35. EGYFAJTA EGYESÜEÉS

Ez alkalommal megint csak egyik elveszett szülője jelent meg álmában. Újra felhőkkel körülvéve állt, egy füsttel teli kórházi folyosón, vagy talán a lángokban álló Nárciszos-házban – a termekben heverő kísérteties alakok éppen úgy lehettek hamuval fedett hullák, mint kórházi köpenyt viselő betegek. Theo az apját kereste, utána kiabált – de nem „Pete”-nek nevezte (a húszas évei elején járva kezdte el a keresztnevén hívni, amikor is mind a ketten megpróbáltak valami közös érdeklődési kört találni), s nem is „apának”.

Apu! Apuci, merre vagy?

Mintha őt vette volna észre a forróságtól remegő levegőn keresztül, ahogyan éppen annak a folyosónak a másik végén eltűnik egy sarok mögött. A válla csapott, a feje tetején kopaszodik, és éppen a hawaii ingek egyikét viselte; minden szombat reggel ilyent vett fel, mintegy önmagának is bizonyítva, hogy a hétvége valóban elérkezett. Tinédzserként Theót végtelenül megdöbbentette, hogy az apja valóban menőnek látta ezeket a mintás ingeket, egyfajta lázadásnak a szürke öltönyök és undorító nyakkendők világa ellen.

Apu?

Most döbbent csak rá, illetve az álombéli Theo most döbbent csak rá, hogy sohasem köszönt el igazán tőle. Rendesen legalábbis soha. Csak szorongatta a kezét, miközben apja a kórházi ágyon feküdt utolsó agyvérzése után, de ha Pete Vilmos tisztában volt is azzal, hogy a fia és a felesége jelen vannak mellette, ennek mindenesetre semmi jelét nem adta.

Theo sietve ment végig a gyorsan sötétedő folyosón. Egyszerre sürgetően fontosnak érezte, hogy megtalálja az apját, és elmesélje neki mindazt, amit az öreg halála óta eltelt években elért és tett, bebizonyítva, hogy életének igenis van értelme; hogy az a szédítően sok év, amelyet Pete Vilmos folyamatos, kemény munkával töltött, mert csak így tudott ételt tenni a család asztalára, és ajándékokat a karácsonyfa alá, nem múlt el minden eredmény nélkül. De nem jutott eszébe semmi, amit elmondhatna neki. Mert ugye nincs semmi, amivel elbüszkélkedhetnél előtte, nem igaz? Éppen úgy senki vagy te is, mint ő volt. Mégis létfontosságúnak érezte, hogy utolérje ezt a csoszogó alakot, és beszéljen vele.

– Apu?

A füstön keresztül elérkezett hozzá a hangja, a távolság miatt alig hallhatóan.

– Theo? Merre vagy, Theo?

Megpróbált elindulni a hang irányába, azonban valami nagyon rossz megakadályozta ebben, megragadta a kezét, és visszafelé húzta. A többi beteg próbálja visszatartani... vagy talán mégis az áldozatok, az összeégett szenvedők, akik minden erejükkel megpróbálnak elmászni mellette a lépcső jelentette biztonság felé. Vajon a sárkány tért vissza? Erőtlenül hadakozott ellenük. Még mindig hallotta az apját, de mintha már távolodni kezdett volna.

– Theo, ébredj fel! – Most már más hang szólt... női hang. – Theo, valaki téged keres.

Remegve ébredt, saját összegyűrt ruháiba gabalyodva, Poppy karjával a válla körül.

– Van itt valaki – mondta a lány.

Theo megrázta a fejét, próbálva egységes egésszé gyúrni a számtalan gondolattöredéket, de nemigen járt sikerrel. Azután, amikor újra meghallotta azt a hangot, hirtelen maga sem tudta volna eldönteni, vajon valóban az apját hallja-e, vagy csak apja nyugalomra nem találó lelkét; a szíve hatalmasat dobbant, a bőre pedig bizseregni kezdett.

– Theo? Itt vagy, Theo?

– Ó, Istenem... hiszen ez Kamber! Teljesen elfeledkeztem róla. Most nem itt kellene lennem, hanem... – Gyorsan felült, és rángatni kezdte magára a nadrágot. – Hol van Kamber? És miért halljuk ennyire tisztán?

– Mert szerintem csak néhány méterre járkál.

Poppy anyaszült meztelenül feküdt mellette, és úgy tűnt, kicsit zavarban van. Nagyon zavaró volt a gondolat, hogy itt van, ebben a varázspavilonban ^egy gyönyörű és meztelen lánnyal, akit még alig ismer, s közben valaki éppen őt keresi. A csillagok szűrt fénye egyenetlen foltokat festett Poppy tejfehér bőrére, miközben a lány felült.

– Akkor miért nem...? – Eszébe jutott a válasz. – A bűbáj.

– Csak lépj ki a pavilonból, és azonnal észre fog venni – felelte Poppy, halvány mosollyal.

Még mindig egy lábon ugrálva próbált belebújni a nadrágjába, amikor keresztülhatolt a varázsfalon.

Egy pillanatig semmit nem érzett, azután azonban az éjszaka dermesztő hidege azonnal körülvette. Kamber mindössze néhány tucat lépésnyire járt tőle, valamivel lejjebb a töltésgáton, és mivel a hátát fordította felé, észre sem vette Theót, amíg az nem szólt oda neki.

– A Ligetre mondom, a frászt hoztad rám! – mondta a takarosdi. – Hol voltál? Már kezdtem félni. Azt hittem, hogy az az élőhalott valami esetleg idejött és elragadott! Már nem egészen egy óránk maradt csak napkeltéig.

Azután gyanakvón megkérdezte:

– Te meg miért járkálsz idekint félmeztelenül?

– Majd később elmagyarázom. Ne haragudj, de elfelejtkeztem a találkozónkról. Pár perc múlva a sátornál leszek. Szittyósási Kamber megrázta a fejét.

– Nem oda megyünk. A tábornak ebben a végében, a folyó partján van az új találkozási pont. Ha odaérünk, magad is megérted, miért. Komolyan mondom, nagyon aggódtam miattad... már mindent bejártam, hogy megtaláljalak. Biztosan nincs semmi baj?

– Persze, és ne haragudj, amiért ilyen problémát okoztam. Tudod mit? Menj előre, én pedig hamarosan utolérlek.

A takarosdi még mindig furcsa tekintettel nézett rá.

– Egészen biztos, hogy jól vagy?

– Igen. Most pedig indulj!

Kamber lassan bólintott, azután megfordult, és elindult a töltésgáton vissza, a tábor irányába.

Annak ellenére, hogy alig több mint néhány méternyire állt tőle, Theo alig tudott visszatalálni a pavilonba: most, hogy a hold már lenyugodott, azt a halvány kis fodrozódást, amit a levegőben keltett, nagyon nehezen lehetett megkülönböztetni a folyóról felszálló párafelhőktől. Ez alkalommal egészen más érzés volt keresztüllépni a falon, a hidegből kilépve, behatolni a kis, zárt helyre, ahol meleg a levegő, és mindent betöltenek szerelmük illatai.

– Most már menned kell. – Poppy felvette a blúzát, de még nem gombolta be. Theo hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy leheveredjen a lány mellé, végigcsókolja gyönyörű lábát, feszes bőrét, közvetlenül a csípője fölött. Persze tisztában volt vele, hogy ha most odafekszik, képtelen lesz rávenni magát, hogy újra felkeljen.

– Igen – mondta végül. – Tudom, hogy mennem kell. Gomb valamiért nagyon fontosnak tartotta, hogy mindenképpen elinduljunk még napkelte előtt.

– Kicsoda ez a Gomb?

Theo habozott. Most már megbízott a lányban, még szép, hogy megbízott, ennek ellenére nem volt szándékában további veszélyeknek kitenni. Mit is mondott Gomb nemrégen? „Az ember nem mondhatja el azt, amiről nem tud.”

– Csak egy barátom a táborból. Egy goblin.

– Szeretném, ha rávehetnélek, hogy maradj – mondta hirtelen Poppy, szomorkás mosollyal. – Úgy értem, szeretném, ha rávehetnélek, hogy maradni akarj, de tudom, hogy ez nem volna helyes. Ha nem olyan fajta ember volnál, aki bármikor képes kiállni a barátaiért, akkor nem is volnál az az ember, akibe... aki iránt ilyen mély érzelmeket táplálok.

Tehát erről van szó? – töprengett Theo. Váratlanul döbbent rá, milyen hatalmas jelentőségű események várnak rá, és még az álmai vagy Poppy jelenléte sem volt képes elterelni erről a gondolatait. Gyengének érezte magát, és forogni kezdett a gyomra. Tehát így lesz az ember kevésbé felszínes. Megteszi azt, amit tennie kell, mindegy, mennyire rossz érzései is vannak ezzel kapcsolatban, mennyire szeretne inkább fülét-farkát behúzva elmenekülni, és akkor mindenki kiváló fickónak fogja tartani? Akkor mindenki sír a temetésén? De persze volt mindebben valami olyasmi is, ami megerősítette az elhatározását még akkor is, ha olyan lecke volt ez, amit talán már túl későn tanult meg ahhoz, hogy hasznát vehesse – egy újabb ösvény, amelyen felfedezheti magát. Poppy azt gondolja, ilyen vagyok, éppen ezért ilyen is vagyok számára.

– Nem akarlak itt hagyni! – Semmi más nem jutott az eszébe. – De mindenképpen mennem kell.

– Tudom. – A lány újra felöltötte az arcára azt az áthatolhatatlan, hűvös maszkot, azonban már nem tudta igazán hatékonyan használni, és nem is mert belenézni Theo szemébe. – Én... szeretnék adni neked valamit. Jobban mondva két valamit.

– Az egyik kesztyűdet, hogy a lándzsámra tűzhessem, amikor a csatába indulok?

Poppy ránézett, szemében mérhetetlen zavarral.

– Miért vinnél magaddal lándzsát?

– Nem akarok, csak... tudod, az én világomban régen a lovagok ezt tették a szívszerelmüktől kapott ajándékkal.

– Nos, amit most adok, arra szeretném, ha sokkal jobban vigyáznál, és nem tűznéd fel semmilyen lándzsára.

Először is a kezébe nyomott valamit, ami méretre és alakra is éppen olyan volt, mint egy hosszabb fajta ajakrúzs.

– Ha a helyzet úgy hozza, ezzel bármikor elérhetsz. Komolyan mondom, Theo. Bármi legyen is, amire szükséged van, megszerzem neked. Ha pedig rám lenne szükséged, azonnal ott termek... nem érdekel, hogyan.

Theo csak nézte az apró, ezüstös fénnyel csillogó pálcát.

– Könnyen lehet, hogy egy ideig nemigen lesz alkalmam senkit sem felhívni, de azért kösz. Miután... miután túl leszek azon, amin most túl kell esnem, nagyon jó érzés lesz úgy felhívni téged, hogy közben Sztridinek nem kell emiatt fejgörcsöt kapnia.

Poppy mosolygott, a szeme azonban nedvesen csillant meg.

– Ajánlom, hogy azonnal hívj, ha tudsz. Csak ennyi. Ezenkívül szeretném, ha ez is a tiéd lenne.

Előhúzta a blúza nyaka mögül a vékony ezüst nyakláncot s a rajta lógó medált. Az este során ez volt az egyetlen holmi, amit végig magán hagyott. Most levette, és Theo felé nyújtotta. Amikor a férfi jobban megnézte a medált -amiről eddig azt hitte, hogy egy kis pénzérme –, látta, hogy a félholdat ábrázolja, és az egyik, íves része mintha fényesre csiszolt opálból volna.

– Ez édesanyám családi sírboltjának egy darabjából készült. Még tőle kaptam.

– És mit lehet vele tenni?

– Tenni? Semmit. Csak olyasmi, amit ő adott nekem... ez volt az egyetlen dolog, amit nekem ajándékozott. Nagyon fontos számomra, Theo, és azért adom most oda neked, mert mindenképpen azt szeretném, ha visszajönnél hozzám.

Arra számított, hogy valami tündérbűbájt fog neki adni a lány, valami mágikus talizmánt, amely megvédheti a veszélyek elől, és egy pillanatra szinte csalódottnak is érezte magát emiatt, hiszen hamarosan szüksége lesz minden kis segítségre, amit csak kaphat. Azután sikerült felfognia, milyen óriási jelentőséggel bír, hogy Poppy éppen ezt ajándékozta neki, és úgy érezte, valami hatalmasra dagad a mellkasában, egyfajta néma eksztázis töltötte el, ami sokkal nagyobb és sokkal erőteljesebb, mint bármelyik, amelyet azon az éjszakán a lánnyal átélt.

– Köszönöm. – Nem volt könnyű kipréselnie magából a szavakat. Óvatosan akasztotta a nyakába a láncot, és hagyta, hogy a hold a mellkasára hulljon. – Köszönöm. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy visszahozhassam neked.

Poppy felnevetett, ám a hangja fájdalommal és haraggal volt terhes.

– Ez annyira kegyetlen! Pedig tudtam, hogy megvan az oka, amiért nem akarok újra beleszeretni senkibe, de soha, soha nem gondoltam volna, hogy... – Küszködve próbálta összeszedni magát. – Csókolj meg, és menj, Theo. Siess!

– Egyedül is haza tudsz majd menni...?

– A fekete vasra, légy szíves csókolj már meg, és tűnj el végre! A szívem mindjárt meghasad.

– Az enyém is – felelte Theo, és maga is megdöbbent azon, hogy amit mond, szóról szóra igaz.

Kamber a fekete vízzel ömlő folyó partján várta, de nem volt egyedül.

– Ruhafogas? – Theónak kétszer is meg kellett néznie a goblint, hiszen még mindig akadtak gondjai azzal, hogy egyiket a másiktól megkülönböztethesse. – Hát te mit csinálsz itt?

– Gomb azt mondja, nem volna valami okos dolog keresztülmennünk a Városon, hogy eljussunk a... oda, ahová el akarunk jutni-magyarázta Kamber Theónak. – Legfeljebb a szélén mehetünk végig, és ehhez a legjobb, ha a folyót választjuk.

– Ez persze még mindig nem magyarázza meg, miért vagy te is itt – szólalt meg Theo, Ruhafogas felé fordulva.

– Csak azért, mert én tudok úgy is evezni, hogy közben nem csapok akkora zajt, mint egy fuldokló troli – felelte a goblin, és keskeny szeme sárgán csillogva tükrözte vissza a csillagok ragyogását. – Ti pedig nem.

– Ja, nos, akkor... örülök, hogy velünk jössz.

Ruhafogas egy kis csónakra mutatott, amely alig volt több keskeny kenunál.

– Gyertek.

– És hol van Sztridi? – kérdezte Theo, miközben betolták a csónakot a folyó lustán ömlő vizébe. – Reméltem, hogy ő is velünk jöhet arra az esetre, ha nem is tudom, mondjuk valami riasztóval vagy varázskerítéssel találnánk szembe magunkat vagy ilyesmi...

– Gomb azt mondta, ma mindenképpen szüksége van rá – válaszolta Kamber. – Valamint azt is, hogy szerinte nem a ^jutással lesznek gondjaink.

Theo hagyta, hogy ezek a szavak beleivódjanak a gondolataiba, miközben a csónakban ülve néma csöndben haladtak a folyón egy olyan pont felé, ahol az egy újabb csatornával egyesülve, kiszélesedett. Theo és Kamber a csónakban fogyasztotta el a kenyérből és édes sajtból álló reggelijét, amit a takarosdi hozott magával, mialatt Ruhafogas átevezett a folyó teljes szélességén, hogy a távolabbi parthoz egészen közel haladhassanak tovább. Theo karcsú cölöpökre épült házakat vett észre maguk fölé tornyosulni, és némelyeknek az ablakában még világosságot is látott. Ezek alatt, akár egy móló cölöpéire telepedett kagylók, kisebb és sokkal szerényebb házak is pettyezték a partvonalat.

– Kik laknak itt? – kérdezte Theo suttogva.

– Nereidák – felelte Kamber.

Ruhafogas mindkettejükbe belefojtotta szót, karmos kezének egyetlen mozdulatával.

A kis öblökben és kikötőkben néhány nagyobb hajó is horgonyzott, fényesen csillogó, sokárbocos tengerjárók, amelyek sokkal inkább hasonlítottak az ókori Róma által használt trirémákra vagy egy-egy fejjel lefelé fordított százlábúra, mint bármilyen, Theo által ismert modern hajóra. Ezektől eltekintve azonban rajtuk kívül senki más nem járt a folyónak ezen az ágán. Theo azon tűnődött, ez vajon mindennapos-e, vagy csak a Virágok által bevezetett kijárási tilalom miatt van. Pedig jobban szerette volna, ha még néhány más vízi jármű is szeli a folyót az Ys felé haladva, ha másért nem is, legalább azért, hogy az ő csónakjuk sokkal kevésbé feltűnő legyen. Habár Ruhafogas tényleg egészen a part mellett maradva haladt, és ígéretéhez híven csak annyi zajt csapott, amennyit a vajba belemetsző kés ad, Theo képtelen volt lerázni magáról a kiszolgáltatottság rettenetes érzését.

Végül, amint befordultak a Holdáradós egyik kanyarjában, és meglátták maguk előtt elterülni az Yst a maga teljes valóságában – olyan hatalmas volt a fekete víztömeg, hogy a Város legvakítóbb fényforrásai is alig érték el őket –, Ruhafogas kiemelte az evezőket a vízből.

– Innentől kezdve egy szót se – mondta nekik olyan halkan, hogy Theo alig hallotta. – De még át kell adnom Gomb üzenetét, miszerint a mai napon kínálkozhat talán a legjobb alkalom arra, hogy továbbmenjetek a Tályoggyökérdy-házba.

– Hogy mi? – kérdezte Theo. – Ez meg mit akar jelenteni? Ruhafogas megvonta a vállát.

– Most már tényleg egy szót sem akarok hallani! Nagyon közel járunk.

A goblinok számára, töprengett el rajta Theo, a „közel” szónak egészen furcsa jelentése lehet, hiszen ezt követően még negyedórán keresztül eveztek folyamatosan. A folyópartnak azt a részét, amelyet a ködön keresztül kivehettek, mindenfelé lerobbant ipari épületek borították, a raktárak és konzervüzemek egykoron virágzó tuendehoni megfelelői. Az épületek némelyike láthatóan még mindig használatban volt – cégtáblák világítottak reszketegen a falakon, olyan feliratokkal, mint „Szivárvány töve Raktározási Vállalat”, vagy „Grotta mindenkinek”. A többit azonban minden bizonnyal régóta nem vette igénybe senki, és ahogyan a reggeli nap első sugarai megvilágították a falakat, Theo még kivehette némelyiken a felfestett reklámokat – és akadtak olyanok, ahol a felső réteg nagy darabokban leszáradt, láthatóvá téve az alatta lévő eredeti feliratot. Elég közel haladtak a parthoz, így kiolvashatta némelyiket. „Kilpi király tengeri csemegéi”, hirdette az egyik büszkén, mellette a reklámmal, amely egy igencsak ijesztő, halhoz hasonló, humanoid alakot ábrázolt, fején koronával, kezében pedig egy hatalmas kosár hallal és kagylóval: „Ő Királyi és Királynői felségei, valamint az udvar hivatalos szállítója az Ys gyümölcseiből. „

Valami csapott egyet a vízben, és Theo azonnal a hang irányába nézett, kicsit megdöbbenve, hogy Ruhafogas ennyire elővigyázatlan volt. A goblin azonban éppen ennyire mérgesen nézett vissza Theóra, azt hívén, hogy ő csapott bele a vízbe. Theo tekintetét megragadta valami a sötét vízben, közvetlenül a csónak mellett: a felszín alatt közvetlenül ugyanis fakókék fénypontok egész tömege mozgott. Először azt hitte, apró kis világító halak lesznek azok, azonban ez a mozgás még csak nem is hasonlított azoknak a halcsapatoknak a mozgására, amiket otthon a tévében a természetfilmekben látott. Azon vette észre magát, hogy lenyűgözve figyeli, mint közeledik a felszínhez egyre jobban a ragyogó fénytömeg, de beletelt még néhány pillanatba, míg rádöbbent, hogy amit figyel, az bizony egy emberi alak, amely a legkisebb erőfeszítés nélkül követi őket a vízben. Hanyatt fordult, Theóra nézett. Az arca úgy világított, mindössze pár centire a felszín alatt, akár egy óra fehér számlapja. Találkozott a tekintetük – most már kétségtelenül látta, hogy egy nő az, akinek a szeme hatalmas volt a keskeny arc méretéhez képest. Minden furcsasága ellenére is gyönyörű volt. Az igéző szemek feketék voltak, nagyon feketék... feketébbek még a víz sötét mélyénél is, és egyre csak nőttek, vonzva Theót, aki lassan közelebb hajolt. Nagyobbak lettek... egyre nagyobbak...

Ahelyett, hogy a hívogató sötétségbe merült volna, valaki hirtelen olyan erővel rántotta hátra, hogy a tüdejéből egyetlen pillanat alatt kiszaladt minden levegő, s a fejét alaposan be is verte a csónak másik oldali kávájába. A kis lélekvesztő ijesztően imbolyogni kezdett, amint nagy nehezen, támolyogva sikerült visszamásznia a padra. Ruhafogas karmos kezeinek villámgyors és különlegesen erős szorítása még másodpercekkel az után is fájt, hogy a goblin már elengedte Theo karját. Kamber jottányit sem mozdult, csak meglepett arccal figyelte a jelenetet. Theo végignézett társain, majd újra a felszín alatt csillogó emberi alakra fordította a tekintetét. Az lelassított, és kezdett mind jobban elmaradni mögöttük. A szikár, ragadozókéhoz hasonló vonások most már a legkevésbé sem tűntek emberinek. Mintha bizonyos hűvös csalódottság töltötte volna el, amely úgy maradt mellette, akár egy kellemetlen szag, és még akkor is érezte, amikor az alaknak már régen nyoma veszett a sötét mélyben.

Theo úgy remegett és kapkodott levegő után, mintha valóban belezuhanva a vízbe, az életéért kellett volna küzdenie. A nimfakötés, mely még mindig a csuklójára volt hurkolva, egyszeriben különösen szorosnak tűnt, és olyan forrónak, hogy a bőrét is égette. Theo odabólintott Ruhafogasnak, jelezve, hogy köszöni, s megértette, miért volt szükség arra, amit tett. Gyanította, hogy a felszín alatt úszó alakot sokkal jobban érdekelte ő maga, mint útitársai bármelyike.

Annyira vékonya határ ebben a világban – emlékeztette magát – az óvatos figyelmeztetés és az öngyilkosság – vagy még ennél is rosszabb – között.

Ruhafogas egyenletes sebességgel, néma csöndben evezett, így Theo másodperceken keresztül nem is vette észre, hogy a goblin már kiemelte az evezőket a vízből, és a csónak fokozatosan lassul. Éppen egy dokk tartóoszlopai között haladtak, és habár maguk a dokkok fából készültek, az oszlopok ősrégi kőből faragott hengerek voltak, úgy emelkedve ki a folyóról felszálló párából, akár egy félig alámerült Stonehenge maradványai. Korhadó, vízzel átitatódott falétra csatlakozott az elsőhöz, és felfelé vezetett egy csapóajtón keresztül, a rózsaszínes hajnali égbolt irányába. A goblin újra a szája elé tette egy ujját, jelezve, hogy mindenképpen csendben kell maradniuk, majd a létra felé mutatott. Miközben Theo bizonytalanul felállt, majd fellépett a létrára és felment annyira, hogy Kamber is jöhessen, Ruhafogas újabb jelet mutatott – Theo ennek a jelentésével kapcsolatban még csak találgatni sem tudott volna –, azután megfordította a csónakot; néhány szívdobbanásnyi idő múlva már nem is látszott a párafüggöny mögött. A döbbenettől tágra meredt szemmel nézett le Kamberre. A takarosdi, habár éppen annyira ijedtnek tűnt, mint Theo, csak megrántotta a vállát. Ő talán korábban már hallotta, hogy Ruhafogas nem fog velük tartani, de láthatólag akkor is különösnek tartotta, hogy még csak nem is utalt a visszatérésre. Theo hirtelen nagyon nehezen tudta magát meggyőzni arról, hogy nem éppen most árulták el azok, akikben megbízott.

Mert mit gondoltál, mi lesz?– kérdezte egy belső hang. – Nem te vagy a legfontosabb sem Ruhafogas, sem Gomb életében. Te akartál mindenképpen eljönni ide, és akár meg is öletni magad egy barátod megmentéséért cserébe. Nos, ők, ahogy ígérték, segítettek neked idejutni. Most már csak magadra számíthatsz.

Felmászott a létra tetejére, ám nem kis bártorságot kellett magában összeszednie ahhoz, hogy a fejét feldughassa a nyitott csapóajtón keresztül. Az alaposan elkopott pallókból készített futójárdán teremtett lelket sem látott, és még a raktárépület falán sem lehetett észlelni semmi különlegeset; hosszú, sófoltokkal tarkított deszkákból állt, amelyek némelyikén egyes helyeken nyomokban még megmaradt az eredeti fehér festés. Meg akarta kérdezni Kambertől, miként lehetséges, hogy éppen egy ilyen lerobbant, romos épületben lakik egész Tuendehon egyik legveszélyesebb teremtménye, de ha a nyikorgó deszkák által keltett zaj még nem keltette fel a bent lakók figyelmét, hogy valaki járkál odakint, nem akarta megtenni helyettük ez a szívességet.

A takarosdi egészen közel jött hozzá a háta mögött, és leguggolt. Együtt hallgatóztak, de csak az oszlopokat csapkodó hullámok zaja, a tengeri madarak rikoltozása, valamint egyszer, röviden, egy teljesen idegen dallamot éneklő, távoli hang jutott el hozzájuk az egyébként álladó zajon túl. Theo nagy lélegzetet vett, felállt, majd a fapallókból rakott járdát követve elindult a víztől távolodva, az épület oldala felé. Egy nagyon hosszú kőmóló végén álltak, amely legalább száz méterre benyúlt a Holdáradósba, nem messze attól a résztől, ahol a nagy folyam az Ysszel találkozott. A mólón mindenféle méretű és formájú, sorsára hagyott épület sorakozott, egészen a legvégéig, mintha valami különös cirkuszvonat lett volna, amely ráhajtott a mólóra, és éppen mielőtt a mozdonya a vízbe zuhanhatott volna, szerencsésen megállt. Azonban ha az épületet, amelybe menniük kellett, a vonat mozdonyának tekintjük, le kell szögeznünk, hogy a legkevésbé sem tűnt a többi közé valónak: jellegtelen, szögletes építmény volt, amelyen egyetlen ablak sem látszott. A napkeltét megelőző halvány fényben magas, dísztelen falai mintha gigantikus kőkoloncokból készültek volna; a talapzata pedig mintha egy özönvíz előtti templomhoz tartozott volna eredetileg, melyben az áldozatként bemutatott emberek sikoltoztak félelmükben és fájdalmukban.

Nyugi – mondogatta magában Theo. – Ne akard még annál is rosszabbá tenni a helyzetet, mint amilyen. Ezek az ablaktalan falak azonban kellemetlen érzést keltettek benne. Vajon ki képes ilyen körülmények között élni? Ki volna az, aki egy ehhez hasonló, hosszú, alacsony dobozházat épít egy móló végére, és eszébe sem jut, hogy legalább néhány nyílást hagyjon a falon, amelyen keresztül a friss tengeri szél befújhat; amelyen keresztül kilátása nyílna a torkolatra és a tengerre? Egyszeriben másnak látta már a raktárépületet; nem templomnak vagy valami magánrezidenciának, hanem egy gigantikus szögletes élőlény külső vázának.

Ahelyett, hogy az épülethez jobban illeszkedő lett volna, a falban elhelyezett ajtó kicsi volt, tökéletesen mindennapi, szélcserzett fából való, egyetlen, megfeketedett bronzkilinccsel. Ilyent használna az is, aki esetleg kincsesraktárt építtetne a Szfinx talapzatába. Theo Kamberre nézett, aki olyan volt, mintha egyetlen hangos kis zörejre is nyakába szedné a lábát, hogy mentse a bőrét – de nem tudta kárhoztatni emiatt, hiszen ő is éppen így érezte magát. Pontosabban szólva, ott rohannék közvetlenül mögötte. Reszkető kézzel nyúlt a kilincs felé. Hiszen ez őrültség – mondta magában eközben. Ez csak egy raktárépület. Még ha tele van is mindenféle szörnyekkel meg fegyveresekkel vagy... vagy bármivel, kívülről nézve akkor sem több puszta raktárépületnél, nekem pedig nincsenek telepatikus képességeim. Miért kellene hát úgy érezni magam, mintha a következő pillanatban a Poklok Kapuin lépnék keresztül?

Mielőtt még hozzáérhetett volna, az ajtó tökéletes némaságban kitárult. Theo ijedten kapott levegő után, és hátraugrott, ugyanis a lelke mélyén arra számított, hogy valami nyálkás, túlvilági teremtmény kinyúl a sötétből csápjával, megragadja, és magához rántja őket. De persze semmilyen végtag nem tűnt fel a továbbra is tárva-nyitva maradt ajtón túl. A sötétség tökéletesen áthatolhatatlannak tetszett.

Bárki vagy bármi legyen is az... mostanra biztosan tudja, hogy itt vagyunk. Nem volna értelme továbbra is óvatoskodni. Ennek ellenére, mégsem érezte jó ötletnek, hogy elkiáltsa magát: „Halló!”

– Tudunk világítani valamivel? – suttogta Kamber felé.

Kamber, aki félelemtől elkerekedett szemmel, láthatóan teljesen képtelen volt elfordulni a sötét nyílástól, többször is megrázta a fejét, mire felfogta, mit kérdezett Theo, s a fejrázásból gyors bólogatás lett. Előhalászott a zsebéből egy apró lidérclámpást, hasonlót ahhoz, amelyet a föld alatti garázsban is használtak. Végigsimította a hüvelykujjával, majd amikor mocsárszínű fénye lassan erősödve ragyogni kezdett, átadta Theónak.

Amint a férfi átlépett a küszöbön, az első dolog, amire felfigyelt, hogy a kis lámpás fénye egyáltalán nem hatol különösebben messzire – nem látott egyebet, mint a saját karját és lábát, valamint egyfajta függőleges, sima felületet a két oldalán, amely minden bizonnyal a fal lehetett. Az odabent uralkodó sötéten ezzel szemben képtelen volt a fénye áthatolni. Csak annyit lehetett egészen biztosan mondani, hogy a sötét, szőnyeggel fedett folyosó viszonylag hosszan folytatódik. Ezenkívül – tudatosan vagy tudatlanul – a levegőben terjengő különös, kellemetlen szagra is felfigyelt. Ez az édes-savanykás bűz nagyon hasonló volt annak a teremtménynek a szagához, amely háromszor is rátalált három különböző, de kivétel nélkül rothadó testben, kicsit később azonban rájött, hogy sokkal összetettebb annál. A rothadás bűze semmivel össze nem téveszthetően volt jelen benne, ezenkívül azonban keveredett még hozzá ismeretlen, édes fűszerek aromája, valamint a növésben levő, életteli dolgok élénk esszenciája. A szag miatt, melyet úgy lehetett volna jellemezni, mint egy maroknyi nedves föld és frissen szakított fű illatát, amely az égő kén bűzével, a whisky és fahéj illatával, valamint ürülék és még számtalan beazonosíthatatlan dolog szagával keveredik, azonnal könnybe lábadt a szeme.

Bármilyen furcsa volt is, nem tudta rávenni magát, hogy az ezen való töprengéssel vesztegesse az idejét, éppen úgy, ahogyan nem törődött őrült módon túllőtt kasztanyettáshoz hasonló sebességgel kalapáló szívével sem, miközben a szinte tökéletes sötétségen próbált lépésről lépésre keresztülóvakodni a – Theo véleménye szerint elromlott – lidérclámpás halvány fényében. Kinyúlt a kezével arra a részre, ahol a falat sejtette, és óriási megkönnyebbüléssel konstatálta, hogy hűvös, kemény és éppen csak nedves felületet érintenek az ujjai. Az egyik lábát előrecsúsztatta, és rádöbbent, hogy a padló folytatódik előtte. Lehajolt, a gömböt egészen közel, a cipője magasságában tartva, amikor az egész folyosó váratlanul fénybe borult.

– Theo...?

– Csss!

Az egész villámgyorsan és zökkenőmentesen ment végbe, és valószínűleg semmi köze nem volt a kezében tartott lidérclámpáshoz. Néhány szempillantás után már látta, hogy hosszan elnyúló folyosó egyik végében állnak, amelynek falai matt feketére vannak festve, és a lábuk alatt a puha szőnyeg is éppen ilyen árnyalatú. A folyosó távolabbik végén ajtót vett észre, amely mintha saját fényt bocsátott volna ki, és amelynek a közepén egyetlen, aranyszín névtábla volt csupán.

Vajon kinek a neve áll rajta? Ez azonban csak a kíváncsiság egyetlen, apró kis szikrája volt a rettegés felhőjében, amely úgy támadt fel és suhant tova, mint a vihar elől menekülő madár. Kamberre nézett. Kamber visszanézett rá. Theo számára teljesen nyilvánvalónak tűnt, hogy ha bármelyikük is esetleg azt javasolná, forduljanak vissza, ahelyett hogy végigsétálnának ezen a hosszú, fekete folyosón az ajtóig, a másik gondolkodás nélkül beleegyezne.

– Almacsutka – emlékeztette magát. – Almacsutka azzal a dugóhúzóval, miközben egy olyan ember életéért harcol egy élőhalott szörnyeteggel, akit még csak nem is ismer.

Annak ellenére, hogy a szőnyeg tökéletesen elnyelte minden lépésük zaját, mire elértek az ajtóhoz. Theo úgy érezte, kőtalpú cipőben járkálnak egy légbuborékos csomagolóanyaggal fedett talajon, ugyanis mintha minden léptük fülsiketítő zajt csapott volna a fejében. A különös szagok miatt kicsit szédülni kezdett, de ahelyett hogy ezzel a félelmei elszálltak volna, olyan érzés tört rá, mintha alaposan beszívott tinédzserként vezetve, éppen egy rendőrautó mellett állna meg a pirosnál.

Az ajtón levő névtáblán a „Lépj be” felirat állt, szinte gyermekszemen odakapart betűkkel. Miközben Theo figyelte a feliratot, az vízhez hasonló mozgással folyt le a névtábláról, és helyét a következő pillanatban már a „Tolni” felirat vette át.

Valaki nagyon vicces kedvében van! A harag visszaadta bátorságának legalább egy kis részét, ami azonban csak igen vékony rétegben borította be a benne tomboló gigantikus rémülettömeget. Kinyúlt, belökte az ajtót, majd belépett.

A helyiség, amelybe jutottak, tökéletes ellentétben állt azzal, amire a jellegtelen folyosó után számított. Mindenféle holmik álltak összevissza hegyekbe halmozva olyan magasan, hogy a legtöbb méterekkel nyúlt a feje fölé. Több ezernyi felismerhetetlen holmi volt mindenfelé szétszórva, látszólag véletlenszerűen; mintha valaki jókora sebességgel egymásba tolt volna egy régimódi patikát, valamint egy különösen nyugtalanító játékokkal teli játékboltot, majd a maradványokat bőségesen széjjelszórta volna az alexandriai könyvtárban. A rózsaszínes-lilás hajnali fény sokszögű, magas tetőablakokon keresztül tört be a helyiségbe, és ahogyan megvilágította a halmokat, Theónak az jutott eszébe, hogy mintha egy fura Disneyland-menet közepébe csöppent volna.

Annyira elkápráztatta és lenyűgözte a látvány, hogy csak akkor vette észre a háta mögötti sötétségben mozgó hatalmas alakot, amikor az már a mellkasa köré fonta egyik karját, tökéletesen mozdulatlanságra kárhoztatva, miközben a másik karjával a fejét szegezte magához. A testére csavarodó kar olyan hihetetlen erővel szorította, hogy amikor meglepetésében kifújta a levegőjét, már nem is tudott újra lélegzethez jutni. Érezte, hogy felemelik, míg tehetetlenül lógó lábakkal nem kapálózik a levegőben, sikertelenül küzdve, hogy egy korty levegőhöz juthasson. Szikrák táncoltak a szeme előtt. Minden vörösbe fordult, utána elfeketedett.

Bár valaki beszélt hozzá, először nem is jött rá arra, hogy ébren van, nem emlékezett arra, hol van, de még arra sem, hogy pontosan ki ő. Maga a hang is nagyon különös volt, éppen olyan testetlennek tűnt, akár a lehullott levelek között játszadozó szélé, mindemellett azonban szokatlan módon annyira hangosnak tűnt, mintha a beszélő elég kicsi volna ahhoz, hogy egyenesen Theo fülében ülve beszéljen.

–...Elnézést – mondta ez a furcsa, lélegzetszerű hang. – Attól tartok, nem bánnak az emberrel valami finoman. Ugye már felébredtél?

Ekkor ugrottak be az emlékei, mire a szíve azonnal sokkal gyorsabban kezdett verni. Ez persze cseppet sem segített kínzó fejfájásán.

Ez nem jó. Valami nagyon nem jó történik.

Theo a földön hevert. Kamber mellette feküdt, a karja úgy nyúlva el a teste mellett, mintha egy dobozba óvatosan visszacsomagolt játék baba volna. Az arcára áttetsző membrán feszült, ami olyan megdöbbentő és furcsa voit, hogy egy boldogtalan pillanatig Theo azt hitte, a takarosdit megnyúzták.

– Ne aggódj, nem halott – magyarázta a láthatatlan jelenlét. – Csak kapott egy burkot. Alszik. Egyedül akartam beszélni veled.

Theo guggolásba emelkedett, jobbra-balra forgatva a fejét, próbálva rálelni a hang forrására.

– Én is itt vagyok, ebben a helyiségben – szólalt meg foglyul ejtője. – De hidd el, nem akarsz látni. Sokkal jobb lesz, ha ott maradsz, ahol vagy.

Theo úgy tett, mintha még mindig az Eltávolítót keresné, már ha valóban ő beszélt hozzá, ezalatt azonban maga alá húzta mindkét lábát, és feltűnés nélkül próbált úgy helyezkedni, hogy minél gyorsabban cselekedhessen. Agyának egyik fele folyamatosan ordította, hogy azonnal rohanjon az ajtó felé, utána tovább, amerre lát, hagyja a fenébe Szittyósási Kambert és Almacsutkát.

Eközben azonban Theo azon is gondolkozni kezdett, vajon milyen gyorsan és milyen messzire lenne képes elvonszolni a tehetetlen takarosdit, és egyébként is, mi volt az, ami olyan könnyedén lekapcsolta mindkettejüket.

Megfordult és megragadta Kambert, de abban a pillanatban, hogy az ujjai a ruhájához értek, két fakó színű alak emelkedett ki az ajtó körüli árnyékból, majdnem olyan magasak, mint egy-egy ogár, csak azoknál sokkal merevebben mozogtak. Theo nem mert mozdulni, hiszen a teremtmények egyre csak jöttek feléjük, és mindössze néhány méterre megálltak. Úgy néztek ki, mintha életre keltett szobrok volnának – ráadásul annak is durva kidolgozásúak, hiszen jellegzetességeik alig látszottak krétafehér bőrük alatt, a szemek pedig mindössze apró fekete pontok voltak. Egy megdöbbent pillanattal később rájött, hogy nem is szemek ezek, csak lyukak egyenesen a masszív, halott arcba ütve.

– Légy szíves, ne akarj kikezdeni velük – szólalt meg a hang. – A mandragórumok nem képesek finom bánásmódra, és nem sok kedvem van megint kivárni, míg magadhoz térsz.

– Mandragórum...? – A két tökéletesen egyforma arc mozdulatlanul, egykedvűen nézett rá. Mintha éppen csak most keltek volna életre, és jöttek volna ide a Húsvét-szigetekről.

– A mandragóra gyermekei. Mindegyik ilyen rabszolga közvetlenül a nagy gyökerek egyikéből lett kifaragva. Az igazat megvallva különösen időigényes az előállításuk, a gyökerek fellelése pedig nagyon hosszadalmas, unalmas és veszélyes folyamat, de ha egyszer sikerült életre kelteni őket, igen hasznos szolgák tudnak lenni. Hihetetlenül erősek, és a fájdalomra körülbelül annyira érzékenyek, akár egy gőzmozdony. Mindemellett, mint az előbb mondtam, nemigen lehet őket alkalmazni olyan bonyolult feladatok elvégzésére, mint hogy ragadjanak meg valakit, de ne zúzzák szilánkokra a csontjait. Es hidd el, nagyon nem szeretném, ha arra kellene utasítanom őket, hogy keményebben lépjenek fel veled szemben.

– Már korábban is láttam egy ilyet – Theo lassan visszahúzta a kezét Kamber kabátjáról. A legjobb megoldásnak ebben a pillanatban az tűnt, ha továbbra is szóval tartja az Eltávolítót. Talán mégsem olyan rossz a helyzet, mint először tűnt. Elképzelhető, hogy minden vendégével ugyanígy bánik. -A Nárciszos-házban is megjelent egy ilyen. Közvetlenül azelőtt, hogy...

– Igen. – Mintha őszinte sajnálat csendült volna az Eltávolító hangjában. – Egy kiváló gyökeret pocsékoltak el akkor, és miért? Hogy Tályoggyökerdy kárörömmel nézhesse a művét.

– Maga... maga tudott róla? – Csak ebben a pillanatban döbbent rá, hogy nem elég, hogy tehetetlenül fogságba esett, de talán ez a teremtmény sokkal inkább szövetségese Tályoggyökerdy frakciójának, mint azt Gomb és Kankalinos legvadabb álmaiban is sejthette. Talán már kapcsolatba is lépett velük. – Maga tette? Vagy segített nekik végrehajtani ezt a rémséget?

Nem úgy tűnt, mintha az Eltávolítónak különösebben rosszulesne a gyanúsítás.

– A sárkányokra gondolsz? Nem, nem... Tályoggyökerdy Nidrusnak minden képessége megvan arra, hogy segítség nélkül is eltervezzen és véghezvigyen ilyesmit. Ó igen, nagyon is megvannak a képességei.

Különös kis felhanggal csendültek a szavak. Theo újra körülnézett a helyiségben, és észrevette, hogy az északi sarok még a raktárépület többi részénél is mintha athatolhatatlanabbul sötétnek tetszett volna. Mintha egy egészen apró kis mozdulatot is látott volna. Az Eltávolító minden bizonnyal ott ül, abban a koromfekete sarokban, és úgy nézi őt, mint egy kincsei felett őrködő, vénséges sárkány.

– Mit fog most tenni velem?

Legnagyobb meglepetésére az Eltávolító nevetéssel válaszolt, de nem amolyan filmbeli főgonosz-hahotázással, inkább úgy, mint aki valóban kiválóan szórakozik.

– Tudod, azt, hogy rövid távon, most azonnal mit tervezek veled kapcsolatban, még nem tudom egészen pontosan... A hosszú távú terveimbe azonban hamarosan beavatlak. Ebben a pillanatban azonban szeretném még egy kicsit kiélvezni a helyzet fekete iróniáját.

– Iróniáját? – Theónak úgy tűnt, hogy ha más nem, legalább az elkövetkező néhány percben életben maradhat. Újra és újra, most már alaposabban kezdte feltérképezni a környezetét. Amint a szeme egyre jobban hozzászokott a helyiség félhomályosán tompa megvilágításához, már egészen bizonyosra vette, hogy pontosan tudja, hol van az Eltávolító: messze egy sarokban ül, félig elrejtőzve a körben álló, lefüggönyözött szobrok mögött. Gyakorlatilag egy magas támlájú széket vélt felfedezni amott, amelyen egyfajta nagyon összetett árnyék ült. Theo tett felé egy lépést.

– Ne! – szólalt meg azonnal az árnyék. – Már megmondtam... nem fog tetszeni, amit látsz.

– Nagyon sokféle szörnyűséget láttam már, amióta ideérkeztem. Mennyivel lehet maga rosszabb mindennél?

– Meglepődnél, ha tudnád – érkezett a felelet. – Egyébként pedig nem kizárólag a te érzéseid miatt aggódom. Én... magam is nagyon szégyellem, amivé váltam.

Theo hátrált néhány lépést. Az a kicsi, amit a széken ülő teremtményből ki tudott venni, valóban nagyon zavaró volt – pálcavékony végtagok, hártyavékony hullámok s csillogó nedvesség.

– Értettem... szóval akkor ott tartottunk, hogy irónia.

– Igen, ironikus, hogy miután olyan elképzelhetetlenül nagy energiát fektettem bele tökéletesen eredménytelenül a te idejuttatásodba, te mégis itt vagy nálam. Mégpedig önként és dalolva.

Újra felhallatszott a suttogásszerű nevetés.

– Ezt meg hogy érti?

– Az irrha, amit utánad küldtem... amelyik kétségtelen, hogy azóta is a nyomodban van. Van bármi halvány fogalmad is arról, milyen kimondhatatlanul hatalmas energiamennyiségre van szükség egy ilyen megidézéséhez az ősrégi, eonok óta halott helyekről? És milyen, nagyrészt régen feledésbe merült tudás kell ahhoz, hogy egyáltalán itt tarthassam a lélegző világban ennyire hosszú időn keresztül?

– Maga küldte rám azt az izét? – A pánik, ami az előbb már elcsendesült benne valamelyest, most a másodperc töredéke alatt újra hatalmába kerítette, lázas hidegrázásként rohanva végig a testén. – Akkor... akkor maga tényleg Tályoggyökérdynek dolgozik.

Tehát mégis hiábavaló volt minden. Nem elég, hogy nem sikerült kiszabadítania Almacsutkát, azt is elérte, hogy a rosszfiúknak addig se kelljen tétlenül várniuk, míg ő elérkezik a Tályoggyökérdy-házba.

– Istenem, én tényleg kész idióta vagyok.

– Meglehet, azonban ez azért kicsit bonyolultabb. Igazság szerint mindig abban reménykedtem, hogy előbb még én is beszélhetek veled. Az irrhát tisztán csak az ösztönei vezérlik, és kényszeríti a cél, ami miatt megidéződött. Ebben az esetben csak egyvalami van, ami kényszeríti... az, hogy téged elfogjon, és idehozzon, erre a szent helyre.

– Hogy azután maga átadhasson Tályoggyökérdynek, learassa a babérokat, és közben szép kis summát is keressen. – Theo oldalra fordította a fejét, és a földön fekvő Kamberre nézett, a burokkal fedett arcára, az alvás közben ritmusosan emelkedő és süllyedő mellkasára. -Maga rohadék. Kényszerítenem kellene, hogy azonnal öljön meg... vagy az egyik gyökérszörnyével kellene megöletnem magam. Még az is sokkal jobb, mint bármi, ami Tályoggyökérdy és Csattanómaszlag kezei között érhet. – A félelem és a mérhetetlen düh szülte gondolat volt ez. – De tudja mit? Üzletet ajánlok. Engedje el! – Kamberre mutatott. – Őket nem a takarosdi érdekli. Engedje szabadon, én pedig nem fogok ellenállni.

– Érdekes – hangzott az egykedvű válasz. – Kész volnál feláldozni magad egy barátért? Tudod, hogy amit terveznek, az a szörnyűnél is rosszabb? Es nem csak a te számodra?

Theónak eszébe jutott, miket mondott neki Mályvarózsay azon a délutánon, ott, a Nárciszos-házban, nem sokkal a támadás előtt.

– Ugye az Óéjszakáról beszél? Azt készülnek rászabadítani a halandó világra. Fekete mágia, olyan hatással, mint egy pusztító szökőár... – Abban a pillanatban, ahogy ezeket a szavakat kimondta, Theo már tudta, hogy nem áldozhatja fel magát sem Szittyósási Kamber, sem Almacsutka vagy bárki más miatt. Fogalma sem volt róla, Tályoggyökérdyék szerint mit tudhat, ennek ellenére nem kockáztathat. Hirtelen sarkon fordult, és teljes erejéből az ajtó felé kezdett rohanni.

Nem sok híja volt, hogy kiérjen; legalábbis számára úgy tűnt. Ujjai már a kilincshez értek, amikor az inge hátulját egy tészta színű kéz markolta meg, és habár az anyag abban a pillanatban elrepedt a varrás mentén, elég ideig kitartott ahhoz, hogy a teremtmény halálos szorításba foghassa Theót. Rúgott és csapkodott, körmeivel próbálta elérni a mandragórum arcát, kikarmolni a szemét, bármit, csak minél jobban feldühítse. Tisztában volt vele, hogy ezek lehetnek életének talán utolsó pillanatai; hogy minden bizonnyal éppen most választotta az öngyilkosságot, ahelyett hogy Tályoggyökérdy frakciójának eszközévé váljon, de bár ujjaival mélyen a teremtmény szemébe nyúlt, gyakorlatilag nem talált ott semmit, amivel fájdalmat okozhatott volna; a dohos, rostos anyag egyszerűen szétfoszlott, és nedves foltokban csöpögött ingének ujjára. A teremtmény magához húzta, teljesen köré fonta a karjait, hogy hamarosan képtelen volt mozdulni. Látása azonnal elhomályosult a harag és a kétségbeesés miatt szemébe gyűlő könnyektől.

– Rohadj meg! – sikoltotta, az árnyak közül figyelő lény felé. – Ha maga nem hajlandó megölni, akkor majd ráveszem Tályoggyökérdyéket, hogy megtegyék. Sohasem kapják meg tőlem azt, amit akarnak.

– Ez utóbbi ígéretedet biztos vagyok benne hogy nem túl sokáig leszel képes megtartani, ha egyszer elkezdtek megdolgozni – hallatszott a száraz hangú válasz. – Azonban teljesen félreértettél. Az irrha nem azért hozott volna el énhozzám először, hogy személyesen adhassalak át a Tályoggyökérdy-frakciónak, hanem azért, hogy beszélhessek veled. Nem egyedül Tályoggyökérdy Nidrus az, aki nagyon régóta várja, hogy szíve vágya végre beteljesüljön. Tudod, nekem is szükségem van a segítségedre.

– A segítségemre? Maga megőrült! Inkább meghalok, és ha akarja, máris kezdheti a hüvelykszorítókkal.

De a hangja nem hallatszott túl meggyőzően, hiányzott belőle a határozottság. Tudta, hogy még a legkeményebb, vasakaratú ember is előbb-utóbb beadja a derekát kínzóinak, őt pedig mindennek lehetett nevezni, csak vasaka-ratúnak nem. Egyetlen megoldás lehetett tehát: ezt az Eltávolító-lényt olyan sokáig beszéltetni, amíg csak tudja, és várni, hogy újabb, jobb lehetősége nyíljon a menekülésre. Eszébe jutott Poppy telefonja, és egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy talán együttműködést tettethetne, és adandó alkalommal jelezhetne neki valamiképpen. De vajon a lány mit tehetne érte? Kocsiba szállna az iskolai barátnőjével, és idejönne? Hiszen már így is sikerült cserbenhagynia két legjobb barátját, Almacsutkát és Kambert; nem teheti meg, hogy még Poppyt is belerángatja ebbe az egészbe.

– Tehát át akarja verni Tályoggyökérdyt? – jegyezte meg. – Valószínűleg sikerült találnia egy másik megbízót is, aki talán többet fizet azért az információért, ami tudtomon kívül a fejemben van.

– Hidd el, nagyon sajnálom, hogy ennek így kellett történnie, Theo. így is elég sok nyomja a lelkiismeretemet azért a szenvedésért, amit rád és a tieidre hoztam, de a szükség nagy úr.

– Lelkiismeret? Az istenverte tündéreknek nincs lelkiismerete! Minden nép közül, aki ebben a világban él, maguk a legönzőbb rohadékok, akikkel csak találkoztam. Még Hitler sem lett volna képes arra, amire Tályoggyökér-dy készül. Még ő sem pusztított volna el egy egész világot csak azért, hogy hatalmon maradhasson.

– Szerintem viszont megtette volna, ha van rá alkalma – felelte az Eltávolító. – Emellett azonban ez a vád nem teljesen igazságos. Tudod, egyáltalán nem vagyok tündér. Vagy legalábbis nem vagyok valódi tündér.

– Akkor mégis micsoda maga? Ne mondja, hogy szörnyeteg, mert azt magamtól is látom.

– Arról, hogy szörny vagyok-e, még sokáig vitatkozhatnánk. De hidd el, sokkal kevésbé tartozom ebbe a világba, mint te.

Theo rémülete hirtelen nehéz, kényelmetlen fásultsággá változott.

– Nem érdekel. Magasról teszek a problémáira, és a találós kérdéseire is.

– Pedig reméltem, hogy sokkal simábban folyik majd le ez a találkozás -szólalt meg a hang az árnyak mélyéről, de csak hosszú szünet után. – Talán tényleg nem erősségem a bemutatkozás. Amikor erre a napra készültem, egészen bizonyosra vettem, hogy majd lesz alkalmunk rendesen beszélgetni egymással, ha már ilyen sok közös van bennünk.

– Sok közös? Maga most hülyéskedik? Hiszen maga... maga egy szörnyeteg! Egy gyilkos, olyan, aki pénzért rabol embert! Még azokat a szemeteket is elárulta, akik pedig felbérelték magát!

– Ezek mind igazak lehetnek, Theo. Ettől eltekintve azonban nálam közelebbi családtagod nem él, és komolyan azt reméltem, hogy civilizált beszélgetést folytathatunk.

– Micsoda? Mi a fenéről beszél?

Az Eltávolító megköszörülte a torkát, olyan hangot hallatva, mint amikor a szél egy darab újságpapírt sodor végig egy mocskos sikátorban.

– Én... Eamonn Dowd vagyok... illetve voltam.