39. A MOSTOHAGYERMEK

A fájdalom köde lassan kezdett felszállni, amikor végre kitántorgott a liftből. Két oldalról egy-egy csendőr fogta a karját. A hosszú folyosó képe úgy élesedett ki, mintha ködből tűnt volna elő. Tályoggyökérdy Anton lehajolt – Theo ebben a kába állapotában legalább kétszer olyan magasnak látta, mint amilyen valójában volt –, és arcát olyan erős szorításba fogta, amelyre finom, sápadt kezét látva Theo nem számított. Egyik hideg ujjával lehúzta az alsó szemhéját, és megvizsgálta a szemét.

– Odanézzenek! – szólalt meg vidáman. – Olyan sok hajszálgyökér szakadt meg, hogy a szeme fehérje egészen rózsaszínessé változott a vértől. Mintha próbáltak volna kiugrani az üregükből. Mit szólsz ehhez, Baradicskórós? Izgalmas világunkban úgy tűnik, számos meglepetéssel szolgálhat még az annisz mérge. Lehet, hogy talán ezt kellene következő kutatásunk témájává tennünk.

Baradicskórós úgy tartotta két kezével a saját arcát, mintha széthullott darabjait próbálná összefogni.

– Igen, Tályoggyökérdy úrfi – felelte összeszorított fogakkal. – Ahogy kívánja.

Úgy tűnt, akár abba is beleegyezett volna, hogy egy ágyúból lőjék ki, csak ne kelljen beszélgetnie.

Theo hallotta, amint saját száját egészen különös hangok hagyják el – egyfajta távoli, gurgulázó nyögés –, de a következő pillanatban rájött, hogy nem is ő, hanem a lassan ébredező Szittyósási Kamber a zaj forrása. A takarosdi, aki órákon keresztül szinte kómás állapotban volt, megúszta az anniszokat, és a béklyók nem okoztak neki olyan sérüléseket, mint Theónak; de a zajok alapján, amiket kiadott magából, a burok hatása alól való ébredés sem tűnt különösebben kellemes élménynek.

– Mi...? – Kamber ködös tekintettel nézett szét maga körül. A térde megroggyant, de ő is kapott két, személyes csendőr-smasszert, akik megakadályozták, hogy összeessen.

– A Tályoggyökérdy-házban vagyunk – mondta neki Theo. – Ne mozogj, vagy az az izé, amivel a csuklódat kötözték össze, azonnal megharap. És ne mondj egy szót sem!

Valójában teljesen értelmetlen volt ez utóbbit hozzátennie, de így legalább fogva tartóik nem jutnak olyan információhoz, amit véletlenül ejt el a takarosdi. Dolgozzanak csak meg érte – mondta magában, azonban ekkor belegondolt, mi is történhet, miközben őt dolgozzák meg érte, és azonnal elgyengültek a lábai. A pokolba is, kit akarok én átverni ezzel? El fogok mondani nekik mindent, amit tudni akarnak. A világon senki nem tud a kínzásnak az örökkévalóságon át ellenállni, úgyhogy csak idő kérdése, mikor húzza fel az ember a fehér zászlót.

A folyosó végén nyíló jeltelen, egyszerű ajtó leginkább egy gondnok raktárának ajtajára emlékeztetett – éppen olyan helyre, amilyenbe az embereket ilyen alkalmakkor be szokták hurcolni; ott ugyanis általában van vödör, mindenféle szerszám, és a betonpadló közepén egy csatorna is.

– Figyeljenek – szólalt meg Theo hirtelen. – Elmondok mindent, amit csak tudni akarnak. Ezt mondja meg az apukájának, Tályoggyökérdy. Csak engedjék szabadon a takarosdit és a pillét. Nem rájuk van szükségük... csak azért kellettek, hogy engem elkaphassanak.

Tályoggyökérdy Anton tekintetében gyűlölet csillant, amikor a szemébe nézett.

– Az... apukám... talán nem is beszélgetni szeretne magával. Lehet, hogy egyszerűen csak levág egy-egy darabot innen és onnan, mert valami miatt annyira feldühítette. És ha jól ismerem, ugyanezt a barátaival is bármikor megteszi. Ha most azt hiszi, hogy alkudozhat itt velünk, éppen olyan ostoba, mint az Eltávolító, a nagybátyja vagy kije. A maguk oldala vereséget szenvedett. Maga árva. Nincsen semmilyen hatalma, és nincs abban a helyzetben, hogy alkudozhasson.

Mintha meg akarná mutatni, milyen hatalommal bír, a folyosó távolabbik végében levő ajtó némán kitárult. Theo őrei azonnal elengedték a csuklóját, majd egyikük egy alapos fenékberúgással keresztültessékelte rajta.

Mivel a két karját még mindig szoros béklyóban tartotta az annisz, Theo képtelen volt megőrizni az egyensúlyát; megbotlott, majd elterült a földön. Feltérdepelt. Először tökéletes sötétség fogadta, amelyet egyetlen fénypászma tört meg, mely bár halványan láthatóvá tette a széles íróasztalt, de csak a közepén álló egyetlen szál virágot világította meg. Amint egy alak emelkedett fel az íróasztal mögül, a helyiség fényárba borult. így személyesen szinte megdöbbentően szépnek látszott a férfi – mint az alvilág istene. Most már egyértelműen látszott, kitől örökölte Tályoggyökérdy Anton a testmagasságát, de ezen a sápadt arcon nyoma sem volt fia éretlen makacsságának. Azok a koromfekete szemek egy végtelennek tetsző pillanatig csak méregették Theót.

– Örülök, hogy megismerhetem! -Theónak önkéntelenül a régi Rolling Stones-dal sorai jutottak eszébe. – A nevemet, gondolom, már kitalálta. – Egy pillanattal később már új gondolat merült fel benne. – Vajon ez volna az a fickó, aki mindig a fejembe költözött? – Mindenesetre úgy tűnt, megvan hozzá a hatalma, és elég kegyetlen is ehhez, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva Theo mégsem hitte igazából. Hangosan, és csak egészen enyhén remegő hangon ennyit mondott:

– Akkor hát maga a Sátán, a Sötétség Ura. Tályoggyökérdy Nidrus ajka mosolyra húzódott.

– Maga pedig minden bizonnyal az Ibolyások utolsó leszármazottja. A maga családja különösen fárasztó. Éppen, mint a madarak... énekelnek, röpködnek, és fülsiketítő hangon kiabálnak. Azonban ez a fészek már nagyon régen lehullt a földre a faágról, és majdnem minden tojás összetört benne. – Úgy rázta meg a fejét, mintha egy egész család kiirtása valóban szóra sem érdemes cselekmény volna. – A többiek is bejöhetnek az irodába. Ne vesztegessünk több időt annál, mint ami feltétlenül szükséges.

A fia és Baradicskórós is bejött, négy csendőr társaságában, akik közül ketten Kamber karját fogták. Tályoggyökérdy nagyúr felvonta az egyik szemöldökét.

– Őrök, elmehetnek.

– Bizonyos benne, Tályoggyökérdy nagyúr...? – szólalt meg Baradicskórós, majd hirtelen elhallgatott. A csendőrök nyitott tenyérrel tisztelegtek, azután távoztak.

– Mind a ketten meg vannak kötözve, apám – jegyezte meg Tályoggyökérdy Anton, a hangjában büszkeséggel. – Tehetetlenek. Egy új kísérletem...

Tályoggyökérdy nagyúr kilépett az asztala mögül, és Theo háta mögé sétált. Nagyon nehéz volt mozdulatlanul maradni, bármennyire erősen harapta is az annisz – már az is jegesen kényelmetlen érzéssel töltötte el, hogy ennek a tündérúrnak a közelében kellett lennie. Mintha Drakula sétálna az ember körül, a nyakszirtjét vizsgálgatva,

– Nem hiszem, hogy ezekre még mindig szükség volna – jegyezte meg Tályoggyökérdy nagyúr. Valami megrezdült Theo csuklójánál, és egy pillanat múlva az anniszbilincs szorítása engedett, az ujjai pedig bizseregni kezdtek, ahogyan áramlani kezdett beléjük a vér.

– De apám...!

– Ne hisztizz, Antonius! Te tényleg azt képzeled, hogy ezek az anyagi béklyók a karjukon hatékonyabbak lehetnek annál, amit én használhatok fel?

Tályoggyökérdy nagyúr a másodperc töredéke alatt újra Theo előtt termett. A keze olyan gyorsan emelkedett fel, hogy Theo még csak össze sem tudott rezdülni addig, amíg a tündérúr ujja meg nem érintette a homlokát. Mintha valami jeges kis pontot nyomott volna Theo bőrére. Valamit, ami olyan hideg volt, hogy szinte égetett, de még egy másodperc sem telt el, már alábbhagyott a kín.

A hideg szétáradt benne, végigrohant a bőrén, belehatolt az izmaiba, és felfelé növekedő tüskés ág módjára körbefonta Theo gerincét.

– Oda fogsz menni, ahova mondom – közölte vele Tályoggyökérdy nagyúr. – Azt teszed, amit mondok. Most pedig itt állsz, és csak akkor beszélsz, ha kérdezlek.

– Dögölj meg, te hullapofájú rohadék! – akarta mondani Theo, de éppen úgy, ahogyan azokban a rémálmokban, amikor teljes erejéből próbálna felsikoltani, ám mindhiába, csak halk suttogás hagyta el a száját. Míg a rákényszerített némaság ellen küzdött, Tályoggyökérdy Kamber elé állt. A takarosdi szeme a rémülettől elkerekedett.

– Ez itt mit tud? – kérdezte.

– Lehet, hogy semmit, Tályoggyökérdy nagyúr – felelte Baradicskórós. – Mind a kettőt egyenesen az ön színe elé hoztuk.

– Én hoztam ide őket – jelentette ki nyomatékosan Anton. – Én irányítottam az egész műveletet.

– Igen, és úgy látom, egyéb döntéseket is hoztál – mondta Tályoggyökérdy nagyúr. – Az igazat megvallva nem különösebben okos döntéseket.

Kamber homlokát is megérintette, és elismételte ugyanazokat a szavakat, amiket Theónak is mondott, azután széles ívű mozdulatot tett. A sötét falakon – vagy talán magukban a falakban – mindenfelé fények gyulladtak ki, és Theo csak ekkor látta meg, milyen hatalmas is ez a helyiség valójában. A széles íróasztal ugyanis egy nyolcszögletű, legalább negyven méter átmérőjű szoba egyik sarkában állt.

A falak ablakok voltak, így fantasztikus, körpanorámás kilátást biztosítottak a Város minden részére. A Tályoggyökérdy-ház mintha eredetileg is annak készült volna, amivé az utóbbi néhány napban vált: Tuendehon központjává.

Theo amikor a háromszázhatvan fokos látképre meredt, rádöbbent, hogy valamennyi mozgási szabadsága mégis megmaradt, ugyanis a feje és a karja nem volt mozdulatlanságra kárhoztatva, és a lábát is megrázhatta. Próbált tenni hátrafelé egy egészen apró, a legkevésbé sem feltűnő lépést, és rá kellett jönnie, hogy ennyi szabadsága azért nem maradt. Mintha erős mágnes tartotta volna azon a helyen, ahol éppen állt.

Tályoggyökérdy egy fényfoltot kezdett nézni, amely úgy világított a messzeségben, akár az országúti baleseteknél alkalmazott magnéziumfáklyák.

– Úgy látom, valami kigyulladt a raktárnegyedben, Antonius. Miért történt ez?

– Az Eltávolító háza t-tele volt csapdákkal... – Az ifjabbik Tályoggyökérdy mindent megtett, hogy ne dadogjon. – Én... m-mi nem tudtuk... mindenképpen...

Tályoggyökérdy hangja olyan hideg volt, mint a jég.

– Erről majd később még beszélgetünk. Nagyon elszomorít ez a dolog. Most azonban ennél sokkal fontosabb teendőnk van. – Egy pillanatig néma csöndbe merült, és csak nézett maga elé, a semmibe. – Á, megérkeztek a többiek is, és éppen úton vannak felfelé.

Különösen, az érdeklődés legkisebb jele nélkül nézett Theóra.

– Úgy látom, mindenképpen mondani kíván valamit. Beszélhet. De azt ajánlom, okosan használja a lehetőséget.

Theo lenyelte a sértést, amit a képébe akart vágni.

– Ön fogságban tartja egy barátomat. Egy üvegben. Láthatnám?

Tályoggyökérdy nagyúr egy pillanatig átgondolta a helyzetet, majd bólintott Baradicskórósnak, aki azonnal odarohant a masszív íróasztalhoz, és elővette a harang alakú üveget titkos rejtekhelyéről.

– Most odamehet az íróasztalomhoz, és találkozhat a barátjával. Theo alig hallotta, amint Tályoggyökérdy Anton tiltakozni kezd, és szintén csak tompán jutott el hozzá apjának halk, szórakozott válasza, de egyik sem érdekelte. Ahogyan elindult az íróasztal felé, teljesen normálisnak érezte a helyzetét mindaddig, míg nem próbált egy egészen kicsi lépést tenni oldalra. Ekkor ugyanis olyan merev görcsbe rándultak az izmai, amely csak akkor oldódott fel, amikor lábfejét újra a megfelelő irányba, vagyis az asztal felé fordította.

Többé-kevésbé saját akaratából megállt az asztal előtt. Almacsutka csak állt ott az üvegben, apró tenyerét a belső falhoz nyomva.

– Jaj, Theo, annyira sajnálom! – mondta, de a férfi szinte meg sem hallotta a szavait.

Könnyek gyűltek a szemébe.

– Minden az én hibám, nem a tiéd. Almacsutka feleletéből aztán semmit nem hallott. –Tessék?

– Kinyithatod az üveget – mondta neki Tályoggyökérdy.

– Bizonyos benne, hogy ez okos dolog, apám?

– Nyisd ki az üveget!

Theo hirtelen mindennél jobban szerette volna, ha ezt már korábban megteszi, mert akkor legalább valamennyire úgy tűnik, hogy a saját akaratából cselekszik. Keze kinyúlt az üvegharang nehéz teteje felé, és leemelte. Almacsutka még várt egy pillanatig, azután megremegtette a szárnyait, a levegőbe szökkent, és lebegve megállt Theo előtt. Ő is sírt, és ez Theónak sokkal nagyobb fájdalmat okozott, mint bármilyen kín, amit az utóbbi percekben kiállni volt kénytelen.

– Rettenetesen sajnálom, amiért belerángattalak ebbe, Theo. Komolyan sajnálom.

– Miről beszélsz? Ez egyáltalán nem a te hibád.

– Én hoztalak ide a saját világodból.

Sápadt volt, csontsovány, s a szeme alatt mintha verésből származó fekete karikák éktelenkedtek volna.

– Annyira boldog vagyok, hogy újra láthatlak, Almacsutka – mondta halkan. – Tényleg. Azt hittem... Kamberral már mind a ketten halottnak hittünk.

Almacsutka szánakozva nézett Szittyósási Kamberre, azután a pillantása azonnal megkeményedett, amikor felismerte a mellette álló alakot.

– Baradicskórós – szólalt meg fenyegető hangon. – A Fák nevére, mit keresel itt, te mocskos áruló? Hallottam, ahogy Tályoggyökérdy rólad beszél... mindannyiunkat eladtál, te rohadt, hazug, gyilkos...

És még mielőtt Theo vagy bárki más megmozdulhatott volna, máris odaröppent Baradicskórós Quillius feje fölé, és megvadult darázs módjára körözött. Baradicskórós megpróbálta lecsapni.

– Állítsák meg! Az arcom, azt akarja... valaki ölje már meg! Tályoggyökérdy mély hangon, sietség nélkül beszélt.

– Menjen az ablakhoz!

Theo nem értette, kihez beszél a tündérúr, és csak akkor fogta fel, mi történik, amikor saját lába megmozdult, és akarata ellenére a legközelebbi ablaktábla felé vitte. Próbált küzdeni, de mindhiába – mintha Tályoggyökerdy egyenesen a gerincoszlopába nyúlt volna bele, és ujjaival, marionett-játékos módjára mozgatta volna minden egyes idegét. A Város látképe megremegett és eltorzult, kinyúlt és meghajlott, majd úgy kezdett feloldódni, mintha ultranagy sebességű kamerával készített, lassított felvételt látna egy kipukkanó szappanbuborékról. Mögötte újabb ablak látszott, amely pontosan azt a látványt mutatta a Városról, amit az előző is. Tályoggyökérdynek biztosan tükörernyők vannak minden ablaka előtt, hogy a panorámán kívül mást is láthasson, ha akar – gondolta Theo szórakozottan. – Vannak pókjai, sárkányai és minden modern kis ketyeréje, amivel... – Azután ez a külső ablak elkezdett kinyílni, úgy csusszanva felfelé, mint egy szemhéj. Theo érezte, ahogyan a hideg levegő az arcába csap.

– Hagyja abba! – kiáltotta Almacsutka. – Jól van, Tályoggyökerdy, békén hagyom Baradicskóróst... csak állítsa meg.

Theo még három lépést tett, mielőtt a nyitott ablak keretében állva megtorpant volna. Minden alkalommal, amikor az erős szélben megingott, érezte, mennyire félelmetesen könnyű volna egy egészen kicsit túlságosan előrehajolni. Észre sem venné, és máris pörögve hullana alá a mélybe, süvítve törne keresztül a levegőn, egészen a több száz méter mélységben levő talajig. Néhány apró esőcsepp ütődött az arcának és a homlokának. Ha esetleg Tályoggyökerdy rosszul becsülte meg, milyen hosszú ideig képes fáradt lábán állva maradni, innen már csak lefelé mehet...

– Pille, azért engedtem meg, hogy elhagyd az üveget, mert az Ibolyás klán utolsó képviselője immár a mi fogságunkban van, és rád nincs tovább szükségem – szólalt meg Tályoggyökerdy. – De abban a pillanatban, hogy rátámadsz valamelyik beosztottamra, kellemetlen személynek tekintelek. Ahelyett, hogy méltóságunkon aluli módon kergetni kezdenénk téged, úgy döntöttem, emlékeztetlek, hogy továbbra is én tartom a kezemben a gyeplőt.

Almacsutka még mindig Baradicskórós feje felett lebegett, éppen olyan magasan, hogy a tündér ne érhesse el.

– Persze, mi értelme lett volna ennek a hatalmas felhajtásnak, ha most egyszerűen kilökné az ablakon, nem igaz? – kérdezte Almacsutka, bár a dac nem tűnt túlságosan meggyőzőnek.

– Ebben valóban van némi igazság – ismerte be Tályoggyökerdy. – Emellett azonban kényszeríthetném, hogy vegye ki az egyik szemét, ezzel ugyanis még nem válna teljesen használhatatlanná számunkra. De mivel nem nagyon szeretnék olyan nagy mocskot az irodámban, talán inkább a takarosdi barátotokat sétáltatnám ki az ablakon helyette. Most pedig nem kívánok tovább veled vitatkozni.

Almacsutka keményen visszanézett rá – legalábbis olyan keményen, ahogyan egy ekkora méretű személy teheti egész Tuendehon leghatalmasabb emberével szemben –, majd utána zümmögve keresztülszállt a helyiségen, és Theo vállára telepedett.

– Lépj vissza innen, Theo – mondta neki. – Légy szíves.

– Hátraléphet az ablaktól – szólalt meg mögöttük Tályoggyökerdy hangja, és Theo azon vette észre magát, hogy hirtelen képes hátrálni. Néhány lépést tudott csak megtenni, azután a térde megroggyant, és a padlóra zuhant; olyan kétségbeesetten markolva a szőnyeget, mintha attól tartana, hogy az egész szoba bármelyik pillanatban az oldalára fordulhat, ő pedig sikítva zuhan a nyitott ablak felé.

– Alkörmössy és Csattanómaszlag nagyurak a külső irodában várakoznak – jelentette be egy élettelen hang.

– És elkéstek. Küldd be őket! – Tályoggyökérdy durcásan néző fia felé fordult. – Azt hiszem, egyelőre az lesz a legjobb, ha valami ennél sokkal biztonságosabb helyet találunk Ibolyás nagyúrnak, ha nevezhetem így.

– Igen, apám. – Úgy tűnt, ennek hallatára az ifjú Tályoggyökérdy fellelkesült valamelyest.

– De nem a laboratóriumban. Megértetted? Rajta nem kísérletezhetsz. Ennél sokkalta fontosabb terveim vannak vele.

Kinyílt a külső irodába vezető ajtó, és két, elegánsan öltözött tündér lépett be rajta. Mind a ketten szikárak voltak, és mind a ketten első ránézésre meghatározhatatlan módon középkorúnak tűntek, amely Theo értelmezése szerint azt jelenthette, hogy leéltek már legalább néhány száz évet. Egyiküknek vöröses aranyszín haja volt, amely úgy omlott le a vállára, hogy bármelyik városban piperkőcnek nézték volna vele az embert. Méretre készített öltönyének zakójára hatalmas medaliont akasztott, és szemében élénk figyelem csillant, amelyről Theo gyanította, hogy a tündérek között a feszült idegesség jele. A másik – koromfekete haja annyira sötét volt, hogy minden bizonnyal festethette, azonban még mindig világosabbnak tűnt pókselyemből font öltönyénél, és megdöbbentő kontrasztot alkotott hófehér szemöldökével – egyértelműen csakis Poppy apja lehetett. Theo abban a pillanatban nem tudott semmi egyébre figyelni, csak arra, hogy a következő percben még életben lesz-e, ennek ellenére elképzelhetetlenül nyugtalanítónak érezte, hogy annak a nőnek az arcát, aki iránt ennyire mély érzelmeket táplált, most ennek a férfinak a szobormerev vonásaiban látja viszont.

Csattanómaszlag érdeklődve mérte végig Theót.

– Szóval ez volna az Ibolyás klán örököse. Nem nézek ki belőle valami sokat.

– A lányod persze sokkal jobban szeret engem, mint téged bármikor is szeretett, öreg, – akarta volna mondani Theo, ha képes lett volna rá.

– Elnézésedet kérem, Nidrus – mondta az aranyhajú tündér, akit Alkörmössynek neveztek. – De sajnos feltartottak bennünket. Az utcákon csak úgy nyüzsögnek a bajkeverők.

–Tudom – felelte Tályoggyökérdy, és a kezével intett, mint aki el akarja hessegetni magától ezt a jelentéktelen kérdést. – Azt hiszem, hamarosan megtaláljuk azt a kis goblint. A lógósoknak és a naplopóknak nem is kell jobb egy véres, nyilvános kivégzésnél, hogy legközelebb eszükbe se jusson elállni az útjainkat.

Csattanómaszlag furcsa pillantást vetett rá.

– Szóval nem hallottad? Most már nem csak a munkanélküliek és a szokásos bajkeverők vannak benne. A goblinok fellázadtak, Tályoggyökérdy! Fellázadtak! Az egész Napfény-negyedben mindenfelé felgyújtották az épületeket, és csak úgy özönlenek elő Goblinvárból. Ebben a pillanatban is több ezren veszik körül az Újhalom-házat, és azzal fenyegetőznek, hogy felgyújtják az egész Parlamentet! Már eddig is legalább húsz csendőr elesett a harcokban. A Ligetre, hát egész nap nem vetted fel a kagylót?

Tályoggyökérdy most először tűnt meglepettnek.

– És mindez egy eltört pálca miatt? Komolyan azt akarod mondani, hogy a goblinok egészen eddig csak azért tűrték a sorsukat, mert valami ősrégi egyezmény erre kényszerítette őket?

Megfordult, és ujjával az ablakok felé csettintett. A Város látképe megremegett, majd teljesen el is tűnt, mialatt a tükrök újra megjelentek előtte. A fentről látható panorámát azonnal felváltotta egy másik kép, amely az utcaszinten készült, és feldühödött, a rohamcsendőrökkel harcoló tömeget mutatott. Theo úgy gondolta, hogy a díszes, többszintes épület, mely az egész harc hátteréül szolgált – úgy nézett ki, mint egy fehér, szürke és aranydíszítéssel ellátott menyasszonyi torta –, minden bizonnyal az az épület lehet, amelyet az előbb Újhalom-háznak neveztek, vagyis ahol a Parlament székel. Kicsit meglepődött, de örült is, amikor meglátta, hogy nemcsak goblinok vesznek részt a hatóságokkal folytatott harcban – számtalan egyéb tündérfaj is képviseltette magát a felkelők között, olyanok is, amelyek a szárnyuktól eltekintve nagyon hasonlítottak Tályoggyökérdyre és a társaira.

Az utcákon keresztben számos barikádot emeltek, és megannyi szemetest lobbantottak lángra. A csendőrök pajzsán rengeteg kő és más tárgy koppant hangos sorozatban, de jelen pillanatban úgy tűnt, patthelyzet alakult ki a két oldal között.

– Ezzel semmit nem használnak se nekünk, se maguknak – suttogta Almacsutka Theo fülébe. – A Virágosok egyszerűen túl erősek. Persze akkor is csodálatos látvány, nem gondolod?

– Oberon vérére! – szólalt meg Tályoggyökérdy, miközben a tükörernyőket nézte. A szája úgy reszketett, mint aki valami különösen savanyúba harapott.

– Szóval felgyújtják a Városunkat, mi? Akkor személyesen fogok parancsot adni arra, hogy égessék porig Goblinvárat, és a helyét sóval hintsék fel. Az egész goblin generáció... mindannyian... – Hunyorítva figyelte az ernyőket.

– Ez... meg... micsoda!

A goblinokból és szövetségeseikből álló tömegen szinte egyszerre futott végig a nyugtalanság hulláma, egyfajta remegés, mintha a tömeg egysejtű élőlény volna, készen arra, hogy önmagát reprodukálva osztódni kezdjen. Rés támadt közöttük, ahogyan az emberek mind félreugrottak, éppen csak kitérve a lovasok útjából, akik ebben a pillanatban jelentek meg a döbbent csendőrök és a lázadók közötti, kövezett senki földjén. Theo kis híján felkiáltott meglepetésében. Már korábban is látott ilyen lovasokat és egyszarvú állataikat.

– Grimek! – morogta Alkörmössy. – A Vén Fák nevére, ezek meg honnan a pokolból kerültek elő?

A lovasok furcsa módon kavarogtak, fényes szőrük úgy csillogott, mintha nem is pusztán Tuendehon egy korábbi, sokkal vadabb korszakából támadtak volna életre, hanem egyenesen egy álomból léptek volna elő... egy rémálomból. Lándzsák és önmagukba csavarodó tülkök csillantak, széles torkolatú puskák ontották tüzüket, a harci ordítást hallató támadók pedig egyre csak közeledtek a csendőrök sorfala felé. Theo csillogó szemüket és a harci színekre festett arcukat sokkal különösebbnek látta, mint bármilyen maszkot. A vad goblinok láthatóan teljesen irányíthatatlanok voltak. Mintha egy Halloween-éji felvonulást egyszerre csak hatalmas tornádó ragadott volna magával, hogy aztán hatalmas sebességgel röpítse őket célpontjuk felé. A csendőrök, akik velük szemben álltak, azonnal falat alkottak pajzsaikból, és a tőlük telhető kitartással próbáltak szembeszállni a lándzsákat rázó grimek, valamint pengeéles patájú unikornisaik rohamával, a támadók azonban rendelkeztek a sebesség adta lendület erejével; másodperceken belül összecsaptak a csendőrök sorfalával, szétszórva őket, tucatszám nyársalva fel golyóálló mellényes testüket, és még ennél is többet tiportattak össze ezüstpatájú unikornisaik vadul rúgó és taposó lábaival. A tömeg, amelyet a roham sikere láthatóan feltüzelt, előretört, egyre erősödő, dühödt, vérszomjas morajlással, amelyet még így, a tükörfolyamon keresztül hallva is Theo nyakán minden szőrszál az égnek meredt. Tündérek és goblinok egyszerre vetették magukat a parlamenti gárdistákra.

– Honnan jöttek ezek a grimek? – követelőzött megint Alkörmössy. – Hogyan juthatott be a Városba ez a rengeteg átkozott felvidéki gonosztevő?

Csattanómaszlag egyik kezét a fülére szorította, mintha egy fülhallgatóban mondanának neki valamit, bár az látszólag nem volt rajta.

– Nemcsak a Szalmavirág téren zajlik ugyanez – jelentette ki végül. – A jelentések szerint a Város minden pontján feltűntek. Szarkaláby titkára azt mondja, már körül is vették a családi tornyot Hosszúárnyban. A vadgoblinok elpusztították az őrházat, és a torony udvarát lángba borították.

– Lehetetlen! – jelentette ki Alkörmössy.

Tályoggyökérdy azonban nem vesztegette az idejét azzal, hogy a nyilvánvalót próbálja tagadni. Odalépett az íróasztalához, és megérintette az egyik oldalát.

– Kígyógyökeressel akarok beszélni a barlangoknál – mondta a levegőbe. – Mondja meg neki, hogy négyes fokozatú riadót rendelek el. Minden elérhető állatra szükségem lesz.

– Fekete vas! – szólalt meg Csattanómaszlag döbbenten. – Ugye nem akarod megint bevetni őket?

– De igen – felelte Tályoggyökérdy. – Talán azt szeretnéd, ha a Csattanómaszlag-házhoz is elküldeném őket? Nem? Akkor fogd be!

Theo szinte nem is figyelt arra, mi zajlik körülötte, mert így, elnémított állapotban is örömmel nézte a tükörernyőn közvetített eseményeket. Azzal persze tisztában volt, hogy mindez semmilyen előnnyel nem járhat sem magára, sem a barátaira nézve, ennek ellenére elégedett volt, hogy valaki végre visszavágott Tályoggyökérdynek és a bandájának; hogy ijedtnek látta őket. Gomb intézte el mindezt, ez kétségtelen. Valahogy sikerült becsempésznie a Városba a vad grimeket... és az unikornisaikat is...

– Ó, Istenem – szólalt meg halkan. – Mi csináltuk.

– Micsoda? – kérdezte Almacsutka, és közelebb hajolt.

– Semmi. Majd később elmondom... már ha lesz egyáltalán később.

Nem akart egyetlen kis mozzanatot sem kihagyni a felkelésből, de mostanra egészen biztosra vette, hogy azt a belépési engedélyt, amelyet ő és Szittyó-sási megszerzett egyetlen személy és egyetlen háziállat részére, azt Csalános Sztridi különleges adottságának segítségével sikerült megtöbbszörözni. Jézusom! Gomb biztosan úgy szervezte, hogy minden ellenőrző ponton egyszerre keljenek át... egy tucat itt, egy másik amott... – A halvány kis büszkeség melegséggel töltötte el, amiért sikerült ezt a bizonyos franciakulcsot az ő segítségével bedobni Tályoggyökérdy olajozottan működő gépezetének fogaskerekei közé.

Márpedig a dolgokat elnézve ez a bizonyos franciakulcs igen méretes volt. Mostanra szinte tökéletesen kivehetetlenné vált, mi történik a jelenlevőket gyűrűként körülvevő tükörernyőkön; az Újhalom-ház körül számos apró tűz lobbant fel mindenhol, és néhány kisebb tűz még a tetőn is életre kapott. Theónak fogalma sem volt róla, vajon ki gyújthatta fel a tetőt, amíg meg nem látta az egyik vadgoblint, amint hátradőlt a nyeregben, és lángoló nyílvesszővel belő a Parlament egyik emeleti ablakán. A tiltakozók és az unikornisháton ülő grimek láthatólag teljes egészében átvették az ellenőrzést az Újhalom-ház körüli területek felett, mivel minden egyes csendőrt lemészároltak, megsebesítettek vagy megfutamítottak. A grimek ekkorra már újra csatasorba álltak, elvágtattak, és csak örömteli rombolásba fulladó tüntetőket hagytak maguk mögött, akik gyökerestől tépték ki a padokat, és máris elkezdték betörni az Újhalom-ház kapuját. Aranyszínű bogarak egész zuhataga ömlött ki a szilánkokra zúzott ajtókeretből, és menekült végig, le a lépcsőkön, vak meggyőződéssel követve egymást egyenesen egy vadul lángoló szemétkupacba. Az emeleti ablakokból falfehér, ijedt arcok néztek kifelé. Theo úgy érezte, sajnálnia kellene őket – hiszen a nagy részük valószínűleg egyszerű hivatalnok volt, akiket egyik oldalról a lángok, a másik oldalról pedig a feldühödött tömeg ejtett csapdába –, de pillanatnyilag még neki is megvoltak a maga problémái.

Egyetlen szó, egy mindennél rettenetesebb szó volt az, mely a figyelmét azonnal fogva tartói felé fordította.

– De ha beveted a sárkányokat – szólalt meg Csattanómaszlag –, akkor a pusztítás miatt talán napokig nem fogunk tudni kimozdulni innen.

Theo úgy rezzent össze, mintha valaki váratlanul gyomorszájon vágta volna. Az a hatalmas, fekete hüllő, amely hullámzó mozgással tör felé, a felhőkön keresztül...

– Te is nagyon jól tudod, hogy olyan sokáig nem várhatunk, Nidrus – folytatta Csattanómaszlag. -Magad mondtad, hogy a könyörgés csak rövid ideig működhet. Kezelje ezt a helyzetet Sisakvirágos meg a csendőrei. Követelem, hogy a bosszút halaszd későbbre.

Tályoggyökérdy olyan kemény és kifejezéstelen arccal nézett Tuendehon Első Tanácsosára, hogy Theo azonnal megértette, miképpen válhat őrületté a túlságosan nagy mértékű racionalitás.

– Szerintem nem vagy olyan helyzetben, hogy bármit is követelhess, Aulus. Abban igazad van, hogy a pusztítás talán felboríthatja a terveinket, ez azonban nem tarthat vissza bennünket attól, hogy ezeket a bőrzabálókat megleckéztessük. Mindössze csak annyit jelent, hogy kicsit korábban el kell kezdenünk a felkészülést – mondta, s újra megérintette az íróasztal oldalát. – Készítsenek fel három csatahintót. Most azonnal indulunk.

Ezután rámosolygott a másik összeesküvőre, aki azonban nem viszonozta a gesztust. Ez volt az egyik legfélelmetesebb dolog, amit Theo életében látott. Ha most ő lenne Csattanómaszlag helyében, gondolta, akkor minél hamarabb elkezdene keresni magának egy másik létsíkot, mert az egyértelmű, hogy ebben a kennelben hamarosan csak egyetlen nagykutya maradhat.

– Megyünk a Katedrálishoz. Ha pedig szerencsénk van, akkor útközben még meg is állhatunk, és végignézhetjük, hogyan kapja meg ez a hálátlan csőcselék méltó büntetését.

Egyetlen pillanattal később belépett a helyiségbe egy tucatnyi felfegyverzett csendőr és két ogár testőr, de olyan váratlanul, hogy még Csattanómaszlag és Alkörmössy is láthatóan meglepődött. Tályoggyökerdy látszólag a levegőbe beszélve adta ki a parancsait.

– És készítsék elő a Gyermeket is. Igen, most azonnal. Pár pillanat múlva mi is ott leszünk.

Megfordult, majd elindult az ajtó felé. Minden jelenlévő, még a Virág urak is tiltakozás nélkül követték.

Két csendőr Kambert ragadta meg, és az ajtó felé vonszolta. Két másik Theo mellé lépett, hogy két oldalról megfogják a karját, de nem is lett volna szükség rájuk: ekkorra már olyan engedelmesen követte Tályoggyökerdy nagyurat, mint egy láthatatlan póráz végére kötött kutya. Az egyik csendőr szórakozottan a Theo vállán kuporgó Almacsutka felé csapott, de a kis pille a férfi egyik hajtincse mögé rejtőzött, a nyakához lapulva. Theo akart ugyan mondani neki valami bátrat és biztatót, de nem tudott. Annak ellenére, hogy minden jel szerint éppen a Tályoggyökérdy-ház elhagyására készültek – amit már a kezdet kezdete óta eleve lehetetlennek gondolt –, még mindig reménytelen helyzetben voltak. Tályoggyökerdy Nidrus parancsvarázsa olyan súllyal nehezedett rá, akár egy ólommellény-járkálni tudott benne, de éppen csak.

Theo gyorsan elvesztette a fonalat a kanyargós folyosókon, amelyekből számtalan további ágazott le, hiszen olyan helyeken is nyíltak ajtók, ahol pedig egy pillanattal korábban még semmi nem látszott. A levegő érezhetően melegebb lett, és mindössze néhány perce sétáltak még, amikor egy fehér köpenyes alak jelent meg előttük. Ahhoz képest, hogy tündér volt, igen intenzív érzelmek tükröződtek az arcán – ennek a nagyobbik része ideges félelemnek tűnt. -Nagyúr! Nem is számítottam, hogy... Úgy értem, azt hittem, legalább holnapig várhatunk vele... minden előjel a holnapi napra mutatott, a kristálygömb és az álomfejtés is...

Tályoggyökérdy éppen csak futó pillantást vetett rá.

– Készen áll?

– Azonnal készen lesz. Éppen öltöztetik, hogy elhagyhassa a lakrészét. Nemrégen fejezte be az ebédet... tényleg nem számítottunk arra, hogy már most azonnal...

– Akkor többre nincsen is szükségem öntől, vetülék-Nőszirom. Visszatérhet egyéb elfoglaltságaihoz.

A fehérbe öltözött tündér azonban továbbra is izgatottnak tűnt.

– De... uram, ha ma történik meg, akkor nem kívánja, hogy magam is jelen legyek? Hogy elkísérjem a Gyermeket? Annyira hatalmas tudásanyag létezik vele kapcsolatban... úgy értem, valóban nagyon sokat dolgoztam vele...

– Ha sikerrel járunk, el is nyeri méltó jutalmát. Most menjen! Vetülék-Nőszirom még egy pillanatig állt mozdulatlanul, majd a hajába túrt, meghajolt, és elment az ajtó felé. Tályoggyökérdy Nidrus csak állt ott, olyan végtelen türelemmel várakozva, akár egy márványszobor, Alkörmössy és Csattanómaszlag ezzel szemben viszonylag idegesen viselkedett. Szittyósá-si Kamber egészen halkan felnyögött; hangja egyszerre tükrözött fájdalmat és reménytelenséget.

Theo érezte, hogy valami, ami sötét viharfelhőként lebeg a gondolatai felett, pillanatról pillanatra közelebb ér hozzájuk. Mintha testének minden egyes sejtje összerándult volna a félelem miatt. Csak őreinek erős szorítása akadályozta meg abban, hogy a térde megroggyanjon, és tehetetlenül hulljon a padlóra. Már közeledik. Nagyon, de nagyon közel volt. Érezte, hogy a gyomra felfordul, és a reménytelenség sohasem látott magasságba csap. Ez a valami itt várt rá. Az a jelenlét az álmaimból...

Kinyílt végül az ajtó, és két tündérnő lépett ki rajta, egy meglepően kicsi alakot vezetve. Az alak vastag, csuklyás köpenyt viselt, ugyanilyen vastag nadrág és nehéz cipő is volt rajta – mintha Theo egy kisgyereket látna, aki éppen csak visszatért az Északi-sark tündérföldi megfelelőjére indított expedícióról. A nők bőre csillogott a párától, mozdulataik lusták voltak, és a szemükkel mintha nem tudtak volna fókuszálni. Talán valami erős nyugtató befolyása alatt lehettek, de miközben újra és újra megigazították a köpenyt és a csuklyát; úgy tűnt, minden lehetségest megtesznek, csak ne kelljen hozzáérniük az alacsony teremtményhez. Theo nagyon is megértette az érzéseiket – hiszen abban a pillanatban ő maga sem vágyott egyébre, mint minél messzebbre eltávolodni ettől a néma, apró személytől.

– Van még valami, amire szüksége lehet? – kérdezte Tályoggyökérdy, ezzel elárulva, hogy ő maga is nagyon izgatott. – Ideje volna indulnunk.

A csuklya lehullott az alak fejéről, és alóla előtűnt egy rózsaszín bőrű, pufók, aranybarna tincsekkel keretezett gyermekarc. Annak ellenére, hogy talán soha ekkora rettegést nem érzett, Theo figyelme szinte hozzátapadt egy bizonyos részlethez, egy apró kis vérpöttyhöz, amely a kisfiú alsó ajkán csillant meg, valamint a kis karhoz és szárnyvéghez, amely még mindig kiállt a szájából. A Gyermek beszippantotta a tagokat, megrágta, lenyelte, azután rettenetes, mégis elégedett mosoly terült az arcára.

– Készen állok, mostohaapám. – Azok a barna szemek Tályoggyökérdy nagyúrról Theóra vándoroltak. – Hát itt vagy végre... féltestvérem. Szemtől szemben találkozhatunk.

Egyetlen szédítő, kábult pillanatig Theo egészen biztosra vette, hogy ez a gyermekszerű teremtmény újra a fejébe költözött, hogy egyszerre két pár szemmel nézi a jelenetet; egyazon időben látja a Theóra néző Gyermeket és a Gyermekre néző Theót, akárha két, egymással szembe fordított tükörben tenné. Majd rádöbbent, hogy a saját arcvonásait látja, a szüleitől örökölt vonásokat, mégpedig ennek a kis szörnynek az arcában. Mintha valami igen ízléstelen, sötét humorú vicc gonosz csattanója volna. Akár a saját egyik általános iskolai fényképét nézte volna egy különösen rossz LSD-utazás közben. Szinte obszcénnak tűnt, hogy a saját orrát – jobban mondva édesanyja keskeny orrát – látja viszont a gyermeki arcon a fiatalkorra jellemző kis fitosság kíséretében; s apja szögletes vonalú állkapcsát, amely síkosán csillant az olajosnak ható bőr alatt. A szemek azonban... attól eltekintve, hogy a színük semmi halandó emberéhez nem hasonlított, gyakorlatilag teljesen halottak voltak. Theo úgy érezte, ezzel az erővel akár egy befóttesüvegben úszkáló kioperált szemgolyóval is megpróbálhatna szemkontaktust teremteni.

– Jaj, a Vén Fák mentsenek... – szólalt meg Almacsutka félelemmel teli, döbbent suttogással.

Dowd történetének legutolsó kis kirakódarabja is a helyére került ezzel. Ő a váltott gyerek. Nem, én vagyok a cseregyerek – ő a szüleim gyermeke... úgy értem, hogy a vér szerinti gyermeke... az ellopott gyermek. – Theo váratlanul előrehajolt, és azonnal kiadott a gyomrából mindent, ami még eddig benne maradt.

– Sajnos, úgy nézem, te nem örülsz nekem annyira – jegyezte meg a Gyermek. – Pedig azért többre számítottam a rengeteg érdekes álom után, amiket megosztottunk egymással. Hiszen végső soron szinte ikrek volnánk, vagy mi!

Tályoggyökérdy undorodó hangot hallatott.

– Ezt a mocskot azonnal takarítsák fel! – fordult a két, tompa tekintettel pislogó nőhöz. – A Gyermeket magunkkal visszük. – Azután egy pillanatra a Borzalmas Gyermek felé fordult a tekintete. – Megosztottátok az álmaitokat? – Ugatáshoz hasonló nevetés hagyta el a torkát. – Nos, úgy tűnik, sokkal mélyebb kapcsolat alakult ki kettőtök között, mint amilyet bárki is sejthetett volna.

– Nagyon gyakran unatkozom, mostohaapám. Csak egy kis szórakozás volt, semmi egyéb.

Tályoggyökérdy megrázta a fejét.

– Én nem szeretem a meglépéseket. Ez a... kapcsolat olyan bizonytalan fordulatokat hozhat, amelyeket most, ebben a pillanatban, egyszerűen nem engedhetünk meg magunknak.

– Hiszen ő gyenge, mostohaapám, én ellenben óráról órára erősödöm.

– Akkor is. – Tályoggyökérdy összevonta a szemöldökét. – Az Eltávolító talán képes lehetett volna választ adni néhány fontosabb kérdésre ezt a kapcsolatot illetően. Sajnos legidősebb fiam döntéseinek köszönhetően, ez a lehetőség mindörökre elveszett számunkra.

– De apám! – tiltakozott Tályoggyökérdy Anton. – Én mindent önért tettem! Mindent csak azért tettem, hogy...

– Fogd be a szád! Már elegem van az állandó nyavalygásodból. Mindenki azonnal szálljon be a hintókba. Nagyon fontos dolgunk van. Baradicskórós, maga az én kocsimban fog utazni régen eltűntnek hitt Ibolyásunkkal... na és persze a Gyermekkel. Volna néhány kérdésem azzal kapcsolatban, ami a raktárnegyedben valójában történt.

– Én is elmondhatok önnek mindent, amit csak tudni akar, apám – ellenkezett Anton, ám láthatólag senkit nem zavart a dolog.

– Úgy tűnik, megváltozott a helyzet – jegyezte meg a Gyermek. – Korán indulunk.

– Ellenállásba ütközhetünk – szólalt meg Tályoggyökérdy a többiek felé fordulva. – Gyertek, már így is nagyon sok időt vesztegettünk el. Mindenképpen példát akarok statuálni néhány lázadóval.

A csoport sietve indult el a folyosón. Theót, akinek még mindig nehezére esett, hogy megálljon a két lábán, gyakorlatilag úgy kellett vinnie az őreinek. A kis ocsmányság felnyúlt, és forró, nedves ujjaival megfogta a kezét. Túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy elhúzódjon a Gyermek meglepően erős szorításából.

– Végre találkozhattam valódi fivéremmel – szólalt meg a Borzalmas Gyermek, és széles mosollyal kivillantotta tökéletes, fehér fogait, ami miatt még nehezebb volt nem észrevenni a vörösen csillanó kis vércseppet az ajkán. – Milyen kár, hogy olyan gyorsan újra el kell válnunk egymástól.