HUSZONÖT
- BIZTOSAN NEM AKAROD, HOGY VELED MENJEK? - kérdezte Sarah, amikor lefordultak a rázós mellékútra,
- Nem hiszem, hogy előjönnek, ha meglátnak - mondta Laurel
- De biztonságban leszek - mosolygott a sűrű erdő irányába. - Számomra ez a legbiztonságosabb hely az egész világon. - Az utóbbi három napot azzal töltötte, hogy meggyőzze a szüleit, hogy ő valójában tündér, a ma reggeli műsor pedig arról szólt, hogy az lesz a legjobb, ha a szülők elfogadják a tündérek ajánlatát. Bár Marknak és Sarahnak voltak kétségei, az a tény, hogy a tündérek megmentették Markot, sokat nyomott a latban, és gyengítette az ellenállásukat. Az is segített, hogy az előzetes becslések alapján a felajánlott gyémánt értéke csaknem nyolcszázezer dollár volt.
Laurel előrehajolt, és megölelte az anyját. - Visszajössz, ugye? - kérdezte Sarah.
Laurelnek eszébe jutott, hogy David is ugyanezt kérdezte tőle, és elmosolyodott. - Persze, anya. Visszajövök.
Kiszállt az autóból, és beszívta a hűs levegőt. Az eget sötétszürke fellegek borították, lógott az eso lába. De Laurel nem tekintette ezt rossz ómennek. - Végül is közeleg a tél - morogta az orra alatt. Ennek ellenére úgy szorította a melléhez a táskáját, amiben a mokaszin lapult, mintha az megvédhetné az esetleges rossz hírektől.
Nem lehet rossz hír! Egyszerűen nem lehet! Belépett az árnyékos rengetegbe, és elindult a folyóhoz vezető ösvényen. Tudta, hogy tündér őrszemek vigyázzák a lépteit, de nem merte hívni őket - még abban sem volt biztos, hogy kijönne bármi hang a torkán.
Amikor odaért a rohanó patakhoz, letette a táskát arra a kőre, amelyen akkor üldögélt, amikor először találkozott Tamanivai. Most is leült, és várt. Csak várt.
- Szia Laurel!
Bárhol felismerte volna ezt a hangot! Hiszen az utóbbi négy nap alatt folyton ez kísértett az álmaiban. Nem, ez így nem igaz. Inkább az utóbbi két hónapban. Megfordult, és Tamani karjaiba vetette magát. A megkönnyebbülés könnyei átáztatták a tündérfiú ingét.
- Hmm... talán többször kellene lelövetnem magam - mondta Tamani, és szorosan megölelte a lányt.
- Soha többé ne merészeld lelövetni magad! - parancsolta Laurel, és arcát a fiú ingének redői közé fúrta. Mindig olyan finom anyagból készült felsőket viselt. Laurel úgy érezte, hogy legszívesebben az örökkévalóságig így maradna. Tamani a haját simogatta, majd a vállát, letörölt egy könnycseppet a halántékáról - mintha ezer keze lett volna. Eközben halk, Laurel számára ismeretien szavakat mormolt, amelyek úgy simogatták a lány lelkét, mint még soha semmi. Nem számított, hogy Tamani nem képes nagy varázslatokra - ő maga volt a varázslat.
Aztán Laurel végre elengedte a fiút, felnevetett és letörölte a könnyeit. - Olyan boldog vagyok, hogy látlak! Teljesen felépültél? Még csak négy nap telt el.
Tamani vállat vont. - Hát, még sajgok itt-ott, egyelőre még lábadozom, nem dolgozni jöttem.
Tudtam, hogy idejössz, és itt akartam lenni, amikor megérkezel - mondta, és a lány füle mögé simított egy rakoncátlan fürtöt.
-Én.. . én... én ezeket hoztam vissza - dadogta Laurel, és felemelte a táskát a mokaszinnal.
Tamani közelségébe mindig beleremegett.
Tamani a fejét rázta. - Neked csináltam őket.
-
Hogy segítsenek emlékezni rád? - kérdezte Laurel, és megérintette a nyakán lógó aprócska gyűrűt.
-
Emlékeztetőkből sohasem lehet elég - nézett körül Tamani a kis tisztáson. Megköszörülte a torkát. - De legyünk túl a hivatalos részen. Azért is vagyok itt, hogy megkérdezzem, mit szólnak a szüleid az ajánlathoz.
-
Szerintem tetszik nekik - mondta Laurel ugyanazon a hamis hivatalos hangon. - Elintézik a papírmunkát, amilyen gyorsan csak lehet - folytatta, miközben a szemeit forgatta. - Azt hiszem, ez lesz a karácsonyi ajándékom.
Tamani egy kicsit közelebb vonta magához a lányt. - Tűnjünk el innen! - mondta. - A fáknak is füle van...
- Nem a fák lesznek azok.... - mondta Laurel cinikusan.
Tamani kuncogott. - Talán tényleg nem. Erre gyere!
Megfogta a lány kezét, és elindultak egy ösvényen, ami jobbra-balra kanyargott, de mintha nem vezetett volna sehová.
-
Apád jól van? - kérdezte Tamani, és megszorította a lány kezét.
Laurel mosolygott. - Ma délután kiengedik. Holnap reggel már bent akar lenni a boltban. -
Aztán hirtelen észbekapott. - Ezért is jöttem. Néhány óra múlva elindulunk Crescent Citybe.
Én... nem tudom, mikor jövök vissza legközelebb - mondta, le sem véve a szemét a cipője orráról.
Tamani megfordult és Laurelre nézett. Volt valami a tekintetében, amit Laurel nem igazán tudott mire vélni. - Azért jöttél, hogy elbúcsúzz?
Olyan durván hangzott így, kimondva. Laurel bólintott. - Egyelőre.
Tamani meztelen lábával a lehullott leveleket rugdosta. - Ez meg mit jelentsen? Davidet választod helyettem?
Laurel nem azért jött ide, hogy Davidról tárgyaljon. - Bárcsak másképpen alakultak volna a dolgok, Tamani. De most nem élhetek a te világodban. Az enyémben van rám szükség. Mégis, mit tehetnék? Kérjem meg anyát vagy Davidet, hogy alkalomadtán hozzon ide, hogy találkozhassak a pasimmal?
Tamani megfordult, és tett néhány lépést. Laurel a nyomába eredt.
- Írjak neked levelet? Vagy telefonáljak? Nem igazán tudom, mit tehetnék.
-
Például maradhatnál - mondta Tamani olyan halkan, hogy Laurel alig hallotta.
- Maradjak?
-
Élhetnél itt... velem - hadarta Tamani, nem hagyva a lányt szóhoz jutni. - Te leszel ennek a földnek a tulajdonosa. Házad is van. Maradhatnál!
Laurel fején átfutott néhány ragyogó kép: itt élni Tamanival... De gyorsan félresöpörte őket. -
Nem, Tam. Nem lehet.
- Azelőtt éltél már itt. És minden olyan jó volt!
-
Jó? Milyen jó? Állandóan figyeltetek, és a szüleimnek úgy adagoltátok a memória elixírt, mint a csapvizet!
Tamani makacsul a földet nézte. - Hát rájöttél?
- Ez volt az egyetlen logikus magyarázat.
- Én sem örültem neki, ha ez számít.
Laurel mély lélegzetet vett. - Én... én is kaptam az elixírből? Úgy értem, amikor itt laktam?
Tamani nem tudott a lány szemébe nézni. - Néha.
- Tőled is kaptam? - kérdezte Laurel gyanakodva.
Tamani tágra nyílt szemmel bámult rá, aztán megrázta a fejét. - Nem tudtam megtenni - hajolt közelebb a lányhoz, és olyan halkan beszélt, hogy az alig hallotta. - Egyszer kellett volna. De nem tudtam megtenni.
- Mi történt?
Tamani megvakarta a nyakát. - Megőrülök attól, hogy semmire sem emlékszel.
- Sajnálom.
A tündérfiú vállat vont. - Nagyon fiatal voltál. Én egy hete lehettem itt. Figyelmetlen voltam, és hagytam, hogy megláss.
- Megláttalak?
-
Igen. Emberi időszámítás szerint talán tízéves lehettél. A számra tettem az ujjamat, mutattam, hogy hallgass, és eltűntem egy fa mögött. Néhány percig még kerestél, de egy óra múlva már nem emlékeztél az egészre.
Laurel hosszú ideig hallgatott. - De... de emlékszem. Egy kicsit. Az te voltál?
Tamani szemében öröm csillogott. - Emlékszel?
Laurel félrenézett. - Egy kicsit - mondta csendesen. Megköszörülte a torkát. - Es a szüleim?
Őket kábítottad?
Tamani felsóhajtott. - Néha. Muszáj volt - tette hozzá, mielőtt Laurel vitatkozni kezdett volna vele. - Ez volt a dolgom. De csak kétszer vagy háromszor. Mire én idejöttem, már sokkal ügyesebb voltál. Nem kellett hetente egyszer bekötözzünk. Amikor a szüleid túl közel jártak ahhoz, hogy felfedezzenek bennünket, igyekeztem másra bízni a dolgot - vonta meg a vállát. -
Én mindig azt mondtam, hogy hülyeség az egész.
Laurel ismét hallgatott egy darabig. - Kösz - bökte ki végül.
-
Ne haragudj! Minden más lenne most, ha maradnál. Tudsz mindenről. A szüleid is tudják.
Soha többé nem kellene ezt tennünk velük.
Laurel a fejét rázta. - A szüleimmel kell maradnom. Veszélyben vannak. Nagyobb veszélyben, mint bármikor. Én kaptam a feladatot, hogy vigyázzak rájuk. Nem fordíthatok nekik hátat.
Emberek. A te szemedben talán nem érnek annyit, de én szeretem őket és nem hagyom, hogy az első troll, aki megérzi az illatukat, legyilkolja őket. Ez nem történhet meg!
- Akkor minek jöttél ide? - kérdezte Tamani keserűen.
Laurelnek szüksége volt néhány másodpercre, hogy úrrá legyen az érzelmein. - Hát nem érzed, mennyire szívesen maradnék? Szeretem ezt az erdőt. És szeret... - nyelt egyet - szeretek veled lenni. Tudok Avalonról, érzem a kisugárzását a fák között. Minden alkalommal, amikor elmegyek innen, azon csodálkozom, miért is teszem.
Akkor miért mész? - Tamani hangja kövelőzővé vált. - Maradj itt! - mondta, és megragadta a lány kezét. - Maradj velem! Elviszlek Avalonba. Avaionba! Hallod, Laurel?
Eljuthatsz oda. Együtt elmehetünk.
-
Hagyd abba! Tamani, nem lehet! Most nem élhetek a te világodban.
- De hiszen ez a te világod is!
Laurel erőtlenül bólintott. - Az én világom is - mondta megadóan. - A családom élete múlik rajtam. Az emberi életemet kell élnem!
-
Daviddel - mondta szárazon Tamani.
Laurel idegesen rázta a fejét. - Igen, ha tudni akarod! David nagyon fontos a számomra. De már megmondtam, hogy ez az egész nem arról szól, hogy választok közötted és David közötti Nem azt próbálom eldönteni, ki lehet életem igaz szerelme, Nem erről van szó!
- Számodra talán nem.
Tamani hangja csendes volt, szinte alig hallható, de a belőle áradó szenvedély szíven ütötte Laurelt.
- Mit akarsz, Laurel? Mindent megtettem, amit csak tudtam! Még le is lövettem magam, hogy megvédjelek. Mondd meg, hogy mit akarsz, és én megteszem! Bármi legyen is az. Csak maradj!
Laurel alig bírt a tündérfiú szemébe nézni. Olyan mély érzelmeket látott benne, amilyeneket még sohasem tapasztalt, sohasem látott. Kiszáradt a szája, alig tudott megszólalni. - Miért szeretsz engem ennyire, Tamani? - Ezt a kérdést már hetek óta szerette volna feltenni. - Hiszen nem is ismersz.
Megdördült felettük az ég. - Mi van... mi van, ha azt mondom, hogy ez nem igaz?
A beszélgetés veszélyes területre tévedt. Laurel nem volt biztos abban, hogy van ereje szembenézni ezzel a veszéllyel. - Hogyhogy nem igaz? - suttogta.
A tüzes tekintet szinte beleégett a szemébe. - Mi van, ha azt mondom, a mi életünk már jóval korábban összefonódott? - Tamani az ujjait Laurel ujjai közé csúsztatta, és felemelte a kezét.
Laurel az összekulcsolódó kezeket nézte. - Nem értem.
- Mondtam neked, hogy hétéves voltál, amikor az emberek közé küldtünk. De tündérvilágban egy hétéves szellemileg sokkal idősebbnek számít, emlékszel? Volt egy másik életed, Laurel.
Voltak barátaid. - Tamani ekkor elhallgatott, és Laurel látta, hogy alig tud uralkodni magán. -
És ott voltam én is... - A hangja alig volt több suttogásnál. Ismertelek, Laurel, és te is ismertél engem. Barátok voltunk, nagyon jó barátok! Én... én kértelek, hogy ne menj, de te azt mondtad, hogy ez a kötelességed. A kötelesség és a felelősség szavakat tőled tanultam. - Tamani lepillantott, és Laurel kezét a mellkasára helyezte. - Azt mondtad, hogy megpróbálsz majd emlékezni rám, de mindent elfeledtettek veled. Amikor először rám néztél, és nem ismertél fel, azt hittem, belehalok,
Laurel szeme megtelt könnyel.
- Hazudtam neked... úgy értem, a gyűrűről - mondta Tamani komolyan. - Nem egy akármilyen gyűrűt adtam neked. A tied volt. Te adtad nekem, hogy őrizzem meg addig, amíg el nem jön az idő, hogy visszakaphasd. Azt gondoltad... azt remélted, hogy segít majd emlékezni a régi életedre - vonta meg a vállát Tamani. - Nyilván nem működik a dolog, de megígértem, hogy megteszem.
Hideg esőcseppek verték Laurel karját, míg Tamanit hallgatta.
- Én sohasem mondtam le rólad, Laurel. Megesküdtem, hogy megtalálom a módját annak, hogy visszatérhessek az életedbe. Őrszem lettem, amint tehettem, és mindent megmozgattam, hogy ehhez a kapuhoz kerülhessek. Jamison segített. Többel tartozom neki, mint amennyit valaha képes leszek visszafizetni. - Tamani az arcához emelte Laurel kezét és megcsókolta. -
Évekig figyeltelek. Láttam, miként fejlődsz kicsi lányból fiatal tündérré. Amikor kicsik voltunk, te voltál a legjobb barátom, és azóta is melletted töltöttem minden napomat. Hát annyira hihetetlen, annyira elképzelhetetlen, hogy beléd szerettem?
A tündérfiú csendesen felnevetett. - Kijártál ide a patakhoz, hoztad a gitárodat és énekeltél.
Én egy fán ültem és hallgattalak. Ez volt a kedvenc időtöltésem. Olyan gyönyörűen énekelsz!
Tamani haja nedvesen, csapzottan hullott a homlokába. Laurel végignézett a fiún: puha, fekete térdnadrágján, a mellkasára simuló zöld ingen, a szimmetrikus arcon, amely tökéletesebb volt minden emberi arcnál. - Ilyen régóta vársz rám? - suttogta.
Tamani bólintott. - Tovább is hajlandó vagyok várni. Egy nap eljössz Avalonba, és amikor elérkezik az az idő, megmutatom neked, mi vár rád mellettem az én világomban, a mi világunkban. Haza fogsz térni velem - jelentette ki, és kezei közé vette a lány arcát.
Laurel szemében könnyek égtek. - Ezt nem tudhatod, Tamani.
A tündérfiú idegesen megnyalta a szája szélét, és egy erőltetett mosoly futott át az arcán. -
Nem - mondta rekedten - tényleg nem.
Kezei, amelyek egy pillanattal azelőtt még jéghidegek voltak, mintha most felmelegedtek volna a szemében parázsló szenvedélytől. A hüvelykujjával a lány arcát simogatta. - De hinnem kell benne. Remélnem kell!
Laurel szerette volna kijózanítani, szerette volna azt mondani neki, hogy maradjon a realitás talaján, ne reménykedjen olyasmiben, ami talán sohasem fog megtörténni. De képtelen volt arra, hogy kimondja ezeket a szavakat. Még számára is idegenül hangzottak.
- Várni fogok Laurel, addig várok, ameddig kell. Sohasem mondtam le rólad. - Tamani a lány homlokára forrasztotta az ajkát. - És soha nem is fogok!
Még szorosabban öleke magához Laurelt. Egyikük sem szólt egy szót sem. Egyetlen tökéletes pillanat erejéig senki és semmi sem létezett számukra ezen a kis helyen kívül, ott az ösvényen. - Gyere! - ölelte meg Tamani még egyszer. - Anyukád aggódni fog.
Kéz a kézben sétáltak végig a kanyargós ösvényen. Laurel már tudta, merre járnak. - Itt el kell válnunk - mondta Tamani pár méterre a fák vonalától.
Laurel bólintott. - De nem örökre - ígérte.
- Tudom.
Laurel megfogta az ezüstláncot, amelyen a magoncgyűrű lógott, és nézegetni kezdte. A gyűrű jelentősége új érteimet nyert. - Gondolni fogok rád, ahogy megígértem.
- Én is gondolni fogok rád, ahogy eddig. Mindennap - mondta Tamani. - Viszlát Laurel!
A tündérfiú megfordult, és elindult visszafelé a kanyargós ösvényen. Laurel a szemével követte. Úgy érezte, hogy minden lépés a szívéből tép ki egy darabot. A zöld ing már majdnem eltűnt a fák mögött. Laurel összeszorította a szemét.
Amikor kinyitotta, Tamani már nem volt ott.
Az erdő varázsa is eltűnt vele együtt. Az a varázs, ami a titokzatos kapun keresztül sugárzott.
A fák csak fák voltak, élettelenek, némák.
- Várj! - suttogta a lány. Lépett egyet, majd rohanni kezdett. - Nem! - szakadt ki belőle a kiáltás, miközben az útjában álló ágakat hajtotta félre. - Tamani, várj! - Tovább futott, és a szeme a fákat kutatta. - Tamani, kérlek! - Rohant és rohant, kétségbeesetten vágyva arra, hogy a zöld ing valahol felbukkanjon.
Aztán Tamani egyszer csak megjelent, félszegen Laurel felé fordult, arcán óvatos kifejezéssel. Laurel nem állt meg, le sem lassított. Amikor a tündérfiúhoz ért, megragadta annak ingét, magához húzta és a száját a fiúéra szorította. Forróság futott át a testén, miközben Tamani fejét még közelebb vonta. Tamani karja köré fonódott. A testük olyan harmóniában fonódott össze, amelynek tökéletességét Laurelnek eszébe sem jutott megkérdőjelezni. Ajkain érezte a fiú ajkainak édességét, és Tamani olyan szorosan ölelte magához, mintha a testébe próbálná húzni.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
EGY KÖNYV MEGJELENTETÉSÉNÉL a szerző csak egy fogaskerék. Több embernek is tartozom végtelen hálával. A hihetetlen ügynökömnek, Jodi Reamernek: hol is tartanék nélküled? A szerkesztőmnek, Tara Weikumnak: nincs senki rajtad kívül, aki tökéletesebb formát adhatott volna ennek a könyvnek. Örök hála Erica Sussmannek a folyamatos segítségért, köszönöm, hogy kitartottál mellettem. Köszönet Tara asszisztensének, Jocelyn Daviesnek is, akinek ragyogó mosolya és segítőkészsége nem maradt észrevétlen. A Harper egész csapata szuperebbnél is szuperebb volt. Külön köszönet Melissa Ditmarnak, Liz Frew-nak, Cnstina Gilbertnek, Andrea Peppenheimernek és Dina Shermannek, akik mindent megtettek azért, hogy otthon érezzem magamat kiadói berkekben. Laura Káplánról sem feledkezhetem meg, aki olyan sokat dolgozott. És mennyi munka vár még rá! A Harper a legjobb hely a világon.
És hol lennék a régi barátok nélkül, akik a kezdetektől fogva velem voltak? Köszönet David McAfee-nek, Pat Woodnak, Michelle Zinknekés John Zakournak, akik akkor is hittek bennem, amikor én még nem hittem magamban. Stephenie, megnyitottál előttem minden ajtót, örökké hálás leszek érte. Köszönöm. És természetesen az új barátoknak is köszönettel tartozom: Sarah Reese Brennan, Saundra Mitchell, Carne Ryan, meg az összes Deb a www.feastofawsome.
com-náí, köszi! Tanáromat és immár kollégámat, Claíre Davíst is köszönet illeti a Lewiston College-ban.