37. ÉBENFA DOBOZ

– Septimus? A Septimus nevet adták nekem?

– Nos, nem igazán – felelte Dowd. – Hozzám hasonlóan minden bizonnyal te magad is észrevetted, hogy Tuendehonban, az angol szokással ellentétben, nem a keresztnevet használják elöl, és az előkelő családok mindig klasszikus, általában latin eredetű keresztnevet adnak a gyermekeiknek. A septimus szó latinul annyit tesz, „hetedik”, és téged mindenki így nevezett.

– Jézusom, lehetne ez még ennél is rosszabb? Az egész családom csak „a Hetedik” néven nevezett? Még azzal sem törődtek, hogy egyáltalán rendes nevet adjanak nekem?

– A szüleid talán tényleg nem tettek meg mindent, hogy megfelelő nevet találjanak számodra. – A suttogó hang most állt a legközelebb ahhoz, hogy kedvesnek tűnjön. – De nem szabad elfelejtened, hogy az összes fivéredet és nővéredet lemészárolták a Virágháborúban, így egy találó névnél sokkal többet adtak neked. Életet.

– Akkor hát így kerültem anyához és apához. Elloptad a saját unokahúgod kisgyerekét, és engem tettél a helyére!

Dowd reszketeg lélegzetet vett.

– Ha ez jelent még egyáltalán valamit, nagyon sajnálok mindent, amit ellenetek tettem. Gondolom, te magad is tudod, hogy a sajnálatnál sokkal mélyebben érzek.

– Kérlek, csak mondd tovább, mi történt még. Nem, először azt szeretném, ha a valódi családomról mesélnél. – Kicsit nehéznek érezte Theo, hogy mindazt az új információt, amivel éppen az előbb árasztották el, mind feldolgozza. Az előbb fedezte fel, hogy az a Dowd bácsi, akit egészen eddig halottnak hitt, mégis életben van – mi több, azt is csak nemrég tudta meg, hogy ez az ember valóban az édesanyja nagybátyja volt –, és már ez is több lett volna egyszerűen furcsánál. Azonban azt megtudni, kik voltak a valódi családja, utána egy perccel pedig azt, hogy mind halottak... Theo úgy érezte, mintha súlyos láza volna: a feje kóválygott, míg az üzenetek, melyeket egész testének érzékei közvetítettek számára, arról tanúskodtak, hogy nagyon beteg, és nagyon rosszul érzi magát. Kamber felé fordult. Egy pillanatra erős gyűlölet támadt benne eszméletlen barátja és ennek a világnak minden egyes lakója iránt. Egy hónappal ezelőtt még a létezésükről sem tudott, most pedig fenekestül fordítják fel az életét.

Aha persze, de nézz csak szembe a tényekkel – annyira nem volt világi ez az élet, nem?

– Már nagyon hosszú ideje beszélgetünk, és kifáradtam – jelentette be Dowd. – Számos természetellenes módszerrel vagyok csak képes működtetni ezt a megnyomorított testet, és az utóbbi időben nem használtam őket. Őszintén szólva, nem azért használtam el életerőm felét egy irrha megidézésére és ezen keresztül a te felkutatásodra, hogy elmondhassam neked, milyen kedves emberek voltak a valódi szüleid. Különben pedig a saját történetemnek is vannak még olyan részletei, amiket hallanod kell.

Theónak nem maradt már semmi ereje, hogy vitába szálljon vele. Az egész, különös raktárépület kezdett egyre inkább úgy festeni, mint egy bizarr, egzisztencialista színdarab díszlete, amelyben főszereplőként mindössze annyi a szerepe, hogy egy testetlen hangot hallgasson, amely egész idő alatt azt sulykolja belé, mennyire reménytelen hely az univerzum, és mennyire értelmetlen a létezése.

– Igen, rendben van. Folytasd!

– Elérkezett tehát száműzetésem reggele. A parlamenti gárdisták eljöttek értem, és elkísértek a Szalmavirág térre, amely ezen a napon szinte teljesen kihalt volt. A legnagyobb hatalommal rendelkező Házak közötti ellentétekkel kapcsolatos pletykák ekkorra egyre szélesebb körben kaptak szárnyra, és a fontosabb családok nagy része úgy döntött, egy ideig ki sem mozdul otthonából. Az úgynevezett bűncselekmény, amit elkövettem, valamint a tárgyalásom egyébként is amolyan háromnapos csodának bizonyult, és ekkorra sokkal izgalmasabb témák kezdtek közszájon forogni. Csak néhány munkába igyekvő vagy éppen onnan hazatérő munkásosztálybeli tündér állt meg elég hosszú ideig a téren, hogy szemtanúja lehessen, amint engem a halandók világába száműznek. Az ítéletemet a Parlament egy alacsony rangú hivatalnoka olvasta fel. Még csak azzal sem törődött, hogy legalább a hivatalos köpönyeget magára vegye. Megnyitottak egy kaput, vagy átjárót, nevezd, ahogyan csak akarod, engem pedig keresztüllöktek a tüzes szélű nyíláson. Az egészben nem volt több ceremónia, mint amikor az ember egy zsák szemetet dob ki a kukába. Nem vittem magammal semmi egyebet, csak a ruhát, amiben Tuendehonba megérkeztem, a naplómat, és egy nyakláncon, az ingem alá rejtve, a bűverejű követ, amelyet az Eltávolító adott nekem. Mint később megtudtam, egyfajta jelzőfényként funkcionált. Az átjáró hamarosan bezárult mögöttem, én pedig San Franciscóban találtam magam, pontosabban a Golden Gate parkban, egy nyílt, gyepes részen, ahol két hajléktalant minden bizonnyal halálra ijesztettem váratlan feltűnésemmel. Az esemény hatását csak úgy tudom elképzelni, ahogyan a régi képregényekben láthatja az ember: mind a ketten a földön térdepelnek, és ott helyben megesküdnek mindenre, ami szent, hogy soha többet nem nyúlnak alkoholhoz.

Szóval egyedül voltam, egy szikrázóan napsütéses kaliforniai napon, és fogalmam sem volt róla, milyen hosszú ideig lehetettem távol saját világomtól. Mint később kiderült, ez az idő sokkal hosszabb volt annál, amit gyanítottam. A saját időszámításom szerint mindössze talán három, legfeljebb négy éve hagytam itt a halandók világát, de ott valójában legalább húsz év telt el. Amikor Tuendehonba mentem, éppen csak véget ért a második világháború, és Truman ült az elnöki székben. Most pedig egy olyan Amerikába érkeztem, amely nyakig benne volt egy mocskos délkelet-ázsiai háborúban, egy olyan ország ellen harcolva, amelyet Vietnamnak neveztek. Elnöknek ekkorra egy olyan ember választottak, akinek a nevére csak nagyon halványan emlékeztem, Richard Nixont. A hatvanas évek ekkortájt értek véget, és a világ olyan gyökeres változáson ment át, mintha csak vidámparki tükörképét nézném. Abban a pillanatban persze minderről semmit nem tudtam, és ha minden úgy történik, ahogyan terveztem, soha nem is lett volna alkalmam megtudni őket.

Úgy éreztem, összecsapnak a fejem fölött a hullámok, így a parkban a rezesbandának felépített emelvény felé mentem, és közben azon tűnődtem, vajon mi lenne a következő logikus lépés. Minden alkalommal, amikor elment mellettem egy pár, gyermekkocsit tolva az akvárium vagy a japánkert felé tartva, teljes önuralmamra szükségem volt, nehogy egyszerűen megragadjam a csecsemőt, és elrohanjak vele, amilyen messzire csak tudok. Tudod, nem volt túl sok időm. Ha azt akartam, hogy az Eltávolító a nyakamba akasztott kő segítségével képes legyen megtalálni a halandók világában, mindenképpen még a következő napkelte előtt végre kellett hajtanom a feladatomat. Ő legalábbis ezt mondta nekem. Lehet, hogy hazudott, hiszen mint később megtudtam, a kőnek volt egy ennél sokkalta sötétebb célja is. Az igazat megvallva azonban hatalmas pánik lett úrrá rajtam, hiszen pontosan tudtam, hogy ha nem sikerül végrehajtanom, amit vállaltam, akkor elveszítem az utolsó esélyemet is, hogy visszajuthassak Tuendehonba, és újra láthassam szeretett Erephine-emet. Minél tovább gondolkoztam rajta, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy nem ragadhatok el csak úgy egy csecsemőt. Először is, nem tudtam volna kicserélni az Ibolyások gyerekére... igen, rád, Theo, amíg azt az Eltávolító a kezembe nem adja. Úgy kellett megszerveznem az egészet, hogy minden ugyanazon a helyen történhessen, ugyanabban az időben. Ráadásul abbéli félelmemben, hogy esetleg letartóztatnak, ezzel megfosztva engem ettől az utolsó lehetőségtől, úgy döntöttem, minél kisebb feltűnést próbálok kelteni.

Az igazat megvallva, nem gondoltam át a problémát a maga teljes valójában, pedig Tuendehonban töltött utolsó, zavart óráimban talán ezzel kellett volna foglalkoznom. Most, hogy mindössze fél napom maradt arra, hogy kitaláljam a legmegfelelőbb megoldást, szorult helyzetemen rágódtam. Csak mentem az orrom után, hiszen semmiképpen nem akartam, hogy csavargónak nézve sittre vágjanak, míg végül eljutottam Cole Valleybe, ahol egykoron laktam, és betévedtem a postahivatalba. Persze tudtam, hogy az eltelt húsz év miatt a legtöbb levél, amely a postafiókomba érkezett, már minden bizonnyal elvesztette jelentőségét, de mivel elképzelésem sem volt arról, miképpen folytathatnám valódi feladatomat, többé-kevésbé csak az időt próbáltam elütni valamivel. Az a számla, amelyet a Traveler's Bankban nyitottam Tuendehonba való átkelésem előtt, azóta is megvolt, így a postafiók bérlőjeként még mindig engem tartottak számon. Egy egész zsákra való levél várt rám, de ahhoz képest, hogy húsz év teljes levelezése volt, nem is olyan nagy zsákra való. A reklámszórólapok kora még csak akkoriban kezdődött. így aztán fogtam az egészet, elmentem egy gyorsétkezdébe, és egy kávé mellett nekiláttam végigolvasni. Akadt közöttük néhány olyan srácoktól, akikkel együtt szolgáltam a hajókon, és olyan lányoktól, akikkel a különböző kikötőkben ismerkedtem meg. Néhány üzleti levél is közéjük keveredett. Azután megtaláltam a megoldást, egy három hónappal korábban kelt, mégis tökéletesen időzített értesítést... egy csecsemő születéséről.

– Amelyet anya és apa küldött neked – jegyezte meg Theo halkan.

– Igen, az unokahúgomtól, Annától és a férjétől érkezett – felelte Dowd. – A mostohaszüleidtől, mondhatni. Még mindig egészen tisztán emlékszem rá. Fiúgyermek, három kiló negyvenhat deka, neve Theodore Patrick Vilmos. Nem akarom különösebben részletezni, mert el tudom képzelni, mennyire fájdalmas lehet ez neked. Eszembe jutott, hogy egyszerűen felhívom őket, és meghívatom magam az otthonukba, San Mateóba. Hiszen mi lenne természetesebb annál, mint hogy egy hosszú idő után hazatért nagybácsi meglátogatja az unokahúgát, annak férjét s a mindössze pár hónapja született gyermeküket. Ennek ellenére nagyon tartottam attól, mi fog történni, ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan kellene. Ezenkívül nagyjából húsz évvel voltam fiatalabb annál, amilyennek lennem kellett volna, abból a különbségből adódóan, amely az idő Tuendehon és a halandók világa közötti folyásában mutatkozik. Féltem, hogy talán gyanakodni kezdenének, és csalónak tartanak. Mi az irónia, ha nem ez, ugye? Nem akartam, hogy azt higgyék rólam, valami veszélyes idegen vagyok, mert ez újabb akadályokat gördített volna a gyermekük elrablása elé. Ehelyett tehát fogtam egy taxit, és elvitettem magam a Russian Hillre, a Traveler's Bankhoz, amely, mint már magad is valószínűleg kitaláltad, nagyon régóta áll a Tuendehonba vagy még ennél is különösebb helyekre utazók szolgálatára, és leemeltem a számlámról egy szép kis összeget. Ezután megint taxiba ültem, és kisebb vagyon árán leutaztam a félszigeten, egészen San Mateóig. Megkerestem a házat, majd a szomszédban elrejtőzve megvártam, míg besötétedik. Amikor beköszöntött az éjszaka, az éppen távol lévő szomszéd kertjében álló fáról figyeltem meg a hátsó ablakon keresztül Annát, ahogyan lefekteti a gyermeket. Mondanom sem kell, nem voltam túl büszke arra, amit tenni akartam.

Theo érezte, hogy a gyomra megint összeszorul, és hányinger vesz rajta erőt. Mintha valaki egyenesen belenyomta volna az ujját az emlékeibe, és egyszerűen széjjelkente volna őket. Semmi nem úgy volt, ahogyan gondolta, hogy történt.

– Csak... folytasd. Mondd el mi történt.

– Lehet, hogy most lenézel és gyűlölsz, de ne feledd, reménytelen helyzetbe kerültem. Ezenkívül abban a hitben éltem, hogy ha a kis Theodore elkerül Tuendehonba, egy jó család fogja majd felnevelni, az unokahúgom a legkiválóbb tündérvérvonal egyik sarját kapja cserébe, és hogy sohasem fogja sejteni, mi történt. Tudod, az Eltávolító elmagyarázta nekem, hogy ilyenkor történik egyfajta... összeolvadás, amely minden alkalommal végbemegy, ha valaki halandó gyermeket tündérgyermekre cserél. Mind a ketten átveszik a másik esszenciájának bizonyos elemeit. A váltott gyerek már azon a legelső éjszakán, ott, a bölcsőben fekve is elkezdi magára ölteni a halandó gyermek testi jellegzetességeit; s a halandó gyermek is, bár a változások az ő esetében korántsem olyan jelentősek, bizonyos alig észrevehető mértékben, ugyancsak módosul. Olyanokká válnak, akár a sziámi ikrek, melyek elválasztásuk ellenére is kapcsolatban maradnak egymással.

– Akkor hát én pontosan úgy nézek ki, amilyenné az eredeti csecsemő is fejlődött volna?

– Nem tökéletesen, de nagyon hasonlítasz arra, igen. Az alapján mondom ezt, amit sikerült kiderítenem az évek alatt.

Theo emlékei közül felmerült édesanyja alig hallható beismerése ott, a halálos ágyán.

– Anya tudta.

– Tessék?

– Anya tudta. Hogy nem vagyok valódi... hogy nem vagyok az ő gyereke.

Eamonn Dowd zavartnak tűnt, és látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát, bár nem amiatt, amit Theo éppen közölt vele; valójában szinte mintha nem is figyelt volna oda.

– Igen, nos jobb lesz, ha minél gyorsabban befejezem ezt a történetet. Az idő talán gyorsabban pereg, mint gondoltam.

– Ez meg mit akar jelenteni?

Dowd úgy folytatta, mintha Theo meg sem szólalt volna.

– Éjfélkor, miután a bűbáj segítségével láthatóvá tettem magamat az Eltávolító számára, egy fényes kapu nyílt meg, és az egyik fa lábánál megjelent egy csuklyát viselő, köpönyeges, maszkos alak, karjában az Ibolyás csecsemővel, veled. Nem az Eltávolító volt az, de hogy ki, azt még azóta sem sikerült kiderítenem. Minden bizonnyal valami újabb szerencsétlen bolond, aki hagyta magát behálózni az Eltávolító által, és egyetlen útját a halandók világába feláldozta egy mindössze negyedórás kiruccanásra. Úgy éreztem magam, mint egy gyilkos, miközben vadul dobogó szívvel az alagsori ablakhoz mentem. Már korábban megfigyeltem, hogy ezt mindig nyitva hagyják. Ezen keresztül másztam be, utána az Ibolyás gyermekkel felmentem az emeletre. Hallottam, amint Anna férje hangosan horkol. Kiemeltem a gyermeküket a bölcsőből, és betettelek téged a helyére. Leírhatatlanul különös élmény volt, ugyanis amint lefektettelek, abban a pillanatban érezni kezdtem a változásodat, mintha... csúszóssá váltál volna... de az igazat megvallva, az izgalomtól levegőt is alig kaptam, így nem különösebben figyeltem meg ezt az egészet. Unokahúgom gyermekével a kezemben a hátsó ajtón surrantam ki. Abban a szempillantásban, hogy kiléptem az udvarra, egy kéz nyúlt ki, és megérintette az Eltávolító kövét, amely a mellkasom magasságában lógott. Mindössze annyi időm maradt, hogy halkan felkiáltsak a vad remegéstől, amely egész testemen végigfutott, és máris éreztem, amint tehetetlenül lehullok a földre. Rettenetes hidegség szállt le rám, ezenkívül azonban valami egészen más érzés is, amely túlságosan furcsa volt ahhoz, mintsem képes legyek szavakkal leírni. Elég az hozzá, hogy mintha minden irányban egyszerre távolodtam volna a saját testemből. Hirtelen már úgy lebegtem a levegőben, akár egy szappanbuborék; lenéztem a szüleid hátsókertjére, és megláttam a saját testemet, amint összekuporodva hever a fűben. El nem magyarázhatom, milyen érzés volt nem lenni a testemben. A maszkos idegen átadta a halandó gyermeket az átjárón keresztül egy a másik oldalon várakozó személynek, aki feltételezésem szerint az Eltávolító lehetett, azután visszatért. Levette a nyakamba akasztott, láncon lógó követ, és elindult vele az átjáró felé, én pedig éreztem, hogy magával húz engem is, mintha a kő magához vonzotta volna testetlen szellememet.

Micsoda bolond voltam, amiért elfelejtkeztem Tuendehon természetes törvényeiről, különösen pedig azért, mert azok éppen annyira szó szerint értendők, mint ahogyan a népmesékben le van írva. Az Eltávolító ugyan esküt tett arra, hogy a csecsemővel együtt engem is keresztüljuttat a határon, azt azonban már nem közölte, miképpen akarja ezt végrehajtani. Teljesen egyértelmű, hogy szóról szóra kész lett volna végrehajtani a megállapodásunkat, ugyanis itt, ebben a világban hihetetlenül veszélyes ezt nem megtenni. Erre csak úgy lehetett képes, ha a testemet ott hagyja, a halandók világában, ami ugyanakkor azt is jelentette, hogy ettől fogva testetlen szellemként lettem volna kénytelen bolyongani Tuendehonban. A véletlen azonban közbeszólt. Valaki meghallotta a meglepetésemben és fájdalmamban a torkomból feltörő kiáltást. Peter Vilmos kinyitotta az ablakot, és rákiáltott arra az árnyra. Azóta is tűnődöm, vajon meglátta-e a Tuendehonba vezető átjárót, és ha igen, mit gondolt, micsoda az. Nem említette soha azt az éjszakát? Persze mindegy. Az Eltávolító szolgája annyira megijedt, hogy elejtette a követ, és az a fénylő kaputól nem messze, az aljnövényzetbe esett. A mostohaapád ekkor már a rendőrséggel fenyegetőzött, az átjáró pedig halványulni kezdett. A maszkos idegen egy pillanatig még habozott, majd úgy döntött, hagyja a varázskövet, és fejjel előre keresztülvetette magát az átjárón, Tuendehonba menekülve. Abban a pillanatban, hogy az átjáró bezárult, én újra a testemben találtam magam. Nagy nehezen feltápászkodtam, és mivel testetlen alakomban lebegve pontosan láttam, hová esett, megkerestem a követ, azután zsebre tettem, és átmásztam mostohaapádék kerítésén. Az átéltek miatt azt sem tudtam, hol vagyok, és valószínűleg olyan lehettem, mint egy szerencsétlen részeg. Az mindenesetre biztos, hogy alig bírtam átkászálódni a kerítésen. Mire átverekedtem magam a sövényen is, és a szomszédos utcába jutottam, már sikerült annyira összeszednem a gondolataimat, hogy átlássam, gyalog sohasem leszek képes elég messzire menni a környékről, és mostohaapádék ekkorra már minden bizonnyal riasztották a rendőrséget. Találtam egy elhagyatott kerti fészert, és abban húzódtam meg a hidegtől reszketve, majd közvetlenül napkelte előtt felkeltem, és a reményvesztettségtől félőrülten elindultam vissza, San Franciscóba. Átvertek. Elárultam a saját fajtámat, és nem kaptam cserébe egyáltalán semmit. Sohasem fogom többet újra látni szerelmemet, Kankalinos Erephine-t.

Ha abban a pillanatban dühösnek éreztem magam, ez semmi nem volt ahhoz a tomboló haraghoz képest, ami az elkövetkező napokban töltött el. Ha nem lett volna pénzem a bankban, valószínűleg egy csatornában halok meg, megfagyott hajléktalanként. De volt pénzem, így kivettem egy hotelszobát, majd később egy lakást béreltem, és próbáltam minél szerényebben élni. Nem akartam, hogy kénytelen legyek valami munkát találni, az ugyanis elfordította volna a figyelmemet a célról, amelyet megszállottan hajszoltam. A szomszédaim valószínűleg csak zavart, magányos embernek gondoltak, de az igazat megvallva, akkorra már szó szerint megbomlottam. Csak egyetlen gondolat vezérelt: valamiképpen visszatérni Tuendehonba, Erephine-hez. Ó, igen, és bármi áron bosszút állni azokon, akik elárultak; a Kellemetlen Akadályok Eltávolítóján, nem beszélve a Kankalinos-ház uráról és úrnőjéről, valamint a Parlamentben ülő talpnyalóiktól. Micsoda hihetetlen képek jelentek meg a fejemben! Álmaimban olyan rettenetes dolgokat tettem velük, amelyek mellett jelentéktelennek tűnne bármi, amit Tályoggyökérdy tett.

A korábbi évek alatt összegyűjtött és addig is biztonságban félretett könyvek és tárgyak mellett volt még valami, ami segítségemre lehetett, egy nagyon fontos nyom; az a bűvös kő, amelyet az Eltávolító adott át nekem, ami által az a csatlósa olyan könnyen és pontosan megtalálhatott; és amelynek segítségével ha csak rövid időre is, de sikerült elszakítani szellemi esszenciámat a testemtől. Tuendehonnak, mint említettem, nagyon szigorú természeti törvényei vannak, és ezek közé tartozik az is, hogy bármi, amit valamilyen varázslat céljából, vagy ahogyan ők mondják, tudományos célból felhasználnak, mindenképpen megtartja használójának bizonyos jellemzőit és nyomait.

Hosszú évekig tartott, míg sikerült rátalálnom egy módszerre, egy különösen veszélyes módszerre, amellyel a bűverejű követ saját hasznomra fordíthattam. Kimondhatatlanul hosszú és nehéz munka árán sikerült csak erre rájönnöm, különösen azért, mert azoknak a bizonyos forrásoknak a nagy része, amelyeket tanulmányoznom kellett, a világ minden sarkában szétszórva várakoztak. Ezen időre tehát újra felöltöttem eredeti személyemet, öregebbnek álcáztam magam, olyannak, amilyennek valószínűleg tűnnöm kellett. Mindenki híres utazóként ismert, akit különösen érdekelnek a furcsa régiségek, és aki mindemellett a társadalom hasznos, megbecsült tagja. Nem mintha minden forrásom és segítőm törődött volna azzal, hogy hasonlóképpen cselekedjen.

Sokan közülük nálamnál sokkal különcebb módon élték mindennapjaikat. Biztos vagyok benne, hogy te magad is megdöbbennél, ha elmondanám neked, milyen sok ember... köztük akadnak olyanok is, akik csak úgy néznek ki, mint az emberek, tehát milyen sokan várakoznak a halandók világának határain, próbálván visszajutni Tuendehonba vagy az ennél ismertebb, illetve kevéssé közismert világokba. Mindenesetre sikerült rájönnöm, mi lehet a láthatólag egyetlen módja annak, hogy tervem sikerüljön. Az esélyeim még ennek ellenére sem voltak különösebben jónak nevezhetők, és amikor elküldtem unokahúgomnak, Annának azt a bocsánatkérő levelet, amit te is olvastál, komolyan azt hittem, nem fogom túlélni. Talán jobb lett volna, ha valóban így történik.

Theo már túl régóta állt ott, egyik lábáról a másikra helyezkedve. Fáradtnak érezte magát, és most, hogy a rettegés jórészt elszállt belőle, egy kicsit éhesnek is. Azonban mindezek mellett leginkább dühös volt. Az egész életéről – amely egyébként is teljesen értelmetlennek tűnt számára – egyszeriben kiderült, hogy mások tervei, mások igényei szerint zajlott.

– Aha, persze, talán tényleg jobb lett volna – felelte szárazon. – Szóval mi történt ezután? Hogyan lettél te a... hogyan lettél olyan, mint most, amikor még magadat is szégyelled megmutatni? És ami még ennél is fontosabb, én miért vagyok itt? Miért kellett utánam küldened azt a zombi-izét ahelyett, hogy hagytál volna boldogan élni, továbbra is azzal a hülye meggyőződéssel, hogy halandó vagyok?

– Megadom a válaszokat, Theo, de csak azért, mert meg akarom adni. Úgy viselkedsz, mintha ez a jussod lenne, mintha jog szerint kötelességem volna. – A hangja megint jegessé vált. – Tipikus amerikai vagy. Hiszel abban, hogy az univerzumnak mindenképpen szabályok alapján kell működnie, hogy olyannak kell lennie, mintha hatalmas táblás játék volna, amelyben a csaló elnyeri méltó büntetését, a becsületes pedig jutalomra lel. Ostobaság. Ez egetverő ostobaság.

Theo tett néhány lépést a szoba közepe felé.

– Unom már, hogy a levegővel beszélgessek.

– Egy lépést se tovább!

Lehetséges volna, hogy ennek a hihetetlen dühnek a mélyén félelem is csendült?

– A takarosdi barátod a te jó magaviseleted biztosításaként marad túszként tartva. Ne felejtsd el, hogy sohasem voltam az igazi nagybátyád, Theo, úgyhogy nem volna okos túlságosan szoros családi köteléket feltételezned. Még csak távoli rokonok sem vagyunk.

Theo nem tehetett semmit – a döbbenettől és a félelemtől hangosan nevetni kezdett.

– Családi kötelék? Te rohadék! Elvettél engem a családomtól, elraboltad a mostohaszüleim vér szerinti gyermekét, és mindezt csupán saját önző terveid miatt. Nem hiszem, hogy kettőnk közül én volnék az, aki a családi kapcsolatokból próbál hasznot húzni.

Dowd néhány pillanatnyi szünet után már nyugodtabb hangon folytatta.

– Próbálok elmondani neked mindent, amit tudni szeretnél, Theo. Nem kérek mást, csak hallgass végig. Nem csak számodra nehéz ez az egész.

Theo mérgesen intett, hogy folytathatja. Értelmetlen lett volna vitázni, hiszen mindez már évezredekkel korábban lezárult. Számomra azonban csak ebben a pillanatban történi.

– Röviden, a kísérletem sikerrel járt, habár nem egészen úgy, ahogyan reméltem. Sikerült átkelnem a határon, de ez az átkelés nem hasonlított egyikre sem, amiket korábban átéltem... – Eamonn Dowd most már egy kicsit gyorsabban kezdett beszélni. Theo úgy látta, hogy ideges és zavart, de csak töprengeni tudott, vajon mi miatt lett ennyire ingerlékeny. Hiszen nem remélhette, hogy ilyen híreket bárki is örömmel fogadna.

Az igazat megvallva, ha figyelembe vesszük, mi mindent mondott nekem, még nagyon is türelmes voltam eddig; és különben is, úgy tűnik, az ő kezében van az összes adu. Akkor viszont mi a baja? Mitől fél? – Theo az árnyakkal terhes sarokba pillantott. – Lehet, hogy ő is csak olyan, mint Oz, a Hatalmas és Rettenetes? Talán a kinézetével – a valódi kinézetével – kapcsolatban van valami, amiről nem akarja, hogy tudjak, és ez az egész „jaj, annyira csúnya vagyok” ostobaság csak kamu. Úgy tett, mintha nyugtalanul álldogálna egyik lábáról a másikra, eközben azonban egyre közelebb lépkedett a sarok irányába.

– Nem tartott sokáig rájönnöm, mi volt az a különös és váratlan dolog, ami velem történt – mondta éppen Dowd. – Átkeltem Tuendehonba, de lényemnek nem minden része jött velem. Éppen úgy, ahogyan korábban az Eltávolító is tervezte, testetlen szellemként utaztam. Azt, hogy a testem abban a pillanatban meghalt, amint szellemi esszenciám kiszállt belőle, vagy csak az után, hogy egy bizonyos időt nélküle töltött, sohasem tudhattam meg, azzal azonban tisztában voltam, hogy sohasem térhetek vissza bele. El nem magyarázhatom, milyen szörnyűségesen éreztem magam, és nem is próbálom. Itt találtam magam, ezen a helyen, bár akkor nem teljesen úgy nézett ki, amilyennek te most látod. Annál jobban nem írhatom le az élményt, mint hogy abban a testetlen, szellemi állapotomban az Eltávolító házának egy sokkal nagyobb alakját láttam. Egy olyan alakot, amely egyszerre minden létsíkba kiterjed, még olyanokba is, amelyek létezéséről mindaddig fogalmam sem volt. Istenem, milyen keveset ismernek mindebből az emberek! És ennek az egész, cselszövésből, sötét tervekből és kísérletekből álló hálónak a középpontjában, mint egy hatalmas, multidimenzionális pók, maga a Kellemetlen Akadályok Eltávolítója ült. A dühöt, ami abban a pillanatban bennem ébredt, elképzelni is nehéz volna, és mivel már nem létezett halandó testem, én magam váltam a gyűlöletté. Itt volt előttem a teremtmény, aki elárult, és aki minden reménytől megfosztott. Akárcsak a kutya, amelynek túlságosan sokáig kellett elviselnie kegyetlen gazdája kínzásait, és akinek a lánca végül elszakad, csak egyetlen dologra tudtam gondolni... Támadj! Ölj!

Azt hiszem, nem számított az érkezésemre, és a meglepetés ereje is a segítségemre volt. Bármi történt is valójában, az Eltávolító sokkal erősebb és képzettebb volt nálam, így habár megleptem, még akkor sem lett volna semmi esélyem vele szemben. Csakhogy azon a síkon, amelyen harcoltunk, pusztító dühöm vegytiszta érzés volt, és mint ilyen, hihetetlenül erős. Elképzelhető az is, hogy Tuendehon törvényeinek megfelelően, az esküjének megszegésével ő maga is jelentősen legyengült, hiszen az ígéretével ellentétben nem hozott vissza a halandók világából, a csatlósa ugyanis elmenekült, mielőtt megtehette volna. Ha végrehajtja az ígéretét, és azután megöl, vagy úgy hagy, arra kárhoztatva, hogy abban a testetlen alakban kóboroljak egy örökkévalóságon keresztül, nem hiszem, hogy a valóság akár legfinomabb mellékfolyamában is bármi kis örvényt keltett volna... de nem teljesítette a megállapodás rá eső részét. És Tuendehonban az ilyesminek komoly ára van.

Hosszú ideig küzdöttünk. Neki persze volt teste, még ha furcsa és nyomorék is, mint azt most már mindenkinél jobban tudom. Mivel pedig kötve volt ehhez a torz héjhoz, nem rendelkezett elég erővel ahhoz, hogy egy elhúzódó harcban is helyt tudjon állni. Amikor a legelső és leghalálosabb támadásai sorra kudarcot vallottak, már tudtam, hogy csak én diadalmaskodhatom. Ezen a nem mindennapi helyen ő olyan volt, akár egy árnyakból és villámokból álló medúza, míg én üstökösként lángoltam, izzó fehéren, gyűlölettel eltelve. Ahogyan egyre inkább elgyengült, még egyszer, utoljára megpróbált kiűzni engem erről a létsíkról, de akkorra már a kezemben volt az előny, és a saját támadását fordítottam ellene. A lelke, vagy akármije sikoltva zuhant bele a végső feketeségbe, én pedig kimerülten ugyan, de győzedelmesen maradtam itt. Utolsó energiámmal még sikerült magamra vennem elhagyott testét, és abban a pillanatban újra beléptem Tuendehonba. Sajnos, csak az Eltávolító rothadó, idegen teste állt rendelkezésemre, és bár számtalan alkalommal próbáltam, képtelen voltam egy kevésbé rettenetesre kicserélni. Ezen a testen milliónyi pusztító gondolat, élmény és tett hagyott nyomot. Ha azt gondolod, szörnyű tetteket követtem el, Theo, minden bizonnyal megnyugtat a tudat, milyen pokoli börtönbe zárva kell leélnem az életemet.

Amikor sikerült elég erőt gyűjtenem, már semmi másra nem gondolhattam, csak hogy elmenjek és megkeressem Erephine-t, és megmutassam neki, hogy minden akadály és tiltás ellenére is visszatértem hozzá, még ha ebben a groteszk alakban is. Próbáltam kapcsolatba lépni vele, de semmilyen választ nem kaptam. Egymás után küldtem neki titkos üzeneteimet, de továbbra sem hallottam felőle semmit, és ha nem láttam volna, hogy a tükörbeszélők időről időre említést tesznek róla, azt is hihettem volna, hogy meghalt. Valamivel később gyanítani kezdtem, hogy a családja valamiképpen ellenem fordította. Számos dolog történt az évek alatt, míg én távol voltam. A Virágháború kitört és véget is ért, az Ibolyásokat, mint azt már a kezdetek kezdetén sejtettem, teljes egészében elpusztították, és hét helyett már csak hat család uralkodott Új Erewhon, ezzel pedig egész Tuendehon felett. De tündérmértékkel mérve még mindig túl rövid idő volt ez ahhoz, hogy szerelmünk csak úgy meghaljon. Úgy döntöttem tehát, hogy mindenképpen el kell hoznom magamhoz, távol az átkozott családjától, és meg kell mutatnom neki, hogy az idő és a tér törvényeit is keresztülhágva tértem vissza, csak azért, mert vele akartam lenni.

A dolgok azonban nem úgy történtek, ahogyan elterveztem. Az általam felbérelt trollok elhozták ugyan hozzám, de furcsa módon ellenállónak bizonyult. Az a nő, akit szerettem, és aki minden elképzelhetőnél lángolóbb szerelmet érzett irántam, most úgy viselkedett, mintha a Tuendehonban eltelt évek során homlokegyenest az ellenkezőjére fordult volna minden érzése. Pedig ez egy olyan faj esetében, amelynek képviselői évszázadokig élnek, lehetetlen lett volna. Persze nem tehettem meg, hogy nyíltan megmutatom magamat neki; legalábbis abban az alakomban, amit viseltem, semmiképpen. Köpönyeget és maszkot öltöttem, és úgy néztem ki, mint az operaház fantomja, vagy valami más, ehhez hasonló melodramatikus ostobaság szereplője, és emiatt mindegy, mennyi bizonyítékot tártam elé, mindvégig gyanakvó maradt. Látni akarta, hogyan nézek ki valójában. Azt mondta, csak azért rejtőzöm előle, mert egyáltalán nem Eamonn Dowd vagyok, hanem a hírhedett Eltávolító, aki valami sötét üzelmébe akarja belerángatni! Utasítottam a trolijaimat, hogy vigyék el a Város másik végébe, a Délelőtt negyedben álló régi házamba, amelyet ekkorra új név alatt, megint kibéreltem. Úgy gondoltam, ez majd eszébe juttatja, milyen csodálatos napokat éltünk át együtt, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy valami rémes történt vele, és a szüleinek sikerült találniuk valami tuendehoni varázslatot, amelynek segítségével kimosták az agyát, és elhitették vele, hogy már nem szeret. Mindezt azok után, amiken keresztülmentem érte! Szörnyű éjszaka volt. Ott álltunk egymással szemben, én követeltem tőle, hogy ismerje be, valóban én állok előtte, és hogy még mindig szeret; míg ő ezzel szemben azt hajtogatta, hogy csak rá akarom szedni, és egyfolytában amiatt sírt, hogy fáradt, ijedt, és haza akar menni. Haza! Azokhoz az emberekhez, akik el akartak választani bennünket egymástól!

– Jézus ereje! – gondolta Theo. – Ez tényleg megőrült. Eszébe sem jut, hogy a lány egyszerűen meggondolta magát, és kiszeretett belőle.

– Végül, kétségbeesett helyzetemben nem maradt más választásom, mint felfedni magam előtte. „Ezt tettem magammal érted! – ordítottam. – Ez az a kínszenvedés, amelyet a te világodban nap mint nap át kell élnem!” – De nem lett volna szabad ezt tennem. Még nem készült fel az igazságra. Csak sikoltozott, sikoltozott, és megpróbált elmenekülni. Kénytelen voltam visszatartani. Persze nem fizikailag, hiszen ez a test nem volna képes olyan erő kifejtésére, hanem bizonyos bűbájokkal, amelyekre a régi Eltávolító hatalmas könyvtárában találtam. Gondolom, kicsit elsiettem a dolgot, jobban, mint kellett volna, de ne feledd, hogy kimerült voltam, a szívem összetört, az Eltávolító tudománya pedig tökéletesen ismeretlen volt számomra. Elhallgattattam, és engedelmessé tettem, ennek azonban szörnyű ára volt.

Theo törte meg végül a hosszúra nyúlt csöndet.

– Ezt hogy érted? Dowd felsóhajtott.

– Lépj előre. Most fordulj jobbra. Látod azt a fadobozt?

Theo egy ideig csak nézte meredten a hozzá legközelebb magasodó, mindenféle dolgokból rakott halmot. A fekete doboz körülbelül harminc centi hosszú, és nagyjából ugyanilyen széles volt.

– Igen, látom.

– Nyisd ki! Nyugodtan megteheted. Ne félj... nincsen benne semmi, ami árthatna neked.

Óvatosan felemelte – meglepően nehéznek érezte –, majd lassan felnyitotta a fedelét. Odabent, sötétszürke bársonypárnákon egy fehér márványból faragott női fejet látott. Az arca nyugalmat és derűt sugárzott. Bárki volt is a modell, a szépsége földöntúli lehetett.

– Nem érte...

A kőszemek kinyíltak, az ajak irtózatos vicsorba torzult, és a fej sikoltozni kezdett. Theo rémülten kapott levegő után, elejtette a dobozt, amely az oldalára fordulva zuhant a földre, a teteje pedig nyitva maradt. A sikoltozás egyre hangosabbá lett.

– Zárd be! – ordította Dowd. – Zárd már be a tetejét!

Theo még sohasem hallott ennél rémületesebb hangot, a végtelen rettegés nyers megnyilvánulását. Szinte sírva szorította teljes erejéből a fülére mind a két kezét, és nagy nehezen, a lábával sikerült végre bezárnia az ébenfa dobozt.

– Szinte soha sincs ébren – szólalt meg Dowd reszkető hangon. – Nem gondoltam, hogy...

– Jézus Krisztus! Mit tettél vele?

– Semmit. Szándékosan legalábbis semmit. Az a bűbáj, amit használtam ellene, csak a testét bénította meg. Megpróbáltam elérni, és a felszínre hozni a benne lakozó valódi Erephine-t, de véletlenül eltávolítottam belőle szellemi esszenciáját, és soha többé nem voltam képes visszahelyezni a testébe. Ne nézz így rám! Mindent megtettem, elhiheted! Gondolod, hogy ezt akartam? – A hangja egyre jobban remegett. – Te ezt nem értheted. A családja hamarosan ránk talált, nekem pedig menekülnöm kellett, és csak a szellemi esszenciáját vihettem magammal. A teste az én halandó porhüvelyemmel ellentétben még életben van, de gyakorlatilag teljesen üres. A családja a héjat, mert már csak ennyi maradt belőle, a Városon kívül, egy szanatóriumban helyezte el; az igazi, a valódi Erephine azonban az enyém maradt.

Egy kis időre elhallgatott, mintha előre megírt szöveget mondana, és elfelejtette volna, éppen hol tart.

– Megmentettem – szólalt meg végül halkan. – És egy napon újra egyesíteni fogom a testét és az elméjét...

– Te egy kibaszott szörnyeteg vagy, ugye tudod? Még hogy megmentetted? Hiszen elvetted az ép elméjét, aztán fogtad az esszenciáját, és egy szoborba zártad!

– Figyelj rám, te ezt nem értheted...!

– Ó, annyit, amennyit kell, nagyon is megértettem! – Theo határozott léptekkel indult meg a sarok felé, amelyben Dowd rejtőzött. – Nekem is valami hasonló módon akarsz segíteni? Mert akkor kösz, de kurvára nem kérek belőle! Hülye voltam, hogy egyáltalán itt álltam, és engedelmesen végighallgattalak. Gyere elő! Mutasd magad, vagy a két kezemmel rángatlak elő abból a sarokból!

– Maradj távol, fiú! – Dowd hangja szinte hisztérikus sivítássá változott. –Figyelmeztettelek!

Theónak sikerült még néhány lépést tennie felé, mielőtt a mandragórum elkaphatta volna. Már elég közel jutott ahhoz, hogy megláthasson néhány részletet abból, amivé Eamonn Dowd lett, miközben amaz szárnyaszegett denevérként próbált elmenekülni előle, még mélyebb árnyakba rejtőzve. Az igazat megvallva, teljesen leírhatatlan volt az élmény, legalábbis abban a rövid pillanatban Theo nem tudta volna megmondani, mit látott. Mintha egy nagy halom nyálka lett volna, tele elszáradt levelekkel és félig lerágott csirkecsontokkal, bár valójában még ez sem volna képes pontosan leírni annak az összetett valaminek a természetellenességét, amit sikerült kivennie az egész testből. Ami azonban mindennél rosszabb volt, és ami miatt már azelőtt a földbe gyökerezett a lába, hogy a gyökér-rabszolga satuszerű szorításába fogta volna a vállát, az a pillanatnál is rövidebb idő volt, míg meglátta, mi maradt Dowd arcából, míg elé tárult a fej, mely nem volt egyéb alaktalan golyónál. A szemeken kívül semmilyen más felismerhető vonás nem maradt rajta, ezek jelentették az egyetlen emberi részletet ebben a csillogó, rongyokká szakadt arcban. És ezek a szemek szégyentől, rettegéstől tágra nyílva néztek Theóra. Nem tehetett semmit, önkéntelenül is undorodva kiáltott fel, és hátrahőkölt.

– Megmondtam, hogy ne gyere a közelembe! – sikoltotta Dowd. – Megmondtam! Meg kellene hogy öljelek!

– Miért? Mert megláttam, mit tettél önmagáddal?

– Ö-ö-önmagammal? – Úgy tűnt, mintha a lélegzetvétel is gondot okozna neki. – H-hogy mondhatsz ilyet, fiú? Talán én száműzettem magam Tuendehonból? Talán én árultam el önmagamat?

– Jaj, Istenem! Igen, bizonyos értelemben pontosan ezt tetted! – Theo elérte azt a pontot, amikor már nem tudta érdekelni semmi. – A pokolba az egésszel! A pokolba veled! Csak azt mondd meg, mit akarsz kezdeni velem!

Dowd valamelyest nyugalmat erőltetett magára.

– Pontosan azt, amit Tályoggyökérdy, Csattanómaszlag és a többiek tettek volna, ha sikerül a markukba kaparintaniuk. Mint az Ibolyás klán utolsó életben maradt tagja, birtokában vagy valamilyen kulcsnak, amely véleményük szerint megnyithatja számukra az utat a legvégső energiaforrás felé, vagyis a halandó világ hitéhez. Nekem nincs szükségem arra, hogy az egész korábbi világodat az őrületbe kergessem a céljaim elérése érdekében. Nekem nincs szükségem ekkora hatalomra. De mindenképpen tudnom kell, mi ez a kulcs, hogy a segítségével Erephine-t és magamat is újra normálissá tegyem. Nagyon sajnálom, Theo, de megígérhetem, hogy Tályoggyökérdyvel ellentétben én mindent megteszek majd, hogy ne okozzak neked fájdalmat.

– Dögölj meg, te pszichopata... nincs semmiféle kulcs. Mindenki engem akar elkapni, én azonban az égvilágon semmit nem tudok! Nincs se kulcs, se varázspálca, se Egy Gyűrű Mind Fölött... nincs egyáltalán semmi!

Tehetetlenül görnyedt össze a mandragórum szorításában.

– Ezt nem tudhatjuk egészen biztosan mindaddig, míg nem sikerült alkalmat találnom, hogy megvizsgálhassalak. Hát még mindig nem látod át? Ez így igazságos, mindazok után, amit Erephine-nel és velem műveltek. Ezért tettem úgy, mintha nekik dolgozva próbálnálak megtalálni, annak ellenére, hogy pontosan tudtam, merre keresselek. Tályoggyökérdynek szüksége volt rám, nekem pedig rá, mert így lassan képes voltam megszerezni tőle bizonyos forrásokat és bizonyos tudományokat, ő pedig mindeközben meg volt győződve arról, hogy csak az ő utasításai szerint cselekszem. Addig folytattam ezt, míg már elég tudást sikerült összegyűjtenem ahhoz, hogy egyedül folytathassam.

– Akkor hát te sem vagy különb Tályoggyökérdynél! – Theo a padlóra köpött. – Ja persze, hiszen egészen el is felejtettem... úgy próbálod majd végrehajtani a vizsgálataidat vagy akármiket, hogy megpróbálsz majd lehetőleg nem kivégezni.

– Én nem vagyok Tályoggyökérdy – felelte Dowd hűvösen. Mostanra visszahúzódott rejteket adó, árnyékos sarkába, és Theo megint csak alaktalan körvonalakat látott belőle. – Szörnyű dolgokat tettem, de mindezt csakis a szerelem nevében.

– Ez a legijesztőbb dolog, amit életemben valaha is hallottam.

A másik mandragórum váratlanul előlépett a fal mellett terjengő árnyak közül, éppen az egyik fénytócsába. Theo egyszerre teljesen biztosra vette, hogy Dowdot mostanra több sértés érte, mint amit gyomorral még befogadni képes, és a másik gyökér-rabszolgával most helyben eszméletlenre vereti Theót. Szerencsés esetben. Azután a mandragórum megingott, és előredőlt, mintha meg akarna hajolni, de egyre csak folytatta a dőlést – majd végül a lehető legszürreálisabb és legkarikaturisztikusabb módon összeesett. Abban a pillanatban számtalan hatalmas, fakó szeletre hullott, amelyek dobbanva zuhantak a padlóra, és szanaszét gurultak.

– Ez meg mi a...? – Theónak csak ennyire jutott ideje, és a következő pillanatban fél tucat alak tört be a helyiségbe azon a helyen, ahol az előbb még a mandragórum állt. Felfegyverzett csendőrök voltak, olyan felszerelésben, mint a halandók világában a tüntetéseket oszlató rohamrendőrök, szemüket rovarszemhez hasonló szemüvegek mögé rejtették, méhkasos fegyvereiket Theóra és arra a helyre irányozták, ahol Dowd az árnyékok között rejtőzve bujkált. Mögülük két további alak lépett elő, civil ruhában. Az egyikük sovány volt, meglepően magas, különös módon ismerős arccal, és a kezében mintha fényből készült ostort tartott volna. A másik sokkal átlagosabb magasságú és könnyebben felismerhető volt.

– Baradicskórós – mondta Theo, és megint a földre köpött. Értelmetlen gesztus volt ez csupán, de úgy tűnt, a közeli jövőben nagy valószínűséggel ez lesz az utolsó, amit tehet.

– Igen, Vilmos úr... vagy szólítsam inkább Ibolyás nagyúrnak? Önnek köszönhetően, életben vagyok. Önnek köszönhetően, mert egyszerűen ott hagyott meghalni, ahelyett hogy kivégzett volna. – Volt a tündér arcán valami különös, egyfajta természetellenes ragyogás. – Az teljesen egyértelmű, hogy nem maradt hű valódi örökségéhez.

– Elég, Baradicskórós – szólalt meg a magas, halott arcú tündér. – Apám azt akarja, hogy ennek az egésznek minél hamarabb véget vessünk.

– Elvesztem – gondolta Theo, miközben végigtekintett azokon a csillogó torkolatokon, melyek egy része egyenesen őrá meredt. Mintha a szíve jeges vizet próbálna pumpálni az ereibe vér helyett. Felismerte a magas tündért, vagy legalábbis rájött, milyen családi hasonlóságot fedez fel benne. Ez biztosan Tályoggyökérdy kölyke lesz – az, amelyikről Poppy azt mondta, hogy komplett őrült.