjjenek elő. Nem is tudom, mi volt a rosszabb, a férfiak vagy a nők. Mert nők is voltak, mindenféle korosztályból, öreg nagymamák meg taknyos lányok, és mindnek ragyogott a szeme, mint amikor az ember tudja, hogy valami nagy szörnyűséget fog látni. Itt most összevernek, kicsinálnak egy férfit – ezért jöttek el, rájuk volt írva, mintha plakátot akasztottak volna a nyakukba. Lehet, hogy egyszer rosszul bánt velük egy férfi. Lehet, hogy minden nővel úgy van. Na mindegy, gondoltam, ez legalább jó bolt, a pankráció nem fog csődbe menni. A mozik becsukhatnak, a kutyaversenyek is becsukhatnak, de ez az egy megmarad. Jól kifogta az öreg Fred, gondoltam. De azért belülről mégse nagyon tetszett a dolog.

Jött a szokásos hűhó meg konferálás, aztán elkezdődött az első mérkőzés. Az egyik pofa tetőtől talpig piros trikóban volt, csak a szemének hagytak két kis lukat, a másik meg éppen fordítva, majdnem meztelen volt. A pirosat úgy hívták, hogy Skarlát Sátán vagy Vörös Ördög, vagy mit tudom én. Őneki kellett felhergelni a tömeget, pedig, mit mondjak, úgy nagyjából egyforma borzalmasak voltak mind a ketten, és amikor jött a piszkos munka, hogy behúz a másiknak, amikor az oda se figyel, meg a többi, hát nem sok különbség volt közöttük. De az embereknek kellett az izgalom, mindjárt bele is lovalták magukat. Azok a lányok! Visítoztak, így csináljad, úgy csináljad. Honnan tanulták, nem is tudom. De a legrosszabb egy nagy kopasz pofa volt, vagy négy ülésre tőlem. A harmadik sorban ültünk a szorítótól, és láttam, hogy ha egészen oda lehetne ülni, ez a pacák még a fejét is bedugná a kötelek között, hogy jobban ordíthasson a birkózókra. Tisztára magánkívül volt. Gyilkosság kellett neki mindenáron. Állati vérengzés, annál alább nem adta. Egy olyan perverz pofa lehetett, amilyenekről a vasárnapi újság szokott írni. Egyfolytában ordítozott, az első perctől az utolsóig. És amikor tényleg meleg volt a helyzet, akkor felpattant és ugrándozott a nagy izgalomtól, amíg a háta mögött ülők el nem kapták és vissza nem nyomták, hogy látni lehessen tőle.

Kifigyeltem, hogy Doreen egyszer-kétszer odanéz erre a kopaszra, és sejtettem, mit gondolhat magában. Ha akkor is így fog üvöltözni, amikor Fred kerül sorra, hát azt Doreen nem bírja ki. Megpróbáltam kiviccelni, hogy nevessen rajta, de valahogy nem szívből csináltam. Na igen, mert nekem se volt vicces, az volt a baj. Hát inkább megmaradtam a pénznél. – Nyolcvan fontot megér – mondtam Doreennak. Rám nézett, üres szemmel, és nem tudtam, mi van a fejében.

Végignéztünk még három-négy menetet, aztán kezdtem elzsibbadni valahogy. Lassanként helyére tettem a dolgokat: mit, gondoltam, ez a sok hülye, hát kiabálnak, felsrófolják magukat. – Ez már hozzátartozik – mondtam Doreennak. De megint csak ugyanúgy nézett rám.

Na, elkalandoztak a gondolataim, nem is nagyon néztem már a szorítót, aztán egyszerre csak mintha megráztak volna, mikor a mérkőzésvezető bekiáltotta Diótörő Billyt. Aztán tovább konferált a szurkolóknak, hogy a közkedvelt versenyző hosszabb pihenés után most visszatér a szorítóba, és ma este olyan veszélyes ellenfelet kap, mint még soha, egy új fickót, aki még egyszer sem szerepelt a civilizált világban, egy óriást, egy fenevadat egyenest a dzsungelből, ők meg már másztak is be a szorítóba, és a vezető elbődült: RETTENETES KALIBÁN!

Ahogy megláttam őket, mindjárt tudtam, mi lesz a figura. Arthur olyan vásári szépfiú volt, pláne, ha egy kicsit messziről nézték, amikor a sima felsőteste csak úgy csillogott abban az éles fényben. A karzat bálványa. Főleg a nőké. Fred viszont úgyis elég behemót és csúnya volt, most meg ráadásul valami leopárdbőrbe bújtatták, úgyhogy olyan lett, mint egy törzsfőnök a dzsungelfilmekben. Talán nem is mázolták ki a képét, de az biztos, hogy olyan csúnyának még sohase láttam. Lehet, hogy csak onnan, ahol én ültem, de a homloka alacsony volt, és hátrafelé ment neki. Talán meg se ismertem volna, ha nem tudom, hogy ő az.

A közönség most már jó hangulatban volt, felpaprikázta az a féltucat gyilkossági kísérlet, amit látott, mindjárt hurrogni kezdtek szegény Fredre, elmondták mindennek, és biztatták Arthurt, hogy tekerje ki a nyakát, hadd érjen véget ott helyben a pályafutása. Tudtam, hogy Frednek még csak tüzelnie kell őket mindenféle komédiákkal meg fenyegető mozdulatokkal, de ő csak állt, magányosan, mintha még most is abban az elhagyatott sivatagban vándorolna. Nem is volt emberi formája, olyan volt, mint egy medve, akit behoztak heccelni. Odanéztem Doreenra. Lehajtotta a fejét, a lába hegyére bámult. Tudtam, hogy nem mer a szorítóba nézni.

Elkezdődött a küzdelem, és nagyon simán ment az egész, ahogy meg volt írva. Arthur oktatása nem veszett kárba, és már kezdtem remélni, hogy baj nélkül szépen végigcsinálják, aztán hazaviszem Doreent. Mikor aztán megjön Fred is, egy jó vastag borítékkal, mindjárt másképpen néz ki a dolog. Ez volt benne a legrosszabb, hogy ott kellett ülni és nézni, ahogy facsargatják egymást.

A kopasz pali, úgy látszik, szívből megutálta Fredet, mert az elejétől fogva szünet nélkül ordítozott rá, ujjongott, ha Arthur elkapta, és visított, mint kés alatt a disznó, amikor Fred kerekedett felül. Már majdnem odahajoltam, hogy fogja be a száját, de úgyis hiába lett volna. Nem volt eszénél. Gondolom, fel akarta hívni magára Fred figyelmét, hogy jöjjön oda a kötélhez, rázza felé a öklét, fenyegesse, hogy mindjárt nekimegy. Ezt akarják mind, ezek a beteg pofák: szerepelni. – Jól van! – üvöltötte, valahányszor Arthur ráugrott Fredre, vagy kicsavarta valamijét. – Úgy kell neked! – Láttam, hogy Doreennak mindjárt felfordul a gyomra, és hát az enyém is kavargott egy kicsit.

De azt is láttam, és ez volt a legrosszabb, hogy a kopasz kezd az idegeire menni Frednek. Nagyon éles hangja volt, valahogy áttörte Fred fejében a szigetelést, hogy úgy mondjam. Ezt a visítást kellett hogy hallja, ahányszor csak leteperték: hát akkor is kiborul tőle, ha félig már nem lett volna úgyis kiborulva.

Aztán egyszer, mikor egy nagyon ügyes páros bukást csináltak – az volt a vége, hogy Fred felröpült a levegőbe, és a hátára esett –, akkor a kopasz egy olyat vonított a boldogságtól, hogy Fred feltámaszkodott a könyökére, és ránézett. Jól láthatta, hogy ki az az ordítozó, és ugyanúgy nézett rá, mint akkor délelőtt a tornateremben Arthurra. Azzal az állati nézéssel. Éreztem, hogy kiver a verejték. Ha Doreenra is így nézett, hát nem csoda, hogy beijedt tőle. Lassan talpra állt, még mindig a kopaszt bámulta, aztán Arthur felé fordult, aki már várta, hogy folytassák a produkciót.

De Fred produkciója attól a pillanattól fogva már bagót se ért. Rossz volt az ütemezés, úgy csinálta az egészet, mint az alvajáró. Sokkal lassabban mozgott, mint Arthur, úgyhogy Arthurnak mindig várni kellett, és már-már gyanús lett a dolog. Láttam, hogy Arthurnak mozog az ajka, odasúg neki valamit, biztatja. Aztán egyszerre csak megvolt a hiba. Fred rosszul kapta el Arthurt, úgyhogy tényleg fájt neki. Arthur valahogy kiszabadult, hirtelen kirobbant a mérge, ahogy a múltkor is láttam nála, és jól beledöfte a könyökét Fred bordái közé. Inkább csak figyelmeztetőnek, hogy vigyázzon magára, oda figyeljen, amit csinál. De hát túl erősre sikerült. Fred egészen megvadult tőle. Nekilendült, lekent Arthurnak egy fülest. De olyat, hogy átrepült a szorító túlsó oldalára. És mielőtt még közbeléphetett volna valaki, már verekedtek. Én még az életben nem láttam olyat, ahogy ezek egy-két pillanat alatt átkapcsoltak a komédiáról az igazira. Vérben forgott a szemük, mindegyik ki akarta készíteni a másikat.

Persze nem tartott sokáig. A bíró látta, hogy mi van, és szét akarta választani őket. De épp abban a pillanatban Arthur behúzott egyet Frednek a gyomorszájába, úgyhogy elállt a lélegzete. Úgy maradt egy pillanatig, levegőért kapkodott, és akkor megláttam az arcát. Egészen nyugodt volt, csak nagyon magányos. Mint aki már túl van mindenen, senki se tud szólni hozzá vagy segíteni rajta.

Csak egy pillanatig tartott. Fred félrelökte a bírót, Arthur felé fordult, hirtelen kinyújtotta az öklét, mint egy bunkót, és lesújtott Arthur koponyájára. Óriási csend lett. Mindenki tudta, hogy ez már nem komédia. Arthur megtántorodott, a fejéhez akart kapni, aztán előrezuhant. Emlékszem, hogy azt gondoltam: „Megölte.” Lehet, hogy meg is ölte, nem tudom. Még nem tért magához, de talán mégiscsak kilábal belőle.

Az előbb hazudtam. Azt mondtam, óriási csend lett. De egyvalaki még mindig talpon volt és ordított. Hát persze. A kopasz. Egyenesen Fredre mutatott az ujjával, és üvöltött: – Piszok! Aljas! Aljasul csinálta! – Senki más nem moccant, nem szólt semmit, csak a kopasz nem bírta abbahagyni az ordítozást. Hisztéria, ugye.

Aztán mint egy lidérces álmot, láttam, ahogy Fred keresztülvág a szorítón, át a köteleken. Kiabálni akartam neki, de kiszáradt a torkom, egy hang se jött ki rajta. Mindjárt tudtam, hogy mit akar. Az első sorból szétfutottak a nézők, amikor odaért. Aztán a második sorból is. A bíró leugrott, megpróbált utánafutni. Doreen visított. De már késő volt, elkapta a kopaszt, és felemelte a feje fölé, mint egy tuskót. Egyre magasabbra emelte. Végre megjött a hangom, és elkiáltottam magam: – Ne bántsd, Fred! Ne bántsd!

De hiába. Odavágta a kopaszt az ülések közé, mintha az ülésekre haragudna, és a kopasz csak arra kéne neki, hogy összetörje vele az üléseket.

Ne kérdezze, hogy hogy kerültünk ki onnét. Persze a rendőrség öt percen belül megjött. A kopaszt még be se rakták a mentőkocsiba, amikor Fred már a meseautóban ült. Azt hiszem, a kopasz nem hagyta ott a fogát. Úgyhogy rosszabbul is végződhetett volna. Persze azért engem is megviselt a dolog. Az éjszakát ott töltöttem Doreennál a díványon, miután elengedtek az őrszobáról. De aludni nem aludtam. És aztán egész nap nem volt kedvem semmihez. Mint ahogy meg is mondtam nekik: ez lesz belőle, ha az ember segíteni akar valakin. Na mindegy, jó lecke volt. Most már csak boldoguljanak nélkülem.

Doreen felhívott, hogy Fred beszélni szeretne velem. Hát csak szeressen. Ő csinálta magának a bajt, másszon ki belőle, ahogy tud. Jó, nem mondom, az én ötletem volt, hogy menjen el birkózónak. De honnét tudhattam volna, hogy ilyen marhaságot csinál?

És mit mondjak Len Weatherheadnek, ha majd találkozom vele?

Réz Ádám fordítása