TÍZ

MÁSNAP REGGEL LAUREL DAVIDÉK VERANDÁJÁN ücsörgött, mikor a fiú kilépett a házból, hogy elinduljon az iskolába. David nagyot nézett, majd vett egy mély lélegzetet, és bezárta az ajtót.

-

Ne haragudj! - mondta Laurel David hátának. - Nem kellett volna kiabálnom veled. Te olyan jó fej vagy, és segíteni akarsz, én meg így viszonzom!

- Semmi baj - motyogta David, és zsebre vágta a kulcsát.

-

Dehogy van rendben! - tiltakozott Laurel, majd csatlakozott Davidhez, aki elindult lefelé a lépcsőn. - Szörnyen viselkedtem... Rád kiabáltam. Pedig én nem szoktam kiabálni! Csak nagyon ideges voltam.

David vállat vont. - Azt hiszem, meg is érdemeltem. Túl erőszakos voltam. Vissza kellett volna fognom magam egy kicsit,

-

Nem, nekem néha jót tesz. Nem szeretek kemény dolgokkal szembenézni. Te ebben sokkal jobb vagy.

-

Azért, mert nem rólam van szó. Nem nekem nőtt virág a hátamra.

Laurel megállt, megragadta David kezét, és maga felé fordította a fiút. Azután sem engedte el, miután David már szemben állt vele. Jólesett neki a fiú tenyerének melegsége. - Szükségem van egy barátra. Nagyon, de nagyon sajnálom,

David megrázta a fejét, majd felemelte a kezét, és beigazgatta Laurel egy hajfürtjét a lány füle mögé. Közben a hüvelykujjával végigsimított a lány arcán. Laurel meg sem mozdult, élvezte a fiú érintését. - Rád nem lehet sokáig haragudni.

- Szerencsémre. - Olyan közel álltak egymáshoz, hogy Laurel szinte a bőrén érezte David mellkasának melegét. Laurel hirtelen úgy érezte, meg kell csókolnia Davidet. Még mielőtt átgondolhatta volna a dolgot, lábujjhegyre emelkedett és előredőlt. De éppen abban a pillanatban egy autó húzott el előttük, és Laurel elbizonytalanodott. Villámgyorsan sarkon fordult, és elindult az ösvényen. - Nem akarok elkésni - mondta, és idegesen felnevetett.

David utolérte. - Szóval beszélgetni szerettél volna róla? - kérdezte.

- Nem tudom, mit mondhatnék - válaszolta Laurel.

- Mi van, ha igaza van? - Davidnek nem kellett részletekbe bocsátkoznia arról, hogy kinek lehet igaza.

Laurel tagadólag intett. - Semmi értelme sincs annak, amit mondott. Jó, elismerem, tényleg más vagyok egy kicsit, meg ez a virág a hátamon tényleg elég gáz, de hogy növény lennék?

Akkor hogyan lehetnék egyáltalán életben?

- Az, hogy növény, sok mindent jelenthet. Vannak olyan képességekkel rendelkező

növények, hogy el se hinnéd, ha elmesélném, és most csak azokról beszélek, amelyeket a tudósok már felfedeztek. Gyanítják, hogy hárommillió ismeretlen faj létezik még az esőerdőkben.

- Oké, de láttál már olyan növényt, amelyik kilép a talajból és az utcán sétafikál?

- Nem - vont vállat David. - De hát kismillió dolog van, amit még nem láttam. Attól még létezhetnek - tette hozzá a szemét forgatva. - Ezzel szembesülök nap mint nap.

- Akkor sincs értelme - ismételte a lány.

-

Egész éjjel ezen gondolkoztam. Pedig abban sem lehettem biztos, hogy hajlandó leszel még egyszer szóba állni velem. Van egy viszonylag egyszerű módja annak, hogy bebizonyítsuk, igaz-e az állítás.

- Hogyan?

- Szövetmintákkal.

- Micsoda?

-

Adsz nekem sejtmintákat a tested különböző részeiről, és a mikroszkópom alatt megnézzük, hogy növényi, állati vagy emberi sejtekről van-e szó. Elég egyértelmű eredményt kapunk.

Laurel az orrát fintorította. - Hogyan szerezzük meg azokat a mintákat?

-

Hát, fedőhámsejteket a szájüregedből is szerezhetünk, mint a CSI-ban.

Laurel nevetett: - CSI? Nyomozni akarsz?

-

Csak ha akarod. De szerintem minimum le kellene csekkolni, hogy az a pasas... mi is volt a neve?

- Tamani. - Laurel gerincén jóleső borzongás futott végig.

—8 78 —

-

Ja, az. Le kellene csekkolni, hogy volt-e igazság Tamani szavaiban.

- És ha igen? - torpant meg Laurel.

David visszanézett a lányra, akinek az arcán félelem suhant át. - Akkor legalább tudni fogod.

-

De hát akkor egész életemben hazudnom kellene? Hová mennék? Mit csinálnék?

- Nem kellene menned sehova. Minden maradhatna a régiben.

-

Hogy maradhatna? Biztosan felfedezné valaki, és akkor... nem tudom, biztosan kísérletezni akarnának velem.

-

Miért kellene bárkinek felfedezni? Te nem mondod el senkinek, én sem mondom ei senkinek, Lesz egy elképesztő titkod, ami mindenki mástól különbözővé tesz. Tisztában lennél vele, hogy egy... hihetetlen lény vagy, és élveznéd, hogy senki sem gyanítja.

Laurel belerúgott a járdába. - Ha téged hallgatlak, izgalmasan és elbűvölően hangzik.

- Talán az is.

Laurel még mindig bizonytalankodott, mire David közelebb lépett hozzá. - Ez a te döntésed

- mondta halkan de akárhogyan döntesz, segíteni fogok neked. - Puha, meleg kezét Laurel tarkójára tette. Laurel alig mert lélegzetet venni. - Az leszek, amire szükséged van. Ha egy okostóbiás kell, aki kész válaszokat adni a kérdéseidre, az leszek. Ha barát kell, aki bioszórán melletted ül, és veled van, amikor szomorú vagy, az leszek. - David hüvelykujjával Laurel füicimpáját és arcát simogatta. - És ha olyasvalakire van szükséged, aki megvéd mindenkitől a világon, aki bántani akarna téged, akkor megtiszteltetésnek veszem, ha én lehetek az. - A fiú tengerkék szeme a lány tekintetét kutatta, és Laurelnek hirtelen elszorult a torka. - Csak rajtad áll - suttogta David.

Annyira csábító volt a gondolat. A fiú jelenléte, közelsége teljesen ellazította, megvigasztalta Laurelt. De tudta, hogy nem lenne igazságos, nem lenne fair. Tetszett neki David - nagyon is de nem volt biztos abban, hogy az érzései tényleg Davidnek szólnak, vagy csak a szükség szülte őket. Amíg meg nem bizonyosodik róla, nem kötelezheti el magát.

- David, azt hiszem igazad van: választ kell kapnom a kérdéseimre. De most semmi másra nincs nagyobb szükségem, nnnt egy barátra.

David mosolya kicsit kényszeredett volt, de megszorította Laurel vállát, és így szólt: -

Rendben, akkor az leszek - azzal megfordult, és továbbindultak. Elég közel egymáshoz ahhoz, hogy a válluk összeérjen.

Laurelnek ez nagyon tetszett.

- Laurel, ezek minden kétséget kizáróan növényi sejtek - mondta David, miközben a mikroszkópjába nézett.

-

Biztos vagy benne? - kérdezte Laurel, és most ő kezdte vizsgálgatni a szájüregéből vett kenetet. De még ő is felismerte a vastag falú, négyszögletes sejteket, amelyek a megvilágított iemezkét pettyezték.

- Kilencvenkilenc százalékig biztos - mondta David, és nyújtózkodni kezdett. - Szerintem Tamani nem mondott hülyeséget.

Laurel felsóhajtott, és a szemét kezdte forgatni. - Te ott sem voltál. Az a fickó tényleg nagyon fura volt. - Ha sokszor mondogatod magadban, egy nap talán el is hiszed - súgta egy vékony hangocska Laurel fejében. Laurel elhessegette.

- Eggyel több bizonyíték arra, hogy rokonságban áll veled.

Laurel összevonta a szemöldökét, és belerúgott egyet David székébe, mikor az nevetni kezdett. - Most nagyon, de nagyon megbántottál - mondta, és megpróbálta nagyra nyitni a szemét, mint a drámai hősnők.

-

De komolyan - folytatta David -, szerintem Tamaninak igaza van. Ebben legalábbis.

Laurel a fejét csóválta. - Kell lennie valami más magyarázatnak, David megszólalt: - Hát, tudok még valamit... de mégse. Az hülyeség.

- Micsoda?

David a lány arcát fürkészte. - Én... én vérmintából is tudok olvasni.

- Huhh... - roskadt magába Laurel.

- Mi a baj?

- Hogyan akarsz vért venni?

David vállat vont. - Megszúrom az ujjadat, annyi elég lesz.

Laurel megint a fejét csóválta. - Tű? Szó sem lehet róla. Nem bírom. Iszonyodom tőle.

- Tényleg?

Laurel bólintott, az arca elkámpicsorodott. - Engem még sohasem szúrtak meg.

-Soha?

Laurel a fejét rázta. - Mondtam, hogy nem járok orvoshoz, nem emlékszel?

- És a védőoltások?

-

Egyet sem kaptam. Anyának külön papírt kellett kitöltenie erről, hogy beírathasson az iskolába.

- Varratok?

- Jaj! - takarta el a száját Laurel. - Gondolni sem tudok rá!

- Jó, akkor felejtsük el!

Csendben üldögéltek egy darabig.

- És ha nem nézek oda? - kérdezte Laurel.

- Nem kell odanézned. Nem is fog fájni, legfeljebb egy picit.

Laurelnek a torkára forrt a szó, de tudta, hogy a vérminta fontos lehet. - Na, jó...

-

Anyám cukorbeteg, van egy rakás tű a szobájában, mert mérnie kell a cukrát. Így lesz a legkönnyebb. Mindjárt jövök.

Laurel próbált mélyen, egyenletesen lélegezni, míg David távol volt. A fiú üres kézzel jött vissza.

- Hol van? - kérdezte Laurel.

-

Nem mondom meg. Nem akarom, hogy lásd. Csússz hátrébb, van egy ötletem. - Leült az ágyra a lány elé. - Ülj mögém, és hátulról karold át a derekamat. A fejedet hajtsd a hátamra, és szoríts meg, ha úgy érzed, félsz.

Laurel David mögé csusszant. Az arcával a fiú hátához simult, és a derekánál fogva magához szorította, amennyire csak tudta,

-

Szükségem lesz az egyik kezedre - mondta David furcsán feszült hangon.

Laurel engedett a szorításon, és szabaddá tette az egyik kezét. David gyengéden masszírozni kezdte a lány tenyerét, amikor észrevette, hogy Laurel megint szorítani kezdi. - Készen állsz?

- kérdezte.

- Lepj meg! - kérte Laurel elfulladó hangon.

—8 80 —

David tovább masszírozta a lány tenyerét, aki egy kis sikolyt eresztett meg, amikor úgy érezte, mintha áram ütött volna az ujjbegyébe. - Oké, készen is vagyunk - mondta David nyugodtan.

- Elraktad? - kérdezte Laurel lehajtott fejjel.

-

Laurel... - szólalt meg David színtelen hangon ezt meg kell nézned.

A kíváncsiság segített legyőzni a rettegést, így Laurel kikukkantott David válla mögött. - Mi az?

David gyengéden megnyomta Laurel középső ujját. Színtelen folyadékcsepp jelent meg rajta.

- Mi lehet az? - kérdezte Laurel.

-

Engem inkább az aggaszt, hogy mi nem lehet... ~ válaszolta David. - Ugyanis nem vörös.

Laurel csak bámult.

- Oöö, szabad...? - mutatott David a tárgylemezek felé.

- Persze - mondta Laurel bénultan.

David kivett egy vékony üveglemezt, és hozzányomta Laurel ujjához. - Csinálhatok néhányat?

Laurel csak bólintott.

Három tárgylemezzel később David megtörölte Laurel ujját egy zsebkendővel. Laurel azonnal az ölébe rejtette a kezét.

David leült a lány mellé, a combja Laureléhez simult. - Laurel, mindig ez jön ki belőled, amikor megsérülsz?

- Már évek óta nem vágtam meg magamat.

- Soha nem horzsoltad le a térdedet, vagy ilyesmi?

-

Biztos, hogy volt ilyen, de... - a hangja elvékonyodott, amikor rájött, hogy nem tud egyetlen példát sem említeni. - Nem tudom - suttogta. - Nem emlékszem.

David beletúrt a hajába. - Laurel, vérzett már... bármid életedben?

Laurel gyűlölte ezeket a kérdéseket, tudta, mire céloz David, de az igazságot nem tagadhatta le. - Nem tudom. Esküszöm, nem emlékszem, hogy valaha véreztem volna.

David a mikroszkóp elé csúsztatta a széket, és az új tárgylemezt a megvilágított objektív alá helyezte. Sokáig nézett a szemlencsébe. Kicserélte a tárgylemezt, és megint belenézett. Majd elővett néhány vörös foltos lemezt egy másik dobozból, és azokat is rátette a tárgyasztalra.

Laurel egész idő alatt meg sem mert moccanni.

David végre felnézett. - Laurel - kezdte -, mi van, ha azt mondom, nincsen véred? Mi van, ha ez a színtelen folyadék kering az egész testedben?

Laurel a fejét rázta. - Az nem lehet. Mindenkinek van vére, David.

-

És mindenkinek állati eredetű hámsejtjei vannak, de a tieid nem azok, Laurel - válaszolt a fiú. - Azt mondod, a szüleid nem hisznek az orvosokban. Voltál már egynél is?

-

Csak amikor nagyon kicsi voltam. Apa pont az imént mesélt róla. - Laurel szeme tágra nyílt a felismeréstől. - Jaj, istenem! - Egy pillanat alatt összekötötte a történetet a most hallottakkal. - Rájött! Rá kellett jönnie!

- De miért nem mondta el a szüleidnek?

- Azt nem tudom - rázta a fejét Laurel.

David elhallgatott, és összevonta a szemöldökét. Amikor ismét megszólalt, kicsit bizonytalannak tűnt. - Megpróbálhatok valamit?

- Ha nem arról van szó, hogy felvágsz, hogy megtekinthesd a beleimet is, akkor igen.

David nevetett.

Laurel nem.

- Megnézhetem a pulzusodat?

Laurelt elöntötte a megkönnyebbülés és végre ráérzett a helyzet komikumára. Kacagni kezdett, és nem tudta abbahagyni. David csak nézte, ahogy a lány hisztérikusan nevet. Végül sikerült összekapnia magát. - Bocsi - mondta, és zihált, mert egy újabb nevetéshullámot próbált legyűrni. - Csak... ez annyival jobb, mint felvágni a hasamat!

David egy félmosoiy kíséretében a szemét forgatta. - Na, add ide a kezedet! - mondta.

Laurel kinyújtotta a karját, David pedig két ujját ráhelyezte a csuklójára.

- Milyen hűvös a bőröd! - jegyezte meg. - Kicsit meglep, hogy eddig nem vettem észre. -

Azután elhallgatott, és Laurel csuklójára összpontosított. Egy idő után felállt a székről, és leült az ágyra a lány mellé. - Megnézem a nyakadon is.

Egyik kezét Laurel tarkójára simította, és ujjait jobb oldalon határozottan az artériára nyomta. Laurel érezte a fiú forró leheletét az arcán. David nem nézett Laurelre, a nyakára koncentrált, de Laurel nem tudta levenni a szemét róla. Olyan dolgokat látott, amelyeket eddig nem vett észre. Halvány szeplőket a haj vonalánál, egy rejtőzködő, apró heget a szemöldökén, a szempillák elegáns ivét. Erezte, hogy a fiú ujjai kicsit erősebben nyomják a nyakát. Mélyet sóhajtott, erre David visszahúzta a kezét. - Fájt?

Laurel a fejét rázta, és igyekezett nem venni tudomást arról, menynyire közel ül hozzá a fiú.

Néhány másodperc múlva David elvette a kezét Laurel nyakáról. Laurelnek egyáltalán nem tetszett a fiú tekintete - az aggodalom apró vonala jelent meg a szemöldökei között. - Mi az? -

kérdezte.

De David csak a fejét csóválta. - Biztosra kell mennem. Nem akarlak ok nélkül megijeszteni.

Meg... izé... meghallgathatom a mellkasodat?

- Sztetoszkóppai?

-

Nincs sztetoszkópom. De ha... - tette hozzá habozva -, ha a fülem pont a szíved fölé tenném, akkor tisztán hallhatnám.

Laurel kihúzta magát ültében. - Rendben - mondta csendesen.

David mindkét kezét Laurel bordáira tette, majd lehajtotta a fejét. A lány próbált egyenletesen lélegezni, de biztos volt benne, hogy a szíve őrülten ver. David arca égette a bőrét, amikor a blúza felett hozzáért.

Egy hosszúnak tűnő pillanat után David felegyenesedett. -Na...

-

Csitt! - mondta a fiú, elfordította a fejét, és most a másik fülével hallgatózott Laurel mellkasának másik oldalán. Nem csinálta sokáig, gyorsan felült. - Semmi - mondta, és nagyon gyengéd volt a hangja. - Se a csuklódon, se a nyakadon. És a mellkasodban sem hallok semmit. Olyan... üres.

- De mit jelenthet ez, David?

-

Azt, hogy nem ver a szíved, Laurel. Nagy valószínűséggel nincs is szíved.

—8 82 —

TIZENEGY

LAUREL EGÉSZ TESTÉBEN RESZKETETT. Érezte, hogy David meleg, súlyos karjai ölelik, úgy tűnt, hogy szinte semmi mást nem érzékei a világból. David mentőöv volt, és Laurel biztos volt abban, hogy nem éli túl az elkövetkező másodperceket, ha a fiú elereszti. - David, most mit tegyek?

- Semmit sem kell tenned.

- Igazad van - mondta Laurel csüggedten. - Csak ki kell várnom, hogy a többi testrészemről is kiderüljön, halott.

David magához húzta a lányt, és simogatni kezdte a haját. Laurel a fiú ingébe kapaszkodott, és fuldokolva zokogott.

- Dehogy - suttogta valahol a füle mellett David -, nem fogsz meghalni! - A fiú enyhén borostás arca hozzáért Laurel arcához. Az orra hegyével játékosan felszaladt a halántékáig. A lány könnyei gyorsan felszáradtak, és Laurel kezdett inkább a David bőre által keltett érzésekre figyelni. A fiú melegsége jólesett hűvös bőrének. David ajka a homlokát érintette, Laurel gerincén kellemes borzongás futott végig. Szemöldökén megérezte a fiú szemöldökét, önkéntelenül kinyitotta a szemét, és gondolatai azonnal belevesztek David óceánkék tekintetébe. A fiú puhán, alig érintve megcsókolta Laurel ajkát. Laurel érezte, hogy valami sohasem tapasztalt forróság önti el az arcát.

Mivel nem mozdult, David újra megcsókolta, immár egy kicsivel határozottabban. Laurel azt érezte, hogy a fiú része annak az őrületes viharnak, ami a belsejében kavarog. Magához húzta a fiú fejét, és olyan szorosan ölelte, hogy David testének forrósága őt is átjárhassa. Másodpercek, percek, talán órák teltek el - az idő jelentősége megszűnt, amikor a bőrük összeért. Laurel úgy érezte, mintha egy puha takaróba burkolózna.

Amikor David szinte erőszakosan kitépte magát a szorításából, hogy zihálva levegő után kapjon, Laurel kénytelen volt visszatérni a valóságba. Mit tettem? - gondolta.

- Annyira sajnálom - suttogta David - nem akartam...

- Csssst! - mondta Laurel, és David ajkára szorította az ujját. - Minden oké. - Nem bontakozott ki David öleléséből, aki látva, hogy a lány nem tiltakozik, tétován ismét fölé hajolt.

Az utolsó pillanatban Laurel a fiú mellkasára tette a kezét, hogy visszatartsa Davidet. Mély lélegzetet vett, és így szólt: - Nem tudom, hogy amit irántad érzek, valós-e, vagy csak a pánik okozza, vagy... - szünetet tartott. - Nem tudom megtenni, David. Azok után, amit megtudtam magamról...

David lassan elhúzódott Laureltől, és hosszan hallgatott. - Akkor várok - mondta alig hallhatóan.

Laurel felkapta a hátizsákját. - Mennem kell - mondta, teljesen feleslegesen.

David a szemével követte, amíg átment a szobán.

Laurel megállt, még egyszer visszanézett, kilépett a folyosóra, és becsukta maga mögött az ajtót.

Biológiaórán Laurel a szokott helyére ült, de nem vette elő a könyveit. Egyenes derékkal ült és a fülét hegyezte, mikor hallja meg David lépteinek ismerős ritmusát. De még így is összerezzent, amikor a fiú egy laza mozdulattal ledobta a padra a hátizsákját. Laurel összeszedte magát, és felnézett Davidre, és nagyon meglepődött, amikor a feszült, ideges vonások helyett széles mosolyt, és izgalomtól kipirult arcot látott. - Olvasgattam egy kicsit az éjszaka - mondta David köszönés helyett - és van néhány elméletem.

Elméletek? Laurel nem volt biztos abban, hogy meg akarja ismerni őket. Sőt, volt valami David arckifejezésében, amitől egyre biztosabb volt benne, hogy nem akarja megismerni őket.

David kinyitott egy könyvet, és a lány elé csúsztatta.

- Húsevő növény? Te aztán tudsz udvarolni! - Laurel megpróbálta visszacsúsztatni a könyvet David elé, de az mindkét kezét rátette.

- Egy pillanat! Nem azt mondom, hogy húsevő növény vagy, de érdemes lenne olvasnod egy kicsit az étkezési szokásaikról.

- David, ezek húst esznek.

- Technikailag igen, de olvasd csak el, hogy miért! - A fiú ujjai végigfutottak a zöld szövegkiemelővel áthúzott sorok felett. - A húsevő növény leginkább ásványi anyagban szegény, főleg nitrogénhiányos talajon szaporodik. Azért eszik legyet, mert a légyben sok a nitrogén, viszont nincs benne zsír és koleszterin. Nem a húsról van szó! Olyan táplálék kell neki, amilyen tápanyagra szüksége van. - David lapozott. - Nézd, itt leírják, mivel kell táplálni az otthon tartott húsevő növényt. Sokan adnak neki hamburger és steak darabokat, mert azt hiszik, amit te: hogy húsevő. De hamburgerrel könnyedén ki lehet nyírni egy húsevőt, mert az tele van zsírral és koleszterinnel, amit nem tud megemészteni.

Laurel megrettenve nézte a hatalmas, szörnyszerü növény képét, és azon morfondírozott, hogyan juthatott eszébe Davidnek, hogy őt, Laurelt ehhez hasonlítsa. - Nem értelek - mondta színtelen hangon.

- Tápanyagok, Laurel! Iszol tejet?

- Nem.

- Miért nem?

- Mert rosszul leszek tőle.

-

Tuti, hogy azért leszel rosszul, mert zsír és koleszterin van benne. Mit iszol akkor?

- Vizet, üdítőt. - Az őszibarackbefőtt levét... ennyi.

-

Víz és cukor. Szoktatok cukrot tenni a vázákba? A virágok vizébe? A virágok imádják!

Azonnal felszívják.

David magyarázata szinte túl logikus volt. Laurelnek megfájdult a feje. - Én miért nem eszem legyeket? - kérdezte gunyorosan, és a halántékát masszírozta.

-

Túl kicsik neked, gondolom. De gondolj csak arra, mit is eszel? Gyümölcsöt és zöldséget.

Növényeket, amelyek kiszívták a talajból a tápanyagokat. Megeszed őket, és ugyanúgy hozzájutsz minden tápanyaghoz, mintha te magad eresztenél gyökeret a földbe.

—8 84 —

Laurel elhallgatott néhány másodpercre, mert Mr. James csendet kért. - Szóval még mindig azt hiszed, hogy növény vagyok? - kérdezte suttogva.

-

Egy rendkívül fejlett, nagyon értelmes növény - válaszolta David. - De növény.

- Mekkora szívás...

- Hát, nem tudom - vigyorgott David. - Szerintem meg nagyon kúl.

-

Naná, szerinted. Te stréber tudóspalánta! Halló, én az a lány vagyok, aki úgy akarja kijárni a gimit, hogy lehetőleg minél kevesebben vegyék észre.

- De akkor is - erőltette David. - Szerintem mindketten jól jártunk.

Laurel felhorkant, amivel rögtön sikerült felhívnia magára Mr.

James figyelmét.

- Laurel és David, megosztanátok velünk is a viccet? - kérdezte, és egyik kezét csontos csípőjére tette.

- Nem, uram - mondta David. - De köszönjük az érdeklődést. - A diákok jól mulattak, de Mr. James annál kevésbé. Laurel hátradőlt és vigyorgott. 1:0 David javára a tanárral szemben, aki csak szeretne olyan szellemes lenni, mint David.

Szombaton Laurel és David megint Davidéknél jöttek össze „tanulni". David mutatott a lánynak egy cikket, amit az interneten talált. A cikkben arról volt szó, hogy a növények a leveleiken keresztül jutnak hozzá a szén-dioxidhoz. - És te? - kérdezte Laureltől. Laurel David ágyán ült kibontott szirmokkal, háttal a nyugatra néző ablaknak, ahonnan átjárhatta testét a beáramló napfény. Ez volt az egyik előnye annak, hogy Davidéknél „tanulhatott" szinte mindennap iskola után. David többnyire kibírta, hogy ne bámulja - bár Laurel nem tudta biztosan, vajon a lopott pillantások a szirmainak, vagy meztelen derekának szólnak.

Mindegy volt, egyiket se bánta.

- De hát nekem nincsenek is leveleim! Kivéve azokat a pici csésze- levélkéket a szirmok alatt. Legalábbis eddig nem voltak - tette hozzá rejtelmesen.

- Technikailag tényleg nincsenek, de szerintem a bőröd is annak számít.

-

Miért? Talán már elkezdtem zöldülni? - kérdezte Laurel, és összepréselte az ajkait. Az elzöldülésről Tamani zöldes árnyalatú haja jutott eszébe. Nem akart rá gondolni. Túlságosan összezavarta. Meg különben sem fair egy másik fiúra gondolni, amikor Daviddel van.

Lojálisnak kell maradnia. Nappal legalábbis. Elalvás előtt azonban megengedheti magának azt a kis luxust, hogy a másik felé kalandozzanak a gondolatai.

-

Nem minden levél zöld - kattogott tovább a témán David, aki nem vette észre Laurel hangulatváltozását. - A legtöbb növénynél a levél alkotja a legnagyobb összefüggő külső

felületet. A te esetedben ez a bőröd. Talán te azon keresztül veszed fel a szén-dioxidot. -

David kissé elpirult. - Akkor is kivágott, ujjatlan felsőben vagy, amikor kint hideg van.

Laurel megkavarta a Sprite-ját a szívószállal. - De akkor miért lélegzem? Ugyanis lélegzem, ha nem vetted volna észre - mutatott rá a tagadhatatlan tényre.

- De muszáj?

- Hogyhogy muszáj? Persze, hogy muszáj.

-

Szerintem meg nem muszáj. Legalábbis nem úgy, mint ahogyan én lélegzem. Vagy nem olyan gyakran. Mennyi ideig tudod visszatartani a —8

lé l8

e5

g —

z etedet?

Laurel a vállát vonogatta. - Elég sokáig.

-

Ugyan már! Úsztál valaha? Ha igen, akkor tudnod kell. Na, csak egy durva becslést! -

erőltette David, miközben Laurel a fejét rázta.

-

Feljövök, mikor elegem van abból, hogy víz alatt legyek. Egyébként sem bukom le sokat.

Csak a hajamat vizezem be, így aztán fogalmam sincs, meddig bírom.

David elvigyorodott, és a csuklójára bökött. - Majd most megnézzük.

Laurel hosszan a fiú szemébe nézett, majd félretolta az üdítősdobozt, előrehajolt, és vidáman David mellkasába bokszolt, - Unom már, hogy mindig velem kísérletezünk. Nézzük, te meddig bírod!

- Rendben, de aztán megint te jössz!

- Áll az alku.

David vett néhány mely lélegzetet, és mikor Laurel elkiáltotta magát, hogy rajt, beszívott egy nagy adag levegőt, és hátradőlt a székén. Ötvenkét másodperc múlva, amikor már vörösödött a feje, kifújta. Most Laurel volt soron.

- Nem ér nevetni! - figyelmeztette a fiút. - Úgyis te győzöl!

-

Kizárt dolog - vigyorgott David magabiztosan, mint mindig, amikor tudta, hogy igaza van.

Laurel vett egy mély lélegzetet, és hátrahanyatlott David párnájára. A stopper halk pittyegéssel indult el.

A fiú minden másodperccel egyre önelégültebb mosolya idegesítette, így Laurel az ablak felé fordult. Egy madár repült át a sápadtkék égen, azt figyelte, míg el nem tűnt egy domb mögött.

Mivel ezután semmi érdekesen nem akadt meg a szeme, a mellkasára koncentrált. Kezdte kissé kényelmetlenül érezni magát. Várt még egy keveset, de mert egyre kevésbé tetszett neki, amit érzett, kifújta a levegőt. - Ennyi. Ítélkezz!

David az órájára nézett. - Tényleg eddig bírtad?

- Eddig akartam.

- Az nem ugyanaz. Tovább is bent tudtad volna tartani?

- Valószínűleg igen, de már kellemetlen volt.

- Még mennyi ideig?

- Nem tudom - mondta Laurel kipirulva. - Tehát meddig bírtam?

- Három perc, huszonnyolc másodpercig.

Beletelt kis időbe, míg Laurel felfogta. Hirtelen felült. - Hagytál nyerni?

- Nem. Viszont igazoltad az elméletemet.

Laurel a karjára bámult. - Levél? Tényleg?

David megfogta Laurel karját, és mellé igazította a sajátját. - Nézd meg magad! Közelebbről megvizsgálva a karjaink alig hasonlítanak.

- Látod? - mutatott David az alkarját behálózó erekre. - Jó, az igaz, hogy a fiúk erei duzzadtabbak, de a világos bőröd miatt látszani kellene valami kékségnek itt-ott. Nálad nem látszik semmi.

Laurel a karját vizsgálgatta. - Mikor vetted észre?

—8 86 —

David bűnbánóan vállat vont. - Amikor a pulzusodat kerestem. De annyira kivoltál, hogy nem akartalak még ezzel is terhelni. Meg aztán először kutakodni is akartam egy kicsit.

-

Köszi... tényleg. - Laurel egy darabig hallgatott, mert a gondolatok összevissza cikáztak a fejében. De akárhonnan nézte a dolgot, mindig ugyanarra jutott: - Növény vagyok, igaz?

David felnézett rá, és ünnepélyesen bólintott. - Szerintem igen.

Laurel nem tudta megmagyarázni, miért kezd el sírni. Hiszen már nem lephette meg, amit hallott. Viszont eddig sikerült hárítania az igazságot. Most, hogy el kellett fogadnia, vegyes érzései támadtak: félelem, megkönnyebbülés, csodálkozás és valami fura bánat.

David leült mellé az ágyra. Nekidőlt az ágytámlának, és a mellkasára húzta Laurelt. A lány könnyedén simult hozzá, élvezte az erős karok nyújtotta biztonságot. David a vállát és a hátát simogatta, óvatosan elkerülve a szirmokat.

Laurel hallotta, hogy a fiú szíve egyenletesen dobog, ami arra emlékeztette, hogy vannak még dolgok, amelyek normálisak. Megbízhatóak.

David testének melege Laurelt is átmelegítette. Mint a napfény. Laurel elmosolyodott, és még szorosabban bújt a fiúhoz.

-

Mit csinálsz jövő szombaton? - kérdezte David. Hangja rezgett a mellkasában, ahová Laurel a fülét tapasztotta.

- Nem tudom. Te mit csinálsz?

- Tőled függ. Azon gondolkoztam, amit Tamani mondott neked.

Laurel felemelte a fejét. - Erről nem akarok beszélni.

- Miért? Abban igaza volt, hogy növény vagy. Talán... talán a tündérdologban is igaza van.

- David, a mikroszkópod füle hallatára mondasz ilyeneket? - nevetett Laurel, és próbált könnyed hangot megütni. - Még a végén elrontja magát, ha meghallja, hogy a gazdája ilyen tudománytalan butaságokban hisz.

- Az is olyan tudománytalan, hogy növényekkel barátkozom - mondta David, és nem volt hajlandó viccet csinálni a dologból.

Laurel sóhajtott, és ismét David mellkasára hajtotta a fejét. - Minden kislány arról álmodik, hogy egyszer hercegnő, tündér, vagy sellő, vagy ilyesmi válik belőle. Főleg azok a kislányok, akik nem ismerik az édesanyjukat. De hatéves kor körül azért ez elmúlik. Tizenöt évesen meg pláne - szegezte előre az állát makacsul. - Nincsenek is tündérek!

- Talán nincsenek, de nem is kell igaziból annak lenned.

- Ezt meg hogy érted?

David Laurel szirmaira nézett. - Jövő szombaton lesz egy jelmezbál a suliban. Arra gondoltam, hogy tündérnek öltözhetnél, hogy kicsit próbálgasd a szerepet. Tudod, először jelmezben szoksz hozzá, aztán majd igaziból is menni fog. Csak azért, hogy ne érezd olyan idegennek...

- Micsoda? Csatoljak fel szárnyakat és parádézzak valami vicces kis ruhában?

- Én úgy látom, hogy szárnyad már van - mondta David komoly hangon.

Laurel lassan, de biztosan felfogta, mit akar tőle David, és hitet- ienkedve nézett a fiúra. -

Azt akarod, hogy igy menjek? Hogy mindenki lássa a virágomat? Te megőrültél? Szó sem lehet róla!

- Ide figyelj! - ült fel David. - Már kigondoltam az egészet. Angyalhaj. Ha azt a szirmaid

—8 87 —

töve köré csavarod, és átveted a válladon, senki sem fogja gyanítani, hogy igaziak. Azt fogják hinni, hogy egy csodaszép jelmez.

- Nem hiszem, hogy meg tudom etetni velük, hogy jelmez. Ahhoz túlságosan tökéletes.

David vállat vont. - Az emberek általában azt hiszik el, amit mondanak nekik - vigyorgott. -

Te komolyan azt gondolod, hogy akad bárki, aki rád néz és azt mondja: „Hmm... az a lány lehet, hogy növény?"

Tényleg teljesen abszurdnak hangzott. Laurel gondolatai már azon az égszínkék ruhán jártak, amelyet Sarah unokatesvérének esküvőjén viselt tavaly nyáron. - Jó, átgondolom -

ígérte.

Szerda délután Davidnek dolgoznia kellett iskola után, így Laurel a könyvtár felé vette az útját.

Éppen akkor lépett a pulthoz, amikor a könyvtáros a katalogizálást magyarázta egy fiúnak, aki nem értette és nem is akarta érteni, amit a könyvtáros mond. Néhány perc múlva a fiú feladta, vállat vont és lelépett.

A könyvtáros egy frusztrált sóhajjal fordult Laurelhez. - Igen?

- Használhatom az internetet? - kérdezte a lány.

A könyvtáros elmosolyodott, nyilván megörült, hogy valaki valami ésszerűt kérdezett tőle. -

Ott van a számítógép - mutatta. - Az olvasójegyed számával lépj be, és egy óra hosszat használhatod.

- Csak egy óra hosszat?

A könyvtáros előrehajolt, mintha egy összeesküvés részleteit szerette volna megbeszélni. -

Néhány hónappal ezelőtt hoztuk ezt a szabályt. Járt ide egy nyugdíjas hölgy, aki egész nap kártyázott a gépen. - A könyvtáros vállat vont és felegyenesedett. - Tudod, hogy van ez... elég egyetlen őrült ahhoz, hogy a többieknek bosszúságot okozzon. Viszont szuper gyors az internet

- tette hozzá, és egy halom könyvet kezdett becsipogtatni a nyilvántartásba.

Laurel megcélozta a bokszot, ahol az egyetlen olyan számítógép állt, amelyről elérhető volt a világháló. Az eurekai könyvtár, amelyet gyakran látogatott az apjával, óriási volt, Crescent City-é azonban alig volt nagyobb egy átlagos lakóháznál. Volt egy polcnyi képeskönyv, egy polcnyi felnőttírodalom, a többi mind kézikönyv. De abból sem volt valami sok.

Leült a géphez és bejelentkezett. Az órájára pillantott és guglizni kezdett.

Negyvenöt perc alatt kismillió képet látott virágokban élő, virágszirom ruhát viselő, és virágkehelyből teát kortyolgató tündérekről. De olyan tündért egyet sem talált, aki maga is virág lenne. Vagy növény. Vagy mi a bánat. Ez gáz - gondolta durcásan.

Belefogott egy hosszú Wikipedia cikk olvasásába, de minden második-harmadik mondatnál meg kellett állni, hogy egy-egy kifejezés értelmének utánanézzen. Nehezen haladt, csak néhány bekezdést sikerült befejeznie.

Vett egy mély lélegzetet, és összeszűkült szemmel ismét a képernyő felé hajolt.

- Imádom a tündéreket!

Laurel majdnem leesett a székről, mikor Chelsea a fülébe harsogott.

Chelsea ledobta magát Laurel mellé. - Tavaly én is átmentem ezen a tündéres dolgon. Van vagy tíz könyvem otthon a tündérekről, meg egy —8

c 8

s 8

o —

m ó képem a plafonon. Találtam egy

röpiratot is valami pasasnak az összeesküvés-elméletéről, aki azt írja, hogy Írországot a Seelie Court1 irányítja. Volt egy rakás hülyeség abban amit írt, de néhány észrevétele elgondolkodtató.

Seelie Cotirt: a skót népi hiedelemvilágban a tündéreknek két osztálya van: a Seelie Court és az Unseelie Court. A seelie szó áldottat, szentet jelent. Az ide tartozó tündérek jóindulattal

szemlélik az emberek világit, és a segítséget meghálálják. Shakespeare Puckja^í

szenitvánéjiálombín is a Seelie Courthoz tartozó hobgoblin volt. IA ford.]

Laurel gyorsan bezárta a keresőprogramot. De a jelek szerint mégsem volt elég gyors.

-

A sötét középkorban az emberek azt gondolták, hogy minden gonoszság a tündérek műve

- folytatta Chelsea, észre sem véve, hogy Laurel még mindig nem szólt egy szót sem. -

Természetesen a jó dolgokat is a tündérekre fogták, szóval fifti-fifti. De mégis, na... - Chelsea elvigyorodott. - Szóval miért is érdekelnek téged a tündérek?

Laurelnek hirtelen kiszáradt a szája. Próbált valami hihető dolgot kitalálni, de egymásnak ellentmondó tündérlegendákon kívül semmi sem jutott eszébe. - Csak az izére, a... - már majdnem azt mondta, hogy angolórára, mikor rájött, hogy az nem jó, mert Chelsea is jár angolra.

Akkor jutott eszébe David meghívása.

-

Tündérnek öltözöm a szombati bálon - bökte ki. - Gondoltam, kicsit utánaolvasok.

Chelsea arca felderült. - Hű, de kúl! Én is tündér akarok lenni! Összeöltözhetnénk!

Na, szuper. - Hát, nem tudom. David csinálja a szárnyamat, azt mondja, meglepetés lesz.

-

Aha - Chelsea csak egy másodpercre ingott meg. - Rendi. Amúgy is Ryannel kellene egyeztetnem - tette hozzá elpirulva. - Pénteken hívott meg.

- Remek!

- Naná. Aranyos, ugye? Hát nem aranyos?

- De! Abszolút.

-

Jó - Chelsea egy pillanatra a gondolataiba merült. - Te Daviddel mész?

Laurel bólintott.

Chelsea mosolyába leheletnyi fájdalom is vegyült. - Gyönyörű tündér leszel. Tulajdonképpen amúgy is tündérre emlékeztetsz, szóval tökéletes lesz.

- Tényleg?

-

Ja. Főleg a hajad, meg a világos bőröd miatt. Az emberek hajdanán úgy gondolták, hogy az angyalok is tündérek, tehát a tündérek biztosan szőkék és törékenyek.

Törékenyek? Laurel egy kicsit fennakadt ezen.

-

Tökéletes leszel - mondta Chelsea. - Majd a bejáratnál várlak. Én akarom először látni a jelmezedet!

-

Megegyeztünk! - mondta Laurel kényszeredett mosollyal. Nem tetszett neki, hogy David ötlete ennyire rabul ejtette. Szó szerint. De nem volt más választása, nem mondhatta el Chelsea-nek az igazságot.

-

Tényleg, miért itt szörfölsz? - kérdezte Chelsea. - Otthon nincs net?

- Csak betárcsázós van - felelte Laurel a szemét forgatva.

-

Hűha! Az még létezik? Apám informatikus, az egész házat felszerelte drót nélküli internettel. Hat gépen fut a létező leggyorsabb net. Apa meghalna a röhögéstől, ha

—8 89 —

elmondanám neki, hogy ti még a betárcsázósat használjátok. Legközelebb gyere inkább hozzánk, adok könyveket, meg nagy sávszélességet, jó?

Laurel rögtön rávágta, hogy igen, de aztán rádöbbent, hogy az ki van zárva. Chelsea túl okos, hamar összerakná a képet.

Már ha lesz mit összerakni. Laurel egyetlen forrást sem talált olyan tündérekről, mint ő maga.

Talán még a driádok, az erdei nimfák álltak hozzá a legközelebb, de hát azok is csak a fák szellemei voltak.

Laurel biztos volt benne, hogy ő nem szellem.

Mennem kell - mondta Chelsea - nekem sajnos valódi kutatómunkát kell végeznem - tette hozzá, és felmutatta a történelemkönyvét. - Minimum három forrást kell találnom, és egyik sem lehet a netről. Mrs. Mitchell totál a múlt században él. Holnap tali!

-

Igen - mondta Laurel, és intett egyet. - Holnap. - Visszafordult a képernyőhöz, hogy még egy keresést lefuttasson. De mire kinyitotta a programot, lejárt az ideje.

Laurel sóhajtott, és összeszedte a foghíjas jegyzeteit. Ha többet akar, vissza kell jönnie. A könyvespolcok felé pillantott, és meglátta Chelsea repdeső fürtjeit.

Mennyivel kényelmesebb lenne egyszerűen átmenni hozzájuk!

Csakhogy mostanában a kényelem nem lehet szempont.

—8 90 —

TIZENKETTŐ

-MÉG MINDIG SEMMI? - kérdezte David, amikor Laurel szombat délután, néhány órával a bál előtt rácsörgött.

- Semmi. Már három napja a könyvtárban lakom, és semmi.

- Utalások sem?

-

Hát, bármibe bármit bele lehet magyarázni, ha nagyon akarom, de nem találtam konkrét leírást az olyan... - Ekkor Laurel lehalkította a hangját - ...tündérekről, mint én.

- Mi van Shakespeare-rel? A Szentivánéji álom?

-

Igazság szerint talán az áll a legközelebb a valósághoz. De abban mindenkinek szárnya van, ráadásul mágikus lényeknek tűnnek. És túl meggondolatlanok is... én nem vagyok az, igaz?

David felnevetett. - Egyáltalán nem vagy az - mondta, majd hirtelen elhallgatott. - Lehet, hogy a történetek el vannak ferdítve.

- Mindegyik?

- Miért, szerinted mennyi igazság van a legendákban?

-

Nem tudom. De amelyik igaz, arról csak lennie kell valami dokumentációnak.

-Jó, akkor még kutakodunk. Felkészültél a ma estére?

- Naná.

- Akkor nyolckor találkozunk?

- Persze, kész leszek.

Néhány órával később David egy hatalmas papírdobozzal a kezében jelent meg. Abban

„hozta" Laurel „szárnyait". A lány a kék ruhájában, a vállán stólával nyitott ajtót.

- Hűha - mondta David - de jól nézel ki!

Laurel végignézett magán, és azt kívánta, bárcsak valamivel kevésbé feltűnő ruhát választott volna, ebben mindenki őt fogja bámulni. A csillogó, világoskék színű, ezüstgyöngyökkel varrott szatén miniruha tökéletesen simult Laurel domborulataira. Rézsútosan szabták, szív alakú nyakkivágása volt, és szintén ezüstgyöngyökkel díszített, nyitott hátrésze szinte derékig fedetlenül hagyta Laurel hátát. A képet egy miniuszály tette teljessé.

David fekete nadrágot és fehér szmokingkabátot viselt. Vörös selyem övkendőt kötött a derekára, és csokornyakkendőt is sikerült szereznie. A zsebéből hófehér kesztyű kandikált ki, a haját pedig lezselézte.

- Te minek öltöztél? - kérdezte Laurel elismeréssel a hangjában.

David elvörösödött. - Fehér lovon érkező mesebeli hercegnek.

Amikor Laurel elnevette magát, a fiú vállat vont. - Arra gondoltam, hogy így mindketten mesealakok lehetünk.

— 91

- Anya tudja, hogy értem jössz - suttogta Laurel, és gyorsan felterelte Davidet a lépcsőn - de szerintem jobb, ha mindennel elkészülünk, még mielőtt meglát. Biztos azt akarja majd, hogy nyitott ajtónál vegyem fel a „szárnyat", hogy ő is láthassa.

- Nem gond.

Laurel belökte Davidet a szobájába, óvatosan körülnézett a folyosón, és becsukta az ajtót.

Leoldotta magáról a fehér stólát, és hagyta kibomlani a virágját. Több szirmot neki kellett kiegyengetnie, az utóbbi néhány napban kicsit petyhüdtek voltak, és már nem álltak olyan feszesen. Amikor meghallotta, hogy David hangosabban kapkodja a levegőt, hátrafordult.

- Mi van?

- Semmi. Csak annyira gyönyörű... főleg azzal a ruhával. Minden alkalommal lenyűgöz, amikor látom.

- Na persze - mondta Laurel gúnyosan -, könnyű örömödet lelni bennük, mikor nem neked kell hordani őket.

Két percbe se telt, hogy David a girlandot a virág tövéhez és Laurel vállaira igazítsa. Laurel megnézte magát az ajtóra szereit vadonatúj tükörben és felnevetett: - David, zseni vagy! Tök úgy néz ki, mintha jelmez lenne!

David odaállt mellé, és a tükörképükre mosolygott. - Még nem vagyok kész ~ mondta, és visszafordult a doboz felé. - Ülj le, és csukd be a szemedet!

Laurel engedelmesen leült, szemmel láthatóan élvezte a helyzetet. A fiú ujjai megérintették az arcát, és Laurel valami hideget érzett átsuhanni a szemhéján és az arccsontján. - Te meg mit csinálsz?

- Ne kérdezz semmit! És tartsd csukva a szemedet, légy szíves!

Laurel hallotta, hogy David valamit ráz, majd hűvös permet borította be a haját. - Egy pillanat - mondta a fiú. Meleg leheletétől Laurel nedves szemhéja még hidegebb lett, arca többi része viszont égni kezdett. - Készen is vagy.

Laurel kinyitotta a szemét, és felállt, hogy megnézze magát a tükörben. Elakadt a lélegzete, majd nevetésben tört ki, miközben a fejét jobbra-balra forgatta. A lemenő nap sugarai szikrázóvá tették az arcát és a szemhéját. A haja is tele volt csillogó szemcsékkel, és amikor megrázta, a ruhájára is hullott belőle. Alig ismert magára a sok flitter, csillám és ragyogás közepette.

- Most tényleg úgy nézel ki, mint egy tündér - mondta David elismerően.

Laurel sóhajtott: - Úgy is érzem magam, mint egy tündér. Nem gondoltam volna, hogy valaha kiejtek ilyesmit a számon - A lány David felé fordult. - Varázsló vagy!

-

Nem - vigyorgott David, - te vagy varázslatos. Tudományosan is bizonyítást nyert, hogy varázslény vagy - jelentette ki, és egy félmosoly kíséretében beletúrt lezselézett hajába. - Én csak ember vagyok.

Laurel mosolygott, és megszorította a fiú kezét: - Talán, de te vagy a legcsodálatosabb ember.

-

Ha már az embereket emlegetjük, - mutatott David az ajtóra - talán itt az ideje, hogy a szüleid is lássanak. Anya tíz perc múlva itt lesz, hogy elvigyen bennünket.

Laurel gyomra újra görcsbe rándult. - Szerinted anyám nem fogja észrevenni? - kérdezte.

-

Dehogy, lövése sem lesz! - mondta David. - Biztos vagyok benne. - Azzal megfogta Laurel mindkét kezét. - Készen állsz?

Laurel nem állt készen, de ettől függetlenül mereven bólintott.

David kinyitotta az ajtót, és felajánlotta a karját Laurelnek: - Hölgyem?

Sarah-val a lépcsőn találkoztak. - Á, itt vagytok! - örvendezett, és a fényképezőgépét lóbálta.

- Tartottam tőle, hogy meglógtok, mielőtt lekaphatnálak benneteket - mondta, miközben mosolyogva figyelte Laurelt. - Gyönyörű vagy! És te is remekül festesz, David! - tette hozzá.

- Hol van apa? - kérdezte Laurel, és a nappali felé tekintgetett.

-

Ma este későig dolgozik, de megígértem neki, hogy csinálok egy halom fotót. Most repül a kismadár!

Sarah legalább ötven fotót készített, mielőtt David édesanyja megérkezett.

Laurel maga után húzta Davidet, Sarah pedig még egyszer utánuk kiabált, hogy érezzék jól magukat. A fiú anyja is áradozni kezdett, hogy milyen szépek, de szerencsére Davidról már otthon készített fotókat, így csak öt-hat páros fotó erejéig kellett összeszedjék magukat.

Mire elkészültek, Laurel majdnem meggondolta magát. - Túlságosan felhívom magamra a figyelmet - súgta oda Davidnek a hátsó ülésen le fogok bukni!

David felnevetett. - Nem fogsz lebukni - mondta. - ígérem!

-

Remélem, hogy igazad van - morgott Laurel, mikor behajtottak az iskola előtti parkolóba.

- Hát ez elképesztő! - sikkantotta Chelsea, amikor David és Laurel beléptek a feldíszített tornaterembe. - Mondta David, hogy a szárnyak őrületesen jól fognak kinézni, de nem hittem volna, hogy ennyire! - Megforgatta Laurelt. - Inkább tűnik virágnak, mint szárnynak, nem gondolod?

- Aha, virágszárnyak, asszem - felelte idegesen Laurel.

Chelsea vállat vont. - Kiráááály! David, te egy zseni vagy! - veregette meg a fiú vállát.

Laurel elnyomott egy vigyort. Ügy látszik, David fogja learatni a babért a virágja miatt ma éjjel, de legyen. Főleg, hogy a másik alternatíva az lenne, hogy rájönnek a titkára.

Chelsea Laurel vállánál kezdett szaglászni. - Hű... - mondta mit fújtál magadra? Sokat adnék érte, bármi legyen az.

Laurel egy pillanatra megakadt, aztán azt mondta: - Á, egy régi parfüm, már száz éve megvan.

Arra sem emlékszem, mi a neve.

- Ha már nem kell, nálam jó helye lesz! Hű...

Laurel elmosolyodott, majd jelentőségteljesen Davidre nézett és fejével a terem másik vége felé intett. Csak minél messzebb Chelsea orrától...

- Iszunk valamit - mondta David, és megfogta Laurel kezét. Szerencsére megjelent Ryan, ami annyira lefoglalta Chelsea-t, hogy eszébe sem jutott követnie őket.

Laurel David tenyerében hagyta a kezét. A fiú ugyan nem mondta, hogy a mai este randinak számít, de azt sem mondta, hogy nem. Laurel szerette volna randinak tekinteni. Annak ellenére, hogy egyelőre nem szívesen nevezte Davidet a kedvesének, nem volt biztos abban, hogy igazából nem ezt akarja. Mi mást várhatna még egy fiútól? David kedves, türelmes, okos, vicces, és nem csinál titkot abból, hogy imádja őt. Laurel mosolyogva követte a fiút.

Elképzelhető, hogy megindul a pletykaáradat, de kit érdekel?

Mindenki félreállt, hogy helyet adjon a „szárnyának". Azok a diákok, akik eddig szóba sem álltak vele, most mind kezüket-lábukat törték, hogy elmondhassák neki, milyen szuper a jelmeze. Bármerre nézett, csodáló tekintetekbe ütközött. De nem aggódott túlságosan. Tudta,

—8 93 —

hogy mit látnak mások - ugyanazt, amit ő is látott a tükörben. Varázslatosan festett, erre nem volt jobb szó.

Fél tizenkettőkor egy lassú számot játszottak, és David végre felkérte az első táncra. Egész éjjel a haverjaival lógott, és azt leste, hogyan táncol Laurel más fiúk karján.

- Mondd csak - kezdte, és magához szorította a lányt - annyira rossz volt?

Laurel a szemébe nézett, és a nyaka köré fonta a karját. - Egyáltalán nem. Tök igazad volt.

David nevetett. - Miben?

Egy halvány mosoly még ott játszott Laurel arcán, de a szavai komolyak voltak. - Mindenki láthatja, hogy mi vagyok, de senki sem retten vissza tőlem, senki sem undorodik. Senki sem uszított rám őrült tudósokat, meg ilyesmi. Mindenki azt gondolja, hogy milyen klassz. - Laurel egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta: - Szerintem is klassz.

- Persze, hogy az. Csodálatos - vigyorgott David. – Csodálatos vagy.

Laurel David vállára szegezte a szemét, de testén jóleső melegség futott végig.

- Milyen érzés tündérnek lenni?

Laurel vállat vont. - Nem olyan rossz. Persze nem minden nap olyan, mint a mai.

-

Nem, de ha megbarátkozol a gondolattal, talán azzal is megbarátkozol, hogy igaz.

Laurel csodálkozva nézett Davidre. - Hé, te azt szeretnéd, hogy igaz legyen, ugye?

- Na, és ha igen?

- De miért?

- Mert akkor én is a mese része lehetek.

- Ezzel meg mire célzol? Már így is te vagy a mesebeli herceg.

- Igen, de nem igaziból. Te viszont? Laurel, én komolyan azt hiszem, hogy ez az egész igaz.

És szerintem fantasztikus! Mondj még egy embert, akinek a legjobb barátja egy tündér!

Fogadjunk, hogy nem ismersz ilyet!

Laurel mosolygott. - Tényleg a legjobb barátod vagyok?

David komoly tekintettel nézett vissza rá. - Egyelőre még csak a legjobb barátom.

Laurel közelebb lépett hozzá, fejét a fiú vállára fektette, így táncolták végig a dal második felét. Amikor vége lett, magához szorította Davidet. - Köszönöm - súgta a fülébe.

David vigyorgott, és színpadiasan felajánlotta a karját: - Hölgyem?

Azzal visszavezette a lányt az asztalokhoz, ahol a barátaik ültek. Laurel ledobta magát egy székre. - Hű, totál ki vagyok nyúlva!

David közelebb hajolt hozzá. - Mit vártál? Órákkal ezelőtt lement a nap. Egy kistündérnek már régen a virágszirom ágyban volna a helye.

Laurel nevetett. Majd hirtelen összerezzent, amikor valaki megérintette a vállát. Egy végzős diák volt, az iskolában látta már korábban. - Hé, ez az izé leesett a hátadról tánc közben, gondoltam, szeretnéd visszakapni - mondta, és egy hosszú, kékesfehér szirmot nyújtott át.

Laurel rémülten nézett Davidre. Néhány másodperccel később a fiú elvette a szirmot a végzőstől. - Köszi, haver.

-

Szívesen. Miből csináltad a szárnyat? Olyan, mintha igazi virágszirom lenne.

- Ipari titok - vigyorgott David.

- Tényleg elképesztően jó.

- Koszi!

A végzős visszaoldalgott a tömegbe, David meg az asztalra helyezte a szirmot. Laurel fura módon zavarba jött attól, hogy mindenki láthatja. Túl intim része volt a virág - úgy érezte magát, mintha David Laurel valamelyik bugyiját tette volna közszemlére. - Csak úgy leesett?

- kérdezte David és közelebb hajolt. - Éreztél valamit?

Laurel a fejét rázta.

- Ugye senki sem húzhatta ki úgy, hogy nem vetted észre?

Laurel még emlékezett arra a kínzó fájdalomra, amit akkor érzett, amikor megpróbálta kihúzni az egyik szirmot néhány hete. - Kizárt dolog.

-

Laurel... - kezdte David olyan csendesen, hogy a lány alig hallotta - ...nem erről beszélt Tamani?

Laurel gyorsan bólintott. - Akkor nem hittem el neki, nem hihettem el. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. - A szavak szinte öntudatlanul buktak ki a száján, miközben a lány tudata egy másik kérdésre koncentrált: ha Tamaninak ebben igaza van, akkor abban is igaza van, hogy tündér vagyok?

David Laurel mögé nézett, lehajolt, és két másik szirommal a kezében egyenesedett fel.

Rámosolygott a társaságra, és vállat vont. - Úgy látszik, kezd szétesni a tákolmányom.

-

Nem baj, - mondta Chelsea - a bál amúgy is véget ér pár perc múlva. - Laurelre mosolygott. - Amíg tartott, nagyon szép volt.

-

David? Nem várhatnánk anyukádra odakint? - kérdezte Laurel kétségbeesetten.

- De, persze.

Laurel az ajtó felé vezető úton folyamatosan szirmokat kapkodott fel, míg David segített neki átjutni a tömegen. De akárhányszor nekiütközött valaki, még több szirmot hullajtott el. Mire a bejárathoz értek, csak néhány árválkodott a hátán, a többi mind a kezében volt. - Mindet felvettem? - kérdezte a lány, és a padlót fürkészte.

- Szerintem igen.

Laurel felsóhajtott, és megdörzsölte az arcát. Csillámpor hullott a padlóra. - A francba, erről megfeledkeztem.

David nevetett és az órájára nézett. - Éjfél van, a cipődet is el fogod hagyni?

Laurel a szemét forgatta. - Ez annyira azért nem volt vicces!

David zsebre dugta a kezét.

- Milyen? - kérdezte Laurel, és a hátát mutatta Davidnek.

- Nem látszik a fiitterektől.

-Jó.

Laurel némán bámulta a szirmokat. Amikor ismét felnézett Davidre, úgy érezte, teljesen kiszáradt a torka. - Igaz, ugye?

- Micsoda?

Először csak megvonta a vállát, de azután rávette magát, hogy kibökje: - Hogy tündér vagyok.

Igaz?

David mosolyogva bólintott.

Nem tudni miért, Laurel hirtelen jobban érezte magát. Felkuncogott. - Azta...! - mondta.

David anyja pár perc múlva megérkezett, a fiatalok bekúsztak a hátsó ülésre. - Ó, a szárny szétesett! - sajnálkozott az anyuája. - Még szerencse, hogy csináltam képeket!

Laurel egy szót sem szólt, csak felcsippentett még —8

k

é9t5

s—

z irmot.

Amikor Laurelék felhajtójához értek, David kiszállt, és kisegítette a lányt, meg az ölnyi szirmot. - Már csak öt van a hátadon - mondta David. - Éjszaka szerintem azok is lehullanak.

- Már ha eljutok az ágyamig velük.

David elcsodálkozott. - Megkönnyebbültél?

Laurel csak egy percig gondolkodott. - Egy kicsit. Örülök, hogy nem kell többé takargatnom, legfeljebb a göb helyét. Örülök, hogy újra járhatok kivágott felsőkben. De... - ekkor elhallgatott és megpróbálta összeszedni a gondolatait - ...valami megváltozott ma este, David.

Néhány órán keresztül szerettem a virágot. Nagyon-nagyon szerettem. Különlegesnek, varázslatosnak éreztem magam - mosolygott. - Ez a te műved! És... nagyon örülök neki.

- Emlékezz rá, hogy jövőre újra ki fog nőni. Tamani ezt mondta, ugye?

Laurel homloka ráncba futott a tündérfiú nevének hallatán.

-

Csináljunk ebből hagyományt! Évente egyszer nem kell rejtőzködnöd, tündér lehetsz nyilvánosan is.

Laurel bólintott. Jobban tetszett neki az ötlet, mint egy nappal ezelőtt hitte volna. - A többi lány féltékeny lesz - figyelmeztette a fiút. - Mind azt akarják majd, hogy csinálj nekik szárnyakat.

- Majd megmondom nekik, hogy csak Laurelnek lehetnek szárnyai. Nem is fogják tudni, mennyire igazam van.

- Te tényleg azt hiszed, hogy senki sem fog gyanakodni?

- Lehet, hogy lesz, aki fog. Mindig akad valaki, aki hisz a mítoszokban és a legendákban, vagy legalábbis egy részükben. Olyan emberek ezek, akik belátnak a szemmel látható dolgok mögé, és akik tisztában vannak azzal, hogy csodálatos teremtményeket rejt ez a világ - vonta meg a vállát David. - De sohasem fognak elárulni, akkor sem, ha rájönnek a titkodra. Mert mi, többiek, akik a világot logikusan és tudományosan szemléljük, akkor sem látjuk az igazságot, ha óriásposzteren hirdetik az orrunk előtt. Én szerencsés vagyok, mert felnyitottad a szememet

- különben sohasem láttam volna meg, ki is vagy valójában.

- David, hiszen én csak én vagyok.

- Tudom. Ez a legszebb benne.

Mielőtt Laurel egy szót is szólhatott volna, David előrehajolt, és egy puha csókot nyomott a homlokára, majd megfordult, elmormogott az orra alatt egy „Jó éjszakát!”-ot, és elindult a várakozó autó felé.

TIZENHÁROM

LAUREL A CSUPASZ HÁTÁT bámulta a válla felett a tükörben. Egy pici fehér vonal futott le középen, mint egy rég elfeledett heg. Alig lehetett látni.

Nagyot sóhajtott, mikor a kivágott felsőjét áthúzta a fején. Sokkal, de sokkal jobb így!

Tegnap éjjel jóval valóságosabbnak érezte, hogy tündér lett belőle. Ma szinte egy másik világ köszöntött rá. A régi, megszokott világ. Az arcvonásait is alaposan megszemlélte, szinte azt várta, hogy változásokat fedez majd fel.

- Tündér vagyok - suttogta. De a tükörképe nem válaszolt.

Milyen hülyén hangzott. Nem is érezte úgy magát, mint egy tündér, egyáltalán nem érezte magát máshogyan, mint régen. Annyira normálisnak tűnt. De végül is mindegy, hogy mit gondol, most, hogy már tudja az igazságot, a normális szót akár el is felejtheti.

Beszélni akart Tamanival.

Lábujjhegyen leosont, felkapta a telefonkagylót, és David mobilját tárcsázta. Amikor meghallotta David rekedt hangját, eszébe jutott, hogy mennyi is az idő. - Mi van? - kérdezte a fiú morcosan.

Már nem volt értelme letenni, sikerült felébresztenie. - Szia! Ne haragudj, meg sem néztem az órát...

-

Te meg mi a csudáért vagy ébren reggel hatkor? - kérdezte David álmosan.

- Hát, a nap már felkelt.

David horkantott. - Na persze.

Laurel látta, hogy a szülei hálószobájának ajtaja félig tárva van, ezért behúzódott a kamrába.

- Fedeznél mára? - kérdezte halkan.

- Fedezni?

- Mondhatom azt a szüleimnek, hogy nálad vagyok?

David rögtön felélénkült. - És mégis hová akarsz menni?

-

Találkoznom kell Tamanival, David. Vagy legalábbis meg kell kísérelnem.

- A régi házhoz mész? Hogyan akarsz eljutni oda?

-

Talán busszal. Csak van valami, ami vasárnap is közlekedik a 101-esen.

- Igen, Őriekig eljuthatsz. De onnan még mennyi az út a házig?

-

Magammal viszem a biciklimet, felteszem a buszra. Alig egy mérföldre laktunk a buszmegállótól, tíz perc alatt ott leszek.

David felsóhajtott: - Bárcsak meglenne már a jogsim!

Laurel felnevetett. Ezt gyakran hallotta Davidtól. - Még két hét. Sikerülni fog.

- Nem arról van szó! Szeretnélek elvinni.

— 97

-

Azt nem lehet. Ha Tamani meglát, nem biztos, hogy előbújik. Annak sem örült, hogy meséltem neked a virágomról.

- Elmondtad neki?

Laurel a csuklója köré csavarta a telefon zsinórját. - Megkérdezte, hogy beszéltem-e róla valakinek, én meg gondolkodás nélkül rávágtam, hogy igen. Szinte hipnotikus ereje van.

Képtelenség hazudni neki.

- Nekem ez nem tetszik, Laurel. Mi van, ha veszélyes?

-

Egész héten azt mondogattad, hogy Tamaninak igaza van. Ő azt mondta, hogy egyfélék vagyunk. Ha minden másban igazat mondott, miért hazudna ezzel kapcsolatban?

- Mi lesz Barnesszal? Mi van, ha ő is ott lesz?

- Még nem írták alá a papírokat. A ház a miénk.

- Biztos vagy benne?

- Aha. Anya tegnap mondta.

David sóhajtott. A vonalban csend lett.

- Kérlek... hadd menjek el! Muszáj választ kapnom a kérdéseimre.

-

Rendben. Egy feltétellel. Amikor visszajössz, mindent elmondasz nekem.

- Mindent, amit elmondhatok.

- Ez meg mit jelentsen?

-

Nem tudom, hogy Tamani mit fog mondani. Mi van, ha elárul valami tündér titkot, amit nem oszthatok meg senkivel?

-

Oké, akkor mindent, kivéve azt a fene nagy titkot, már ha van ilyen. Áll az alku?

- Áll az alku.

- Laurel?

- Igen?

- Legyél óvatos! Legyél nagyon-nagyon óvatos.

Laurel egy kis fához lakatolta a biciklijét, és a vállára vette a hátizsákját. Elsétált az üres ház mellett. Az erdő szélénél azonban, ahonnan több kanyargós ösvény is vezetett a fák közé, megállt. Némi gondolkodás után azt az utat választotta, amelyiken haladva a múltkor belebotlott Tamaniba. Pont annyi esélye van megtalálni most is, mint akkor.

Amikor odaért a patakparti kőhöz, körülnézett. A gyönyörű vízfolyás megnyugtatta, még boldoggá is tette, hogy ott üldögélhet a partján. Eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha ülne egy órácskát, majd megfordulna és hazamenne anélkül, hogy Tamanit felkutatta volna.

Olyan ijesztő beszélni vele...

De nem engedte meg magának azt a luxust, hogy elillanjon a bátorsága. Vett egy mély lélegzetet, és elkiáltotta magát: - Tamani? - A hangját nem verték vissza a kövek, úgy tűnt, az erdő fái nyelték el. Ettől nagyon védtelennek érezte magát. - Tamani? - kérdezte ismét, kicsit halkabban. - Itt vagy még? Szeretnék beszélni veled! - Körben forgott, egyszerre szeretett volna látni mindent maga körül. - Tam...

- Szia! - a hang egyszerre volt örömteli, és fura módon tétova.

Laurel ismét megfordult, és majdnem Tamani mellkasába ütközött. A szájához kapta a kezét, hogy elfojtson egy sikolyt. Tamani volt az, csak hogy most másképpen nézett ki. A karjai csupaszok voltak, de vállát és mellkasát levelekből és fakéregből összeeszkábált vértszerűség fedte. Hosszú dárda kandikált ki a háta mögül, a kőhegy borotvaélesre fenve.

Ugyanolyan lélegzetelállító volt, mint a múltkor, de sokkal fenyegetőbb.

Tamani hosszú ideig nézte a lányt, és bár Laurel megpróbálta, ő sem tudta levenni a szemét róla. Aztán Tamani szája mosolyra húzódott, és a furcsa vértezetet a fején keresztül lehúzta magáról. így már nem is volt ijesztő. - Ne haragudj az öltözetemért - mondta, és egy fa mögé tolta a fegyvereit - de ma riadó van. - Felegyenesedett és bizonytalanul elmosolyodott.

- Örülök, hogy visszatértél. Alig reméltem. - A páncélzat alatt sötétzöld öltözék volt rajta: szűk, háromnegyedes ujjú ing, és ugyanolyan buggyos nadrág, mint a múltkor. - Egyedül jöttél.

Ezt nem kérdezte.

- Honnan tudod?

Tamani nevetett, és közben csak úgy csillogott a szeme. - Miféle őrszem az olyan, aki nem tudja, ki látogat a földjére?

- Őrszem?

- Úgy van. - Arra a tisztásra vezette Laurelt, ahol a múltkor is beszélgettek.

- Mit őrzöl? - kérdezte a lány.

Tamani vigyorogva megfordult, és ujjával megérintette Laurel orrhegyét. - Valami nagyon, de nagyon fontos dolgot.

Laurel próbált levegőhöz jutni, de nagyon nehezen sikerült neki. - Azért jöttem, hogy... izé...

bocsánatot kérjek - dadogta.

- Már miért? - kérdezte Tamani anélkül, hogy lelassította volna a lépteit.

Most csak csúfolódik, vagy tényleg nem bántódott meg? - töprengett Laurel. - Kicsit túlreagáltam a dolgot múltkor - mondta, és igyekezett lépést tartani a fiúval. - Már eleve ki voltam akadva minden miatt, így amit te mondtál, az csak hab volt a tortán. De akkor sem lett volna szabad az arcodba másznom. Bocsánatot kérek.

Tettek még néhány lépést. - És...? - kérdezte várakozóan Tamani.

- És micsoda? - kérdezett vissza Laurel, akit kissé zavarba ejtett a fiú pillantása.

- És hogy minden, amit mondtam, igaz, és hogy azért jöttél vissza, hogy még többet megtudj

- hadarta el a fiú, majd hirtelen elhallgatott. - Ugye ezért jöttél? - kérdezte, majd nekidőlt egy fának, és játékosan Laurelre kacsintott.

Laurel bólintott, mert képtelen volt megszólalni. Soha nem érezte még ilyen idétlennek magát. Mi van ebben a fiúban, amitől Ő megkukul? Se gondolkodni, se beszélni nem tudott mellette. A fiú viszont láthatóan nem zavartatta magát.

Tamani méltóságteljes mozdulattal a földre ereszkedett. Laurel ekkor vette csak észre, hogy megérkeztek a tisztásra. - Ülj le! - mutatott egy fűcsomóra Tamani, tőle fél méterre. - De természetesen mellém is ülhetsz, ha akarod, mondta - szokás szerint féloldalasan mosolyogva és megveregette maga mellett az avart.

Laurel megköszörülte a torkát, és leült Tamanival szemben.

-

Tehát egyelőre megtartod a távolságot - kulcsolta össze az ujjait a feje mögött a fiú. - No nem baj, rengeteg időnk van még. - Látom, e -

l 9

h9-

e rvadtak a szirmaid - mondta, miközben Laurel

elhelyezkedett.

Laurel bólintott. - Tegnap éjjel.

- Megkönnyebbültél?

- Többnyire.

-

És most azért vagy itt, hogy minél többet megtudj arról, mit jelent tündérnek lenni?

Laurelt kicsit zavarta, hogy a fiú ennyire keresztüllátott rajta, de nem volt más választása, be kellett ismernie, hogy igaza van.

-

Nem vagyok biztos abban, hogy sok újdonsággal tudok neked szolgálni. Tizenkét évig prímán gondoskodtál magadról. Nem kellek én ahhoz, hogy tudd, nem ehetsz például sót.

- Végeztem egy kis kutatást - mondta Laurel.

Tamani kuncogott. - Na, ez jó mulatság lesz.

-Mi?

- Az emberek sohasem a lényeget látják.

-

Erre én is rájöttem. - Laurel néhány pillanatnyi habozás után hozzátette: - Te nem dugdosol szárnyakat az inged alatt, igaz?

- Megnézed? - kérdezte Tamani, és már vette is volna le az ingét.

- Nem szükséges - mondta gyorsan Laurel.

Tamani elkomolyodott. - Nekem nincsen szárnyam, Laurel. Senkinek sincs. Néhány virág tényleg szárnyra emlékeztet, ahogy vannak pillangó alakú virágok is. Bár a te virágod tényleg elég szárnyszerű volt. De az csak virág volt. Gondolom, erre te magad is rájöttél.

- Hogy lehetnek a legendák ennyire félrevezetőek?

- Az emberek kiválóan félre tudják értelmezni, amit látnak.

-

Sehol sem olvastam olyan tündérekről, akik növények. Pedig hidd el, mindenhol kerestem - mondta Laurel.

-

Az embereket más emberek történetei érdeklik, ha szárnya van, ha patája, ha varázspálcája. Nem a növények... nem érdeklik őket olyan dolgok, amelyekké sohasem válhatnak - vonta meg a vállát. - És mivel az emberek annyira hasonlítanak ránk, szerintem ésszerű is a meglátásuk.

-

De akkor is! Teljesen tévúton járnak! Nincs szárnyam. És varázsolni sem tudok.

- Biztos vagy ebben? - kérdezte Tamani mosolyogva.

Laurel szeme tágra nyílt. - Tudok?

- Hát persze.

- Tényleg?!

Tamani nevetett Laurel izgalmán.

-

Varázslat? Igazi varázslat? Nem csak tudományos izé, ahogy David állítja?

Tamani a szemét forgatta. - Már megint David...

Laurel rögtön támadásba lendült. - Ő a barátom. A legjobb barátom.

- De nem a fiúd?

- Nem. Úgy értem... nem.

Tamani egy ideig a lány arcát fürkészte. - Akkor még nyitva a pálya?

Most Laurel forgatta a szemét. - Ezt nem veled fogom megtárgyalni.

Tamani hosszú ideig fixírozta a lányt, de Laurel nem volt hajlandó a szemébe nézni. A fiú a tulajdonosok büszkeségével nézett rá, mintha már megnyerte volna kedvesének, és csak arra várna, hogy a lány is rájöjjön erre.

-

Mesélj nekem a varázslatról! - kérte Laurel, hogy végre témát váltsanak. - Tudsz repülni?

- Dehogy! Az is csak a mesékben van.

- Akkor mit tudsz?

- Az nem érdekel, hogy te mit tudsz?

- Én is tudok varázsolni?

- Abszolút. Hatalmas varázslatokra vagy képes. Te Ősztündér vagy.

- Az meg mit jelent?

- Négyféle tündér van, mint a négy évszak. Tavasz, Nyár...

- ...Ősz és Tél?

- Pontosan.

- Miért vagyok Ősztündér?

- Mert ősszel születtél. Ezért nő a virágod ősszel.

-

Ez nem hangzik túl mágikusan - mondta Laurel kissé csalódottan. - Inkább tudományos megközelítésnek tűnik.

-

Az hát. A mi életünkben sincs mindennek köze a varázslathoz. Igazából a tündérek elég hétköznapiak, legalábbis a többség.

- Akkor mi van a varázslattal?

-

Nos, minden tündér másféle varázslathoz ért - mondta, és a hangja most tiszteletteljesen csengett. - A Téltündérek a leghatalmasabbak az összes tündér között, és a légritkábbak. Egy generációban csak kettő-három, néha kevesebb születik. A vezetőink mindig Téltündérek. Ők uralkodnak a növények felett. Minden növény felett. Egy öreg fenyőfa is földig hajol, ha a Téltündér arra kéri.

- Úgy hangzik, mintha mindent megtehetnének.

-

Néha azt is gondolják. De a Téltündérek általában megtartják maguknak a képességeiket

- és a hiányosságaikat -, csak maguk között adják tovább generációról generációra. Sokan azt tartják, hogy a Téltündérek legnagyobb képessége abban rejlik, hogy megőrzik a titkaikat.

-

Jó, akkor mit csinálnak az Ősztündérek? - kérdezte türelmetlenül Laurel.

-

Az Ősztündérek a Téltündérek után a másodikok a sorban, és egyben a második legritkább faj képviselői. Az Ősztündérek mindenfélét készítenek.

- Mifélét?

- Más növényekből mindenfélét. Elixíreket, bájitaiokat, borogatásokat meg efféléket.

Ez sem hangzott túl mágikusan. - Micsoda? Szakács vagyok? Kevergetek, kavargatok?

Tamani a fejét rázta. - Nem értettél meg. Nem csak arról van szó, hogy kevergetsz, kavargatsz, arra mindenki képes. Az Ősztündérek mágikus képességeivei a növények a birodalom szolgálatába állíthatók. Elolvashatom én az összes könyvet a frissítő tonikokról, akkor sem fogok tudni kikeverni semmit. Még gombaölőt sem. Varázslat ez, bár logikusnak hangzik.

- Hát nekem meg egyáltalán nem hangzik varázslatosnak.

- Pedig az. Minden Ősztündérnek más a specialitása. Bájitalokkal, elixírekkel mindenfélére képesek. Például létre tudnak hozni olyan permetet, amely összezavarja a betolakodókat, vagy olyan mérget, amitől elalszanak. Az ősztündérek nélkül a tündérek faja már régen kihalt volna.

-101-

Nagyon-nagyon fontosak nekünk.

- Hát, végül is az tök jó - mondta Laurel nem túl meggyőzően. Inkább a kémiára hajazott ez az egész, és ha a biológiajegyeiből indult ki, nyilván ehhez sem lehet túl sok tehetsége.

- És a Nyártündérek?

Tamani mosolygott. - A Nyártündérek feltűnőek - mondta vidáman, majd társalkodó hangnemben folytatta. - Olyanok, mint a nyári virágok. Illúziókat keltenek, és a legelképesztőbb tűzijátékokat hívják életre. A legtöbb ember varázslónak hívná őket.

Laurel nem tehetett róla, de a Nyártündérek élete jóvai vonzóbbnak tűnt számára, mint az ősztündéreké. - Te Nyártündér vagy?

-

Nem - habozott a vallomással Tamani. - Én csak egy Tavasztündér vagyok.

- Miért csak?

Tamani vállat vont. - A Tavasztündérek rendelkeznek a legkevesebb varázserővel. Ezért vagyok őrszem. Aljamunka. Ehhez nem kell varázslat.

- Mire vagy képes?

Tamani elfordult. - Meg kell ígérned, hogy nem haragszol meg rám, ha elmondom.

- Miért haragudnék?

-

Mert veled is megtettem, amikor a múltkor itt voltál.

- TIZENNÉGY

- MIT TETTÉL MEG? - emelte fel a hangját Laurel.

- Meg kell ígérned, hogy nem fogsz rám haragudni.

-

Rám szórtál valami bűbájt, most meg azt várod, hogy mosolyogjak és azt mondjam, minden oké? Hát nem az!

-

Figyelj, még csak nem is működött rendesen... tündérekkel nem működik.

Laurel karba tette a kezét. - Elmondod végre?

Tamani egy fának dőlt. - Elcsábítottalak.

-Elcsábítottál?

- Elértem, hogy kövess.

- És miért tettél ilyet?

-

Mert azt akartam, hogy legalább addig velem maradj, amíg meg nem tudod az igazságot.

- De mit tettél? Tündérport szórtál a szemembe?

-

Ne légy nevetséges! - felelte Tamani. - Mondtam már, hogy az igazi tündérvarázslat nem olyan, mint amilyennek hiszed. Nincsen tündérpor, amitől repülni fogsz, nincsen varázspálca-lengetés, se füstgomolyagok. Olyan dolgokról van szó, amelyek segítenek a dolgunkat végezni.

-Jó, de hogy jön össze a csábítás és az őrködés? - Laurel hangjából csepegett az irónia, de Tamani úgy folytatta, mintha nem vette volna észre.

-

Gondolkozz! A dárdámmal is elűzhetném a betolakodót, de mire lenne az jó? Elszalad, hazamegy a barátaihoz, elmeséli, hogy mi történt vele, és csapatostól jönnek vissza felkutatni bennünket. - Tamani úgy gesztikulált, mint David Copperfield, az illuzionista. - Ehelyett messzire csábítom őket ettől a helytől, adok nekik memóriaelixírt, és mehetnek szépszerével.

Hallottál már a lidércfényről?

- Persze.

-

Mi vagyunk azok. Amikor egy ember megissza az elixírt, semmi másra nem emlékszik a kalandból, csak arra, hogy követte a fényt. Békés megoldás, így senki sem sérül.

- De én emlékeztem rád.

- Nem adtam neked elixírt.

- De mágiát mégis csak használtál! - Laurel képtelen volt feladni.

- Muszáj volt. Követtél volna, ha nem használom?

Laurel a fejét rázta, de magában éppen az ellenkezőjét gondolta. Bárhová követte volna Tamanit.

-

Meg aztán, ahogy mondtam, tündéreknél nem működik a dolog túl jól. Ha tudják, mi vár

-103-

rájuk, akkor meg egyáltalán nem működik. Ami

kor rágondoltál, már meg is törted a varázst -

tért vissza a jól ismert félmosoly Tamani arcára.

-

És ma? - kérdezte gyorsan Laurel, mielőtt az a mosoly elvehette volna a józan eszét.

-

Attól tartasz, hogy megint használtam? - kérdezte Tamani vigyorogva.

- Nagyjából.

-

De nem. Hiszen a karizmám és a karizmom verhetetlenek. - Tamani mosolya magabiztos volt, majdhogynem arrogáns.

- Ígérd meg, hogy többé nem próbálod ki rajtam!

- Mi sem könnyebb. Most már, hogy tudsz róla, nem működne. De amúgy sem próbálnám meg még egyszer - tette hozzá. - A személyiségemmel foglak elbűvölni.

Laurel elfojtott egy mosolyt, hátradőlt, és azt várta, hogy az a vigasztaló, kellemes érzés, ami takaróként burkolta be, semmivé legyen.

Nem lett.

A homlokát ráncolta. - Fejezd be! Megígérted!

Tamani szemében zavar tükröződött. - Mit fejezzek be?

- Azt a csábítós izét. Még mindig csinálod.

Tamani zavara boldog mosollyá alakult. A szemébe elégedettség költözött. - Nem én csinálom.

Laurel rábámult.

-

A birodalom varázsa. A tündérek világából szűrődik át. Az őrszemeket segíti át a honvágyon. Akkor is otthon érezhetjük magunkat, amikor nem vagyunk ott. - Tamani mosolya most nyugodt volt, és a korábbi elégedettség még mindig ott ragyogott a szemében. -

Te is érezted már, tudom, hogy érezted! Ezért szereted annyira ezt a földet! Es most, hogy már tudod, mi vagy, és az első virágzáson is túlestél, még erősebben fogod érezni. - Tamani előrehajolt. Az orra majdnem érintette Laurelét. Laurel légszomjat érzett, és az egész teste elgyengült a fiú közelségétől. - A birodalom hazahív, Laurel!

Laurel teljesen elmerült Tamani tekintetének mélységében, alig tudott a felszínre evickélni, hogy az érzéseire koncentrálhasson. Ahogy a lombokat szemléke, az érzés felerősödött. A kellemes érzet a fákból áradt, a levegő szinte vibrált tőle. - Ez tényleg varázslat? - kérdezte Laurel lélegzetvisszafojtva, és tudta, hogy ez semmi más nem lehet,

- Természetesen.

- Szóval nem te csinálod?

Tamani halkan, de egyáltalán nem gúnyosan, felnevetett. - Ez a fajta varázslat meghaladja egy szegény Tavasztündér szerény képességeit.

Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük. A gyémántként ragyogó zöld szemek fogva tartották Laurel pillantását. Tamani többnyire emberszerűnek tűnt, de volt ott valami - és Laurel képtelen volt rájönni, hogy mi az -, ami azt sugallta, hogy a fiú sokkal több, mint amennyit mutat magából. - Minden tündér olyan, mint te? - kérdezte Laurel csendesen.

Tamani pislogott egyet, így a lánynak végre sikerült elvonni róla a tekintetét. - Attól függ, mire vagy kíváncsi - mondta a fiú. - Ha a vonzerőmre és a bölcsességemre, akkor nem.

Azokban jó vagyok. Ha a külsőmre célzol, akkor... - mondta, és végignézett magán - semmi különös. Teljesen átlagos vagyok.

—»104 —

Laurel ezzel szívesen vitába szállt volna. Tamaninak olyan arca volt, amilyet a filmsztárok is csak gondos retusálás után mondhattak a magukénak. De ha igaza van, akkor talán minden tündér így néz ki.

Laurel kicsit megriadt, mikor eszébe jutott, hogy talán a többiek is ilyennek látják őt. Ő is átlagosnak találta az arcát, de hát egész életében ezt látta reggelente a tükörben.

Az is átsuhant a gondolatai között, hogy talán David is ugyanazt látja, amikor ránéz, mint amit ő lát Tamanira pillantva.

Ez a gondolat elkedvetlenítette. Laurel megköszörülte a torkát, és beletúrt a hátizsákjába, hogy leplezze rosszkedvét. Elővett egy üdítőt. - Kérsz egyet? - kérdezte ösztönösen Tamanitól, és felpattintotta a doboz tetejét.

- Mi az?

- Sprite.

Tamani nevetett. - Sprite? Vagyis Tündér?2 Te viccelsz?

í Az angol nyelvben a sprite szó tündért, manót jelent. | A ford.l Laurel a szemét forgatta. - Kérsz vagy nem kérsz?

- Kérek.

Megmutatta Tamaninak, hogyan kell kinyitni a dobozt, a fiú pedig óvatosan belekortyolt. -

Húha, ez ám a valami! - Ivás közben ismét Laurelt vizsgálgatta. - Mindig ezt iszod?

- Azon kevés dolog egyike, amit szeretek.

- Nem csoda, hogy szinte színtelen a hajad meg a szemed.

- Micsoda?

- Az még nem tűnt fel, hogy az enyém nem az?

-

De... a hajadat már észrevettem. - Másra sem tudtam gondolni - tette hozzá magában.

- Sok zöldet eszem, azért. Főleg mohát a folyónál.

- Fúj!

-

Ne már, nagyon finom! Az a baj, hogy emberek között nevelkedtél. Neked is ízlene, ha megkóstolnád.

- Kösz, de inkább nem.

- Ahogy akarod. így is nagyon csinos vagy.

Laurel szerényen elmosolyodott, mikor Tamani szalutált neki az üdítősdobozzal.

- Őszibarackot eszem - bökte ki hirtelen.

Tamani bólintott. - Biztos finom. Én nem szeretem az édességet.

- Nem ez a lényeg. Attól miért nem lettem narancssárga?

- Mi mást eszel?

-

Epret, salátát és spenótot. Néha almát. Teljesen hétköznapi gyümölcsöket és zöldségeket.

-

Változatosan étkezel, így a hajad meg a szemed nem áll be egy színre, világos marad -

mosolygott önelégülten Tamani. - Egyél epret egy hétig, anyukád biztos padlót fog!

- Bepirosodnék? - hökkent meg Laurel.

-

Nem mindenhol - mondta Tamani. - Csak a szemed és a hajad töve. Mint az enyém.

Otthon ebből teremtünk divatot. Kék, rózsaszín, lila stb. Vicces.

- Ez olyan fura.

- Miért? Mert az emberek fele azt gondolja, hogy a tündérek bőrszíne zöld? Az még furább.

105

-

Talán. - Laurelnek eszébe jutott valami a múltkori találkozásból. - Azt állítod, hogy nincsen tündérpor, igaz?

Tamani biccentett, láthatóan az egyetértés jelenként, de az arckifejezése olvashatatlan volt,

-

Amikor a múltkor itt jártam, elkaptad a csuklómat, és később valami csillogó port láttam rajta. Mi volt az, ha nem tündérpor?

Tamani grimaszolt. - Bocs, óvatosabbnak kellett volna lennem.

- Miért, valami veszélyes anyag volt?

Tamani nevetett. - Á, csak virágpor.

- Virágpor?

-

Ja, tudod, virágpor - vizsgálgatta a kezét a tündérfiú, mintha valami érdekeset fedezett volna fel rajta. - Izé... beporzásra.

-

Beporzásra? - Laurel nevetni kezdett, pedig Tamani nem úgy festett, mint aki viccet mesél.

-

Szerinted miért nőtt virág a hátadra? Nem csak esztétikai oka volt. Bár a tiéd különlegesen szép volt.

-

Jaj! - Laurel egy percig nem tudott mit mondani. - A virágok beporzással szaporodnak.

- És így szaporodunk mi is.

- Te... te... te... lehet, hogy beporoztál?

-

Soha nem tennék ilyet, Laurel. - A fiú arca halálosan komoly volt.

- De megtehetted volna? - erőltette a kérdést Laurel.

Tamani lassan beszélt, és alaposan megválogatta a szavait. - Technikailag igen.

- És akkor mi történik? Gyerekem lenne?

- Olyasmi. De nem gyerek, hanem magonc.

- A hátamon növekedne?

-

Nem, nem. A tündérek virágokban nőnek. Ezt az egyet eltalálták az emberek. A... a lányt.., beporozza egy fiú, és amikor a szirmok lehullanak, ott marad egy magocska. A lány elülteti a magot, és amikor a virág kinyílik, ott van benne a magonc.

-

De... de... hogyan, izé... tudod... hogyan porozódnak be a tündérek?

-

A fiú a virágport a kezén termeli, és amikor úgy döntenek, hogy porozódni szeretnének, a fiú beleteszi a kezét a lány virágjába és ezáltal összekeverednek a pollenek. Nagyon kényes folyamat.

- Nem hangzik túl romantikusan.

-

Nincs is benne semmi romantika - válaszolt Tamani, és magabiztos mosoly terült szét az arcán. - Arra ott van a szex.

- Azt is...? - Laurel hagyta a levegőben lógni a kérdést.

- Naná.

- De a tündérek nem lehetnek terhesek, igaz?

-

Soha - kacsintott Tamani. - A szaporodást a beporzás szolgálja. A szex csak szórakozás.

-

Megnézhetem a virágport? - kérte Laurel, és kinyújtotta a kezét Tamani keze felé.

Tamani ösztönösen a háta mögé kapta a kezeit. - Most nincsen. Már nem virágzol. Csak akkor termelünk virágport, ha olyan lány van a közelünkben, aki virágzik. Megfeledkeztem magamról, ezért hagytam port a csuklódon. Már nagyon régen nem voltam olyan lánnyal, aki

—»106 —

virágzott.

- Miért nem?

-

Őrszem vagyok. Többen vagyunk, de mind fiúk. Nem jutok gyakran haza.

- Nem vagy magányos?

-

Előfordul — nézett Laurelre Tamani megint, és megváltozott a tekintete. Egy pillanatra Laurel bepillanthatott a mindig vidám, hetyke fiú álcája mögé. Szomorúságot, mély, végtelen bánatot látott. Szinte fájt neki ez a pillantás, de képtelen volt levenni a szemét Tárnámról.

Aztán amilyen gyorsan jött, a szomorúság el is tűnt, és visszatért az örök, féktelen szabadságot tükröző vigyor. - Hát, sokkal jobb volt, amikor még itt voltál. Mellesleg jó nagy bajba kevertél, tudod?

- Mit tettem?

-

Eltűntél - nevetett Tamani, és a fejét rázta. - Elképzelni se tudod, hogy örülünk, hogy visszatértél. Amikor...

- Örülünk? Ki örül még rajtad kívül?

-

Ugye nem gondolod komolyan, hogy én vagyok az egyetlen tündér errefelé?

Laurel egy, a copfjából kiszabadult hajtincset tekergetett. - De, nagyjából.

-

Addig nem láthatsz meg bennünket, amíg nem mutatjuk meg magunkat neked.

Laurel azért mégis körülnézett. - Hányan vagytok? - kérdezte, és átsuhant az agyán, hogy talán most is egy hadseregnyi láthatatlan tündér veszi körűi őket.

-

Attól függ. Shar és én szinte mindig itt vagyunk. Általában tízen, tizenöten jönnek még féléves vagy éves szolgálatra.

- Te mióta vagy itt?

Tamani megint a lány arcát bámulta, ismét azzal az kifürkészhetetlen tekintettel. - Régóta -

bökte ki végül.

- Miért vagy itt?

A fiú elmosolyodott. - Téged őriztelek. Amíg el nem tűntél.

- Engem őriztél? Miért?

- Hogy megvédhesselek. Hogy senki se jöhessen rá, mi vagy te.

Laurelnek beugrott valami az olvasmányaiból. - Én egy... egy elcserélt gyerek vagyok?

Tamani habozott. - A szó tágabb értelmében igen. Csakhogy mi nem raboltunk el senkit, hogy téged csempésszünk a helyére. Én oltványként gondolok rád.

- Mi az az oltvány?

-

Olyan növény, amelyet kimetszenek, és egy másik növénybe oltják. Oltvány, tudod.

Téged kivettek a mi világunkból, és áttettek az emberekébe.

- De miért? Sok ilyen izé... oltvány van?

- Nem, per pillanat te vagy az egyetlen.

- De miért éppen én?

Tamani előrehajolt. - Nem mondhatok el neked mindent. Kérlek, ezt ne is erőltesd, de amit el szabad mondanom, azt el is mondom, oké?

Laurel bólintott.

-

Tizenkét évvel ezelőtt helyeztek ide, ho 1

g 07

y megtaláld a helyed az emberek világában.

Laurel a szemét forgatta. - Sejthettem volna. Ki másnak jutna eszébe, hogy egy kosárban idegenek küszöbére tegyen? - Laurel szeme tágra nyílt, amikor Tamani nevetni kezdett. - Te voltál az?

Tamani még jobban kacagott, még a fejét is hátravetette. - Nem, nem, én még akkor túl fiatal voltam. De amikor idekerültem Őrségbe, az egész életedbe bepillantást nyerhettem.

Laurel nem volt biztos abban, hogy tetszik neki, amit hall. - Az egész életembe?

- Ja.

Laurel szeme összeszűkült. - Kémkedtél utánam?

- Nem igazán kémkedtem. Segítettünk.

- Segíteni, na persze - fonta össze a karját Laurel.

- Tényleg! A szüleid nem jöhettek rá, hogy mi vagy.

-

Milyen csodásan kidolgozott terv! - jegyezte meg a lány csípős hangon. - Hű, vajon mit csináljunk, hogy ezek ketten ne szerezzenek tudomást a tündérekről? Juj, megvan!

Pottyantsunk le egyet a küszöbükre!

- Nem is úgy volt. Szükség volt rá, hogy legyen egy tündérgyerekük.

- Miért?

Tamani tétovázott, majd összecsücsörítette a száját.

-

Rendben, Mr. Ha-megmondom-meg-kell-öljelek. Miért nem babakoromban küldtetek oda? - nevetett fel Laurel idegesen, - Hidd el, jobban elfértem volna abban a francos kosárban, mint háromévesen!

Tamani nem mosolygott. - Annál kicsit idősebb voltál.

- Ezt meg hogy érted?

-

A tündérek nem úgy öregszenek, mint az emberek. Kisbabakoruk szinte nincs is. Úgy néznek ki, mint a kisbabák, amikor kikelnek, de egy tündér baba sohasem olyan tehetetlen, mint egy újszülött. A tündérbabák beszélnek és járnak rögtön a születésük után, a szellemi képességük pedig talán felér egy... - Tamani elgondolkodott egy pillanatra - ...egy ötévesével.

- Tényleg?

—»108 —

-

Aha. Aztán egy kicsit lassabban nőnek, tehát mire egy tündér úgy néz ki, mint egy három-négy éves embergyerek, addigra eléri a hét-nyolc éves életkort. Szellemileg pedig a tizenegy-tizenkét évesek szintjén van.

- Hát ez furcsa.

-

Nem szabad elfelejtened, hogy növények vagyunk. Az ivadékok gondozása az állatok és az emberek szokása. Nem a növényeké. A növények utódai a magoncok, amelyek maguktól nőnek. Nincs szükségük segítségre.

-

Azt mondod, hogy a tündéreknek nincsenek szüleik? Hogy nekem sincsenek szüleim?

Tamani az ajkába harapott, és a földre bámult. - A dolgok másképpen működnek a tündérbirodalomban. Nem sok időnk van gyereknek lenni, és nincs elég felnőtt tündér ahhoz, hogy a homokozóba is jusson belőlük. Mindenkinek van egy hivatása, amelyet már nagyon korán be kell töltenie. Gyorsan felnövünk. Én tizennégy éves korom óta őrszem vagyok. Egy kicsit korán kezdtem, elég lett volna egy-két évvel később beállnom. A legtöbb tündér tizenöt-tizenhat éves korára munkába áll, és önálló életet él.

- Az nem lehet túl vidám.

- Nem is a vidámság a lényeg.

-

Ha te mondod... Tehát amikor én idejöttem, már tudtam beszélni és járni, igaz?

- Igaz.

- Hány éves voltam, amikor idejöttem?

Tamani sóhajtott, és egy pillanatig Laurel azt hitte, nem fogja elárulni neki. Aztán a jelek szerint meggondolta magát. - Hétéves voltál

-

Hét? - hökkent meg Laurel. - Akkor miért nem emlékszem semmire?

Tamani előrehajolt, és könyökével a térdére támaszkodott. - Mielőtt megválaszolom ezt a kérdést, szeretném, ha megértenéd, hogy te akkor mindenbe beleegyeztél. Semmi sem történt az akaratod ellen.

- Mi mindenbe egyeztem bele?

-

Mindenbe. Hogy idejössz, hogy betöltöd a hivatásod, hogy emberekkel élsz. Már régen kiválasztottak erre a szerepre, és te beleegyeztél abba, hogy idejössz.

- De miért nem emlékszem semmire?

-

Azt már mondtam neked, hogy az emberekkel el tudom feledtetni, hogy láttak engem, igaz?

Laurel bólintott.

-

Veled is ezt tették. Amikor elérted azt az életkort, amikor már nem különböztél az embergyerekektől, elfeledtették veled a tündér múltadat.

- Mivel? Valami bájitallal?

- Igen.

Laurel egy percig szólni sem tudott a döbbe -

n 1

e 0

t 9

tő- l. - Elfeledtették velem életem első hét évét?

Tamani komoly arccal bólintott.

- Nem is... nem is tudom, mit mondjak.

Néhány percig csendben üldögéltek, míg Laurel próbálta megérteni és megemészteni, hogy mit is jelentenek számára a hallottak. Összeadta az éveket, amelyekre Tamani állítása szerint nem emlékezhetett. - Tizenkilenc éves vagyok? - kérdezte elámulva.

- Elvileg igen. De az emberek világában tizenöt évesnek nézel ki.

-

Te hány éves vagy? - kérdezte Laurel, és reszketett a hangja a visszafojtott dühtől. -

Ötven?

-

Huszonegy - mondta Tamani csendesen. - Majdnem egykorúak vagyunk.

- Szóval csak úgy elfeledtettek velem hét évet?

Tamani vállat vont, az arca azonban feszült volt.

Laurel eddig valahogy tartotta magát, de most betelt nála a pohár. - Egyáltalán átgondolta ezt valaki? Kismillió dolog mehetett volna félre. Mi lett volna, ha a szüleim nem akarnak engem?

Mi lett volna, ha rájönnek, hogy nincs szivem, hogy nem vérzek, és hogy alig-alig lélegzem?

Tudod te, mit etetnek a háromévesekkel az emberek? Tejet, sütit és hot dogot! Meg is halhattam volna!

Tamani a fejét rázta. - Minek nézel te bennünket? Amatőrnek? Minimum öt tündér leste minden mozdulatodat és vigyázott arra, hogy minden rendben menjen. Ráadásul az evéssel nem is volt probléma. Pontosan ezért választottak téged.

- Azt nem felejtettem el, hogy mit szabad ennem?

- Ez a fantasztikus az ősztündérekben. A varázserejük egy része abban rejlik, hogy ösztönösen tudják, mi a jó nekik és a többi tündérnek. Jól jön ez a tudás akkor, amikor elixireket készítenek. Tudtuk, hogy sohasem ennél meg semmit a magad akaratából, ami rosszat tenne neked. Csak arra kellett ügyelnünk, nehogy a szüleid erőszakkal etetni kezdjenek.

Sohasem tették - mondta Tamani, mielőtt Laurel rákérdezhetett volna. - Mindent az ellenőrzésünk alatt tartottunk, egészen az... - vágott bele nem kevés ellenérzéssel - ... az eltűnésedig.

- Az eltűnésemig? Ha annyira figyeltetek, tudnotok kellett volna, hogy költözni fogunk.

-

Az utóbbi néhány évben már nem figyeltünk annyira. Én ragaszkodtam ehhez. Én... izé, én vagyok a felelős érted. Már nem voltál gyerek. Tündérévekben mérve felnőtt nőnek számítottál. A tündér mivoltodra utaló jelek nem voltak szembetűnőek. Nem estél el gyakran, a szüleid meg hozzászoktak az étkezési szokásaidhoz. Ügy gondoltam, jogod van egy kis magánélethez. Azt hittem, értékelni fogod - tette hozzá kicsit sértődötten.

-

Valószínűleg értékeltem volna, ha tudtam volna róla - adta meg magát Laurel.

Tamani mosolygott. - Az volt a baj, hogy túl messzire húzódtam vissza, ezért csak akkor értesültünk a költözésről, amikor a teherautó megjelent. Pánikba estem, ott és akkor le akartam állítani az egész dolgot. Elkábítjuk a költöztetőket, téged visszaviszünk a birodalomba, lefújjuk az egész istenverte projektet. De... fogalmazzunk úgy, hogy leszavaztak. Így aztán beültél a szüleid kocsijába, és... már ott sem voltál - nevetett fel szárazon. - Ha tudnád, mekkora bajba kerültem!

- Sajnálom.

- Semmi gond. Visszajöttél. Most már minden rendben lesz.

Laurel gyanakodva nézett fel a tündér fiúra. - Követni fogtok hazáig, aztán beosontok a hátsó kertbe? Ha már annyira szerettek mozizni...

Tamani nevetett. - Nem. Jó helyen vagyunk itt, köszönjük. Kicsit aggódtunk, hogy mi lesz, amikor kivirágzol, de szerencsére azt is remekül megoldottad.

- Tehát én ott lakom, ti meg itt?

- Egyelőre.

-

De akkor mi volt az értelme annak, hogy... oltványt csináltatok belőlem? Csak egy kísérlet része volt?

-

Nem, egyáltalán nem - Tamani gyorsan körbekémlelt a tisztáson. - Azért küldtünk oda, hogy megvédjük ezt a földet. Fontos hely ez a tündérek számára. Életbevágó, hogy olyasvalaki tulajdonában legyen, aki ért bennünket. Ez volt a fő oka annak, hogy téged közéjük küldtünk. Amikor a nagymamád meghalt, anyukád keserűségében azonnal el akarta adni a házat. Tizenkilenc éves volt, és szerintem túl sok emlék fűzte hozzá.

- Igen, már mesélte.

Tamani bólintott. - Minden sokkal jobb lett, amikor férjhez ment apádhoz. Bár az eladásról nem tett le. Akkor döntött úgy a Selie Court, hogy a családhoz küld téged. Jobban sült el a terv, mint gondolták. Anyád nagyon megszeretett téged, és már nem gondolt az eladásra.

Persze néha fel-felbukkantak vevők, de velük könnyű volt a dolgunk. Egyre kevesebben jöttek - dőlt hátra Tamani, és összefonta a karját a tarkója alatt. - Más dolgunk nem volt, mint ülni, és várni, hogy örökölj.

Laurel a kézfejét bámulta. - De mi van akkor, ha nem öröklök semmit? Mi van, ha a szüleim mégis eladják a házat?

- Nem adhatják el - közölte Tamani tényszerűen.

Laurel felkapta a fejét. - És miért nem?

Tamani ravaszul mosolygott. - Nem lehet egy olyan házat eladni, amelyikre senki sem emlékszik.

- M i van?

-

Nem csak azt tudjuk elfeledtetni az emberekkel, hogy láttak bennünket.

Laurel szeme kimeredt, amikor felfogta Tamani szavainak értelmét. - Szabotáltátok az eladást! Elfeledtettétek az emberekkel, hogy látták a házat!

- Muszáj volt.

- És az értékbecslők?

-

Hidd el, ha anyád megtudta volna, mennyit ér a ház és a föld, semmi sem tarthatta volna vissza az eladástól.

- Tehát velük is elfeledtettétek?

- Szükségszerű volt, Laurel. Higgy nekem!

- Aha... csak éppen nem sikerült - mondta Laurel csendesen.

Tamani arca megfeszült. - Hogy érted ezt? - kérdezte mély, komoly hangon.

- Anya mégis eladja a házat.

- Kinek? Senki sem járt erre megnézni. Gondoskodtunk rólai

-

Én nem tudom, apám Brookingsban találkozott azzal az emberrel.

Tamani előrehajolt. - Laurel, ez nagyon-nagyon fontos. Nem hagyhatod, hogy eladja!

—»111 —

- Miért nem?

-

Először is azért, mert itt lakom. Nem szeretnék hajléktalan lenni, De... - Tamani körülnézett. A tehetetlenség halálra idegesítette - ...nem mondhatok neked most semmit, csak azt, hogy nem szabad eladni! Kerül, amibe kerül, beszélned kell anyáddal, amikor hazamész, és mindent meg kell tenned azért, hogy el ne adja.

- Ez nem olyan egyszerű.

- Miért?

- Mert már megérkezett az ajánlat. Lassan elkészül a papírmunka is.

-

Jaj, ne! - Tamani kisimította a haját a homlokából. - Hát ez rossz hír, nagyon rossz hír.

Shar meg fog ölni - sóhajtotta. - Tudsz még valamit tenni?

-

Nem rajtam múlik - mondta Laurel. - Én nem mondhatom meg nekik, mit tegyenek.

-

Csak annyit kérek, hogy próbáld meg! Mondd meg nekik, hogy... mondj akármit! Mi is gondolkodunk majd, hogy mit lehet még tenni. Ha csak sejtenéd, milyen fontos ez a föld a birodalomnak, aludni sem tudnál, amíg biztonságba nem kerül. Szerintem le sem fogom hunyni a szemem mindaddig, amíg vissza nem térsz azzai a hírrel, hogy minden rendben.

- De miért?

Tamani nagy levegőt vett, majd hangosan kifújta. - Nem mondhatom meg. Tilos.

- Tilos? De hát én is tündér vagyok, nem?

-

Ezt te nem értheted, Laurel. Nem tudhatsz mindenről, csak mert közénk tartozol.

Egyelőre nem. A birodalom fiatal tündéreit sem engedik emberek közé mindaddig, amíg nem bizonyították a hűségüket, de még így is kevesen mehetnek át. Arra kérsz, hogy áruljam el neked a fajtánk legféltettebb titkát. Ezt nem várhatod el tőlem.

Néhány másodpercnyi csend után Laurel megszólalt: - Megteszem, amit tudok.

- Pontosan ennyit kérek tőled.

Laurel magára erőltetett egy mosolyt. - A szüleim azt fogják hinni, hogy elmebeteg vagyok.

- Ez a minimum.

Laurel egy pillanatnyi gondolkodás után Tamani vállába bokszolt.

Tamani csak nevetett.

Majd gyorsan magához tért, és a lányra bámult. Bizonytalanul közelebb lépett, és az ujjaival végigsimította Laurel meztelen karját. - Úgy örülök, hogy visszajöttél - mondta. - Nagyon hiányoztál.

- Én... én... azt hiszem, te is hiányoztál nekem.

-

Tényleg? - Olyan vad remény villant meg a fiú szemében, hogy Laurel kénytelen volt elkapni a fejét. Idegesen felnevetett.

-

Tényleg. De csak miután végleg kizártam, hogy egy bolond hajléktalan vagy.

Együtt kacagtak, és Laurel elámult Tamani mély hangjának zengésén. Apró, áramütésszerű

villámok cikáztak végig a gerincén tőle. Az órájára nézett. - Én... azt hiszem, mennem kell -

mondta bocsánatkérően.

- Térj vissza mihamarabb! - mondta Tamani. - Akkor megint beszélgethetünk.

- Az jó lenne! - mosolygott Laurel.

- Megígéred, hogy beszélsz a szüleiddel?

Laurel bólintott. - Persze,

- És hírt hozol?

- Amint tudok. De nem tudom, mikor jöhetek.

- Mesélsz rólunk a szüleidnek? - kérdezte Tamani.

-

Nem tudom - mondta Laurel. - Nem vagyok biztos abban, hogy hinnének nekem. Főleg, hogy már a virág sincs a hátamon bizonyítékként. Davidet az győzte meg.

- David... - mondta Tamani maró gúnnyal a hangjában.

- Mi bajod van Daviddel?

- Semmi. De tényleg megbízhatunk benne?

-

Igen.

Tamani felsóhajtott. - Valakinek csak el kellett mondanod... de nekem nem tetszik a dolog.

- Miért nem?

-

Mert David ember. Mindenki tudja, hogy az emberekben nem szabad megbízni. Legyél óvatos!

- Vele nem kell óvatosnak lennem. Senkinek sem fogja elmondani.

- Remélem, hogy igazad van.

Lassan sétáltak, Laurel ment elöl a keskeny ösvényen. Az erdő szélénél megálltak. - Muszáj menned? - kérdezte Tamani csendesen.

Laurelt meglepte a hangjából kicsendülő érzelem. Már feltűnt neki, hogy a fiú kedveli őt...

méghozzá nagyon. De ebben a hangban most több volt. Valami személyes, valami mélyről jövő. Az is váratlanul érte, hogy észrevette magán, nem szívesen megy haza. - A szüleim azt sem tudják, hogy itt vagyok. Meglógtam.

Tamani bólintott. - Hiányozni fogsz - suttogta.

Laurel idegesen felnevetett. - Hiszen alig ismersz.

-

Akkor is hiányozni fogsz - nézett a szemébe a tündérfiú. - Ha adok neked valamit, ígéred, hogy megőrzöd, és emlékezni, talán gondolni is fogsz rám?

-

Talán. - Tamani zöld szemével szinte keresztüllátott rajta. Belelátott a lelkébe.

Tamani leszakított egy vékony szalagot a nyakából, és egy apró, csillogó karikát nyújtott a lány felé. - Ez a tied.

A picinyke holmit Laurel tenyerébe tette. Egy aranygyűrűcske volt, kicsi kristály virággal a tetején. - Mi ez? - kérdezte Laurel elámulva.

-

Egy magoncgyűrű - felelte Tamani. - Tudod, tündérbaba... minden magonc kap egy gyűrűt még picikorában. Ha viseled, veled együtt nő. A Téltündérek készítik őket. Vagyis a Tavasztündérek készítik, de a Téltündérek bűvölik el őket. - Felemelte a kezét, és egy egyszerű ezüstkarikát mutatott Laurelnek. - Látod, ez az enyém. Olyan pici volt valamikor, mint az a másik. Már nem vagy magonc, nem tudod az ujjadon viselni, de azt gondoltam, tetszeni fog.

A pici gyűrű kivételesen gyönyörű volt. - Miért adod nekem?

-

Hogy még inkább közénk valónak érezhesd magad. Nyakláncon is viselheted - mondta Tamani, majd zavartan elhallgatott. - Csak szerettem volna, hogy a tiéd legyen - folytatta.

Laurel kérdően nézett a fiúra, de az még véletlenül sem pillantott volna rá. Bárcsak tovább maradhatna, gondolta, mennyi titok van még, amiről nem tud! - Mindig viselni fogom - ígérte.

-

És rám gondolsz majd? - Tamani tekintete foglyul ejtette. Csak egyféleképpen válaszolhatott.

—»113 —

- Igen.

-Jó.

Laurel megfordult volna, de Tamani megragadta a csuklóját. Végig a lány szemébe nézett, míg arcához emelte a kezét, és ajkával végigsimította az ujjait. A szeme egy pillanatra lemeztelenedett. Laurel úgy érezte, hogy szikraként lobban lángra attól, amit benne lát. Vad,

fékezhetetlen vágy volt abban a tekintetben. De tényleg csak egy pillanat volt az egész.

Tamani elmosolyodott, és a szikra kialudt.

Laurel a kerékpárját kereste. Tamani ajkának érintését az egész testében érezte, végigperzselte

tetőtől

talpig.

Próbált

mélyeket

lélegezni,

hogy

megnyugodjon.

Vissza-visszanézett a fiúra, miközben az autópálya felé tekert. Tamani szeme rátapadt. Még akkor is magán érezte a figyelő tekintetet, amikor már régen a kerékpárúton haladt.

TIZENÖT

DÉLUTÁN NÉGY ÓRA VOLT, amikor Laurel lerakna a kerékpárját a garázsban. Ennyi távollétet bajosan lehet tanulással igazolni. Megingott az alibije. Kihúzta magát, és benyitott a bejárati ajtón.

Az apja békésen szundikált a díványon, horkolása a megszokott ritmusban törte meg a ház csendjét. Vele nem lesz gond. Laurel meghallotta, hogy az anyja üvegekkel csörömpöl a konyhában. - Anya? - kérdezte, és odalépett hozzá.

-

Á, itt vagy! Az utolsó oldalon nagyon gyorsan átszaladtatok. Alig fél órája beszéltem Daviddel.

- Aha, ja. Könnyebb volt, mint gondoltam - mondta gyorsan Laurel.

-Jól érezted magad? Olyan kedves fiú...

Laurel bólintott. Az esze pont nem Daviden járt - egész pontosan negyvenkét mérföldre tőle.

- Ti ketten...?

- Micsoda? - Laurel próbált arra koncentrálni, amit az anyja mondott.

-

Nos, ti ketten elég sok időt töltötök abban a házban egyedül, és arra gondoltam, hogy esetleg... izé, együtt jártok?

- Nem tudom - mondta a lány őszintén. - Talán.

-

Én, én csak... tudom, hogy David anyukája néha sokáig dolgozik, és te meg David egyedül vagytok a házban, és ilyenkor könnyű... hogy is mondjam...

- Anya, vigyázni fogoki - mondta Laurel kényszeredetten.

- Tudom, hogy vigyázni fogsz, de én vagyok az anyád, így kötelességem figyelmeztetni téged - mosolygott Sarah. - Bár még nem menstruálsz, attól még teherbe eshetsz.

-Anya!!!

- Jól van, csak elmondtam.

Laurel Tamani korábbi szavaira gondolt. A beporzás a szaporodást szolgálja, a szex a szórakozást. Hirtelen kíváncsi lett, vajon mit szólna az anyja, ha elmondaná neki, hogy akkor se eshetne teherbe, ha akarna. Meg hogy soha az életben nem fog menstruálni. Hogy szexelhet csak a szex kedvéért, következmények nélkül. Sarah ettől totálisan kiakadna. Totálisan. Hiszen még ő maga sem emésztette meg a dolgot.

- Anya - zárta le az eszmecserét Laurel -, a házról és a földről akartam veled beszélni. Már olyan régóta a mi családunk birtokában van. És egész eddigi életemben ott laktam. - Laurel behúzta a nyakát, amikor az igazi otthona, az igazi szülőhelye jutott az eszébe. - Vagy legalábbis amire emlékszem belőle. - A szemét váratlanul könnyek futották el, amikor felnézett az anyjára. - Az a legvarázslatosabb hely a világon. Bárcsak ne akarnád eladni!

-115-

Az anyja sokáig vizsgálta a lánya arcát. - Mr. Barnes rengeteg pénzt kínált, Laurel. Ez azt jelenti, hogy hamarosan mindent megengedhetünk magunknak, amit csak szeretnél, és amire nem jutott pénz mostanában.

- És ha nem adnátok el? Rendben lennénk?

Sarah sóhajtott, és számításba vette a dolgot. - Apádnak most jól megy az üzlet, de semmi garancia arra, hogy ez a jövőben is így lesz - mondta, és a pultra könyökölt. - Még hosszú ideig

ilyen szűkösen kellene élnünk, Laurel. És én nem szeretek így élni. Nem csak neked kellett eddig feladnod dolgokat.

Laurel egy darabig hallgatott. A feladat úgy tűnt, meghaladja egy tizenöt éves lány képességeit. De én nem vagyok közönséges, hétköznapi lány! - gondolta. Ettől felvillanyozódva újabb lendületet vett.

- De mi lenne, ha még egyszer átgondolnád az egészet? Naaaa, csak egy hetet adj még magadnak! - kérte Laurel, miközben az anyja a száját csücsöritette.

- Szerdán kellene aláírnom a papírokat.

-

Csak még egy hetet! Kérlek! Mondd meg Mr. Barnesnak, hogy adjon még egy hetet! És ha azt látom, hogy még egyszer fontolóra veszed, és komolyan az eladás mellett döntesz, soha többé nem zaklatlak a dologgal.

Az anyja kétkedve nézett rá.

- Kérlek!

Sarah arca ellágyult. - Szerintem Mr. Barnes nem fogja visszavonni az ajánlatát akkor sem, ha kérek még egy hét gondolkodási időt.

Laurel áthajolt a pulton, és megölelte az anyját.

- Köszönöm - suttogta. - Ez nagyon sokat számít nekem.

- Hát, nem mondott valami sokat. - David egy bárszéken ült a konyhai pultnál. Az édesanyja randizott valakivel, így ő és Laurel egyedül voltak a házban. David a déli maradékot mikrózta, a lány meg a jegyzetfüzetébe firkálgatott, hogy elterelje a figyelmét az ételszagról.

-

Szerintem eleget mondott - védte Tamanit Laurel. - Úgy tűnt, többet is szeretne mondani, de nem lehetett. Láttam rajta, mennyire idegesíti.

- Akkor sem százas apasas.

-

Más. Nem csak, ahogy kinéz - nézett fel a lány a spirálfüzetből merengve. - Annyira heves! Túlspiláz minden érzést, jót is, rosszat is. Ráadásul a hevessége ragadós. - Laurel megint jegyzetelni kezdett. - Amikor ott áll melletted, te is szeretnél ugyanúgy érezni, mint ő, de nem lehet, mert az érzései villámgyorsan változnak. Kimerítő lehet mindig olyan szenvedélyesnek lenni. - Laurel testén borzongás futott végig, mert megtalálta a Tamanit leginkább jellemző szót. Szenvedélyes. Állandóan.

- Összebarátkoztatok?

- Nem tudom. - Az igazság az volt, hogy Laurel pontosan tudta, hogy Tamani őt akarja. És azt is, hogy bármennyire szeretné az ellenkezőjét, ő is vágyik a tündérfiúra. A Tamaníval töltött nap után nem érezte helyesnek, hogy az estét Daviddel tölti. Vagy az nem helyes, hogy Tamanival töltötte az egész napot? Már nem tudta biztosan.

Megérintette a gyűrűcskét, amit Tanamitól kapott. Egy vékony ezüstláncon függött a

—»116 —

nyakában. Már vagy százszor a kezébe vette. Amikor hozzáért, olyan volt, mintha Tamani a közelében lett volna. A rövid látogatás során többek lettek barátoknál. Nem, nem többek...

kapcsolatuk túlmutatott a barátságon. Barát - mennyire alkalmatlan volt ez a szó arra, hogy kifejezze a kettejük közötti vonzódást. Kötelék. Sokkal inkább kötelék. Persze Davidnek erről nem beszélhet. Még egy közömbös szemlélőnek is nehéz lett volna elmagyarázni az érzéseit, és

David minden volt, csak nem közömbös. Ha csak megsejtené, milyen érzelmi viharok dúlnak Laurelben Tamani miatt, rettentő féltékeny lenne.

Mindez természetesen nem azt jelentette, hogy nem kedvelte Davidet. A legjobb barátjának tartotta, néha még annál is többnek. David minden volt, ami Tamani nem: nyugodt, lényeglátó, logikus és megnyugtató. Laurel érzései David iránt korántsem voltak viharosak, kaotikusak.

Egyenletesen erős vonzódást érzett. David olyan állandóságot jelentett Laurel életében, amelyet Tamani sohasem tudott volna biztosítani. Két fél, amely sohasem válhat egésszé.

David végre befejezte a vacsorát. Laurel eltolta maga elöl a füzetet. - Köszönöm, hogy fedeztél.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy anya ide fog telefonálni.

David vállat vont. - Már régen eljöttél otthonról, és anyukád tudja, hogy nem a biológia a kedvenced.

-

Viszont tényleg azt olvasgattam délután - mondta Laurel. - Azt tudod, hogy a növények kiszűrik a szén-dioxidot a levegőből, és oxigént bocsátanak ki, igaz?

- Aha, ezért kell megmentenünk az esőerdőket, meg minden.

-

Arra gondoltam, hogy igazából nekem sincsen szükségem oxigénre.

- Azt akarod mondani, hogy te is szén-dioxidot lélegzel be?

- És oxigént lélegzek ki, igen.

- Hát, ha belegondolok, igazad lehet.

- Az is eszembe jutott - folytatta Laurel -, hogy megpróbálhatnánk még egy kísérletet.

David meglepetten nézett rá. - Milyen kísérletet?

-

Hát, a levegőt nem lehet mikroszkóp alatt nézegetni. Csak úgy lehetünk biztosak abban, hogy oxigént lélegzek ki, ha te aztán gond nélkül be tudod lélegezni.

David kezdte érteni, hová akar Laurel kilyukadni. - És hogyan akarod végrehajtani a kísérletet? - kérdezte, és aprócska mosoly jelent meg a szája sarkában.

-

Hát, igazából arra gondoltam, hogy úgy kellene, mint a szájból szájba történő

lélegeztetést. Azzal a különbséggel, hogy először te fújsz levegőt az én számba, aztán nem veszel levegőt, hanem megvárod, hogy én ugyanazt a levegőt visszafújjam a te szádba. -

Laurel egy pillanatig a fiú arcát vizsgálta, majd gyorsan hozzátette: - De persze nem muszáj.

Csak egy ötlet volt.

-

Lenyűgöztél - mondta David. - Egyedül is bele tudsz lapozni a bioszkönyvbe.

Laurel a szemét forgatta, de közben vigyorgott. - A Google lett a legjobb haverom.

David felnevetett, de próbálta egy köhögéssel leplezni.

Laurel rámeredt.

-Jó ötlet - mondta David. - Vágjunk bele!

David szembefordult Laurellel, a térdük összeért.

-

Először te vegyél egy nagy levegőt, tartsd vissza a lélegzeted tíz másodpercig, hogy a tüdődnek legyen elég ideje szén-dioxiddá alakítani. Aztán fújd be a számba, én letüdőzöm.

-117-

Várok tíz másodpercet, majd visszafújom a szádba, oké?

David bólintott.

Egyszerűen hangzott. Leszámítva a szájból szájba részt. De Laurel ezzel is meg tudott birkózni. Remélhetőleg.

David mellkasa megemelkedett, miközben beszívott egy nagy adag levegőt, az arca pedig kivörösödött, míg bent tartotta.

Innen nem lehet visszafordulni.

Tíz másodperc elteltével David intett Laurelnek, közelebb hajolt a lányhoz, szemét az ajkaira függesztve. Laurel igyekezett a feladatra összpontosítani, miközben előredőlt. Amikor az ajkuk gyengéden összeért, Laurel majdnem megfeledkezett magáról, és levegő után kezdett kapkodni. De David szerencsére időben rászorította a száját az övére, és befújta a használt levegőt. Laurel érezte, hogy megtelik a tüdeje.

David hátradőlt, és Laurel elkövette azt a hibát, hogy a szemébe nézett. El kellett mosolyodnia, majd el is fordult a fiútól, miközben tízig számok. David ismét előredőlt, és szelíden maga felé vonta Laurelt.

Laurel ezúttal habozás nélkül hajolt felé. David megint odanyomta a száját Laurel ajkaira, majd kissé ki is nyitotta. Laurel visszafújta a levegőt a tüdejéből a fiú szájába, és érezte, ahogy David mélyen beszívja azt. Eltelt egy kis idő, mielőtt David elhúzódott tőle.

- Hűha! - fújta ki a levegőt , és végigsimított a haján. - Hűha! Hát ez állat volt! Hú, kicsit elszédültem. Laurel, szerintem majdnem száz százalékban tiszta oxigént lélegzel ki!

-

Nem fogsz leesni a székről, ugye? - tette a kezét David térdére a lány.

-

Jól vagyok! - mondta David, és mélyeket lélegzett. - Várj egy másodpercet... - A kezébe fogta Laurel ujjait, amelyek még mindig a combján pihentek. Laurel felnézett, mikor a fiú beszívta az alsó ajkát és vigyorogni kezdett.

- Mi olyan vicces?

- Bocs - monda David és elvörösödött. - De olyan édes az ízed!

- Hogy érted azt, hogy édes?

David megint megnyalta az alsó ajkát. - Mézízed van.

- Méz???

-

Igen. Azt hittem, megőrültem azon a napon, amikor... tudod, azon a napon. De ma is ugyanazt éreztem. Nagyon édes az ajkad. - Egy pillanatra elhallgatott, majd elmosolyodott. -

Nem is méz. Nektár. Igen, inkább nektár.

-

Hát ez szuper! Egész életemben magyarázkodnom kell majd, ha megcsókolok valakit.

Hacsak nem téged... vagy egy másik tündért csókolok meg. - Majdnem kimondta Tamani nevét. Az ujjai megint a gyűrűcskét keresték.

David vállat vont. - Akkor rajtam kívüi ne csókolj meg mást!

- David...

-

Csak a kézenfekvő megoldást kínálom a problémádra - mondta a fiú, és védekezőleg feltartotta a kezét.

-

Az: hiszem, esélyem sincs arra, hogy én legyek az iskola csókkirálynője.

David a fejét rázta. - Amúgy se lennél az, te nem vagy olyan. Túl vajszívű vagy. Mindig attól

—»118 —

tartanál, hogy összetöröd annak a fiúnak a szívét, akit megcsókolsz.

Laurel nem tudta, hogy David dicséretnek szánta-e ezt, mindenesetre úgy hangzott. - Köszi, azt hiszem, igazad van.

-

Az micsoda? - kérdezte a fiú, és a láncra mutatott. - Mindig azt babrálod.

Laurel a blúza mögé ejtette a gyűrűcskét. Talizmán volt az, mindig Tamani felé irányította a gondolatait. Azon tűnődött, hogy Tamani vajon tudta-e, hogy így lesz, mikor neki adta. Maga

is meglepődött azon, hogy nem idegenkedik ettől a gondolattól. - Egy gyűrű - vallotta be végül Tanamitól kaptam.

David furcsa pillantást vetett a lányra. - Tamani gyűrűt adott neked?

-

Nem arról van szó! - Férfiak... - Ez egy babagyűrű. Minden tündér kap egyet kiskorában.

- Bár azt a belső késztetést érezte, hogy legyen a gyűrű az ő titka, mégis előhúzta a láncot a blúza alól, és megmutatta Davidnek a kis karikát.

-

Nagyon szép - mondta David szemrehányóan. - Miért adta neked?

Laurel próbálta elbagatellizálni a kérdést. - Nem tudom. Azt akarta, hogy tartsam meg.

David sokáig nézegette a kis ékszert, aztán visszaejtette Laurel blúza mögé.