TIZENHAT

- ÉPP JÓKOR JÖSSZ - mondta Laurel anyja, mikor a lány másnap megérkezett az iskolából. -

Telefonon keresnek.

Laurel átvette a kagylót. Daviddel most búcsúztak el egymástól a sarkon. Miért hívná már most? - Halló? - szólt bele a telefonba kíváncsian.

- Szia Laurel, Chelsea vagyok.

- Szia! - mondta Laurel.

-

Ráérsz? Olyan szépen süt a nap, elmehetnénk a Battery-foki világítótoronyhoz.

Laurel már hallott a történelmi helyről, de még nem látta. – Oké – mondta- mehetünk!

- Ötkor felveszlek!

- Nagyszerű.

-

Daviddel mentek valahová? - kérdezte az anyja, miután letette a kagylót.

- Chelsea-vel. A világítótoronyhoz akar menni. Elmehetek vele?

-

Hát persze. Örülök, hogy másokkal is barátkozol. Kedvelem Davidet, de nem bánnám, ha több barátod lenne. Jobb az úgy.

Laurel a hűtőhöz ment, kivett egy üdítőt és várakozás közben elkortyolta.

-

Ma megkaptam a negyedéves osztályzataidat - mondta az anyja.

Laurel majdnem félrenyelt. Amíg a virág meg nem jelent a hátán, egészen jól teljesített az iskolában, de miután az Őrület elkezdődött, nem tudott a tanulmányaira koncentrálni.

-

Három ötös, két négyes. Én elégedett vagyok vele - mosolygott az anyja. Majd nevetve hozzátette: - Őszintén szólva részben magammal is elégedett vagyok. Valamit biztosan jól csináltam, ha te ilyen szuper vagy.

Laurel a szemét forgatta, mikor az anyja elétolta a bizonyítványt. A biológia négyes nem lepte meg, se az angol ötös. Már csak a félév végéig kell valahogy kihúznia. Nem lehet olyan megerőltető. A nehezén túl van.

- Miért van itthon apa kocsija? - kérdezte.

Az anyja felsóhajtott. - Apád beteg. Egész nap rosszul érezte magát. Nem is ment dolgozni.

-

Húha - mondta Laurel. - Még életében nem hiányzott a munkából.

-

Igen, tudom. Mondtam neki, hogy ne keljen fel. Holnapra jobban lesz.

Laurel meghallotta az autódudát.

- Megjött Chelsea - mondta, és felkapta a kabátját.

- Mulass jól! - mosolygott az anyja.

Laurel bemászott a hátsó ülésre. Chelsea az anyósülésen ült az anyukája mellett, most hátrafordult, és rámosolygott Laurelre. - - 1

S 2

z 0

i -

a! A világítótorony elképesztően csúcs hely,

nagyon klassz. Tetszeni fog!

Chelsea anyja a parkolóban tette le őket. - Két óra múlva jövök értetek! - mondta.

- Viszlát! - integetett neki Chelsea.

- És most hová? - kérdezte Laurel, és az óceánra nézett.

-

Gyalogolunk - mondta Chelsea, és egy kis szigetre mutatott, körülbelül százötven méterre a parttól.

- Átgyalogolunk a szigetre?

- Gyakorlatilag egy földnyelv, apály idején simán át lehet rá menni.

Laurel ernyőt formált a kezéből, mert a napsugarak elvakították.

- Nem látom a világítótornyot.

-

Nem olyan világítótorony, amilyeneket a festményeken látsz. Ez egy kicsi ház, a tetején reflektorral.

Átsétáltak a szigetet a szárazfölddel összekötő homokos földnyelven. Chelsea ment elöl.

Vicces volt ilyen közel kerülni az óceánhoz anélkül, hogy megfürdött volna benne. Laurel imádta a sós víz hínáros illatát, és az arcát simogató, és Chelsea fürtjeibe kapaszkodó friss szellőt. Milyen ironikus - gondolta - gyűlölöm a sós vizet, de az illata megrészegít.

Amikor elérték a szigetet, egy kavicsos út vezetett fel a dombra. Néhány perc alatt elérték a dombtetőt, ahonnan a világítótorony látványa tárult a szemük elé.

- De hát ez csak egy ház - mondta meglepetten Laurel.

- Kivéve a reflektort - mutatott a tákolmányra Chelsea.

Egy biztonsági őr vigyázó tekintetétől kísérve Chelsea megmutogatta Laurelnek a kis házat, elmesélte a világítótorony történetét, és azt, milyen fontos szerepet tölt be a Crescent Cityre néhány évente lesújtó szökőár idején. - A cunami fantasztikus! - mondta Chelsea.

- Már amikor nem nő túl nagyra.

Laurel nem volt biztos abban, hogy osztani tudja Chelsea lelkesedését.

Chelsea a kis udvarba is bevezette, és a szigetecske minden oldalát benövő lila virágra hívta fel Laurel figyelmét. - Nagyon szépek - mondta Laurel, és lehajolt, hogy megérintse a bímbócskákat.

Chelsea egy plédet húzott elő a táskájából, és szétteregette a puha füvön. A lányok néhány percig csendben üldögéltek, és az óceánt nézték. Laurel régen nem tapasztalt békére lelt ezen a gyönyörű helyen. Chelsea megint benyúlt a táskájába, és elővett egy Snickers csokit, Laurelnek meg átnyújtott egy Tupperware dobozkát.

- Ez mi? - kérdezte Laurel.

- Eper. Bio, már ha ez számít - tette hozzá Chelsea.

Laurel mosolygott, és lepattintotta a doboz tetejét. - Köszi. Nagyon jól néz ki. - Milliószor jobban, mint az a csokiszelet, amin Chelsea nyámmogott.

- Mi a helyzet veled és Daviddel?

Laurelnek megakadt a torkán az az eperfalat, amit éppen lenyelni készült, és vadul köhögni kezdett. - Hogyhogy mi a helyzet?

- Csak azt szeretném tudni, hogy összejöttetek-e már.

-

Hát, nem köntörfalazol túl sokat... - mondta Laurel inkább az epreknek, mint Chelsea-nek.

-

Nagyon tetszel neki, Laurel - sóhajtott Chelsea. - Bárcsak feleannyira kedvelne engem, mint téged!

Laurel az epreket piszkálgatta a villájával.

-

Nekem azóta tetszik, mióta ideköltöztek. Egy focicsapatban játszottunk - tette hozzá Chelsea mosolyogva.

Laurel szinte maga előtt látta a nagyszájú, szókimondó, beilleszkedni képtelen tízéves Chelsea-t - aki nyilván semmit sem változott azóta amikor először találkozott Daviddel. A nyíltszívű, mindenkit elfogadó Daviddel. Nem csoda, hogy azonnal rácuppant. De azért... - Ne haragudj Chelsea, de miért mondod ezt el nekem?

- Nem tudom. - Csendben ültek egy darabig. - Nem akarom én, hogy rosszul érezd magad -

biztosította Laurelt Chelsea. - Tudom, hogy David nem úgy kedvel engem. Őszintén szólva, ha már van barátnője, olyan legyen, mint te. Valaki, akivel én is barátkozhatok.

- Hát ez jó hír - mondta Laurel.

- Na, akkor jártok? - erőltette Chelsea.

- Nem tudom. Talán?

- Ezt most kérdezted? - vigyorgott Chelsea.

-

Tényleg nem tudom - Laurel vetett egy oldalpillantást Chelsea- re. - De téged nem zavar, hogy erről beszélünk?

- Egyáltalán nem. Olyan, mintha én is átélném, amit te.

-

Néha nagyon furcsa dolgokat mondasz - jegyezte meg Laurel bánatosan.

-

Ja, David is mindig ezt mondja. Ami engem illet, szerintem kevés ember mondja ki, hogy igazából mit gondol.

- Na, ebben tökéletesen igazad van.

-

Szóval jártok, vagy nem jártok? - kérdezte ismét Chelsea, akinek láthatóan esze ágában sem volt témát váltani.

Laurel vállat vont. - Tényleg nem tudom. Néha úgy érzem, hogy : igen, ezt szeretném. De még sohasem jártam senkivel. Viszont még sohasem volt fiúbarátom sem. Nagyon élvezem, és nem szeretném elveszíteni.

- Talán nem fogod.

- Talán. De nem biztos.

- Azért vannak itt járulékos szolgáltatások is...

- Mint mi?

- Hát, ha csókolóztok, le van tudva a bioszlecke.

- Csábító - nevetett Laurel. - Gyenge vagyok bíoszból.

Chelsea vigyorgott. - David is ezt mondta.

Laurel szeme kikerekedett. - Ne már! Tényleg?

- Nem árul el titkot. Te is mindig ezen siránkozol ebédszünetben. Szerintem tökéletes pár lennétek - tette hozzá Chelsea.

- Miért bátorítasz? Mások a helyedben mindent megtennének, hogy elválasszanak

- 122-

bennünket egymástól.

- Én nem vagyok mások - védekezett Chelsea. - Mellesleg - folytatta könnyedén David nagyon boldog lenne. Szeretem, mikor David boldog.

- Megjöttem! - kiáltotta Laurel. Bement a házba, lehajította a hátizsákját, és a kamrába indult egy körtebefőttért. Az anyja akkor lépett oda hozzá, amikor egy fél körtét rágcsált, egyenesen az üvegből. De most nem nézett a lányára szemrehányóan, mint mindig, amikor Laurel mellőzte a tányérhasználatot, csak sóhajtott, és fáradtan mosolygott.

- Gondolod, hogy a vacsorát magad is el tudod intézni?

- Persze. Miért, mi történt?

- Apád egyre rosszabbul van. Fáj a hasa, fel is van fújódva. A láza is emelkedik. Nem túl magas, csak 38 fok körül, de nem tudom neki levinni. Se a hideg vizes borogatás, se az izsópos-édesgyökeres kapszulám nem használ.

- Tényleg? - kérdezte Laurel. Az anyja minden nyavalyára ismert egy gyógynövényt, és általában be is váltak. A barátai gyakran őt hívták fel, amikor minden más, értve ezalatt a recept nélkül kapható gyógyszereket is, csődöt mondott. - Echinacea teát adtál neki? - javasolta Laurel, mert ő mindig azt kapott.

- Csináltam neki egy vödörnyi jegesteát. De nyelni is alig tud, így aztán nem tudom, ivott-e annyit, amennyi használna.

- Biztos valami rosszat evett - találgatott Laurel.

-

Talán - mondta az anyja idegesen, és nyilvánvaló volt, hogy Laurel nem győzte meg. -

Akkor lett rosszabbul, amikor elmentél. Szóval - fordult a lányához -, az estét vele fogom tölteni, hátha tudok neki segíteni.

- Nem gond, én fogom a körtebefőttet és leülök tanulni.

- Mindketten izgalmas este elé nézünk.

-

Aha - sóhajtott Laurel, és az asztalon várakozó könyvhalmokra nézett.

TIZENHÉT

CSÜTÖRTÖKÖN, ISKOLA UTÁN LAUREL FELKAPTA kék köpenyét, és elindult a Mark Könyvespolca nevezetű bolt felé. Az apja alkalmazottai, Jen, Brent és Maddie több túlórát vállaltak, de ha így megy tovább, estére mind túl lesznek a heti negyven órán. Laurel legalább Jen és Brent számára biztosítani akart egy szabadnapot. Ő és Maddie elboldogulnak a bolttal.

Maddie-t Laurel apja az előző tulajdonostól örökölte. Már több mint tíz éve ott dolgozott, és akár egyedül is elvezette volna.

De a főutca felé sétálva Laurelt nem a bolt sorsa izgatta. Reggel beszaladt a szülei hálójába még egy kis eligazításért, és megdöbbent az apja állapotán. Mindig is soványabb volt az átlagnál, de beesett arca most szürke színt öltött, a szeme alatt pedig sötét karikák feketéllettek.

Az ajka is színtelen volt, a szemöldökén verejték gyöngyözött. Az anyja mindent kipróbált.

Levendulás-rozmaringos borogatás a mellkasára, édeskömény tea a fájó gyomornak, és tonnányi C-vitamin az immunrendszer megsegítésére. Semmi sem használt. Sarah brandyt itatott vele, hogy aludni tudjon, és borsmenta olajat csepegtetett a párásítóba. Az sem vált be. A büszkeségét félretéve még recept nélkül kapható gyógyszereket is bevetett - Nurofent és Aspirint-, de a férfi még ettől sem érezte jobban magát. Korábban azt gyanították, hogy csak egy kis influenza, de a tünetek olyan gyorsan rosszabbodtak, amivel Sarah nem számolt.

Amikor Laurel felajánlotta, hogy délután bemegy ő a boltba, hadd maradhasson az anyja a férje ágya mellett, Sarah szorosan magához ölelte, és köszönetet suttogott a fülébe. Az apja már nem is hasonlított önmagára - beteges karikatúrája lett annak az embernek, aki néhány nappal ezelőtt még jókedvűen indult munkába. Próbált ő mosolyogni meg viccelődni, ahogyan szokott

- és tényleg szokott, de már ettől is kimerült.

Vidám csengőhang verte fel a bolt csendjét, amikor Laurel benyitott.

Maddie felnézett és elmosolyodott: - Laurel? Minden nap egyre csinosabb vagy. - Megölelte a lányt, aki kényelmesen elfészkelődött a karjában, és máris jobban érezte magát. Maddienek mindig sütemény, fűszer, és még valami finom illata volt, amire Laurel képtelen volt rájönni.

- Hogy van az apád? - kérdezte Maddie, még mindig átkarolva Laurel vállát.

Laurel mindenki másnak csak annyit mondott volna, hogy jól. De Maddiet nem fizethette ki ennyivel. - Szörnyen néz ki, Maddie! Olyan, mintha bőrt aggattak volna egy csontvázra. Anya tudománya megállt. Semmi sem használ.

- Még az ízsópos-édesgyökeres borogatás sem?

Laurel mosolyában fájdalom villant. - Én is ezt kérdeztem.

- Pedig szerintem az csodákra képes,

- Apának nem használ. Most nem.

•**» 124 —

- Minden este gyertyát gyújtok érte. - Ami Laurel anyjának az édesgyökér meg az izsóp volt, az Maddienek a gyertya. Hű katolikusként mindenkinek gyertyát gyújtott, a rákban haldokló szomszédtól az eltűnt macskáig. De Laurel ezért is hálás volt,

- Apa beküldte a heti beosztást.

- Maddie nevetett. - Még a betegágyban is táblázatokat készít - akkor annyira nem lehet a halálán. - Kinyújtotta a kezét a papírért. - Nézzem csak! - Maddie tanulmányozni kezdte a kézzel írott beosztást. - Úgy látom, azt akarja, hogy rövidítsük le a nyitvatartást.

Laurel bólintott. - Ennyi alkalmazottal nem lehet teljes időben nyitva tartani.

- Rendben is van ez. Már hónapok óta mondogatom neki, hogy teljesen felesleges nyolckor nyitni. Ki a fene vesz könyvet reggel nyolckor? - Azzal előrehajolt, mintha egy titkot akart volna megosztani Laurellel. - Az az igazság, hogy a koránkelésnek még a gondolatától is irtózok.

A délután nagy részében aztán együtt dolgozgattak, és buzgón kerülték a betegség témát. De Laurel nem volt teljesen felszabadult. Otthagyta Maddiet a napi zárással. Az ajtóra kirakott egy cédulát, amelyen elnézést kért a módosult nyitvatartásért.

Lassan sétált hazafelé, az egész teste sajgott a könyves dobozok emelgetésétől. Amikor befordult a sarkon, látta, hogy egy hatalmas jármű parkol a házuk előtt. Beletelt néhány másodpercbe, mire felfogta, mit lát, de abban a percben, ahogy felismerte a fehér-piros mentőautót, rohanni kezdett. Akkor robbant be az ajtón, amikor a mentősök éppen lehozták az apját egy hordágyon. Az anyja csak egy lépéssel lemaradva követte őket.

- Mi van vele? - kérdezte Laurel, miközben szeme az apjára szegeződött.

Az anyja arcát könnyek csíkozták. - Vért hányt. Ki kellett hívjam őket.

Amikor a mentősök leértek a lépcsőn, Laurel az anyjához sietett. Megölelte, a dereka köré fonta a karját. - Minden rendben lesz, anya. Meg fogja érteni a döntésedet.

- De hát nem bízik az orvosokban! - mondta az anyja idegesen.

- Nem számít. Most rájuk van szüksége.

Az anyja bólintott, de Laurel nem volt biztos abban, hogy hallotta, amit mondott. — Vele kell mennem, - mondta Sarah - de csak egy embert engednek be a mentőautóba. Szerintem jobb, ha itthon maradsz, majd felhívlak, ha tudok valamit.

—

Persze, menj csak! Tudok magamra vigyázni.

Sikerült neki Sarah vállára akasztani a kézitáskát, miközben az asszony alvajáróként lépdelt a mentőautó felé. Észre sem vette, hogy Laurel ott kocog mellette. Vissza sem nézett, amikor a bejárati ajtó becsapódott.

Laurel látta, hogy a mentőautó elhúz a ház elől, és a gyomra fájdalmas görcsbe rándult.

Emlékezete szerint a szülei csak akkor jártak kórházban, ha látogatni kellett valakit. Most nagyon szerette volna azt hinni, hogy egy különösen heves vírus támadta meg az apja szervezetét, amelyből hamarosan magától kigyógyul. De sejtette, hogy ezúttal jóval többről van szó.

Visszament a házba, és két kezével nekitámaszkodva, magára zárta az ajtót. A zár kattanása az egész előszobában visszhangzott. A ház üresnek és hatalmasnak tűnt a szülei nélkül. Volt már otthon egyedül azalatt az öt hónap alatt, mióta beköltöztek, de a mai este más volt.

125

Félelmetes. Reszketett a keze, amikor a hevederzár kulcsát megforgatta. Hátát az ajtónak támasztotta, lecsúszott a földre, és ott üldögélt mindaddig, amíg a naplemente utolsó fénysugarai is elhagyták a házat. Leszállt a sötétség.

A sötétség sötét gondolatokat hozott magával. Laurel feltápászkodott, és kiment a konyhába.

Minden villanyt felkapcsolt, úgy ült le az étkezőasztalhoz. Maga elé húzta az angol leckét, és

megpróbálta végigolvasni, de az első mondat után a betűk táncolni kezdtek a szeme előtt - egy szót sem értett az egészből.

A könyvre hajtotta a fejét. A gondolatai a könyvesbolt, Tamani és David körül keringtek, majd útba ejtették a kórházat is. Oda-vissza, oda-vissza... egészen addig, amíg a szemei le nem csukódtak.

Zavaros, értelmetlen álmából hangos csengetés szakította ki. A hangra összepontosított, így sikerült megnyomnia a zöld gombot a telefonon. Álmos, rekedt hangon szólt a kagylóba: -

Halló?

- Szia, szívem, itt anya.

Laurel azonnal felébredt. A könyvére pislogott. - Mit mondtak?

- Bent tartják éjszakára, és antibiotikumot is kap. Majd meglátjuk, mi lesz holnap. -

Megcsuklott a hangja. - Még nem kapott szobát, és mire elrendezik, már nagyon késő lesz.

Gondolod, hogy kibírsz egy éjszakát egyedül? Holnap majd bejössz meglátogatni.

Laurel megingott. Az volt az érzése, hogy ha most bemenne a kórházba, tudna segíteni az apján. Ez teljesen irracionális gondolat volt. Nemsokára megvirrad. Vidámságot erőltetett a hangjába. - Ne aggódj miattam, anya, jól elleszek.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek.

Laurel egyedül maradt az üres házban. Az ujjai szinte maguktól tárcsázták David számát. A fiú belehallózott a kagylóba. Laurel csak ekkor fogta fel, hogy telefonál. - David? - kérdezte hunyorogva. - Szia! - A konyha ablakán keresztül a kövér holdat bámulta. Fogalma sem volt arról, hogy mennyi az idő. - Át tudnál jönni?

Amikor megszólalt a csengő, Laurel rohant ajtót nyitni Davidnek. - Annyira sajnálom, hogy felzavartalak. Nem tudtam, hogy már ilyen késő van - mondta.

-

Semmi gáz - válaszolta David, és megfogta Laurel vállát. - Még csak tíz óra van, és anya azt mondta, addig maradhatok, ameddig csak szükséges. Vannak ilyen helyzetek. Mit tehetek érted?

Laurel vállat vont. - Anya elment... és nem akartam egyedül maradni.

Laurel odabújt Davidhez, aki szorosan átölelte. Percekig álltak így az előszobában, miközben a lány vigaszt merített David öleléséből. Olyan erősnek és melegnek érezte a fiú testét, hogy addig szorította, amíg meg nem fájdult a karja. Egy rövid időre úgy tűnt, hogy minden rendbe fog jönni.

Végül elhúzódott Davidtól. Kicsit furcsán érezte magát amiatt, hogy ilyen sokáig nem bontakozott ki az ölelésből. De David csak mosolygott, odament a díványhoz, és felvette a lány gitárját. - Ki játszik ezen? - kérdezte, és az ujjai végigszaladtak a húrokon. - Apukád?

—»126 —

-

Nem... izé, én játszom. Sohasem tanultam igazából. Magamtól találtam ki mindent.

- És én erről eddig miért nem tudtam?

Laurel a fejét csóválta. - Mert nem vagyok jó.

- Mióta játszol?

-

Körülbeiül három éve. - Elvette a gitárt a fiútól, és a térdére fektette. - A padláson találtam. Az anyukámé volt. Megmutatta nekem a fő akkordokat, a többire magamtól jöttem rá.

- Játszanál nekem valamit?

- Azt már nem! - mondta Laurel, és lekapta az ujjait a húrokról.

- És ha szépen kérem? Lehet, hogy segítene is.

- Ezt miből gondolod?

David vállat vont. - Olyan természetesen áll a kezedben. Mintha hozzád tartozna. Nagyon szeretheted.

Laurel végigsimított a hangszer nyakán. - Tényleg szeretem. Olyan régi. Szeretem a régi dolgokat. Van... történetük.

-

Akkor játssz! - dőlt hátra David, és a kezét összekulcsolta a feje alatt.

Laurel habozott egy darabig, de aztán pengetni kezdett, és a húrokat állítgatta. Lassan egy dallam bontakozott ki az ujjai alól, John Lennon Imagine című dala. Először csak akkordokat játszott, utána halkan énekelni is kezdett hozzá. Mennyire illett ez a dal a mai éjszakához! Az utolsó akkord után felsóhajtott.

- Hűha! - mondta David, - Hát ez gyönyörű volt.

Laurel vállat vont, és visszatette a gitárt a tokba.

-

Azt sem mondtad még, hogy énekelsz - panaszolta David. - Ilyet még sohasem hallottam.

Nem úgy énekelsz, mint a sztárok. Egyszerűen csak szép és megnyugtató volt. - Megfogta Laurel kezét. - Jobban érzed magad?

Laurel mosolygott. - Igen. Köszönöm.

David megköszörülte a torkát, és megszorította Laurel kezét. - És most mi legyen?

Laurel körülnézett. Nem sok lehetőségük volt. - Akarsz filmet nézni?

David bólintott. - Bármikor.

Laurel egy régi filmet választott, amiben senki sem beteg, és senki sem hal meg.

- „Ének az esőben- ráncolta az orrát egy picit a fiú.

Laurel vállat vont. - Vicces.

- Ha te mondod.

Tizenöt perc múlva David vidáman kacagott a filmen, miközben Laurel a fiú profilját figyelte.

A képernyő fénye gyengén megvilágította az arcát. Szinte folyamatosan mosolygott, és időnként hátravetett fejjel nevetett. Könnyű volt megfeledkezni minden bajról, amikor az ember lánya David mellett ült. Laurel gondolkodás nélkül közelebb húzódott hozzá. David szinte automatikusan felemelte a karját, és átölelte Laurel vállát. Laurel a fiú mellkasára fektette a fejét. David karja megfeszült, és még szorosabban magához vonta a lányt. A fejét lehajtotta, hogy arca Laurel feje búbján pihenhessen.

- Köszönöm, hogy átjöttél - suttogta mosolyogva Laurel.

127

- Szívesen, máskor is - felelte David, miközben ajkával Laurel haját simogatta.

Amikor a könyvesbolt bejárati ajtaja felé szerelt csengő megszólalt, Laurel felkapta a fejét.

Nem hitt benne, hogy képes még egy vevővel kedvesen elbeszélgetni. De amikor felismerte

Davidet, megkönnyebbülés terült szét az arcán. - Szia! - mondta, és visszatett egy kupac könyvet a polc melletti asztalra.

- Szia! - felelte csendesen David. - Hogy vagy?

Laurel magára kényszerített még egy mosolyt. - Élek.

- Alig. - David habozott. - Apád hogy van?

Laurel a polc felé fordult, és kétségbeesetten igyekezett visszapislogni a könnyeit - aznap már ötvenedjére. Érezte, amint David kezével végigsimítja a vállát. Laurel a fiúhoz dőlt, és hagyta, hogy a teste ellazuljon, hogy egy kicsit jobban, hogy biztonságban érezze magát. - Átviszik a klinikára Brookíngsba - suttogta néhány perc után.

- Rosszabbul van?

- Nem tudni.

David a lány feje búbjára fektette az arcát.

A csengő ismét megszólalt, és bár Jen a vásárló elé sietett, Laurel elhúzódott Davidtől, és vett egy nagy levegőt, hogy összeszedje magát. - Ezzel végeznem kell - mondta, és felkapta az asztalról a könyveket. - A bolt egy óra múlva zár, és még négy dobozt ki kell ürítenem.

-

Segítek - mondta David. - Csak mondd meg, hová rakjam őket! Te vagy a főnök. - Azzal elvette a lánytól a kupacot, és néhány másodpercig az egyik könyv fényes borítóját simogatta.

- Holnap is be tudok jönni segíteni.

-

Neked is van munkád. Fizetned kell a kocsid kötelezőjét, te mondtad.

-

Nem érdekel a rohadt kötelező, Laurel - mondta David éles hangon, majd halkabban, gyengédebben hozzátette: - Egész héten most látlak először, az ebédszünetet és az órákat leszámítva. Hiányzol.

Laurel habozott.

- Kérlek...

A lány megadta magát. - Na, jó, de csak addig, amíg apa jobban nem lesz.

-

Hamarosan jobban lesz, Laurel. Brookingsban remek szakorvosok vannak, hamar megtalálják, mi a gond. Ha szerencséd van, csak néhány napig kell elviselned, hogy itt dolgozom.

TIZENNYOLC

DAVID OPTIMISTA SZAVAI ELLENÉRE az egy hétből kettő lett, és Laurel apjának állapota semmit sem változott. Laurel kísértetként tengette a napjait, Maddien, Davidén és Chelsea-n kívül nem szólt senkihez. Utóbbi gyakran beugrott a boltba dumálni. Chelsea nem törte össze magát a nagy segítségnyújtásban - mindig azzal viccelt, hogy ő főnök alkat -, de Laurel jobban érezte magát két barátja társaságában.

A fiú megtartotta a szavát, tényleg addig akart a könyvesboltban dolgozni, amíg Laurel apja fel nem épül. Laurelnek bűntudata volt, hogy ingyen dolgoztatta a fiút, de ezt a vitát mindig elvesztette.

Voltak napok, amikor egész délután beszélgettek, míg a könyveket szortírozták meg a polcokat porolták, és ilyenkor Laurel meg tudott feledkezni az apja betegségéről. Bár ez a kegyelmi állapot nem tartott sokáig. Most, hogy az apját átszállították egy másik kórházba, Laurel nem látogathatta meg mindennap. Viszont David megkapta a jogosítványát, és két-három naponta elfuvarozta Laurelt Brookingsba.

Első alkalommal rögtön a jogosítványszerzés másnapján indultak el. Laurel kifehéredő

ujjakkal kapaszkodott a biztonsági övébe, Chelsea meg újra és újra rászólt Davidre, amikor az áthágta a sebességkorlátozást. De végül szerencsésen megérkeztek.

Laurel virágot is vitt, amit a kertben szedett. Remélte, hogy ha az apja meglátja az otthoni virágokat, iparkodik majd meggyógyulni, hogy minél hamarabb hazatérhessen. Azonban a férfi nagyon gyenge volt, alig tudott ébren maradni annyi időre, hogy a lányát megölelje.

Köszönt neki, majd visszacsúszott morfiumos álmába.

Laurel ekkor látta utoljára ébren az apját. Röviddel ezután a kórház a mesterséges kóma mellett döntött, mert a morfium már nem csillapította az apja fájdalmait. Laurel titokban örült ennek. Könnyebb volt látni, amikor aludt. Az arca békés és elégedett volt. Amikor ébren volt, kínosan ügyeit arra, hogy a fájdalmát palástolni próbálja, de már szörnyen legyengült. Jobb, ha alszik.

A laborosoknak sikerült beazonosítaniuk a méreganyagot az apja vérében, viszont még sohasem találkoztak vele korábban, így fogalmuk sem volt, milyen kezelést kellene előírni.

Mindent megpróbáltak, nem volt olyan gyógyszer, amit ne adtak volna be neki. Szinte kísérleti nyulat csináltak belőle, miközben megpróbálták a méreg káros hatásait kiküszöbölni. De semmi sem használt. A beteg szervezete egyre gyengébb lett, és két nappal korábban az egyik orvos félrehívta Laurel anyját, és arról tájékoztatta, hogy ők továbbra is próbálkozni fognak, de ha nem tudják kivezetni a méreganyagot, akkor fel kell készülni arra, hogy a páciens szervei egymás után felmondják a szolgálatot.

Az sem segített a helyzeten, hogy Mr. Barnes minden este felhívta a családot. Egy héten keresztül Laurelnek sikerült leszerelnie azzal, hogy az anyja nincs otthon, de egy idő után a férfi már nem fogadta el ezt a választ. Két vallatás után Laurel hagyta, hogy bekapcsoljon az üzenetrögzítő. Csak akkor vette fel a telefont, ha David vagy Chelsea hívta.

Az anyjának meg sem említette Mr. Barnest.

Minden este lelkiismeret-furdalása volt, amikor kitörölte az üzenetet, de hát megígérte Tamaninak, hogy segíteni fog.

Furcsa érzés volt Tamanira gondolni. Olyan álomszerű volt az egész. Itt van egy srác, tele élettel, szenvedéllyel, akit tulajdonképpen ajándékba kapott azért, mert elfogadta, hogy tündérnek született. De most nem ez a lényeg. Fontolóra vette, hogy meglátogatja, de még ha el is jutna az erdőig, ugyan mit tehet Tamani? A csáberő nem segít az apján.

Laurel megígérte, hogy figyelmezteti Tamanit, ha a birtok veszélybe kerül. De mivel Mr.

Barnes összes üzenetét letörölte a rögzítőről, igazából nem is volt veszélyben. Az a legjobb, ha egyáltalán nem is gondol Tamanira.

Amikor hazaért a könyvesboltból, már az ajtó előtt hallotta a telefon éles csörgését. Sietve megforgatta a kulcsot a zárban, és a hatodik csengetésre fel is tudta venni a kagylót.

Meghallotta az anyja hangját. - Szia, anya! Apa hogy van?

Csend volt a vonalban.

- Anya?

Laurel hallotta, hogy az anyja szaggatottan lélegzik, majd végre megszólal: - Most beszéltem dr. Hansennel - mondta Sarah reszkető hangon. - Apádon a szívelégtelenség jelei mutatkoznak.

Alig egy hete van hátra.

David egy szót sem szólt, míg a sötét autópályán haladtak. Laurelnek sikerült elérnie a mobilján éppen, amikor hazaért, és a fiú rábeszélte, hogy menjenek el Brookíngsba már aznap éjjel, ne várjanak reggelig. Laurel lehúzta az ablakot, és bár David biztosan fázott, amikor a hideg őszi szél bevágott az autóba, nem mondott semmit. Laurel látta, hogy a fiú szeme folyton őt fürkészi, és érezte, hogy David néha végigsimít a karján. De még mindig nem szólalt meg.

Befordultak a klinika parkolójába. Az ismerős kórterembe vezető úton David megfogta Laurel kezét. A lány halkan kopogott a nyitott ajtón, aztán bedugta a fejét a függöny nyílásán. Az anyja egy kis asztalnál üldögélt egy férfival, akinek Laurel csak a hátát látta. Sarah intett Laurelnek és Davidnek, hogy jöjjenek be.

Laurel azonnal felismerte a férfit. Széles válla majdnem szétfeszítette a rosszul méretezett inget. A jelenléte elég volt ahhoz, hogy Laurel megfeszüljön. Mr. Barnes volt az.

Laurel karba tett kézzel a falnak dőlt, míg az anyja Barnesszal beszélgetett. Az anyja mosolygott és bólogatott. Laurel nem értette, mit magyaráz a férfi, de hallotta, hogy az anyja folyamatosan egyetért vele: „Ó, igen!', „Természetesen!", és még lelkesebben bólogatni kezdett. Laurelnek összeszűkült a szeme, miközben elragadtatott anyját leste. Sarah anélkül írt alá papírokat, hogy átolvasta volna őket. Hát ez gyanús.

Sarah sohasem szerette a szerződéseket, nem bízott a jogi hercehurcákban, ahogy ezeket hívta. Mindent apróra végigolvasott, és sokszor az utolsó pillanatban, az aláírás előtt húzott ki sorokat. De most Laurel megfigyelte, hogy legalább nyolc papírt aláírt úgy, hogy beléjük sem

—»130 —

pillantott.

Barnes meg rá sem nézett Laurelre és Davidre, pedig már jó ideje ott álltak.

Laurel bőre égni kezdett, és megszorította David kezét, miközben Barnes megszerzett még néhány aláírást, majd összetűzött papírlapokat nyújtott Sarah felé, egy másik kupacot meg

elsüllyesztett az aktatáskájában. Kezet ráztak. Barnes megfordult, és azonnal szembetalálta magát Laurellel. Laurelről Davidre vándorolt a tekintete, majd vissza. Olyan gonosz mosollyal üdvözölte őket, hogy Laurel önkéntelenül hátralépett.

- Laurel - mondta erőltetetten jóságos hangon - éppen most kérdeztem meg anyukádtól, hogy mi van veled. Furcsa, hogy egyetlen üzenetem sem jutott el hozzá. - A mondat vége morgásba fulladt. Laurel foga összekoccant, amikor rettegéssel telt meg a szíve.

Aztán Barnes vállat vont, és önelégülten közölte: - Szerencsére sikerült rálelnem, így minden jó, a ha vége jó.

Laurel egy szót sem szólt, csak bámulta a rettenetes férfit, és azt kívánta, bárcsak egy órával korábban érkeztek volna. Mert akkor mi történt volna? Még maga sem tudta, de szerette volna, ha legalább a lehetőség megvan.

- Örülök, hogy újra találkoztunk, Laurel - mondta, miközben futólag a még mindig mosolygó Sarah-ra pillantott. - A lánya... - Elhallgatott, és a kezét kinyújtotta Laurel felé.

Laurel megpróbált tovább hátrálni, de már így is a falnál állt, így tűrnie kellett, hogy az érdes ujjak végigsimítsanak az arcán. - ...nagyon helyes - fejezte be a mondatot a férfi.

Amikor Barnes félrehajtotta a függönyt, és végre elment, Laurel kifújta a levegőt. Most vette csak észre, hogy egész idő alatt úgy szorította David kezét, hogy az ujjai egészen elfehéredtek.

Laurel a fogát csikorgatta. - Mi a francot keresett ez itt? - kérdezte remegő hangon.

Az anyja még mindig a lebegő függönyt nézte. - Micsoda? - kérdezte, miközben Laurel és David felé fordult. - Ő, izé... - Odament az asztalhoz, és halomba rendezte a papírokat. - Azért jött, hogy véglegesítsük a papírokat az oricki ház eladásával kapcsolatban.

- Anya, azt ígérted, hogy átgondolod még egyszer.

- Átgondoltam. Sőt, úgy látszik, te még helyettem is gondolkodtál - mondta, és jelentőségteljesen Laurelre nézett. - Ezentúl meg fogom kapni az üzeneteimet, ugye, kislányom?Laurel a padlóra meredt. - Igen, anya - mondta csendesen.Sarah a kis asztalon heverő papírokat nézte, és tovább egyengette a már szálegyenes oldalakat. - Gondoltam rá, hogy ha már ennyire szeretnéd, hogy a föld és a ház a család kezében maradjanak, akkor megoldjuk az életünket az eladás nélkül is. - Laurel szívét remény szállta meg. Talán még nem késő! - De ez most már szóba sem jöhet. - Laurel anyja egy darabig hallgatott, és amikor újra megszólalt, a hangja halk és feszült volt: - Barnes megjelent, és ráígért a házra - nézett Laurel szemébe. - El kellett fogadnom az ajánlatát.Laurel gyomra görcsbe rándult arra a gondolatra, hogy elveszíti az erdőt, és... Tamanit is. Hirtelen alig kapott levegőt. - Anya, nem adhatod el! -

kiáltott fel éles hangon.

Sarah tekintete megkeményedett. Rápillantott a férjére, majd karon ragadta Laurelt. Laurelt is maga után ráncigálva kiviharzott a kórteremből. Laurel törékenynek érezte a karját anyja

—»131 —

harapófogószerű ujjai között. Nem emlékezett rá, hogy Sarah valaha ilyen durván bánt volna vele. Behúzódtak egy alkóvba, és Sarah elengedte Laurel karját. A lány megállta, hogy ne kezdje el dörzsölgetni.

- Laurel, ez most nem rólad szól. Nem tarthatok meg egy ilyen értékes ingatlant, csak azért, mert te ragaszkodsz hozzá. Az életben nem így működnek a dolgok - mondta, és arca megfeszült.

Laurel a falnak támaszkodott, és hagyta, hogy az anyja kitombolja magát. Már hetek óta hatalmas nyomás nehezedett rá, valahol ki kellett engednie a gőzt.

- Ne haragudj - suttogta a lány -, nem kellett volna kiabálnom.

Sarah vett egy mély lélegzetet, befejezte a fel-alá járkálást, és a lányára nézett. Az arca lassan ellágyult, majd sírásba torzuk. Hátát a falnak vetette, majd a földre csúszott, miközben folytak a könnyei.

Laurel átölelte az anyja derekát, a fejét pedig a vállára hajtotta. Furcsa volt, hogy most neki kellett vigaszt nyújtania.

- Fáj a karod? - kérdezte az anyja halkan, amikor sikerült lecsillapodnia.

- Nem - hazudta Laurel.

Sarah nagyot sóhajtott. - Tényleg átgondoltam a dolgot, és hajlottam volna arra, hogy ne adjuk el a földet. De nem maradt más választásom, Laurel. A kórházi számlák miatt úszunk az adósságban.

- Nincs biztosításunk?

Az anyja a fejét rázta. - Nem túl átfogó. Sohasem gondoltuk, hogy szükség lesz rá. De a sok vizsgálat, gyógyszer... túl sokba kerül.

- Nincs más megoldás?

- Bárcsak lenne! Hidd el, hogy töröm a fejem, de nem tudok máshonnan pénzt szerezni.

Vagy a föld, vagy a bolt. Az igazat megvallva, a földért többet kapunk. Kimerítettük az összes hitelkeretünket, hogy apád a kórházban maradhasson, és már senki sem ad nekünk több pénzt.

Laurelhez fordult. - Most okosnak kell lennem. Az az igazság... - kezdte, és közben ismét könnybe lábadt a szeme - ...lehet, hogy apád többé nem ébred fel... soha. A jövőre is gondolnom kell. Egyedül a bolt biztosít számunkra jövedelmet. És még ha apád magához is tér, ekkora kiadást képtelenség fedezni anélkül, hogy ne adnánk el valamit. Tudod, hogy apád mennyire szereti a boltot. Szerinted mit kellene tennem?

Laurel nagyon szerette volna, ha nem kell anyja szomorú barna szemébe néznie, de nem fordult el. Megpróbálta Tamanit az agya hátsó részébe üldözni, és racionálisan gondolkodni.

Megfeszítette az állkapcsát, és bólintott. - Add el a földet!

Sarah arca elgyötört volt, a szeme komoran csillogott. Megsimogatta Laurel arcát. -

Köszönöm, hogy megérted. Bárcsak lenne más megoldás, de nincsen. Mr. Barnes reggel visszatér, hogy véglegesítsük az adásvételt. A lehető leggyorsabban nyit egy letéti számlát, és ha szerencsénk van, egy héten belül megkapjuk a pénzt.

- Egy hét? - Minden olyan gyorsan történik...

Az anyja bólintott.

Laurel habozott. - Olyan furcsán viselkedtél, amikor Mr. Barnes itt volt. Boldognak tűntél, és

—»132 —

mindenre rábólintottál, amit kért tőled.

Sarah vállat vont. - Nyilván igyekeztem üzletasszonyként viselkedni. Nagyon szeretném, ha az adásvétel létrejönne. Mr. Barnes eleget ajánlott ahhoz, hogy kifizessük a kórházi számlákat,

és még maradjon is egy kis tőkénk - sóhajtott. - Nem értek hozzá, de a lehető legjobb áron akarom eladni a házat.

- De hát mindent aláírtál, amit eléd tett! - folytatta Laurel. - El sem olvastad a papírokat!

Az anyja kétségbeesetten bólintott. - Tudom. De nincs időnk. Addig akarok hasznot húzni ebből az ajánlatból, amíg él. Ha még egyszer visszakozni kezdek, lehet, hogy Mr. Barnes megunja a huzavonát, és visszavonja.

- Igen, ez érthető - mondta Laurel, - De...

- Elég volt, Laurel! Nincs kedvem veled vitatkozni. - Sarah megragadta Laurel kezét. - Bízz bennem! Azt teszem, ami jelen esetben helyes. Oké?

Laurel kelletlenül bólintott.

Az anya felállt, és letörölte a könnyeket az arcáról. Laurelt is felhúzta, és megölelte. -

Túljutunk ezen is - ígérte. - Nem számít, mi lesz, mindig találunk megoldást.

Amikor visszatértek az apja kórtermébe, Laurel szeme azt a széket kereste, amelyen Barnes korábban ült. Nem volt rá jellemző, hogy ennyire viszolyogjon valakitől, akit még csak nem is ismert. De kirázta a hideg arra a gondolatra, hogy leüljön ugyanarra a székre, amin korábban a férfi ült. Odament az asztalhoz, és felvette Barnes névjegykártyáját.

JEREMIAH BARNES, INGATLANÜGYNÖK

Alatta egy helyi cím.

A kártya elég hitelesnek nézett ki, de Laurel vaiami miatt nem volt teljesen elégedett. A hátsó zsebébe csúsztatta a papírdarabot, és odasétált Davidhez. - Nem vagy éhes? - kérdezte, és jelentőségteljesen a szemébe nézett.

David abszolút nem vette a lapot. - Nem.

Laurel még közelebb lépett, megragadta a fiú pólóját a hátán, és így szólt: - Anya, elviszem Davidet, veszek neki valami kaját. Két óra múlva itt vagyunk.

Az anyja kissé riadtan pillantott rá. - De hát már kilenc óra van.

- David éhes - mondta Laurel.

- Majd meghalok - bólogatott David mosolyogva.

-

Ráadásul ő vezetett, és holnap iskolába kell mennie - tette hozzá Laurel.

Laurel anyja pár pillanatig kétkedve nézett a fiatalokra, majd visszafordult alvó férjéhez. - Ne a kórházi menzán egyetek! - figyelmeztette őket.

- Szóval miért is csináljuk, amit csinálunk? - kérdezte David, miután már egy órája köröztek a városban.

- David, valami nem stimmel azzal a pasassal. Érzem!

-

Jó, de tényleg oda akarsz slisszolni az irodájához, hogy benézhess az ablakon? Nem sok az egy kicsit?

-

Miért, szerinted mit kellene tennem? Hívjam fel és kérdezzem meg, hogy: „Uram,

—»133 —

mondja már meg, miért áll fel a szőr a hátamon, ha meglátom?" Biztosan díjazná - morogta Laurel.

-

A rendőrségen mit fogsz mondani, miután letartóztattak? - kérdezte David gúnyosan.

-

Ugyan már! - mondta Laurel. - Sötét van, csak körbejárjuk az irodát, bekukkantunk néhány ablakon. Tudni akarom, hogy a pasas nem készül-e valami törvényellenes dologra. -

Egy pillanatra elhallgatott. - Ha meg nyitva felejtettek egy ablakot... na, arról igazán nem én tehetek.

- Te megvesztél.

- Az lehet, de mégsem hagysz magamra!

David a szemét forgatta.

-

Ez lesz a Sea Cliff - mondta hirtelen Laurel. - Kapcsold le a lámpákat!

David sóhajtott, de nem ellenkezett. Lehúzódott az út szélére, és lekapcsolta a fényszórókat.

Óvatosan a zsákutca végéig araszoltak, és egy omladozó, valószínűleg a 19. században épült ház előtt parkoltak le.

-

Ez az - suttogta Laurel, miközben a névjegykártyáról a házszámra pillantott.

David felnézett a tákolmányra. - Ez nem úgy néz ki, mint egy ingatlaniroda. Lakatlannak tűnik.

- Legalább nincs, aki rajtakapjon! Gyerünk!

David összehúzta magán a dzsekit, miközben végigosontak a ház oldala mentén és be-benéztek az ablakokon. Sötét volt és újhold, de Laurel mégis feltűnőnek érezte magát világoskék pólójában. Bárcsak magával hozta volna a fekete kabátját! Nem volt mersze visszamenni érte az autóhoz, attól tartott, hogy másodszor már nem tudná összeszedni a bátorságát.

A hatalmas házat szinte minden irányba kibővítették, a főépülethez látszólag véletlenszerűen csatlakoztak az újabb építmények. Laurel és David belestek az ablakokon, láttak is néhány sötét, terjedelmes árnyékot - David szerint bútorok voltak, de a ház többnyire üres volt. - Kizárt dolog, hogy itt dolgozik - mondta David. - De akkor miért ezt a címet írta a névjegykártyára?

- Mert valamit rejteget - suttogta Laurel. - Tudtam!

- Laurel, nem gondolod, hogy ketten kicsit kevesen vagyunk ehhez? Vissza kellene mennünk a kórházba, és felhívni a rendőrséget.

- És mit modjunk nekik? Hogy az ingatlanos rossz címet írt a névjegykártyára? Az nem bűn.

- Akkor beszéljünk anyukáddal!

Laurel a fejét rázta. - Nagyon el akarja adni a házat. És láttad, hogy viselkedett azzal a Barnes fickóval. Olyan volt, mintha transzban lett volna. Csak mosolygott, és mindennel egyetértett.

Még sohasem láttam ilyennek. Aláírt mindenfélét, ki tudja, mi állt azokban a papírokban! -

Laurel egy különösen ferde tákolmány sarkánál leskelődött, és odaintette magához Davidet. -

Fényt látok!

David sietve mellékuporodott. Tényleg, a ház hátsó részében egy apró ablakon át fény szűrődött ki. Laurel megborzongott,

- Fázol?

Laurel a fejét rázta. - Ideges vagyok.

—»134 —

- Még meggondolhatod magad.

- Szó sem lehet róla. - A lány előrekúszott, óvatosan kerülgetve a faágakat és az udvarra halmozott szemetet. Az ablak olyan alacsonyan volt, hogy elég volt feltérdelniük ahhoz, hogy belássanak. Laurel és David el is helyezkedtek a két oldalán. Az üveget rozoga redőny fedte, könnyű volt átlátni rajta. Hangokat hallottak, és mozgást is észleltek belülről, de a csukott

ablak miatt nem tudták kivenni, ki mit mond. Laurel vett néhány mély lélegzetet, majd benézett.

Azonnal meglátta Jeremiah Barnes hatalmas alakját és félelmetes arcát. Egy asztalnál ült, és papírokat rendezgetett, valószínűleg azokat, amelyeket másnap Laurel anyjához akart elvinni.

Két másik férfi is volt odabent, dartsot játszottak. Már Barnest sem találta vonzónak, de ez a kettő egyenesen visszataszító volt. A bőr úgy lógott az arcukon, mintha elméretezték volna, a szájuk grimaszba torzult. Az egyik férfi arcát sebhelyek és elszíneződések borították, és Laurel messziről is látta, hogy az egyik szeme majdnem teljesen fehér, a másik pedig szénfekete. A másiknak rikító vörös haja volt, ami olyan furcsa foltokban nőtt, hogy még a sapka sem tudta elrejteni.

- Laurel... - intette oda magához a lányt David. Laurel lebukott a párkány alatt, és egy másik szögből is belesett a szobába. - Mi a fene az?

- A szoba másik végéhez egy félig ember-, félig szörnyetegszerű valamit láncoltak. Az arcát húscafatokból férceiték össze. A szájában hatalmas, ferdén nőtt fogak sorakoztak, az álla majdnem összeért azzal a hatalmas gumószerüséggel, ami csakis az orra lehetett. Halványan emberi alakja volt, és Laurel látott is ruhafoszlányokat a vállánál és a hasán. Ráncos nyakába belevágott a nyakörv. Olyan volt, mint egy bizarr házi kedvenc. A nagy melák egy koszos lábtörlőn aludt.

Laurel körme szinte belevájt a párkányba, miközben a furcsa teremtményt nézte.

Szaggatottan lélegzett, és nem tudta levenni róla a szemét. Abban a pillanatban, amikor azt gondolta, hogy most már képes megfordulni, a szörny kinyitotta egyik kék szemét, és egyenesen Laurelre nézett.

—»135 —

TIZENKILENC

LAUREL ELLÖKTE MAGÁT AZ ABLAKTÓL. - Rám nézett!

- Gondolod, hogy meglátott?

-

Nem tudom. Menjünk innen! Most rögtön! - A bentről kiszűrődő torokhangok a földhöz ragasztották a térdét.

A két férfi ráordított a teremtményre, hogy kussoljon, de Barnes elhallgattatta őket. Laurel nem ismerte azt a nyelvet, amelyiken hozzájuk szólt. Halk mormogás következett, és néhány másodperc múlva a furcsa lény süvöltése elcsendesedett.

Laurel megint az ablak felé mozdult, de David megrántotta a blúzát. Megfordult.

David a fejét rázta, és az autóra mutatott.

Laurel megállt. De nem elégedett meg azzal, amit eddig látott. A mutatóujjával Davidet is megállásra késztette, és megint belesett az ablakon.

A szeme összekapcsolódott Jeremiah Barnes felemás tekintetével.

-

Fuss! - sziszegte Davidnek, és ő is a ház eleje felé indult. De még egy lépést sem tett meg, amikor üvegcsörömpölést hallott, és érezte, hogy egy hatalmas kéz megragadja a nyakánál fogva, és az ablakon keresztül berántja a koszos szobába.

A durva ujjak felsértették Laurel bőrét, és hallotta, hogy a fa ablakkeret megreccsen, amikor a háta nekiütődik.

Aztán repült. Szinte sikoltani is alig volt ideje, mielőtt nekicsapódott a szemközti falnak.

Forgott vele a világ. Valahonnan messziről eljutott a füléhez David nyögése is, amikor a fiú teste mellé zuhant. Laurel hiába próbált összpontosítani, a szoba folyamatosan forgott körülötte. David kinyújtotta a karját, és magához húzta Laurelt. A lány érezte, hogy meleg vér csorog a vállán.

A forgás végre abbamaradt. Laurel felnézett, és Barnes gúnyos arcába ütközött a tekintete. -

No, nézd csak, ki van itt? - A férfi arcán gonosz vigyor ült. - Sarah kicsi lánya... Többet hallottam ma rólad, mint amennyit elbír a gyomrom.

Laurel válaszolni akart, de David megszorította a karját. Laurel érezte, hogy a hátán lévő

szúrt sebből sűrű, szirupos folyadék szivárog, de nem tudta megállapítani, mekkora sérülést okozott az ablakkeret.

- Jó kislány vagy, Bess - mondta Barnes, és megpaskolta a furcsa állat félig kopasz fejét.

Ezután letérdelt Laurel és David mellé. - Miért vagytok itt? - kérdezte halk, de ellentmondást nem tűrő hangon. Laurel szája akaratlanul szólásra nyílt: - Mi... mi csak tudni akartuk, hogy maga miért.... hogy maga miért... - Szerencsére sikerült visszanyernie a lélekjelenlétét.

Becsukta a száját, és Barnesra meredt.

~ 136 -

- Sejtettük, hogy maga körül valami nem stimmel - mondta David. - Csak körül akartunk nézni.

Laurel tágra nyílt szemekkel bámult Davidre. A fiú maga elé meredt, az arcán ugyanaz az elvarázsolt kifejezés ült, ami kísértetiesen hasonlított Laurel anyjának arckifejezésére egy órával korábban. - David! - sziszegte oda neki.

- Es mit terveztetek tenni abban az esetben, ha találtok valamit? - kérdezte Barnes ugyanabban a parancsoló hangnemben.

- Ha bizonyítékot szerzünk, elvisszük a rendőrségre.

- David! - kiáltotta Laurel, de a fiú meg sem hallotta.

- Mi aggaszt ennyire? - kérdezte Barnes.

David ismét kinyitotta a száját. Mennyi titok van, ami most napvilágra kerülhet! Laurel lehunyta a szemét, magában bocsánatot kért Davidtól, és úgy pofon vágta, amennyire csak kitelt az erejéből.

- Basszus! Jaj! Laurel! - kapott az arcához David, és az állát mozgatta.

Laurel megkönnyebbülten felsóhajtott, és megszorította David kezét. A fiú zavarodottnak tűnt.

- Eleget hallottam - mondta Barnes, és felállt.

A vörös hajú férfi elmosolyodott. Ettől a mosolytól, amely inkább vészjósló karikatúrája volt az igazinak, Laurelben megfagyott a vér, és David mellkasához bújt. - Törjük el a lábukat!

Nem ártana egy kis testmozgás!

Laurel érezte, hogy David teste megfeszül, és a lélegzése felgyorsul, szabálytalanná válik.

Barnes a fejét rázta. - Itt nem, ez a cím van a névjegykártyámon. Már elég vért kell feltakarítanom amúgy is. - Ismét leguggolt, és a két fiatal arcát vizsgálta. - Aztán úszni szerettek-e?

Laurel szeme összeszűkült, és átható pillantást vetett a férfira. David azonban visszahúzta.

- Biztosan nagyon... hogy is mondjam, felfrissültök, ha megmártunk benneteket a Chetco folyóban. - Barnes felállt, és a vállánál fogva talpra rángatta Davidet is. - Kutassátok át! - A másik két férfi vigyorogva elkezdte kiüríteni David zsebeit. Pénztárca, kulcsok, egy doboz mentolos cukorka. Barnes felkapta a kulcsokat, odadobta őket a sebhelyes arcúnak, a cukorkát meg a tárcát pedig visszadugta David nadrágzsebébe. - Kell az azonosításhoz, amikor megtalálják a testeteket a folyóparton - mondta kuncogva.

Mivel David már nem tarthatta vissza, Laurel Barnesra vetette magát. Ki akarta karmolni az arcát, kikaparni a szemét, mindegy, csak fájdalmat okozzon neki. Barnes a társai felé lökte Davidet, és megragadta Laurel karjait, majd addig csavarta őket a háta mögött, míg a lány fel nem kiáltott a fájdalomtól. Azután Laurel füléhez hajolt, és megsimogatta az arcát. A lány még csak félre sem fordíthatta a fejét. - Maradj nyugton - suttogta Barnes, hogy lecsillapítsa -, mert ha nem... - folytatta ugyanazon a mézesmázos hangon ...kitépem a karodat!

David a fogvatartóival harcolt, kiabált és megpróbált közelebb jutni Laurelhez, de ő sem volt ügyesebb a lánynál. - Kuss! - ordította Barnes. Éles hangja visszaverődött a falakról. David azonnal elhallgatott.

- Vigyétek el az autót! - mondta Barnes. - Hajtsatok el Azalea mellett, és dobjátok ezt a kettőt a folyóba! Ne felejtsetek súlyokat akasztani rájuk! - tette hozzá cinikusan. - Nagyon fontos, hogy ez - ekkor Laurelre mutatott - fel ne bukkanjon, mielőtt a papírokat aláírjuk. -

Felnevetett. - A tavasz lenne a legideálisabb, de a holnapi napot leszámítva nem érdekel, mikor találják meg a testüket. A kocsit is hagyjátok ott! Ne a parkolóban, inkább valami eldugott helyen. Még csak az hiányzik, hogy eltűnt gyerekek kocsija álljon az irodám előtt! -

Rákacsintott a társaira. Hazafelé sétálhattok. Jót fog tenni nektek.

- Ezt nem ússza meg szárazon! - sziszegte Laurel.

De Barnes csak nevetett. Elengedte Laurel karját, és a kezét borító vörös foltokra nézett.

David vére. - Micsoda veszteség! - mondta, és egy fehér zsebkendőbe törölte a kezét. -

Vigyétek őket!

A két férfi összekötözte Davidet és Laurelt, és behajította őket David Honda Civic-jének hátsó ülésére. - Sikoltozzatok nyugodtan! - mondta vigyorogva a vörös. - Senki sem fogja meghallani.

Az úton a szembejövő autók lámpáinak halvány fényében Laurel meglátta David arcát. Az állkapcsa megfeszült. Ő is pont annyira félt, mint a lány, és éppúgy nem vesztegette az időt kiabálással.

- Micsoda érzés megint dolgozni! Nem igaz? - kérdezte a sebhelyes arcú, aki az este során először szólalt meg. Mély és bársonyos volt a hangja, inkább illett a fekete-fehér filmek hőseihez, mint ehhez az eltorzult, durva archoz.

- Aha - nevetett a vörös, sípoló, asztmatikus nevetéssel, amitől Laurelnek meghűlt a vér az ereiben. - Már halálra untam magam azon a szeméttelepen. Végre történik valami!

- Mi vagyunk a horda legjobbjai. De Barnes semmibe vesz bennünket. Gyerekekkel kell vesződnünk! Gyerekekkel!

- Aha. - Néhány perc néma csend következett. - Darabokra kellene szaggassuk őket, ahelyett, hogy a folyóba hajítjuk. Attól biztosan jobban éreznéd magad.

A tökéletes, filmsztárokhoz illő hang halk nevetése betöltötte a kocsit. Laurel gerincén borzongás futott végig. - Jó is lenne! - A férfi arcán ijesztően nyugodt mosoly terült szét, amikor hátrafordult Laurelhez és Davidhez. Felsóhajtott, majd ismét az utat kémlelte. - De néhány napig nem találhatják meg őket. A testrészeket nehezebb elrejteni... a folyóban is. -

Elhallgatott, majd folytatta. - Jobb, ha teljesítjük a parancsot.

- Laurel?

David suttogása egyetlen áldott pillanatra kiszakította Laurelt a rettegésből. - Igen?

- Nagyon sajnálom, hogy nem hittem neked Barnesszal kapcsolatban.

- Semmi gond.

-

Igen, de bíznom kellett yolna benned! Bárcsak... - csuklott el a hangja -, ...bárcsak mi ketten...

-

Ugye nem búcsúzni akarsz tőlem, David Lawson? - sziszegte Laurel mérgesen, de halkan. - A játszma még nem ért véget.

- Tényleg? - kérdezte David idegesen. - Mi a terved?

-

Kitalálunk valamit - suttogta a lány, miközben az irányjeíző halkan kattogni kezdett, és a kocsi lelassult. Laurel érezte, hogy földúton haladnak. A fényeket maguk mögött hagyták.

Még néhány percig hánykolódtak a rázós úton, aztán a kocsi megállt, és a két férfi kinyitotta az ajtót.

-

Itt az idő - mondta a sebhelyes arcú, olvashatatlan, semmitmondó kifejezéssel az arcán.

-

Nem szükséges megtenniük! - kérlelte őket David. - Mi tudunk hallgatni. Nem mondjuk

—»138 —

el...

-

Csönd! - mondta a vörös, és befogta David száját. - Hallgass! Megértetted?

Laurel megállt. Hallotta ugyan a madarak és a tücskök hangját, de leginkább a Chetco folyó távoli zúgása kötötte le a figyelmét.

-

A jövő hangja! Kí tudja, milyen utakra sodor majd a víz. Na, gyerünk! - mondta a férfi, és felrángatta Davidet. - Nem szabad ám elkésni a találkozóról!

Barnes társai egy sötét ösvényen lökdösték végig foglyaikat, miközben az egyik férfi fals hangon a „Csobban a víz, hív a nagy folyó..." sort énekelte. Laurel arca grimaszba rándult, amikor meztelen lábujjával újra és újra kőbe botlott. Életében először azt kívánta, bárcsak húzott volna rendes cipőt papucs helyett.

A fák mögött már látszott a Chetco folyó. Laurel mély lélegzetet vett, amikor meglátta a gyorsan zúgó, örvénylő, habos vizet. A sebhelyes arcú a földre lökte. - Ott ülsz! - morogta -

Meg sem moccansz! Azonnal visszajövünk.

Laurelnek nem volt ideje maga elé tartani a kezét, egyenesen hasra esett, arccal a fekete sárba. Hamarosan David is követte. Laurel ebben a pillanatban fogta fel a helyzetük reménytelenségét. Minden az ő hibája, ezzel tisztában volt. De hogyan kell bocsánatot kérni akkor, amikor valakit a te hibádból megölnek?

- Nem gondoltam volna, hogy így végződik - motyogta David.

- Én sem - mondta Laurel. - Ezeknek az izéknek a kezei között meghalni... szerinted mik ezek? Nem hiszem, hogy emberek. Egyikük sem. Talán Barnes sem.

David sóhajtott. - Soha nem esett ennyire nehezemre kimondani, hogy egyetértek veled.

Néhány percig hallgattak.

- Szerinted mennyi ideig tart? - kérdezte Laurel, és a habosan örvénylő vízre meredt, David a fejét rázta. - Nem tudom. Mennyi ideig tudod visszatartani a lélegzeted? - nevetett fel cseppet sem jókedvűen. - Nyilván tovább, mint én - tette hozzá, majd hirtelen abbahagyta a nevetést és felsóhajtott.

Laurel két másodperc alatt összerendezte a kapott információkat. - David! - Aprócska reménysugár csillant fel előtte. - Emlékszel a kísérletre? A házatokban, a konyhában? -

Meghallotta a két férfi motyogását. Visszafelé tartottak a folyópartról. - David, vegyél egy mély, nagyon mély lélegzetet! - suttogta.

A férfiak hatalmas köveket cipeltek, és egy olyan dalt énekeltek, amit Laurel nem ismert fel.

Még több kötél tekeredett a csuklójára, miközben a sebhelyes arcú egy strandlabda nagyságú szikla súlyát becsülgette.

Néhány perccel később Davidet is egy kőhöz kötötték. - Kész vagy? - kérdezte a sebhelyes arcú a társától.

Laurel a folyóra bámult. Nagyjából harminc méterre voltak a közepétől. Mégis mit vártak tőlük? Sétáljanak? A Sebhelyesarcú mintha meghallotta volna a kimondatlan kérdést, az egyik kezével Laurelt, a másikkal a súlyos követ kapta fel, mintha egyik se lenne nehezebb egy liter tejnél. A vörös ugyanezt tette Daviddel. Mire Laurel felfoghatta volna, mi történik vele, a sebhelyes arcú már el is hajította. Hideg levegő vágott az arcába, és felsikoltott, amikor a levegőbe repült valahol a folyó közepe felett. Alig volt ideje levegőt venni, mert a kő súlya azonnal lerántotta a víz alá.

Úgy érezte, millió tű fúródik a bőrébe, amikor a jéghideg, süvöltő feketeség összezárult a feje felett. Pislogva kinyitotta a szemét, és a fülét hegyezve várta Davidet. A mázsás kő

mellette zuhant a mélybe, majdnem eltalálta a fejét. Laurel David mellkasa köré fonta a lábát,

amikor a fiú teste is elsuhant mellette. A kő nagyot rántott a karján, a lábával viszont sikerült szorosan megtartania Davidet. Nagyon remélte, hogy a fiú elég mély lélegzetet vett.

Néhány másodperc múlva a két kő a folyó fenekén dobbant. Milyen hátborzongató hang!

Laurel felnézett, de tűhegynyi fényforrást sem látott. David világos bőrének körvonalait is alig tudta kivenni, pedig valahol a szeme előtt lebegett, és abban sem lehetett biztos, hogy a fiú eszméleténél van. Szája riadtan kutatta a sötétséget, és elöntötte a megkönnyebbülés, amikor érezte, hogy David arcizmai megrándulnak. Az ajkaik találkoztak, és Laurel arra koncentrált, hogy lezárja a fiú száját, mielőtt levegőt fúj bele. David pár másodpercig visszatartotta a lélegzetét, majd egy kis levegőt visszafújt Laurel szájába. Remélve, hogy a fiú megérti, mit akar tenni, Laurel elhúzódott, és tekergőzni kezdett a kötelek alatt.

A víz jéghideg volt, Laurel tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. Először is maga elé kellett húznia a kezeit. Ha ez nem sikerül, az egész terve dugába dől. Ha nem tudja használni a kezeit, Davidet sem tudja még egyszer olyan közei húzni magához, hogy levegőt adhasson neki.

Előrehajolt, és két tenyerét lecsúsztatta a combja alatt, de a háta merev volt. Érezte, hogy a kötél véresre dörzsöli a csuklóját, valahányszor erősebben húzza, és tudta, hogy David már nem sokáig tudja visszatartani a lélegzetét. Minden csigolyája sajgott, ahogy megpróbált még előrébb, és még annál is előrébb hajolni.

A teste fellázadt ugyan, de mégiscsak sikerült a kezét a térde alá csúsztatnia. Kiszabadította a lábát, és kétségbeesetten keresni kezdte Davidet. Amikor rálelt, átkarolta a nyakát, és ismét rászorította a száját a hideg ajkakra. Néhányszor levegőt cseréltek, amíg Laurel el nem döntötte, hogy mit akar csinálni. Nagy levegőt fújt David tüdejébe, és ismét magára hagyta.

Megragadta a kötelet, amely összekötötte a kővel, és letornázta magát rajta a mélybe. Amikor elérte a folyó fenekét, az ujjai valami éles tárgy után kutattak az iszapban.

De a folyó sodrása túl gyors volt. Ami valaha éles lehetett, a fenéken simává csiszolódott.

Fellebegett tehát Davidhez, adott neki oxigént, majd megfogta a fiú kötelét, és azon ereszkedett le a mélybe. Megtalálta rajta a csomót, és ügyetlenül tépkedni kezdte. Kis idő múlva sikerült is kiszabadítania a kötél egyik szálát.

Néhány további próbálkozás után felúszott Davidhez, hogy ellássa levegővel. A fiú is megpróbálta maga elé tornázni a kezét, de nem volt olyan hajlékony, mint Laurel, és elakadt.

Egy mély lélegzetvétel után David ismét nekilátott a munkának, de semmire sem jutott. Laurel összeszorította a fogát, látta, hogy egyedül kell küzdenie.

Lassan visszakúszott a kötél mentén, és újra nekilátott kioldani a csomót, ami Davidet a kőhöz kötötte.

Három lélegzetvételbe került, mire a csomó kibomlott. De a kötél végét nem tudta kiszabadítani a kő alól. Lábával megtámaszkodott a folyófenéken, és nekiveselkedett a szikladarabnak. Csúszott a talpa, ezért lerúgta a papucsát - az egyiket már a folyóba érkezéskor elvesztette. A lábujja jobb fogást talált a kövek között, így újra nekifeszült a súlynak, és megpróbálta néhány centivel arrébb mozdítani. Érezte, hogy a szikla megmoccan. Még egyet

—»140 —

lökött rajta. Az hirtelen megcsúszott, és Laurel elveszítette az egyensúlyát. A folyó sodrása elkapta a lányt, a megfeszülő kötél hátrarántotta a karját.

David sápadt alakja úszott el mellette. Teste tehetetlenül sodródott az örvénylő vízben, olyan gyorsan, hogy Laurelnek esélye sem volt megragadni. Egy másodperc múlva már látni sem látta, csak néhány buborék emlékeztetett halványan arra, hogy a fiú is a víz foglya volt.

David eltűnt, Laurel pedig szörnyen ostobának érezte magát. Jobban át kellett volna gondolnia a tervét. Szinte az őrület határán volt, másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy már nagyon sok idő eltelt azóta, hogy utoljára levegőt adott Davidnek.

Erezte, hogy a pánik kerülgeti, de nem akarta hagyni, hogy úrrá legyen rajta. Mellkasában szúró fájdalmat érzett a levegőhiány miatt, de nem ez a fájdalom volt a legkellemetlenebb. A talpáról szinte lenyúzta a bőrt, miközben David kövét próbálta megmozdítani, és a csuklója is lüktetett ott, ahol a kötél belevágott a húsába, míg a sodrás ellen küzdött.

Behunyta a szemét, és a szüleire gondolt. Hirtelen valamiféle megnyugvás fogta el. Nem fogom hagyni, hogy anya mindenkit elveszítsen, akit szeret - gondolta. Egyik kezét a másik után rakva lassan lehúzta magát a kötelén a kőig. Davidnél bevált, és egyébként sem volt használhatóbb ötlete. A hideg víz miatt az ujjai dermedtek voltak, és a sebhelyes arcú jobb munkát végzett, mint a társa. A csomó lassabban adta meg magát. Mire sikerült kioldania, a mellkasa majd felrobbant, annyira kívánta a levegőt. Laurel még sohasem tapasztalt ilyen pokoli kínt.

És a neheze még hátravolt...

Szerencsére meg tudta támasztani a lábujját, így lökött egyet a sziklán, és azon imádkozott, hogy könnyen meginduljon.

Meg sem moccant.

Csak magában átkozódhatott, és még a víz alatt is érezte, hogy könnyekkel telik meg a szeme. Néhány értékes másodpercet azzal töltött, hogy kiszedegette azokat a kisebb köveket, amelyek a szikla előtt gátolták a mozgást, majd ismét megtámasztotta fájó, égő lábujjait.

Minden erejét beleadta a lökésbe, és abban a pillanatban, amikor a leszálló sötétség kezdte elhomályosítani a látását, a kő megmozdult. Laurel lecsúsztatta a kezét, és még egyszer nekiveselkedett. A maradék levegőt is kifújta, miközben a sziklát még egy centivel tovább tolta. Majd még eggyel és még eggyel.

Hirtelen megpördült a vízben, mint egy akarat nélküli rongybaba, és fogalma sem volt, merre van a felfelé. Kétségbeesetten rugdalózott, próbált valamiféle támasztékot találni a sötét, átláthatatlan vízben. A nagylábujjával sikeresen eltalált egy követ, az éles fájdalmat még a feje búbján is érezte, de behajlított lábbal nekirugaszkodott, és minden erejét beleadva elrúgta magát. Abban a pillanatban, amikor azt érezte, hogy egyetlen másodpercig sem tud tovább kitartani, a feje végre kibukkant a vízből, és a tüdejét teleszívhatta levegővel.

A folyó sodrása a felszínen is magával ragadta. Laurel hiába kapálózott a part felé, már csak pislákolt az élet benne. A talpa elérte a folyó medrét, meg is próbált felállni, de a lába nem engedelmeskedett. A víz ereje folyton visszalökte, a végtagjai hozzáverődtek a part menti sziklákhoz, ahogy újra és újra felvette velük a harcot.

Aztán valami nekiütődött a fejének, és néhány pillanatra víz alá nyomta. Laurel nyüszíteni kezdett, tudta, hogy a két szörnyeteg talált rá, és készen állnak arra, hogy befejezzék a művüket. De az a valami átkarolta a derekát, és felfelé húzta, ki a vízből, el az éles szikláktól.

- Megvagy! - kiáltott át a víz robaján David, egyenesen Laurel fülébe. Összekötözött karjai még mindig tartották a lány derekát, miközben a part felé evickélt a sekély vízben. Kirántotta Laurelt a nyirkos náddal borított folyópartra, majd mellézuhant. A lány hallotta, ahogy a fiú fogai vacognak, miközben ők ketten egymást ölelve kapkodtak levegő után.

- Hála istennek... - sóhajtotta David, és karja végre elernyedt Laurel dereka körül.

—»142 —

HÚSZ

BELETELT NÉHÁNY PERCBE, míg meg tudtak moccanni. David egész teste reszketett a hidegtől, miközben megpróbálta a karját kiszabadítani. - Azt hittem, hogy soha többé nem foglak látni -

mondta. - Majdnem tizenöt percet töltöttél a víz alatt azután, hogy egyáltalán képes lettem felemelni a kezem, és megnézni, mennyi az idő.

Tizenöt perc! Laurel áldotta az eszét, hogy először Davidet szabadította ki, nem magát. A fiú öt percet sem bírt volna ki. - Hogy jutottál ki a partra?

David hiún elmosolyodott. - Nagyon, de nagyon makacs vagyok ám! Bár nem voltam biztos benne, hogy túlélem ezt a kalandot. De csak úsztam és úsztam felfelé, aztán egyszer csak levegőhöz jutottam, és a sekély víz sem volt már messze. - Laurel felé hajolt, hogy a válluk Összeérjen. - Nem tudtam, hol keresselek. Nem találtam meg azt a helyet, ahol összekötöztek.

Nem láttalak, mert olyan sötét a víz. Fel és alá járkáltam a parton, hátha megpillantalak valahol.

- És mi lett volna, ha a két csúfság itt vár a parton? - szidta meg Laurel.

- Azt a kockázatot szívesen vállaltam - mondta gyengéden David. Vad remegés futott át a testén. Laurel lassan összeszedte magát.

- Találnunk kell neked valami meleg helyet - mondta. - Annyi időt töltöttél a hideg vízben, hogy ki is hűlhettél.

- És te? Te tovább bent voltál

Laurel a fejét rázta. - Nem vagyok melegvérű, emlékszel? Gyerünk, keressünk valami éles tárgyat, amivel elvághatjuk a köteleket! - Lehajolt, és a földet kezdte tapogatni.

- Nem kell - mondta David. - Keressük meg a kocsit! Van késem. Kevesebb időt veszítünk így.

- Szerinted van rá esély, hogy megtaláljuk?

- Muszáj. Különben kár volt túlélnünk ezt a kalandot.

Követték a folyásirányt. Néhány perc múlva a tereptárgyak ismerősnek tűntek. - Nézd csak! -

mutatott a földre Laurel. Meglátta az elveszettnek hitt papucsát a parton. A víz békésen nyalogatta. - Akkor veszíthettem el, amikor a sebhelyes arcú felkapott.

David megállt, és a papucsra meredt. - De hogy csinálták, Laurel? Egy kézzel emeltek fel!

Laurel bólintott. - Engem is. - Azt már nem szándékozott megemlíteni, milyen súlyosak voltak a kövek. - Szerintem errefelé van az autó - intett a fejével. Szerette volna már maga mögött tudni a folyót. Nem tervezte, hogy valaha is visszatér ide.

- Szükséged van még erre? - kérdezte David, és lehajolt a papucsért.

Laurel gyomra görcsbe rándult, amikor a megviselt darabra nézett. Bár kegyetlenül fájt a talpa, elképzelni sem tudta, hogy még egyszer a lábára húzza. - Nem - mondta határozottan. -

Hajítsd a vízbe!

Nem volt holdfény, ami megvilágíthatta volna nekik az utat, így lassan lépegettek az ösvényen. Kétszer is vissza kellett fordulniuk, de félóra sem telt el, és David már ott guggolt az autója mellett. A karosszériába rejtett pótkulcsot kereste. - Azt mondtam anyának, hogy marhaság - vallotta be David vacogó foggal - de ő azt válaszolta, hogy egyszer majd hálás leszek érte. - Előhúzta az ezüstös kulcsot, és remegő kézzel felmutatta. - Nem vagyok biztos

benne, hogy így képzelte. - Bedugta a kulcsot a csomagtartó zárjába, és mindketten felsóhajtottak a megkönnyebbüléstől, amikor a zár kattant egyet, és a csomagtartó kinyílt. -

Ahogy hazaérek, veszek anyának egy csokor virágot - ígérte David. - Meg egy doboz bonbont is.

Benyúlt a túlélőcsomagba, és elővett egy kis zsebkést. Beletelt néhány percbe, mire lenyiszatolták a kötelet, de még ez is milliószor jobb volt, mintha éles kődarabbal próbálkoztak volna. David beindította az autót, és maximumra kapcsolta a fűtést, amikor beültek. Kezüket a ventilátorok felé tartották, és nyirkos ruháikat szárítgatták.

-

Vedd le az inged, itt van helyette a dzsekim! - mondta Laurel. - Nem túl vastag, de legalább száraz.

David a fejét rázta. - Nem lehet. Neked is szükséged van rá.

-

Az én testem képes bármilyen külső hőmérséklethez alkalmazkodni, mindig is így volt.

Neked kell felmelegedned.

Látta, hogy David arca megnyúlik. A fiú mindennél jobban vágyott valami meleg után, de szeretett volna lovagias maradni.

Laurel a szemét forgatta. Felkapta a dzsekit a hátsó ülésről. - Vedd fel! - parancsolta.

David habozott, de néhány pillanat elteltével lehámozta magáról a nedves inget, és belebújt Laurel dzsekijébe.

- Képes vagy vezetni?

David szipogott. - Az első rendőrörsig biztosan. Megfelel?

Laurel rátette a kezét a sebváltóra. - Nem mehetünk a rendőrségre.

-

Miért nem? Két férfi megpróbált megölni bennünket! Hidd el, a zsaruk harapnak az ilyesmire.

-

David, ez az egész ügy sokkal összetettebb annál, mint amit a zsaruk fel tudnának göngyölíteni. Nem emlékszel arra, hogy a két pasas úgy dobott bennünket a vízbe, mintha nem is lenne súlyunk? Szerinted mit tennének a rendőrökkel?

David a kilométerórát nézte, és nem szólt egy szót sem.

- Ezek nem emberek, David. Minden ember, aki megpróbálja megállítani őket, bajba kerül.

- Akkor mit tegyünk? - kérdezte David dühösen. - Hagyjuk őket? Oldalogjunk haza behúzott farokkai?

- Nem - mondta Laurel nagyon csendesen. - Elmegyünk Tamanihoz.

A megkönnyebbülés könnyei égették Laurel szemét, amikor az ismerős fák közé értek, és megérezte az erdő vigasztaló ölelését. Kócos haját hátravetette az arcából, és ujjaival megpróbálta kifésülni, de hasztalan. A halványan megvilágított ösvényen sántikált a patak felé.

Annyira kimerült volt, hogy alig tudta egyik lábát a másik elé rakni. - Tamani? - kérdezte csendesen. A hangja természetellenesen hangosnak tűnt a sötét, csendes éjszakában. - Tamani?

—»144 —

Segítségre van szükségem.

Tamani olyan halkan lépett mellé, hogy Laurel észre sem vette, csak amikor a tündérfiú megszólalt. - Joggal feltételezhetem, hogy az autóban ülő fiú David?

Laurel megállt, a szeme szinte itta a látványt. Tamani most nem viselte a vértjét, hanem hosszú ujjú fekete ing, és csinos szabású nadrágvolt rajta, alakja szinte belesimult az éjszaka

árnyaiba. Olyan sötét volt, hogy Laurel a fiú arcának csak a körvonalait látta. Minden vonása olyan finom, olyan kivételesen szabályos volt... A lány legszívesebben a karjai közé vetette volna magát, de nem tette. - Igen, David az.

Tamani tekintete meleget sugárzott, pillantása mégis kutató volt. - Miért hoztad ide?

- Nem volt más választásom.

Tamani felhúzta a szemöldökét. - De legalább megkérted, hogy maradjon a kocsiban.

- Tamani, mindent megpróbálok. De csak ő tudott idehozni ma éjjel.

Tamani felsóhajtott, és visszanézett az útra, ahol Laurel Davidet és az autót hagyta. - Be kell vallanom, nagyon örülök, hogy itt vagy. De az erdő tele van tündérekkel ma éjjel, tehát nem ez a legjobb időpont a...

- Miért vannak itt?

- Mert... az ellenfeleink túlságosan aktívak voltak ezen a területen mostanában. Nem tudjuk, hogy miért. Csak ennyit szabad elárulnom. ~ Tamani egy gyors pillantást vetett a háta mögé. -

Menjünk beljebb! - Megfogta Laurel kezét, és elindult az ösvényen.

Rögtön az eiső lépésnél fájdalom nyilallt Laurel lábába, mert egy ág szúrta meg nyúzott talpát. - Állj meg, légy szíves! - könyörgött elfojtott hangon. Már régen túl volt azon, hogy zavartassa magát. Könnyek folytak végig az arcát. Tamani megállt, és hátranézett.

- Mi a baj?

Most, hogy a könnyek már megindultak, Laurel képtelen volt megálljt parancsolni nekik. Az éjszaka átélt rettegés és pánik olyan erővel ragadta magával, mint az örvénylő Chetco folyó.

Ismét zihálni kezdett.

Aztán megérezte Tamani ölelő karjait, emelkedő mellkasa szinte melegnek tűnt a hűvös éjszakában. A tündérfiú Laurel hátát simogatta, és amikor hozzáért az ablakkeret okozta mély sebhez, a lány önkéntelenül felnyögött. - Mi történt veled? - suttogta Tamani Laurel fülébe, miközben ujjaival a haját simogatta.

Laurel Tamani ingébe kapaszkodott, hogy ne roskadjon össze. Tamani lehajolt, egy mozdulattal ölébe kapta a lányt, és magához ölelte. Laurel lehunyta a szemét. A tündérfiú hangtalan lépéseinek ritmusa szinte hipnotizálta. Tamani néhány perc gyaloglás után letette Laurelt egy puha fűcsomóra.

Valami felszikrázott, és Tamani meggyújtott egy teniszlabda nagyságú rézgömböt. Száz és száz apró lyukacskában izzott fel a lobogó fény. Az egész tisztás halványan ragyogni kezdett.

Tamani lecsúsztatta a hátizsákját, és Laurel mellé térdelt. Egy szót sem szólt, ujját a lány álla alá tette és elfordította a fejét jobbra, majd balra. Megnézte a karját és a lábát is, minden vágásnál és horzsolásnál mormogott valamit. Azután gyengéden az ölébe vette Laurel lábát. A lány megérezte a levendula és az ylang-ylang ismerős illatát. Tamani belemasszírozott valamit a talpa cafatokra tépett bőrébe. Az a valami először csípett és égetett, aztán hűtött és csillapított.

- Máshol is megsérültél? - kérdezte Tamani, miután lekezelte az összes látható sérülést.

- A hátam... - mondta Laurel. Az oldalára fordult, és felhajtotta a blúzát.

Tamani egy fütty kíséretében engedte ki a levegőt. - Rosszul néz ki. Be kell kötöznöm.

- Fájni fog? - kérdezte Laurel lassan, miközben a kis gömbből áradó forróság átjárta az egész testét.

- Nem, de néhány napig óvatosnak kell lenned, amíg a sebszélek össze nem nőnek.

Laurel bólintott, és karjára hajtotta a fejét.

~ Hol szerezted ezeket, Laurel? - kérdezte Tamani. Puha ujjaival a mély sebet kenegette. - A tündérek nem az ügyetlenségükről híresek.

Laurel nyelve lassan forgott a szájában, mikor megpróbálta elmesélni, mi történt. - Meg akartak ölni. Davidet is, meg engem is.

-

Ki akart megölni? — kérdezte halkan Tamani, de Laurel hallotta a szavak mögött megbúvó szenvedélyt.

-

Nem tudom. Valami csúf dolog, nem emberi. Férfiak, akik meggyőzték anyát, hogy adja el a házat.

- Csúf?

Laurel bólintott. Lehunyta a szemét, úgy beszélt Tamaninak az apjáról és Mr. Barnesról. A szavai kezdtek összefolyni...

-

Méreg? - sürgette a választ Tamani, miközben Laurel szemhéja egyre súlyosabbá vált, és egyre messzebbről hallotta Tamani hangját is.

-

Holnap kellene aláírni a papírokat - lehelte Laurel, mert a legfontosabb ínformációt mindenképpen meg akarta osztani Tamanival. A bőre úgy bizsergett, mintha a déli napfényben fürdőzött volna.

Néhány másodperc múlva újra az ölelő karokat érezte. Beléjük kapaszkodott. Tamani arca Laurel hajára simult. - Aludj nyugodtan! - suttogta a tündérfiú. - Nem hagyom, hogy bármi bajod essék.

- D-d-d-david... vár...

-

Ne félj! - nyugtatta meg Tamani a karját simogatva - Ő is elaludt már. Shar majd gondoskodik a biztonságáról. Mindkettőtöknek pihennetek kell.

Laurel bólintott, utolsó erejével Tamani mellkasához bújt, és jótékony eszméletlenségbe zuhant.

Gyengéd ujjak simogatták a haját, amikor lassan kinyújtózott, és a hátára fordult. Megrebbenő

szemhéja kinyílt. Tekintete Tamaniéval találkozott.

- Jó reggelt! - mondta a fiú, aki mosolyogva ült Laurel fejénél.

Laurel is elmosolyodott, majd felnézett a csillagos égre, meg a kis lámpásra, amelyik még mindig világított egy faágra akasztva. - Már reggel van?

Tamani nevetett. - Nagyon-nagyon korán van, de igen, reggel.

- Te is aludtál?

Tamani a fejét rázta. - Sok dolgom volt.

-De...

-

Semmi gond, jól vagyok. Voltak már rázósabb éjszakáim is. - A mosoly egyszerre eltűnt

—»146 —

a fiú arcáról. Az állkapcsa megfeszült. - Ideje indulnunk.

- Hová? - kérdezte Laurel, és felült.

- Megkeressük a trollokat, mielőtt megölnék apádat.

-

Trollok? - rázta a fejét Laurel. Biztosan félrehallott valamit. - Az apámat? Tudsz segíteni az apámon?

-

Nem tudom - vallotta be Tamani. - De ha nem intézzük el a trollokat, mindegy is. - Kicsit oldalra hajtotta a fejét. - Gyere elő, Shar! Tudom, hogy hallgatóztál!

Egy másik férfi lépett elő egy fa mögül. Laurel megesküdött volna rá, hogy egy olyan kicsi fa senkit sem képes elrejteni. Ugyanolyan önbizalommal tekintett a világba, mint Tamani, ugyanolyan zöld szemekkel. Hosszú, világosszőke, hátrafésült hajának töve szintén zöld volt.

A tündérfiúk arcának tökéletessége már Tamani esetében is ámulatba ejtette Laurelt. Shar vonásai azonban valamivel durvábbak, szögletesebbek voltak. Magasabb is volt, mint Laurel barátja - már majdnem olyan magas, mint David. Lába izmos, karja és mellkasa masszív.

-

Laurel, Shar. Shar, Laurel - intézte el a bemutatást Tamani anélkül, hogy ránézett volna a másik tündérre.

Laurel megtette ezt helyette is, Shar azonban csak bólintott, majd karbatett kézzel nekidőlt annak a fának, amelyik mögött addig rejtőzködött.

-

Tudhattam volna, hogy a trollok akarják megszerezni ezt a földet. A leírásodból ítélve csak azok lehettek. El kell intéznünk őket, mielőtt a papírokat aláírnák.

-

Trollok? Igazi trollok? Ez komoly? De miért... minek kell a trolloknak ez a föld? Mert ti itt laktok?

Tamani a válla felett Sharra pillantott, majd visszafordult Laurelhez. - Nem. Azért kell nekik a föld, mert itt van a kapu.

- Kapu?

- Tamani, kicsit messzire mész... - morogta Shar.

Tamani hírtelen sarkon fordult. - Mégis miért? Nem gondolod, hogy az összes tündér közül leginkább neki kellene tudnia, mi folyik itt?

- Ezt nem te döntöd el. Ez nem a te magánügyed.

-

Dehogynem - mondta Tamani, és a hangjából csak úgy sütött a keserűség. - Mindig is a magánügyem volt.

- Én pedig ragaszkodom az ereded tervhez - hangsúlyozta Shar.

-

Én már tizenkét éve tartom magam az eredeti tervhez. De az, hogy a trollokat csak néhány óra választja el attól, hogy magukénak tudhassák ezt a földet, és tönkretegyenek mindent, amiért eddig dolgoztunk, az nincs benne a tervben! - Tamani elhallgatott, és a társára nézett. -

Megváltoztak a dolgok. Laurelnek tudnia kell, mi forog kockán.

- A Királynő nem lesz elragadtatva.

-

A Királynő uralkodása java részét arra használta fel, hogy engem boldogtalanná tegyen.

Talán az lesz a legjobb, ha most fordul a kocka.

- Bízom benned Tamani, de tudod, hogy nem fedezhetlek.

A kér férfi hosszasan nézett egymás szemébe. - Legyen! - mondta Tamani és Laurelhez fordult. - Azt már mondtam neked, hogy egy nagyon különleges dolgot őrzünk itt, emlékszel?

Ezt a különleges dolgot nem kaphatom fel és költöztethetem máshová... ezért fontos nekünk ez a föld. Ez a birodalom egyik kapubejárója. Rajta keresztül lehet eljutni Avalonba.

- Avalon? - suttogta Laurel.

Tamani bólintott. - Az egész világon csak négy átjáró van, melyeken keresztül be lehet jutni a birodalomba. Évszázadokkal ezelőtt ezek az átjárók nyitva álltak. Titkosak vokak ugyan, és akik tudtak róluk, Őrizték is őket, de sajnos idővel már túl sokan tudtak róluk. A trollok már az

idők kezdete óta próbálkoztak azzal, hogy átvegyék az uralmat Avalon felett. Avalon csodálatos hely, amely nem csak természeti kincsekben bővelkedik. Olyan sok aranyunk és gyémántunk van, mint csillag az égen. Nekünk semmit sem jelentenek, csak díszítéshez használjuk őket - vigyorgott Tamani. - Szeretjük a csillogó dolgokat, hisz tudod.

Laurel felnevetett, mert eszébe jutott az az üvegprizma, amelyet még évekkel korábban akasztott a hálószobája ablakába. - Azt hittem, csak én vagyok így ezzel.

- Még sohasem találkoztam olyan tündérrel, aki ne lenne oda a csillogásért - mosolygott Tamani. - De a trollok mindig úgy éltek, hogy pénzzel akarták bevásárolni magukat az emberek világába. Vannak köztük olyanok, akik az egész életüket kíncsvadászattal töltik, és Avalon túl értékes számukra ahhoz, hogy csak úgy lemondjanak róla. Évszázadokon keresztül véres csaták helyszíne volt ez a hely. A trollok le akartak igázni bennünket, mi tündérek pedig akár az életünk árán is, védtük az otthonunkat. De Arthur király uralkodása alatt minden megváltozott.

- Arthur király? Az az Arthur király, akiről az iskolában tanultam? Viccelsz?

- Nem én. Bár mind minden egyéb esetben, a krónikák itt is tévednek néhány ponton. Azt mondom, ha valamit titokban akarsz tartani, írj belőle embermesét! Száz év sem kell hozzá, és annyira összekutyulják, hogy ember vagy tündér legyen a talpán, aki meg tudja különböztetni az igazságot a mesétől.

- Tulajdonképpen megsértődhetnék, de azt hiszem, igazad van.

Tamani vállat vont.

- Mit tett Arthur király?

- Leginkább a varázslója, Merlin volt az, aki tett valamit. Arthur, Merlin és Oberon...

- Oberon? Shakespeare Oberonja?

- Nem Shakespeare volt az első, aki emléket állított neki. De igen, az az Oberon. Tehát Arthur, Merlin és Oberon készítettek egy kardot, amely olyan hatalmas varázserővel bírt, hogy aki egy csatában meglengette, biztosan győztesen került ki.

- Az Excalibur... - suttogta Laurel.

-

Pontosan. Oberon, Arthur és Merlin vezették csatába Avalon leghatalmasabb seregét a trollok ellen, hogy egyszer és mindenkorra kiirtsák őket. Tündérek, Arthur és a lovagjai, Merlin a három szeretőjével, és maga Oberon. A trolloknak esélye sem volt. A tündérek megtisztították Avalont a trolloktól, és Oberon négy kaput állított fel az átjáróknál, hogy azokon keresztül lehessen megvédeni a birodalmat, ha az ellenség vissza akarna térni. De ehhez annyi varázslat kellett, amihez még egy Téltündér is kevés. A történelem legnagyobb tündérkirálya az életét adta azért a kapuért, amelyet most mi őrzünk.

- Hát ez elképesztő... - mondta Laurel.

- Ez a történelmünk - mondta Tamani. - Az örökséged

Shar felmordult a hátuk mögött, de Tamani folytatta. - Ezért olyan fontos, hogy ez a föld ne kerülhessen a trollok kezébe. Az átjárókat nem lehet elpusztítani, de az őket őrző kapukat

—»148 —

igen. Ha a kapukat lerombolják, mindenki előtt nyitva áll az út Avalonba. Az otthonunk ismét háború és pusztítás színhelye lesz. Vannak feljegyzéseink arról, hogy a trollok milyen szörnyű bosszút álltak Cameloton, és biztosak vagyunk benne, hogy ránk is hasonló sors vár, ha bejutnak Avalonba.

- De miért most? Anya már évek óta el akarja adni a házat. Már régen megvehették volna.

Tamani a fejét rázta. - Nem tudjuk. Őszintén szólva kicsit félek is attól, hogy megtudjam. A trollok nem tudnak veszíteni. Sohasem tesznek semmit, ha nem biztosak abban, hogy nyerni fognak. Talán most tényleg sokan vannak. Talán... talán... - sóhajtott. - Tényleg nem tudom. De titkolnak valamit. Valamit, ami előnyhöz juttathatja őket. Ha nem jövünk rá, hogy mi az, aligha nyerhetünk ellenük. — Tamani elhallgatott. - Azt sem tudtuk, hogy rájöttek, hol van a kapu.

- Hogyhogy nem? Hát nem azóta próbálkoznak, mióta a kapu létrejött?

- Fogalmazzunk úgy, hogy nagyon kevés troll jutott ki élve Avalonból. Sok éven keresztül gyanítottuk, hogy a túlélők sejtik, merre van a kapu, és hogy az utódaiknak is elmondják, de a mai napig biztosak voltunk abban, hogy nem tudják a pontos helyét.

- Mi történik, ha megtalálják?

- Ha megtalálják, megöljük őket. Ezért vagyunk itt. De nem ez a legrosszabb, ami történhet.

Ha sikerül nekik megvásárolni a földet, ide küldhetnek egy seregnyi embert építkezés ürügyén.

Ezek gyorsabban rombolnának, mint amilyen gyorsan mi meg tudjuk ölni őket anélkül, hogy még több figyelem összpontosulna ide. A kapu erős, de nem elpusztíthatatlan. Buldózerekkel és robbanószerekkel ledönthetik. Esetleg, de az biztos, hogy láthatóvá válna mindenki számára, aki keresi.

- És azt mondod, hogy ők betegítették meg apát? - suttogta Laurel.

Tamani hosszasan nézte a lányt, a szemében harag csillogott. - Szerintem igen. És abban is biztos vagyok, hogy e miatt a méreg miatt...

Shar megköszörülte a torkát, és Laurelhez fordult. - Tamani szeret beszélgetni, de az időnk véges.

Tamani lebiggyesztette az ajkát, és az égre nézett. - Tényleg elidőztem - mondta. - Mennünk kell. El kell, hogy kapjuk őket, amint az ég rózsaszínre vált.

- Miért?

- A trollok éjszakai lények. Alszanak, amikor felmegy a nap. Fáradtak és gyengék a napjuk végén, olyankor könnyebben le lehet velük számolni.

Laurel bólintott. Még egyszer kinyújtózott, majd lassan felállt. Óvatosan próbálgatta fájós lábát, de a legnagyobb meglepetésére alig érzett valamit. Fáradt sem volt, szinte mintha újjászületett volna. - Hogy csináltad? - kérdezte.

Tamani mosolyogva a lámpásra mutatott. - Azt mondtad, érdekel a varázslás. - Laurel a kis rézgömbre meredt. - Mit tud?

- Úgy viselkedik, mintha mesterséges napfény lenne. Úgy regenerálódik a szervezeted, mintha napoznál. Nem szabad gyakran használni, mert a sejtjeid egy idő után felfedezik a különbséget, de vészhelyzetben jól jön. De... szerintem ezekre szükséged lesz. - Azzal átnyújtott Laurelnek egy pár puha mokaszint, épp olyat, amilyet ő is viselt.

Míg Laurel a fűzővel bíbelődött, Shar lépett elő, és Tamani vállára tette a kezét. - Sok szerencsét! Már hívtam erősítést, minden percben itt lehetnek.

- Remélem, hogy nem lesz rájuk szükség - válaszolta Tamani.

-

Ha tényleg trollok akarják megvenni a földet, és annyit tudnak, amennyit gyanítasz, ez a tisztás sok őrszemnek fog otthont adni.

-

Végül is, ha az elmúlt hetek történéseit nézzük - mondta Tamani gúnyosan.

- Biztos vagy benne, hogy egyedül akarsz menni?

-

A kevesebb néha több - vigyorgott Tamani. - Különben is: csak négyen vannak, az egyikük az aljanépből. Csak irigykedsz, mert nem viszlek magammal, ugye?

-

Talán. De Tam, van köztük főtroll is. Nem akarom kiskanállal összeszedni a maradványaidat.

- Nem fogod, ígérem.

Shar egy percig nem szólt egy szót sem, majd felemelte a fejét és bólintott: - Hekaté szeme őrizzen!

- Téged is barátom! - mondta Tamani halkan, és elindult.

Amikor már az ösvényen kocogtak, Laurel elámult azon, hogy milyen fittnek érzi magát.

Amikor Daviddel kievickélt a folyóból, olyan kimerült volt, mint még soha. Most meg tele volt energiával. Amikor Tamani megfogta a kezét, ugrándozni lett volna kedve.

De Tamani arcának komolysága elég volt ahhoz, hogy lehűtse a jókedvét.

Néhány perc múlva meglátták az autót. - Készen állsz? - kérdezte Laurel.

-

Megsemmisíteni egy rakás trollt? Abszolút. Találkozni Daviddel? Soha.

—»150 —