KETTŐ
KICSENGETTEK A BIOLÓGIAÓRÁRÓL. Laurel a hátizsákja mélyére süllyesztette a gonoszkodó tankönyvet.
- Na, milyen volt a második nap?
Laurel felpillantott. David ült lovaglóülésben az asztala előtt. - Minden oké - válaszolta.
Aznap legalább minden órán elsőre meghallotta a nevét névsorolvasásnál.
- Kész vagy?
Laurel mosolyogni akart, de a szája nem engedelmeskedett. Előző nap, amikor beleegyezett, hogy Daviddel és a barátaival ebédel, még jó ötletnek tűnt. De most megrémítette a gondolat, hogy egy csapatnyi idegennel találkozzon. - Aha - mondta, de maga is érezte, hogy ez nem hangzott túl meggyőzően.
- Biztos vagy benne? Mert nem muszáj.
-
Nem, minden oké - mondta Laurel gyorsan. - Csak összepakolok. - Lassan elrakosgatta a jegyzetfüzeteit és a tollakat. Amikor az egyik tollat leverte, David lehajolt, felvette, és felé nyújtotta. Laurel el akarta venni tőle, de David nem engedte el a tollat, amíg a lány a szemébe nem nézett. - Nem harapnak - mondta komolyan. - ígérem.
A folyosón David magához ragadta a szót, és egészen addig beszélt, amíg el nem értek a menzára. Integetett az egyik hosszú, keskeny asztal végén üldögélő csoportnak. - Gyerünk! -
mondta, és kezét Laurel derekára tette.
Volt valami furcsa ebben az érintésben, mely különös módon egyúttal meg is nyugtatta Laurelt. David ügyesen elkalauzolta a sorok között, és amint a megfelelő asztalhoz értek, azonnal levette a kezét Laurel derekáról.
- Fiúk, lányok - ő Laurel!
David mindenkit bemutatott az asztalnál, mutogatott és neveket sorolt, de Laurel öt másodperc múlva már semmire sem emlékezett. Leült egy üres székre David mellé, és megpróbálta felfogni, miről folyik a társalgás. Oda sem figyelve kihúzott egy üdítősdobozt, egy spenótos-epres salátát, és egy fél konzerv őszibarackot a táskájából. Édesanyja mindennap pakolt neki ételt.
- Saláta? Ma lasagna nap van, te meg salátát eszel?
Laurel a göndör, barna hajú lányra nézett, aki előtt az egész iskolai menü ott díszelgett.
David villámgyorsan közbeszólt, még mielőtt Laurel bármit mondhatott volna. - Laurel vegán, a keményvonalas fajtából.
A lány felhúzott szemöldökkel méregette a fél barackot. - Szerintem több, mint vegán. A
—8 —
vegánok esznek kenyeret, nem?
Laurel kényszeredetten elmosolyodott. - Néhányan igen.
David a szemét forgatta. - A kihallgatást végző személy neve mellesleg Chelsea. Helló, Chelsea!
-
Ügy nézel ki, mint aki extrém fogyókúrán van - folytatta Chelsea, mintha meg sem hallotta volna David köszönését.
- Nem, nem igazán. Egyszerűen ilyesmit szeretek enni.
Laurel figyelte, hogy Cheisea szeme megint a salátájára téved, és érezte, hogy még nincs vége a kérdezősködésnek. Egyszerűbbnek tűnt kiborítani a bilit, mint megválaszolni még vagy húsz kérdést. - Az emésztőrendszerem nem bír el a normál kajákkal - mondta. - Csak nyers zöldséget és gyümölcsöt ehetek. Minden mástól rosszul vagyok.
-
Hát ez fura. Képtelenség csak zöldségeken élni. Orvos látott már? Mert...
- Chelsea! - David határozottan, de halkan szólt rá a lányra. Laurel biztos volt abban, hogy az asztalnál ülök meg sem hallották.
Chelsea szürke szeme tágra nyílt. - Bocsi - mosolygott. Ettől a mosolytól felragyogott az egész arca. Laurel visszamosolygott rá. - Örülök, hogy megismertelek - mondta Chelsea, és elkezdett enni. Laurel salátájára rá sem nézett többet.
Az ebédszünet csak huszonnyolc percből állt - mindenki szerint túl rövid volt, de aznap valahogy nem akart véget érni. A menza elég kicsi volt, a hangok pingponglabdaként verődtek vissza a falakról, bántották Laurel fülét. Úgy érezte, mintha mindenki egyszerre kiabált volna vele. David néhány barátja megpróbálta bevonni a beszélgetésbe, de Laurel nem tudott koncentrálni, mert a hőmérséklet is minden percben egyre nőtt. Nem értette, hogyhogy nem tűnik ez fel rajta kívül senkinek.
Aznap hosszú pólót viselt, mert előző nap a tanktopban kissé kirívónak érezte magát. Most viszont olyan volt, mintha a póló nyaka folyamatosan nyúlna, mintha garbóvá változna. Szűk garbóvá. Miután becsengettek, mosolyogva elköszönt, és kirohant az ajtón, még mielőtt David beérhette volna.
A mosdóba sietett, az ablaknál a földre dobta a hátizsákját, és kidugta a fejét a szabad levegőre. Belélegezte a hűs, sós levegőt, a pólóját felcsippentette, hogy a testét is a lehető
legtöbb hűvösség érje. Az enyhe hányinger, amivel a menzán küszködött, lassan elmúlt. Éppen annyi ideje maradt, hogy ne késsen el az órájáról.
Iskola után lassan hazaballagott. A napfény és a friss levegő feltöltötték, a gyomra már nem kavargott.
Másnap azonban ismét a kivágott, ujjatlan pólóban ment iskolába.
Biológiaóra elején David leült mellé. - Szabad? - kérdezte.
Laurel bólintott. - A lány, aki általában itt ül, egész órán szíveket rajzol egy Steve nevű fiúnak.
Kicsit zavaró.
David felnevetett. - Nyilván Steve Tannernek. Über népszerű a fiú.
-
Mindenki arra hajt, aki a legnépszerűbb - vonta meg a vállát Laurel, és előhúzta a biológiakönyvét. Megkereste az oldalszámot, amit Mr. James felírt a táblára.
-
Van kedved megint velem ebédelni? Meg a barátaimmal? - kérdezte a fiú gyorsan.
Laurel tétovázott. Sejtette, hogy David előbb-utóbb megint felteszi ezt a kérdést, de még nem talált rá elég diplomatikus tagadó választ. Nem akarta megbántani a fiút, hiszen nagyon tetszett neki. A barátai is tetszettek neki, már amennyit hallott belőlük a zajban. - Nem hiszem
- kezdte -, én...
-
Cheisea miatt? Nem akart megbántani, csak mindig nagyon őszinte. Ami a szívén, az a száján. Ha megszokod, meg is szereted majd.
Nem, nem róla van szó, a barátaid nagyon helyesek. De én nem tudok... ki nem állhatom a menzát. Ha már egész nap négy fal közé zárnak, szeretnék kint ebédelni. Tíz évnyi magántanulósdi után úgy érzem, van egy kis gondom az alkalmazkodással.
- Akkor nem bánod, ha csatlakozunk hozzád?
Laurel elhallgatott, mert a rendszertanról szóló előadás elejére figyelt. - Nem. Örülök neki! -
súgta végül Davidnek.
-
Kint találkozunk! - szólt oda óra végén a fiú Laurelnek. - Csak szólok a többieknek, hogy aki akar, jöjjön ki velem az udvarra.
Mire az ebédszünetnek vége lett, Laurel már tudta a társaság felének a nevét, és sikerült bekapcsolódnia néhány beszélgetésbe is.
Chelsea és David is ugyanarra az órára siettek, és természetes volt, hogy együtt mennek.
Amikor David elsütött egy viccet Mr. Jamesről, Laurel kacagását visszaverték a falak. Három nap sem telt bele, és az iskola máris barátságosabbnak tűnt. Laurel már nem érezte elveszettnek magát, és az embertömeg sem zavarta annyira, mint hétfőn. Orickból való elköltözésük óta most először érezte úgy, hogy tartozik valahová.
— 10 —
A KÖVETKEZŐ NÉHÁNY HÉT SOKKAL GYORSABBAN TELT EL, mint amire Laurel számított az első
két nap kellemetlen benyomásai után. Szerencsésnek érezte magát, hogy megismerkedett Daviddel, gyakran lógtak együtt az iskolában, és néhány órán Chelsea-vel is találkozott.
Sohasem ebédelt egyedül, és eljutott arra a pontra, amikor Davidre és Chelsea-re már mint barátokra tudott gondolni. Az órákon is minden rendben ment. Kicsit nehezen szokta meg, hogy fel kell vennie a többiek tempóját, de végül sikerült neki.
Crescent Cityhez is kezdett hozzászokni. A város persze sokkal nagyobb volt Oricknál, de szellősen volt beépítve, és egyik épület sem volt magasabb két emeletnél. Égig érő fenyők és lomblevelű fák nőttek mindenhol, még a sarki bolt előtt is. A fű sűrűn, sötétzölden pompázott a kertekben, parkokban, és virágok nyíltak a házakat befutó indákon.
Egy szeptember végi pénteken Laurel épp az aznapi utolsó órájáról, spanyolról igyekezett kifelé, amikor váratlanul beleütközött Davidbe.
- Bocs! - kért elnézést David, és megfogta Laurel vállát, hogy a lány visszanyerje az egyensúlyát.
- Semmi baj. Én nem figyeltem.
Laurel David szemébe nézett. Félénken rámosolygott, majd eszébe jutott, hogy épp a fiú útjában áll.
- Ja, bocs - motyogta Laurel, és félrehúzódott az ajtóból.
- Igazság szerint, izé... pont téged kerestelek.
David idegesnek tűnt. Laurel egy könyvre mutatott. - Oké, csak előbb elrakom a szekrényembe.
Együtt sétáltak el Laurel öltözőszekrényéig. A lány behajította a spanyolkönyvet, és várakozva nézett Davidre.
-
Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy esetleg nincs-e kedved délután elmenni valahová... úgy értem, velem?
Laurel továbbra is mosolygott, de a gyomra remegni kezdett az idegességtől. A barátságuk eddig az iskolára korlátozódott, és Laurelt sokkolta a felismerés, hogy fogalma sincs arról, mit szeret David csinálni, amikor éppen nem eszik vagy jegyzetei. De a gondolat, hogy ezt hamarosan megtudhatja, nagyon vonzónak tűnt. - Hová megyünk?
-
Van egy kis erdő a házunk mögött. Tudom, hogy szeretsz a szabad levegőn lenni. Mi lenne, ha ott sétálnánk? Láttam egy tök jó fát, szerintem neked is tetszene. Illetve nem is egy, hanem két fát... majd meglátod. Már ha szeretnél eljönni.
- Szeretnék.
- Tényleg?
—11 —
Laurel mosolygott. - Naná.
-
Szuper! - David szeme a folyosó végén lévő ajtót fürkészte. - Jobb lesz, ha ott megyünk ki.
Laurel követte Davidet a zsúfolt folyosón keresztül a szabadba, a friss őszi levegőre. A nap fénye alig-alig szűrődött át a ködön, a levegő hűvös volt és nyirkos.
Nyugati szél fújt, az óceán sós ízét hozva magával. Laurel mélyeket lélegzett, élvezte az őszi időjárást. Befordultak egy csendes kertvárosi részbe, körülbelül fél mérföldnyire Laurelék északabbra fekvő házától. - Az anyukáddal élsz? - kérdezte Laurel.
-
Ja. Apám elköltözött, amikor kilencéves voltam. Anya lediplomázott, és ide költöztünk.
- Mivel foglalkozik?
- Gyógyszerész a Gömb Patikában. - Laurel felnevetett. - Hát ez vicces!
- Miért?
- Mert az én anyám meg természetgyógyász.
- Az micsoda?
-
Olyan gyógyító, aki minden gyógyszert gyógynövényekből készít. Ő maga termeszti őket. Soha életemben nem szedtem más gyógyszert, még paracetamolt sem.
David nagyot nézett. - Ezt nem mondhatod komolyan!
- Dehogynem. Azt szedi a család, amit anya készít.
-
Az én anyám biztosan kiakadna, ha ezt meghallaná. Szerinte minden betegségre van kapszula.
- Az én anyám viszont úgy gondolja, hogy az orvosok gyilkosok.
- Azt hiszem, tanulhatnának egymástól.
Laurel felnevetett. - Én is azt hiszem.
- Na várj! Anyukád soha nem is megy orvoshoz?
- Soha.
- Én te hol születtél, otthon?
- Nem tudom, örökbe fogadtak.
-
Tényleg? - David néhány másodpercre elhallgatott. - Tudod, hogy kik az igazi szüleid?
Laurel kuncogott. - Nem!
- És ebben meg mi a vicces?
Laurel az ajkába harapott. - Megígéred, hogy nem fogsz kinevetni? David mókásan esküre emelte a kezét. - ígérem!
- Valaki letett egy kis kosárban a szüleim küszöbére.
- Ne már! Szórakozol velem, igaz?
Laurel felhúzta a szemöldökét.
David tátogott. - Ez komoly?
Laurel bólintott. - Aha. „Itt ül egy kis kosárba, királynénak leánya..." Már nem voltam kisbaba. Hároméves lehettem. Anya azt meséli, hogy éppen ki akartam mászni a kosárból, amikor kinyitották az ajtót.
- Beszélni tudtál?
-
Igen. Anya szerint volt valami furcsa akcentusom, csaknem egy év kellett hozzá, hogy leszoktassanak róla.
- Hű... és nem is tudod, honnan jöttél?
-
Anya azt mondja, hogy a nevemen kívül semmit sem tudtam mondani magamról. Nem tudtam, hogy hogyan kerültem az ajtajuk elé.
- Hát ilyet még életemben nem hallottam!
~ Törvényileg sem volt egyszerű a dolog. Amikor a szüleim úgy döntöttek, hogy örökbe fogadnak, felkértek egy magánnyomozót, hogy derítse ki, ki lehetett a szülőanyám.
Mindenféle procedúrán, ideiglenes örökbefogadáson, meg mindenen kellett keresztülmenni-ük. Két év kellett ahhoz, hogy az ügy lezáruljon.
- Addig árvaházban éltél?
-
Nem. A bíró szerencsére nagyon megértő volt, így a szüleimmel lakhattam az eljárás alatt is. Egy szociális munkás jött minden héten ellenőrizni bennünket, és a szüleim nem vihettek az államhatáron túlra hétéves koromig.
- Milyen fura. Nem vagy kíváncsi arra, hogy honnan jöttél?
-
Egy darabig az voltam. De mivel nem találtam választ a kérdéseimre, egy idő után csak felidegesítettem magam rajta.
- Ha lehetőséged lenne megtalálni az igazi anyádat, megtennéd?
- Nem tudom - mondta Laurel, és zsebre dugta a kezét. - Valószínűleg. De így is jó életem van. Egyáltalán nem bánom, hogy végül a mostani anyukámnál és apukámnál kötöttem ki.
-
Nem semmi - mondta David, és egy keskeny út felé mutatott. - Erre megyünk. - Felnézett az égre. - Hamarosan esni fog. Hagyjuk itt a táskákat, remélhetőleg van annyi időnk, hogy megnézzük a fát.
-
Ez a házatok? De szép! - Egy élénkvörös ajtajú, fehér házacska előtt haladtak el. A ház kertjében rézvirágok pompáztak.
-
Persze, hogy szép. Nyáron két hétig festettem. - David befordult a házhoz vezető járdára.
Az előszobában mindketten ledobták a táskájukat és bementek a tiszta, egyszerűen berendezett konyhába.
- Kérsz valamit? - kérdezte David, és kinyitotta a hűtőt. Kivett egy doboz Mountam Dew-t, és a konyhaszekrényből leemelt egy csomag nápolyit.
Laurel próbált nem fintorogni, inkább körülnézett a konyhában. Meglátta a gyümölcsös tálat.
- Kaphatok egy olyat? - mutatott egy ropogós, zöld körtére.
- Persze. Kapd fel és hozd magaddal! - David felemelt egy üveget.
- Víz?
Laurel vigyorgott. - Jöhet.
Zsebre vágták az uzsonnát, és David a hátsó ajtóra mutatott. - Erre! - mondta, majd kinyitotta a folyosó végén lévő tolóajtót.
Laurel kilépett az elkerített hátsó kertbe. - Hoppá, zsákutca!
David felnevetett. - Csak annak, aki nem tudja, mit keressen!
Odaszaladt a téglakerítéshez, és egy ugrással felhúzta magát a tetejére.
- Gyere! - mondta, és kinyújtotta a kezét Laurel felé.
Laurel kétkedve nézett a fiúra, de megfogta a kezét. Különösebb erőfeszítés nélkül sikerült mindkettőjüknek átmászni a kerítésen.
Egyetlen ugrással az erdőben találták magukat: a fal túloldalán már fák sorakoztak. Amerre a szem ellátott, a nedves avar puha, vastag szőnyegként borította be a talajt. A fák sűrű lombja
—13 —
kellemesen letompította a távoli autók zaját. Laurel elismerően nézett körül. - Ez nagyon szép!
David csípőre tette a kezét, és felnézett a lombokra. - Szerintem is. Nem vagyok nagy természetjáró, de sok növény van itt, amit otthon, a mikroszkópom alatt megvizsgálhatok.
Laurel sanda pillantást vetett rá. - Neked van mikroszkópod? - kuncogott. - Micsoda stréber vagy!
David felnevetett. - Naná. Clark Kent is az volt, aztán nézd meg, mi lett belőle!
- Azt akarod mondani, hogy te is Superman vagy? - kérdezte Laurel.
- Ki tudja? - csipkelődött David.
Laurel elmosolyodott, majd hirtelen lesütötte a szemét. Amikor ismét felnézett, látta, hogy David őt bámulja. Amikor találkozott a pillantásuk, a tisztás még csendesebbnek tűnt.
Laurelnek tetszett a fiú kíváncsian fürkésző, kedves tekintete. Mintha az arcából szeretne olvasni.
Egy hosszúnak tűnő másodperc után David kicsit zavartan elmosolyodott, és egy ösvény felé intett a fejével. - A fa arra van.
Egy látszólag céltalanul kanyargó kis úton vezette végig a lányt. Néhány perc múlva az ösvény végén álló hatalmas fára mutatott.
- Hűűű! - kiáltott fel Laurel. - Ez tényleg csúcsszuper! - Két fa, egy erdei fenyő és egy éger nőtt össze. A törzsük egymás koré csavarodott, egymásba nőtt. Úgy nézett ki, mintha a fa az egyik oldalán tűleveleket, a másikon lombleveleket növesztene.
- Akkor fedeztem fel, amikor ideköltöztünk.
-
És... hol van az apukád? - kérdezte Laurel, aki a hátát egy fa törzsének támasztotta, majd ülő helyzetbe csúszott, egyenesen egy puha levélkupacra. Kihúzta a körtét a zsebéből.
David zavartan felnevetett. - San Franciscóban. Egy nagy cégnél ügyvédkedik.
- Gyakran találkoztok? - kérdezte Laurel,
David leült mellé, térdével gyengéden hozzáérve a lány combjához. Laurel nem húzódott arrébb. - Kéthavonta. Van egy magánrepülőgépe, elrepül vele a McNamara Field reptérre, ott felvesz és magával visz hétvégére.
- Jól hangzik.
-Ja.
- Nem kedveled?
David megvonta a vállát. - De, eléggé. Viszont ő lépett le tőlünk, és sohasem törte össze magát, hogy több időt tölthessen velem. Szóval nem igazán érzem, hogy számítanék neki.
Érted?
Laurel bólintott. - Sajnálom.
-
Á, oké a dolog. Mindig jól elvagyunk. Csak néha olyan... olyan furcsa.
Néhány percig csendben üldögéltek, a tisztás békéje őket is magával ragadta. Az eget kettéhasító mennydörgés hangjára azonban mindketten felkapták a fejüket.
- Az lesz a legjobb, ha visszaviszlek. Hamarosan zuhogni fog.
Laurel felállt, és leporolta magát. - Köszönöm, hogy elhoztál ide
- mondta, és a fára mutatott. - Nagyon klassz.
-
Örülök, hogy tetszett - válaszok David, kerülve a lány pillantását. - De nem ez a lényeg...
-
Ó! - Laurel csak ennyit tudott kinyögni. Egyszerre érezte magát pompásan és kicsit kényelmetlenül.
-
Erre - mondta David, és elvörösödött, amikor elfordult Laureltől. Pont akkor másztak át a kerítésen, amikor szemetelni kezdett az eső. - Felhívod anyukádat, hogy érted jöjjön? -
kérdezte David már a konyhában.
- Nem, jó ez így.
- De hát esik az eső! Hazakísérlek.
- Ne, kösz! Nem szükséges. Szeretek sétálni az esőben, de tényleg!
David egy pillanatra elhallgatott, aztán szinte kifakadt: - Akkor felhívhatlak? Mondjuk holnap?
Laurel mosolygott. - Persze.
- Jó - mondta David, de nem mozdult a konyhaajtóból.
-
Ott kell kimennem, igaz? - kérdezte Laurel olyan udvariasan, ahogyan csak tőle telt.
-
Igen. Csakhogy nem tudlak felhívni, ha nem adod meg a számodat.
-Jaj, bocsi! - Laurel előkapott egy tollat, és lefirkantotta a számát a telefon melletti jegyzettömbre.
- Én is megadhatom neked az enyémet?
- Hát persze.
Laurel ismét a táskája után nyúlt, de David megfogta a kezét. - Nem szükséges - mondta. - Ide írom.
Azzal Laurel tenyerére írta fel a telefonszámot.
- Így legalább nem fogod elhagyni - mondta félénken.
-
Szuper. Akkor később beszélünk. - Laurel megvillantott egy mosolyt, mielőtt kilépett a sűrű esőbe.
Mikor olyan messzire ért a háztól, hogy David már biztosan nem láthatta meg, Laurel hátradobta a kapucniját, és az arcát az ég felé emelte. Mélyeket lélegzett, miközben az esőcseppek az arcát áztatták és végigcsorogtak a nyakán. Kinyújtotta a karját is, de aztán eszébe jutott a tenyerébe írt telefonszám. Zsebre dugta a kezét, szaporázni kezdte a lépteit, és élvezte, ahogy az esőcseppek a fejére potyognak.
Amikor belépett a házba, megcsörrent a telefon. Sarah nem volt otthon, így a lány odarohant a készülékhez, hogy még az üzenetrögzítő bekapcsolása előtt felvehesse. - Halló! - szólt bele lihegve a kagylóba.
- Jé, már haza is értél?! Üzenetet akartam hagyni.
- David?
-
Igen. Szia! Bocs, hogy ilyen hamar hívlak - mondta a fiú -, de arra gondoltam, hogy mi lenne, ha együtt készülnénk a jövő heti bioszdogára? Holnap átjöhetnél tanulni.
-
Ez komoly? - sikkantotta Laurel. - Az fantasztikus lenne! Úgy izgulok amiatt a doga miatt! Szerintem az anyagnak még a felét sem tudom.
-
Nagyszerű - mondta David. - Úgy értem, nem az a nagyszerű, hogy izgulsz, hanem, hogy... na, mindegy. - Laurel halkan kuncogott a fiú esetlenségén. - Mikor menjek?
-
Amikor akarsz. Anya megkért néhány dologra, de azon kívül nem terveztem semmit holnapra.
- Oké, akkor hívlak előtte!
—15 —
- Remek. Akkor holnap!
Laurel elköszönt, és lerakta a kagylót. Mosolyogva rohant fel a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat.
SZOMBAT REGGEL LAUREL SZEME már napkeltekor kipattant. Nem bánta, mindig is korán kelt.
Általában egy órával a szülei előtt ébredt fel, így legalább sétálhatott egyet a reggeli előtt.
Élvezte, ahogy a nap süti a hátát, és a szél simogatja az arcát. Ennyi kellett ahhoz, hogy kibírja a többórás bezártságot az iskolában.
Magára kapott egy nyári ruhát, és elővette Sarah régi gitárját a hátsó ajtó mellett álló tokból.
Kislisszolt a házból, hogy magában élvezhesse a kora reggeli csendet. A szeptember végi napok elűzték a nyár ragyogó, tiszta reggeleit, mindent beborított az óceán felől érkező köd, amely kora délutánig megült a városon.
Lesétált a hátsó kertet átszelő keskeny ösvényen. A házuk kicsike volt, de a telek nagy.
Laurel szülei már beszélgettek arról, hogy kibővítik a házat még néhány szobával. Az épületet fák vették körül, és Laurel hónapokon keresztül segített az anyjának virágokat és futó-növényeket ültetni a falak mellé.
Az otthonuk az utca közepén állt, tehát jobbról és balról is voltak szomszédaik, de mint minden portán Crecent Cityben, a hátsó kert egy érintetlen erdőbe nyúlt. Laurel rendszerint a szurdok kanyargós ösvényein sétált le a házakkal párhuzamosan futó kis patakig.
Ma is a patakhoz ment, és leült a partjára. A tiszta, jéghideg vízbe dugta a lábát. Olyan korán volt, hogy a vízipoloskák és a szúnyogok még nem ébredtek fel, nem kerestek maguknak táplálékot.
Laurel a térdére fektette a gitárt, és lejátszott néhány akkordot, amelyek egy idő után dallammá álltak össze. Jó érzés volt megtölteni a környezetét muzsikával. Három évvel korábban kezdett játszani, amikor rábukkant erre a régi gitárra a padláson. A gitárnak új hú-rokra és komoly hangolásra volt szüksége, de Laurel meggyőzte édesanyját, hogy csináltassa meg. Sarah azt mondta, hogy a gitár most már Laurelé, de a lány szeretett úgy gondolni a hangszerre, mint az anyja tulajdonára. Ettől még romantikusabb lett az egész. Mintha kincset érő örökség birtokába jutott volna.
Egy rovar szállt a vállára, és elindult lefelé a hátán. Ahogy Laurel odanyúlt, hogy elhessegesse, az ujjaival kitapintott valamit. Még jobban hátrafeszítette a karját, és keresni kezdte azt a valamit. Igen, tényleg ott volt, egy kerek kis duzzanat, olyan aprócska, hogy alig lehetett kitapintani. Laurel hiába tekergette a nyakát, képtelen volt a válla alá nézni. Megint megérintette a göböt, hátha kiderül, mi lehet az. Végül idegesen felállt, és visszaindult a házba tükörért.
Odabent magára zárta a fürdőszobaajtót, leült az öltözőasztal elé, és addig helyezkedett, míg meg nem látta a hátát a tükörben. Lehúzta a nyári ruha ujját, és keresni kezdte a göböt. A lapockái között találta meg. Apró, kör alakú dudort látott, a színe nem tért el a bőre színétől.
Alig lehetett észrevenni, de ott volt. Megnyomta - nem fájt. De a nyomkodás után bizsergető
érzés maradt hátra. Olyan volt, mint egy pattanás. Hát, ez vigasztaló - gondolta Laurel egy fintorral az arcán de engem nem vigasztal.
Laurel meghallotta anyja puha lépteit a hallban, és kidugta a fejét az ajtón: - Anya!
- Konyha - felelt édesanyja két ásítás között.
Laurel követte a hangot. - Van egy göb a hátamon, megnéznéd? - kérdezte, és hátat fordított Sarahnak.
Az anyja megnyomkodta néhányszor a göböt. - Csak egy pattanás - ítélkezett.
- Én is azt hiszem - mondta Laurel, és visszahúzta a ruha pántját a vállára.
- De hát neked még sohasem volt pattanásod - hezitált Sarah. - Nem kezdtél még, izé...
tudod?
Laurel megrázta a fejét. - Csak egy ragya. - A hangja színtelen volt, a mosolya kényszeredett.
- Te szoktad mondani: része a kamaszkornak. - Megfordult, és elmenekült, még mielőtt édesanyja tovább kérdezősködhetett volna.
A szobájában leült az ágyára, és a kis göböt kezdte piszkálni. Boldog volt a pattanásával, normálisnak érezte magát, mintha arra az útra lépett volna, amelyet mindenkinek be kell járnia egyszer. Eddig nem olyannak tapasztalta a pubertást, mint ahogyan a könyvekben áll. Sohasem volt pattanása, és bár a mellkasa és a csípője a megfelelő helyeken kezdett domborodni - a korához képest elég korán, tizenöt és fél évesen még nem menstruált.
Az anyja ezt mindig egy vállrándítással intézte el, és azt mondta, hogy mivel fogalmuk sincs, ki a biológiai anyja, Laurel genetikai örökségéről sem tudnak semmit, és lehet, hogy abban a családban ez teljesen természetes dolog. De Laurel észrevette, hogy az anyja is aggódik egy kicsit.
Felvette a szokásos pántos trikóját és a farmerét, a haját pedig elkezdte lófarokba fésülni.
Aztán eszébe jutottak azok a gyulladt pattanások, amiket a többi lány hátán látott az iskolai öltözőben, és leengedte a haját. Csak a biztonság kedvéért, hátha a göbből később valami rusnya dolog fejlődne.
David szeme láttára. Na, ez teljesen gáz lenne.
Laurel kifelé menet felkapott egy almát, és elköszönt az anyjától. Már majdnem odaért David házához, amikor megpillantotta Cheisea-t, aki az ellenkező irányba futott. Laurel integetett, és odakiáltott neki.
-
Helló! - mondta Chelsea mosolyogva, göndör fürtjei szinte táncoltak a szélben.
- Szia! - mosolygott vissza rá Laurel. - Nem is tudtam, hogy futsz.
-
Tájfutó vagyok. Általában a csapattal edzek, de szombatonként egyedül kell megoldanom. Te mit csinálsz errefelé?
- Davidhez megyek - mondta Laurel. - Együtt tanulunk.
Chelsea felnevetett. - Isten hozott a David Lawson rajongói klubban. Én vagyok az elnök, lehetsz kincstárnok, ha akarsz.
-
Nem azért jöttem! - mondta Laurel, de nem volt biztos abban, hogy az igazat mondja. -
Tényleg tanulni fogunk. Hétfőn írunk bioszból, és ha valaki nem segít, komoly problémáim 17
lesznek.
- Ott lakik a sarkon. Elkísérlek.
Amikor befordultak a sarkon, meghallották a fűnyíró hangját. David nem látta meg őket, így a lányok páholyból figyelhették.
David farmernadrágban és egy pár ócska teniszcipőben tolta a fűnyírót a vastag gyepen. A válla széles volt, a karja hosszú, inas, de izmos is. Könnyedén, elegánsan mozgott, barna, kissé izzadt bőrén meg-megcsillant a reggeli napfény.
Laurel nem tudta levenni róla a szemét.
Látott ő már félmeztelen srácokat máskor is, de ez valahogy más volt. Figyelte, ahogyan a fiú izmai megfeszülnek, amikor egy különösen makacs fűcsomóval kell megküzdenie. Furcsa szorítást érzett a mellkasában.
-
Meghaltam és a mennyországba kerültem - sóhajtotta Chelsea, és még csak arra sem vette a fáradságot, hogy a szemeiben csillogó rajongást leplezze.
David, mintha megérezte volna, hogy valaki bámulja, felnézett. Tekintete találkozott Laurelével. A lány hirtelen a cipője orrát kezdte bámulni.
Chelsea pislogni sem bírt.
Mikor Laurel újra felemelte a fejét, David már pólót viselt. - Sziasztok, lányok! De korán keltetek!
- Neked ez korán van? - kérdezte Laurel. Már kilenc óra volt. - Jaj - sütötte le a szemét -
elfelejtettem telefonálni.
David vigyorogva vállat vont. - Nem gáz - mutatott a fűnyíróra. - Készen vagyok.
- Nekem rohannom kell! - mondta Chelsea, és lihegni kezdett, mintha épp csak egy pillanatra állt volna meg. - Szó szerint! - Sarkon fordult, így csak Laurel hallhatta, amit még hozzátett: - Hűha! - Ezek után Chelsea intett mindkettőjüknek és elsprintelt.
David elnevette magát, és a fejét rázva követte szemével a futó lányt. Majd Laurelhez fordult, és a ház felé biccentett: - Hölgyem? A biológia nem várhat.
Hétfőn, miután beadták a bioszdogát, David Laurelhez fordult: - Na, túlélted?
Laurel vigyorgott. - Ja, nem volt olyan nehéz. De csak, mert segítettél. - Szombat délután több mint három óra hosszat tanultak, és vasárnap is beszélgettek egy órát telefonon. Na jó, a telefonbeszélgetésnek nem sok köze volt a biológiához, de Laurel előtt legalább az ozmózis fogalma világossá vált. Ozmózis, telefonon keresztül. Világos...
- Ezt rendszeressé tehetnénk. Úgy értem, az együtt tanulást... - bökte ki David némi habozás után.
- Oké - válaszolta Laurel, és nagyon tetszett neki, hogy még többet „tanulhatnak" egymás társaságában. - Legközelebb te jössz el hozzánk - tette hozzá.
- Frankó!
Ebédidőben zuhogott az eső, ezért a kis csapat a pavilonban találkozott. Szinte senki sem étkezett ott, mert nem voltak asztalok, és nem volt kibetonozva, de Laurel szerette ezt a göröngyös, füves szigetecskét, amely annak ellenére sem száradt ki soha teljesen, hogy tető
fedte.
Esős időben a csapat nagy része odabent maradt, de most David, Chelsea és egy Ryan nevű
srác csatlakozott Laurelhez. David és Ryan kenyérgolyókkal dobálta egymást, Chelsea pedig tette a megjegyzéseit: hol a célzóképességüket, hol a dobótechnikát, hol azt kritizálta, hogy még a nézőket sem képesek eltalálni.
- Ez direkt volt! - kiáltotta Chelsea, amikor egy kenyérgolyó mellkason találta, és visszahajította a lövedéket a fiúkra.
- Neeem, véletlen volt! - tiltakozott Ryan. - Nem te állítottad azt, hogy akkor se lennék képes eltalálni valakit, ha akarnám?
- Tehát célozz rám, és akkor tutira nem kellene testi sértés miatt feljelentést fontolgatnom -
vágott vissza a lány. - Nekem nem szabadna Észak-Kaliforniában élnem - tette hozzá, és elsimította a haját a szeméből. - Nyáron tök jó a hajam, de amint egy kis eső éri, bumm, ez lesz belőle! - Chelsea hosszú, aranybarna haja gyűrűkben omlott a hátára. Legalábbis nyáron. A selymes, puha tincsek dugóhúzószerű, vastag fürtökben keretezték az arcát, amikor esett az eső
vagy párás volt a levegő. Tehát jóformán mindig. A szeme világosszürke volt, Laurelt az óceánra emlékeztette. Van az a pillanat, amikor a nap még csak félig kelt fel, és a hullámok szinte végtelennek tetszenek a félhomályban...
- Szerintem jól áll! — mondta Laurel.
-
Nem mondanád, ha neked kellene vele kínlódni. Speciális sampont és kondicionálót kell használnom ahhoz is, hogy reggelente fésülködni tudjak.
-
Chelsea Laurelre nézett, és az ujjai közé fogta annak egyenes szálú, sima haját. - Mit használsz? Olyan jó a tapintása.
- Á, amit találok.
-
Hm - Chelsea ismét megérintette Laurel haját. - Olyan balzsamot használsz, amit nem kell kimosni? Nálam az működik a legjobban.
Laurel mélyen beszívta, majd hangosan kifújta a levegőt. - Hát, az igazat megvallva, én semmit sem használok. A hajbalzsamtól összetapad a hajam, tök zsíros lesz. Ha samponozok, akkor meg kiszárad, még a hidratáló samponoktól is.
-
Meg sem mosod? - Chelsea teljesen ledöbbent. Látszott rajta, hogy képtelen felfogni a hallottakat.
- Dehogynem, mosni mosom. Tiszta, ne parázz!
- De semmi sampon?
Laurel tagadólag rázta a fejét, és várta a kétkedő kommentet, de Chelsea csak azt suttogta, hogy „Mázlista", és visszatért az ebédjéhez.
Aznap éjjel Laurel közelebbről is megvizsgálta a haját. Vajon meg kellene mosnia? De hát ugyanolyan volt a tapintása, mint mindig. A hátával a tükör felé fordult, és a göböt piszkálgatta. Szombat reggel még aprócska volt, a hétvégén azonban hatalmasra nőtt. - Első
pattanásnak nem is olyan rossz - morogta Laurel a tükörképének.
Másnap reggel Laurel arra ébredt, hogy furcsán bizsereg a háta a lapockái között. Próbált nem pánikba esni, miközben besurrant a fürdőszobába, és a nyakát tekergetve a hátát vizslatta a tükörben.
A göb nagyobbra nőtt, mint egy pénzérme!
Ez nem pattanás. Óvatosan megérintette, mire a bizsergő érzés felerősödött. Pánikszerűen fogta össze a hálóingét a mellkasán, és a hallo 1
n 9
keresztül a szülei szobájához rohant. Már
majdnem bekopogott, de inkább megállt, és vett néhány mély lélegzetet.
Azután végignézett magán, és hirtelen nagyon ostobának érezte magát. Mit is akar? A folyosón álldogál majdnem meztelenül. Megszégyenülve kullogott vissza a fürdőszobába, és olyan gyorsan és csendesen csukta be az ajtót, ahogyan csak tudta. Megint megnézte a göböt a
tükörben. Próbálta minden szögből megvizsgálni. Egy idő után úgy tűnt neki, mintha az nem is lenne olyan nagy, mint gondolta.
Laurelt abban a meggyőződésben nevelték, hogy az emberi test alkalmas arra, hogy meggyógyítsa önmagát. A legtöbb dolog magától rendbe jön, ha hagyják. A szülei is így éltek.
Sohasem mentek orvoshoz, akkor sem, ha antibiotikumra volt szükségük.
- Ez csak egy hatalmas pattanás. Majd elmúlik - mondta Laurel a tükörképének pont olyan hangon, mint az anyja szokta.
Belenyúlt Sarah fiókjába, és talált egy gyógykenőcsöt, amit édesanyja minden évben elkészített. Rozmaring, levendula, teafaolaj és ki tudja, mi minden volt benne, és az anyja mindenre ezt használta.
Ártani nem árthat.
Laurel kikanalazott egyujjnyit az édesen illatozó kenőcsből, és a bőrébe masszírozta. A teafaolaj csípte az ujjait, és szinte lángolt a háta, amikor felhúzta a hálóingét, és a fal mellett visszaosont a szobájába.
Egy bő baseballpólót választott, amelynek volt egy kis ujja, és kevésbé volt kivágva a nyakánál. Az ujjatlan pólói is fednék a göböt, de Laurel nem akart kockáztatni. Az az izé, ha nagyobbra nő, visszataszító lesz, így jobbnak látta eltakarni. A göb bizsergett, ha valami hozzáért: a haja, a póló, amikor felhúzta, és természetesen az ujja, hiszen időnként meg kellett győződnie arról, hogy tényleg ott van-e. Mire leért a lépcsőn, már biztos volt abban, hogy minden egyes idegszála abban a pontban találkozik.
Csütörtökre Laurel már önmaga előtt sem tagadhatta, hogy a hátán lévő valami nem pattanás. Az előző két napon is folyamatosan nőtt, és úgy tűnt, hogy egyre gyorsabban növekszik. Csütörtök reggelre golflabda méretűre hízott.
Laurel azzal az elhatározással ment le reggelizni, hogy megmutatja azt az izét a szüleinek.
Vett egy nagy levegőt, és szólásra nyitotta a száját. Az utolsó pillanatban azonban elbizonytalanodott, és csak annyit kért az apukájától, hogy adja oda neki a sárgadinnyét.
Mivel az utóbbi napokban bő pólókat hordott, és a haját is kiengedve viselte, senki sem vette észre a hátán éktelenkedő valamit, de ez már csak idő kérdése volt. Főleg, ha tovább nő. Már ha egyáltalán tovább nő - győzködte magát Laurel -, mert lehet, hogy anya kencéje mégis működik.
Már három napja kenegette a göböt, de úgy tűnt, hasztalanul. De hát egy hatalmas és gyorsan növekedő valamit hogyan gyógyíthatna meg egy kis teafaolaj, igaz? Lehet, hogy daganat.
Laurelnek rémlett, hogy olvasott már gerincrákos betegekről. Nagyot sóhajtott. Persze, daganat. Annak kell lennie.
- Hahó! Figyelsz te egyáltalán? - szűrődött át Chelsea hangja Laurel sötét gondolatain, aki végül a barátnőjére nézett.
- Mire?
Chelsea csak nevetett. - Sejtettem. - Majd csendesebben hozzátette: - Minden oké? Nagyon nem voltál itt.
Laurel felnézett, és egy pillanatig az sem jutott eszébe, milyen órára tartanak éppen. -
Minden oké - mormolta idegesen. - Csak elgondolkodtam.
Chelsea kíváncsian méregette Laurel arcát, majd kétkedve felhúzta egyik szemöldökét. - Ha te mondod.
Ekkor David lépett melléjük, de amikor Chelsea lekanyarodott a saját terme felé, Laurel megpróbálta megelőzni a fiút. David előrenyúlt, és a vállánál fogva visszahúzta. - Ég a ház, Laury? Még három perc van becsengetésig.
- Ne nevezz így! - csattant fel Laurel, önmagát is meglepve.
David elhallgatott, és egy darabig ott álltak némán, miközben a tolongó diákok igyekeztek kikerülni őket.
Laurel szeretett volna bocsánatot kérni, de ugyan mit mondhatott volna? Bocs David, kicsit ideges vagyok, mert Lehet, hogy rákos vagyok. Ehelyett ennyi telt tőle: - Nem szeretem a beceneveket.
David máris a bátrabbik mosolyát vette elő. - Nem tudtam, ne haragudj! - Az ujjaival a hajába túrt. - Te...? - A hangja elvékonyodott, mert menet közben meggondolta magát. - Na gyere, elkísérlek!
Laurel nagyon idétlenül érezte magát, ahogy ott baktatott David oldalán. A terem előtt a fiú felé fordult, és intett neki: - Viszlát!
- Laurel?
A lány megfordult.
- Mit csinálsz szombaton?
Laurel habozott. Remélte, hogy David és ő megint együtt lehetnek. Egészen aznap reggelig ő
is arra készült, hogy esetleg lazán felvet valami programot. De most nem volt biztos abban, hogy ez jó ötlet.
-
Arra gondoltam, hogy néhányan összejöhetnénk, és rendezhetnénk pikniket tábortűzzel, meg minden. Ismerek egy szuper helyet a tengerparton. Chelsea biztosan eljönne, és szerintem Ryan, Molly és Joe is. Mások is mondták, hogy ráérnek.
Étel, homok és füst. Laurelt egyik sem vonzotta.
- Kicsit hideg van, úszni nem lehet, de valaki mindig beleesik a vízbe. Vicces lesz.
Laurel arcáról addigra a maradék halvány mosoly is elpárolgott. Gyűlölte, ha sós víz érte a bőrét. Hiába zuhanyozott le, úgy érezte, mintha a só bemarta volna magát a bőre pórusaiba.
Eltelt néhány év azóta, hogy utoljára úszott az óceánban. Napokig nyűgös és fáradt volt utána.
A strandon a göböt sem rejtheti el - muszáj fürdőruhát felvenni.
Megborzongott, amikor eszébe jutott, mekkorára nőhet két nap alatt. Akkor se mehetne, ha akarna. - David, én nem... - Gyűlölte, hogy nemet kell mondania a fiúnak, - Én nem mehetek.
- Miért nem? - kérdezte David.
Mondhatta volna, hogy dolgoznia kell a könyvesboltban - az utóbbi két szombat kivételével szinte minden hétvégét a boltban töltött az apjával de nem bírta rávenni magát a hazugságra.
21
Nem, Davidnek nem fog hazudni. - Mert nem - motyogta, és elköszönés nélkül bement a terembe.
Péntek reggelre a göb elérte egy softball-labda nagyságát. Biztos, hogy daganat. Laurel már azzal sem fárasztotta magát, hogy a fürdőszobában megnézze. Érezte, hogy ott van.
Ezt már nem rejtheti el egy póló alá.
Mélyen benyúlt a szekrényébe, és előásott egy puffos blúzt, ami esetleg eltakarhatja a göböt.
A szobájában várta meg az iskolába indulás idejét, majd lerohant a lépcsőn, és egy „Jó reggelt!
Viszlát!" kiáltással már kívül is termett az ajtón.
Úgy tűnt, ennek a napnak sohasem lesz vége. A göb folyamatosan bizsergett, nem csak akkor, amikor hozzáért. Nem tudott másra gondolni, mintha a fejében is folyamatosan az zsongott volna. Ebédidőben senkihez sem szólt egy szót sem, rosszul is érezte magát miatta, de egyszerűen nem tudott koncentrálni, mert másra sem tudott gondolni, mint a hátán növekvő
dudorra.
Az utolsó órán négy kérdésre négy rossz választ adott. A kérdések egyre könnyebbek lettek, mintha Senora Martinez esélyt akart volna neki adni arra, hogy javíthasson, de akár szuahéliül is kérdezhette volna Laurelt. Amikor kicsengettek, a lány már az ajtónál állt, mindenki előtt ki akart érni a teremből. Azt meg pláne nem akarta, hogy Senora Martinez faggatni kezdje az aznapi teljesítménye miatt.
Látta, hogy David és Chelsea az öltözőszekrényeknél beszélgetnek, így Laurel a másik irányba sietett, a hátsó ajtók felé, és csak reménykedni tudott abban, hogy azok ketten hátulról nem ismerik fel. Amint kimenekült az iskolából, át a focipályán, hirtelen nem tudta, hová is mehetne a még mindig ismeretlen városban. Menet közben sem tudta lerázni magáról a növekvő rettegést. Mi van, ha rák? A rák nem múlik el magától. Szólnom kellene anyának .
- Majd hétfőn - suttogta Laurel az orra alatt, miközben a hideg szél a haját csapkodta. - Ha hétfőig nem múlik el, szólok a szüleimnek.
Felmászott a focipálya lelátójára, a fémlépcsők döngtek a léptei alatt. A lelátó tetején nekidőlt a korlátnak, és a nyugati horizont fáinak lombját kémlelte. Olyan magasan állt minden és mindenki felett, hogy úgy érezte, teljesen magára maradt. Milyen igaz!
Hirtelen felkapta a fejét; lépteket hallott. Megfordult, és David zavart arcát látta maga előtt.
- Szia - mondta a fiú.
Laurel egy szót sem szólt, megkönnyebbülés és bosszúság tusázott benne. A megkönnyebbülés nyert.
David arra a padra mutatott, amin Laurel állt: - Leülhetek?
Laurel egy pillanatig semmit sem csinált, majd leült és megveregette maga mellett a padot, egy félénk mosoly kíséretében.
David óvatosan ereszkedett Le, mint ha maga sem hitte volna el, hogy tényleg leülhet. - Nem akartam feljönni ide - mondta, és a térdére könyökölt -, a lelátó alatt akartalak várni, de... -
vonta meg a vállát - ...mit is mondhatnék? Türelmetlen vagyok.
Laurel egy szót sem szólt.
Csendben üldögéltek egy darabig. - Jól vagy? - kérdezte David. A hangja természetellenesen hangos volt, mert a fémpadok visszaverték.
Laurel szemét könnyek égették, de pislogással visszakényszerítette őket. - Jól vagyok.
- Csak annyira csendes voltál egész héten...
- Sajnálom.
- Én... én csináltam valamit?
Laurel felkapta a fejét. - Te? David, te nem csináltál semmit... nem, te egy nagyszerű ember vagy. - Most már lelkiismeret-furdalás is gyötörte. Kipréselt magából egy mosolyt. - Rossz napom van, ennyi. Hétvégére túl leszek rajta. Hétfőn már semmi bajom nem lesz, ígérem.
David bólintott. A csend súlyosan, esetlenül telepedett rájuk. David megköszörülte a torkát: -
Hazakísérhetlek?
Laurel nemet intett. - Még szeretnék itt maradni egy kicsit. Jól vagyok, hidd el! - tette hozzá.
-
De... - David nem folytatta a mondatot. Bólintott, felállt és elindult. Majd megfordult: -
Ha bármire szükséged van, tudod a számom, igaz?
- Igen. - Persze, hogy tudta, megjegyezte.
- Oké. - David egyik lábáról a másikra állt. - Akkor megyek.
Mielőtt eltűnt volna a szeme elől, Laurel utánakiáltott: - David!
De amikor meglátta a fiú nyílt, Őszinte tekintetét, elbátortalanodott. - Érezzétek jól magatokat holnap! - mondta esetlenül.
David tekintete elfelhősödött, de bólintott, és továbbment. Azon az éjszakán Laurel a fürdőszobai tükör előtt ült, és a hátát bámulta. Könnyek csorogtak végig az arcán, miközben az anyja kenőcsét masszírozta a göbbe. Eddig nem segített, és a józan ész azt diktálta, hogy ezután sem fog - de muszáj volt tennie valamit
23
A SZOMBAT HAJNAL HŰVÖSEN KÖSZÖNTÖTT BE. A vékony ködöt a nap délre biztosan felszárítja majd. Laurel száz százalékig biztos volt abban, hogy a tábortűznél szórakozó diákok megfürdenek majd a Csendes-óceán vizében, azokat meg, akik nem akarnak pancsolni, egyszerűen behajítják. Duplán örült, hogy nem fogadta el a meghívást. Az ágyából figyelte a napfelkeltét, nézte, ahogy a rózsaszín-narancssárga fények összemosódnak az ég puha kékjével. A legtöbb ember a naplementét csodálja, de Laurel számára a napfelkelték voltak lélegzetelállítóak. Nyújtózkodott és felült - még mindig az ablakkal szemben. Arra gondolt, hogy a kisváros lakóinak többsége átalussza ezt a hihetetlen látványt. Példának okáért az apja is. Híresen jó alvó volt, szombatonként ritkán került elő dél előtt. Szunyanapnak hívta.
Laurel ösztönösen elmosolyodott erre a gondolatra, de a valóság gyorsan kijózanította. Az ujjával átnyúlt a válla fölött, és a szeme tágra nyílt a rémülettől. Visszanyelt egy sikolyt, amikor a jobb keze is megerősítette abban, amit a ballal érzett.
A göb eltűnt.
Volt ott viszont valami más. Valami hosszú és hűvös.
Ami sokkal, de sokkal nagyobb volt, mint a göb.
Laurel magában azon szitkozódott, hogy miért is nem tart tükröt a szobájában, mint minden normális lány, de hiába nyújtogatta a nyakát, csak valami fehéres, lekerekített szélű izét látott.
Lerúgta magáról a vékony takarót, és az ajtóhoz futott. Csöndesen fordított egyet a gombon, és résnyire kinyitotta. Azt hallotta, hogy az apja horkol, de néha az anyja korán felkelt és csendesen szöszmötölt. Laurel szélesebbre tárta az ajtót, hálaimákat rebegve ahhoz, aki lelkiismeretesen beolajozta a zsanérokat. Hátával a falnak fordult - mintha az segíthetne rajta, ha belefut valakibe - és leosont a fürdőszobába.
Reszketett a keze, miközben becsukta a fürdőszobaajtót és a zárral piszmogott. Csak akkor vett újra levegőt, amikor meghallotta, hogy kattan a zár nyelve. Fejével a durva, kezeletlen fának támaszkodott, és mélyeket lélegzett. Az ujjai nagy nehezen rátaláltak a villanykap-csolóra, és felkattintotta a lámpát. Vett még egy nagy levegőt, addig pislogott, amíg a szeme hozzá nem szokott az éles fényhez, és a tükör elé lépett.
Meg sem kellett fordulnia, hogy lássa, mi történt a hátával. Hosszú, kékesfehér alakzat borította a vállait. Laurelt egy pillanatra elbűvölte, amit látott, tágra nyílt szemekkel meredt a képződményre. Ijesztően gyönyörű volt, olyan csodálatos, hogy szavakkal le sem lehet írni.
Lassan mégis megfordult, hogy jobban lássa. Sziromszerű formák nyíltak onnan, ahol korábban a göb volt, és egy négyágú csillagot formáztak. A nagyobb, több mint harminc centiméteres, tenyérnyi széles szirmok láthatóak voltak a válla felett, és a csípője mögül is kikandikáltak. A kisebb szirmok, amelyek alig voltak tizenöt centisek, középen borultak a hátára. Néhány zöld levélkét is látott ott, ahol a h49
at almas fehér virág a bőréhez csatlakozott.
Minden szirom tintakék volt a tövénél, égszínkékké halványult középen, és hófehéren világított a csúcsán. A szirmok széle fodros volt, hasonlított a fokföldi ibolyához, amelyet az anyja nevelgetett a konyhában. Laurel húsz szirmot is összeszámolt, de lehet, hogy még ennél is több volt.
A lány ismét szembefordult a tükörrel, és szemét az állánál repdeső szirmokra meresztette.
Olyan volt, mintha szárnya nőtt volna.
Hangos kopogás szakította ki Laurelt a transzszerű állapotból. - Kész vagy már? - kérdezte az anyja álmosan. Laurel körme a tenyerébe vájódott, miközben növekvő rémülettel bámulta a hatalmas fehér izét. Szépnek szép volt, persze, de hát ki növeszt virágot a hátára? Ez százszor, nem, ezerszer rosszabb, mint a göb. Hogyan fogja elrejteni?
Ámbár lehet, hogy ki is lehet húzni a szirmokat. Megragadta az egyiket, és nagyot rántott rajta. Fájdalom futott végig a gerincén, és a kezébe kellett harapnia, nehogy felsikoltson. De egy nyüszítő hang mégis kicsúszott a fogai között.
Édesanyja ismét bekopogott: - Laurel, jól vagy?
Laurel vett néhány mély levegőt, és a fájdalom enyhe lüktetéssé tompult, így már meg tudott szólalni. - Persze, jól vagyok - mondta, és csak kicsit reszketett a hangja. A szeme valami használható után kutatott a fürdőszobában. A vékony, pántos hálóing aligha lesz elégséges.
Végül felkapott egy hatalmas fürdőlepedőt, a vállára terítette, és elöl összehúzta magán. A tükörben ellenőrizte, nem lógnak-e ki a szirmok, majd kinyitotta az ajtót és kényszeredetten az anyjára mosolygott: - Bocs, hogy ilyen sokáig tartott.
Az anyja pislogott. - Zuhanyoztál? Nem hallottam vízcsobogást.
- Gyors voltam - hebegte Laurel és hajat sem mostam - tette hozzá.
De édesanyja nem is figyelt rá. - Gyere le, amikor felöltöztél! Csinálok neked reggelit -
mondta ásítva. - Úgy néz ki, szép napunk lesz.
Laurel a szobája biztonságába slisszolt. Nem volt zár az ajtaján, ezért egy széket tolt a nyitógomb alá, ahogyan azt a filmekben iátta.
Kétkedve vizslatta az építményt. Nem úgy nézett ki, mint ami hosszasan ellent tud állni a nyomásnak, de ennyi telt tőle.
Ledobta a törülközőt, és megvizsgálta a gyűrött szirmokat. Egy kicsit megviseltnek tűntek, de nem fájtak. Áthúzott egy hosszabb szirmot a válla fölött, és nézegetni kezdte, A göb egy dolog, de ezzel itt mihez fog kezdeni?
Megszagolta a fehér ízét, elgondolkodott, majd még egyszer megszagolta. Olyan illata volt, mint a gyümölcsfák virágainak, de erősebb. Jóval erősebb. A kábító illat kezdte betölteni a szobát. Hát, legalább nem büdös. Majd azt kell mondania az anyjának, hogy új parfümöt vett, vagy valami ilyesmit. Laurel ismét mélyet lélegzett, és azt kívánta, bárcsak a parfümériában is árulnának valami hasonlóan kellemes illatot.
Amint Laurel felfogta a helyzet komolyságát, a szoba forogni kezdett vele. Amikor megpróbálta kitalálni, mit tegyen, a mellkasában szorítást érzett.
Először is a legfontosabb: el kell rejtenie.
Laurel kinyitotta a gardróbot, és megállt előtte. Vajon talál-e benne valamit, ami elrejthet egy hatalmas, a hátából kinőtt virágot?
N ^y ilván nem ez volt a fő szempont, amikor
augusztusban felújította a ruhatárát. Felnyögött, amikor meglátta a könnyű, vékony blúzokat és a nyári ruhákat. Ezek semmit sem rejtenek el.
Végigment a ruhatárán, és kiválasztott néhány felsőt. Miután meggyőződött róla, hogy tiszta a levegő, visszarohant a fürdőszobába. Esküdözött, hogy még aznap elmegy a boltba, és vesz
magának tükröt. Kicsit hangosabban csapta be az ajtót, mint szerette volna, de hiába hallgatózott az ajtóra tapasztott fülekkel, az anyja nem reagált.
Az első pólót át sem tudta húzni a virágon. Kétségbeesetten nézte a tükröt. Kell lennie valami megoldásnak.
Megragadott annyi szirmot, amennyit csak tudott, és a vállára húzta őket. Hát, nem. Hacsak nem akar egész életében hosszú ujjú inget viselni - bár momentán nehéz megmondani, milyen hosszú élet vár rá.
Lehúzta a szirmokat a hóna alá, és a derekára tapasztotta őket. így már jobb. Sokkal jobb.
Lekapott egy hosszú selyemsálat a fogasról, és a dereka köré tekerte, így a szirmok a bőréhez tapadtak. A sortját a sál fölé rángatta, és begombolta. Nem fájt, de merevnek és fullasztónak érezte a tákolmányt.
Azonban jobb volt a semminél. Kiválasztott egy leheletvékony parasztblúzt, és azt is felhúzta. Aztán enyhén remegve a tükör felé fordult.
Megkapó látvány - állapította meg magában. A blúz már csak az anyaga miatt is bő volt, nem lehetett észrevenni, hogy valami esetleg rejtőzik alatta. Oldalról sem volt feltűnő a hátán lévő
púp. Ha ráfésüli a haját, nincs ember, aki észrevenné. Egy aprócska probléma megoldva.
De maradt száz másik óriási gond.
Sokkal, de sokkal komolyabbnak tűnt a dolog, mint a kamaszkor szokásos problémái. A hangulatváltozások, az arcot csúfító pattanások, de még a hónapokig elhúzódó menstruáció ís a többé-kevésbé elfogadott kategóriába tartoznak. De túlméretezett virágot növeszteni a hátunkra egy teniszlabda nagyságú göbből? Ez valami más.
De micsoda? Ilyet csak olcsó horrorfilmekben látni. Még ha össze is szedné a bátorságát, hogy elmondja valakinek, az a valaki hinne neki? Soha, még a legrémesebb rémálmaiban sem gondolt arra, hogy ilyesmi megtörténhet vele.
Ez mindent tönkretesz. Az életét, a jövőjét. Mintha minden egy pillanat alatt semmisük volna meg
A fürdőszobát hirtelen túl melegnek érezte. Túl kicsinek és túl sötétnek is... túl mindennek.
Kétségbeesetten próbált kiszabadulni a házból. A konyhába inalt, felkapott egy dobozos üdítőt, és kinyitotta a hátsó ajtót.
- Sétálni mész?
- Igen, anya - mondta, de meg sem fordult.
- Mulass jól!
Laurel morgott valami érthetetlen dolgot az orra alatt.
Lemasírozott az erdőbe vezető ösvényen. Ma reggel nem tudott gyönyörködni a fűszálakon ringó harmatcseppekben. Nyugat felé, az óceán miatt még volt egy kis köd, de keleten már ragyogott a nap a tiszta kék égbolton. Igen, szép napunk lesz. Hahaha. - így űz gúnyt belőlem az anyatermészet - gondolta Laurel. - Az életem romokban hever, de körülöttem minden 51
gyönyörű. Mintha dacolna velem az ég...
Behúzódott a fák mögé, hogy se az útról, se a házból ne lehessen látni, de még mindig nem volt elégedett. Még tovább ment.
Néhány perc múlva megállt és hallgatózott. Sehol senki. Amikor végre biztonságban érezte magát, felhúzta a hátán a blúzt, és leoldotta a kendőt. Akaratlanul is felsóhajtott, amikor a szirmok a helyükre pattantak. Mintha egy túl szűk, dugig tömött dobozból ugrottak volna elő.
Egy napsugár áthatolt a lombok sűrűjén, és Laurel árnyékát közvetlenül a lány elé, a fűre vetítette. Az árnyék körvonala egy hatalmas, áttetsző szárnyú pillangót rajzolt ki. És a lufik árnyékához hasonlóan, a fűre vetített feketeségnek is volt egy kis furcsa, kékes árnyalata.
Laurel megpróbálta megmozdítani a szárnyszerű képződményt. Azonban hiába érezte magán a napfényben fürdő virágot, nem volt hatalma fölötte. Hogy lehet valami, ami tönkreteszi az életét, ilyen elképesztően gyönyörű?
Hosszasan meredt a fűben kirajzolódó alakra, és azon törte a fejét, mit tegyen. Mondja el a szüleinek? Megígérte magának, hogy hétfőn szól nekik, ha a göb nem tűnik el addig.
De eltűnt!
Laurel az egyik hosszú szirmot áthúzta a válla fölött és végigfuttatta rajta az ujját. Olyan puha... Es nem is fáj... Lehet, hogy el is fog tűnni - gondolta optimistán. Az anyja is mindig ezt mondta. Végül a legtöbb probléma magától megoldódik, megszűnik. Talán... talán minden rendbe jöhet még.
Rendbe??? A szó betöltötte az agyát, a koponyacsontjain visszhangzott. - Egy hatalmas virág nyílt ki a gerincemből! Mégis, hogy jöhetne minden rendbe?
Míg az érzései hurrikánként tomboltak benne, Laurel gondolatai egyfolytában David körül köröztek. Talán David segíthet neki megérteni, mi történik a testével. Kell lennie valamilyen tudományos magyarázatnak. Davidnek van mikroszkópja, egy nagyon profi darab, a fiú legalábbis ezt állította. Talán megvizsgálhatná vele a szirmokat. Talán meg tudja mondani, mi ez. De még ha azt is mondja, hogy lövése sincsen, a dolgok akkor sem fordulhatnak ennél rosszabbra, nem igaz?
Laurel visszatekerte magára a kendőt, és beszaladt a házba. Majdnem ledöntötte lábáról az apját, aki éppen akkor kelt fel, és a konyha felé botorkált.
- Apa! - kiáltotta meglepetten Laurel. Az idegei - amelyek már így is nehezen állták a szakítópróbát - majdnem felmondták a szolgálatot.
Az apja lehajolt, és Laurel feje búbjára nyomott egy puszit. - Jó reggelt, szépségem! -
mondta, majd átkarolta a lánya vállát. Laurel idegesen felszisszent, tartott tőle, hogy az apja esetleg észreveszi, hogy van valami a blúza alatt.
Bár erre kevés esély volt a második méregerős kávé előtt.
-
Miért keltél fel? - kérdezte Laurel, és egy leheletnyit elcsuklott a hangja.
Az apja felnyögött: - Ma én nyitok a boltban, Maddie szabadnapot kért.
-Ja, oké - mondta Laurel, és igyekezett nem rossz ómenként gondolni a napirendváltozásra.
Az apa lassan levette a karját lányáról, majd megállt, és Laurel válla fölött beleszagolt a levegőbe. Laurel megmerevedett. - Hmmm... de jó illatod van! Gyakrabban is használhatnád
^^
ezt a parfümöt.
Laurel bólintott, és csak remélni tudta, hogy nem ájul el pillanatokon belül. Kibontakozott az ölelésből, felkapta a drót nélküli telefont, és a lépcsőhöz futott.
A szobájában még sokáig bámulta a készüléket, mielőtt az ujjai hajlandóak voltak végre engedelmeskedni, és fel tudta tárcsázni David számát. Csak egyszer csengett ki, a fiú már fel is kapta. - Halló!
-
Szia - mondta Laurel gyorsan, miközben erősen ellenállt a kísértésnek, hogy lecsapja a kagylót.
- Laurel! Nahát! Mizu?
A másodpercek hosszas hallgatássá álltak össze.
- Laurel, ott vagy?
- Igen?
- Hé, te hívtál engem!
Csend.
- Átjöhetek hozzád? - bukott ki Laurelből.
- Hát persze. Mikor jönnél?
- Mondjuk most?
53