38. A TÖRÖTT PÁLCA

– Ez felháborító! – Eamonn Dowd hangja olyan fülsiketítő erővel töltötte be a helyiséget látszólag a semmiből megszólalva, hogy Theo a földre zuhant, és mindkét kezét a fülére tapasztotta, de még a csendőrök is összerezzentek. Dowd újra megszólalt, és mérhetetlen düh csendült ki belőle. -Hogyan merészelnek betörni a szentélyembe így, hívatlanul?

– Kíméljen meg ettől – szólalt meg a magasabbik tündér. – Ön áruló, és megpróbálta a két oldalt kijátszani egymás ellen. Apám már mindent hallott, és meghozta az ítéletet.

– Miről beszél? – Dowd hangjából olyan félelem csendült ki, hogy Theo bátorsága, amely már egyébként is mélyponton volt, most elkezdett egy gödröt ásni magának, hogy még mélyebbre süllyedhessen. – Ez hazugság, Tályoggyökérdy Anton! Számtalan szívességet tettem az apjának... az egész családjának!

Tályoggyökérdy felemelte a kezét, és az ujjaival csettintett. Hirtelen zenei hangok töltötték be a teret, magasak, mint amikor valaki egy gitár nyakán penget, azután a Tályoggyökérdy feje felett magasan, a mennyezet közelében foszforeszkálni kezdő fényfolt egyre inkább egy csillogó pókháló alakját vette fel, ott kifeszítve, ahol a két fal az ajtó közelében találkozott. Egy furcsa, semmivel össze nem téveszthetően gépies mozgású pók mászott elő a sötét árnyak közül, és egyenesen a háló közepére ment.

– Nem ön az egyetlen, aki az árnyak között rejtőzködik – szólalt meg az ifjabb Tályoggyökérdy. – Ezt itt akkor küldtük ide, amikor legutóbb minket látogatott meg.

Újra intett, mire Dowd hangja megtöltötte a helyiséget.

– „...Ezért tettem úgy, mintha nekik dolgozva próbálnálak megtalálni annak ellenére, hogy pontosan tudtam, merre keresselek. Tályoggyökérdynek szüksége volt rám, nekem pedig rá, mert így, lassan képes voltam megszerezni tőle bizonyos forrásokat és bizonyos tudományokat, ő pedig mindeközben meg volt győződve arról, hogy csak az ő utasításai szerint cselekszem. Addig folytattam ezt, míg már elég tudást sikerült összegyűjtenem ahhoz, hogy egyedül folytathassam. „

Theo kétségbeesetten nézett körül, merre menekülhetne, de minden oldalról fegyveres csendőrök vették körül, s még Kamber földön heverő teste és őközötte is ketten álltak.

– Rendben van, Anton – felelte Dowd. – Beismerem, hogy leleplezett, habár maga is pontosan tudja, hogy apja nemcsak tisztában van azzal, milyen előnyökkel járhat egyik oldal kijátszása a másik ellen, ő maga is nagyon gyakran alkalmazza. így tehát ne is vesztegessük az időnket veszekedéssel, inkább kezdjünk alkudozni. A többé-kevésbé-unokaöcsémet akarja megkapni, és valószínűleg azt is tudja, milyen hatalmas mennyiségű, igen fontos információ áll ezenkívül rendelkezésemre; olyasmik, amiket az elődöm gyűjtött össze az elmúlt évszázadok során. Az én szükségleteim nagyon csekélyek, és nincsenek illúzióim, milyen kimenetele volna egy hatalmi harcnak közöttem és apja között. Annak fejében, hogy az Ibolyás-örököst minden ellenállás nélkül megkapja, mindössze egyetlen napot kérek, hogy elhagyhassam a Várost...

– Te rohadék! – kiáltotta Theo.

Tályoggyökérdy Anton olyan meghökkentő nevetést hallatott, amilyenre egy idióta gyerektől számított volna inkább az ember.

– Ön vicces ember, komolyan mondom. De most már kicsit késő van ahhoz, hogy bármin is meglepődjön, Ibolyás, Vilmos vagy akárki. Azt már hallotta, mit tett Dowd a saját családjával, nem is beszélve az úgynevezett szerelméről. Most akkor kérdezze meg tőle, mit tett azzal a gyermekkel, amelyik az ön asszonyának méhében fogant.

Egyetlen éles, pánikkal terhes pillanatig Theo azt hitte, az ifjú Tályoggyökérdy Poppyra gondolt – hogy valamiképpen rájöttek a kapcsolatukra, és elkapták a lányt. Utána megértette.

– A vetélés? – kérdezte az árnyékokba burkolózó hely felé fordulva, ahol Dowd kuporgott. Ezen a napon már annyi bizarr meglepetés és felfedezés érte, hogy úgy érezte, képtelen volna még egyet befogadni. – Cat vetélése? Azt te tetted?!

– Tályoggyökérdynek volt szüksége rá! Én nem akartam. Gyűlöltem, hogy ezt kell tennem! De ha nem történik meg, akkor abban a pillanatban áthozott volna a halandók világából, próbálván megakadályozni, hogy az elsőszülöttségi jog tovább öröklődjön, és én... én még nem voltam készen... – Furcsa, fulladozó hang hallatszott valahonnan a levegőből, első alkalommal az összehúzódott alak irányából. – Még nem álltam készen...!

Theo képtelen volt megszólalni.

Tályoggyökérdy ajka egy pillanatra megrándult, mintha csak használati utasításból tanult volna meg mosolyogni.

– Nos, ez nagyon tanulságos volt. Tényleg.

– Maga egy ostoba fráter, Tályoggyökérdy Anton! – Dowd dühe most már csak üres hencegésnek hatott. – Az apja sohasem követne el ekkora hibát. Vilmos most már dühös lett rám, ezzel még jobban megnehezítve, hogy felhasználhassuk. Tudja, hogy nélkülem képtelenek volnának megtenni, amit akarnak, és így már különösen kitartóan kell majd...

– Nem, maga az ostoba, Dowd – felelte Tályoggyökérdy fia. – Semmire nincs szükségünk magától. – Azután a csendőrökhöz fordult. – Agyonlőni.

Olyan gyorsan történt mindez, hogy Theónak összerezzeni sem maradt ideje. Két fegyveres csendőr előrelépett, és ahogyan célra tartották a fegyvereiket, szemüvegük elsötétedett. A géppisztolyok torkolata tüzet kezdett okádni, a helyiséget olyasfajta zúgás töltötte be, mint amikor egy repülőgép hajtóműve beindul, és úgy tűnt, vákuummal teli csővezeték módjára, mindent magába szippant. Az egész, árnyakba burkolózó sarok, ahol Dowd mindeddig menedéket talált, a másodperc tört része alatt cafatokra szakadt, mindenféle darabok szálltak a levegőben, finoman aláhullva. Theo rekedt sóhajt hallott, majd nyers hörgést, és a romok alatt rángatózó alak mozdulatlanná merevedett. Valami kopogva száguldott végig a mennyezeti gerendák között, majd a földre esett, és közvetlenül Theo lába mellett állt meg. Egy darázs volt – valójában egy kilőtt golyó, amely azonban apró, bronzból való kis robot alakját öltötte magára, lábaival hiábavalóan rugdosva a levegőben. Theo csak nézte, a megdöbbenéstől ostobán. Meghalt. Dowdnak vége. Ennyi, kész.

– Most pedig hozzátok a szalamandrákat, és égessük porig az egészet. Látszott, hogy Tályoggyökérdy Antont a legkevésbé sem hatja meg, amire

éppen az előbb adott parancsot; mintha egy holttestet elég erősen összecsavaroztak volna ahhoz, hogy mozogni tudjon, és az élet látszatát keltse, érzésekre képtelenül.

– Ja, és valaki tegye ezt a kispályást a kocsiba. Szóval maga tényleg egyike azoknak a gyenge Ibolyásoknak? – kérdezte, Theóra vigyorogva. – Nos, nem mondhatnám, hogy különösebben meg volnék lepve. – Ezután a rovarszemű csendőrökhöz fordult. – Ne okozzanak neki halálos sérüléseket, de ha ellenáll, azt akarom, hogy megbánja. Maga, maga miért mozog olyan lassan? Fogják meg azt is, amelyiknek burok van az arcán. Talán tud valami hasznosat.

Négy csendőr megragadta Theót és Kambert, míg a többiek levették a vállukról a magukkal hozott zsákokat, és tucatnyi kicsi, vörös színű, aranyszín szemű teremtményt öntöttek ki belőle a földre. Ha itt ezeket hívják szalamandráknak, akkor a két világban tökéletesen mást jelent ez a szó. Kicsit ugyan valóban olyanok voltak, mint a hüllők, ám sokkal jobban emlékeztettek a képregényekben látható démonokra. Azonnal széjjelszaladtak, a helyiség legeldugottabb sarkaiba is bevéve magukat, és egyesek közülük máris lángokban törtek ki.

Baradicskórós izgatottan forgott körbe.

– Uram, ugye nem akarja valóban porig égetni az egész épületet? Hiszen az itt összegyűjtött tudás felbecsülhetetlen...

– Ez a tudás hamis! – Most először csendült ki őszinte harag az ifjú Tályoggyökérdy szavaiból. – Tudhattam volna, hogy az Eltávolító egy halandó... sohasem értette meg, amit mondtam neki, és egyetlen kérdésemre sem tudott egyenes választ adni. Nem tetszett neki az sem, ahogy a kísérleteimet végeztem. Át kellett volna látnom rajta!

– De vannak itt olyan dolgok is, amiket még az eredeti Eltávolító...!

Theo csak hallgatni és figyelni tudott, szinte beteges érdeklődéssel, miközben a gárdisták hátrabilincselték mind a két kezét. A bilincsek felülete különös módon nedves és valahogy gumiszerű volt. Theo figyelmét azonban valami más ragadta meg: Baradicskórós gróf arcvonásai mintha remegtek volna, és néha látszólag el is csúsztak, olyan bizonytalanul formálódva, mint a víz felületére ült olajfolt. Az arca – biztosan csak valami varázslat vagy bűbáj útján sikerült összetartania – döbbent rá Theo. – Mint azok, amikről Poppy is beszélt. Hogy vannak fiatalító bűbájok, széppé tevő bűbájok és a többi. A Nárciszos-házban biztosan nagyon csúnyán megsérült.

– Eleget hallottam, Baradicskórós. Ha megpróbálod megmondani itt nekem, hogy hogyan végezzem a dolgomat, akkor te is itt égsz minden tudással együtt. – Tályoggyökérdy makacs hangsúlya szinte olyan volt, mintha egy tizenéves szájából hangzott volna el, emellett viszont nem lehetett nem észrevenni benne a fenyegető felhangot sem. – Nem tetszik nekem ez a hely, és nem is hiszek benne. Én magam is nagy tudós vagyok, talán még apámnál is nagyobb. Pontosan tudom, mi a fontos, és mi nem. Tudom, hogy a kísérleti alanyaim miért sikoltanak, mit látnak, és mit éreznek. Minden más csak hamis lehet. Ez a Dowd maga is hamis volt. Azt akarom, hogy nyoma se maradjon ennek az egésznek.

Ekkorra a tüzek máris kezdtek erőre kapni minden olyan helyen, ahová a szalamandradémonok bevették magukat, éppen olyan ezüstös forrósággal égve, mint a magnéziumfáklyák. A falakon hamarosan hatalmas lángnyelvek nyaldostak végig, és már a mennyezetet kóstolgatták. Más helyeken a tűz mintegy magára öltötte táplálójának jellegzetességeit – a vakító lángoláson különös színek törtek keresztül, ám ami valóban nyugtalanító volt, hogy vegyi anyagok maró bűze kezdett terjengeni mindenfelé.

Baradicskórós botladozva indult meg a kijárat felé. Túlságosan félt ahhoz, hogy tovább vitázzon. Tályoggyökérdy Anton hátrafelé lépegetve hagyta el a helyiséget, hogy a legutolsó pillanatig láthassa a fénylő tombolást, és hosszú karját úgy nyújtotta ki, mintha zenemű módjára vezényelné a tüzet.

– Régi, rohadt és hamis -jegyezte meg, leginkább csak önmagának, aztán Theo felé fordult, és örömtelen vigyorba rándult arccal hozzátette. – Ez a hely napokon keresztül lángolni fog. Még Égeres hegyeiről is látszik majd.

– Istenem, ez tényleg őrült. Pszichopata. – Theo számára nem maradt semmi egyéb, csak a kétségbeesés – megtörtént hát az, amitől egészen mostanáig a legjobban tartott. Sikerült egyik összebilincselt kezének ujjait óvatosan a zsebébe csúsztatnia, és elővennie belőle Poppy telefonját. Miközben az őrök elfordultak, és a bejárati ajtón rángatták keresztül, észrevétlenül a padlóra ejtette, majd a legközelebbi, izzó halomba rúgta. Mindaddig, míg valami meghatározhatatlan, jövőbeni pillanatban nem sikerült ezek elől az emberek elől a halálba mennie, valószínűleg most utoljára érzett őszinte megkönnyebbülést. Legalább nem találják meg nála a telefont, amelyen keresztül azonnal eljuthatnának Poppyhoz. Ez is több volt a semminél.

Habár a megvilágítás még most sem volt teljesen egyenletes, a folyosó sokkal mindennapibbnak tűnt annál, mint amikor ő ideérkezett. Alacsony, hajlott hátú alak, egy göndör hajú, fekete szemkendős manó ült odakint, közvetlenül a kapu előtt, ölében felnyitott tükörtáskával. Amikor meghallotta, hogy közelednek felé, felnézett.

– Valami nem tetszik itt nekem, uram – szólalt meg. – A tudományos burkolat körte alakúvá vált. A védelmi rendszerek még mindig ki vannak oltva, de fogalmam sincs meddig tudom még...

– Az egész helyet porrá égetem, Szortyogó, úgyhogy szerintem ne törődj vele – felelte Tályoggyökérdy Anton. Akarsz maradni, hogy végignézhesd, mi történik, amikor a falakban és padlóban levő régi üregek is lángra kapnak?

A manó azonnal elsápadt, és felállt. Az egyik lába rövidebb volt, mint a másik, és hatalmas ortopéd cipőt viselt rajta.

– A Kútra, uram, de hiszen azok az üregek tiszta tűzjövendölő viállal vannak tele! Ha meggyulladnak, olyan forrón égnek majd, mint a nap!

Az ifjú Tályoggyökérdy bólintott.

– Egészen addig, míg a füstölgő maradványok bele nem zuhannak az Ysbe.

Megvárta, amíg a gárdisták kinyitják az Eltávolító raktárépületének mólóra nyíló kapuját, majd kikémlelnek, és gyorsan haladva, mint a kommandósok, elhagyják az épületet. Theót és Kambert úgy hurcolták magukkal, akár két hatalmas poggyászt. Theo a belé hasító fájdalomtól először fel akart kiáltani, de azután sikerült találnia önmagában egy sokkal mélyebben fekvő búvóhelyet, ahonnan zsibbadtan és távolian figyelhette az eseményeket, ahová a fájdalom elérhetett ugyan, de nem vehette át teste felett az irányítást.

A sikátorban két jókora, feketére festett furgon várakozott. A motorjuk csendesen vibrált, de olyan mély basszussal, hogy Theo a csontjaiban érezte őket. Az alakjuk olyan volt, akár a páncélozott csapatszállítóké, csak ezek a limuzinokhoz hasonlóan áramvonalasabbak és csillogóra lakkozottak voltak, buborékablakaik pedig átlátszatlan, világtalan szemként meredtek a világra. A furgonok körül kisebb csoport verődött össze, leginkább asszonyok és gyerekek, akik kékes árnyalatú bőrük miatt mind sokkal inkább tűntek pár napos vízihulláknak, mint élő és lélegző teremtményeknek. Abban a pillanatban, hogy a gárdisták feltűntek, a bámészkodók azonnal távolabb húzódtak a móló főútja irányába, és amilyen gyorsan csak tudtak, szétszóródtak. Nem maradt utánuk semmi egyéb, csak a lakkozott felületeken látható, pókhálószerű kézlenyomatuk.

– Rohadt sellők – jegyezte meg Tályoggyökérdy. – Megfogdosnak mindent, ami pedig nem is az övék. Várjanak csak, amíg ez az egész mocskos negyed olvadó láva és füst lesz csupán.

Kambert és Theót belökték a hintóba, és Tályoggyökérdy is beszállt. A kocsi belseje úgy volt kialakítva, hogy fél tucat ember kényelmesen elfért benne, az ülések fölött pedig széles polcok húzódtak a poggyásznak – vagy, gondolta Theo, inkább az automata fegyvereknek. Baradicskórós, a manó s még két gárdista is beszállt, és mindannyian helyet kerestek maguknak. A hintó hátsó ajtaja ekkor még nyitva volt, Theo pedig egy rövid pillanatig láthatta, amint a csendőrök maradéka bezsúfolódik a másik kocsiba; ketten az egyik társukat támogatták, aki úgy tűnt, mérgezést kaphatott az egyre sűrűbben áradó füst miatt, de azután jött valaki, és becsapta az ajtót.

Tályoggyökérdy Anton csettintett az ujjával, jelezve a hintó átlátszatlan, fekete üvege mögött ülő sofőrnek, hogy elindulhatnak. Az oldalsó ablakok elég nagyok voltak, és Theo legalább valamelyest kilátott rajtuk, bár mivel a padlón hevert, ez leginkább szürke égboltra és néhány háztetőre korlátozódott. Oldalra fordult, hogy megnézze, lélegzik-e még Kamber, után pedig lassan a hátsó ajtó felé kezdte tolni magát. Látszólag senki nem foglalkozott a lehetőséggel, hogy esetleg kinyithatja, és azon keresztül kiszökhet. Theo képtelen volt megállni, hogy ezt ne rossz előjelként értelmezze, de úgy döntött, nem fogja hagyni, hogy ez elbátortalanítsa. Az összebilincselt kezébe hasító fájdalommal mit sem törődve felült, majd a háta mögött tapogatva próbálta megtalálni az ajtó szélét. Talán a fejével sikerülne valahogyan elfordítani a kilincset, és amikor kinyílik, egyszerűen kivethetné magát rajta. Ha a lábfejét beleakasztja Kamber bilincsébe, még őt is maga után ránthatja. Azután gurulna néhányat, felkászálódna, és rohanni kezdene, közben végig hangosan kiáltozva. Persze így, megbilincselve nem tudná Kambert is magával vinni, de ezek a sellegek vagy micsodák, talán segíthetnének neki. Persze, nem valószínű, hogy megtennék, nem igaz? Fegyveres Virág-gárdistákkal senki nem merne szembeszállni. – Ennek ellenére tovább tapogatta az ajtót. – Haladjunk csak szépen sorjában...

Valami beleharapott a csuklójába, mégpedig nagyon erősen – ezernyi forró tű szúrását érezte a bőrén. Felkiáltott.

A gárdisták odakapták a fejüket, Tályoggyökérdy Anton azonban csak lustán ránézett. Az a halott mosoly megint megjelent az arcán, nem tükrözve több vidámságot, mint egy medúza testén kialakuló gyűrődés.

– Ha lehet, akkor azt ajánlom, ne nagyon mozgolódj, Ibolyás. Ezzel csak felhergeled az anniszt. Egyfajta vízi pille, agya az nincs, de a reflexei csodálatosak. Komolyan mondom, csodálatosak, ráadásul sikerült olyan formájúra tenyésztenem őket, hogy béklyóként is lehessen alkalmazni őket.

Theo úgy érezte, mintha méreg áramlana lassan lángolva felfelé karjának érhálózatában; minden lelkierejére szüksége volt, hogy ne kezdje el a lényeket a hintó falához csapkodni, vagy bármi mást tenni, amivel leszedheti őket a csuklóiról, hiszen minden alkalommal, amikor megmozdult, azok a hegyes fogak még erősebben szorították, és még mélyebben harapták a húsát. Olyan mozdulatlanul hevert tehát, amennyire csak tudott, és arra várt, hogy a fájdalom végre alábbhagyjon.

A hintó nagyon lassan haladt; Theo először úgy gondolta, minden bizonnyal az Eltávolító raktárépületének környékén húzódó kisebb mellékutcákban manővereznek. De amikor egy kicsit sikerült felemelnie a fejét, és kinéznie az ablakokon, azt látta, hogy az utcákon szokatlanul nagy tömeg van, a tündérszerzetek mindenféle fajta képviselői töltötték meg a járdákat és a kereszteződéseket; magasak és alacsonyak, szárnyasok és szárny nélküliek, bár a legnagyobb részük a hosszú orrú, szőrrel borított testű fajtából került ki.

Nem Theo volt az egyetlen, aki felfigyelt erre. Amikor a hintónak hirtelen fékeznie kellett, az ifjú Tályoggyökérdy dühösen sziszegve szólalt meg.

– Mi történik itt?

A sofőr hangja betöltötte a fülkét.

– Nagyon sok járókelő van a hintó körül, uram. Nem tudok ennél gyorsabban haladni.

– Mi a baj? – kérdezte Tályoggyökérdy Anton, és végre ő is kinézett a vastag ablakon. – Goblinok? Úgy tűnik, egy csomó goblin az. A bajkeverők.

– Nem csak goblinok vannak közöttük, uram.

– Ha kell, tiporjon keresztül rajtuk.

Úgy tűnt, ez utóbbi parancsot azért nem szívesen hajtaná végre a sofőr, ennek ellenére a hintó ettől kezdve folyamatosabban mozgott. Theo hallotta ugyan, hogy odakint kiabál a tömeg, és azt is, ahogyan tompa dobbanással ütköznek neki a lökhárítóknak vagy a hintó oldalának, fájdalommal terhes sikoltásokat vagy felháborodott ordítozást azonban nem hallott. Kicsit különös volt az egész. Úgy tűnt, a Város apraja-nagyja kint van az utcákon anélkül, hogy pontosan tudnák, miért – olyan az egész, mint a Mardi Gras, gondolta Theo, csak sokkal kevésbé vidám.

Amint azonban arcok jelentek meg az ablakban, mindhiába próbálván belesni a félig áteresztő üvegen keresztül, már érződött, hogy egyfajta fenyegető hangulat lengi be a tömeget. Persze abban a helyzetben nagyon nehéz volt éppen emiatt aggódni, de az igazat megvallva, Theo ekkorra már azt remélte, hogy a sofőr tényleg elüt valakit, s ezt látva a tömeg komolyan megvadul, felfordítják a hintót, kirángatják belőle Tályoggyökérdyt és Baradicskóróst. De még ennél is jobban remélte, hogy valaki észreveszi Theo összebilincselt kezeit, mielőtt a tömeg elkezdené cafatokra szaggatni a kocsit és minden utasát.

– Mi a fenéért vannak ezek itt? – kérdezte Baradicskórós. Úgy tűnt, kezdi elveszíteni az irányítást újraépített arca felett. Az egész hullámzani látszott, és mintha kicsit el is csúszott volna, bár Theo sejtette, hogy ez a fény játéka lehet csupán, amint olyasmiről verődik vissza, ami valójában nincs is ott. Elég zavaró volt egyazon időben látni Baradicskórós megszokott, előkelőnek mondható arcvonásait, valamint néhány pillanat erejéig azt a nyers, széjjelszaggatott valamit. Persze Theo tisztában volt vele, hogy az ő ügyében az sem segítene különösebben, ha az egész arc egyszerűen a padlóra hullana.

– Miért tette? – kérdezte tőle Theo hirtelen. – Nemcsak engem árult cl, de velem együtt elárulta egy csomó más társát is... a Nárciszosokat, a Mályva-rózsaykat, mindenkit. Miért tette?

Baradicskórós bizonytalan vonásai elfehéredtek, és düh jelent meg rajtuk, ennek ellenére nem mert Theo szemébe nézni.

– Fogd be a pofád, halandó!

– Baradicskórós gróf úrnak számos tartozása van. – Egyértelműnek tűnt, hogy Tályoggyökérdy Anton Baradicskóróst gúnyolja, és egyáltalán nem Theónak beszél. – És nagyon, de nagyon kevés lojalitása.

A sofőr hangja megint felhangzott:

– Ööö, elnézést, uram, de... nos, azt hiszem, ezt mindenképpen látnia kell. Minden mellékfolyamon csak ez megy. Kinyitom önöknek hátul a tükröt.

Amit Theo csak a vezetőfülkét a hintó egyéb részeitől elválasztó üvegfalnak hitt, egyszerre villogva életre kelt, és olyan utcai jelenetet mutatott, ami semmiben sem különbözött attól, amit az ablakon kitekintve is láthatott. Egy hang kezdett beszélni nyugodtan, alig kivehető izgalommal.

–...tette a következő váratlan és mind ez idáig megmagyarázhatatlan bejelentést, körülbelül egy órával ezelőtt. A bűnözőknek és a vezérüknek úgy sikerült becsempészniük bizarr üzenetüket a tükörfolyamokba és a mellékfolyamokba, hogy Csattanómaszlag Első Tanácsos úrtól származó bejelentésnek álcázták. Széles körű nyugtalanságot keltett az eset, habár erőszakos cselekményekről mind ez idáig nem számolhatunk be. A vezető Házak szóvivői szeretnék tájékoztatni a nézőket, hogy valós veszély nem áll fenn, ennek ellenére minden polgárnak haladéktalanul vissza kell térnie otthonába. A Parlament még a mai nap folyamán rendkívüli ülésen szavazza meg a kijárási tilalom kezdetének korábbi időpontra áthelyezését és a statárium újbóli bevezetését. Előbb azonban hallgassuk meg... újra... a bejelentést...

A kép váltott, és az utcákra kiáradó tömeg helyett most már egy sokkal ismerősebb arc jelent meg rajta.

– Saját népem képviselőihez és minden jóérzésű tündérhez szólok! – Gomb megint ugyanazt a durva szövetből való, meghatározhatatlan jellegű csuhát viselte, és törökülésben ült egy fal előtt, amelyben kis idő múlva Theo felismerte a Tünderőd híd egymásra rakott kövekből készült tornyát. -A nevem Gomb Iszap Bogár. Goblin vagyok. Minden gondolkodó teremtmény, aki becsüli a szabadságot és az igazságot, az én törzsem tagja. És bárki, aki ezeket a mindennél fontosabb jogokat megpróbálja elrabolni tőlem, az ellenségem.

Tuendehon népei! Az uraitok gyilkosok. Közületek nagyon sokan tisztában vannak ezzel a ténnyel, habár maguknak is félnek bevallani. Azonban azt is tudtátok, hogy ezennel elbuktak? Elnyomtak bennünket, kegyetlenkedtek velünk, megloptak mindannyiunkat, és mégis elbuktak a tekintetben, hogy nem sikerült biztosítaniuk számunkra azt az egyetlen dolgot, amely által megbocsátható lett volna minden bűnük; nem adták meg Tuendehon számára a félelemtől mentes, biztonságos életet. Az idejük tehát ezennel lejárt. Azok, akik most hallják a szavamat, pontosan tudják, hogy igazam van. – Bólintott, mintha valami különösen bonyolult kérdésre válaszolt volna. – Saját népem, a goblinok számára pedig van még valami, amit közölni szeretnék. Nagyon hosszú ideje tűrjük, hogy kimondhatatlan kegyetlenséggel bánjanak velünk, nagyrészt azért, mert hosszú-hosszú évszázadokkal ezelőtt, nagyra becsült őseink által egy szent szerződésben a szavunkat adtuk, hogy nem fogunk fellázadni. Természetesen, ha őseink a jövőbe tekinthettek volna, és látják, milyen szörnyen bánnak velünk a Virág urak, soha, semmi feltétellel nem adják szavukat. De mégis megtették, és ezért mi fizettünk szörnyű árat.

Lassan, rituális mozdulatokkal, Gomb elővett egy tompa, fekete színű csomagot, és elkezdte kibontani.

– Mit csinál ez a nyomorult kis bőrzabáló? – Tályoggyökérdy Anton hangjából valódi félelem hallatszott ki. – Miért nem tartóztatja már le valaki? Miért nem ölik meg? Hogy vehette át az irányítást az egész tükörrendszer felett...?

Gomb elővette a csomagból a díszesen faragott pálcát, és feltartotta a magasba az előtte összegyűlt ezrek és ezrek elé. Amikor Kankalinos elhozta neki. Theo olyan közel volt hozzá, hogy akár meg is érinthette volna ezt a tárgyat, amelyre most valószínűleg Tuendehon minden lakosának a tekintete tapad. Akkor azon tűnődött, lehetséges volna-e, hogy egy ennyire mindennapi kinézetű tárgy fegyver legyen. Azon tűnődött, miért érte meg a fáradtságot?

– Íme, az adott szavunk – folytatta Gomb. – Íme, a feljegyzés, ősidőkkel ezelőtt adott szavunk megtestesülése.

Az arca, amely már most is a korábbinál kevésbé heves érzelmeket tükrözött, egyre megfejthetetlenebbé vált. Lehunyta a szemét.

– Tökéletesen tisztában vagyok azzal, mit teszek, és éppen ezért szívesen, örömmel teszem meg! Felszabadítom népemet az elnyomóknak tett ígéretük rabigája alól!

Karmos ujjaival maga elé tartotta a pálcát. Egyetlen gyors mozdulattal kettétörte, és a darabokat a lábai elé, a kőpadlóra dobta.

– Őseink a mai napon reánk mosolyognak. – Gomb Iszap Bogár újra kinyitotta sárgán világító szemét. – Ma szabaddá lettetek. Khm. Ma nem számít, kik vagytok, nem számít, mit mondtak nektek eddig, mindannyian felszabadíttattatok. Használjátok ki ezt a szabadságot!

Azután eltűnt a tükörernyőről, és a kép már újra a nyugtalan tömegekkel teli utcákat mutatta, amelyeket goblinok és számtalan egyéb tündérfaj képviselői töltöttek meg, miközben a kommentátorok sietve próbálták elemezni a fennálló helyzetet.

– Nagyon sokan fogják itt megkóstolni az acélt, még mielőtt a nap alászáll-na! – Tályoggyökérdy Anton mindössze ennyit mondott, de valójában látszott rajta, hogy nagyon megviselték a hallottak. Parancsot adott a sofőrnek, hogy gyorsítson fel. Kénytelenek voltak a mellékutcákat választani, hiszen a tömeg ekkorra szinte minden nagyobb útkereszteződést tökéletesen átjárhatatlanná tett.

Gomb furcsa, nyilvános lazítása kicsit fellelkesítette Theót, de ez a hatás csak nagyon rövid idejű volt. A szomorú tény továbbra is tény maradt: Gomb nem sokkal korábban személyesen ismerte el, hogy a híd környékén egyszerűen nem gyűlt össze annyi forradalmár, hogy akár egyetlen Virág-ház biztonsági erőit is legyőzhessék. Ha valóban azt gondolta, hogy megjelenésével képes lehet a Város többi lakosa közül is megérinteni néhányat, akkor valószínűleg nem számolt a rettegéssel, melyet Tályoggyökérdy egyetlen sárkányának a megjelenése is okozhat. Mert ki volna, aki kiállna egy ilyen szörnyeteg ellen? Miképpen harcolhatnának egy sárkány ellen botokkal, kövekkel és ásókkal felszerelkezve? Egyetlen szempillantás alatt százak és ezrek válnának hamuvá, és a forradalomnak abban a pillanatban vége volna.

Az utcákon mindezek ellenére kétségtelenül egyre többen jelentek meg -de ezek között még így is túlnyomó számban voltak az olyanok, akik válaszokat akartak kapni, akik megnyugtatást kerestek, mint a lángoló szenvedéllyel izzó forradalmárok, akik készek lettek volna akár a halálba is követni egy különös kis goblint. Theo egészen biztosra vette, de minden bizonnyal sokan sejtették, hogy az uralkodó családokat komolyan aggasztja a lázadás. A tükörbeszélők izgatottan jelentették, hogy összecsapások törtek ki a Haimosi negyedben, a Város külső területein, és a munkások Kelet-Hömpölyd néhány dokkjában is sztrájkba léptek. Még a Dowd raktárépületénél kitört tüzet is a fennálló rendszer elleni támadásnak minősítették – amiben nem is volt semmi meglepő, tekintve, hogy a tűz ekkorra már különösen vadul lángolt. A közvetítéseken vagy harminc méter magas lángnyelvek törtek az ég felé, és a helyi tűzoltóság egyik sellő tagja elmondta, hogy az egész egyszerűen túl forró ahhoz, hogy az emberei akár csak a közelébe is menjenek. Nem tehetnek egyebet, mint próbálják megakadályozni, hogy továbbterjedjen, és minden bizonnyal még napokig nem lesznek képesek a kezükbe ragadni az irányítást.

Ezt hallva Tályoggyökérdy Anton felnevetett egy kicsit, de összességében nem tűnt különösebben boldognak.

A rövid, reménnyel teli pillanat elszállt, s Theón újra erőt vett a kétségbeesés. Látta, ahogyan a Tályoggyökérdy-ház mind nagyobbra és nagyobbra nő, élesen elkülönülve a füsttől szürke égbolt háttere előtt. Úgy érezte magát, mintha csak nézőként figyelné, amint valaki mással történik meg mindez, mint egy régi filmben, a moziban vagy a tévében, még odahaza, csak fél szemmel, miközben egyik szobából a másikba tart. Tisztában volt vele, hogy a saját halála felé közelednek, ennek ellenére képtelen volt bármi egyébre, mint mozdulatlanul figyelni a folyamatosan növekvő épületet, és tompa aggyal azon gondolkodni, vajon mennyi ideig tarthat még, amíg ennek az egész rettenetnek vége lesz.

Dowd segített nekik megölni Cat gyerekét. A mi babánkat. Bármit is akarnak kiszedni belőlem, mindenképpen megkapják. Gomb és a többiek fekete hamuvá égnek, és a maradványaikat szertefújja a szél.

Valami nyomakodni kezdett a gondolatai között, talán egy emlék, amely próbált újra felszínre kerülni. Nem is emlék volt, inkább valami üres lökés, egyfajta agyát csipkedő szellem. Theo megrándult, mire az annisz finoman, szinte játékosan megint beleharapott. Tűz táncolt végig az ereiben.

Bármilyen sikereket érhet is el Gomb forradalma, az teljesen nyilvánvalónak tűnt, hogy a Tályoggyökérdy-ház igen komolyan veszi a fenyegetést. Ahogyan a furgonok végighajtottak a toronyhoz vezető széles utcán – gyakorlatilag egyetlen hosszú kocsifelhajtón –, Theo látta, hogy az épületkomplexumot körülvevő lebetonozott területen mindenfelé az övékéhez hasonló járművek állnak, felfegyverzett, golyóálló mellényt viselő csendőrökkel tele. A fejük felett vezetékekről alálógó, konkáv pillangószárnyakhoz hasonlatos szerkezetek voltak, melyekről Theo úgy gondolta, valószínűleg kommunikációs berendezések lehetnek. Minden egyes csendőr, minden egyes tündér arcát, akik mellett elhaladtak, mintha ugyanaz a makacs elszántság keményítette volna meg.

– Kitört a háború – gondolta Theo. – Gombnak legalább egy teljes páncélos hadosztályra lenne szüksége ahhoz, hogy a toronynak akár csak a közelébe eljusson.

A valószerűtlenség rohama olyan váratlanul vett rajta erőt abban a pillanatban, amikor a jármű végre megállt, hogy Theo először azt hitte, az annisz harapta meg újra. Egy pillanatig egyszerre volt a saját testében, az elefántcsontszínű felhőkarcolót nézve, és a testén kívül, a felhőkarcoló tetejéről bámulva le a furgonra. Az a rémisztően ismerős, konok jelenlét újra ott volt a fejében – ám ezúttal nem álmodott. Túlságosan szörnyű ébrenlét volt ez, és valami ettől függetlenül az agyába költözött, élvezettel kavarva össze a gondolatait.

– Hamarosan. – Sokkal inkább érezte, mint hallotta, nem is annyira szó volt ez, mint valami egészen alapvető kommunikációs forma – egy jéghideg, derűs ígéret. – Hamarosan. – Azután a jelenlét tovatűnt, és ő újra egyes-egyedül maradt a saját testében, elgyengülten, reszketve.

Baradicskórós letette a kezében tartott kagylót.

– Az őrök fenntartják nekünk a hármas számú felvonót.

– Semmi szükség nem volt arra, hogy ezt elmondja – felelte Tályoggyökérdy, és kinyújtotta hosszú lábát. A tündérekhez képest egészen idomtalannak tűnt. Minden érdeklődést nélkülöző pillantást vetett Theóra, majd a még mindig a padlón alvó Szittyósási Kambcrre fordította a tekintetét. – Ha mindenképpen hasznossá akarja tenni magát, Baradicskórós, akkor inkább szedje le a burkot ennek a takarosdinak az arcáról. Ha apám beszélni akar vele, mindenképpen fel kell ébresztenünk. Márpedig ő nem szereti, ha megváratják.

Miközben Baradicskórós elkezdte leszedni a Kamber arcára tapadó ragasztószerű maszkot, a furgon lassítani kezdett. Theót valami sötét bizonyosság töltötte el, hogy ha beteszi a lábát a Tályoggyökérdy-házba, sohasem fog onnan többet élve elszabadulni; hogy az a rosszindulatú jelenlét ott vár rá, valahol bent; hogy a torony, amely levágott láb csonkjaként meredt a magasba, lesz a legutolsó hely, amit életében látni fog. Úgy nyeli majd el, ahogyan a tengeri szörny nyelte el Jónást – márpedig Theo nem hitt abban, hogy akadna egyetlen isten is, aki képes volna onnan kimenteni.

Kiegyenesedett. Nem is kívánhatna ennél jobb alkalmat, hogy kipróbáljon valamit...

Azonban vagy a puszta gondolat, vagy izmainak pillanatnyi összehúzódása váltotta is ki, az mindenképpen feldühítette az anniszt. Nedves, tűhegyes fogakkal teli szájával újra megharapta Theo csuklóját, ő pedig tehetetlenül ordítva omlott a padlóra, a fájdalomtól rángatózó izmokkal.

Mikor kirángatták a furgonból, és keresztülvonszolták a Tályoggyökérdy-ház fogadótermén, még mindig alig volt eszméleténél. Bevitték a liftbe, és Theo semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy valószínűleg minden reménye elveszett.