MURIEL SPARK

AZ ARANYOZOTT ÓRA

A Hotel Stroh ott állt a Lublonitsch penzió mellett, csak az a keskeny ösvény választotta el őket, amely az osztrák oldalon vezet a hegyek és a jugoszláv határ felé. Valamikor talán vadászok kedvelt fogadója volt az öreg ház. De mostanában már csalódottan lézengett a Hotel Stroh néhány bánatos lakója. Összeverődtek, akár a viharűzte madarak; lottyadtan könyököltek a mocskos deszkaasztalon, a sötét hátsó tornácon, ahonnan Herr Stroh gyomos földjére nyílt kilátás. Maga Herr Stroh általában nem vegyült el vendégei között, ott ült, magányosan a konyakgőzben, tokája elpihent vörös nyaka, friss levegő végett kigombolt inge fölött. Ha nem hegymászók tévedtek be, csak a szép kilátás kedvelői, azok elcsodálták egy darabig a hegyeket, és eltűrték a slampos kiszolgálást, míg fel nem bukkant a heti busz, hogy elvigye őket. Aki autóval jött, nemigen maradt sokáig – igazság szerint, a villámtréfák szabályosságával, két órán belül távozott. Ezt a szórakoztató jelenetet jól lehetett látni az ösvény túloldaláról, a Lublonitsch penzióból.

Barátaimat vártam, akik útban Velence felé eljönnek majd értem. Frau Lublonitsch maga fogadta valamennyi vendégét. Érkezésemkor még nem fogtam fel teljesen e megtiszteltetés mértékét, háziasszonyomat afféle mindennapi parasztasszonynak néztem, amint barna kötényébe törülgetve kezét, előbukkant a konyhából, őszülő haját szoros kontyba fogta, ruhája ujját felgyűrte, szoknyája foltos volt, harisnyája fekete, a lábán ormótlan fűzős cipő. Személyének fontossága csak lassan derengett fel az idegen előtt.

Herr Lublonitsch is létezett, ő azonban annak ellenére nem volt jelentékeny tényező, hogy teljes katonai tiszteletadásban részesült. Ott üldögélt satnyán a fogadó előtt egy asztalnál, ivócimboráival, üdvözölte a ki-be járkáló vendégeket, és annyi figyelemben részesült a pincérnőktől, amennyit megkívánt. Ha beteg volt, Frau Lublonitsch tulajdon kezével vitte fel neki az ebédet egy szobába, amit külön a gazda betegségére tartottak fenn. De azért kétségtelenül az asszony volt az úr a háznál.

Napi tizennégy órát dolgoztatta a szolgálólányokat, és azok dolgoztak vidáman. Frau Lublonitsch sosem kifogásolt semmit, és sosem parancsolt; elég volt annyi, hogy ott van. Amikor egyszer egy lány elejtett egy tálcát s rajta öt csésze levest, Frau Lublonitsch ment a ruháért, és ő maga takarította fel megadóan a szemetet, mint afféle öreg parasztasszony, aki ennél sokkal komiszabb dolgokat tapasztalt már életében. A lányok Frau Séfnek szólították. – Frau Séf extra kosztot főz, mikor az urának rossz a gyomra – közölte velem az egyik lány.

A penzióhoz hozzáépült a mészárszék, ugyancsak Lublonitsch tulajdon. Mellette fűszerüzlet, amellett pedig, egy ugyancsak Lublonitsch kézen levő telken, rőfösüzlet épült. Frau Lublonitsch két fia a mészárszékben dolgozott; a harmadikra a fűszerüzletet bízták, a legfiatalabb pedig készenlétben állt, hogy átvegye az épülő rőfösüzletet.

A kertben, a vendégasztalok díszítésére szánt virágok meg a konyhai zöldségágyak között, szemközt a dúsan termő gyümölcsössel, a zöldben vacsorázóknak menedéket kínáló gesztenyefák árnyékában, egyetlen haszontalan jószág növekedett – egy apró, féltve óvott pálmafa. Ez kölcsönzött eleganciát a helynek. Akármilyen apró volt is, ha a nagy hátsó tornácról néztük, vacsora közben, a távlat olyan magasnak mutatta, mint a messzi hegycsúcsok. Csendesen uralkodott a képen.

Általában hét órakor keltem, de egy reggel felébredtem fél hatkor, és emeleti szobámból lementem az udvarra; kerestem valakit, aki megfőzné a kávémat. A napfényben, háttal nekem, ott állt Frau Lublonitsch. Szemlélte tágas konyhakertjét, mögötte földjeit, gazdasági épületeit és disznóólait, ahol már serényen munkálkodott két idősebb asszony. Az egyik Lublonitsch fiú előbukkant egy gazdasági épületből, karján több füzér kolbász. A másik egy tulkot vezetett; az állat fejére zsákot kötöttek, azután egy fához láncolták, ott várta a sorsát. Frau Lublonitsch továbbra is mozdulatlanul szemlélte birtokát, disznait, szolgálóit, gesztenyefáit, veteményesét, kolbászait, fiait, hosszú szárú gladióluszait, és – mint hogyha hátul is volna szeme – úgy látszott, tudatában van a mögötte virágzó fogadónak, mészárszéknek, rőfösüzletnek meg a fűszeresnek is.

Épp amint sarkon fordult, hogy megrohamozza a napi munkát, megláttam, hogy az ösvény túloldalán búsongó Hotel Strohra esik a pillantása. Szája sarka lebiggyedt, mint akit bizonyos elégtétellel tölt el az elkerülhetetlen jövő tudata; a birtokos büszkesége villant meg apró, fekete szemében.

A helybeliek még el sem mesélték, már tudhatta az ember, hogy Frau Lublonitsch a tulajdon kezével a semmiből építette fel mindezt, hála eszének és szorgalmának. Meg kell hagyni, keserves-keményen dolgozott. Ő maga főzött. Ő felügyelt az egész házra, és akármennyire tempós volt is a mozgása, mégis olyan sebesen vetette bele magát birtoka igazgatásába, mint ahogy az eszeveszett bécsi autósok száguldoztak a penzió előtt az országúton. Maga súrolta az óriási tepsiket, körbe-körbe jártatva tömzsi karját; szemmel láthatólag nem bízott benne, hogy a lányok rendesen elvégzik ezt a munkát. Nem átallta felsöpörni a padlót, etetni a disznókat, kiszolgálni a mészárszék vevőit; türelmesen tartotta sorra a kolbászokat a vevő orra alá: válassza ki a kedvére valót. Csak akkor ült le, amikor a konyhában megebédelt, hajnalban kelt, és éjjel egykor tért aludni.

Miért csinálja, miért? A fiai felnőttek, megvan a penziója, a szolgálói, a boltjai, disznai, mezői, jószága...

Estefelé betértem a folyó túlsó partján a kávéházba, ott mondták: – Frau Lublonitschnak még sokkal többje van. Övé a föld fel egészen a hegyoldalon. Három tanyája van. Meglehet, még a folyón túl is terjeszkedik, egészen ide le a városig.

– Miért töri magát annyira? Úgy öltözködik, akár egy parasztasszony – mondták. – Maga súrolja a fazekait. – Frau Lublonitsch volt a kedvenc témájuk.

Nem járt templomba, ő fölötte állott a templomnak. Pedig reméltem, hogy ott majd találkozom vele, amint átöltözött, és talán a patikus, a fogorvos meg a feleségük melle ül, a második sorban, a gróf és családja mögött; vagy talán észrevétlenül elvegyül a gyülekezetben. Ám Frau Lublonitsch a maga temploma volt, alakra még hasonlított is egy kissé a környék hagyma formájú toronysipkáihoz.

Én általában a hegy lankásabb oldalán másztam tel, a szöges cipőjű sportemberek viszont, akik komolyan vették a dolgot, a felhőkbe törő csipkés meredélyen. Ha esett, visszatérve közölték: – Küldi Tito a rossz időt. – A szolgálók unták már ezt a viccet, de előzékenyen megmosolyogták minden alkalommal, a szűnni nem akaró borjúsült felszolgálása közben.

A magasabb hegyek meghaladták erőmet, legfeljebb ha busszal közelítettem meg őket. Frau Lublonitsch természetének ormait azonban mindenáron fel akartam deríteni.

Egyik reggel, amikor ideges-viharos éjszaka után bolondul csillogott a világ, megint korán jöttem le kávékeresőben. Néhány perce már hangokat hallottam az udvarról, de mire megjelentem, a hangok gazdái bementek a házba. Követtem a hangokat, egészen a sötét konyháig, és bekukkantottam az ajtón. Ott egy másik ajtót pillantottam meg, ami máskor mindig csukva volt. Most nyitva állt.

Az ajtó mögött hálószoba nyúlt be mélyen a házba. Fenséges, nagyszerű látvány volt. Vörösben és aranyban játszott. Magas, mennyezetes ágyat pillantottam meg, magasra vetve, ragyogó bíbor ágytakaróval borítva. Az ágy fejénél felhalmozva vagy négy párna, mind patyolatfehér. Az ágy fája igen sötét volt, itt-ott aranyozott. A mennyezetéről aranyrojt csüngött alá. Ez az ágy arra a ragyogó fekhelyre emlékeztetett, amellyel van Eyck avatta ünnepélyessé Jan Arnolfini és felesége arcképét. A Lublonitsch háztartás minden egyéb darabja helyi divat szerint világosra gyalult és fényezett fából készült, de ez, ez az ágy, fenséges darab volt.

A hálószoba padlóját vörös szőnyeg borította, valószínűleg karmazsinvörös, de az ágy bíbora mellett szederjesnek látszott. Az ágy mellett kétfelől a falon keleti szőnyegek függtek, alapszínük dús és tompa óvörös – ahol a mennyezet árnyéka ráterült, jóformán fekete.

Megragadott a látvány. A Mitzi nevű szolgáló figyelt, amint ott álltam a konyhaajtóban. – Kávé? – kérdezte.

– Kié ez a szoba?

– Frau Séf szobája. Ő alszik itt.

A másik lány, a hosszú, szikár Gertha, akinek komikus volt az arca, és a szavában mindig bujkált egy kis humor, odasurrant a hálószoba-ajtóhoz, és azt mondta: – Az az utasítás, hogy tartsuk csukva az ajtót –, azzal egy pillanatra, mielőtt becsukta volna, szélesre tárta előttem, hogy jobban meglássam a szobát. A kályhát a helybéli divattól eltérő csempével rakták ki: a fénylő, okker és zöld csempe a bizánci romok mozaikpadlóját idézte. Olyan volt a kályha, akár egy templom. Gyöngyház berakásos fekete lakk szekrénykét láttam, s mielőtt Gertha becsukta volna az ajtót, a fiókos szekrényen hatalmas, díszes órát pillantottam meg, rózsás zománcán miniatűr pasztellképek, s az óratok minden egyes hajlatát-fodrát aranyozott bronzbevonat ékesítette. Az óra megvillant a függönyön rézsút behatoló korai nap sugarában.

Átmentem a fényezett ebédlőbe, és Mitzi behozta a kávémat. Az ablakon át láttam Frau Lublonitschot, sötét ruhájában, fekete fűzős cipőjében, pamutharisnyájában. Csirkét pucolt, előtte tele vödörrel állt a toll. Mögötte felrémlett Herr Stroh mogorva alakja, ott állt, gallér nélkül, kövéren és borotválatlanul szállodája nyitott ajtajában, az ösvény túloldalán. Mintha Frau Lublonitschon jártak volna a gondolatai.

Ugyanezen a napon történt a kellemetlenség. Szobám kétszárnyú ablaka egyenesen a Hotel Stroh hálószoba-ablakával nézett farkasszemet, alig húsz lábnyi távolságra – csak a határhoz vezető keskeny ösvény haladt közöttük.

Hideg volt aznap. Ültem a szobámban, és levelet írtam. Kipillantottam az ablakon. A szemközti ablakban ott állt Herr Stroh, és egyenesen rám bámult. Bosszantott az érdeklődése. Lehúztam a redőnyt, és villanyt gyújtottam, úgy írtam tovább. Vajon rajtakapott-e Herr Stroh valamin, mielőtt észrevettem volna, hogy bámul? Talán a tollal megkocogtattam a fejemet? vagy az orromat vakartam, az államat húzgáltam? Vagy egyéb olyasmi, amit az ember levélírás közben szokott csinálni? A lehúzott redőny és a mesterséges fény zavart, és egyszerre csak nem is értettem, miért ne írhatnék fényes napvilágnál levelet, úgy hogy ne bámuljon rám senki. Eloltottam a villanyt, felhúztam a redőnyt. Herr Stroh már nem volt ott. Úgy gondoltam, cselekedetemet a rosszallás jelének vette, hát írtam tovább. Pár pillanat múlva felnéztem megint. Herr Stroh ezúttal ott ült egy széken, nem egészen az ablaknál. Egyenesen rám bámult, szeme elé tábori látcsövet tartott.

Kimentem a szobából, és panaszt akartam tenni Frau Lublonitschnál.

– Kiment a piacra – mondta Gertha. – Félóra múlva hazajön.

Mi mást tehettem: Gerthánál emeltem panaszt.

– Majd megmondom Frau Séfnek – mondta a leány.

Furcsa volt a hangja, úgyhogy megkérdeztem: – Történt ilyesmi már máskor is?

– Idén csak egyszer-kétszer – felelte Gertha. – Majd szólok Frau Séfnek. – Aztán szokásos komikus fintorával hozzátette: – Herr Stroh biztos meg akarta számolni a szempilláit.

Visszamentem a szobámba. Herr Stroh ugyanúgy ült ott, tábori látcsövét térdén nyugtatta. Amint látótávolságba kerültem, szeméhez emelte a látcsövet. Elhatároztam, hogy visszabámulok, míg meg nem jön Frau Lublonitsch, és intézkedik.

Majd egy óra hosszat ültem türelmesen az ablaknál. Herr Stroh olykor-olykor megpihentette karját, de nem tágított a helyéről. Tisztán láttam, bár az is lehet, hogy ezt csak hozzá képzeltem, hogy amikor szeméhez emeli a látcsövet, elvigyorodik. Kétségtelen, hogy alig egy hüvelyknyire láthatta az arcomat, és jól látta rajta a dühöt. Most már egyikünk sem adhatta fel a játszmát, s én minduntalan a Hotel Stroh bejárata felé pillantottam, arra vártam, hogy talán majd Frau Lublonitsch vagy valamelyik fia átmegy az udvaron, és beterjeszti tiltakozását. De a mi oldalunkról senki sem került át a Stroh birtokra, sem az elülső ajtóhoz, sem a ház mögé. Tovább bámultam hát, Herr Stroh meg tovább kukucskált a látcsövön.

Azután leejtette. Mintha láthatatlan erő csavarta volna ki a kezéből. Odalépett egészen az ablakhoz, és bámult, de ezúttal a fejem fölé, és kissé, úgy tűnt, balra az ablakomtól. Vagy két perc múlva sarkon fordult, és távozott.

Éppen abban a pillanatban kopogott Gertha az ajtómon.

– Frau Séf tiltakozott, és többet nem fogják zavarni – közölte.

– Áttelefonált a szállodába talán?

– Nem, Frau Séf nem telefonál. Zavarja a telefon.

– Hát akkor ki tiltakozott?

– Frau Séf.

– De hiszen nem ment át. Egész idő alatt figyeltem a házat.

– Nem, Frau Séf nem megy oda. De ne aggódjon, azért az tudja odaát, hogy nem szabad bosszantania a vendégeinket.

Amikor kinéztem megint az ablakon, megláttam, hogy Herr Stroh ablakán lehúzták a redőnyt, és úgy is maradt azután egész idő alatt, míg ott voltam.

Idővel kimentem, hogy az ösvény túloldalán, szemközt a penzióval bedobjam a postaládába a leveleimet. A nap már erősebben sütött, és Herr Stroh ott állt az ajtajában, és hunyorogva nézett föl a Lublonitsch penzió tetejére. Annyira lekötötte a látvány, hogy engem észre sem vett.

Nem akartam magamra vonni figyelmét, nem követtem hát tekintete útját, pedig igazán kíváncsi voltam, mit bámul olyan megrögzötten a háztetőnkön. Mikor visszafelé jöttem a postaládától, már láttam, mi az.

A környék egyéb háztetőihez hasonlatosan a Lublonitsch penzió teteje körül is korlátos perem futott, több hüvelyknyire kiszögellve az eresz fölé, hogy télen ne zúduljon a földre nehéz halmokban a hó. Ezen a peremen állt, épp a padlásablak alatt, az aranyos-zománcos óra, amit reggel Frau Lublonitsch pompás hálószobájában láttam.

Mikor a sarkon befordultam, Herr Stroh éppen felhagyott a bámészkodással, és mogorván, megtörten bekullogott. Két kocsirakomány látogató, aki aznap reggel szállt meg a hotelban, épp kiköltözőben volt, nagy fürgén és szemmel látható örömmel hurcolták ki poggyászukat, s én tudtam, hogy a szálló jóformán üres.

Vacsora előtt elmentem a Hotel Stroh előtt, le a hídhoz, át a kávéházba. Én voltam az egyetlen vendég. A gazda hozta a helyi specialitást, a kaparós gint, s én megszokott asztalomnál kortyolgattam, és vártam, hogy betévedjen valaki. Nem kellett sokáig várnom, már jött is hazatérőben két helybeli asszony, kik a falusi boltokban dolgoztak Fagylaltot hozattak. Érdes, bütykös kezükben szorongatták a hosszú kanalat, s beszélgettek, a tulajdonos meg odaült hozzájuk, és megvitatták a napi újságokat.

– Herr Stroh kikezdett Frau Lublonitsch-csal – mondta az egyik asszony.

– Már megint?

– Sértegeti a vendégeit.

– Mocskos vén kujon.

– Csak hogy Frau Lublonitschnak borsot törjön az orra alá.

– Láttam az órát a háztetőn. Láttam, amint...

– Strohnak vége, higgye el...

– Miféle órát?

– Amit télen vett meg Strohtól, mikor az megszorult. Csupa veres meg arany, akár az oltáriszentség. Világszép óra ... Stroh nagyapjáé volt, még amikor más nóta járta.

– Strohnak befellegzett. Frau Lublonitsché lesz a szálloda, övé lesz...

– ... még a Stroh utolsó gatyája is.

– Nem is lesz itt maradása az öregnek. Frau Lublonitsch zsebre teszi mindenestül. Aztán építkezni fog, egészen a hídig. Majd meglátják. Télre övé lesz a Hotel Stroh. Tavaly télen megszerezte az órát. Két éve, hogy zálogkölcsönt adott Strohnak.

– Csak a Hotel Stroh áll az útjában. Majd lebontatja.

A két asszony meg a férfi arca jóformán összeért az asztal fölött, beszédjük központi témája valósággal hipnotizálta őket. Az asszonyok kanala a szájukhoz emelkedett, azután visszatért a fagylalthoz, a férfi maga elé csapta két tenyerét az asztalra. Akár a litánia, úgy csordogált a szó.

– Terjeszkedik majd egészen a hídig.

– Talán még a hídon is túl.

– Nem, nem, a híddal beéri. Már ő se mai gyerek.

– Szegény öreg Stroh! 

– Miért nem terjeszkedik ellenkező irányban?

– Mert arrafelé alig van forgalom.

– Mert itt a forgalom, ezen a parton.

– Vége az öreg Strohnak, vége.

– Építkezni fog, egészen a hídig. Lebontatja a szállót, építkezik.

– Még a hídon is túl.

– Az öreg Stroh. Odaállítani az óráját, mindenki szeme láttára.

– De hát mire vár a vén lusta disznó?

– Mit les a tábori látcsövével, mit?

– A turistákat.

– Ugyan sok öröme van a turistákból.

Kuncogtak, aztán észrevették, hogy ott ülök hallótávolságban, és lerázták magukról a bűvöletet.

Mily elegánsan küldte el végzetes üzenetét Frau Lublonitsch! Az aranyozott óra még akkor is ott állt a tető peremén, amikor hazaértem. Így adta Herr Stroh tudtára, hogy eljár az idő, közeleg az ősz, és hogy a szállodája, akárcsak az órája, nemsokára az övé lesz, Frau Lublonitsché. Ahogy elmentem a ház előtt, Herr Stroh kicsoszogott az ajtón, meglehetősen kapatosan. Nem látott meg. Az órát nézte, amint ott függött az alkonyatban, felnézett rá, ahogy az Úr reszkető ellenségei nézhették Holofernes fejét. Vajon, tűnődtem, megér-e szegény ember még egy telet; hisz minden bizonnyal utolsó gyenge erőfeszítéssel igyekezett most ellenállni Frau Lublonitschnak.

Az asszony meg valószínűleg kilencven évig is elél, ha nem tovább. Úgy mondják, ötvenhárom, ötvennégy, ötvenöt, ötvenhat éves lehet: erős, egészséges asszony.

Másnapra már nem volt ott az óra. Jóból is megárt a sok. Visszatért a pompázatos szobába, a konyha mögött, ahol Frau Lublonitsch töltötte visszavonultságban a kora reggeli órákat, ahol megfogantak nagy elgondolásai, ahol nem ernyedten, legyőzötten feküdt, hanem felkönyökölt a patyolat párnákon, körülötte bíbora, karmazsinja, aranyosrózsás zománca, s mindez vallási reglamaként rezzentette fel a restségből szellemét. Itt ültette el a pálmafát is, itt építette üzletét.

Másnap reggel, amikor megpillantottam Frau Lublonitschot, amint fazekait súrolta az udvaron, és ormótlan cipőjében csoszogott a veteményeskertben, elfogott az iszonyat. Hisz bíborral-arannyal ékesíthetné személyét, tornyos kastélyban lakhatna, a falusi patikusné vetélytársaként! De mint aki el akarja hárítani magáról a gonosz rontást, mint aki tiszta és önzetlen művészetet űz, ő kitartott barna köténye, kitartott ormótlan cipője mellett. És semmi kétség, el is nyeri majd jutalmát. Övé lesz a Hotel Stroh. Ott vonul majd a hídon, vagy még a hídon túl is. Övé lesz a kávéház, övé az uszoda, a mozi. Övé lesz az egész piactér, míg meg nem hal bíbor ágyában, az aranyrojtos mennyezet alatt, szemét az aranyozott órára, a páncélkazettára, s a mit sem érő orvosságos üvegre szegezve.

Mintha megsejtették volna mindezt, a Hotel Stroh három maradék turistája átjött Frau Lublonitschhoz, érdeklődtek, van-e üres szobája, és mennyit kér érte. Árai méltányosak voltak, és két turistát el is tudott helyezni. A harmadik még aznap este odébbállt motorbiciklijén.

Mindenki szívesen szegődik a győzteshez. Néztem a két új lakót, a Hotel Stroh hűtlen vendégeit, amint másnap már teljes biztonságban üldögéltek, reggeliztek a Lublonitsch-féle gesztenyefák alatt. Herr Stroh, immár lényegesen józanabbul, ott állt az ajtóban, és nézte a képet. Miért nem köp le minket, gondoltam, hisz úgy sincs vesztenivalója? Lelki szememmel megint láttam az aranyozott órát, amint ott trónol a diadalmas alkonyatban. De még nem küzdöttem le egészen dühömet, amiért a szobámba leskelődött, és egyszerre öntött el a fensőbbséges megvetés és a mélységes szánalom, a lázas diadal meg a jeges félelem.

Borbás Mária fordítása