HAT
NÉHÁNY PERCCEL KÉSŐBB az ajtógomb megint ki volt támasztva a székkel. Laurel felemelte a blúzát, és kiszabadította az egyik kékesfehér, hosszú szirmot a rózsaszínű kendő alól. Olyan ártalmatlannak tűnt. Laurel szinte el is felejtette, hogy a hátából nőtt ki. Felkapta az anyja manikűrollóját, és a szirom szélét vizsgálgatta. Valószínűleg elég lesz egy egészen kicsike darab is. Megint szemlélgetni kezdte, és kiválasztott egy apró félkörívet.
Nekigyürkőzött, és kinyitotta a csillogó ollócskát. Be akarta hunyni a szemét, de attól tartott, hogy vakon csak még nagyobb kárt fog csinálni. Magában számolni kezdett. Egy, kettő, három! - Nem, ötig fogok számolni! - döntötte el. Egy, kettő, három, négy, öt! Az olló beleszaladt a szárnyba, és egy aprócska fehérség pottyant Laurel ágyterítőjére. Laurel sziszegett és pár másodpercig fel-alá ugrált, míg az égő fájdalom tompulni nem kezdett.
Lenézett a vágás helyére. Nem vérzett, de valami átlátszó folyadék szivárgott a sebből. Laurel felitatta egy törülközővel, mielőtt visszadugta volna a szirmot a kendő alá. A fehér darabkát egy zsebkendőbe csomagolta, és óvatosan a zsebébe dugta.
Lazán leugrándozott a lépcsőn. A szülei a reggelizőasztalnál ültek. - Megyek Davidhez! -
kiáltotta, és megpróbált elszelelni.
- Várj csak! - mondta az apja.
Laurel megállt, de nem fordult meg.
- Nem azt kellett volna kérdezned, hogy „Elmehetek Davidhez?"
Laurel mosolyt erőltetett az arcára, és megfordult. - Elmehetek Davidhez?
Az apja fel sem nézett az újságjáról, miközben a kávéscsészét a szájához emelte. - Hát persze. Érezd jól magad!
Laurel az ajtóig kibírta, hogy normális tempóban sétáljon, de amint becsukódott mögötte, a biciklijéhez rohant, és már tekert is. David csak néhány házzal arrébb lakott, így Laurel pár perc múlva már le is támaszthatta kerékpárját a garázsuknál. Megállt a lábtörlőn, a piros ajtóra meresztette a szemét, és becsöngetett, még mielőtt meggyőzte volna magát, hogy jobb lenne hátat fordítani és hazáig szaladni.
David anyja nyitott ajtót. Laurel megpróbálta leplezni, mennyire meglepődött, hiszen végül is szombat volt, hol máshol lett volna az anyuka? Ez volt a második alkalom, hogy találkoztak. David anyja egy nagyon csinos, piros, ujjatlan pólót viselt és farmernadrágot.
Hosszú, majdnem szénfekete haját kiengedve hordta, a fürtök a derekáig értek. Laurel még soha nem találkozott ennyire kevéssé „anyukaszerű" anyukával. Persze jó értelemben.
- Laurel! Örülök, hogy újra látlak.
- Helló! - mondta idegesen Laurel, és egyhelyben toporgott.
Szerencsére David épp akkor fordult be a sarkon. - Szia! - kiáltotta széles mosollyal. -
Gyerünk! - mondta, és beterelte a lányt az előszobába. - Anya, segítek Laurelnek megírni a bioszleckét - magyarázta. - A szobámban leszünk.
David anyja rájuk mosolygott. - Vigyek be valamit? Harapnivalót vagy ilyesmit?
David a fejét rázta. - Csak egy kis nyugalmat szeretnénk. Elég rázós feladat.
- Akkor nem is zavarok tovább David szobájának türkizzöld ajtaja félig nyitva volt. A fiú egy mozdulattal betolta Laurelt.
Lehajolt, elővette a biológiafüzetét, megnézte, hogy az anyja ott van-e még az előszobában, majd becsapta az ajtót.
Laurel összerezzent. Járt már ebben a szobában korábban is, de sohasem zárt ajtó mögött.
Észrevette, hogy nincsen rajta zár. - Az anyukád, izé, nem szokott az ajtónál hallgatózni, ugye? - kérdezte Laurel, és hihetetlenül ostobának érezte magát.
David felhorkant: - Még csak az kéne! Ehhez hozzátartozik az is, hogy én sem kérdezem meg anyámat soha, hogy azok a palik, akikkel randizik, miért maradnak reggelig. Nem szólok bele a magánügyeibe, így ő is békén hagy.
Laurel felnevetett. Észrevette, hogy az idegessége már attól is oldódott, hogy a fiú közelében lehetett.
David az ágyára mutatott, ő maga meg egy székre huppant. - Na? - kérdezte pár másodperc múlva.
Most vagy soha. - Szóval... arra szeretnélek megkérni, hogy nézz meg nekem valamit a mikroszkópod alatt - bökte ki Laurel.
David arcán egy kis zavar tükröződött. - Mikroszkóp?
- Azt mondtad, profi felszerelésed van.
- Ja, persze! - tért magához a fiú.
Laurel benyúlt a zsebébe, és kihúzta a zsebkendőt, - Meg tudod nekem mondani, hogy mi ez?
David elvette a zsebkendőt, óvatosan kihajtogatta, és a kis fehér cafatra nézett. - Úgy néz ki, mint egy virágszirom.
Laurel alig tudta megállni, hogy ne kezdje el a szemét forgatni. - Megnéznéd mikroszkóp alatt is?
-
Naná. - David egy hosszú asztal felé fordult, amelyen mindenféle kütyü volt, néhány Laurelnek is ismerős volt a laborból.
De tényleg csak néhány. David lerántotta a szürke leplet a csillogó fekete mikroszkópról, és elővett egy új tárgylemezt a selyempapírral bélelt tartóból. - Elvághatom? - kérdezte, és a lányra nézett.
Laurel megborzongott, eszébe jutott, milyen érzés volt, amikor alig félórája ő maga vágott bele a sziromba, majd bólintott: - Tiéd a pálya.
David levágott a sziromból egy még apróbb darabot, a tárgylemezre helyezte, rácsepegtetett egy sárga vegyületet, majd lefedte a lemezt, és a mikroszkóp lencséje alá tolta. Miközben a tárgylemezt vizsgálta, állított az élességen. Lassan teltek a percek. A fiú elmozdította a lemezt, hogy más szögből is megvizsgálhassa a szirmot, és újra az élességgel bíbelődött.
Aztán hátradőlt. - Csak azt tudom biztosan állítani, hogy valamiféle növény része. A sejtjei nagyon aktívak, ez azt jelenti, hogy még növeks 5
z5i k. Virágzik is, a színéből ítélve.
- Egy növény része? Biztos vagy te ebben?
- Elég biztos - mondta David, és újra a mikroszkóp fölé hajolt.
- Nem... nem egy állat része?
- Dehogy! Semmiképpen sem.
- De honnan tudod?
David belekotort egy felcímkézett tárgylemezekkel teli dobozba, Elővett egyet, amelyen valami rózsaszínes pötty volt, és most azt rakta a lencse alá. - Na, gyere csak ide! - azzal felállt, és intett Laurelnek, hogy üljön a helyére.
Laurel leült, és habozva a mikroszkóp fölé hajolt.
- Nem harap! - nevetett David. - Közelebbi
Laurel nagy rózsaszínséget látott, amelyet barnás foltok és vonalkák tarkítottak. - Mégis, mi az, amit látok?
- A sejteket nézd! Úgy néznek ki, mint a bioszkönyvben. Látod? Kerekded az alakjuk, de szabálytalanok a körvonalaik. Olyanok, mintha pacákat kötöttek volna össze egymással.
- Értem.
David maga elé húzta a mikroszkópot, és újra becsúsztatta azt a sárgás tárgylemezt, amely Laurel szirmát tartalmazta. - Most nézd meg ezt!
Laurel belepislogott a mikroszkóp lencséjébe. Ettől a lemeztől jobban tartott, mint az előzőtől. Remélte, hogy David nem veszi észre, hogy remeg a keze,
- Ezeket a sejteket nézd meg! Négyzet alakúak és nagyon egyformák. A növényi sejtek sokkal szabályosabbak, mint az állati eredetűek. A sejtfalak is jóval vastagabbak, és négyzet alakúak. Látod? Nem arról van szó, hogy az állati sejtek nem lehetnek négyzet alakúak, de sohasem olyan szabályosak, mint ezek itt. A sejtfalak meg sokkal vékonyabbak lennének.
Laurel nagyon lassan dőlt hátra. Ennek semmi értelme.
Egy növény nő ki a hátából! Egy mutáns, élősködő virág! Egy torzszülött! Ha valaki rájön, egész életében böködni, vizsgálni fogják. Laurellel megfordult a világ, és úgy érezte, mintha kiszippantották volna a levegőt a szobából. A mellkasa szorított, és légszomja volt. - Mennem kell! - nyögte.
- Várj! - mondta David, és megragadta Laurel karját. - Ne menj el! Főleg ne így, ilyen feldúltan! - Megpróbált a lány szemébe nézni, de Laurel makacsul a padlóra szegezte a tekintetét. - Most tényleg megijesztesz. Nem mondanád el, mi bánt?
Laurel a kék szemekbe pillantott. Melegen, őszintén ragyogtak rá. Nem mintha Laurel nem bízott volna abban, hogy David tudja tartani a száját; biztos volt benne, hogy igen. Laurel megbízott a fiúban. Muszáj volt elmondania valakinek. Egyedül nem boldogul. Tényleg nem.
Talán David meg fogja érteni. Mi vesztenivalója van?
Mégis habozott. - Nem mondod el senkinek, ugye?
-
Soha!
- Esküszöl?
David némán bólintott.
- Ki kell mondanod, David!
- Esküszöm!
-
Ez az ígéret sohasem jár le. Ha elmondom neked a titkomat - mondta Laurel, és erősen megnyomta a „ha" szót -, soha, senkinek sem mondhatod el. Soha. Tíz, húsz, de ötven év múlva sem...
-
Laurel, hagyd már abba! ígérem, hogy nem mondom el senkinek, oké? Csak ha te felhatalmazol rá.
Laurel a fiúra meredt. - David, az nem egy virág darabja. Belőlem egy darab...
David hosszasan nézte a lányt. - Ezt meg hogy érted? Hogyhogy belőled egy darab?
Laurel innen már nem fordulhatott vissza. - Volt ez a göb a hátamon... Amiatt viselkedtem olyan furcsán. Azt hittem, hogy rákos vagyok, hogy daganatom van, vagy valami ilyesmi. De ma reggel... egy virágszerűség nyílt ki a hátamon. Egy virág nyílik a gerincemből! - Laurel hátradőlt, keresztbe fonta a karját a mellkasán, és kihívóan nézett a fiúra. Ehhez mit szól vajon?
David tátott szájjal bámulta. Felállt, csípőre tette a kezét, a száját összepréselte. Megfordult, leült az ágyára, és a térdére könyökölt. - Most meg fogom kérdezni, mert muszáj... de ez lesz az utolsó alkalom, mert ha te mondod, el fogom hinni, oké?
Laurel bólintott.
- Ez most egy vicc? Vagy komolyan mondtad, amit mondtál?
Laurel talpra szökkent, és az ajtó felé indult. Hiba volt, hogy ide jött.
Hatalmas hiba. De mielőtt elérte volna az ajtót, David az útjába állt.
-
Várj! Azt mondtam, hogy egyszer muszáj megkérdeznem. Így is értettem. Ha megesküszöl rá, hogy nem viccelsz, el fogom hinni.
Laurel mélyen David szemébe nézett. Meglepte, amit látott. Nem hitetlenség, bizonytalanság volt a fiú pillantásában. Egész egyszerűen nem akart egy ostoba vicc áldozatává válni. Laurel pedig be akarta bizonyítani, hogy nem tenne ilyet. Daviddel soha.
- Megmutathatom - mondta. Bár inkább kérdésnek hangzott.
- Oké - válaszolt a fiú bizonytalan hangon.
Laurel hátat fordított neki, és a kendő csomójával babrált. Miközben kiengedte a hatalmas szirmokat, a blúzt is felhúzta a hátán, hogy szép lassan a helyükre kerülhessenek.
Davidnek elállt a lélegzete, a szeme kimeredt, az álla leesett. - De hát ez... ez nem.,, ez ugye...
mi a frász ez?
Laurel összepréselt szájjal grimaszolt. - Na?
-
Megnéz... megnézhetem közelebbről? - Laurel bólintott, David pedig tétován mellé lépett.
-
Nem harapok! - mondta a lány, de a hangszíne minden humort nélkülözött,
-
Tudom, csak ez olyan... - vörösödött el David. - Na, mindegy. - Még közelebb lépett a lányhoz, és megsimogatta az egyik puha, sima szirmot. - Ez nem kellemetlen? - kérdezte.
Laurel a fejét rázta.
David gyengéden megbökdöste Laurel hátán azt a helyet, ahol a bőre összenőtt a kis zöld levélkékkel. - Még csak szegélye sincsen. Egyből összeolvad a bőröddel. Ez a legelképesztőbb dolog, amit valaha láttam.
Laurel a padlót bámulta, és ötlete sem volt, mit mondhatna.
- Most már értem, miért voltál olyan furcsa egész héten.
-
Ha tudnád... - mondta Laurel, és leült David ágyára. Háttal az ablak felé fordult, hogy a nap sugarai átjárhassák a szirmokat. A napfény 5
v 7
a lahogy vigasztalóan, bátorítóan hatott rá.
David nem tudta levenni a szemét Laurelről, a tekintetében kérdések sorakoztak. Szemben ült a lánnyal, a szoba másik oldalán, és hol Laurel arcát, hol a válla felett kibukkanó szirmokat nézte. - Te... - akarta kérdezni, de aztán meggondolta magát.
Egy perc múlva talpra szökkent, és fel-alá kezdett járkálni a szobában.
- Ez nem...? - Megint elhallgatott, és folytatta a járkálást.
Laurel a halántékát masszírozta. - Ülj már le légy szíves, megőrjít ez a fel-alá járkálás!
David azonnal levetette magát a legközelebbi székre. - Bocs - mondta, és újra a lányra meredt.
- Azt ugye tudod, hogy ez lehetetlen?
- Igen, tisztában vagyok vele.
-
Én csak... tudom, hogy itt van, látom, megérinthetem, de azt remélem, hogy ha pislogok néhányat, majd felébredek... vagy kitisztul a látásom, vagy mit tudom én...
-
Nyugi - mondta Laurel, és az ölében pihenő kezeit nézte - én is arra várok, hogy felébredjek. - Átnyúlt a válla felett, megragadott egy hosszú szirmot, és néhány másodpercig vizsgálgatta, mielőtt elengedte volna. A szirom azonnal visszaugrott a helyére, és az arca mellett lebegett tovább.
- Nem kötöd vissza őket a hátadra? ~ kérdezte David.
- Jobban szeretik, ha szabadon vannak.
- Jobban szeretik? Érzed, amit ők?
Laurel bólintott.
David újra megnézte azt a kis darabot, amit Laurel levágott. - Fájt?
- Nagyon csípett.
- Tudod mozgatni?
- Nem hiszem. Miért?
-
Mert ha érzed őket, akkor talán tényleg sokkal inkább hozzád tartoznak, mint egy egyszerű... kinövés. Lehet, hogy ezek nem is virágszirmok. Talán inkább... szárnyak -
nevetett a fiú. - Hülyén hangzik, nem?
Laurel kuncogott: - Nem hülyébben, mint az, hogy a hátamból nőttek ki.
-
Nálad a pont - sóhajtott mélyet David, és megint a napfényben fürdőző szirmokra tapadt a tekintete. - Öntöznöd kell... izé... őket?
-
Nem tudom - horkantott Laurel. - Hát nem lenne állati? Akkor el lehetne pusztítani.
Kiszárítom, és kész.
David valamit motyogott az orra alatt,
- M i van?
- Szerintem kár lenne érte, mert szép. Ennyi.
Laurel átnézett a válla felett. A kékes fodrok mindkét oldalon kikandikáltak. - Tényleg?
- Ja. Ha így mennél iskolába, a lányok fele őrültül féltékeny lenne.
-
A másik fele meg úgy bámulna rám, mint egy torzszülöttre. Kösz, nem.
- Mit akarsz tenni?
Laurel a fejét rázta. - Nem igazán tudom, mit tehetnék. Semmit, azt hiszem - nevetett fel ismét nem túl vidáman. - Kivárom, míg átveszi az uralmat a testem felett és megöl.
- Lehet, hogy egyszer csak eltűnik majd.
- Én is ezt mondtam magamnak a göbről.
David egy percig tétovázott: - A szüleid... nekik szóltál már?
Laurel a fejét rázta.
- És fogsz?
A lány megint a fejét rázta.
- Szerintem jobban tennéd.
Laurel nagyot nyelt: - Reggel óta ezen töröm a fejemet. Ha szülő lennél, és a gyereked azzal fordulna hozzád, hogy egy hatalmas virág nőtt ki a hátából, te mit tennél?
David mondani akart valamit, de aztán elhallgatott.
-
Azt tennéd, ami a dolgod. Elrohannál vele egy kórházba, ahol böködnék, piszkálnák, vagdosnák, és állandóan konferenciákra cipelnék. Ez történne velem is... de én nem akarom, hogy megtörténjen, David!
-
Talán anyukád kotyvaszthatna valamit, ami segít - javasolta David nem túl meggyőzően.
-
Mindketten tudjuk, hogy ez nem olyan dolog, amit anyám meg tud gyógyítani -
kulcsolta össze az ujjait maga előtt Laurel. - Őszintén szólva, ha ez az izé meg akar ölni, akkor tegye úgy, hogy senki sem tud róla. Ha meg eltűnik - nyújtotta ki ismét az ujjait, és közben vállat vont - akkor is jobb, ha senki sem tudott róla.
-
Rendben - mondta David. - De ezt újra át kell gondolnod, ha esetleg valami más verzió lép életbe.
- Mi más jöhetne még? - kérdezte Laurel.
- Például tovább nőhet. Vagy terjedhet.
- Terjedhet??? - Erre Laurel nem is gondolt.
-
Ja, például a levelek elkezdenek nőni a hátadon, vagy virágozni kezdesz... máshol is.
Laurel hosszú ideig hallgatott. - Majd átgondolom.
David szárazon felnevetett: - Most már értem, miért nem akartál strandra jönni.
- Ó, a francba, elfelejtettem! Annyira sajnálom.
Minden oké. Csak két óra múlva keli indulnom. - David egy ideig hallgatott. - Ismét megpróbálnálak meghívni, de... - mutatott a szirmokra, és Laurel bánatosan bólogatott.
- Az nem lenne jó.
-
De elmehetek hozzád utána? Csak tudni akarom, hogy jól vagy-e.
Laurel szemébe könny szökött: - Szerinted jól leszek?
David odaült a lány mellé az ágyra, és átkarolta a vállát. - Remélem.
~ De nem vagy biztos benne, ugye?
- Nem - felelte őszintén David. - De nagyon remélem.
Laurel a kézfejével kitörölte a könnyeket a szeméből. - Köszi.
- Akkor átmehetek?
Laurel a fiúra mosolygott, és bólintott.
59
LAUREL A DÍVÁNYON HEVERÉSZETT, amikor megszólalt a csengő. - Nyitom! - kiáltotta.
Szélesre tárta az ajtót, és rámosolygott Davidre, aki a kanárisárga szörfös short felett fekete pólót viselt. - Szia! - köszönt a fiúnak, és kilépett a verandára. Az ajtót gondosan becsukta maga mögött. - Milyen volt a buli?
David megvonta a vállát. - Jobb lett volna, ha te is ott vagy. - Habozott kicsit, mielőtt kibökte:
- Hogy vagy?
Laurel a földre szegezte a tekintetét. - Ugyanúgy.
- Nem fáj, meg ilyesmi?
Laurel a fejét rázta.
Érezte, hogy David a tenyerével végigsimítja a karját. - Minden rendben lesz - mondta a fiú kedvesen.
-
És hogy lesz minden rendben, David? Egy virág nőtt a hátamra. Ez nagyon nincsen rendben.
- Úgy értettem, hogy majd csak kitalálunk valamit.
Laurel szomorkásán elmosolyodott: - Ne haragudj! Idejössz hozzám segíteni, én meg... -
Laurel félbehagyta a mondatot, amikor vakító fényszórók világítottak az arcába. Az egyik karjával árnyékolni próbálta a szemét. Egy autó állt meg a házuk előtt. Egy magas, széles vállú férfi szállt ki belőle. Elindult feléjük.
- Itt laknak Sewellék? - kérdezte mély, érdes hangon.
-
Igen - válaszolta Laurel, amikor a férfi a kivilágított verandára lépett. Önkéntelenül elfintorodott. Valami nagyon nem stimmelt a jövevény arcával. Az arcvonásai élesek, viharvertek voltak, a bal szemhéja megereszkedett. Hosszú orrát talán többször is betörték, és nem sokat fáradoztak a helyrerakással. Az ajka lefelé fittyedt, mint a sokat csalódott embereké, gúnyos mosolyát azonban sikerült elrejtenie. A válla elképesztően széles volt, az öltöny egyáltalán nem illett hatalmas termetére.
- Itthon vannak a szüleid? ~ kérdezte a férfi.
- Aha, egy pillanat! - fordult meg lassan Laurel. - Jöjjön be!
Kinyitotta az ajtót. A férfi és David is beléptek. Hárman toporogtak az előszobában. A férfi a levegőbe szagolt, és megköszörülte a torkát. - Tábortűz volt? - kérdezte, és érthetetlen módon szemrehányóan nézett Davidre.
-
Igen - mondta David lent a parton. - Nekem kellett meggyújtani. Fogalmazzunk úgy, hogy több volt a füstje, mint a lángja. - A fiú nagyot nevetett saját szellemességén, de elhallgatott, amikor látta, hogy a férfi nem nevet vele.
- Szólok nekik - mondta gyorsan Laurel.
- Veled megyek! - közölte David, és Laurel után indult.
Együtt léptek be a konyhába, ahol Laurel szülei teáztak.
- Van itt egy pasas, benneteket keres - mondta Laurel.
Tényleg? - kérdezte az apja, majd letette a teáscsészét, és megjelölte, hol tart a könyvében.
- Bocsáss, meg szívem!
Laurel az ajtóban téblábolt, és az apját figyelte. David keze az ő derekán volt, és a lány nagyon remélte, hogy nem is veszi el onnan. Nem félt, de nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy valami nincs rendben.
- Sarah! - szólt vissza az apja. - Jeremiah Barnes van itt!
- Laurel anyja nagy csörömpöléssel letette a teáscsészét, és a gyerekeket kikerülve a bejárati ajtóhoz sietett.
- Ki az a Jeremiah Barnes? - suttogta David.
-
Ingatlanügynök - válaszolta Laurel és körülnézett. - Gyere csak! - Azzal megfogta David kezét, és a dívány mögötti lépcsőhöz húzta a fiút. Mr. Barnes a díványon ült. Laurel lábujjhegyen felment néhány lépcsőfokot, hogy ne legyen szem előtt. Ekkor elengedte David kezét, de amikor leültek, a fiú a Laurel mögötti fokra támaszkodott. Laurel enyhén hátradőlt, élvezte, hogy David ilyen közel van hozzá. Ez a kellemes érzés semlegesítette benne a Mr.
Barnes által okozott rossz előérzetet.
-
Remélem, hogy nem haragszanak, amiért előzetes bejelentkezés nélkül csak úgy beugrottam - mondta Barnes.
-
Egyáltalán nem - mondta Laurel anyja - hozhatok önnek egy csésze kávét? Teát? Vizet?
- Köszönöm, nem - felelte Barnes.
Mély hangja hallatán Laurel teste megfeszült.
-
Lenne néhány kérdésem az ingatlan eredetével kapcsolatban, mielőtt a hivatalos ajánlatot benyújtjuk - közölte Barnes. - Úgy tudom, hogy a telek a családé. Mióta van a tulajdonukban?
-
Az aranyláz óta - mondta Laurel anyja - Az üknagyapám vette birtokba a földet, és építette rá az első kunyhót. Aranyat azonban sohasem talált. A családom minden tagja élt már azon a birtokon, ki több, ki kevesebb ideig.
- Senki sem gondolt korábban még arra, hogy eladják?
Sarah a fejét rázta. - Nem, csak én. Sejtem, hogy anyám forog a sírjában, de bármennyire is idegenkedünk attól a gondolattól, hogy más lakik majd a házunkban, vannak egy háznál fontosabb dolgok is az életben - vonta meg a vállát.
- Valóban. Észleltek bármi... szokatlant a birtokon?
Laurel szülei összenéztek, és egyszerre rázták meg a fejüket, - Nem - mondta az apja.
Barnes bólintott. - Nem voltak problémáik erőszakos behatolókkal, birtokháborítókkal?
-
Nem igazán - mondta Laurel apja. - Voltak többen, akik séta közben átvágtak a földünkön, láttunk itt-ott idegeneket, de hát a Redwood Nemzeti Park ott van a telek tőszomszédságában, és nem állítottunk se kerítést, se területjelző táblákat. Biztos vagyok benne, hogy ha ezt megteszi, nem lesz gond.
-
Nem sikerült kiderítenem, mennyit kérnek a házért. - Barnes egy ideig hagyta a levegőben
—8 61 —
iógni a kimondatlan kérdést.
Laurel apja megköszörülte a torkát. - Eddig nem volt szerencsénk az ingatlanbecslőkkel.
Kettőt is kihívtunk, és mindkettő elveszítette a papírjainkat. Már nagyon elegünk lett.
Mondjon ön egy árat, majd abból kiindulva tárgyalunk.
-
Ez így érthető - állt fel Barnes. - Egy héten belül megkapják az írásos ajánlatot.
A férfi mindkét szülővel kezet fogott és eltűnt.
Laurel egészen addig visszatartotta a lélegzetét, amíg meg nem hallotta a motorzúgást a hátsó feljárón. David elengedte Laurel csípőjét, és a lány lesietett a lépcsőn.
-
Végre, Sarah! - mondta izgatottan Laurel apja. - Már hat hónap eltelt azóta, hogy megkeresett az ajánlattal! Kezdtem azt gondolni, hogy feleslegesen izgattam magam.
-
Minden sokkal könnyebb lesz, ha eladjuk a házat - mondta Sarah. - De ne feledd, még nem adtuk el!
- Tudom, de már közel járunk.
-
Korábban is voltunk már ilyen közel. Emlékszel arra az asszonyra, aki olyan nagyon meg akarta venni múlt nyáron?
-
Tényleg! Teljesen belebolondult - felelte Laurel apja. - Azután mikor felhívtam, hogy komolyan gondolta-e, visszakérdezett, hogy „Ház? Milyen ház?" Teljesen elfelejtette!
-
Igazad van - értett egyet az édesanyja. - Annyira nyilván mégsem bolondult bele.
-
Ugye nem gondoljátok komolyan, hogy ennek az embernek adjátok el a házat? - kérdezte hevesen Laurel.
A szülei kérdő tekintettel néztek rá. - Miért? Szerinted mi a gond vele?
- Ugyan már! Teljesen gáz!
Laurel anyja felsóhajtott: - Nem utasíthatunk el egy kedvező ajánlatot csak azért, mert a vevő
nem szimpatikus.
- Nekem nagyon nem tetszett. Ijesztő.
- Ijesztő? - kérdezte az apja. - Mi benne az ijesztő?
-
Nem tudom - mondta Laurel, aki most, hogy Barnes már elment, úgy érezte, lehet, hogy csak rémeket látott -, olyan furán nézett ki.
Az apja felnevetett. - Ja, igaz. Valószínűleg kiöregedett rögbijátékos, aki kapott egy-két nagy pofont. De nem ítélhetsz meg valakit pusztán a külseje miatt. Emlékszel? A könyveket sem a borítójuk miatt vesszük meg.
-
Lehet - adta meg magát Laurel, de igazából az apja sem győzte meg. Volt valami idegesítő abban a férfiban, valami nagyon furcsa a szemében, ami nem tetszett Laurelnek.
David megköszörülte a torkát: - Mennem kell. Csak egy percre akartam beköszönni.
- Kikísérlek - mondta gyorsan Laurel, és az ajtó felé indult.
Laurel még egyszer ellenőrizte, hogy üres-e a feljáró, mielőtt kilépett a verandára.
-
Neked nem volt fura az a fazon? - kérdezte Laurel, amint David háta mögött becsukódott az ajtó.
-
Az a Barnes fickó? - tűnődött David egy percet, majd megvonta a vállát. - Nem feltétlenül - ismerte be. - Hülyén fest, de szerintem az orra miatt. Olyan, mint Owen Wilson.
Szerintem apádnak van igaza, egy meccsen történhetett.
Laurel felsóhajtott: - Nyilván velem van a baj. Hiperérzékeny lettem, mióta... - mutatott a hátára. - Tudod...
-
Igen, és pont erről akartam veled beszélni. - David zsebre vágta a kezét, majd kihúzta, és inkább keresztbe tette a mellkasa előtt. Néhány másodperccel később meggondolta magát, és újra zsebre vágta. - Meg kell, hogy mondjam neked, Laurel, hogy ennél képtelenebb dolgot még nem láttam. Nem tudok úgy tenni, mintha teljesen normális lenne.
Laurel bólintott: - Tudom. Kiakadtál, igaz?
-
Nem, nem igazán. Vagyis... igen, de nem miattad - tette hozzá sietve - hanem e miatt az izé miatt a hátadon. De én... én mindent meg fogok tenni, hogy segítsek, jó?
- Tényleg? - suttogta Laurel.
David bólintott: - Tényleg.
Laurel könnyei majdnem kibuggyantak, olyan hálás volt, de visszapislogta őket. - Köszi.
-
Holnap reggel templomba megyek anyával, aztán a nagyszüleimmel ebédelünk Eurekában. De este, amikor hazaérek, felhívlak.
- Nagyszerű. Erezd jól magad!
-
Megpróbálom. - David téblábolt egy darabig, úgy tűnt, mintha menni akarna. De az utolsó pillanatban mégis megfordult, és megölelte Laurelt.
Laurel meglepetten ölelte vissza.
A lány még sokáig nézett a fiú után, akkor is, amikor a kerékpárja már régen eltűnt a borongós félhomályban. Annyira, de annyira félt, amikor reggel elindult hozzá. De most már tudta, hogy David az egyetlen ember, akinek elmondhatta a titkát. Elmosolyodott, és bement a házba.
Hétfő reggel Laurelnek iskolába kellett mennie - immár a nagy virággal a hátán. Csábította a gondolat, hogy beteget jelentsen, de ki tudja, meddig lesznek rajta a szirmok? Talán örökké -
gondolta, és beleborzongott a feltevésbe. Nem tettetheti mindennap, hogy beteg. Daviddel a zsibongóban találkozott még az első óra előtt. A fiú többször is elmondta neki, hogy semmi, de semmi sem látszik ki a pólója alól. Laurel mély lélegzetet vett, és elsietett az osztálytermébe.
Ebédnél Laurel Davidet figyelte. A felhők közül csak néhány percre tudott áttörni a napfény, de Laurelt elbűvölte, ahogy visszaverődött a fiú homokszínű hajában megbúvó aranyos tincsekről és a szempillái végéről. Korábban valahogy fel sem tűnt neki, hogy David milyen jóképű, de az utóbbi napokban azon vette észre magát, hogy szinte le sem tudja venni róla a szemét. David ma már kétszer rajtakapta. Laurel eddig csak könyvekben olvasott arról a különös, nyughatatlan érzésről, amit szerelemnek hívnak. Most már ő is kezdte érezni.
Amikor senki sem látta, Laurel a saját kezét is a napfény felé tartotta. Valami nem stimmelt.
David teste teljesen blokkolta a napot, a fény szinte kikerülte. Laurel keze viszont nem állt a fény útjában, úgy tűnt, mintha a napsugarak átvilágítanának rajta. Gyorsan a zsebébe dugta. Mi ez, ha nem paranoia?
A csípőjére simított virágszirmok irtó kellemetlenek voltak. Laurel arra vágyott, hogy kiszabadíthassa őket, és azok végre megfürödhessenek a napfényben - amiben ugye már nem lehet részük sokáig. De ennyi kellemetlenséggel meg tudott, és meg is akart birkózni. Remélte, hogy a nap délután is kisüt egy kicsit, és akkor majd elmegy sétálni.
Chelsea otthon feküdt betegen, így David egyedül kísérte el Laurelt az angolteremig.
- Kérdezhetek valamit, David?
—8 63 —
- Igen?
-
Nem jönnél el velünk egy kis kirándulásra délután? Úgy értem velem, meg a szüleimmel
- tette hozzá.
David arca csalódottan megnyúlt. - Nem lehet.
-
Mert néhány hét múlva megkapom a jogsimat, és anya úgy döntött, hogy nekem kell kifizetnem a benzint és a kocsi biztosítását. Szerzett egy állást a patikában, ma kezdek.
- Nem is mondtad.
-
Tegnap tudtam meg. De nem számít, a te gondod nagyobb az enyémnél - hajolt közelebb a lányhoz.
- Sok szerencsét! - mondta Laurel.
David felsóhajtott: - A kolléganő gyereke... biztosan imádni fognak - nevetett szárazon. -
Hova mentek?
-
A régi házunkhoz. Anya két napja csak az eladásról beszél. Nagyon izgatott, de azért vannak kétségei.
- Miért? Azt hittem, nagyon el akarja adni.
-
Én is azt hittem. De anya egyre szomorúbb. Abban a házban nőtt fel. A nagymamám is abban a házban nőtt fel. És az ő anyukája is, meg az övé is... sok, sok generáció. Tudtad?
- Fantasztikus. Bárcsak ne kellene eladni!
-
Én is így gondolom - mondta Laurel pedig azért itt is jól érzem magam - tette hozzá gyorsan. - Örülök, hogy ide költöztünk. De jólesik arra gondolni, hogy visszalátogathatok.
-Jártál már ott, mióta idejöttetek?
- Nem. Nagyon lekötött bennünket a bolt elindítása, meg a költözés. Nem volt időnk. De most anya vissza akar menni, biztos akar lenni a dolgában, és ha már ott vagyunk, fel is gereblyézzük a leveleket. Meg ablakot pucolunk. Apa valószínűleg megnyírja a sövényt is -
mosolygott Laurel erőltetett lelkesedéssel. - Nagyon, de nagyon jó móka lesz - tette hozzá gunyorosan.
David bólintott, majd komolyan a lányra nézett. - Bárcsak veled mehetnék! Tényleg!
Laurel lesütötte a szemét; nem állhatta a fiú komoly pillantását. - Majd máskor - mondta végül nagyon határozottan, és azon igyekezett, hogy a hangjából ne érződjön ki a csalódottság.
Remélem.
LAUREL HAJA TELJESEN ÖSSZEBORZOLÓDOTT, mire megérkeztek. Lemegy a nap, mire kibontja, de megérte a háromnegyed órás út a kis cabrióban. Élvezte az arcába csapódó szelet.
Ráhajtottak a hosszú kocsifeljáróra, és Laurelnek elállt a lélegzete, amikor a házacska kibukkant a fák mögül.
Az öreg ház látványa olyan nosztalgiahullámot ébresztett benne, amire Laurel nem volt felkészülve. Kicsi volt, de mesébe illő. Egy kör alakú tisztás közepén állt, és roskadozó kerítés vette körül. Laurelnek gyakran hiányzott a régi otthona, de sohasem olyan elemi erővel, mint most, amikor a szeme elé tárult négy hónapnyi távollét után. Tizenkét évig lakott ebben a házban, ezen a réten. Ismert minden kanyargós ösvényt a ház mögötti erdőben, hiszen órákat töltött ott. Furcsa érzés volt: nem akart visszaköltözni, de szerette volna, ha bármikor ellátogathatna ide.
A szülei elővették a gereblyéket, a vödröket és a takarítóeszközöket. Laurel a gitárt húzta ki a hátsó ülésről. Az anyja felnevetett. - Annyira jó, hogy játszol azon a régi vacakon!
- Miért?
- Emlékeztet arra az időre, amikor még én játszottam rajta egyetemista koromban - mondta, és lopva a férjére vigyorgott. - Tudod, amikor először találkoztunk... mekkora hippik voltunk!
Laurel az anyja hosszú fonott hajára és az apja Birkenstock szandáljára pillantott. - Most is azok vagytok.
- Á, ez semmi! Akkor tényleg azok voltunk! - Sarah a férje kezébe csúsztatta a kezét, az ujjaik összefonódtak. - Magammal vittem azt a gitárt a tüntetésekre is. Szörnyen hamisan játszottam rajta, többnyire a „Nem megyünk mi innen el"-t, a tömeg meg velem üvöltött.
Emlékszel?
A férfi mosolygott és a fejét ingatta. - Azok a régi szép napok... - mondta nem kis gúnnyal a hangjában.
- Ugyan már, olyan mókás volt!
- Ha te mondod... - adta meg magát a férfi, és lehajolt, hogy megcsókolja a feleségét.
- Ugye nem bánjátok, ha elmegyek kicsit sétálni? - kérdezte Laurel, és a vállára vetette a gitártok szíját. - Nemsokára visszajövök és segítek.
- Menj csak! - mondta az anyja, miközben a csomagtartóban kotorászott.
- Viszlát! - kiáltotta Laurel, aki addigra már félig megkerülte a házat.
Az erdőben tűlevelű és lombos fák is voltak, a földet puha, zöld lombtakaró borította. A fák törzsét sötétzöld moha fedte, eltakarva a durva kérget. Minden zöld volt. Azon a reggelen esett egy kis eső, most sütött a nap. Fényében úgy tündököltek a vízcseppek, mintha gyémánt
- 65
borította volna a leveleket, smaragddá változtatva azokat. A fák között ösvények vezettek az erdő sötétjébe. Laurel elindult az egyiken.
Azt képzelte magában, hogy megszentelt földön jár, egy régi-régi katedrális romjai között.
Megpillantott egy mohával borított ágat, amelyet vékony napsugár világított meg. Végighúzta rajta az ujját.
A csillogó vízcseppek a földre hullottak, útközben magukba gyűjtve a maradék fényt is.
Mikor már kellőképpen eltávolodott a szüleitől, Laurel maga elé húzta a gitárt, és kioldotta a kendőt. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben kicsit felhúzta a blúzát, hogy a szirmok a helyükre ugorhassanak. Egész nap le voltak kötve, szinte fájdalmasan vágytak egy kis szabadságra. A szirmok lassan nyújtózkodtak ki, mintha izomlázuk lenne. Laurel folytatta útját a zöld levelekkel borított ösvényen. A távolból egy patak zúgása hallatszott. Keresztülvágott a növényzeten, a hang irányába. Pár perc múlva már a patak partján ült, egy nagyobb kődarabon.
Lerúgta a papucsát, és lábujjait a jéghideg vízbe merítette.
Mindig szerette ezt a patakot. Olyan tiszta volt a vize, hogy Laurel látta az alját, és a le-fel cikázó halakat. Ahol a víz a köveket nyaldosta, sűrű, hófehér hab képződött. Mintha egy képeslap elevenedett volna meg Laurel szemei előtt.
Egyik kedvenc Sarah McLahlan dalának akkordjait kezdte játszani. Csendesen dúdolta a sorokat, miközben testét körüllengte a virágillat.
Az első versszak után bal felől valami zörgést hallott. Felkapta a fejét. Mintha valaki suttogott volna. - Anya? - kérdezte óvatosan. - Apa?
Egy fához támasztotta a gitárt, és bontogatni kezdte a csuklójára tekert kendőt. Jobb lesz eltüntetni a szirmokat, mielőtt a szülei meglátják.
A hosszú selyemsál azonban nem adta meg magát olyan könnyen. Laurel ekkor még hangosabb zörgésre lett figyelmes. Hátranézett, arra felé, ahol a hang forrását sejtette. - Hahó!
Laurel óvatosan lehajtogatta a szirmokat, és a derekára simította őket. Már éppen kezdte volna lekötözni őket a selyemsállal, amikor egy alak botladozott ki a fák mögül, mintha valaki kilökte volna. Undok arckifejezéssel nézett vissza, de aztán meglátta Laurelt. Az idegessége menten elpárolgott, váratlan melegség költözött a szemébe. - Szia! - köszönt a lánynak mosolyogva.
Laurelnek elakadt a lélegzete, hátrálni kezdett, de a sarka beakadt egy gyökérbe. Esés közben elengedte a szirmokat, hogy maga elé tehesse a kezét.
Már egyébként is késő lett volna eltakarni őket; azonnal felugrottak, és teljes pompájukban szétterültek.
- Jaj, ne! Jaj, istenem! Úgy sajnálom. Segíthetek? - kérdezte az idegen.
Laurel a mélyzöld szemekbe nézett, amelyek szinte túlságosan is csillogtak ahhoz, hogy valódiak lehessenek. Ahogy ott feküdt a földön kiterülve, egy fiatal fiú hajolt fölé.
Az idegen kinyújtotta a kezét. - Őszintén sajnálom. Mi... én kicsit zajos voltam. Azt hittem, hallottad - mosolygott félénken. - Nyilván tévedtem. - Az arca olyan szabályos volt, mintha egy klasszikus olajfestményből lépett volna elő: arccsontja kirajzolódott sima, barna bőre alatt, mely utóbbi alapján inkább tűnt elképzelhetőnek, hogy a kaliforniai tengerpartról érkezett, mint az, hogy itt él, ebben a hűvös, mohalepte erdőben. A haja, a szemöldöke, és aggódó szemét keretező pillái feketék és sürűek voltak. A haját kicsit megnövesztette, a fürtjei nedvesen csillogtak, mintha kint járt volna az esőben. Úgy tűnt, a hajtöve ugyanolyan zöldre
—»66 —
van festve, mint amilyen a szeme. Gyengéd, kedves mosolyától Laurelnek a torkára forrt a szó.
Beletelt néhány másodpercbe, mire megtalálta a hangját.
- Ki vagy te?
Az idegen nem mozdult, pislogás nélkül bámulta Laurelt.
- Nos? - kérdezte újra Laurel.
- Nem ismersz meg, ugye? - kérdezett vissza az idegen.
Laurel nem sietett a válaszadással, mert úgy érezte, igenis ismeri ezt a fiút. Elméje egy eldugott zugában létezett egy emlék, de minél jobban próbált visszanyúlni érte, annál sikamlósabban csúszott ki a kezei közül. - Kellene? - kérdezte óvatosan.
A kutató tekintet elfelhősödött. Az idegen csendesen, majdnem szomorúan felnevetett. A hangját, amely inkább emlékeztetett madárcsicsergést, mint emberi hangra, visszaverték a fák.
- Tamani vagyok - mondta, és még mindig Laurel felé nyújtotta a kezét. - De hívhatsz Tamnek is.
Laurelnek hirtelen eszébe jutott, hogy még mindig a nyirkos földön fekszik, és iszonyúan zavarba jött. Nem ragadta meg az idegen kezét, hanem egyedül felállt, de a szirmairól megfeledkezett. Mikor rádöbbent, hogy mit tett, illetve mit nem tett, lerántotta a blúzát.
Felszisszent a fájdalomtól, amikor a szirmok az oldalához préselődtek.
- Nyugi! Távol tartom magam a virágodtól! - mondta Tamani vigyorogva. Laurel úgy érezte, lemaradt a vicc poénjáról. - Tudom én, kinek a szirmai közé szemtelenkedhetek be! -
Tamani nagyot szippantott a levegőbe. - Hmmm... bármennyire csábít is az illatod, egyelőre tiltott zóna. Felhúzta a szemöldökét. - Egyelőre!
Tamani egyik kezével végigsimított Laurel arcán. Laurel meg sem moccant. Tamani kipiszkált néhány falevelet Laurel hajából, és végignézett a lányon. - Látom, egyben vagy.
Egyik szirmod és szárad sem tört el.
- Te meg miről beszélsz? - kérdezte Laurel, és megpróbálta víssza- dugdosni a blúza alól kikandikáló szirmokat.
- Kicsit elkéstél ezzel, nem gondolod?
-
Mit csinálsz itt? - meresztette rá a szemét Laurel.
-
Itt lakom.
-
Nem lakhatsz itt - mondta a lány teljesen összezavarodva. - Ez az én földem.
- Tényleg?
Laurel elvörösödött: - Vagyis a szüléimé - szorongatta a blúzát. - És egyáltalán nem látunk szívesen. - Hogyan lehet valakinek ennyire zöld szeme? Nyilván kontaktlencse - állapította meg magában Laurel.
- Nem?
Laurel szeme tágra nyílt, amikor a fiú közelebb lépett hozzá. Olyan magabiztos volt az arckifejezése, olyan ragadós a mosolya, hogy a lányt szinte megbénította. Biztos volt abban, hogy még sohasem találkoztak, de nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ismeri ezt a fiút valahonnan.
- Ki vagy te? - tette fel ismét a kérdést.
- Mondtam már, Tamani.
Laurel a fejét rázta. - De igazából ki vagy?
Tamani az ajkára szorította az ujját. - Csitt, mindent a maga idejében. Most gyere velem! - A fiú megfogta a kezét, és Laurel nem ellenkezett. Követte őt az erdő sűrűjébe. A másik kezéről megfeledkezett, és elengedte a blúzt. A szirmok szépen lassan felemelkedtek, és teljes szépségükben kinyíltak a hátán. Tamani visszanézett. - Így már jobb, ugye?
Laurel csak bólintani tudott. Nehéznek érezte a fejét, és valahol a tudata mélyén gyanította, hogy tiltakoznia kellene, de abban a percben ez nem tűnt fontosnak. Egy dolog számított: követnie kell ezt az elbűvölő mosolyú fiút.
Tamani egy kis tisztásra vezette Laurelt, ahol a lombsátor átengedett egy kis fényt, amely megvilágította a sötétzöld mohapárnákkal tarkított földet. Tamani elnyúlt a napsugarak alatt, és hellyel kínálta Laurelt is.
A teljesen megbabonázott lány csak bámult. Tamani zöldes fekete haja hosszú tincsekben hullott a homlokába, szinte már a szemébe lógott. Bő szabású, varrott fehér inget viselt, és hasonlóan szabott barna, térdnél megkötős nadrágot. Kétségtelenül ódivatú volt az öltözéke, de Tamani úgy festett benne, mintha most lépett volna ki egy trendmagazin lapjai közül.
Mezítláb volt, de sem a hegyes tűlevelek, sem a törött ágak nem zavarták. Körülbelül tizenöt centivel lehetett magasabb Laurelnél, és elegáns mozdulatai egy párduchoz tették hasonlatossá. Laurel még sohasem látott hozzá fogható fiút.
Lehuppant mellé a földre, keresztbe tette kinyújtott lábait, hátradőlt, és várakozásteljesen nézett Tamanira. Már nem érezte azt a mindent elsöprő vágyat, hogy kövesse, inkább zavarban volt.
-
Nagyon megijesztettél bennünket, tudod? Így elmenekülni... - mondta Tamani. Volt valami halvány akcentusa, nem egészen brit, de ír sem.
-
Így... hogy? - kérdezte Laurel, akinek még mindig nem volt tiszta a feje.
-
Egyik nap még itt voltál, másnap meg eltűntél. Hol voltál? Már kezdtem tényleg komolyan megijedni.
-
Megijedni? - Laurel túlságosan össze volt zavarodva ahhoz, hogy vitatkozzon, vagy további kérdéseket tegyen fel.
- Beszéltél valakinek arról? - bökött Laurel válla felé Tamani.
Laurel a fejét rázta: - Nem! Vagyis igen... a barátomnak, Davidnek.
Tamani arckifejezése értelmezhetetlen volt. - Csak barát?
Laurel józan esze kezdett lassan visszaszivárogni. - Igen... vagyis nem... vagyis semmi közöd hozzá. - De ezt nagyon csendesen mondta.
Tamani szeme sarkánál apró ráncok jelentek meg, és egy pillanatra Laurel meg volt győződve arról, hogy félelem villant fel a fiú szemében. De Tamani újra hátradőlt, és finom mosolya is visszatért. Laurel talán csak képzelődött. - Talán tényleg nincsen. - babrált egy fűcsomóval. -
A szüleid nem tudják, igaz?
Laurel megint csak a fejét rázta, de a helyzet abszurditását már kezdte felfogni. - Nem...
igen... talán nem is kellene itt lennem - mondta végül csípősen és feltápászkodott. - Ne kövess!
- Várj! - kiáltotta riadtan Tamani.
Laurel félretolt egy alacsony ágat. - Menj el!
- Én tudom a választ a kérdéseidre! - kiáltotta Tamani.
Laurel megállt és visszanézett. Tamani feltérdelt, és a szemével könyörgött, hogy Laurel
—»68 —
maradjon még.
-
Minden kérdésedet meg tudom válaszolni. A virágról is, meg minden másról!
Laurel lassan megfordult, mert nem volt biztos abban, hogy meg- bízhat-e a fiúban.
-
Elmondok mindent, amit tudni akarsz - mondta most már csendesebben a fiú.
Laurel tett két lépést előre, mire Tamani láthatóan megnyugodott. - Ott maradsz, ahol vagy! -
mondta Laurel, és a tisztás túlfelére mutatott. - Én pedig ide fogok ülni. Nem akarom, hogy még egyszer megérints!
Tamani felsóhajtott: - Rendben.
Laurel leült a fűbe, készen arra, hogy bármelyik pillanatban felpattanhasson és elfuthasson. -
Oké. Akkor mi is ez?
- Egy virág.
- El fog tűnni?
- Most én jövök. Te hová tűntél?
- Crescenn City-be. Tehát, el fog tűnni? - emelte fel a hangját Laurel.
- Sajnos igen - mondta Tamani szomorúan. - Kár érte.
- Biztos vagy benne, hogy eltűnik? - A jó hír hallatán Laurel magabiztossága visszatért.
- Természetesen. Jövőre megint kivirágzol. De nincs az a virág, ami örökké nyílna.
- Honnan tudod?
- Megint én jövök. Milyen messze van innen Crescent City?
Laurel vállat vont. - Úgy negyven, ötven mérföld. Kábé.
- Milyen irányban?
- Nem, most én jövök. Honnan tudsz erről?
- Mert én is az vagyok, ami te. Egyfélék vagyunk.
- Akkor a tied hol van?
Tamani felnevetett: - Én nem virágzom.
-
Azt mondtad, hogy egyfélék vagyunk. Ha ez igaz, akkor neked is kellene, hogy legyen virágod.
Tamani félkönyékre ereszkedett. - De én fiú vagyok, ha nem vetted volna észre.
Laurel szívverése felgyorsult. Nagyon is észrevette, hogy Tamani fiú.
- Tehát milyen irányban? - ismételte meg Tamani a kérdést.
- Északra. Van térképed?
Tamani vigyorgott. - Ez a következő kérdésed?
-
Nem! - kiáltotta Laurel, és Tamanira vicsorgott, mikor az nevetni kezdett. Az igazi kérdés már régóta a nyelve hegyén volt, de félt a választól. Nyelt egyet, és kibökte: - Virág lesz belőlem?
Tamani szája széle mosolyra rándult, de végül visszafogta magát. - Dehogy - mondta halkan.
Laurel megkönnyebbült.
- Mindig is virág voltál.
- Micsoda? - kapta fel a fejét Laurel. - Ezt meg hogy érted?
-
Növény vagy. Nem vagy ember, soha nem is voltál. A virágzás ennek elég kézzelfogható bizonyítéka - magyarázta Tamani nyugodtabban, mint ahogy azt Laurel ebben a helyzetben jogosnak vélte volna.
-
Növény? - Laurel meg sem próbálta leplezni a hangjában csengő kételyt.
-
Igen. De nem akármilyen növény. Te vagy a világ legfejlettebb élőlénye. - Tamani előrehajolt, és zöld szeme megcsillant. - Laurel, te tündér vagy!
Laurel állkapcsa megfeszült, amikor rájött, mennyire ostobán viselkedett. Átejtette egy jóképű arc, rávette, hogy bemenjen vele az erdőbe, és félig még el is hitette vele ezt a marhaságot. Felállt, A szeme szikrázott a haragtól.
-
Várj! - mondta Tamani, és előrelendült, hogy elkapja Laurel csuklóját. - Ne menj még!
Tudnom kell, mit terveznek a szüleid ezzel a földdel!
Laurel elrántotta a csuklóját. - Azt akarom, hogy tűnj el innen! - sziszegte. - Ha még egyszer meglátlak itt, hívom a rendőrséget!
Megfordult, és futás közben visszarángatta a szirmokat a blúza alá.
Tamani utánakiabált: - Laurel! Tudnom kell! Laurel!
Laurel még gyorsabban futott. Minden másnál fontosabb lett számára, hogy olyan messze kerüljön Tamanitól, ettől a felkavaró érzéseket idéző idegentől, amilyen messze csak lehet.
Mikor arra a tisztásra érkezett, ahol Tamani megjelenése előtt üldögélt, megállt egy pillanatra, és a testére rögzítette a szirmokat a selyemsállal. Felkapta a gitárt, és átdugta a szíjon a fejét.
A napsugár megcsillant a kézfején. Megállt, és a napba tartotta a kezét. A csuklóját csillogó por fedte. Szuper, gondolta magában, rajtam hagyta a jelét, vagy mijét. Ostoba trükk.
Amikor a ház közeiébe ért, lelassított. Alig kapott levegőt. Megint a csuklójára nézett.
Mérgében addig dörzsölte, amíg a csillogó por teljesen el nem tűnt róla.
—»70 —
MÁSNAP LAUREL ÚGY ÉREZTE MAGÁT, mint egy zombi. Egy szót sem akart elhinni abból, amit Tamani mondott neki. Elfelejteni viszont nem tudta, és egész nap ezen járt az esze.
Lehetséges lenne? Mire azonban idáig eljutott gondolatban, feldühödött azon, hogy hogyan lehet ilyen nevetséges, és az egész ördögi kör kezdődött elölről.
David többször is megpróbálta elcsípni a folyosón, de Laurelnek mindig sikerült a fiú előtt beérnie az osztályba.
Biológián viszont már nem úszta meg a találkozást.
David szokás szerint a Laurel melletti széket stoppolta le magának. - Mi a baj? - kérdezte. -
Terjed? - suttogta, és Laurel ezúttal nem kerülhette el a válaszadást.
Megrázta a fejét, a haja az arcába hullott, kirekesztve a külvilágot Daviddel együtt.
David kicsit közelebb húzódott a székével, miközben a többiek hatalmas zaj közepette elfoglalták a helyüket. - Laurel, szóba kell állnod velem! Meg fogsz bolondulni, ha mindent magadban tartasz!
- Nem tudok... - a lány hangja elcsuklott, és könnyek gyűltek a szemébe. - Most nem tudok róla beszélni.
David bólintott. - Iskola után beszélhetünk? - suttogta, mert Mr. James közben megkezdte az órát.
Laurel bólintott, és megpróbálta lopva letörölni a könnyeit, hogy senki se vegye észre.
David megveregette Laurel térdét az asztal alatt, majd firkálgatni kezdett a füzetébe. Laurel azt kívánta, bárcsak inkább jegyzetelne, amit később ő is lemásolhatna.
A nap lassan telt. Laurel folyamatosan tépelődött. Egyszer szidta magát, amiért megígérte Davidnek, hogy beszélni fog vele, máskor megkönnyebbült, hogy egyáltalán van valaki, aki meghallgatja. Azt sem tudta, hogyan kezdje el. Hogyan állhat elő valaki azzal, hogy: „Szióka!
Tudtad, hogy mitológiai teremtmény vagyok?"
- De én nem vagyok az! - motyogta Laurel az orra alatt. - Micsoda marhaság!
Azonban nem sikerült teljesen meggyőznie önmagát.
Iskola után hazaindultak Davidékhez. David érezte, hogy Laurel még nem áll készen a nagy beszélgetésre, ezért csendben sétáltak.
Különös gyengédséggel segítette át Laurelt a hátsó kerítésen. Gondosan ügyelt arra, hogy ne érjen a hátához. Kinyújtotta a karját, amikor Laurel leugrott a kerítés tetejéről, és akkor sem vette le róla a kezét, amikor Laurel már biztosan állt a lábán.
Laurel abban a pillanatban semmi mást nem szeretett volna, csak odabújni David mellkasához, és megfeledkezni mindenről. Tudta, hogy lehetetlent kíván. David még csak nem is pislogott, miközben a lányt nézte. Laurel zsebre dugta a kezét, és kényszeredetten elfordult.
- Erre - mutatta David, és előrement az összecsavarodott fa felé.
Laurel a sűrű lombokat nézte a feje felett. Október volt, a levelek már elkezdtek készülődni a télre. Középen még őrizték zöld színüket, de a szélük már narancssárga, piros, néhol sárga, vagy világosbarna színben pompázott. Az erdő gyönyörű volt ebben a színkavalkádban , de
Laurelt elszomorította, hogy a zöld csatát veszít a többi, rikító színnel szemben. A saját virágjára gondolt. Lassan fog meghalni, mint a levelek? Fájni fog? - gondolta hirtelen ijedten.
De még ha fáj is, milyen jó lesz megszabadulni tőle... Tamani viszont azt mondta, hogy jövőre is nőni fog egy a hátára. Laurel remélte, hogy annak, amit Tamani mondott, nagy része igaz. A többi meg... gondolni sem akart rá.
De a gondolatai vissza-visszatértek a hallottakhoz. És ha nagyon mélyen magába nézett, el kellett ismernie, hogy nem csak azért, mert nagyon bizarr volt az információ, amit kapott, hanem Tamani miatt is. Tamani megmozdított benne valamit, olyan érzéseket keltett életre, amelyekkel Laurel még sohasem találkozott. Sohasem érzett például még olyat, hogy úgy akar valakit, hogy nem is ismeri... ez még senkivel kapcsolatban nem fordult elő. Izgalmas, felemelő érzés volt, de egyben ijesztő is. Mintha lényének egy része felett elveszítette volna az uraimat. Laurel nem volt biztos abban, hogy ez tetszik neki.
De Tamani annyira, de annyira... gyönyörű volt. Ez a jó szó rá? Ez tűnt a legjobb szónak.
Akármi is volt, Laurel nem tudta levenni róla a szemét. Pont a szépsége miatt gyanakodott arra, hogy Tamani csak egy káprázatféle. Egy hihetetlenül élethű álom.
Lenézett a csuklójára, ahonnan ledörzsölte a csillogó port. Az nem álom volt. Otthon a nadrágján is talált egy fénylő csíkot. Tamani tehát minden bizonnyal létezik.
Meg aztán ott volt az az érzés is, hogy látta már a fiút valahol. Egyszerűen nem tudta elhessegetni ezt a gondolatot. Tamani is úgy viselkedett, mintha már korábbról ismerné őt. De hát honnan ismerhetné? Miért is ismerné? Forgott vele a világ.
- Mi történt tegnap? - kérdezte David, amikor odaértek a fához.
Laurel felnyögött, és arra gondolt, hogy miért csak most kezdi felfogni, milyen nevetséges ez az egész, amikor már megígérte Davidnek, hogy beszél róla? - Hülyeség az egész, David, nem is tudom, miért akadtam így ki rajta. Valószínűleg azért, mert iszonyú ostobának érzem magam miatta.
- Van valami köze a virághoz?
- Igen, talán. Nem tudom - mondta Laurel. Dőltek belőle a szavak, miközben fel-alá járkált. -
Csakhogy nem tudom igaz-e, de szerintem nem. Kezdem azt hinni, én magam találtam ki ezt az egészet, mintha egy álomban lennék, de nem emlékszem arra, hogy egyáltalán lefeküdtem volna aludni.
- Ennek nincs semmi értelme.
-
Értelme? - dühöngött Laurel. - Majd ha elmesélem neked, mit mondott, még kevésbé lesz értelme.
- Ki?
Laurel megállt, és egy fának dőlt. - Találkoztam valakivel. A házunk mögötti erdőben. Egy fiúval. - Egy majdnem férfival, gondolta, de ezt nem mondta ki. - Azt mondta, hogy ott lakik.
- A ti erdőtökben?
- Ahogy mondod.
- A szüleid mit szóltak?
Laurel megrázta a fejét: - Nem látták.
- Egyedül voltál, amikor találkoztatok?
Laurel bólintott.
Egy idegen pasassal egy szál egyedül? Még szerencse, hogy nem esett bajod! - David elhallgatott egy pillanatra, majd megkérdezte: - Nem esett bajod?
De Laurel már rázta is a fejét. - Nem olyan volt. - Egy másodpercre beugrott neki, milyen érzés volt ott üldögélni a tisztáson. - Biztonságban éreztem magam, és tényleg biztonságban is voltam. Ő... ő ismert engem. Nem tudom, hogy honnan. Látta a virágot, és meg sem lepődött.
Azt mondta, hogy virágzom.
-
Virágzol?
- Azt is mondta, hogy majd eltűnik. Remélem, hogy az egész beszélgetésünkből csak ennyi igaz.
- Ki volt az a pasas? Elárulta?
- Azt mondta, a neve Tamani - felelte Laurel, de amint kiejtette a száján a fiú nevét, azt kívánta, bárcsak ne tette volna meg. Mágikus hangzása volt ennek a névnek, és amikor hangosan kimondta, visszahozta azt a megfoghatatlan érzést, amely miatt furcsán izgatottnak érezte magát. Tamani arca jelent meg a gondolataiban, blokkolva minden mást. Az a perzselő
tekintet, az az elegáns félmosoly, és az ismerősségnek az a vigasztaló, rabul ejtő érzése, amikor megfogta a kezét...
-
Tamani? - kérdezte David, és a hangja visszahozta Laurelt a valóságba. - Sohasem hallottam még ezt a nevet.
Laurel bólintott, és kétségbeesetten próbált rendet teremteni a gondolatai között.
- Mit mondott még?
- Azt mondta, hogy egyfélék vagyunk, ezért tud a virágomról.
- Egyfélék? Mit jelentsen ez?
Laurel felnevetett, hogy oldja a feszültséget. De nem oldotta. - Akkora marhaság... Azt mondta... azt mondta, hogy virág vagyok. Egy növény.
- Növény?
- Pontosan! Nem hülyeség?
David elgondolkozott. - Még mit mondott? - kérdezte.
-
Még? Mit akarsz még? Ez nem elég? Azt mondta, hogy egy istenverte növény vagyok.
Én nem vagyok növény. Nem vagyok az! - ismételgette, önmagát is győzködve.
David leült a fa tövébe. Ujjaival a térdén dobolt. - Ez sok mindent megmagyarázna - mondta végül óvatosan.
- Jaj, ne már David! Legalább te ne kezdd el!
-
Mondott mást is? - kérdezett tovább David, mintha meg sem hallotta volna Laurel könyörgését.
Laurel elfordult, és piszkálgatni kezdte annak a fának a kérgét, amelynek eddig támaszkodott.
- Említett még néhány butaságot, ennyi.
David felállt, odalépett ahhoz a fához, amelyet Laurel bántalmazott, és várt, amíg a lány fel nem nézett rá. - Ha butaság, akkor miért borultál ki tőle ennyire?
- Mert... mert akkora ostobaság.
- Laurel?
Találkozott a tekintetük.
- Szóval mit mondott?
- Butaságot. Azt mondta, hogy én egy... nyugodtan nevethetsz...
- Nem fogok nevetni! Mit mondott?
Laurel válla előrebukott, miközben a lány kifújta a levegőt. - Azt mondta, hogy tündér vagyok - suttogta.
David egy másodpercig meg sem tudott szólalni, majd felemelte a kezét, hüvelyk- és mutatóujját körülbelül öt centire eltartotta egymástól. - Tündér? - kérdezte kétkedve.
-Jó, hát nyilván annál egy kicsit nagyobb - gúnyolódott Laurel.
David csak mosolygott.
-
Mi van? - csattant fel Laurel kicsit hangosabban, mint akarta, de nem kért bocsánatot.
- Semmi, csak... így már érthető.
Laurel csípőre tette a kezét. - Egy őrült azt állítja, hogy valamiféle mesebeli alak vagyok, neked meg ez mindjárt érthető?
David elvörösödött, és vállat vont. - Ha meg kellene neveznem valakit, aki leginkább emlékeztet egy tündérre, én téged választanálak.
Laurel azt várta, hogy David kineveti majd, és ő is egyetért azzal, hogy butaság az egész.
Erre számított. De David mintha elhitte volna. Laurel pedig - annak ellenére, hogy az egészet irracionálisnak tartotta - dühbe gurult ezen. - Mehetünk? - fordult még hátra, majd elindult visszafelé az ösvényen.
- Várj! - szaladt utána David. - Te egyáltalán nem vagy kíváncsi?
- Nem, David - csattant fel Laurel. - Egyáltalán nem. Haza akarok menni, aludni egy nagyot, és amikor felkelek, szeretnék megbizonyosodni arról, hogy ez az egész csak egy álom volt.
Hogy a virág, a göb, de még a gimi sem történt meg! Én ezt akarom! - Laurel megfordult, és futni kezdett az egyik ösvényen. Nem érdekelte, hová vezet. El akart menekülni.
- Mitől félsz jobban, Laurel? - kiáltotta utána David. - Attól hogy igaza van Tamaninak, vagy attól, hogy téved?
LAUREL EGÉSZEN HAZÁIG SZALADT, ezért ki kellett fújnia magát még a feljáró előtt. Egyre korábban sötétedett, a nap lassan már lement. Laurel leült a verandán, és karjával átkulcsolta a térdét. A kora estének az a mágikus időszaka volt ez, amikor a felhők lilára váltanak, épp csak a szélük játszik narancsos színben. Laurel imádta a naplementét. Az új házukban volt egy hatalmas, nyugatra nyíló üvegfal, amely mögül gyakran csodálta anyjával, hogyan változnak az élénk bíborszínű felhők sötétlilává, amikor a kihúnyó nap narancssárga fénye megbújik mögöttük.
Ma este nem töltötte el örömmel a természet szépsége.
Bámulta a ház előtti ösvényt szegélyező fehér sombokrokat. Ha hinni lehet Tamaninak, több köze van ezekhez a fákhoz és bokrokhoz, mint élő, lélegző szüleihez, akik odabent várják.
A lábaira nézett. Gondolkodás nélkül lerúgta a vietnami papucsát, és lábujjaival a ház előtti virágágyás földjébe túrt. Gyorsan és felszínesen lélegzett, hogy a pánikrohamot megelőzze, majd lesöpörte lábáról a földet, és visszabújt a papucsba. Vajon mi történne, ha a hátsó kertben beásná a lábát a földbe, és karjait az ég felé emelné? A bőre lassan fakéreggé keményedne? Még több szirom nőne rajta? Mondjuk a hasán vagy a feje tetején?
Ijesztő gondolat volt.
De Tamani teljesen normálisnak tűnt. Ha ő és Tamani egyfélék, akkor az azt jelenti, hogy ő
sem változna meg? Még mindig nem volt biztos abban, hogy megbízhat Tamani szavában.
Ekkor megzörrent a bejárati ajtó, mire Laurel talpra ugrott és megfordult. Az apja dugta ki a fejét. - Csak jól hallottam, hogy van itt valaki! - mosolygott rá Laurelre. - Mit csinálsz te itt?
Laurel elgondolkozott. Miért is ült le a verandán? - Csak a naplementét néztem - mondta erőltetett mosollyal az arcán.
Az apja felsóhajtott, és az ajtófélfának dőlt. - Gyönyörű, ugye?
Laurel bólintott, és megpróbálta lenyelni a torkába szorult gombócot.
-
Nagyon elcsendesedtél az utóbbi hetekben, kislányom. Minden oké? - kérdezte az apja halkan.
-
Csak a suli miatt idegeltem magam - hazudott Laurel. - Nehezebb, mint gondoltam.
Apja odalépett mellé. - Jól boldogulsz?
- Igen, csak sokat kivesz belőlem.
Apja ismét elmosolyodott, és átkarolta Laurel vállát. Laurel megmerevedett, de az apja sem ezt nem vette észre, sem a szirmokat, amelyek csupán egy milliméterre voltak a kezétől. -
Vettünk egy rakás barackbefőttet, attól rendbejössz! - vigyorgott.
- Köszi, apu.
- Ha végeztél, gyere be! - mondta az apja. - Lassan ideje vacsorázni.
- Apa?
- Igen?
- Amikor kicsi voltam... különböztem a többi gyerektől?
A férfi megtorpant, Laurel szemébe nézett, és visszalépett mellé a lépcsőre. - Mire gondolsz?
Laurel egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy mindent elárul az apjának, de villámgyorsan meggondolta magát. Először ki akarta deríteni, mennyit tud az apja. - Például arra, ahogyan eszem. Más gyerekek nem így, nem ennyit, nem ilyesmit esznek. Ez mindenki szerint furcsa.
- Igen, ebben egy kicsit más vagy. De nem ismerek senkit, aki annyi gyümölcsöt, zöldséget enne, mint te. Szerintem az egészséges. És nem is volt soha semmi bajod, ugye?
Laurel a fejét rázta. - Voltam én valaha orvosnál?
- Persze. Amikor az örökbefogadást intéztük, egy orvos eljött hozzánk a házba, hogy megnézze, minden rendben van-e veled. - A férfi elhallgatott. - Tényleg, volt ott egy vicces kis történet. Nem rúgtál a térdeddel, amikor azzal a kis kalapáccsal megütögette.
Aggodalmaskodni kezdett, de én nem vettem komolyan. Azután előhúzta a sztetoszkópját.
Na, innentől kezdtek érdekessé válni az események. Megvizsgált vele elöl, hátul, és közben folyamatosan ingatta a fejét. Megkérdeztem, hogy mi a baj, mire ő arra kért, hogy szóljak anyádnak is. Mindkettőnkkel beszélni akart. Elmentem Sarah-ért, de mire visszaértünk, már pakolta a cuccait, mosolygott, és közölte, hogy tökéletesen egészséges vagy.
- Akkor meg mi volt ez az egész?
-
Én is ezt kérdeztem tőle. Azt mondta, nem tudja, miről beszélek. Fogalmazzunk úgy, hogy anyádat sikerült megerősítenie az orvosokról alkotott véleményében. Hetekig őrjöngött, hogy milyen idióta volt ez is.
- Soha nem derült ki, hogy mi történt?
Az apja vállat vont. - Szerintem semmi bajod sem volt. Lehet, hogy nem működött a sztetoszkópja, vagy nem jól használta, vagy valami ilyesmi. Rájött, hogy hibázott, nem akart hülyét csinálni magából, tehát szőnyeg alá söpörte az egészet. Egy orvos sohasem vallaná be, hogy tévedett. - Laurelre nézett. - De beléd meg mi bújt? Elvigyünk orvoshoz? Adtunk felmentést az iskolaorvosi vizsgálat alól, de ha akarod, elmehetünk.
Laurel a fejét rázta. Orvoshoz menni végképp nem akart. - Isten ments!
- Jól vagy?
Laurel mosolygott. - Persze, azt hiszem, igen.
-
Biztos? - kérdezte az apja ismét. Meleg szemében aggodalom bujkált.
Laurel bólintott. - Jól vagyok.
-Jó - mondta a férfi, és elfordította az ajtógombot. - Ma megjött az ajánlat Barnestól.
-
Csodás! - mondta Laurel, és a sötétedő horizontot bámulta. - Remélem, villámgyorsan megveszi a házat. Soha többé nem akarok visszamenni oda - tette hozzá, de már csak magában.