HUSZONKETTŐ
DAVID HONDÁJA BEHAJTOTT az ismerős zsákutcába a Sea Cliffen. - Ott van a végén - mutatott a házra Laurel.
- Akkor itt álljunk meg! - mondta Tamani.
David a járdaszegély mellé kormányozta az autót, és csendben tanulmányozni kezdték a házat.
A reggeli félhomályban meg tudták állapítani, hogy valaha szürke lehetett. Laurel az eresz szép, de mára már töredezett ívét nézte, meg a díszes ablakkereteket. Szinte maga előtt látta, milyen gyönyörű volt száz éve. Mióta lehet a trolloké? Beleborzongott a gondolatba, hogy a trollok esetleg nem megvették a házat, hanem legyilkolták a benne élő családot és megszállták. Abban a pillanatban ez a történet hihetőbbnek tűnt, mint az ingatlanvásárlás.
Tamani előhúzott egy övet a zsákjából, és belenézett a kis zsebekbe is. Átnyújtott Laurelnek egy bőrszíjon lógó tokot, amelyben egy kés volt. - A biztonság kedvéért - mondta.
Laurel érezte a kés súlyát, de néhány másodpercig csak meredt rá.
- A derekadra való - segített neki Tamani.
Laurel tekintete Tamanira villant, de szó nélkül a derekára csatolta a szíjat.
-
Készen vagy? - kérdezte Tamani. Nagyon komoly volt az arca. Homlokára hulló fürtjei hosszú csíkokban vetettek árnyékot a szemére. Annyira koncentrált az előtte álló feladatra, hogy összeráncolt szemöldöke és homloka erősen emlékeztetett a magazinok parfüm-reklámjaínak modelltípusára: íme, a gondterhelt férfiember.
-Igen - suttogta Laurel.
Tamani kimászott a hátsó ülésről, és halkan becsukta a kocsiajtót. Laurel is kioldotta a biztonsági övét, de megérezte David kezét a vállán. A fiú Tamanira pillantott, amikor Laurel visszanézett rá. - Ne menj! - suttogta halkan, de határozottan.
Laurel megszorította a kezét. - Mennem kell. Nem hagyhatom, hogy egyedül csinálja végig.
David állkapcsa megfeszült, és komoran bólintott. - De gyere vissza! - mondta parancsolóan.
Laurel képtelen volt szóra nyitni a száját. Bólintott, és kilökte az ajtót. Tamani bedugta a fejét, és Davidre nézett. - Körülbelül tíz perc múlva indulj el, és gyere egy kicsit közelebb. Ha akadna bárki, aki előtt titokban marad az ottlétünk ennyi idő alatt, akkor az azért van, mert meghaltunk.
David nyelt egyet.
- Nagyon, de nagyon figyelj! Ha bármelyikük kijönne, hogy elkapjon téged, taposs a gázra.
Ha elkapnak, mindennek vége. Tehát indíts! Menj el Sharhoz, és mondd el neki, hogy mi történt.
Laurelnek nem tetszett a terv.
Tamani habozott. - Sajnálom, hogy ennél többet nem bízhatok rád - mondta őszinte hangon.
- Tényleg sajnálom. - Becsukta az ajtót, megfogta Laurel kezét, és elindult a ház felé. Vissza
—»155 —
sem nézett.
Laurel addig nem vette le a szemét Davidról, amíg be nem fordultak a sarkon.
Nagyjából azon az úton közelítették meg a házat, mint előző éjjel Laurel és David. Laurel egyre nehezebben vette a levegőt, ahogy közelebb értek azokhoz a teremtményekhez, akik
megpróbálták megölni. Ki a fene sétál önként a halál torkába? - kérdezte magától, és a fejét csóválta. Tamani hátát nézte. A tündér fiú magabiztossága még a fal mellett osonva is felbártorította. Miatta vagyok itt - ismételgette magában addig-addig, amíg végül ez tűnt az egyetlen reális lehetőségnek.
A betört ablak közelében Tamani a málladozó falhoz nyomta Laurelt. Bekukkantott a töredezett ablakkereten. A trollok még arra sem vették a fáradságot, hogy bedeszkázzák.
Tamani az övének egyik zsebében turkált. Előhúzott egy barna szívószálszerűséget, amibe bedugott egy apró valamit. Féltérdre ereszkedett, majd felemelkedett a faltól, egy pillanatra felfedve magát a szobában tartózkodók előtt. Belefújt a csőbe. Laurel hallotta, hogy valami elsüvít mellette.
Aztán Tamani hasra vágta magát, és a repedezett párkány alatt kúszott a ház háta mögé.
Laurel követte, szintén hason csúszva. - Most mit csináltál? - kérdezte.
De Tamani az ajkához emelte a mutatóujját, és tovább kúszott. Néhány másodperc múlva Laurel beszélgetésfoszlányokat hallott. Egy méterrel előtte Tamani megállt, és kikémlelt a sarkon. Felnézett a lugas korhadozó rácsozatára, és megkockáztatott egy aprócska mosolyt.
Laurelhez fordult, maga mellett a földre mutatott, és azt suttogta: - Maradj!
Laurel szívesen vitába szállt volna vele, de amikor felfedezte a rácson végigfutó repedéseket, úgy döntött, hogy az extra súly kivételesen megnehezítené Tamani dolgát. Tamani, mint egy gyík, halkan kúszott fel a rácson, ami meglepte Laurelt, szerinte ez ugyanis képtelenség volt. A tündérfiú ebben a pillanatban leginkább egy ügyes kismajomra emlékeztette, nem pedig emberre.
—»156 —
Laurel a ház sarkánál gubbasztott, és kikukucskált. A sebhelyes arcú és barátja egy koszos díványon heverésztek a szintén koszos verandán. Túl halkan beszélgettek ahhoz, hogy Laurel hallhassa, mi a téma, de amikor visszaemlékezett az előző esti társalgásra, nem is bánta.
A sebhelyes arcú ásított, a másik troll pedig már félig aludt. Laurel hallott egy halk surrogást, amikor Tamani átmászott a tetőn, de a két troll vagy túl fáradt volt, vagy túlságosan elmerültek a beszélgetésben, mert egyikük sem nézett fel.
Bár Laurel tudta, mire készül a tündérfiú, mégis el kellett fojtania egy sikolyt, amikor Tamani egy kecses ugrással a két troll előtt landolt. Olyan gyorsan mozgott a keze, hogy képtelenség volt szemmel követni. Hangos csattanással ütötte össze a két szörny fejét. A trollok teste visszahanyatlott a díványra, és nem mozdultak többé.
Laurel tett egy lépést előre, a lába alatt megcsörrent egy száraz falevél.
- Várj! - kérte halkan Tamani. - Hadd fejezzem be! Nem kellene végignézned.
Csakhogy a csábítás túl nagy volt. Tamani nem nézett vissza a lányra, így ő sem húzódott vissza. A fal takarásából nézte lenyűgözve, mire készül a tündér.
Tamani a sebhelyes arcú vállára térdeit, és két keze közé fogta a fejét. Mire Laurel felfogta, mi fog történni, már késő volt. Képtelen volt lehunyni a szemét, tehetetlenül bámulta, ahogy Tamani egy gyomorszorító, fülsértő hang kíséretében kitekeri a troll nyakát. Tamani visszahajította a sebhelyes arcút a díványra, és miközben a másik trollt vette kezelésbe, Laurel meredten bámulta az élettelen arcot. Most először látta a trollt torz vigyora nélkül.
Amikor Tamani rátérdeit a másik troll vállára is, Laurel gyorsan visszaugrott a fal jótékony takarásába, és bedugta a fülét. Nem mintha számított volna. A vörös nyakának roppanása így is megtalálta az utat a füléhez, és a képzelete pótolta, amit a szemével nem látott. Amikor Tamani bársonyos keze megérintette a vállát, megrándult ijedtében.
- Gyere, mennünk kell! - karolta át a fiú Laurelt, és távolabb vonszoltaa halott trollok látványától, de a lány folyton visszanézett. Olyanok voltak, mintha aludnának.
- Muszáj volt? - suttogta Laurel, és próbált arra koncentrálni, hogy az a két alak tegnap éjjel meg akarta ölni őt és Davidet. De a halvány reggeli fényben olyan ártalmatlannak tűntek. Torz arcuk békét és megnyugvást tükrözött.
- Igen. Az az Őrszemek egyik alapelve, hogy gonosz trollt sohasem hagyunk életben. Erre esküdtem fel. Mondtam neked, hogy ne gyere velem.
Tamani előkapott valamit az övéből, és befújta vele a hátsó ajtó pántját. Az ajtó hangtalanul kinyílt. Laurelnek eszébe jutott Bess, és kissé vonakodva követte a fiút. De az állat ernyedten feküdt a földön. Tamani lehajolt hozzá, és kivett egy nyilacskát a nyakából. Laurel emlékezett a barna csőre, és rájött, mit tett a tündér fiú.
- Halott? - kérdezte suttogva.
Tamani a fejét rázta. - Csak alszik. A halálos nyilak sokkal nagyobbak és lassabban hatnak. Ha
~ 157 -
lett volna ideje nyüszíteni, azzal minden t tönkrevágott volna - mondta, majd ismét az övébe nyúlt. Nagyot sóhajtott, miközben lecsavarta egy üvegcséről a kupakot. - Ezeket mindig nagyon sajnálom. Túl ostobák ahhoz, hogy felfogják, mit tesznek. Nem bűnösebbek annál a tigrisnél vagy oroszlánnál, amelyik zsákmányra vadászik. Legalábbis kezdetben. De mivel arra tanítják őket, hogy gyűlöljék a tündéreket, és hogy minden körülmények között engedelmeskedjenek a gazdájuknak, nagyon veszélyesek. - 'Lehúzta Bess egyik szemhéját, és
két cseppet csepegtetett bele valami sárga folyadékból. - Pár perc múlva halott lesz - mondta, és visszatette az üvegcsét a zsebébe.
Olyan közel hajolt Laurelhez, hogy a fülébe súghassa: - Nem tudom, hol van a harmadik. Ha megtaláljuk, és sikerül meglepni, könnyű dolgunk lesz. Gyere utánam, de kifelé menet egyetlen szót se szólj, rendben?
Laurel bólintott, és csak remélni tudta, hogy képes olyan halkan suhanni, mint a fiú. Soha életében nem érezte magát ügyetlennek, mindig is kecsesebb mozgása volt, mint a kortársainak, de Tamanihoz képest elefánt volt a porcelánboltban. Viszont Tamani lábát figyelve és a lábnyomába lépve sikerült neki viszonylag hangtalanul végigmennie a lépcsőn.
Három termen is áthaladtak. Semmi sem volt bennük, csak letakart bútorok és por. Tamani bekukkantott a negyedik ajtón, és azonnal az övéhez kapott. Laurel is meglátta Barnes hosszúkás árnyékát a keletre néző ablakon át betűző nap fényében. A profilja még árnyékként is eltéveszthetetlen volt. Tamani megint előhúzta a hosszú csövet, és féltérdre ereszkedett.
Mély lélegzetet vett, és célzott. Egy apró fújás, és máris süvített a nyíl.
Laurel az árnyékot figyelte. Egy rezzenés és egy morrantás. Örökkévalóságnak tűnő
másodpercek teltek el, míg az árnyékfej le nem bukott az asztalra. Tamani a padlóra mutatott, ott, ahol Laurel a falat támasztotta, és megint azt suttogta neki, hogy maradjon.
A lány kivételesen engedelmeskedett.
Tamani előrekúszott, és néhány másodpercig a mozdulatlan troll mögött guggolt. Laurel, mint egy árnyjátékban, látta, hogy a keze a troll fejéhez közelít. Tudta, hogy mi következik, és erősen összeszorította a szemét, kezét pedig a fülére szorította. A következő hang, ami eljutott a tudatáig nem az ismerős roppanás volt, hanem egy hatalmas puffanás, ami a háta mögötti falat is megremegtette.
- Te tényleg azt hitted, hogy ilyen kis tündértrükkökkel túljárhatsz az eszemen?
Laurel szeme tágra nyílt, és arra a pontra villant, ahol másodpercekkel korábban Tamani állt.
Nem látta Barnest, de Tamani a fal mellett feküdt, és a fejét rázta, miközben Barnesra nézett.
Laurel látta, hogy a hosszú árnyék Tamani felé vetődik, és figyelmeztetésképpen sikoltani akart, de Tamani eltűnt, mielőtt Barnes teste becsapódott a falba, és megrepesztette a vakolatot.
Tamani a szobában cikázott, míg Laurel igyekezett minél szorosabban a falhoz simulni. Most már az egész ház beleremegett, ahogy Barnes megpróbált Tamani nyomában maradni, miközben a tündérfiú újra és újra kicsúszott a kezei közül. A lány figyelte, mint táncolnak az árnyak, és még a lélegzetét is visszatartotta, nehogy egy mozdulattal, egy hanggal elárulja a jelenlétét.
Barnes nagyot kiáltott, és hosszú karjával mellbe taszította Tamanit, majd a déli falnak lökte
- ahhoz a falhoz, amely másik oldalán Laurel kuporgott. Repedések futottak végig a vakolaton, ahoi Tamani becsapódott, és a fiú a földre zuhant. Laurel az akaratával próbálta rákényszeríteni, hogy álljon fel és ugorjon félre, de Tamani feje oldalra billent, és a fiú erősen zihált.
—»158 —
- így mindjárt más - mondta Barnes.
Laurel visszahúzta a fejét, de tulajdonképpen mindegy volt, Barnes háttal állt neki valahol a szoba közepén, és Tamani fölé tornyosult. Előrehajolva mustrálta a tündérfiút, majd harsogó
kacagásban tört ki. - No, nézzenek ide! Kisfiú. Egy kisbaba. Vagy már annyi idős, hogy őrszem lehess ?
- Elég idős vagyok hozzá - felelte rekedten Tamani, és keményen a troll szemébe nézett.
- Téged küldtek, hogy elintézz? A tündérek mindig is bolondok voltak.
Tamani kirúgott az egyik lábával, de ez alkalommal túl lassú volt. Barnes megragadta a lábszáránál fogva, csavart egyet rajta, a levegőbe emelte a tündérfiút, majd olyan erővel vágta ismét a falhoz, hogy a vakolat peregni kezdett.
- Keménykedni akarsz, kisfiú? Akkor legyünk kemények! - mondta Barnes. - Az az igazság, hogy én is inkább keményen szeretem.
Laurel szeme tágra nyílt a rémülettől, amikor Barnes egy pisztolyt húzott elő az övéből, Tamanira célzott vele, és meghúzta a ravaszt.
—»159 —
Laurel fejében egy fülsiketítőén éles sikoly visszhangzott, amikor a szobát megtöltötte az eldördülő fegyver hangja, de csak egy nyüszítés hagyta el a száját. Miközben a puskapor szaga csípte az orrát, fojtott kiáltást hallott. Laurel kinyitotta a szemét, és pillantásával Tamanit kereste. A fiú arcát eltorzította az iszonyatos kín, és összeszorított fogai közül is kiszűrődött a fájdalmas nyöszörgés. Két kezével átkulcsolta a lábát, az ujjai közül folyadék szivárgott, miközben a trollra bámult.
Barnes ismét célzott, és Tamani képtelen volt visszafojtani az üvöltést, amikor a golyó a másik combjába fúródott. Laurel egész testében reszketett, mert Tamani sikolya áthatolt minden szimmetrikus, rendezett sejtjén, őskáoszt idézve elő. Tett egy lépést előre, ekkor találkozott a pillantása Tamaniéval, amely azt parancsolta, hogy egy lépést se többet. Laurel nem tudott mit felelni, mert a fiú ekkor már Barnesra nézett. Tamani homlokán verejték gyöngyözött, miközben Barnes leeresztette a fegyvert, majd az asztalára tette, és a tündérhez lépett.
- Nem készülsz sehová, igaz?
Gyűlölet lángja csapott ki Tamani szeméből, amikor felnézett a nagydarab szörnyre.
- Éppen azon a reggelen jelensz meg itt, amikor nekem a városban kellene lennem, hogy végre aláírjuk azokat a papírokat, amelyek a kezemre játsszák a földet a kapuval. Nem vagyok ostoba, nem hiszek a véletlenekben. Honnan tudtad?
Tamani összeszorította az ajkait. Egy szót sem szólt.
Barnes belerúgott Tamani lábába, és a tündérfiú megint felnyögött. - Honnan? - üvöltötte Barnes.
Tamani megint nem szólt egy szót sem. Laurel tudta, hogy már nem sokáig bírja tehetetlenül nézni barátja szenvedését. Tamani szorosan lezárta a szemét, és amikor egy pillanatra mégis kinyitotta, Laurelre nézett.
A lány tudta, mit kérnek tőle ezek a szemek. Azt kérik, hogy tartsa be az ígéretét. Azt kérik tőle, hogy fordulón meg, menjen le a lépcsőn, és siessen vissza az erdőbe Sharhoz.
A szavát adta.
De biztos volt benne, hogy ezt képtelen megtenni. Nem hagyhatja itt Tamanit. Egy világosabb pillanatában átcikázott a fején, hogy inkább itt hal meg a fiúval, de nem hagyja el halála percében.
A felismerésnek ebben másodpercében a szeme a pisztolyra tévedt.
Barnes az asztalon hagyta, és egyáltalán nem figyelt rá. Lecsukott szemhéja alól Tamani
~ 160 -
követte a lány pillantását. Visszanézett Laurelre, és olyan finom mozdulattal intett nemet, hogy a lány is alig látta. Majd felszisszent, és nyögni kezdett, mert Barnes megint belerúgott egyet.
- Honnan tudtad?
Barnes Tamani mellett térdelt. Laurel számára világossá vált, hogy ennél jobb alkalom nem kínálkozik. Előrekúszott, miközben próbált a Tamanitól látott magabiztossággal és könnyedséggel mozogni.
-
Tíz másodperc múlva fogom a lábadat, és minden rostot eltörök benne.
—»161 —
Laurel ujjai a pisztolyra fonódtak. A lány megpróbált visszaemlékezni mindarra, amire az apja tanította a fegyverekről. Ez a darab nehéz és szögletes volt, hasonlított a vízipisztolyokra.
Laurel kereste a biztosítékot vagy a kakast, de egyiket sem találta. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és nagyon reménykedett abban, hogy csak meg kell húznia a ravaszt, és a fegyver elsül.
-
Adok egy utolsó esélyt, hogy válaszolhass, tündér! Egy, kettő, há...
-
...rom! - fejezte be a mondatot Laurel, és a troll fejére célzott a pisztollyal.
Barnes megmerevedett.
- Állj fel! - parancsolta Laurel kartávolságnyira a szörnytől.
Barnes lassan felállt, és Laurel felé fordult.
- A falhoz! - kiáltotta a lány. - El tőle!
Barnes felnevetett. - Hűha, le akarsz lőni? Egy ilyen aprócska lény, mint te?
Laurel megrándult, amikor meghúzta a ravaszt, és sírni lett volna kedve a megkönnyebüléstől, amikor egy lövedék a falat érte. Megint Barnes fejére célzott.
-
Oké - mondta a troll, tett néhány lépést hátra, és megfordult. Amikor szembe találta magát a lánnyal, nagyot nézett. - Azt hittem, megöltelek.
-
Hinni a templomban kell - mondta Laurel büszkén. A hangja nem remegett annyira, mint a lába.
-
A fiaim elfelejtették... Várj, nem is... - szagolt gyanakodva a levegőbe Barnes. - Te... nem érzem... - A hangja elhalkult, miközben Tamani felé fordult. Azután vészjóslóan felnevetett. -
Értem már! A tündérek odáig süllyedtek, hogy oltványokat küldjenek az emberek közé!
Oltványokat! - Tamanira nézett, és csevegő hangnemben folytatta. - Mikor tanuljátok már meg, hogy mindig a trollok állnak elő a leghasználhatóbb ötletekkel?
Laurel megint a falba lőtt. Barnes összerezzent. - Vége a dumának! - mondta a lány.
Ott álltak egymással szemben, szinte patthelyzetben. Barnes majdnem biztos volt abban, hogy a lány nem lövi le, Laurel meg nem volt biztos abban, hogy képes megtenni. De azt nem akarta, hogy Barnes ezt megsejtse.
Sajnos csak úgy lehetett feloldani ezt a helyzetet, ha lelövi. Izzadt ujja csúszott a ravaszon.
Felemelte a pisztolyt, míg csöve teljesen el nem takarta a troll arcát, aki így kikerült a látószögéből.
Ennyire érezte képesnek magát.
- Emlékszel mindenre, amit meséltem, ugye, Laurel? - kérdezte Tamani csendesen. - Ez a szörnyeteg meg akart öletni, megmérgezte az apádat, manipulálta az anyádat... Újra meg fogja próbálni, ha életben hagyod.
- Ugyan, ugyan, kicsit túlértékeled a képességeimet - mondta Barnes gúnyos mosollyal.
Laurel lassan, akadozva lélegzett, a kifújt levegő szinte sziszegve hagyta el a száját, miközben kényszeríteni próbá -l1
t 6
a 2
- a ravaszon levő ujját, hogy megmozduljon. De a karja megroggyant, és néhány centivel lejjebb eresztette a fegyvert. Barnes arcán mosoly jelent meg.
- Tudtam, hogy képtelen vagy megtenni - gúnyolódott. Azután hirtelen lehajolt, és Laurelre vetette magát.
Laurel csak a vérben forgó, ölni kész szemeket és a karomként begörbített ujjakat látta. Nem érezte a fegyver súlyát a kezében, mikor az ujja görcsbe rándult, és egy lövés éles hangja
visszhangzott a dobhártyáján. Barnes teste összerándult. A vállát érte a golyó. Laurel felsikoltott, és leejtette a pisztolyt.
Tamani egy nyögéssel előregurult, és megragadta a fegyvert. Barnes üvöltött fájdalmában, de a szeme ismét Laurelt kereste.
- Hagyd őt békén, Barnes! - kiáltotta Tamani és célzott.
Barnesnak alig maradt ideje észrevenni, hogy a pisztoly csöve ismét ráirányul. Amikor Tamani meghúzta a ravaszt, Barnes az ablak felé vetődött, és nagy csörömpöléssel keresztülesett rajta, le a mélységbe. Tamani lövése célt tévesztve a falba csapódott. Laurel a repedt ablakpárkányra könyökölve még látta, hogy Barnes a folyó felé menekül, aztán véres teste eltűnt a szeme elől.
Tamani nagy koppanással a padlóra dobta a nehéz fegyvert. Laurel térdre esett, és a karjaiba vetette magát. Tamani hangosan felnyögött, de amikor Laurel el akart húzódni, a mellkasához szorította a lányt. - Ne merészelj még egyszer így megijeszteni!
- Én? - tiltakozott Laurel. - Nem engem lőttek meg! - Karjait a fiú nyaka köré fonta. Az egész teste reszketett.
Azonban amikor lépéseket hallott a lépcső irányából, felkapta a fejét. Tamani kicsit odébb tolta a lányt, felkapta a pisztolyt, és az ajtóra célzott.
David sápadt arca jelent meg a lépcső tetején. Tamani megkönnyebbülten felsóhajtott, leengedte a fegyvert, erőtlen karja lehanyatlott.
- Hallottam a lövéseket, és láttam, hogy Barnes elmenekül - mondta David remegő hangon.
- Hát ti? Jól vagytok?
- Hekaté szemére, egyikőtök se tudja betartani a legegyszerűbb utasításokat? - morogta Tamani.
- A jelek szerint nem - mondta Laurel szárazon.
- Mi történt? - kérdezte David, és döbbenten nézett szét a feldúlt szobában.
- Majd a kocsiban elmeséljük. Gyerünk David, Tamaninak segítségre van szüksége! -
Mindketten Tamani hóna alá nyúltak, és felemelték a tündérfiút a földről. Tamani igyekezett szembeszállni a fájdalommal, de Laurel összerándult, valahányszor egy visszafogott nyögés hagyta el a fiú száját. Már félig átértek a szobán, amikor Laurel megállt. - Várjatok! - mondta, és Davidre bízta Tamanit. Visszaszaladt az asztalhoz, és megnézte az iratokat. A legfelső papír vérfoltos volt. Trollvér, grimaszolt Laurel. Vett egy mély lélegzetet és átlapozta őket. Minden olyan iratot, amelyen az anyja neve és címe szerepelt magával akart vinni. Szerencsére nem volt túl sok belőlük.
- Menjünk! - mondta végül, és ismét Tamani karja alá bújt.
Csendben haladtak el a trollok holttestei mellett. A nap már melegen sütött, és Laurel nagyon remélte, hogy senkibe nem ütköznek bele, míg a láthatóan sérült fiút a kocsihoz cipelik. Kicsit későn jutott eszébe, hogy Davidén kívül más is lehett, aki a lövéseket meghallotta. Végignézett az utcácska romos épületein, és úgy döntött, hogy tulajdonképpen mindegy. Ezek az emberek nyilván megszokták már, hogy időnként eldördül e —
g »
y 1
l63
ö —
v
és a közelben.
David a hátsó ülésre fektette Tamanit, és próbálta kényelembe helyezni, de Tamani félrelökte a segítő kezet. - Csak vigyél vissza Sharhoz! Siess!
David Laurelnek is kinyitotta az ajtót, de a lány nemet intett, és becsúszott a hátsó ülésre Tamani mellé.
Ölébe vette Tamani fejét, aki úgy bújt hozzá, mint egy gyerek. Folyton felnyögött, amikor David áthajtott egy buckán. A tündérfiú arca sápadt volt, haja összeragadt az izzadságtól.
Laurel kérte, hogy nyissa ki a szemét, de Tamani nem engedelmeskedett. A légzése egyre szaggatottabbá vált. Laurel Davidre pillantott, aki addig a visszapillantó tükörből nézte a lányt.
- Nem tudnál egy kicsit gyorsabban menni? - könyörgött.
David grimaszolt, és a fejét rázta, - Nem hajthatok gyorsan, Laurel, túl kockázatos. Mit gondolsz, mit szólna a rendőrség, ha meglátnák Tamanit? - A lány szemébe nézett a visszapillantó tükrön keresztül. - Olyan gyorsan megyünk, amilyen gyorsan csak merek, ígérem.
Laurel szeme megtelt könnyel, de bólintott. Igyekezett nem gondolni arra, hogy Tamani kezének szorítása a karján egyre gyengébb.
Az út többnyire üres volt, de Laurel lélegezni is alig mert Crescent Cityn és Klamathon keresztül, amikor szembejött velük néhány autó. Egy férfi meg is bámulta. Laurel azon gondolkozott, hogy vajon nem felemás szemeket rejt-e a napszemüveg. Amikor már szinte biztosra vette, hogy a férfi egy troll, akit azért küldtek, hogy befejezze, amit Barnes elkezdett, az autós végre levette róla a szemét, és lekanyarodott egy mellékutcába.
Végre megpillantották a bekötőutat, és David letért a főútról. A kövezetlen szakasz rázós volt, de Tamani már nem tiltakozott, amikor áthajtottak egy-egy keréknyomon. Laurel már borzasztóan aggódott, amikor David végre az út végére ért és leparkolt.
- Siess David! - könyörgött suttogva a lány.
David a kocsi másik oldalához rohant, és segített Laurelnek kiemelni Tamani testét.
Elcipelték a ház mellett, le az ismerős ösvényen az erdő felé. Ahogy elérték a fákat, Laurel zokogva kiabálni kezdett: - Shar! Shar! Segíts!
Szinte egy pillanat sem telt bele, és Shar máris előlépett egy fa mögül. Ha meg is lepődött, az arcáról semmit sem lehetett leolvasni. - Viszem - mondta nyugodtan. Átvette Tamani testét Laureltői és Davidtől, és a vállára vetette. - Te nem jöhetsz tovább - mondta Davidnek. - Ma legalábbis nem.
David összehúzta a szemöldökét, és Laurelre nézett. Laurel megölelte. - Ne haragudj! -
suttogta a lány, és Shar után indult.
David elkapta a kezét. - Visszajössz, ugye? - kérdezte.
Laurel bólintott. - ígérem. - Azzal kihúzta a kezét David szorításából, és Tamani élettelen teste után sietett.
Abban a pillanatban, hogy David eltűnt, még több tündér lépett az ösvényre, vállukkal megtámasztva Tamani testét.
Laurel soha nem látott még ilyet: hihetetlenül gyönyörű, álcaruhát viselő férfiak meneteitek előtte. Minden egyes tündér megjelenése növelte Laurelben a reményt. Tamani nincsen egyedül, majdcsak találnak megoldást, hogy minden rendbe jöjjön. Hinnie kellett ebben. A menet egy ismeretlennek tűnő, kanyargós ösvényen haladt. Egy ősöreg fa előtt álltak meg, ami a hűvös őszi idő ellenére sem hullatta el a leveleit.
A tündérek közül néhányan egy a fa törzsén található mélyedéshez érintették a tenyerüket.
Végül Shar Tamani kezét is felemelte, és a fához érintette. Egy pillanatig semmi sem történt, senki sem mozdult. Aztán a fa ide-oda kezdett hajladozni, és Laurel meglepetten kiáltott fel,
amikor egy repedés jelent meg a tövénél. A repedés széltében és hosszában is egyre nőtt, és lassan boltívvé alakult. A levegő szikrázni, csillámlani kezdett, szinte elkápráztatta az embert.
Majd felragyogott egy fénycsóva, ami egy pillanatra elvakította Laurelt. Mikor újra kinyitotta a szemét, a csillámló légből egy fehér virágokkal és csillogó ékkövek millióival kirakott aranykapu lett.
- Avalon kapuja? - lehelte Shar felé.
Shar rá sem nézett a lányra. - Állj el az útból! Jön Jamison.
Laurel útját lándzsák zárták el, csak ekkor jött rá, hogy tett néhány önkéntelen lépést előre.
Szinte leteperte az az érzés, hogy legszívesebben áttörne a lándzsák között, és a fény felé rohanna. De erőt vett magán, és ott maradt, ahol volt. A kapu megmozdult: nyílni kezdett. A tündérek mind hátraléptek, hogy helyet engedjenek valakinek. Laurel nem sokat látott, mert a lándzsák útban voltak,
4 i
de a szeme megakadt egy smaragdzöld fán, az ég egy ragyogóan kék csíkján és a drágakövekként csillogó napsugarakon. A friss föld aromája lengte körül. De volt ott egy ismeretlen illat is, amit nem tudott azonosítani. Egy ősz hajú férfi állt lobogó ezüstpalástban a csillogó kapu mögött. Laurel nem tudta levenni róla a szemét, amikor a férfi Tamani mellé lépett. Egy ujjával megsimogatta Tamani arcát, és odaintett néhány tündért, akik egy hordágyat tartottak.
Vigyétek gyorsan'! - mondta határozottan. - Hervad.
Tamani testét egy puha fehér hordágyra helyezték, és Laurel bénultan figyelte, hogy eltűnnek vele a kapuból áradó fényben. Hinni akart abban, hogy most már minden rendben lesz, hogy látni fogja még. Kizárt dolog, hogy valaki abban a csodákkal teli világban ne gyógyuljon meg.
Amikor felemelte a fejét, látta, hogy az idős tündér őt nézi. - Gondolom, ő az - mondta a férfi.
A hangja édes volt és andalító, nem evilági. Úgy ment Laurel felé, mintha lebegne, az arca pedig tökéletesen szabályos volt. Az egész teste ragyogott, meleg, kék szemét ráncok keretezték. De ezek a ráncok nem hasonlítottak Maddie egyenetlen| szarkalábjaira. Olyan szimmetrikusan futottak, mint egy tökéletesen felaggatott függöny redői. A tündér gyengéden Laurelre mosolygott, és ettől az utóbbi huszonnégy óra minden keserve semmivé vált.
1 , , i
- Nagyon bátor voltál - mondta Jamíson angyali hangján. – Nem hittük volna, hogy ilyen hamar szükségünk lesz a szolgálataidra. De hát mi megy terv szerint manapság?
Laurel a fejét csóválta, és a kapun próbált belesni, melyen keresztül még látta Tamani feje búbját. - Rendbe.,, rendbe fog jönni?
- Ne aggódj, Tamani mindig erősebb volt, mint hittük. Főleg miattad. Gondoskodni fogunk róla - azzal Laurel vállára tette a kezét, és egy ismeretlen ösvény felé vezette. - Sétálnál velem egyet?
Laurel még mindig Avalon kapujára függesztette a tekintetét, de ösztönösen válaszolt; -
Persze.
Néhány percig csendben sétáltak. Aztán Jamison megállt, megkérte Laurelt, hogy üljön rá egy farönkre, majd ő is mellé telepedett. Olyan közel ültek egymáshoz, hogy a válluk összeért.
—»165 —
- Mesélj a trollokról! - kérte Laureltől. - Nyilvánvalóan összeakaszkodtatok velük.
Laurel bólintott, és elmesélte az öreg tündérnek, milyen okos és bátor volt Tamani. Jamison szeme csillogott a tisztelettől, amikor Laurel ahhoz a részhez ért, hogy Tamani akkor sem volt hajlandó elárulni a tündéreket, amikor meglőtték. A saját szerepéről nem akart mesélni, de
mégis kiszaladt belőle, hogyan fogta meg a fegyvert, hogy nem tudta rávenni magát a gyilkolásra egészen addig, amíg az élete nem múlott rajta. És hogy még így is inkább volt ez baleset...
- Elmenekült? - kérdezte a tündér. Hangjából nem csendült ki szemrehányás.
Laurel bólintott.
- Nem a te hibád. Ezt te is tudod, ugye? Tamani képzett őrszem, és nagyon komolyan veszi a munkáját. Te viszont gyógyításra születtél, nem gyilkolásra. Azt hiszem, csalódtam volna benned, ha megölted volna Barnest. Akkor is, ha troll.
- De most már tudja. Tudja, hogy ki vagyok.
Jamison bólintott. - Azt is tudja, hogy hol laksz. Ezentúl nagyon óvatosnak kell lenned. Nem csak magad miatt, ott vannak a szüleid is. Kinevezlek téged a védőjüknek. Csak te ismered azokat a titkokat, amelyekkel életben tarthatod őket.
Laurel a kórházi ágyon fekvő apjára gondolt, aki talán most éli utolsó perceit. - Az apám haldoklik. Néhány nap, és ketten maradunk anyával. Nem tudok az lenni, amit elvár tőlem... -
vallotta be remegő hangon. Karjára borította az arcát, amikor a kétségbeesés hulláma átsöpört rajta.
Az öreg tündér azonnal magához ölelte, az ezüstpalást olyan puhán borult az arcára, mint a legfinomabb pehelypárna. - Ne feledd, egy vagy közülünk! - suttogta a lány fülébe. - Segítünk neked, ahogy csak tudunk. Jogod van hozzá, ez az örökséged. - Jamison a palástja zsebébe nyúlt, és kihúzott egy sötétkék folyadékkal teli, csillogó üvegcsét. - Nehéz időkre... - mondta. -
Ez egy nagyon ritka elixír, egy Ősztündér készítette néhány éve. Kevés olyan gyógyírt készítünk manapság, ami az embereken is segít, de neked most erre van szükséged, és lehet, hogy a jövőben is hasznát veszed. Két csepp a szájába. Annyi elég lesz.
Laurel reszkető kézzel nyúlt az üvegcséért. Jamison odaadta neki, tenyerével rázárva a lány ujjait.
- Nagyon vigyázz rá! - figyelmeztette Laurelt. - Nem biztos, hogy akad olyan Ősztündér, aki elég hatalmas ahhoz, hogy egy ilyen elixírt elkészítsen. Legalábbis egyelőre nem.
Laurel bólintott.
- Még egy valamiben szeretnénk felajánlani a segítségünket. De - ekkor felemelte az ujját -
ezt feltételhez kötjük.
- Bármit megteszek - mondta Laurel - őszintén amit csak kívánnak.
- Neked semmit sem kell tenned. Tessék! - mondta az öreg tündér, és kinyitotta a tenyerét.
Egy golflabda nagyságú kristály feküdt rajta. - Szeretném ezt felajánlani az anyádnak. - A kristályt Laurel kezébe nyomta. A lánynak eiakadt a lélegzete, amikor megérezte a súlyát.
- Gyémánt?
- Igen, gyermekem. Egy ekkora méretű darab a szüleid minden igényét kielégíti haláluk napjáig. Es íme, az ajánlatunk: Azt már tudod, hogy azért kaptál emberi szülőket, hogy haláluk után te örököld a házat és a földet. - Laurel bólintott, mire a tündér folytatta: - Az elmúlt napok eseményei még fontosabbá tették a küldetésedet. A tulajdonosváltásnak minél előbb meg kell történnie. Ezt a gyémántot megkapják a szüleid, ha a földet a te nevedre íratják abban a pillanatban, ahogy apád jobban lesz. Azt, hogy mit és mennyit mondasz el nekik, rád bízzuk. -
Ekkor szigorúvá vált a hangja. - Létfontosságú, hogy a te tulajdonodban legyen a föld, Laurel.
Hajlandóak vagyunk jó árat fizetni azért, hogy ez megtörténhessen.
Laurel ismét bólintott, és zsebre vágta a gyémántot. - Biztos vagyok benne, hogy nem fognak ellenkezni.
- Remélem, hogy igazad van - mondta Jamison. - Sietned kell, Laurel. Apádnak nem napjai, hanem talán csak órái vannak hátra.
- Köszönöm - suttogta Laurel, és elindult.
- Laurel?
- Igen?
- Remélem, hogy hamarosan újra látlak. Nagyon hamar - tette hozzá az öreg tündér. A szeme ragyogott, és szája gyengéd, bölcs mosolyra húzódott.
—»167 —
LAUREL EGY ÓRÁVAL KORÁBBAN el sem tudta volna képzelni, hogy az út Brookings és Orick között még annál is hosszabbnak tűnhet, mint amikor Tamanit a karjaiban tartotta. De most, hogy csak Daviddel ült a kocsiban - és zsebében ott lapult a két kincs a mérföldek nem akartak elfogyni a kocsi alól. Az öreg tündér szavai visszhangzottak a fejében: apának nem napjai, talán csak órái vannak hátra. Órákat mondott, többes számban, de vajon mit értett ez alatt?
Mégis mennyire kell sietnie? Laurel hol kivette a kis üvegcsét a zsebéből, hogy a kezében melengesse, hol visszacsúsztatta, nem tudta eldönteni, hol van nagyobb biztonságban. Végül a zsebe mellett döntött, már csak azért is, mert el akarta kerülni David kérdéseit, amelyekre úgysem válaszolhatott volna.
De David egyelőre nem mondott semmit. Csak megölelte Laurelt, amikor az kitántorgott az erdőből, kinyitotta a kocsiajtót, és annyit kérdezett: - A kórházba?
Azóta ki sem nyitotta a száját. Laurel hálás volt ezért a hallgatásért. Még nem jutott dűlőre az ügyben, hogy mennyit mondjon el a fiúnak abból, amit megtudott. Hetekkel korábban megígérte Davidnek, hogy mindent elmond neki, amit Tamanitól hall, hacsak nem titokról van szó. Bár akkor úgy gondolta, hogy azokat a titkokat úgysem kötik az orrára.
Most viszont sok mindent megtudott. Tudta, hol van az átjáró, és hogy minden troll gond nélkül megölné őt is és a szeretteit is, hogy odajuthasson. Ha elmondja Davidnek, őt is veszélybe sodorja.
Tehát az a legjobb, ha nem mond semmit.
David végre bekormányozta az autót a kórház parkolójába, és felnézett a magas, szürke épületre. - Szeretnéd, hogy veled menjek?
Laurel a fejét rázta. - Á, nézd meg, hogy nézünk ki! Ha egyedül megyek be, talán nem vonom magamra a figyelmet. - Legalábbis nem annyira, tette hozzá magában.
- Akkor itt maradok, és felhívom anyámat. - David tétován a kezébe vette Laurel ujjait. -
Néhány óra múlva vissza kell mennem Crescent Citybe. Anyám már így is a plafonon van.
Hagyott vagy húsz üzenetet. De ha szükséged lenne valamire... tudod, hogy hol találsz meg.
- Nemsokára lejövök elköszönni tőled. De most látnom kell az apámat.
- Adtak valamit, ami megmentheti, ugye?
Laurel szeme megrelt könnyel. - Ha nem késtem el...
- Akkor szaladj... itt várok rád.
Laurel áthajolt az ülésen, megölelte a fiút, majd kinyitotta az ajtót, és eltűnt a kórház kapuja mögött.
Megpróbált feltűnés nélkül beosonni. A pólóját a Chetco folyó partjának sara szennyezte, és
~ 168-
elfelejtette visszakérni a dzsekijét Davidtől, hogy eltakarhassa. Ráadásul a haja kócos volt, a nadrágja kiszakadt a jobb térdénél, és még mindig azokat a fura mokaszinokat viselte.
Szerencsére a folyó kimosta David vérét a pólóból. Az arcát sem borították zúzódások, nem úgy, mint Davidet. Illetve nem látszanak, gondolta magában, és megérintett egy különösen érzékeny pontot az arccsontja felett.
Sikerült elérnie az apja szobájáig anélkül, hogy bárki megszólította volna - bár néhányan szúrós pillantásokat vetettek rá. Vett egy mély lélegzetet, és kinyitotta az ajtót. Bekukkantott a függöny résén, és látta, hogy az anyja az apja combjára hajolva alszik. A szobát ismerős hangok töltötték be: a szívmonitor pittyegése, az orrszondába pumpált oxigén halk sziszegése, és a felfújódó vérnyomásmérő zúgása az apja karján. De korántsem nyújtott az egész olyan kísérteties látványt, mint az elmúlt három hétben, sőt, Laurelnek nagy kő esett le a szívéről. Az apja él. Alig-alig, de él.
Az anyja felébredt. - Laurel? Laurel! - Szédelegve felállt, a lányához botladozott és megölelte. - Hol voltál? Ügy megijedtem, amikor nem jöttél vissza az éjjel. Azt hittem... nem is tudom, hogy mit hittem. Milliónyi szörnyűséges dolgot egyszerre - rázta meg Laurel vállát. -
Ha nem lennék ilyen boldog, hogy itt vagy, egy hónap szobafogságra ítélnélek! - Sarah hátralépett, és alaposan szemügyre vette gyermekét. - Veled meg mi történt? Borzalmasan nézel ki.
Laurel odabújt az anyjához, vágyott az ölelésére - arra az ölelésre, amit majdnem örökre elveszített, amikor alámerült a Chetco folyó iszapos vizében. - Hosszú volt az éjszaka... -
mondta remegő hangon, és sírni támadt kedve.
Sarah szorosan megölelte, Laurel meg az anyja válla felett az apjára pillantott. Olyan régóta fekszik abban az ágyban, hogy szinte elképzelhetetlen, hogy egyszer felébred és felkel. Laurel hátralépett. - Hoztam valamit apának - nevetett. - Sőt, neked is hoztam valamit. Ha az ember elutazik, soha ne térjen haza ajándékok nélkül, nem igaz? - Sarah meglepetten nézett a lányra, míg az vidáman kuncogott.
Laurel átment az ágy másik oldalára, és odahúzott egy állítható széket az apja fejéhez. - Ne engedj be senkit! - mondta az anyjának, és előhúzta az üvegcsét a zsebéből.
- Laurel, az meg mi.... ?
- Nyugi, anya! Ettől jobban lesz. - Laurel lecsavarta a kupakot, és felszívott egy kis folyadékot a cseppentőbe. Azután apja fölé hajolt, és nagyon óvatosan két ragyogóan kék cseppet a szájába cseppentett. Aztán apja sápadt arcára meredt, és még egy cseppel megpróbálkozott. Ártani nem árthat. Felnézett az anyjára; - Meg fog gyógyulni.
Laurel anyja tátott szájjal bámulta a lányát. - Honnan szerezted?
Laurel fáradtan rámosolygott. - Meg sem kérdezted, neked mit hoztam - kerülte meg a kérdést.
Sarah egy karosszékbe roskadt, Laurel meg átült mellé a kisszék- kel. Néhány másodpercig hallgatott, nem igazán tudta, hol fogjon bele a mondókájába. Tényleg, hol van egy ekkora sztorinak az eleje? Az órára nézett, és megköszörülte a torkát.
- Mr. Barnes nem fog idejönni ma reggel. - Sarah előredőlt, hogy mondjon valamit, de Laurel folytatta, nem hagyta az anyját szóhoz jutni. - Sohasem fog idejönni, anya. Remélem, hogy soha az életben nem fogjuk őt még egyszer látni. Ő nem az, akinek gondolod.
Sarah arca elsápadt. - De... de a föld, a pénz, én nem tudom, hogyan... - hebegte, majd elhallgatott és sírva fakadt.
Laurel a karjára tette a kezét. - Minden rendbe jön, anya. Minden rendben lesz.
- De Laurel, ezt már túltárgyaltuk! Nincs más megoldás.
Laurel elővette a gyémántot a másik zsebéből, és a tenyerére helyezte. - Hogyne lenne.
Sarah hol Laurel arcára, hol a gyémántra pillantott. - Ezt honnan vetted, Laurel? - kérdezte nagyon szigorúan, és már nem tudta levenni a szemét az érdes felületű, csillogó drágakőről.
- Megkértek, hogy terjesszek elő egy ajánlatot neked.
- Laurel, megijesztesz - mondta az anyja enyhén remegő hangon.
-
Semmi baj. Ne félj! Minden rendben van. Van... - kezdett bele tétován — ...izé, van valaki, aki azt akarja, hogy a föld és a ház a mi tulajdonunkban maradjon. Illetve ennél többet akar: azt, hogy az én tulajdonomba kerüljön. Neked adják ezt a gyémántot, ha a földet az én nevemre íratjátok.
Sarah csendesen figyelte a lányt. - A te nevedre?
Laurel bólintott.
- Cserébe ezért? - mutatott a drágakőre.
- Pontosan.
-És az apádat is megmentik?
- Igen.
- Semmit sem értek.
Laurel a gyémántra bámult. Az Orickból Brookingsba vezető úton képtelen volt eldönteni, mit mondjon az anyjának. Most elérkezett a nagy pillanat, és még mindig tétovázott. - Anya?
Én... én nem olyan vagyok, mint te.
- Hogy érted ezt? Hogyhogy nem vagy olyan, mint én?
Laurel felállt, és az ajtóhoz sietett. Becsukta, és azt kívánta, bárcsak zár is lenne rajta. - Soha nem gondolkodtál el azon, mitől vagyok olyan más, mint a többi gyerek?
-
Nem vagy más. Csodálatos vagy és gyönyörű. Nem is értem, miért kételkedsz ebben hirtelen.
- De elég furcsák a táplálkozási szokásaim.
- Viszont mindig egészséges voltál. És...
- Nincsen pulzusom.
- Már megbocsáss?
- Nem vérzek.
- Laurel, ez nevet...
- Nem, nem az. Mikor vágtam meg magamat utoljára? Mikor láttál vérezni utoljára? - emelte meg a hangját.
- Én... én... - Sarah körülnézett, hirtelen teljesen összezavarodott. - Nem emlékszem... -
mondta erőtlenül.
Abban a pillanatban minden a helyére került Laurel életében. - Nem emlékszel... - mondta halkan. - Hát persze, hogy nem emlékszel. - A tündérek sohasem hagynák, hogy az anyja emlékezzen azokra a pillanatokra, amikor valamit gyanúsnak vélt. Arra a több száz pillanatra, amikor azt érezhette, hogy valami nincs rendjén. Laurel hirtelen elgyengült. - Anya, annyira sajnálom...
—»170 —
- Laurel, mióta beléptél ebbe a szobába, egy szót sem értek abból, amit mondasz.
- Sarah? - A gyenge, rekedt hangra mindketten felkapták a fejüket.
- Mark! Mark, magadhoz tértél! - mondta Laurel anyja sírva, és már meg is feledkezett a lelkében uralkodó zűrzavarról. Anya és lánya megálltak az ágy fejénél, és megragadták az ébredező férfi kezét.
Apa szeme lassan körbejárt a kórtermen, a pillantása megpihent az orvosi műszereken, amelyek ott sziszegtek, kattogtak, csipogtak a feje mellett. - Hol a fészkes fenében vagyok? -
kérdezte érdes hangon.
Amikor Laurel az anyja egyik tiszta blúzában visszatért a parkolóba, David a csomagtartón ücsörgött. - Minden oké? - kérdezte csendesen.
Laurel mosolygott. - Igen. Vagy legalábbis hamarosan minden rendben lesz.
- Apád magához tért?
Laurel lágyan elmosolyodott és bólintott. - Még mindig nincs teljesen magánál a morfium és a rengeteg nyugtató miatt, de ahogy azok kitisztulnak a szervezetéből, akár haza is mehet. -
Felült a csomagtartóra David mellé. A fiú átkarolta. Laurel a vállára hajtotta a fejét.
- Anyukád mit szólt? - kérdezte Laurel.
David nevetett, - Hát, nem sokat, mivel folyamatosan hazudtam neki. Azt mondtam neki, hogy az autóban hagytam a telefont, és hogy a kórteremben aludtunk. - A kezében tartott telefonra nézett. - Végül is, a fele igaz.
Laurel a szemét forgatta.
- Egy darabig prédikált, hogy felelőtlen vagyok, de nem tiltott el a vezetéstől. Biztosan miattad. Tudja, hogy neked segítek.
- Aha - sóhajtott Laurel. David anyukája tehát a sztori negyedét sem ismeri.
- Azt viszont nem tudom, mit fog szólni ehhez - mutatott a fiú egy lila zúzódásra az arcán. -
Meg ehhez - nézett a karján lévő vágásra. - Tuladonképpen nem ártana egy tetanuszinjekciót kérnem, a fene se tudja, mi minden volt abban a folyóban. Talán össze is kell varrni - nevetett fel komoran. - Muszáj lesz kitalálnom valami hihető magyarázatot.
Laurel a mély, széles vágásra meredt, majd döntött. Ki érdemelné meg jobban Davidnél?
Előhúzta az elixíres üveget a zsebéből, és lecsavarta a kupakot.
- Mit csinálsz? - kérdezte David.
- Csitt! - suttogta Laurel, és elfordította David fejét, hogy hozzáférjen az arcán lévő
zúzódáshoz. Az elixírből egy cseppet az ujjára cseppentett, és belemasszírozta a lilás véraláfutásba. - Ez lehet, hogy csípni fog - figyelmeztette a fiút, mielőtt a második cseppet közvetlenül a sebre ejtette volna.
Mire visszatette az üvegcsét a zsebébe, a véraláfutás szinte teljesen eltűnt, David pedig tátott szájjal bámulta a vágást, amely a szeme láttára váltott vörösről rózsaszínre. Még néhány perc, és látszani sem fog.
-
Ezt adtad az apádnak is? - kérdezte a fiú, még mindig a halványodó vágásra meredve.
Laurel bólintott.
David elvigyorodott. - Hát, akkor nemsokára rendbejön! Ami jó hír! - mondta, majd tettetett duzzogással hozzátette: - Már unom, hogy úgy bánsz velem a könyvesboltban, mint egy rabszolgával! Nekem is vannak jogaim, ugye tudod? - Amikor Laurel rácsapott a vállára, felnevetett. Lefogta a lány kezét, aztán mind a ketten elhallgattak.
- Mikor jössz vissza? - kérdezte David.
Laurel vállat vont. - Nem hiszem, hogy sokáig benn tartják apát. Talán már a hétvégére hazaengedik.
- Szerinted az a cucc mindent meggyógyít?
- Biztos vagyok benne.
David mosolyogva végigsimított a karján. - Én is. - Azután hirtelen elhallgatott. - Mit mondtál az anyukádnak?
Laurel felsóhajtott. - El akartam mondani neki az igazságot, de akkor apa felébredt. Valamit mondanom kell majd neki. De fogalmam sincs, hogy mit.
-
Szerintem az igazságot mondd el neki. Na, jó, talán nem mindent. A trollról én nem beszélnék. Képzeld, mi lenne, ha megtudnák, hogy egy gyilkológépet engedtek be a házukba.
Laurel bólintott.
- De rólad tudniuk kell az igazságot. Legalább otthon ne kelljen rejtőzködnöd.
Az ujjaik összefonódnak, és David megszorította a lány kezét. - Tündérek, trollok, mi más lehet még odakint, amiben sohasem hittem? Ja, varázsgyógyszerek, nyilvánvalóan. Köszi.
- Ez így fair - válaszolta Laurel. - Sok mindenen átmentél miattam. És ez alatt nem csak a troll fiaskót értem.
- Tudtam, mi várhat rám, amikor belevágtam a dologba - vont vállat a fiú. - Na, jó, nem mindent, de azt tudtam, hogy te más vagy. Már abban a percben, amikor először megláttalak, tudtam, hogy van benned valami... valami különleges - vigyorgott. - És igazam volt.
- Különleges? - kötekedett Laurel. - Te így hívod?
- Igen - erősködött David. - így hívom. - A lány kezéért nyúlt, megfordította, és megsimogatta. Csendesen figyelte Laurelt néhány másodpercig, majd felemelte a lány kezét, és magához húzta a fejét. Laurel nem tiltakozott, amikor a fiú ajka az övéhez ért, puhán, mint a nyári szellő. Azután David hátrébb lépett, és Laurel szemébe nézett.
Laurel nem szólt egy szót sem, nem bátorította. Ha a fiú úgy dönt, hogy hajlandó belekeveredni mindabba, amivé az ő élete lett, legyen ez teljesen az ő döntése. Ő maga tudta, hogy mit akar, de ez már nem csak róla szólt.
Rövid tétovázás után David még szorosabban ölelte magához Laurelt, és újra megcsókolta, most már hosszabban. Laurel felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, amikor a fiú karja a derekára fonódott. Az ajka meleg volt, puha és gyengéd - éppen olyan, mint David maga.
Azután csak álltak ott, kéz a kézben. Egyikük sem szólt egy szót sem. Nem is volt szükségük szavakra. Laurel elmosolyodott, és megsimogatta a fiú arcát, aztán lecsusszant a motorháztetőről.
David beült a vezetőülésbe, de nem vette le a szemét Laurelről, Laurel integetett, és az autó kifordult a parkolóból, végighajtott az úton, fel a 101-esre, vissza a normális életbe.
—»172 —