W I N G S
s z á r n y a k
Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2010
LAUREL CIPŐJE VIDÁMAN CSATTOGOTT a Del Norte Középiskola folyosóján, ami szöges ellentétben állt gazdája hangulatával. A diákok kíváncsian fürkészték az újonnan érkezettet.
Miután kétszer is átnézte az órarendjét, megkereste a biológiatermet, és sietve leült egy ablak melletti padba. Ha már négy fal közé zárják, legalább nézelődhessen. A terem lassan telt meg.
Egy fiú rámosolygott, miközben az első sorok felé igyekezett. Megpróbált kipréselni magából egy válaszvigyort, és csak remélni tudta, hogy nem grimasznak sikeredett.
Egy magas, sovány férfi mutatkozott be az osztálynak. Mr. James- nek hívták. Kiosztotta a tankönyveket. A könyv eleje általános témákkal foglalkozott - növények és állatok osztályozása, ezeket Laurel már tudta majd rátért az anatómiára. A nyolcvanadik oldal után akár idegen nyelven is írhatták volna. Laurel csak magában zsörtölődött: hosszú félév elé néz.
Mr. James felolvasta az osztálynévsort. Laurel néhány névvel már találkozott az első két órán, de képtelen volt őket arcokhoz kötni. Elveszettnek érezte magát ennyi ismeretlen ember között.
Az édesanyja korábban biztosította arról, hogy minden új másodikos így érez - nem csoda, számukra is ez az első nap az iskolában de ahogy Laurel körülnézett, senki sem tűnt elveszettnek vagy ijedtnek. Vagy csak rutinosak voltak.
Ő az utóbbi tíz évben magántanuló volt. Tökéletesen elégedett volt ezzel a helyzettel, és nem szándékozott változtatni rajta. De a szülei azt akarták, hogy egyetlen gyermeküknek tökéletes élete legyen. Ötévesen ez azt jelentette, hogy egy kisváros kisiskolájának magántanulója lesz.
Tizenöt évesen pedig azt, hogy egy valamivel nagyobb város gimnáziumába íratják be.
A terem elcsendesedett. Laurel arra figyelt fel, hogy a tanár a nevét ismétli. - Laurel Sewell?
- Jelen! - kiáltotta gyorsan.
Kényelmetlenül fészkelődött, miközben Mr. James tekintete rászegeződött, de a tanár máris egy újabb nevet olvasott fel.
Laurel kiengedte a levegőt, amit előtte egy darabig visszatartott, és előhúzta a füzetét.
Igyekezett kerülni a feltűnést.
Míg a tanár az új félév témaköreit ismertette, a lány szeme folyton visszatért arra a fiúra, aki az óra elején rámosolygott. Most ő fojtott el egy kuncogást, amikor észrevette, hogy a fiú is lopva Őt figyelgeti.
Amikor Mr. James kiengedte Őket ebédszünetre, Laurel megkönnyebbülten a táskájába csúsztatta a könyvet.
- Szia!
Feltekintett. Az a fiú állt előtte, aki már korábban is méregette. Laurelnek először gyönyörű
szeme tűnt fel. Az a ragyogó kékség szinte kivilágított olajbarna bőréből. Fura volt ez a szín, de nem rossz értelemben. Egzotikusan fura. A srác világosbarna, félhosszú, hullámos haja szép ívben keretezte a homlokát.
-
Laurel a neved, ugye? - A kék szemek alatt meleg, de nyugodt mosoly ült. A fiúnak feltűnően egyenes fogsora volt. Fogszabályzó, gondolta Laurel, és nyelvét végigfuttatta a
saját fogain. Elég egyenesek. Szerencsére maguktól. Igen - akarta felelni, de a hang a torkán akadt, és köhögnie kellett. Elképesztően ostobának érezte magát.
-
David vagyok, David Lawson. Csak be akartam mutatkozni. És isten hozott Crescent Cityben!
Laurel megeresztett egy apró mosolyt. - Köszi - mondta.
- Nem ebédelnél velem és a barátaimmal?
- Hol? - kérdezte Laurel.
David furcsán nézett rá. - A... a menzán?
-
Ja... - motyogott csalódottan Laurel. Aranyosnak találta a srácot, de neki már elege volt a négy falból. - Ne haragudj, de inkább odakint keresnék magamnak helyet. - Szünetet tartott. -
De azért kösz.
- Nekem odakint is jó. Csatlakozhatom hozzád?
- Tényleg kijönnél velem?
-
Hát persze. Az ebédem a hátizsákomban van, bárhol megehetem. Ráadásul - mondta David, és a vállára kapta a zsákját - nem szeretném, ha az első napon egyedül üldögélnél.
-
Köszi - mondta Laurel némi tétovázás után. - Örülnék, ha velem tartanál.
Együtt sétáltak ki a hátsó, parkosított udvarra. Kerestek egy viszonylag száraz helyet. Laurel szétteregette a dzsekijét és ráült, David viszont nem vette le a sajátját. - Nem fázol? - kérdezte, és gyanakodva méregette Laurel farmershortját és ujjatlan, kivágott pólóját.
Laurel lerúgta a cipőjét, és lábujjaival a sűrű füvet gereblyézte. - Nem vagyok fázós, itt legalábbis nem. Ha olyan helyre megyünk, ahol esik a hó, nagyon nyomorultul tudom érezni magam. De az itteni időjárás számomra tökéletes - mosolygott félénken. - Az anyukám mindig azt mondja, hogy hidegvérű vagyok.
-
Jó neked! Én Los Angelesből költöztem ide öt évvel ezelőtt, és még mindig nem szoktam hozzá a mínuszokhoz.
-
Azért annyira nincs hideg!
-
Persze - vigyorgott David - de azért meleg sincs. Az első itt töltött év után állandóan az időjárás-jelentéseket bújtam. Tudtad, hogy a decemberi és a júniusi átlaghőmérséklet között csak 14 foknyi különbség van? Ez szerintem nagyon gáz.
Elhallgattak. David a szendvicsét rágcsálta, Laurel pedig a salátájában turkált.
-
Anya két tündértortát pakolt - törte meg a csendet David - kéred az egyiket? - Kék színű
bevonóval díszített tortácskát nyújtott Laurel felé. - Nem bolti!
- Kedves vagy, de nem.
David kétkedve nézett a lányra, majd a sütire.
Laurel kitalálta, mire gondol David, és felsóhajtott. Miért mindig erre következtet mindenki?
Nyilván nem ő az egyetlen ember a világon, aki csak a zöldségeket szereti. Megkocogtatta a Sprite-os dobozát. - Nem cukormentes!
-3-
- Nem azért...
-
Vegán vagyok - szakította félbe David mentegetőzését Laurel - a keményvonalas fajtából.
- Tényleg?
Laurel bólintott, és idegesen felnevetett. - A zöldségeket nem lehet túladagolni, igaz?
David megköszörülte a torkát. - Mikor költöztetek ide? - kérdezte.
-
Még májusban. Sokat dolgozom apámnál. Övé a könyvesbolt a belvárosban.
-
Igazán? - kérdezte David. - Ott voltam a múlt héten. Szuper kis bolt. De nem emlékszem, hogy láttalak volna.
-
Anya hibája. Egész héten az üzleteket jártuk, hogy minden tanszert beszerezzünk iskolakezdésre. Ez az első év, hogy nem vagyok magántanuló. Anya meg volt győződve arról, hogy nincs elég cuccom.
- Magántanuló?
-
Aha. Most először kényszerítenek arra, hogy kilépjek a reflektorfénybe.
David vigyorgott. - Jól teszik! Örülök neki. - Néhány másodpercig a kezében tartott sütit vizslatta. - Hiányzik a régi városod? - kérdezte.
-
Néha - mosolyodott el lassan Laurel. - De itt is jó. Orick, ahol régen laktam, nagyon, de nagyon kicsi település. Ötszázan se lakják, annyira kicsi.
- Hűha! - kuncogott David. - Alig kisebb, mint L. A.
Laurel elnevette magát, és az üdítő a torkára szaladt.
Ügy tűnt, David szeretne még kérdezni valamit, de becsengettek, így inkább csak elmosolyodott. - Ezt holnap megismételhetnénk! - Egy pillanatra elhallgatott. - Akár a barátaimmal is.
Laurel kapásból nemet akart mondani, de túlságosan élvezte David társaságát ahhoz, hogy visszautasítsa. Mellesleg, az anyukája is azért akarta, hogy végre iskolába járjon, hogy barátokat szerezzen. - Oké - mondta, mielőtt még meggondolhatta volna magát legyen!
-
Frankó. - David felállt és Laurel felé nyújtotta a kezét. Felhúzta a lányt, és megeresztett egy féloldalas mosolyt. - Hát, ízé... akkor holnap találkozunk!
Laurel még sokáig nézett a fiú után. A dzsekije és bő farmere olyan volt, mint a többi srácé, de volt valami különös magabiztosság David járásában, ami megkülönböztette őt a többiektől.
Laurel irigyelte ezt a magabiztosságot.
Talán, majd egyszer.
Laurel a pultra hajította a hátizsákját, és egy bárszékre roskadt. Az édesanyja, Sarah, felnézett a kenyértésztáról. Éppen dagasztott. - Milyen volt az iskola?
- Szar.
Sarah keze megállt a levegőben. - Vigyázz a szádra, Laurel!
- Akkor is szar volt. Nincs rá jobb szó.
- Szívem, adj magadnak egy kis időt!
- Ügy bámulnak rám, mintha elmebeteg lennék.
- Azért bámulnak, mert új vagy.
— 4 —
- Nem úgy nézek ki, mint a többiek.
Laurel édesanyja felnevetett. - És szeretnél úgy kinézni?
Laurel bosszúsan felhorkant, de el kellett ismernie, hogy az édesanyja bevitt egy találatot.
Lehet, hogy eddig magántanuló volt, és egy kicsit burokban is nevelkedett, de azzal azért tisztában volt, hogy a külseje vetekszik a tinimagazinok címlaplányaiéval.
A kamaszkor kíméletesen bánt vele. Majdnem átlátszóan fehér bőrét nem csúfították el pattanások, szőke haja sem zsírosodott. Apró, törékeny, tizenöt éves lányka volt, ovális arccal és világoszöld szemekkel. Mindig vékony volt, bár az utóbbi néhány évben a megfelelő
helyeken domborodni is kezdett. Hosszú, izmos combjaival úgy lépkedett, mint egy balett-táncos, pedig sohasem tanult balettozni.
- Ügy értem, nem öltözök úgy, mint Ők.
- Öltözhetnél hozzájuk hasonlóan, ha akarnál.
-
Igen, de ők mind vastag talpú cipőt, szűk farmert és legalább három rétegnyi felsőt hordanak!
-
És?
-
Nem szeretem a szűk cuccokat. Viszketek tőlük. És ki a fene akarhat vastag talpú cipőket hordani? Fúj.
-
Akkor öltözz úgy, ahogy neked tetszik! Ha csak a cuccaid miatt nem barátkoznak veled, akkor nem érdemlik meg, hogy a barátaid legyenek.
Tipikus anyai jó tanács. Cuki, Őszinte és totál hasznavehetetlen, - Meg olyan hangosak!
Laurel édesanyja abbahagyta a gyúrást, és félreseperte lelógó frufruját. Lisztes keze fehér csíkot hagyott a homlokán. - Kicsi szívem, nem várhatod, hogy egy iskola olyan csendes legyen, mint amikor csak mi ketten vagyunk itthon. Legyél már egy kicsit belátóbb!
-
Én belátó vagyok. Nem az elkerülhetetlen alapzajról beszélek, de ezek ordítanak, mint a fába szorult féreg. Elviselhetetlenül hangosan beszélgetnek, röhögnek, nyafognak! Ja, és az öltözőszekrényeknél szoktak csókolózni!
Sarah csípőre tette a kezét. - Más egyéb?
- Sötétek a folyosók.
-
Nem is sötétek! - váltott át Sarah kicsivel szigorúbb hangnemre. - Múlt héten bejártam veled az egész iskolát, és pontosan emlékszem, hogy a falak fehérek!
-
De nincsenek ablakok, és ott vannak azok az átkozott neoncsövek is! Mesterséges fény...
meg sem világítja a folyosókat rendesen. Hiányzik Orick!
Sarah cipókat formált a tésztából. - Mondj valami jót is a mai napról! Nos?
Laurel a hűtőszekrény felé vette az útját.
-
Nem. - állította meg Sarah felemelt kézzel. - Először mondj valami jót!
-
Hát... találkoztam egy kedves sráccal - mondta Laurel, majd megkerülte az anyját, és kivett egy üdítőt a hűtőből. - Valami Davidnek hívják. Most az édesanyjának akadt fenn a szeme. - Jellemző! Új városba költözünk, új iskolába íratunk, és az első ember, akibe beleakadsz, egy fiú.
-Jaj, ne már!
-5-
- Jól van, csak vicceltem!
Laurel csendesen álldogált, és hallgatta, ahogy a kenyértészta a pultra csattan.
- Anya?
- Igen?
Laurel mély lélegzetet vett. - Muszáj odajárnom?
Sarah a halántékát masszírozta. - Laurel, ezt már megbeszéltük.
-
Nem! Nem kezdünk el vitatkozni megint. - Az édesanyja a pultnak dőlt, arca majdnem a lányáéhoz ért. - Már nem tudlak otthon tanítani. Az az igazság, hogy már felsőben is iskolába kellett volna járnod. De annyira messze volt Oricktól, apádnak is elég volt bejárni... de hagyjuk ezt. Ideje volt beiratkoznod egy iskolába.
- De az interneten keresztül is rendelhettél volna tananyagot! Megnéztem a neten, és... -
Laurel sietett a mondanivalójával, nehogy az anyja közbeszólhasson - ...neked nem is kellene tanítanod, a tananyagban a módszer is ott van, és...
-
És mennyibe is kerül? - kérdezte Sarah csendesen, felhúzott szemöldökkel.
Laurel elhallgatott.
-
Figyelj! - mondta az anyja kis szünet után. - Néhány hónap múlva, ha még mindig utálod az iskolát, fontolóra vesszük a dolgot. De amíg el nem adjuk a házat Orickban, semmi extrára nincsen pénzünk. Ezt te is tudod.
Laurel a pultot bámulta, A válla megereszkedett.
A Crescent Citybe való költözés fő oka az volt, hogy az édesapja megvásárolta a könyvesboltot a Washington Streeten. Az év elején arrafelé autózott, és meglátta az „eladó"
táblát a kirakatban. Laurel emlékezett rá, hogy a szülei hetekig arról beszéltek, hogyan vehetnék meg a boltot - hiszen az esküvőjük óta erről álmodtak mindketten De a számok csak nem akartak stimmelni.
Majd április végén egy Jeremiah Barnes nevű fickó felkereste Laurel édesapját a munkahelyén Eurekában, és felajánlotta, hogy megveszi a házukat. Laurel apja konkrétan ugrándozva jött aznap haza. A többi olyan gyorsan történt, hogy Laurel arra sem emlékezett, milyen sorrendben következtek a dolgok. A szülei néhány napig a brookingsi bankba jártak, és május elején övék volt a bolt. Az oricki aprócska házból egy még kisebbe költöztek Crescent Cityben.
De teltek-múltak a hónapok, és a házeladás egyre csak húzódott. Tudták, hogy amíg alá nem írják az adásvételit Mr. Barnesszal, minden centet meg kell becsülniük: Laurel apjának sokat kell dolgoznia, neki meg iskolába kell járnia.
Sarah egyik meleg, óvó kezével megérintette Laurelt. - Nem csak a pénzről van szó: létezik egy sor dolog, amit neked is fel kell fedezned. Jót fog tenni neked, hidd el! Jövőre egyetemi előkészítőre is járhatsz, beléphetsz mindenféle csapatba meg klubba. Jól mutatnak majd a jelentkezési lapodon.
- Tudom, de...
- Én vagyok az anyád - mondta mosolyogva Sarah, és ez a mosoly elvette a mondanivalója élét.
Laurel horkantott egyet, és végighúzta ujjait a pult csempéit egymástól elválasztó fugákon.
Az óra hangosan ketyegett, amikor Sarah bet —
ol 6
t
a—
a cipókat a sütőbe, és beállította az időt.
Anya, van itthon őszibarackkonzerv? Éhes vagyok.
Sarah Laurelre bámult, - Éhes? Te?
Laurel most az üdítősdoboz párás oldalára rajzolt mintát, és közben kerülte anyja pillantását.
- Délután megéheztem. Az utolsó órán.
Sarah igyekezett nem felfújni a dolgot, de mind a ketten tudták, hogy ami történt, az nem mindennapos. Laurel szinte sohasem volt éhes. A szülei pici kora óta az étkezési szokásaival
piszkálták. Laurel minden étkezésnél evett néhány falatot, hogy elhallgattassa őket, de nem kívánta az ételt. Elvezni meg pláne nem élvezte.
Ezért egyezett bele Sarah abba, hogy a hűtőt dugig töltse Sprite-tal. Bár a szénsavtartalom egy kicsit megijesztette, az egy dobozban található 140 kalóriát nem vitathatta. A 140 éppen l40-nel több, mint a nulla. Így legalább valamennyi kalória bekerült Laurel szervezetébe, még ha üres kalória is volt.
Sarah a kamrába sietett, nehogy Laurel meggondolja magát. A lány gyomrában az addig ismeretlen korgás spanyolórán kezdődött, kicsengetés előtt húsz perccel. A hazaúton kicsit elcsitult, de nem múlt el teljesen.
- Itt is van - mondta Sarah, és egy tálkát tett a lánya elé. Majd elfordult, hogy Laurel magára maradhasson az étellel. Laurel a tálkára nézett. Az anyja nem vitte túlzásba a dolgot: egy fél őszibarack, és egy kis kompótlé volt benne.
Laurel apró harapásokkal tüntette el a barackot, közben az anyja hátát bámulta, várta, mikor fordul meg, hogy meglesse. De Sarah mosogatott, és egyszer sem fordult hátra. Laurel mégis úgy érezte, csatát vesztett. Amikor befejezte az étkezést, halkan felkapta a hátizsákját, és lábujjhegyen kioldalgott a konyhából, mielőtt az anyja észrevehette volna.
-7-