34. KÖZJÁTÉK VAN GOGH-I CSILLAGOKKAL

– Nem, nem fogsz velem jönni. Ez az én problémám, és nekem kell megoldanom.

Kamberen látszott, hogy nagyon feszült, ennek ellenére higgadtan válaszolt.

– Eszedbe se jusson semmi ilyesmi. Te nem vagy hőstípus, Theo. Én sem vagyok az, de ketten együtt talán kiteszünk egy fél Rózsásy nagyurat vagy ilyesmit.

– Most nem csatázni megyünk, Kamber. Nem lesz senki, aki karddal támadhat rám, csak elmegyek, és segítséget kérek.

– Mégpedig a Kellemetlen Akadályok Eltávolítójától, aki az egész világ egyik legveszélyesebb teremtménye. Tévednék, ha azt mondanám, még azt sem tudod, hogyan juthatsz el hozzá?

– Leírtam, merre kell mennem. – El kellett ismernie, hogy ez nem hangzott túl hősiesnek, de legalább igaz volt. – Tudom, hogy kedveled Almacsutkát, Kamber, de nem tartozol neki olyan sokkal, mint én. Megmentette az életemet.

A takarosdi megrázta a fejét.

– Nem azt követelem, hogy helyetted mehessek, csak azt, hogy hadd menjek veled. Theo. így sokkal nagyobb esélyünk van a sikerre, különösen akkor, ha nem minden úgy sül el, ahogy tervezed. Hiszen még a Várost sem ismered igazán! Mindenképpen veled fogok menni.

Ekkor kinyílt a sátor bejárata előtt lógó vászonlap, és Csipkedi kisasszony jelent meg.

– Hová mentek?

Theo kis híján elmondta neki – hiszen a kétségbeesés makacsul vonzza a társaságot –, de egyetlen pillantás Kamber arcára elegendő volt ahhoz, hogy meggondolja magát.

– Semmi különös. Csak vitatkozunk.

– Aha – a kisasszony belépett a sátorba, és elhelyezkedett az egyik sarokban. – Imádom a vitákat. Játszhatok én is?

Mögötte Ruhafogas, a goblin is belépett, akár egy fekete, némán közeledő viharfelhő. Kurtán bólintott Theo és Kamber felé, azután leült a hálózsákjára.

– Hé, Ruhafogas, mondhatom bámulatos alakítást nyújtottál azzal a rohammal a hogyishívják... Elízium-házban – jegyezte meg Theo. – Tényleg olyan volt, mintha valóban haldokolnál!

– Csak azért, mert tényleg haldoklott – felelte Csipkedi kisasszony vidáman. – Manapság dühítőén sokan rohangásznak az utcákon kórmeghatározó bűbájokkal. De nem kell több, csak egy kis méreg, és azonnal megvan a megfelelő látvány és megfelelő érzés. Innentől kezdve már csak arra kell ügyelni, hogy az ember időben bevegye az ellenszert, mielőtt még az anyag valóban fejbe vágná, nem igaz, Fogas?

Ruhafogas a szokásos pókerarcát viselte ezúttal is. Még csak nem is pislogott beceneve hallatán.

– Na, várjatok csak! – mondta Theo. – Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg felfogtam, amit az előbb mondtál. Tehát Ruhafogas valódi mérget vett be csak azért, hogy hihető rohamot mutathasson be?

– Kénytelen volt – magyarázta a bűvalaki. – Az ehhez hasonló helyeken szolgáló őrök nagy része legalább alapszintű gyógyítási képzést kap. Olyan bűbájokat adnak nekik, amelyekkel meg tudják állapítani, hogy azonnal mentőt kell-e hívniuk, vagy az is elég, ha csak kényelmesen lefektetik az embert. Éppen ezért Ruhafogasnak volt a zsebében egy kis adag vasreszelék, valamint egy gyógyító bűbáj is, hogy ha itt az idő, vissza is tudjon térni. Vedd be az előbbit, várd meg, míg hatni kezd, és utána, mielőtt elfelejtenéd, használd az utóbbit. Jó, nem?

Halkan kuncogott.

– Jéz... Hűha – felelte Theo. – Szóval akkor a sok kiabálás, meg... te tényleg olyan rosszul érezted magad?

Ruhafogas kifürkészhetetlen, sárga tekintettel figyelte.

– Igen – válaszolta, aztán kiterítette a hálózsákját, és lefeküdt rá. – Most pedig aludnom kell.

Lehunyta a szemét, és minden jel szerint, abban a pillanatban valóban el is aludt.

Csipkedi kisasszony hosszú, kínos csend után felállt, majd egy szivart húzott elő piros kezeslábasa egyik zsebéből.

– Nos, mivel látom, hogy a szerelmesek mindenképpen maguk akarnak maradni, azt hiszem, a legjobb lesz, ha elmegyek sétálni, és elszívni ezt itt... talán útközben sikerül Sztridit is összeszednem Gombtól hazafelé jövet, és megtaníthatom végre, hogyan kell normálisan inni. Még akár szórakoztató is lehet a dolog! – Kihúzta magát, és szemtelen kis tisztelgéssel köszönt el tőlük. – Jó szórakozást, srácok!

– Szóval Sztridi megint ott van? – kérdezte Theo, amikor a bűvalaki már elment. – Úgy értem, Gombnál? Éppen az előbb jöttem el onnan, és nem láttam sehol.

Kamber megvonta a vállát.

– Beszélgethetünk nyugodtan arról, amiről csak akarsz, de az ugye tiszta, hogy megegyeztünk, együtt megyünk el az Eltávolítóhoz? Még mindig úgy tervezed, hogy holnap akarsz indulni?

– Azt hiszem, igen. Bár Gomb láthatólag nem akart semmilyen részletet elárulni, de van egy olyan érzésem, hogy készülődik a vihar, és ha ez tényleg igaz, akkor azt szeretném, hogy kész információim legyenek, miképpen juthatok be a Tályoggyökérdy-házba, mire kitörne. Már ha sikerül bármilyen információt is megszereznünk. – Theo megdörzsölte az arcát, és azt figyelte, amint Ruhafogas békésen alszik. Egyszerre ő is megérezte mennyire fáradt, hiszen elég késő volt már. – Különben van valami fogalmad arról, mit tervez Gomb? Szerinted halva született a terv, vagy van némi esélye a Virág-házakkal szemben?

Kamber összevonta a szemöldökét, amikor ezt a furcsa kifejezést hallotta.

– Nem tudom, mit gondoljak, Theo. Gomb félelmetesen okos, és habár Kankalinos maga sem ostoba, a nyomába sem érhet. Éppen ezért, ha ők esélyesnek látják magukat, minden bizonnyal tudnak valamit, amit mi nem. Mert még ha minden egyes embernek fegyvert nyomnál a kezébe, a Parlament gárdistái könnyűszerrel elsöpörnének bennünket, hogy Tályoggyökérdy sárkányait már ne is említsem. Nekem elég reménytelennek tűnik ez az egész, de tudod ők, úgy értem a goblinok, Gomb népe, régebben sárkányokra vadásztak. Márpedig ez azt is jelentheti, hogy elég kemények és céltudatosak, és még akár végre is hajthatják, a tervüket.

Sajnos úgy tűnt, ezt még maga Kamber sem hiszi igazán.

– Ahogy én láttam, mindenkit megdöbbentett a sárkányok bevetése – mondta Theo. – És ha jól emlékszem, Sárganárciszos nagyúr még valami olyat is kiáltott, hogy ez nem igazságos, hogy Tályoggyökérdy megszegte a törvényeket...

– Tuendehonban az idők kezdete óta éltek sárkányok – mondta Kamber. -A legnagyobbakat azonban az utolsó szálig lemészárolták a Sárkány Hadjáratban, még az ősidőkben, amikor a Fa urak irányítottak... ők voltak a tündérek első generációja. Akkoriban mindenki egyetértett abban, hogy a sárkányoknak el kell tűnniük, ugyanis túlságosan veszélyesek voltak, túlságosan nagyok, és túlságosan okosak. Csak a legkisebbek közül élte túl néhány, a magas hegyek barlangjaiban rejtőzve. Időről időre elragadtak ugyan néhány birkát, de nagyrészt már dögevők voltak, mindentől távol eső területeken éltek, és a vad goblinokon kívül senki sem tudott a létezésükről. A legutóbbi Óriási háború idején mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem akarunk vereséget szenvedni, mindenképpen ki kell találnunk valamit az óriások ellen, ezért a Parlament úgy határozott, megkezdik a tenyésztési programot. De erre a döntésre csak hosszadalmas és nagyon vad vita után sikerült eljutniuk. Tudod, a sárkányok a kezdetek kezdetén szinte a teljes fajunkat kipusztították, így nem csoda, hogy sokan nemigen örültek volna, ha most szándékosan visszahozzák őket. A Parlament számtalan különböző megállapodást írt alá, melyek arról szóltak, hogy a sárkányokat szigorú felügyelet alatt kell tartani; hogy csak akkor repülhetnek, ha a Virágok Parlamentjének képviselői egyöntetűen megszavazzák; és hogy soha, de soha, soha, sohasem lehet őket a tündérszerzetek ellen felhasználni.

– Akkor tehát Tályoggyökérdy tényleg törvényt sértett.

– Hát persze, bár közvetlenül azután, hogy a füst elült, és a romok sem izzottak már tovább, azonnal rányomatta a pecsétet az engedélyre. Mert nálunk, tudod, mindig a győztesek határozzák meg a szabályokat, Theo. – Olyan mély keserűség csendült ki Kamber hangjából, amilyet Theo a Karácsony klub óta nem hallott tőle. – Mindig ugyanaz a történet. Ok hozzák a szabályokat, és ők írják a történelmet is. Éppen ezért, ha minden úgy végződik, ahogyan ők tervezik, akkor Tályoggyökérdy, Csattanómaszlag és a többiek mind hősökké magasztosulnak; Gomb, Kankalinos... és ha esetleg akkor még emlékeznek majd ránk, te és én leszünk a gonosztevők. Lehet, hogy ötszáz év múlva még nemzeti ünneppé is nyilvánítják a kivégzésünk napját.

– Kösz, hogy megpróbálsz feldobni – felelte Theo. – A fenébe, éppen most jutott eszembe valami. Azt mondod, ötszáz év... de a tündérek nem halnak meg, vagy mégis? Úgy értem, ha sikerül diadalmaskodnia, akkor Tályoggyökérdy talán még személyesen is részt vesz majd ezeken az ünnepségeken.

– Akkorra már elég öreg lesz, ugyanis azért még mi sem élünk örökké, mindössze sokkal tovább, mint bármelyik halandó, de ettől eltekintve igazad van. Kivéve persze, ha senki nem gyilkolja meg akkorra, valószínűleg ő is ott lesz a Szalmavirág téren, és a székében ülve fogja végignézni ötszázadik alkalommal is, hogyan égetnek mindannyiunkat hamuvá.

Kicsit zavaró volt, hogy habár Ruhafogas látszólag mélyen aludt, semmi hangot nem hallatott, de még csak meg sem rezdült. Se egy horkolás, se forgolódás.

– Akkor válaszolj meg még egy kérdésemre, ha lehet – folytatta Theo halkan. – Persze, az egész pusztán elméleti síkon mozog, hiszen nagy valószínűséggel holnap ilyenkorra már halott leszek. Ha én is tündér vagyok, vagy legalábbis igaz az, amit te és a többiek is mondtak nekem, akkor ez azt jelenti, hogy ha nem csinálok semmilyen hülyeséget, meghúzom magam, és vigyázok az egészségemre; lehetséges, hogy én is ötszáz évig éljek?

Kamber töprengeni kezdett.

– Mivel senki nem ismeri az összes hatását annak, ha valakit a halandók világában nevelnek fel, ezt nehéz volna teljesen egyértelműen kijelenteni. Te pedig korántsem vagy tökéletesen olyan, mint a többi tündér. Amikor a Nárciszos-házban a kísérleteket végeztük rajtad, én magam is láttam a fizikai elváltozásokat. Nemcsak az arcod, de a tested alakja is eldurvult, és a halandókéhoz vált hasonlatossá. Már ne haragudj a kifejezésért, Theo, de biztosan tudod, hogyan gondolom.

– Aha. Úgy, hogy nem nézek ki olyan anorexias, nőies pasinak, mint a Virág népek tagjai.

– Emellett azonban annyira mégsem különbözöl tőlük, tehát tényleg nagyon nehéz volna pontos választ adni. Próbálok visszaemlékezni... de ugye azt mondtad, nem sikerült még gyermeket nemzened? Ez ugyanis különös jelentőséggel bír.

Egy pillanatra újra felvillant Theo lelki szemei előtt annak a rettenetes éjszakának minden emléke – Cat, ahogyan csurom véres köpenyében a fürdőszobában ül, a munkában kimerült sürgősségis segédorvos hangja: „Spontán vetélés. Valószínűleg semmi maradandó károsodás nem történt, és a jövőben sem lesz gond a terhességgel. Már ha ez megkönnyebbülést jelenthet.”

– Nem – felelte Theo. – Nem volt gyerekem. De mégis mi köze van ennek bármihez is?

– Biztosan senki nem tudja. Amikor a tudósaink elkezdték volna az ezzel kapcsolatos szigorúan ellenőrzött kísérleteket, már csak nagyon kevés halandó járt át a világunkba, és mi sem utaztunk lényeges számban a halandók oldalára, így közel sem állt rendelkezésre elegendő adat a bizonyításhoz. Az elfogadott nézet azonban az, hogy a cseregyerekek, vagyis a halandóként felnevelt tündérek a tündérlétüktől fogva megörökölt képességeik egy részét megőrzik. Nem lehet tudni, hogy ők maguk tisztában vannak-e ezzel, vagy nem. És egész addig, míg egy váltott gyerek a halandó világban saját gyermeket nem nemz, vagy nem fogan meg benne egy gyermek, így is marad. Ezek után azonban, bármi volt is meg benne a tündérörökségből, legyen az valamilyen tündértehetség vagy esetleg más, belső erő, az továbbszáll a gyermekére, és így tovább. Az örökség ereje azonban generációról generációra folyamatosan gyengül. Vagy legalábbis mindenki így tartja, mert mint mondtam, még sohasem volt lehetőségünk arra, hogy ezt bizonyítani is tudjuk.

Theo felsóhajtott.

– Akkor hát tényleg van esély arra, hogy egy ezredévig is eléljek? Csak egy egészen minimális esély?

Kamber bólintott.

– Azt hiszem, igen.

– Nos, legalább lesz valami, ami miatt még kétségbeesettebbnek érezhetem majd magam, miközben halálra kínoznak... tudod, csak hogy legyen mivel elterelnem a saját figyelmemet.

– Mindenki ennyire furcsa lesz, aki a halandók világában nevelkedik? – kérdezte Kamber.

– Ti itt ismeritek azt a kifejezést, hogy „a könnyek ellen nevetéssel lehet harcolni”? Nos, az én esetemben talán sokkal jobb volna azt mondanom, hogy „a gyomorforgató rettegés ellen nevetéssel lehet harcolni.”

Több oka is volt annak, hogy Theo ezen az éjszakán nem volt képes nyugodtan aludni.

Először is, szinte azonnal belezuhant legszörnyűbb megosztott személyiségű rémálmainak egyikébe, amelyben úgy érezte, hogy saját testében fojtják meg a személyiségét, és valami jegesen hideg sötétség teljes egészében elnyeli. Ezek után több, ám sokkal kevésbé ijesztő jelenet következett, bár egész idő alatt képtelen volt megszabadulni az érzéstől, hogy valami mással, valami idegennel osztja meg a gondolatait. A legutolsó álomban pedig önmagát látta, amint virágokat visz édesanyjának a kórházba, majd próbálja elmagyarázni neki, hogy ő, Theo, tényleg a fia; és nem érdekli, vajon Anna a biológiai anyja-e vagy sem, ő még mindig ugyanúgy szereti. Az álomban anyja azonban ekkorra már súlyos beteg volt, és nem értette a szavait. Theo semmi egyebet nem tehetett, csak bámulta a kórházi ágy melletti asztalkán elhelyezett virágokat, amelyek mintha hipnotizálták volna.

Szomorú álom volt ez, márpedig Theo általában nem emlékezett a szomorú álmokra, csak a boldogokra (például hogy egy olyan nővel jön össze, akire már nagyon régen vágyott, és akit a valóságban sohasem kaphatott volna meg; vagy nyer a lottón) és a valóban rettenetesekre. Márpedig az utóbbi időben jó néhány különösen rémisztő dolgot látott. És valószínűleg erre sem emlékezett volna, soha eszébe nem jutott volna többet a kép, melyen édesanyja a kórházi ágyon fekszik, mellette pedig kókadozó virágok állnak az asztalon, ha nem arra ébred, hogy egy kéz tapad szorosan a szájára, míg egy másik a torkát fogja.

Az üldöző! Megtalált! – A szíve a másodperc tört része alatt gyorsult fel álom lassú tempójáról rémülten rohanóra, mintha valaki váratlanul a padlóig nyomta volna szívében a gázpedált. Megpróbált odébb gurulva kiszabadulni a szorító kezek alól; az, amely a torkára tapadt, azonnal elengedte, de a száját zárva tartó, ha lehet, még szorosabban fogta. Theo körömmel esett a karnak és a testnek, s bár arra számított, hogy rothadó húst fog érinteni, a támadója kétségtelenül szilárdnak tűnt... és nőnek.

– Theo! Csss! Mindenkit fel fogsz ébreszteni!

– Poppy? – Theo tökéletesen ledöbbent. – Te meg mit keresel itt? Miért akartál megfojtani?

– Nem akartalak én, te hülye – suttogta a lány. – Csak próbáltam megtalálni a szádat, nehogy felkiálts, és az egyik kezemmel kicsit mellényúltam...

Ebben a pillanatban meghökkent kis sóhajt hallatott, és Theótól távolodva egyszeriben eltűnt a sátor sötét árnyékai között.

– Nincs semmi bajod, Theo Vilmos? – Ruhafogas hangja hallatszott. A goblin kikászálódott hálózsákjából, majd olyan némán, akár egy macska, keresztülosont a sátron, és most egyfajta halálos fojtószorításban fogta Csattanómaszlag Poppy t.

– Azt... hiszem, mindjárt megfulladok! – szólalt meg Poppy zihálva. Theo alig értette, mit mond.

– Engedd el, Ruhafogas. Ő barát.

– Biztos vagy benne?

– Igen. Igen, elengedheted.

Poppy a következő pillanatban botladozó léptekkel Theo ölébe zuhant, hanyatt lökve a férfit az összegyűrt takaróra. A sátor másik három lakója most már szintén mocorogni kezdett. Theo a bejárat felé tolta a lányt.

– Várj meg odakint!

– Theo? – kérdezte Kamber álomtól kásás hangon. – Mi...?

– Nincs semmi baj. Csak valaki üzenetet hozott nekem. Ruhafogas mindannyiunknál éberebb volt, de most már semmi baj. Téves riasztás!

A sátorlapon keresztül beszivárgó holdfényben meglátta a rá meredő sárga szempárt. Mintha maga az ördög figyelte volna, de ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy ha a látogatója nem Poppy, most minden bizonnyal az életével tartozna Ruhafogasnak az éberségéért, valamint kiváló éjszakai látásáért.

– Kösz! – mondta.

A goblin bólintott, pislogott néhányat, majd visszamászott a sátor másik végében levő hálózsákjába. Beletelt egy kis időbe, míg Theónak sikerült úrrá lenni ijedségén – a keze még mindig reszketett –, de azután követte Poppyt a sátor elé.

Tuendehon holdja szinte teljesen ki volt kerekedve, hatalmas lámpaként világított odafent, még a kápráztatóan fényes csillagok ragyogását is elnyomta. Gomb hídja ebben a hidegfehér fényben fürödve, úgy állt a táborban, mint egy ősi népmeséből megmaradt kísértetkastély, amely minden évszázadban csak egyetlen alkalommal jelenik meg Skócia valamelyik ködös hangásán.

Theo még fel sem egyenesedhetett, amikor Poppy már magához is ölelte. Csókot nyomott a férfi arcára, majd hátrébb húzódott, és nagy, koromfekete, szeme komolyan csillant.

– Annyira szörnyű, hogy idejöttem? Félig attól tartottam, hogy esetleg egy másik nővel talállak.

Theo a legkevésbé sem gondolta szörnyűnek – inkább fantasztikusnak, ahogyan a lány teste az övének nyomódott. Válasz helyett visszacsókolta, majd hirtelen abbahagyta.

– De hogy sikerült megtalálnod?

– Van egy barátnőm, aki a Parlamenti Tükörszolgáltatási Hivatalnak dolgozik. Viszonya van a főnökével, és így olyasmikhez is hozzá tud férni, amikről álmomban sem gondoltam volna. Egyáltalán nem volt nehéz számára visszakeresni a hívást, amit a barátod a minap indított.

– De hiszen már tudtad, hogy a táborban lakom.

– Nem a táborhoz kerestem vissza, hanem egyenesen a barátodhoz – Poppy felemelte a kis ezüstpálcát, amit telefonként használt. Egészen halvány, ezüstös fénnyel izzott. – Látod? Megbájoltam, hogy jelezzen, ha a hívás indítójának közelében vagyok. Azt reméltem, hogy ha nem laktok is ugyanabban a sátorban, akkor is meg tudja talán majd mondani, hogy merre talállak, de már arra sem volt szükség.

Theo zavart döbbenettel nézte a lányt. Újra csak alábecsülte Tuendehon technikai fejlettségét.

– De hiszen ez rettenetes! Akkor bárki más is megtalálhat bennünket...!

– Miért, talán más lányokat is felhívattál vele? Mert ha nem, akkor csak miattam kell aggódnod, én pedig semmiképpen nem árullak el, ezt megígérhetem. – Félig gyanakvó, ugyanakkor vidám pillantást vetett Theóra. – Ugye nincsenek más lányok?

– Nem, dehogy. Akkor először próbáltam bárkivel is beszélni. Na de mi van, ha annál a hivatalnál dolgozó barátnőd...?

– Szerintem már el is felejtette a dolgot. Azt mondtam neki, hogy a szólókagylóm véletlenül egy nagyon vonzó hangú férfi kezébe került, és szeretnem megtudni, hogyan néz ki. Különben is túlságosan el van foglalva azzal, hogy mi van közte és a főnöke között. Most már nyugodtabb vagy?

– Aha, azt hiszem, igen. Csak... tudod, úgy kellett kényszerítenem Sztridit, hogy megtegye. Rettenetesen érezném magam, ha emiatt esetleg valami baja lenne.

Most már tényleg vidáman nézett rá Poppy.

– Te és az elveid! Lehet, hogy valóban tündérvérből való vagy, de ha azzal töltöd az idődet, hogy ehhez hasonló dolgok miatt aggódj, akkor egészen bizonyosan nem a felsőbb Házak valamelyikéből. Még az olyan viszonylag kedvesebb fiúk, mint amilyen Alkörmössy Lander is, egyetlen szó nélkül keresztüllépnének saját, haldokló nagyanyjuk testén, csak hogy eljuthassanak egy különösen izgalmas buliba.

– De te sem vagy ilyen – válaszolta Theo, bár, amikor eszébe jutott, milyen szenvtelenül beszélt a lány saját bátyjának haláláról, hirtelen már nem is érezte magát annyira bizonyosnak.

– Nem akarok azzá lenni – mondta Poppy komolyan. – Néha úgy érzem, sikerül, de néha úgy, hogy egyszerűen nem változtathatok, és az egész csak a környezet miatt van, amiben nevelkedtem.

Theo derekára fonta a karját, és finoman maga után húzva, elindultak a töltésgát tetején végigvezető ösvényen, a tábortól távolodva.

– Az olyanok, mint az apám és a barátai... most nem Tályoggyökérdyekről beszélek, hiszen ők teljesen meg vannak őrülve, hanem azokról, akiket az emberek jellemzően Virágoknak tartanak, sohasem vesztegetik az erejüket arra, hogy saját magukon kívül mással is törődjenek. Korábban úgy gondoltam, ez a természetes, azonban időről időre megtörtént, hogy némely szolgálók, néha az egyik távolabbi rokonom... valahogyan más lett. Csináltak dolgokat csak azért, mert mások jól érezték magukat emiatt. Pusztán azért voltak kedvesek velem, mert szomorú, magányos kislánynak láttak, nem pedig azért, mert valamit el akartak érni az apámnál. Az egyik nagynéném egy alkalommal még ki is állt értem, és azt mondta apámnak, hogy a gyermekeivel sokkal rosszabbul bánik, mint a szolgálókkal, márpedig a szolgálókat állatoknak tekinti. Azt hiszem, ez volt az egyetlen olyan pillanat, amikor apámat komolyan meglepte valami.

– Hűha. És utána mi történt?

– Megölte. – Poppy ideges kis nevetést hallatott. – Ó, sokkal körmönfontabb volt, mint hinnéd. Összezúzta az életét. Tönkretette a férje üzletét, és a társasági körökben mindenféle aljas hazugságokat terjesztett róla. Kidobatta a gyerekeit az iskolából. Végül persze a férje elhagyta, ő pedig belevetette magát a Kútba.

– A Kútba...?

– Öngyilkos lett. De valójában apám ölte meg, ő tette. Ha ezeket a dolgokat a nagynéném négyszemközt vágja a fejéhez, semmit nem jelentett volna neki az egész. Valószínűleg csak kineveti, amiért a néni úgy érezte, hogy ezt nem lehet normális viselkedésnek tekinteni. De a vádak nyilvánosan hangzottak el, olyan alacsonyabb rendűek előtt, akiknek istenként kell imádniuk apámat; tehát semmiképpen nem hagyhatta annyiban. Ezért hát kikészítette. Ekkor kezdtem igazán meggyűlölni. – Poppy váratlanul megtorpant. – De nem akarok többet erről beszélni, Theo. Tisztában vagyok vele, hogy elmész, és megpróbálod kiszabadítani a barátodat. Én... nem akarok a rettenetes családomról beszélgetni, akkor... akkor, amikor...

– Amikor bármelyik pillanatban a vesztembe rohanhatok?

– Ne mondj ilyet!

A karjába vetette magát, és olyan erősen szorította, mint a fuldokló a segítségére sietőt; Theo ekkor értette meg, miképpen válhat a segítőből váratlanul áldozat. Szerette volna, ha az előbb nem olyan kisstílű, önsajnálattal teli módon szólal meg, de pillanatnyilag úgy érezte, a kötelességtudat és a józan gondolkodás közé szorítva vergődik. Márpedig ezek közül egyiket se szerette volna magánéletében is első helyre emelni – az azonban biztos, hogy ezek korábban nem voltak részei a Theo Vilmos Eredeti Tervrajzának.

Poppy még mindig szorosan magához szorította.

– Azt is alig bírtam elviselni, hogy a múltkor éjjel csak úgy elsétáltál. Már akkor láttam rajtad, hogy valami hősies és ostoba fogolyszabadítást tervezel.

– Tényleg? Úgy értem, ez tényleg látszott rajtam?

– Igen. Éppen az a céltudatos, határozott pillantás jelent meg a te szemedben is, ami a tükörjátékokban is mindig előfordul. Rózsásy nagyúr elindul, hogy megvívjon a goblinokkal, csak előbb még búcsúcsókot ad kislányainak. Vagy mint Égeressy Mamnon a Fagyháború előestéjén.

Theo sohasem tekintette magát nemhogy hősiesnek, de céltudatosnak sem, ebben a pillanatban mégis kellemes volt arra gondolni, hogy ilyen is lehet. Elképzelhető, hogy a lelke mélyén minden hős éppen olyan gyáva, mint én vagyok – gondolta –, és az a legfontosabb, hogy az ember ennek ellenére is megtegye azt, amit tennie kell. Hiszen, ha nem rémült, hanem teljesen hidegen hagyja bármilyen veszély, akkor abban mégis hol van a hősiesség? Mindezek ellenére sem érezte magát késznek arra, hogy a céltudatosokkal és a bátrakkal egy táborba sorolhassa magát, mert ehhez előbb még le kellett volna győznie magában a hosszú évek alatt kialakult, homlokegyenest ellenkező képet. Inkább valami sokkal közvetlenebb és sokkal élvezetesebb felé fordította a figyelmét.

Amikor befejezték a csókolózást, Poppy újra megfogta Theo kezét, majd tovább vezette a töltésgát tetején. A hold erős fénnyel világított, és árnyékuk élesen vetült a földre.

– Merre megyünk? – kérdezte a férfi.

– Mindjárt meglátod.

Olyan messzire vitte, hogy a tábor már csak sötét foltnak tűnt a folyó partján elterülve, csak néhány tábortűz fényétől megvilágítva. A hatalmas hold egyszeriben eltűnt a sötét láthatár mögött. Poppy összeszedte hosszú szoknyáját, és törökülésben elhelyezkedett a nedves talajon, majd intett Theónak, hogy ő is menjen oda. Feltámadt a szél. A férfit kicsit kirázta a hideg. Megint eszébe jutott, milyen jó volna, ha még mindig megvolna a bőrdzsekije, és nem kellett volna elcserélnie azzal a trollal, bár neki is el kellett ismernie, hogy igazán jó vásárt csinált vele.

Mikor ő is ott ült Poppyval szemben, a lány két hideg tenyerébe fogta az arcát. Úgy tűnt, kicsit távolságtartóbbá lett, és az arcán újra a Virágokra jellemző jeges maszk ült.

– Azt akarom, hogy szeress, Theo... de csak akkor, ha te is ezt akarod.

Theo megrázta a fejét.

– De hiszen én nem tudok eléggé... úgy értem, semmiképpen nem akarnám, hogy te...

– Bármit akartál is mondani, én nem erre gondoltam. Azt akarom, hogy a testeddel szeress. Ami a szívedet illeti... nos, az majd maga is képes lesz határozni. De nem szeretném, ha csak azért lennél a szeretőm, mert sajnálsz, vagy mert ezzel esetleg szeretnél helyrehozni valamit, amit korábban elronthattál.

Theo megfogta a lány kezét.

– Nem vagyok benne biztos, pontosan lényemnek mekkora része van itt most jelen, Poppy, de ami itt van... az teljes egészében a tiéd.

– Jól van – felelte a lány, és a maszk kicsit engedett. – Akkor csókolj meg újra, és egy időre felejtkezzünk el minden szörnyűségről. Csak szeress!

Theo feltérdelt, és amikor megcsókolta, újra kirázta a hideg. – De... itt nagyon hideg van. És bárki megláthat bennünket. Poppy felnevetett.

– Ezért hoztam magammal egy pavilont.

– Egy micsodát?

– Csak figyelj! – mondta, majd kivett valamit a szoknyája zsebéből, és feltartotta Teho szeme elé. Apró tasak volt, körülbelül akkora, mint egy tea-filter. – Nagyon hasznos kis bűbáj. Kevesebbre tartasz majd, ha elárulom neked, hogy még délután vettem, amikor elterveztem, hogy eljövök ide, és megkereslek?

A következő pillanatban a lány feltépte a tasakot, majd felállt, előrehajolt, és a csillogó port széles körben a földre szórta. A porcsík fölött a levegő azonnal remegni kezdett; lehetséges, hogy csak az elhaló holdfény játéka volt, nem több, ám Theo mérget vett volna rá, hogy ez azért nem ennyire egyszerű. A remegés meglepő sebességgel terjedt felfelé, önmagába fordulva, míg a fejük fölött olyan két, két és fél méterrel összezáródott.

– Úgy érted... most senki nem láthat bennünket?

Körülnézett. A falak úgy torzították el a fényt, mintha vastag üvegből volnának, a csillagokat is valahogy bizonytalanul remegővé varázsolva, átlátszatlannak azonban korántsem lehetett volna nevezni őket. Ráadásul melegebb sem lett ettől. Az egész élmény izgalmas, ám nagyon különös volt; újra reszketett, de már nem kizárólag a hideg miatt.

– Senki... és ha minden igaz, a pavilont is csak akkor, ha egészen közel állnak mellette. – Kinyúlt, és megfogta Theo kezét. – Hiszen te még mindig fázol! Nagyon sajnálom, Theo, de a boltban, ahol vettem, csak ilyen olcsóbb változatokat árultak. A testünkkel leszünk kénytelenek felmelegíteni a levegőt... de azért ez nem is olyan nagy baj, ugye?

Poppy levette a kabátját, majd a fején keresztül lehúzta a pulóverét is, végül kigombolta a búzát. Semmilyen fehérneműt nem viselt, csak egy vékony, ezüstfehér nyakláncot; sápadt bőre mintegy saját fényt árasztott az éjszaka sötétjében. Theo kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a mellét.

– De persze én is nagyon fázom még... – nevetett fel Poppy, kicsit idegesen. – Nézd... lúdbőrözöm.

Theo odahúzta magához, és mire sikerült kitalálnia, hogyan vehetné le róla a többi ruhadarabot (legalább négyszer kellett megérinteni minden csatot), teljesen elfelejtkezett a hidegről, nem érdekelték már az esetleges kíváncsi tekintetek, és szinte semmi más nem létezett számára a világon, kivéve ezt a csodálatos, ébenfekete hajú lányt, akit szenvedélyesen csókolt, és a fejük felett tündöklő csillagokat. Hamarosan a csillagokról is megfeledkezett.

Egyszer, egy pillanatra Poppy elhúzódott tőle, és halkan lihegve megszólalt.

– Van itt még néhány más bűbáj is nálam.

– Mire szolgálnak? – Theo úgy érezte, nagyon nehéz megszólalnia az után, hogy hosszú perceken keresztül tökéletes némaságban szerették egymást. Azután eszébe jutott.

– Terhességszabályozásra? Úgy értem, nehogy teherbe ejtselek?

– Fekete vas, dehogyis! – felelte a lány, és halkan kuncogott. – Azokat a bűbájokat az első vérzésünkkel megtanuljuk, és erre a holdra már alkalmaztam őket. Nem, ezek inkább... amolyan szerelmi bűbájok. Apró kis holmik, amik nem is tudom, érdekesebbé teszik a dolgot. A patikus kirakatában láttam meg őket.

Elfordult, és egyszeriben félénkké vált.

– Csak azt gondoltam talán...

– Rajtad kívül nekem semmi másra nincs szükségem. -Talán a hirtelen kiélesedő érzékei vagy a bűbájjal létrehozott zárt kis fészek tette, de Poppy bőrének és hajának illata hihetetlenül kábítóan hatott rá. – És nem is akarok semmi mást, csak téged. Ez éppen elég varázslatos... elnézést... tudományos nekem.

– Annyira boldog vagyok, hogy ezt mondod!

És ezután már nem szólaltak meg. A Van Gogh-i csillagok tengernyi hópehelyként fénylettek a hideg égbolton, odabent, a pavilonban azonban a levegő hamarosan éppen olyan forróvá lett, mint a legmelegebb nyári napon.