16. Poppy

– Hát megvagy!

Theónak ismerős volt a hang, de annyira megbénította az elképzelhetetlen rettegés, hogy meg nem tudta volna mondani, honnan vagy miért. A fegyveres csendőrök megfordultak, és az üregi nyomában elindultak visszafelé, éppen Theo irányába, de egy váratlan kiáltás megtorpanásra késztette őket.

– Mégis mit csinálsz te itt hátul, te szerencsétlen?

Az ibolyakék szemű, fekete ruhás lány az első osztályról sietős léptekkel közeledett a sorok között. Kabátja csak úgy lebegett mögötte. A csendőrök tátott szájjal meredtek rá, és Theo maga is nem kevésbé döbbenten nézte. Úgy tűnt, a lány egyenesen hozzá beszél.

– Talán azt hitted, egész nap aludni fogok? – ripakodott rá, majd megfordult, és mintegy az egész kocsihoz beszélve, folytatta: – Az igaz, hogy engedékeny munkaadó vagyok, de ez már sok! Kérdeztem valamit!

Megállt Theo mellett, és adott neki egy nyakast.

– Állj már fel, te nagy tulok! Nagyon dühös vagyok rád. Percek óta csengetek, de neked se híred, se hamvad. Biztos vagyok benne, hogy egész idő alatt mocskos történeteket meséltél, és szerencsejátékokra szórtad a pénzed a többi semmirekellővel együtt.

Miközben Theo döbbent csodálkozással nézett rá, az inge alatt pedig Almacsutka nyilvánvalóan tökéletes zavarban ide-oda mocorgott, a fiatal nő csodálatosan lefegyverző mosollyal fordult a két rendőr felé.

-Talán lopott valamit a szolgám? Ha igen, akkor engedélyezem maguknak, hogy leszállítsák a vonatról, és itt helyben kivégezzék! – A mosolygós arckifejezés ezzel megjátszott bosszússágba fordult. – De anyuci és apuci annyira kedveli. Talán mégis jobb lenne, ha nem végeznék ki.

– Ez... ez valami trükk – szólalt meg az üregi, s Theo felé vetette magát, majd a különleges ügynökök felé fordult. – Ő az egyik, akit keresünk... egészen biztos vagyok benne...

– Tápászkodj már fel, Quaeus, és mondd el szépen, mit tettél, amivel ennyire megsértetted ezt a... nedves személyt.

A fiatal nő erősen megfogta Theo könyökét, és addig rángatta, míg sikerült felállítania az ülésről. A vagonban mindenki őket figyelte, minden vadállati szem, minden szőrös denevérfül csakis rájuk szegeződött. Theót tökéletesen letaglózta a döbbenet, így pillanatokig nem is fogta fel, hogy a lány valami kemény és vékony holmit próbál a kezébe nyomni. Egy őrült pillanatig meg volt győződve róla, hogy egy kés az, és azt akarja tőle, támadjon rá a felfegyverzett csendőrökre.

– Én... én nem tudom – alig tudta kimondani a szavakat.

– Ez egy gyilkos – szólalt meg reszelős hangján az üregi. – Mindössze néhány órával ezelőtt ölt meg egy ifjú tündérurat a Félárnyékos állomáson.

Az utasok nagy része elkerekedett szemmel hallgatta ezeket a szavakat, majd várakozással teli pillantással nézte Theót. Suttogás futott végig a kocsin.

– Ostobaság – jelentette ki a fiatal nő. – Egész nap el sem mozdult mellőlem, csak akkor, amikor néhány perccel ezelőtt ledőltem egy kicsit szundítani. A Félárnyékos állomáson le sem szálltunk a vonatról. Mutasd meg nekik a jegyedet, Quaeus!

Theo lenézett a kezében tartott ostyavékony, szögletes holmira, amit mintha egyenesen egy darab drágakőből hasítottak volna le. Azután a nőre nézett, aki biztatóan mosolygott rá.

– Mint látják, kicsit gyengeelméjű is szegény – mondta a csendőröknek. -És néha nagyon fárasztó vele utaznom, de higgyék el nekem, a légynek sem ártana.

Theo remegő kézzel nyújtotta át a jegyet. A csendőrök szinte tiszteletteljes csodálkozással nézték, az üregit azonban tökéletesen hidegen hagyta a dolog, és olyan színtiszta gyűlölettel vizslatta Theót és a fiatal nőt, hogy azt sem a kalapja, sem minden elfedő ruházata nem volt képes elleplezni.

Az egyik csendőr miután néhány másodpercig világító kesztyűs kezében tartotta a kristályosan csillogó jegyet, visszaadta Theónak. A hosszúkás, csontos arcú tündérügynök arcán a néhány pillanattal korábbi unott kifejezés helyett most heves izgatottság tükröződött.

– Minden rendben van.

– Most pedig gyere vissza velem a kupémba, Quaeus – szólt a fiatal nő. – Attól tartok, ha hazaértünk, mindenképpen meg kell hogy büntesselek, amiért ekkora felfordulást okoztál.

– Ne haragudjon a zavarásért, úrnőm! – mondta a másik csendőr.

– Igen, elnézést kérünk, ha megzavartuk, Csattanómaszlag úrnő! – tette hozzá a másik, aki ellenőrizte Theo jegyét, és akinek még mindig olyan kifejezés ült az arcán, mintha egy pillanatra engedélyt kapott volna, hogy belépjen a mennyekbe.

A fiatal nő felkacagott.

– Csattanómaszlag úrnő az édesanyám. Az én megszólításom Csattanómaszlag kisasszony.

– Igenis, Csattanómaszlag úrn... Igenis, Csattanómaszlag kisasszony.

Az üregi sziszegni kezdett, ami hamarosan fröcsögő suttogásba csapott át. Vad dühvel rázta a fejét, angolnaként tekergetve a nyakát, mintha nem lennének csontjai.

– Ti ostobák! Hagyjátok csak így elmenni? Képesek vagytok bedőlni ennek az átlátszó trükknek?

– Most már elég volt belőled – felelte az egyik csendőr. – Először is, megmondtam neked, hogy senki nem talált egyetlen holttestet sem a Félárnyékos állomáson. Utánanéztünk.

– Akkor biztosan elrejtette ez a fickó, vagy a tettestársai – jelentette ki az üregi. – A saját szememmel láttam, mi történt!

– Jól van, akkor most nagyon jól figyelj! Ennek a hölgynek az apja a birodalom Első Tanácsnoka... és te mi vagy? Valami önjelölt magánszimat. Akarod folytatni a keresést, vagy inkább abbahagynád ezt az időpocsékolást?

Úgy tűnt, az üregi bármelyik pillanatban felordíthat, és a csendőr torkának eshet, ehelyett azonban inkább Theo megmentője felé fordult, és különös mozdulattal meghajolt előtte. A kalap karimája alól gonosz fény villant a szemében.

– Nem tudom, milyen játékot játszik, hölgyem, de jelen pillanatban magánál van az előny.

A fekete ruhás fiatal nő válasz helyett hangosan felnevetett, és Theót maga után vonszolva elindult a sorok közötti folyosón.

– Azt hiszem, a legjobb lesz, ha az étkezőkocsiban ülünk le – jegyezte meg vidáman, miközben a vagonok közötti átjárón haladtak keresztül. – Az a rémisztő alak nagyon dühösnek tűnt. Tisztában van vele, milyen nagy ostobaság volna bármivel is próbálkoznia ezek után, különösen mivel olyan sok szemtanú látta az esetet, de azért mégsem kockáztatnám meg, hogy egyedül maradjunk vele.

– A Fákra, mégis mi a fene folyik ott kint? – kiáltotta Almacsutka, miközben megpróbált kiszabadulni Theo inge alól.

– Ja, ez a kis barátod? – jegyezte meg a fiatal nő. – Szerintem ő is csatlakozhat hozzánk. Mit innál, kedvesem?

Almacsutka visszapottyant az ing alá, amikor Theo nekiütközött a vagonba vezető, oldalra csúszó ajtónak, és a válasza elveszett az átjáró hangzavarában.

– Annyira örülök – mondta a fiatal nő, miután leült az egyik bokszban. – Pedig ez az egész egy hihetetlenül unalmas utazásnak indult!

Theo nagyon óvatosan mozgott, részben azért, mert semmiképpen sem akarta megütni Almacsutkát, aki még mindig az inge alatt mocorgott, részben pedig azért, mert úgy érezte, a feje bármilyen hirtelenebb mozdulatra leeshet a nyakáról, és az asztal alá gurulhat.

– Ööö... köszönöm – mondta a fiatal nőnek. – Mindent köszönök.

– Nincs mit – válaszolta amaz. – Mit kérsz inni? Legalább egy italra mindenképpen szükséged lehet, mielőtt folytatnánk ezt az izgalmas kalandot.

Szőlőszem méretű fej bukkant elő Theo gallérja alól, és mogorván kérdezte.

– Elnézését kérem, hölgyem, de mi a fenét akar ebből az egészből kihozni?

– Nos... ez a férfi a tiéd?

– Nem, azt azért nem mondhatnám... de én vagyok az, akinek a gondjaira bízták. Jól hallottam, hogy ön egy Csattanómaszlag?

A fiatal nő a száját elhúzva válaszolt.

– Csak születésem jogán, nem pedig mert így döntöttem. A Fák a megmondhatói, mennyivel szívesebben születtem volna olyan egyszerű családba, mint a Violássyak vagy a Füzényesek.

– Egyszerű családok, mi? Jó vastag bukszával – jegyezte meg Almacsutka halkan, de mintha a fiatal nő nem is hallotta volna meg. Theo képtelen volt nem elképedve bámulni ezt az egzotikus, koromfekete hajú teremtést, aki megmentette az életét. Mindössze öt perccel ezelőtt még tökéletesen biztos volt abban, hogy meg fog halni, most pedig saját, személyes kis Gilingalangja láthatólag itt veszekszik ezzel a mesebeli hercegnővel, hogy vajon utóbbi szeretkezhet-e vele, vagy sem.

– Akkor hát pontosan kicsoda is ön? – kérdezte Theo hirtelen. – Hogyan sikerült elérnie, hogy leszálljanak rólunk? És kicsoda... ki az a Kéjusz?

– Quaeus. Az egyik szolgálónk. Gyakran kísér el, és ezért van mindig nálam egy nyitott jegy számára. Most azonban szerencsére a birtokon maradt, hogy segítsen a temetés előkészítésében.

– Temetés?

A fiatal nő úgy beszélt tovább, mintha a kérdés el sem hangzott volna.

– Úgy volt, hogy majd velem jön vissza a Városba a régi nevelőnőm és a testőröm, én azonban ezt nem akartam, tehát eljöttem azelőtt, hogy megérkeztek volna.

Theo zavartan nézett Almacsutkára, aki ekkorra már előmászott az inge alól, és a lábát lógatva ült egy sószóró tetején. A kis pille azonban egyre csak a fejét rázta. Theónak úgy tűnt, nem igazán örül a dolgok ilyetén alakulásának, amit – tekintve a lehetőségeket – azért egy kicsit különösnek talált.

– Hát nem is tudtok a temetésről? – kérdezte a fiatal nő. – Hiszen ezzel van tele az összes tükörfolyam! Mindjárt elmondom, de előtte légy olyan lovagias, hogy hozol nekem egy italt... jaj, hát még a nevedet sem tudom!

– Theo – felelte a férfi, és amikor rádöbbent, hogy mit is mondott, már hiába nézett megbánóan a dühösen csillanó szemű Almacsutkára.

A fenébe is, most már egyébként is túl késő, hogy kitaláljak valami álnevet magamnak.

– Micsoda különös név! Mintha a Kőrisesből vagy Égeresből származnál... esetleg a Füzesség egyik gazdálkodó családjából – jegyezte meg a fiatal nő, és lehengerlőén mosolygott. – Az én nevem Poppaea, de mindenki csak Poppynak hív. Most pedig, légy szíves, és hozz nekem egy italt, jó?

– És ööö, mit hozzak? – Na és persze mivel fizessek? akarta még hozzátenni.

– Ne légy már ilyen buta, hiszen a csapos tudja, mit szoktam inni. Csak mondd neki, hogy írja a többihez.

Mikor ez a kérdés is megoldódott, Theo elindult, és az elsötétített vagon másik felébe ment. Megkönnyebbülten látta, hogy a hosszú kocsi nagyrészt üres, csak néhányan fogyasztották italaikat egyedül vagy egymást közt sugdolózó párokban.

Az egész szalonkocsiban olyan suttogó csend uralkodott, amilyet csak akkor tapasztalt eddig, amikor valamilyen nagyon nagy hatalmú vállalatvezetőnek kellett ajándékként virágot kiszállítania – csendélet volt ez, melyet hatalmas mennyiségű pénz tett azzá.

A kocsiban szinte mindenki az elegáns, az emberi lényekhez leginkább hasonlító tündérek közül került ki.

Biztosan van egy szalonkocsijuk a hozzám hasonló csőcseléknek meg azoknak a szárnyas és patás fickóknak is – gondolta.

Ha a csaposnak voltak is szárnyai, azt mindenesetre nagyon ügyesen palástolta. Az arcán olyan búskomor kifejezés ült, mint egy színészén, akinek már jó néhány alkalommal el kellett játszania Jágó szerepét.

– Csattanómaszlag kisasszonynak, ha nem tévedek – jegyezte meg, és a kezében máris ott volt a koktélkeverő pohár. – Önnek mi lesz, uram?

– Nekem? – Theo hirtelen rádöbbent, fogalma sincs arról, milyen italt fogyaszthatnak a tündérországi jobb társaságokban. Vajon van itt vodka? Vagy ez is valami olyasmi lesz, amiben gőteszem meg varangylábujj van? – Én is egy ugyanilyet kérek.

Theo egy tálcára téve hozott vissza két deres poharat, valamint két shakert. Almacsutka mérges pillantást vetett rá a sószóró tetején ülve.

– Nekem is hoztál valamit? – kérdezte. – Vagy úgy gondoltad, az egyszerű öröm, hogy az inged alatt lehettem, majd egész napra kitart?

Jézusom, itt meg mi folyik? – Nem lehetett mondani, hogy Theo különösebben gyors észjárású lett volna, de a kis tündér hangjából kicsendült valami, ami leginkább a féltékenységre hasonlított. De hát ez az apró teremtmény nem is olyan sokkal korábban azt mondta rá, hogy önző és sekélyes. Elővett a zsebéből egy feles poharat – a legkisebbet, amit csak talált –, majd letette az asztalra Almacsutka mellé.

– Gondoltam, mi ketten majd megosztozunk. Almacsutka kissé megenyhült, de nem egészen.

– Mit osztunk meg? Mit hoztál?

Theo megvonta a vállát, és Csattanómaszlag Poppyra nézett, aki látványos, kissé színpadias megkönnyebbüléssel máris szürcsölni kezdte a saját italát.

– Én is ugyanazt kértem, mint ön, de nem tudom, mi ez.

– Úgy hívják, hogy Szárnyferdítő... rettenetesen alsóbb osztálybeli. Imádom! – Észrevette ugyan, hogy Almacsutka elhúzza a száját, de láthatóan nem vett róla tudomást. – Leginkább galagonyabogyó-likőr és gránátalmaié van benne, egy egészen kis mandragórával és még valamivel, amire már nem is emlékszem. Na és persze egy leheletnyi cukorméz a pohár peremén.

Újabb hosszú kortyot ivott, élvezve az ital ízét. Almacsutka megrázta a fejét.

– Nem hiszem, hogy képes lennék még több erjesztett bogyót magamba fogadni – mondta Theónak. – De azért kösz.

– Apám ki nem állhatja, ha nyilvános helyen iszom – szólalt meg hirtelen a fiatal nő. Csodálatos orcáira egészen halvány kis pirosság ült ki. – Apám mindent utál, amit nyilvánosan csinálok.

– Az előbb ugye azt mondta, hogy egy temetésre tart? – kérdezte Theo, és a fejét rázta. Máris kezdte elveszíteni a fonalat az előbbi beszélgetéssel kapcsolatban. Felemelte az italát, és rosszat sejtve szemlélte. Különös, egészen kesernyés íze volt, amely megdöbbentően jól passzolt a méz édességéhez.

Ennek ellenére nem tűnt sokkal elszálltabbnak azoknál a koktéloknál, amelyeket néhány olyan lány rendelt magának, akiket még Catherine előtt hívott el randizni. Az első korty után a feje hátuljában valami különös kis zümmögés kezdődött, és most már az is eszébe jutott, hogy a mandragóra mérgező is lehet. Letette a poharat az asztalra.

– Ó igen, a temetés – mondta Poppy, és elhúzta a száját. – Az egész ügy olyan rettenetes! A bátyámról, Orianról van szó. Valamelyik parti késdobálóban ölette meg magát. Azt rebesgetik, hogy egy goblin tette. Gondolom, így is történhetett.

Majd meglepően vidáman megvonta a vállát, úgy, mintha valami különösen jó horrorfilm egyik jelenetére emlékezne vissza, s hozzátette:

– Persze az egész csak időpocsékolás, semmi több. Utálok ilyenkor, ünnepek alatt utazni.

Almacsutka majdnem lecsúszott a sószóróról.

– A fivére? A fivérét meggyilkolta valaki, és ön azt mondja, az egész temetés csak időpocsékolás?

Válaszképpen olyan pillantást kapott, amiből azt lehetett kiolvasni, hogy Poppy félig mérges emiatt, félig azonban mulatságosnak tartja.

– Te nem ismerted őt, kedvesem. Rettenetes, gonosz gyerek volt már kicsi korunkban is – felelte, majd Almacsutkára pillantva hozzátette: – Jaj, nem akartam udvariatlan lenni. Azt akartam mondani, hogy fiatalkorunkban. Állandóan kínozta a nővéreimet, és engem is. Megölte a kiskutyámat. Szándékosan, a szemem láttára. – Azután a hangja élettelenné lett. – És amikor elvégezte az iskolát, még rosszabb lett a helyzet. De ő volt apánk szeme fénye, így a családban mindenki rettenetesen, rettenetesen mély gyászba esett. – Poppy megvonta a vállát. – Ha akartok, tartsatok szívtelennek. Apánk azt akarta, hogy mindenképpen ott legyek a temetésen, úgyhogy most itt vagyok.

Egy hosszú pillanatig csak nézte az italát, azután Theóra emelte a tekintetét.

– Nem akarsz te is eljönni velem? Nem fogunk sokáig maradni, megígérem. Éjfélben tartják, a családi kriptában, közvetlenül a Fák mellett. És tudok egy nagyon kellemes kis magánklubot, nem messze onnan, Napszálltában. Senki nem venné észre, ha elosonnánk.

Kiitta a poharát, majd halk koppanással letette az asztalra, és lázas izgalommal nézett Theo szemébe; s a férfi ebben a pillanatban döbbent rá, hogy a lánynak messze nem ez volt az első itala aznap.

– Biztos vagyok benne, hogy kis barátodnak más dolga is akad a Városban. Nem szeretnél eltölteni velem egy kis időt?

Theo olyan sokáig ült szó nélkül, döbbenten pislogva, hogy a végén eszébe jutott, Poppy talán azt hiheti, morzézva akar vele kommunikálni. Volt a lányban valami fájdalmas törékenység. Gyönyörű szép volt, ugyanakkor egyértelműen labilis – nem is beszélve arról, hogy Theóra ebben a pillanatban is számtalan fajta gyilkos vadászott. A férfi zavartan nézett Almacsutkára, a kis tündér azonban le sem vette jeges pillantását megmentőjükről.

– Én... én... ez nagyon... nagyon nagylelkű...

– Hűha – szólalt meg Poppy hirtelen. – Ez az ital csak úgy végigszaladt rajtam. Ha megbocsátjátok, elugrom a mellékhelyiségbe... Theo? Ugye ez a neved? Fura.

– Ööö, persze. Menjen csak.

Poppy kicsúszott a bokszból, majd egyfajta egyensúlyozó kecsességgel elindult a folyosón, a vagon távolabbik vége felé.

– Gazdag ringyó... – jegyezte meg Almacsutka. – Mind egyformák. Soha, senki nem tanítja meg nekik, mi helyes és mi helytelen, és az egyetlen céljuk az életben, hogy elköltsék a családi aranyat.

Theo kis híján elmosolyodott. Kísérője, habár határozottan kijelentette, mennyire gyűlöli a politikát, egészen úgy viselkedett, mint egy kis zsebmarxista.

– Nincs vele semmi baj. Megmentette az életünket.

– Számára ez az egész csak játék, Theo!

– Nos, ha szerencsénk van, akkor rávehetjük, hogy egy kicsit folytassa a játszadozást. Nem igazán akarok ezen a vonaton maradni. Az a... troli-izé... nem tűnt különösebben boldognak.

Almacsutka bólintott.

– Ez igaz. Addig biztosan nem fog lépni, amíg az ügynökök is a vonaton vannak, mivel azonban nem fogják megtalálni a gyilkost, Csillagfényesben biztosan leszállnak. De persze, még ha nem is nyúl hozzánk útközben, könnyen meglehet, hogy a Városban már ott várnak majd ránk a barátai.

– Akkor lehet, hogy mégis segíthet valahogy nekünk ez a lány. Egyszer már megmentette az életünket. És ki más tenne értünk bármi is, ebben a pillanatban? Kicsoda?

– Nem adhatod az életed a kezébe, csak azért, mert azt mondta, hogy tetszel neki. Ő egy Csattanómaszlag!

– Na és?

Almacsutka olyan közel zümmögött Theo arcához, hogy a férfinak kancsalítania kellett, ha bele akart nézni dühösen csillogó szemébe.

– Hát semmit nem jegyeztél meg, sötétke? Ő egy Csattanómaszlag. Az apukája az Első Tanácsnok... az egyik legnagyobb fejes egész Tuendehonban. És mindezek mellett Méreggyilok is. Tályoggyökérdy nagyúr első számú szövetségese, ami azt jelenti, hogy legszívesebben írmagját is kiirtaná a te fajtádnak. Mondhatom, te aztán tudsz magadnak barátnőt választani!

– Barátnőt? – Theo kicsit hátrébb hajolt, hogy lássa Almacsutkát. – Te meg mi a fenéről beszélsz? Segítségre van szükségünk. Mindenképpen. Most pedig ülj le úgy, hogy lássalak, és beszélgessünk. Légy szíves.

Almacsutka dühös arccal telepedett le az asztalra.

– Te egy vadonban elveszett csecsemő vagy, Theo. Ismeritek ezt a kifejezést ott, ahonnan te jössz?

– Igen. Talán az vagyok, de...

Csattanómaszlag Poppaea fojtotta belé a szót, aki ekkor jelent meg a folyosón közeledve, arcán feszült kifejezéssel – azon az arcon, amely percről percre egyre kevésbé tűnt idegennek Theo számára. Mindinkább kezdte egyszerűen vonzónak látni. Nagyon, de nagyon vonzónak. És már jó ideje nem volt egyetlen nővel sem...

– Csak ne hagyj magamra – suttogta Almacsutkának. – Tudod, segíts, hogy ne mondjak valami hülyeséget.

A pille válaszként úgy nézett Theóra, mint aki inkább kilökné a vonatból, mondani azonban nem mondott semmit. Csattanómaszlag kisasszony különösen nagy óvatossággal lépkedett a bokszok közötti folyosón, ugyanis mindegyik kezében egy-egy Szárnyferdítőt tartott.

– Hoztam neked is még egyet – jegyezte meg, ahogyan becsusszant a bokszba. Theo nem tudott nem arra gondolni, vajon tényleg olyan karcsú-e a ruha alatt, mint amilyennek tűnt.

– Még mindig az elsővel birkózom.

– Mindegy. Legalább van utánpótlás. Bezárják a bárt, amikor befutunk Csillagfényesbe.

Elfordult, és kinézett az ablakon. A táj itt már nem tűnt olyan vadnak, néha egy-egy ház tűnt fel, félig elbújva az erdőséggel fedett dombok között, és olyan mezők is akadtak, amelyeket láthatóan műveltek.

– Hamarosan megérkezünk.

– Van egy kis gond, Poppy... – Theo mély lélegzetet vett. Ugyan az előbb titokban beszélgetett Almacsutkával, de a kis tündérnek valóban igaza volt vele kapcsolatban. Halvány gőze sincs arról, mi hogy van ebben a világban, és éppen arra készül, hogy áthágjon egy határvonalat. Ez a fiatal nő egy nagy hatalmú család tagja, mégpedig olyané, amely holtan akarja látni. Egy pillanat alatt mérhetetlenül ideges lett. – Amit az az izé, az a troli, a... az üregi mondott... Nos, részben igaz.

– Hogy bűnözők vagytok? Kedvesem, ezt az első perctől kezdve tudtam. Hiszen nem én kaptalak rajta téged és a kis barátodat, miközben mások bő-röndjeit nyitogattátok? – Felfelé ívelt, mandulavágású szeme elkerekedett. -0, úgy érted tényleg megöltetek valakit? Ez... egészen le vagyok nyűgözve!

– Nem! Nem öltünk meg senkit. De ismertük azt a személyt, aki meghalt. Vele utaztunk. Az a fehér arcú troli és a társai gyilkolták meg.

– A Belső Körre! – Csattanómaszlag Poppy sokkal inkább tűnt boldognak, mint feldúltnak.

Azt hiszi, ez az egész csak egy izgalmas játék – döbbent rá Theo. – Úgy kezeli az ügyet, mintha fantasztikusan kellemes szórakozás volna.

– És most benneteket is meg akarnak ölni? És én mentettem meg az életeteket?

– Igen, igen, ön mentett meg. Azonban mindez felesleges volt, ha egészen a Városig a vonaton maradunk. Biztosan ott is várni fognak ránk.

– Most már biztos, hogy mindenképpen velem kell jönnötök – mondta Poppy, és előrehajolt. – Hatalmas házunk van. Apa sohasem bánja, ha hazaviszem a barátaimat. Apa soha, semmit nem vesz észre... nagyon sokat dolgozik.

Fantasztikus – mondta magában Theo. – Hogy ez miért nem jutott eszembe!

Persze, miért is nem ugrunk be, és töltjük a hétvégét a Führerbunkerben?– Kétségbeesetten nézett Almacsutkára.

– Igen, nos, ez mind nagyon kedves öntől, úrnő – felelte a kis tündér úgy, hogy szinte nem is lehetett hallani, hogyan szűri a szavakat összeszorított fogai között. – Ha azonban beérünk a Városba, nagyon fontos dolgunk van. A birodalom biztonsága múlik ezen. És... és... – ügy tűnt, kifogyott a szuszból, azután hirtelen eszébe jutott valami. – És nem szeretnénk önt is ilyen hatalmas veszélybe sodorni.

– Nem – szólt közben Theo hálásan. – Nem szeretnénk önt is ilyen hatalmas veszélynek kitenni. A segítségére ennek ellenére szükségünk van. Volna a vonaton kívül esetleg valami más módja is annak, hogy eljuthassunk a Városba?

Csattanómaszlag Poppy olyan tekintettel nézett Theóra, ami egyszeriben sokkal több volt már puszta érdeklődésnél, valódi elragadtatásba csapott át.

– Ó, persze! – mondta. – Természetesen. Kibérelhetünk egy hintót. Soha sincs nálam túl sok készpénz, de van egy rakás pénz a rováspálcámon.

Még hozzá sem nyúlt az éppen csak odahozott Szárnyferdítőjéhez. Most félretolta a poharat, és feltette az asztalra kis fekete táskáját, kinyitotta, majd kutatni kezdett benne.

– Még menetrend is van nálam... tessék! – előhúzott egy téglalap alakú, áttetsző kis holmit, hasonlót a jegyhez, amelyet valamivel korábban Theo kezébe nyomott. – Micsoda szerencse! Csillagfényes most Mogyorósságban van. Máskülönben kénytelenek lennénk egészen Széltubáslakdig a vonaton maradni.

– Megtenné a kedvünkért?

– Még szép – Poppy szélesen mosolygott. – Jaj, de micsoda rettenetes alak vagyok! Úgy viselkedem, mint egy ostoba kisiskolás, amikor a barátotokat nemrégen megölték! Mi volt a neve?

Megpróbált úgy tenni, mintha szomorú volna, de az igazat megvallva, ez nemigen sikerült. Theo habozott, Almacsutka azonban a segítségére sietett.

– Vetülék-Százszorszépesy Rufinus, hölgyem. Szerintem a hírekben is benne lesz. Ő... Theo kuzinja volt.

– Micsoda különös név... úgy értem, ez a Theo! Talán valami rövidítés? A Theodorusnak vagy a Theoliannak vagy valami ehhez hasonlónak?

– A Theodorus rövidítése, hölgyem – felelte Almacsutka komoran. – Vetülék-Százszorszépesy Theodorus a teljes neve. – Majd közelebb hajolt Poppyhoz, és egy gyors, szánakozó pillantást vetett Theóra. – Sajnos, teljesen el van szegényedve, hölgyem – suttogta Csattanómaszlag kisasszonynak bizalmas hangon. – Ő is, az egész családja is.

– Ó! – jegyezte meg Poppy, és ibolyakék szeme egyre csak Theóra tapadt. – Bátor, ravasz és szegény. Milyen csodálatos.

Miközben a vonat egy nagyobb város külterületein haladt keresztül, ők hárman visszatértek Poppy kupéjába, és behúzták a függönyöket. Majd amikor a vonat megállt, vártak még néhány – Theo számára végtelenül hosszúnak tetsző – percet. Éppen amikor a kalauz elkiáltotta magát, hogy a vonat hamarosan indul, előreküldték Almacsutkát, felderítendő a környéket, azután ők maguk is végigsiettek a vagon folyosóján, a végében levő ajtóig – legalábbis olyan tempóban, amennyire Theo Csattanómaszlag Poppy nehéz kofferját maga után tudta vonszolni.

– Még mindig nem értem, miért nem hagytad, hogy hordárt hívjak – mondta Poppy Theónak.

– Semmi jelét nem láttam Magas-Fekete-És-Nyirkos úrnak – jelentette Almacsutka.

Amint leszálltak, és elvegyültek az állomás épületében nyüzsgő tömegben, a vonat ajtajai bezárultak, s a mozdony lassan elindult. Theo a vonatra nézett, s egy pillanatra felvillanni látott egy fehér, maszkszerű arcot, amely zsíros hüvelykujjként nyomódott neki egy elsötétített kupé ablakának, kétségbeesett dühvel nézve őket.

– Ez ő – mondta Almacsutka. – Sikerült leráznunk. Legalábbis egy időre.

– Nézzétek ezeket a kedves kis csendőröket – szólalt meg Poppy vidáman. A kijárat felé igyekvő utasok úgy váltak ketté és áramlottak el két nehéz páncélzatot viselő ügynök körül, mintha azok folyó közepén álló kősziklák volnának.

– Nem hiszem, hogy szeretnénk, ha észrevennének bennünket – mondta Theo. – Már csak azért sem, mert az ön jegye szerint csak a Városban szaunánk le.

– Azt hiszem, igazad van...

Theo megfogta Poppy kezét – olyan hűvös volt, akár a márvány –, majd valamivel feljebb vezette a peronon. Nem fogta túl sokáig, habár Poppy érezhetően nem bánta a dolgot. Megálltak egy olyan bódé mellett, amelyet Theo első pillantásra telefonfülkének gondolt (habár mivel az égvilágon semmilyen felirat nem állta rajta, lehetett volna valami egészen más is), és vártak. Amikor a csendőrök végre eltűntek a tömegben, Theo felemelte Poppy két legnagyobb kofferját, s nagy nehezen elindultak.

– Ezekben meg mit hoz? – kérdezte tőle, teljesen kifulladva. – Talán a szobrásztanfolyam házi feladatát vagy ilyesmit?

Poppy felnevetett.

– Abban a cipőimet – mondta, és a kisebbikre mutatott, mely azonban még így is olyan nehéz volt, hogy Theo úgy érezte, mintha egy kifejlett bernáthegyit próbálna a hátára szíjazott markolatnál fogva cipelni. – Hiszen egy úrihölgy nem mehet el otthonról két teljes hétre úgy, hogy ne vigyen cipőt magával. A másikban meg leginkább ruhák vannak.

Theo hallotta, hogy Almacsutka megvetően felhorkan a válla fölött. Nem igazán tudott volna vitatkozni a kis tündér véleményével.

– Itt még nem találták fel a kerekes bőröndöket?

– De hiszen minden hordárnak van olyan aranyos kis kerekes kocsija. Miért volna szükség kerekeket tenni a csomagokra is? Talán valami újfajta divatőrület ez odakint, a Berkenyességben?

Theo megrázta a fejét.

Csillagfényes állomás nagyjából akkora volt, mint Félárnyékos, de utóbbi kupolás teteje nélkül. A hosszú, szögletes épület mennyezetét állványzatszerű fémrudak tartották. A rudak közötti részek azonban, Félárnyékostól eltérően, nem tűntek teljesen üresnek, ehelyett valamiféle ragyogás töltötte ki ezeket a részeket; egészen halvány, színes fényörvény, hasonló ahhoz, amilyet a szappanbuborék felületén lehet látni. Theo úgy döntött, nem kérdezi meg erről a két lányt. Ezen a napon így is éppen elég megmagyarázhatatlan élménnyel gazdagodott.

Miközben a tündérnemesek és sokkal köznapibb teremtmények kavargó tömegét figyelte, Poppy elővett valamit a táskájából, amely ezüstszínű varázspálcára hasonlított, és halkan beszélni kezdett bele.

– Hamarosan itt lesznek – jelentette ki Theo felé fordulva, amikor végzett.

– Kicsodák?

– Hát a bérhintósok, te buta. Szerintem jobb lenne kimennünk, és az állomás előtt megvárni őket.

– Akkor megint el kell mennem a klotyóra – jelentette ki Almacsutka. – Bocs, hogy ilyen közönséges vagyok, de aminek meg kell lennie, annak meg kell lennie, s a hólyagom olyan, mint egy rémült gömbhal.

Ezzel felemelkedett a levegőbe, és a tömeg feje fölött elröppent a legközelebbi fal felé. Theo meglepetésére ahelyett, hogy leereszkedett volna a földre, inkább olyan három méter magasságban lebegni kezdett a fal előtt, végül beröppent egy madárházszerűen a falra szerelt doboz kis lyukán. Miután viszonylag sok időt töltött el Almacsutkával a vonat vécéjében, Theónak valóban megfordult a fejében, milyen toalettet használnak a pilléhez hasonló termetű személyek. Most már valamivel pontosabb elképzelése volt a dologról.

– Ez a pille... talán valamilyen különleges barátod? – kérdezte váratlanul Poppy. – A szerelmed?

– Almacsutka? – kérdezett vissza Theo meglepődve. Vajon az, hogy vagy százszor akkora, amint Almacsutka, nem teszi teljesen egyértelművé a választ? – Nem. Csak a barátom. Nagyon jó barátom, aki rengeteg mindent megtett már értem.

– Aha – bólintott Poppy elégedetten. – Természetesen. És valaki más? – Tessék?

– Van valaki, aki vár rád otthon vagy akárhol?

Theónak eszébe jutott Cat, aki most elképzelhetetlenül nagy távolságra van tőle, és valószínűleg elképzelhetetlenül megkönnyebbülten veszi tudomásul, hogy a férfi a közelében sincs.

– Nem, már nincs senki.

Poppy egy pillanatra kivirult, majd komor kifejezés ült az arcára.

– Most biztosan azt hiszed, valami ostoba liba vagyok.

– Nem, egyáltalán nem. Csodálatos mindaz, amit értünk tett.

– Én... – Nem akart a férfi szemébe nézni. – Nos, szeretnék bevallani valamit. De csak azért, mert annyira kedvellek, Theo, és egyáltalán nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy... hogy...

Nem fejezte be.

Ó, édes Istenem! – Theo már előre rettegett. – Biztosan felhívta a családját, és már úton vannak, hogy elfogjanak, aztán valami kifacsarodott tündérbörtönben halálra kínozzanak.

– Bevallani? – A hangja közel sem volt olyan határozott, mint amennyire szerette volna.

– Százöt vagyok.

– Tessék?

– Még csak százöt éves vagyok – mondta Poppy, s még mindig kerülte a férfi tekintetét. – Csak azt akartam, hogy tudd. Mert kedvellek. Most biztosan utálsz.

Theo csak nézte, és képtelen volt megmozdulni.

– Tudom, hogy idősebbnek látszom. Legalábbis néha. A szüleim azt gondolják, még gyerek vagyok, pedig már nem... több szeretőm is volt. Csak nem akartam azt, hogy magadtól jöjj rá, és azt hidd, valamiképpen csapdába akartalak csalni. Nem járok egyetemre, ahogy talán feltételezted... a Hattyúpihe Akadémiára járok, idén végzek. A házassághoz viszont már elég idős vagyok, úgyhogy annyira nem lehet fiatalnak tekinteni – vágta ki, s most, amikor végre Theóra emelte a tekintetét, biztosan zavarba ejtette a férfi döbbent arca. – Ezzel nem azt akartam mondani, hogy vegyél feleségül! – Azután kicsit hunyorított csodálatos szemével. – És te mennyi idős vagy?

Theo habozott válaszolni, de végre visszaérkezett Almacsutka.

– Minden rendben – szólalt meg a kis tündér. – A veséim újra szárazföldet látnak maguk előtt. Akkor hát indulhatunk?

Az állomás épületén kívül már kezdett sötétedni, és Csillagfényes városában mindenfelé kigyulladtak az éjszakai fények; az utcai lámpák, a világító reklámok. Azonban ezek mindegyike sokkal halványabbnak tűnt, mint azok az elektromos fények, amelyeket Theo olyan jól ismert. Még a legegyszerűbb is ezüstösebbnek tetszett a közönséges fehér fénynél, és valahogyan... boszorkányosnak.

Ez a szó jutott Theo eszébe, amikor valami hasonlatot próbált találni. Éppen ezért, amikor a hatalmas, füstszínű hintó olyan halkan, akár Charon ladikja, odagördült a járda mellé, Theo ijedten rezdült össze. A sofőr kiszállt, és Theo meglepődve látta az ismerős, lóéhoz hasonlító arcot.

Nem – mondta magában. Ez nem Csarab, csak egy másik csiduk. Ó is mondta, hogy a fajtársai közül nagyon sok sofőrködik.

– Önök azok, akik a Városba szeretnének eljutni? – kérdezte a sofőr. Zöldes színű bőrét sűrű, fehér pettyek borították. Theo elgondolkodott rajta, hogy talán a család egy almásderes ágából származhat. Szürke egyenruhája éppen csak egy fokkal tűnt kevésbé csillogónak az utcai lámpák fényében a hintónak – Kérem, valaki aláírná ezt?

Poppy makacs hangon válaszolt.

– Hiszen megmondtam, ki vagyok!

– Nem akartam megsérteni, Csattanómaszlag kisasszony. Csak mostanában ez az előírás. Elnézését kérem, de parancsoljon! – Szem nélküli fejét elfordítva elővett az öltönye zsebéből egy kis bőrkötéses könyvet. – Puszta formaság.

Olyan oldalon nyitotta ki a könyvet, amelyen Theo első pillantásra semmilyen írást nem látott, és Poppy felé nyújtotta. A kisasszony egy pillanatig az oldal felé tartotta a kezét, majd a sofőr bólintott, és eltette a könyvet. Az egész olyannyira hasonlított valami ünnepélyes varázsszertartáshoz, ugyanakkor az egyszerű vonalkód-leolvasáshoz is, hogy hirtelen nem is Tuendehon világának különössége döbbentette meg, hanem az, hogy mindeddig ez a furcsaság a saját világát illetően nem tűnt fel neki.

Amikor mindannyian elhelyezkedtek a tágas, kényelmes utasfülkében, és Poppy minden csomagját betették a csomagtartóba, a hintó némán kigurult az állomás parkolójából. Theo idegesen nézett ki az elsötétített ablakon, hátha észrevesz valakit, aki éppen őket figyeli, de a Csillagfényes állomás holdvilágfényei alatt ki-be özönlő tömeget láthatólag tökéletesen hidegen hagyta az ő távozásuk.

– Innen nagyjából háromórányi útra van a Város – szólt a sofőr. – Kívánnak addig esetleg valami zenét hallgatni?

– Ó, igen, legyen szíves – válaszolta Poppy.

Látszólag a semmiből – de sokkal valószínűbb, hogy alaposan elrejtett hangszórókból, ám az utóbbi napokban tapasztaltakból kiindulva a „semmiből” elméletet Theo a legjobb akarata ellenére sem tudta elvetni – szomorú zene töltötte meg az autót. Maga a muzsika egy korábban soha fel nem fedezett hármas házasságnak tűnt az arab furulyák, a harangjátékon visszafelé lejátszott, erős lecsengésekkel megspékelt lassú polkadallamok, valamint a folyóvíz csobogásának részvételével. Theo lenyűgözve hallgatta. Egészen el-bűvölőnek tűnt neki, szinte szó szerint annak, hiszen ahhoz hasonlított, mint amikor az embert hipnotizálják, s csupa kellemes érzéssel töltik el. Amikor ez a zene véget ért, a következő, ami elkezdődött, még az elsőnél is valószínűtlenebb kombinációja volt a „Danny Boy” egy tizedre lassított sebességgel lejátszott, valamint gongra és szitárra hangszerelt változatainak. Ebben már ének is hallatszott, jobban mondva valamiféle héliumos suttogás, amely miatt Theo gondolataiban egy az űr mélységeiből visszaküldött utolsó üzenet jelent meg. Csak néhány szót volt képes megérteni az énekből: „...messze, messze, messze a tükör számunkra, a legközelebbi csillag...

– Annyira szeretem ezt a számot! – mondta Poppy boldogan. – Mi történhetett az előadóval?

– Egyszámos csodák voltak? – kérdezte Theo.

Annak ellenére, hogy a harmadik utas nagyjából akkora lehetett, mint egy papagáj, Poppy egészen közel csúszott az ülésen Theóhoz, és láthatólag eszében sem volt arrébb mozdulni. A férfinak hatalmas lelkierőre volt szüksége, hogy ne reagáljon, ugyanis az érzés, amikor egy nő feszes lába odanyomódik az övéhez, éppen olyan tébolyítónak tetszett itt, Tuendehonban, mint odahaza, a jó öreg Halandóhonban.

De hiszen ez a nő százöt éves! Elég öreg ahhoz, hogy üknagymama lehessen... nem, nem. Elég öreg ahhoz, hogy már régen halott legyen. – A puszta gondolat, hogy Poppyval esetleg romantikus kapcsolatba keveredjen, a Harold és Maude jeleneteit kellett volna Theo eszébe juttatnia, de sajnos nem így történt. – Vagy melyik volt az a másik film, amiben Ursula Andress valójában vagy egymillió éves, és a végén múmia lesz belőle...?

De hiszen ez baromság. Poppy egyáltalán nem valami vénség volt, aki csak varázslattal válhatott fiatallá. Ő valóban fiatal volt. Csak nem Theo világának törvényei szerint.

A valódi, ennél sokkal komolyabb probléma, hogy Poppy az egyik legfontosabb pénzeszsák kislánya, aki még mindig iskolásnak tekinti. Mintha nem volna már így is éppen elég oka arra, hogy holtan akarjon látni.

Almacsutkára pillantott. Bűntudat töltötte el, amiért valahogyan sikerült megfognia Csattanómaszlag Poppy egyik kezét, és azért még inkább, hogy azóta sem engedte el. A pille azonban az ülés egyik sarkában hevenyészett kis fészket rakott magának, elhelyezkedett Poppy harang alakú kalapján, és láthatólag édesdeden aludt.

Kösz szépen – gondolta keserűen. – Itt hagysz, hogy egymagam próbáljam megoldani ezt a kicsavarodott helyzetet. Nagyon kedves vagy.

Poppy megmozdult mellette.

– Ki tudná nyitni az ablakot?

Theo csak akkor ébredt rá, hogy nem neki, hanem a láthatatlan sofőrnek szólt, amikor a feje fölött egy üvegtábla a kocsi tetejébe csusszant. A fejük felett az égboltot teljesen elborították a kápráztató fénnyel világító csillagok; mintha Van Gogh legelvetemültebb látomása kelt volna életre.

– Mindig olyan szép a világnak ebben a részében járni – jegyezte meg Poppy. – Már alig várom, hogy kiérjünk a városból.

Theo még mindig azzal volt elfoglalva, hogy a csillagok tűzijátéka láttán elállt lélegzetét visszanyerje.

– Miért? – kérdezte reszelős hangon.

– Mert mostanában már olyan sűrűn beépített az egész terület, hogy az utcai fények meg a többi miatt alig látni az eget rendesen – felelte Poppy, és még közelebb bújt hozzá. – Tetszem neked egy kicsit, Theo? Mondd meg az igazat.

– Igen. Természetesen. Ön nagyon szép... ifjú hölgy. Theo hallotta, hogyan változik Poppy hangja.

– Azokra a lányokra mondanak ilyeneket, akik a Kisvirágokba járnak... azokra, akik pókhálóvadászatot és süteményárusítást rendeznek az Égeresben éhező goblinok javára.

– Jól van, akkor hát gyönyörű. Ezt azonban ön is tudja, kisasszony.

– Valóban? – Arcát Theo karjához dörzsölte, lassan, kényelmesen, akár egy tűz mellett melegedő kiscica. – Ez már jobb. Akkor hát szeretkezni is fogsz velem?

Theo hatalmas levegőt vett.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet volna, Poppy. Tudja... – Hirtelen nem jutott eszébe semmi, ami nem esett volna bele a legócskább lerázós szövegek körébe. De mégis igaz volt minden! Valóban ez volt az igazság! – Most, ebben a pillanatban én nem vagyok önhöz való, Poppy. De ön akkor is gyönyörű. És valóban nagyon boldog vagyok, amiért találkozhattunk.

A fiatal nő felemelte a fejét, és csak nézte Theót azokkal a hatalmas, ibolyakék szemeivel, amelyek még a csillagfényben is olyan sötéteknek tűntek, mintha árnyakkal teli, feneketlen tavak volnának.

– Tényleg? Ugye nem hazudnál nekem csak azért, mert mindössze százöt éves vagyok?

Theo bólintott.

– Komolyan mondtam.

– Akkor jól van – válaszolta Poppy, és visszabújt hozzá. – Lehet, hogy tényleg nem volna okos dolog nagyon elsietni ezt az egészet. Nem akarom, hogy te is itt hagyj, éppen úgy, ahogyan a többiek. Vagy legalábbis azok, akiket nem akartam, hogy elhagyjanak. Persze másokat meg fekete vassal sem lehetett volna mellőlem elkergetni.

A szemét továbbra is csukva tartotta, azután elmosolyodott, és a kezét a szája elé tette. Még mindig be volt csípve egy kicsit.

– Ne haragudj. Mindenki azt mondja, rettenetesen közönségesen beszélek – majd nagyot ásított. – Azt hiszem, alszom egy kicsit. Nagyon izgalmas volt ez a nap...

Nem volt semmilyen egyértelmű jele, de egy idő után a teste erőtlenül nehezedett rá Theóra, amiből a férfi tudta, hogy elaludt. A muzsika tovább szólt, fúvósok és altató vonósok zenéjének furcsa elegyével, amely Theónak a hegytetők között fújó szél hangját juttatta az eszébe, azonban egyfajta érdekes kis ütemmel, amely újra és újra feltűnt a dallam közé rejtve. Theo nem akart megmoccanni, vagy bármilyen más módon megtörni a varázst. Úgy érezte magát, mintha hirtelen kikerült volna az elmúlt napok kavargó zűrzavarából; a saját múltjának, tizenéves korának egyik kis fejezetében találta magát – egy lány, egy csendes autó és a táj, amely az ablak előtt halad tova.

Ez a lány azonban több mint százéves, a táj pedig tele van unikornisokkal meg szörnyetegekkel.

A zene egy pillanatra elhallgatott.

– Minden rendben van ott hátul? – kérdezte a sofőr.

– Tökéletesen – válaszolta Theo, mire a zene újra felhangosodott, titokzatosan dobolva, valami ismeretlen, húros hangszer alig észrevehető cirpelésével megédesítve. Ha valóban volnának tücskök a mennyországban, gondolta Theo, akkor valószínűleg ilyen volna hallgatni őket.

A zene valóban sokat jelent neki – ébredt rá egyszeriben –, s ez, amióta csak az eszét tudta, így volt. A zene szinte hívta magához, habár nem lehetett volna szavakkal leírni, mit ígért cserébe. Mint egy titkos nyelv, amelyet sohasem felejtett el beszélni, egy otthon, amelybe mindig hazatérhet, ha belefáradt már mindabba, amit az élet tartogatott neki. Az első pillanattól kezdve, amikor elkezdte utánozni az édesanyja rádiójából érkező hangokat – pedig akkor még azt sem tudta, mi az az „éneklés” –, a zene tűnt az egyetlen olyan dolognak, amelyet Theo ismert, az egyetlen helynek, ahol mindig szívesen látott vendégnek tekinthette magát. Most élvezettel hallgatta ezt az új, furcsa zenét – az első jelét annak, hogy egy valóban sohasem hallott, soha el nem képzelt muzsikával teli világba érkezett; az első jelet, amelyet úgy várt, akár egy édes csókot – eközben pedig csak nézte a csillagos eget. Ahogyan Csattanómaszlag Poppy is mondta, a csillagok, melyek már korábban is szinte vakítóan világítottak, mostanra egyre fényesebbekké váltak, miközben a kocsi mind mélyebbre hatolt a vidék koromfekete sötétségébe. Ezzel egy időben azonban ragyogásuk miatt körülöttük az égbolt már nem tűnt kékes árnyalatúnak, inkább mintha fényudvar helyett még sötétebb feketeséget keltettek volna.

A fekete ég még feketébbe fordult. A csillagok fényesebben ragyogtak. A zene átölelte, felemelte, és mintha még olyasmiket is megtanított volna neki erről a világról, amiket előtte fel nem foghatott. Egy idő után Theo azon vette észre magát, hogy már képtelen koncentrálni, s lassan elhúzódott Csattanómaszlag Poppy kisasszonytól, óvatosan elhajtva a fejét a karjáról, saját bőrdzsekijét hajtogatta alá. Felemelkedett az ülésről, először a fejét, majd a vállát dugva ki a napfénytetőn addig, míg a két könyökét is ki tudta támasztani a kocsi tetejére. Az arcába csapó levegő langyos volt, és csak éppen egy kicsit párás. Theo azon kapta magát, hogy eltűnődik, vajon az esőfelhők itt is ugyanolyan szabályok szerint mozognak, mint az ő világában, vagy Tuende-hon városainak zavarba ejtő és szeszélyes szokásait követik.

Akármilyen édesnek és termékenynek tűnt a levegő, szinte alig fogta fel az agyával vagy az érzékeivel. Mivel a város fényei most már messze mögöttük maradtak, és csak a kocsi ezüstös fényszóróinak fénye pásztázta előttük az út sötétjét, a csillagok még mindig egyre nagyobbnak és drámaibbnak tűntek, szupernóvákként lángoltak odafönt. Theo egyszerre látta őket élettel teli lángoló gázóriásoknak s gyémánthidegen keménynek; ugyanabban a pillanatban kozmikus és mágikus testeknek. Minden irányban betöltötték az égboltot, és még a legkisebbek is olyan tisztán világítottak, hogy életében először valóban úgy érezte, mintha alatta az egész világ gömb alakú fénytengerben lebegne. Ezzel egy időben a különös tündérdallamok felfelé áramlottak körülötte, a szél belekapott a hajába, és most már egészen tisztán látta, hogy a fekete ég bársonyán valódi drágakövek is széjjel vannak szórva, s talán istenek tekintenek le rá.

Csak amikor vagy félóra múlva visszahanyatlott az ülésére, akkor vette észre, hogy mindkét orcája nedves; hogy hosszan-hosszan sírt.

Arra ébredt, hogy valami az orrcimpájának dörzsölődik, és a tüsszentés árhullámként ébred benne.

– Ne merészeld! – mondta élesen Almacsutka.

– Akkor szállj le az arcomról – felelte Theo. Megvakarta az orrát, de amikor megpróbált felülni, észrevette, hogy Csattanómaszlag kisasszony a karján fekszik, és nagyon szorosan odabújt hozzá. Odakint sötét volt; a csillagok azonban, amelyek a napfénytetőtől keretezve még mindig lenyűgözőnek tűntek minden földi mérték szerint, mostanra jelentősen összezsugorodtak ahhoz képest, amilyennek korábban látta őket.

– Már nem vagyunk abban a hogyishívják nevű városban? – kérdezte kásás hangon.

– Csillagfényesben? Órák óta elhagytuk. Éppen most kelünk át Borostyán határán. Hamarosan megérkezünk a Városba.

A pille szárnyai kis időre felzümmögtek, ahogyan Almacsutka átszállt Theo térdére, s elhelyezkedett rajta. Amennyit a kocsi ablakai fölötti tompa fénynyel megvilágított üvegablakok fényében látott, abból úgy ítélte, a kis tündér arcán ingerlékenység és feszültség látszik.

Persze, miért is ne lenne feszült és ingerlékeny? – gondolta. – Hiszen ez az egész neki is éppen olyan nehéz volt, mint nekem. – Theo úgy érezte, még nem szeretne magához térni, mintha napok óta nem aludt volna szemhunyásnyit sem.

– Miért ébresztettél fel? – kérdezte nyűgösen.

– Mert hamarosan megérkezünk, nekem pedig beszédem van veled, mielőtt még ö is felébredne.

– Azt ugye tudod, hogy nem is olyan szörnyű ez a Csattanómaszlag kisasszony?

– Na, azt mindjárt gondoltam – válaszolta Almacsutka, s két karját a melle előtt összefonva figyelte. – Ezzel azonban még nem vagyunk sokkal előrébb. Mindenképpen el kell döntenünk, hol akarunk kiszállni.

– Nem arra a térre megyünk...? – Theo megpróbálta előbányászni a nevet zavaros emlékei közül. – A Forrásvíz térre? Hogy találkozzunk ezzel az Alkörmössyvel?

– Nem. Kivéve persze, ha mindenképpen szeretnéd megtapasztalni, mi történik a rossz halandó kisfiúkkal, akik nem hallgatnak az öregebbre.

– Öregebbre? Ó, Istenem, mégis hány éves vagy?

– Mindenesetre elég öreg ahhoz, hogy a fejemmel, nem pedig egyéb testrészeimmel gondolkozzam. Nem érdekel, mit mondott Baradicskórós, nem fogjuk magunkat önként Alkörmössy kezére adni. Ezek a Virágok mind azt hiszik, hogy mindent tudnak, de én voltam a Városban az utóbbi időben, és hallottam, miket rebesgetnek az ottaniak. Azt, hogy Alkörmössy, és... – lehalkította a hangját, így Theónak olyan közel kellett hajolnia, amennyire a hóna alá támaszkodó Poppy feje engedte –...és ennek a leányzónak az apja nagyon is összetart. És mindketten országos barátai Tályoggyökérdy nagyúrnak, ami pedig a lehető legrosszabb hír most számunkra.

– Ki ez a Tályoggyökérdy? Nem hiszem, hogy hallottam már a nevét.

– Később még rengeteg időnk lesz ezt megbeszélni. Most pedig engedd meg, hogy egy kicsit beszélgessek a kis barátnőddel.

– Ő nem a...

Poppy mocorogni kezdett. Felemelte a fejét, és az ujjaival kifésült egy szemébe hulló tintafekete tincset. Rövidre vágott frizurája volt, talán még Almacsutka vörös hajánál is rövidebb, de most, hogy a kalaptűk nem tartották, úgy tűnt, állandóan a szemébe hull egy-egy tincse.

– Theo...? Ott vagyunk már?

– Még nem – felelte Almacsutka. – Feküdj vissza, és aludj. Poppy felült, nyújtózkodott, és nagyot ásított.

– Árny és patak, biztosan rettenetes látványt nyújtok! Mindjárt szólok a sofőrnek, hogy mindenképpen álljon meg valahol, ahol felfrissíthetem magam, mielőtt beérünk a Városba.

– Éppen ez az, amiről beszélni szerettem volna önnel, úrnőm – kezdett bele Almacsutka, a lány azonban felegyenesedett az ülésen, s azonnal megfogta Theo kezét.

– Odanézz, milyen közel vagyunk! Ugye mondtam, hogy nem lesz hosszú az út?

Éppen egy olyan úton haladtak, amely domboldalon haladt körbe, s kipillantva az utasteret a sofőrtől elválasztó füstüveg ablakon, Theo egy pillanatra nem értette, miről beszél Poppy kisasszony. Azután észrevette az első fényeket az oldalablakon keresztül.

A Város hatalmas volt, olyan nagy, hogy szinte az egész látóhatárt elfoglalta. Ebből a távolságból nem tudta megkülönböztetni az egyes épületeket, a fények azonban, amelyek megtöltötték a dombok közötti lapos völgyet, nem kerülhették el a tekintetét. Olyan gigantikus fénytenger volt az, mintha valami óriás egy egész szekérrakomány gyémántot, smaragdot és zafírt borított volna ki a földre, mintha a csillagok, melyek között nem sokkal korábban szállni érezte magát, egyszeriben mind alászálltak volna, hogy hópelyhekként rakódjanak egymásra.

– Ez... ez nagyon nagy.

Nem volt biztos abban, hogy odahaza, a Földön látott-e valaha ilyen hatalmas várost – legalább olyan nagyságrendű lehetett, mint New York, Tokió vagy Mexikóváros –, de arra is rádöbbent, hogy ebben a pillanatban a hasonlatok érdeklik a legkevésbé. Méltóságteljes, lenyűgözően gyönyörű volt, ráadásul mivel a fények csak néhány árnyalattal tértek el az általa megszokottól, alig tűnt idegennek. A szíve hirtelen nagyon gyorsan kezdett verni, de nem csak a csodálkozástól; a félelem is munkált benne, félelem ettől az egyszerre monumentális és rá nézve tökéletesen részvétlen várostól.

Nagyot nyelt, és néma csöndben bámult legalább fél percen keresztül, majd halkan énekelni kezdett:,Azt mondják, a neonfények vakítók a Broadway-n...” A régi dalt elnyújtott, bluesos stílusban adta elő, s amikor senki sem ellenkezett, elénekelte az „1Left My Heart in San Francisco” című számot is, utána pedig gyermekkorának egyik régi nótáját, amelyet eredetileg a Journey énekelt, végül pedig könnyed kis műsorát a „New York, New York”-ka\ fejezte be: „Ha ott si-ke-rül, mindenholsi-ke-rül...”

Erre szokták azt mondani, hogy az ember elfütyüli a saját temetési nótáját – jutott eszébe, amikor már majdnem a végére ért. – De kit érdekel?

– Olyan gyönyörű hangod van, Theo! – mondta Poppy, és erősen megszorította a kezét. – Ezeket a dalokat még sohasem hallottam... de még hasonlót sem. Honnan származnak?

– Egy másik világból – felelte neki, azután újra elhallgatott, és csak nézte csodálkozva a fantasztikus fénytengert.