10.

A leghosszabb és leggyötrelmesebb telek is elmúlnak egyszer. Boldogan tapasztalták ezt a Poltava körül táborozó svédek is. Ők, akiket pedig hazájukban sem kényeztetett el a természet, még kevésbé uruk és parancsolójuk, XII. Károly, úgy üdvözölték az Azovi-tenger felől érkező első langyos szelet, mint a megváltást. Már aki megérte. És csak az érte meg, akinek vas volt a szervezete és acél a lelke. Amikor a tavaszi napsugarak éles fényében először szemlélte meg a király annyi dicsőséget aratott ármádiáját, nem ismert rá.

Ez a rongyos kísértetekből álló csontváz sereglet lenne az ő vitéz, mindenen keresztülgázoló hada? De mégiscsak az! Az oszlopok tökéletes négyszögben állnak, a vonalak nyílegyenesen feszülnek, a puskacsövek egyszerre és villámgyorsan pattanak a fejek fölé tisztelgésre. A vezényszavak harsognak, az őket követő mozdulatok kemények és gyorsak. Ezek a katonák rongyosak, soványak, éhesek, de katonák. Sőt: svéd katonák. Ezekkel lehet harcolni és lehet győzni.

Győzni fogok, mert győznöm kell! − kiáltotta magában a király, és érezte, hogy elfogja a mámor, amit olyankor érzett, amikor a maga formálta, nagyszerű embergépezetet a hatalmában tudta. − Nincs csodálatosabb, mint amikor az életösztöntől hajtott embereket egyetlen szóval, egyetlen mozdulattal az ellenség gyilkos puskatüzébe lehet küldeni − gondolta a király. − Pedig azok nem kiválasztottak, akikre az Úr küldetést bízott, és ennek folytán mindaddig sérthetetlenek, amíg feladatukat nem teljesítették. Így hát ő az Isten meghosszabbított keze, amely a tűzbe vezényli a katonákat, vagyis maga is isten egy kissé.

A tél folyamán, mint már említettük, új szövetséges után nézett.

Különös, de Károly, akit mindig az eszmények, elsősorban pedig a keresztény eszmények vezéreltek, ezúttal nem zavartatta magát attól a körülménytől, hogy a törökök mohamedánok, és ott, ahol megtelepednek, írmagját is megpróbálják kiirtani mindenféle egyéb vallásnak, mivel − nézetük szerint − csak ők igazhitűek. Hanem a törökökkel dűlőre jutni valamiben, ahhoz kellett aztán az ügyesség és a türelem! Amellett − az az igazság − a törököknek nem nagyon fűlött a foguk ahhoz, hogy Péter cárba belekössenek.

Mindazonáltal − így gondolták a török fővárosban − nem haszontalan dolog egy vasat a tűzben tartani, ha az amúgy is ott van: hadd higgye XII. Károly svéd király, hogy a Porta a barátja, hogy számíthat rá. Amennyiben sikerül legyőznie Pétert, talán ők, a törökök is mozdulnak, addig meg folyjanak csak a véget nem érő tárgyalások.

Annyira óvatos volt a szultán és környezete, hogy vazallusának, Giraj krími tatár kánnak is megtiltotta, hogy részt vegyen Károly háborújában a cár ellen. Pedig 30 ezer lovas igen jól jött volna Károlynak, mert az ő lovai is, lovasai is megfogyatkoztak a hideg és az ínség következtében.

Nem maradt más hátra, mint egyedül állni a sarat az orosz sereggel szemben, amely azonnal mozogni kezdett, amint ezt az idő engedte.

Az orosz taktika nem változott. A svédek sem éjjel, sem nappal nem érezhették biztonságban magukat: valahol mindig felbukkantak az oroszok. A villámgyorsan lebonyolított kisebb csetepatékban persze semmi sem dőlt el, de kölcsönös veszteségekkel járt.

A harci helyzet úgy alakult, hogy oroszok voltak a Vorszkla folyó mindkét partján. A jobb parton Poltavában azok, akik a várat meg az ott felhalmozott élelmet, hadianyagot és felszerelést védték. A túlsó parton pedig a cár hadainak zöme táborozott, azok az ezredek, amelyek Grödnótól kezdve tisztes távolból kerülgették a svédeket.

Az ostrom lassan haladt, és nem volt eredményes. Ostromágyúk és lőszer nélkül nem lehet bástyákat ledönteni.

Az egyetlen gyengéje az volt a poltavai erődítménynek, hogy kevés katona védte. A svéd ostromgyűrű viszont lehetetlenné tette, hogy a túloldalon álló töméntelen orosz katonából néhány ezredet „átdobjanak”.

Mensikov úgy vélte, hogy mivel előbb-utóbb úgyis sor kerül a Vorszklán való átkelésre, tutajokra szükség lesz, idejekorán el kell tehát kezdeni a gyártásukat, és majd ezek szállítják Poltava megritkult védőinek is az erősítést, így is történt.

Egy holdtalan éjszakán, amikor,a svéd őrök az orrukig sem láttak, megparancsolta néhány száz kalmük lovasának, hogy úsztassanak át a folyón, kerüljék meg a svéd főerőket, és minél szélesebb fronton, minél nagyobb lármát csapva, rontsanak rá az ostromló csapatokra. Nyargalásszanak ide-oda, vagdalkozzanak, csörömpöljenek, mintha tízezren lennének.

Amint a bal parton meghallották a túloldali harci zajt, azonnal megindultak a katonákkal dugig rakott tutajok. A várban már várták az erősítést, „nyílpostán” megkapták jó előre az értesítést. A kapitány maga is felkészült az erősítés fogadására.

Sorra emelkedtek az emberekkel megrakott pallók, majd üresen a vízig süllyedtek megint. Hang alig hallatszott, csak a víz csobbant néha, amikor a sötétben valamelyik katona nem jó helyre lépett, és belecsúszott a folyóba.

Mire a túlsó parton elült a csatazaj, és a kalmükök visszatértek az innenső partra, kétszázzal több lett a várvédők száma.

Azontúl, ha az időjárás kedvezett, megismételték az utánpótlás szállítását, amíg egy éjszaka egy svéd parti őrjárat fel nem fedezte a turpisságot. De akkor már ötezer emberrel több forgatta a fegyvert Poltava falain. Az ostrom egyre reménytelenebbnek látszott.

A Poltavában tárolt élelem és felszerelés reményében Károly elhatározta, hogy a nagy áldozattal, de biztos eredménnyel kecsegtető rohamot választja.

Elkésett vele. Éppen parancsot akart adni a vár elleni rohamra, amikor jelentették, hogy a Mensikov és Seremetyev tábornok vezetése alatt álló orosz haderő megkezdte az átkelést a Vorszklán.

– Rájuk csapjunk, felség? − kérdezte Renskjöld marsall.

– Eszébe ne jusson! − rázta fejét a király. − Ne zavarjuk őket. Minél többen jönnek át, annál többet fogunk megsemmisíteni. Elérkezett a perc, amelyre olyan hosszú ideje várok. Jöjjön.

Lóra ültek, és egy század katona kíséretében megközelítették a Vorszklát. Hanem akkor már ott álltak lesben az átkelést biztosító és azt megelőzve a folyón átúsztató lovasok, és − parancs szerint − azonnal rácsaptak a közeledő svédekre.

Amint az ilyenkor mindig történni szokott, az első sortűz, a támadók puskacsöveiből villant föl, majd villogni és csattogni kezdtek a kardok is.

Károly hallotta a csattanást, ahogy az egyik golyó eltalálja és átfúrja a csizmáját. Majd iszonyú fájdalom hasított a sarkába. Egy pillanatra elsötétült előtte a világ, de erőt vett magán, és derekasan forgatva a kardját, három oroszt kivetett a nyergéből, majd a futásnak eredő lovasokat egy-mérföldnyi úton üldözte. Amikor azonban újabb orosz lovasszázadok tűntek fel, parancsot adott a visszahúzódásra.

Ezután tisztes távolból, egy kis dombocska tetejéről szemlélték egy ideig az oroszok sürgölődését, majd visszalovagoltak a táborba.

A király lovásza már-már a zabláért nyúlt, hogy tartsa, amíg a király leugrik a nyeregből, amikor döbbenten rápillantott a csizmájára: a sarkától a hegyéig teljesen átitatta a vér.

– Felség! − kiáltott a lovász. − Megsebesült?

– Semmi az egész − legyintett a király, és ájultan lefordult a nyeregből.

A király sátra dugig volt tábornokokkal, amikor a hadsereg valamennyi orvosa megvizsgálta a király összeroncsolódott sarkát, és konzíliumot, azaz orvosi értekezletet tartott a teendőkről.

– Hadd halljam, mi az ítélet.

– Ahhoz, hogy megmentsük felséged életét, térd alatt le kell vágni a lábat, mert ha elüszkösödik, az átterjed az egész testre.

Hirtelen csend lett. Aztán pedig valósággal felzúgott a jelenlevők csoportja. Az elszörnyedés érthető volt. Károly mint csonka lábú rokkant, még rossz álomnak sem volt elképzelhető.

– Nincs más mód? − kérdezte Károly. − Nem lehet megmenteni a lábamat?

– Ha vállalja a kockázatot és a nagy fájdalmakat, felség, − mondta az egyik orvos −, akkor én megkísérlem. A műtét elég nagy vérveszteséggel fog járni, mert jókora vágásokra lesz szükség; hozzá kell férnem a csontokhoz, hogy kiszedjem a szilánkokat, és helyre tegyem, ami elmozdult. Ha felséged szervezete elviseli, nyert ügyünk van.

– Máris kezdheti − mondta Károly. − De ha lehet, úgy dolgozzék, hogy magam is lássam, mit csinál. − Azzal elküldte a tábornokokat, és érdeklődéssel figyelte, hogyan dolgozik az orvos.

Világosszőke haja egyre sötétebb árnyalatot vett fel, majd a homlokát is kiverte a veríték. De a közel egyórás műtét alatt egyetlenegy nyögést vagy fájdalmas hangot sem hallatott, sőt úgy beszélgetett közben az orvossal, mintha egy harmadikon végeznék a műtétet. Ez 1709. június 27-én történt. Miközben az oroszok szépen, módszeresen átkeltek a Vorszklán, Károly eszméletlenül, forró testtel hánykolódott a fekhelyén. Sebláza volt. Már az életéért aggódtak, de július 2-ára, mintha csak megérezte volna, hogy szükség van rá, magához tért.

– Nyugtalanok a katonák − mondta Renskjöld marsall, amikor Károly a csapatok hangulata iránt érdeklődött. - Villámgyorsan elterjedt felséged sebesülésének híre, napokig nem látták. Ennyi elég, hogy halálhírét költsék. Mutatkoznia kellene előttük.

– Mehetünk − válaszolta Károly, − Nyergeltesse fel a lovamat.

– Szó sem lehet róla, felség − szólt közbe az az orvos, aki a műtétet végezte, és aki azóta is éjjel-nappal a király mellett tartózkodott. − A sebe friss, egy hevesebb mozdulattól felszakadhat, június 27-e óta ma tért először magához. Tudom, hogy XII. Károly nem húsból és vérből van, mint a közönséges emberek, de vasból sem.

– Pedig a cár is Vasfejűnek becéz.

– Ez igaz, felség, csakhogy nem a feje, hanem a sarka sérült meg.

– De ha a katonák látni akarnak!

– Ahhoz hozzájárulok, hogy hordágyon vigyék felségedet a katonák közé.

– Hordágyon? Engem?

– Ha felséged nem röstell olyan ruhában járni, mint a közönséges gyalogos − jegyezte meg Renskjöld −, akkor vitetheti úgy magát, mint a közönséges sebesültet.

Ez hatott.

A hordágyon ülő királyt kitörő lelkesedés fogadta. Tombolt az éljenzés, levegőbe repültek a kalpagok, hüvelyükből kirepültek a kardok, még sortűz is eldördült volna, ha szigorú büntetés terhe mellett nem kellett volna, minden töltet puskaporral zsugori módjára takarékoskodni. Károly láthatta, hogy hadserege számít rá, vagyis ő számíthat a hadseregére.

Két nap kellett hozzá, amíg az oroszok kifújták magukat az átkelés és az új terepen való elrendeződés után. Aztán lassan megindultak előre. Mindennap csak egy keveset haladtak, de július 7-én már harcközelben voltak.

Azon az éjjelen Renskjöld marsall, aki Károlyt helyettesítette mint fővezér, felkereste királyát.

Alapos katona volt, pontosan tudta, hány orosz áll vele szemben. Jól ismerte azonban Károlyt, aki számokról nemigen kívánt hallani. Pedig az arányok aggasztóak voltak.

32 ezer orosz gyalogossal szemben nekik csak 10 ezer maradt a hadiszerencse és a természet jóvoltából. A lovasok aránya sokkal jobbnak ígérkezett: míg az oroszoknak csak 10, nekik 14 ezer lovasuk állt csatára készen. Ezzel szemben az oroszok 72 ágyúból álló tüzérséget vonultattak fel (ezek nagy része ráadásul kitűnő minőségű svéd ágyú volt), míg nekik mindössze négy, hosszabb csatára nem elegendő lőporral.

Amikor Renskjöld marsall beszámolt róla, hogy az oroszok magas földbástyákat emeltek, és azokat megrakták ágyúkkal, a király szeme felcsillant.

– Már megint csapdát építettek maguknak, mint Narva mellett.

Egyébként is kísértetiesen hasonlított a helyzet a hajdanihoz, Károly első világraszóló csatájához. Egy vár a folyó mentén, amely az oroszok kezén van (bár akkor Narvát a svédek védték, és az oroszok voltak azok, akik hiába vívták hónapokon keresztül). Az oroszok azonban itt is túlsúlyban vannak, akárcsak akkor, és ismét sáncok mögé rejtőznek a svédek elől, akárcsak akkor. Ám legyen! Ha ők ragaszkodnak a hagyományokhoz, a svédek is megtehetik, hogy hagyományos, azaz teljes győzelem legyen a végeredmény.

− Döntő és megsemmisítő csata legyen, marsall − mondta a király, miután végighallgatta Renskjöld jelentését. - Ne várja meg a hajnalt. Még sötétben álljon rohamra készen az egész gyalogság Lewenhaupt tábornok vezetésével. Amint ellátni a sáncokig, azonnal induljon a gyalogság, és olyan formációban rohanja meg a sáncot, hogy egy-egy oszlopnyi jusson a földbástyákra, ahol a cár az ágyúkat helyezte el. A tüzérséget és a kezelőszemélyzetet sortűzzel és szuronnyal le kell kaszabolni, hogy az ágyúk többé ne árthassanak a további, előnyomuló egységeknek. A sánc mögé betört gyalogság ezután derékszögben jobbra fordul, és a felfejlődőben levő orosz alakulatok közé tör, azokat összezavarja és elpusztítja, ahogy lehet. Creutz tábornok a lovasság élén beékelődik az orosz lovasság és a gyalogság közé, meggátolja, hogy az a szorongatott gyalogság segítségére siessen. Bekeríti, amennyit tud, megsemmisít belőle, majd nekiront a már amúgy is szorongatott orosz gyalogságnak, és a svéd puskásokkal együttműködve, nekiszorítja az egész hadsereget a Vorszklának. A többi a víz dolga. Kérdés? Megjegyzés?

„Van, felség, nem is egy. Mi lesz, ha az oroszok, akik maguk is csatára készülnek, idő előtt észreveszik, hogy támadásra készülünk? Teljes lehetetlenség vaksötétben lárma nélkül felsorakoztatni 10 ezer gyalogost. Hát még 14 ezer lovast! Ha kötőféken vezetik a lovakat a kijelölt helyre, akkor is egy tompa dübörgés lesz az egész vidék. Amellett a lovaknak nem tilthatjuk meg, hogy nyihogjanak és nyerítsenek. És elég, ha egy elkezdi. Olyan zenebona kezdődik, hogy csak a süketek nem ébrednek fel rá. Márpedig ha elmarad a meglepetés, akkor az egész tervnek módosulnia kell.

Felséged úgy tesz, mintha az orosz hadsereg még mindig az a birkanyáj, lenne, amelyet Narvánál halomra öldöstünk, és a folyóba szórtunk. Márpedig felséged is tapasztalhatta, hogy úton-útfélen támadnak, hogy már nem rettegnek tőlünk, és még a király legkegyelmesebb sarkába is belelőnek alkalmasint.” Mindezt persze hang nélkül, csak magában mondta a marsall, ő fogja vezetni a harcot, és csak annyira tartja majd magát a király haditervéhez, amennyire lehet. Megrázta tehát a fejét, engedélyt kért a távozásra, és a sátrába tért, hogy néhány órát aludjék.

Még jócskán sötét volt, amikor riadóztatták a katonákat. Furcsa riadó volt; kürtharsogás és dobszó nélkül, vezényszavak nélkül. Csak sűrű csoszogás, elfojtott káromkodások jelezték, hogy a katonák megbotlanak, egymásba gabalyodnak. A puskák és szuronyok egymáshoz koccanása festette még alá a csendes zúgást. A lovak bezzeg sokkal hangosabbak voltak: félénken fel-felhorkantak a sötétben, nyihogtak, fújtak, prüszköltek, ahogy egymáshoz dörzsölődtek, vagy az előttük megtorpanóba ütköztek.

Az oroszok valóban nem voltak süketek. Alig egy félórával a svédek első mozdulatai után már harsogtak a kürtök, peregtek a dobok, hasogatták az éjszakai csöndet a vezényszavak. Az orosz hadsereg is csatára készült.

Oda a meglepetés − gondolta Renskjöld marsall. − Akkor majd másként.

Amint a lábukig láttak a katonák, már indította a támadást. Azért azonban, hogy az orosz lovasság, amely már készenlétben állt a szárnyakon, ne zavarja az előrenyomulást, saját lovasságát küldte ellenük. Azok el is húztak a gyalogság mellett, és közeledtek az oroszok felé. Ők azonban nem várták be a svédeket.

Nagyjából félúton találkozott a két lovasság. Mindenképpen a svédek voltak fölényben: majdnem másfélszer annyian és sokkal különb lovasok, mint az orosz lovasság mellé beosztott sokféle félnomád és kozák gerillaféle.

A harc nem is tartott sokáig. Kürt harsant az orosz sáncok mögött, és lovasságuk hirtelen abbahagyva a karddal való vagdalkozást, teljes vágtában visszafelé húzódott.

Addigra már a svéd gyalogság is megközelítette a sáncot. Szokásos gyors tempójukkal nyomultak előre feltűzött szuronnyal. És akkor megszólalt az orosz tüzérség. A kartáccsal megtömött ágyúk rendet vágtak az előnyomuló svédekbe. Az első sorokat újabbak követték, és amikor azok elérték az előbbi, bizonyára „belőtt” vonalat, megint sortűz dördült. A hullámokban előrenyomuló svéd ezredeket valósággal megtizedelte az orosz tüzérség. De hát éppen az volt a feladatuk, hogy először is ezeket az ágyúkat némítsák el.

A feladat háromnegyed részét viszonylag hamar teljesítették is: négy bástya közül háromban elhallgattak az ágyúk, de a negyedik szinte folyamatosan köpte a tüzet. Az oroszok jól kihasználták, hogy viszonylag sok az ágyújuk, így akármilyen sokáig tartott is egy-egy ágyú megtöltése, mindig készen állt néhány az elsütésre.

A svéd lövészek megkerülték a bástyát, hogy majd hátulról rohanják meg, de az körbe volt rakva ágyúkkal, és onnan is kartácstűz zavarta el őket. Amikor végre olyan közel jutottak, hogy az ágyúk tüze nem tehetett kárt bennük, akkor meg gyalogsági sortüzek fogadták őket a bástyáról, sőt a bástyát körülvevő árokrendszerből is.

Lewenhaupt látva, hogy ez a bástya szívósan ellenáll, és akadályozza az általános előnyomulást, hat ezredet irányított át a másik szárnyról, hogy végezzenek vele. Rohamot roham után vezényeltek a tisztek, de valamennyi roham megakadt már az ágyútűzben vagy azt követően a gyalogság sortüzében. A hadsereg többi része lassan a Vorszkla felé szorította az oroszokat, de emezek az ezredek lemaradtak. Most már öt orosz katona jutott egyetlen svédre.

Közben Creutz tábornok az eredeti tervnek megfelelően tömör oszlopokban az orosz lovasságra rontott. Ez azonban nem ámult el a teljesítményén, mint Kliszównál a lengyelek, hanem még mielőtt a svéd túlerő legázolta volna, teljes vágtában visszavonult. Creutz szívesen üldözte és megsemmisítette volna az orosz lovasságot, de nem tehette, mert a gyalogság bajba került, annak kellett segítenie.

Az elfoglalt tüzérségi állások között felsorakozott a svéd gyalogság, hogy a felfejlődő és előnyomuló orosz ezredekre rontson, még mielőtt azok is harcképesek lennének. De ez nem sikerülhetett. Amióta az oroszok észrevették, hogy a svédek csatára készülődnek, és aztán amíg a svéd gyalogosok a tüzérségi bástyákat ostromolták, bőven volt idejük soraik rendezésére.

Lewenhaupt tisztán látta, hogy az ő hatezer emberéhez viszonyítva micsoda irdatlan tömeg az, amely szemben áll vele. De nem számolt, támadott. Ez az, amit nem kellett, sőt nem lett volna szabad megvárniuk az oroszoknak. Ha ők megelőzik a svédeket, akkor hullám hullám után nyomul előre, és valósággal lehengerlik a jóval kisebb számú, rongyos és kiéhezett svéd sereget. Így azonban a helyzeti előny − mint mindig − a támadóé volt. Narva azonban mégsem lett a poltavai megingásból.

Maga Péter cár állt egy ezred élére, és valósággal nekisöpörte a hátrálókat a svédeknek. Muszáj volt harcolniuk. És akkor megindult az orosz henger. A hármas sorokból álló lövészalakulatok előrementek, lőttek, helyet adtak az utánuk következőknek, akik megint sortüzet adtak le. És ez így ismétlődött mindaddig, amíg a svédek, szemben az ólomesővel, rájuk nem rohantak feltűzött szuronnyal. De már az oroszok is értettek a szuronyharchoz. Lőporfüst, vérszag, emberi ordítás, hörgés, fegyverdörgés, acélcsörömpölés gabalyodott össze kavargó gomolyaggá.

De hol van Creutz? Lewenhaupt azt az üzenetet küldte neki, és tudta: Creutz meg is kapta az üzenetet, hogy hagyja abba az üldözést, és Renskjöld parancsa szerint támogassa a gyalogság harcát, azaz kerítse be az orosz gyalogságot, és tapossa szét harci rendjét. És Creutz nincs sehol.

Közben tombolt a csata. A király is odahúzatta magát kerekekre szerelt hordágyán, hogy lelkesítse az egyre nagyobb nyomás alatt, már-már hátráló gyalogságot. A két lovat kilőtték, a hordágy kerekét két kisebb ágyúgolyó törte darabokra, a király a földre gurult. Lábsebe felszakadt, a vére ömleni kezdett. Erre elkapta egy gazdátlan ló kantárszárát, nyeregbe vetette magát. Abban a pillanatban, közvetlen közelből golyót röpítettek a ló szügyébe, az összerogyott. Testőrtisztje segítette föl a holtsápadt királyt a saját lovára, és megpróbált néhány katona segítségével utat vágni. Mert addigra megint történt valami.

Mensikov, amikor tapasztalta, hogy sikerült leráznia magáról az üldöző svédeket, lovasai élén, nagy kanyarulattal, visszaindult a csatatérre. Jókor érkezett, hogy megadja a svéd gyalogságnak a kegyelemdöfést, és Creutz lovasai egy csoportját, amely végre odavergődött, a svéd gyalogságon átgázolva megfutamítsa. Immár ő volt számbeli fölényben, mert a svéd lovasság zöme beleragadt a Vorszkla kiöntésének süppedékes, mocsaras mezejébe. Még dél sem volt, és a svédek megsemmisítő vereséget szenvedtek.

Az egész hadszíntér annyira áttekinthetetlen volt, a cár és hadvezérei annyira nem mertek hinni a saját szemüknek, hogy nem adtak parancsot a svédek üldözésére. Attól tartottak, a lovasság csak azért vonult vissza, hogy aztán a svéd tartalék gyalogsággal együtt újabb támadásba kezdjen. Ezért fontosabbnak tartották saját ezredeik rendbe szedését. Pedig övéké lett volna a teljes svéd szekértábor valamennyi irattal, a pénztárral (amely persze úgyszólván üres volt).

Csak akkor értette meg a cár, hogy micsoda teljes és tökéletes győzelmet aratott, amikor katonái egyik svéd tábornokot a másik után kísérték a sátrába. Amikor pedig Renskjöld marsall is belépett az ajtón, a cár felugrott, és a saját kardját nyújtotta át a nagy hadvezérnek.

A kihalt svéd táborban gyülekeztek azok, akik egérutat tudtak nyerni. Ide hozta vissza Creutz tábornok 9000 lovasát, végre sikerült kihalásznia őket a mocsárból. És amire senki se számított ezekben a gyászos percekben, fehér zászlóval küldöttség érkezett, élén a moszkvai porosz követtel.

– Felség − mondta a porosz követ Károlynak. − Királyom boldogan közvetít két barátja, felséged és a cár között. A cártól már engedélyem van, hogy megkezdjük a tárgyalásokat. Ha felséged is beleegyezik, azonnal megköthető a fegyverszünet, majd pedig a tisztességes béke, amely mindkét ország és Európa üdvét is szolgálhatja.

A király falfehéren fölegyenesedett.

– Nem alkuszom. Soha! − kiáltotta rekedten, lehanyatlott és megint eszméletét vesztette.

A követ, ahogy visszaérkezett, beszámolt Péter cárnak, szóról szóra idézve a királyt. A cár a svéd urakra nézett, akik kőarccal hallgatták a beszámolót. Ők aztán igazán tudták, milyen ember uruk és parancsolójuk.

– A Vasfejű − rázta meg a fejét a cár. − Az Úristennel is perbe fog szállni, ha az nem tesz az akarata szerint. De már soha többé nem fog.

1710. január 1-én zajlott le az emlékezetes diadalmenet a poltavai győzelem megünneplésére. Néhány nap múlva Haakon ezredest hívatta a cár.

− Már mindenki, aki megérdemelte, megkapta a jutalmát. Te még nem, pedig majdnem annyi része van a győzelemben, mint azoknak, akik ott harcoltak a csatamezőn.

– Nem értem felségedet.

– Persze hogy nem értesz. Pedig azért küldtelek annak idején Károlyhoz, hogy le tudjam győzni. Így történt.

– De én … − kezdte Haakon; a cár legyintett.

– Te nem vagy buta fiú, Haakon, de én okosabb vagyok nálad. Túljártam az eszeden. Hagytam, hogy lelkesen elmagyarázd, miért győzhetetlen ez a te Károlyod, és ebből megtudtam, hogy nem az, sőt azt is, hogy mi a sebezhető pontja. Ezért akarlak megjutalmazni. Kérj valamit.

− Egy rend ruhát szeretnék, felség. Ez a maskara már nagyon feszélyez.

− Maskara?!

− Mi más, felség? Hát svéd tiszt vagyok én? Igazság szerint semmikor se voltam. Ha felséged nem csinál belőlem orosz ezredest, sohasem vesz maga mellé Károly őfelsége svéd ezredesnek! Mi vagyok én? Közönséges orosz jobbágy.

– Jobbágynak jobbágy vagy, mivel annak születtél. De jobbágynak nem is vagy olyan közönséges, Haakon! Te! Mi lenne, ha itt tartanálak magam mellett, amolyan mindenesnek a kancelláriámban? Ebben már amúgy is gyakorlatod van. − A cár elmosolyodott a saját ötletén. − És ki tudja, hátha valamelyik uralkodó le akar majd győzni engem, és akkor te beszámolsz róla, milyen vagyok én!

– De felség …

– Tényleg, Haakon − nevetett a cár −, milyen vagyok én? Mit mondanál mondjuk egy másik Péter cárnak, ha felőlem érdeklődne?

– Azt mondanám, hogy felséged ma a legnagyobb ember a világon!

A cár undorodó arcot vágott.

– Haakon! Már te is megtanultad ezt a ronda udvaronc hízelgést?

Haakon a fejét rázta.

– Tiszta szívből állítom, felség. Aki legyőzte Károlyt…

– Aha − bólintott a cár. − Így már értem. Ha Károly a legnagyobb, akkor az, aki legyőzi, a legeslegnagyobb. No jó. És?

– Nemcsak azért a legnagyobb, felség. Hanem mert nem röstelli saját kezűleg levágni a bojárok szakállát és kaftánját.

– Ez szamárság, Haakon. Nem vagyok fodrász, és nem vagyok szabó. Cár vagyok.

– Már engedelmet kérek, felség, de ellent kell mondanom. Felséged nemcsak cár, hanem hajóács és admirális, patkolókovács és hadvezér, földmunkás és erődtervező. De felséged a béke hadvezére is. Látom én, hogy az összes hivatalnokokat úgy táncoltatja, mint a bábszínházas a paprikajancsit, fonálon. És van nekem egy nagy gyanúm, felség.

– Micsoda, Haakon?

– Az, hogy felséged nem is hadvezér volt akkor, amikor legyőzte Károlyt. Őt soha nem győzte volna le egy király, aki csak hadvezér. Ebben a pillanatban döbbentem rá, felség, hogy miért ittunk mi egy évvel ezelőtt arra, amire ittunk.

– Na jó. Eleget dicsértél, Haakon. Most szidj egy kicsit.

– Nem merem, felség!

– Miért? Mert cár vagyok?

– Nem azért, hanem mert ha felséged ivott néhány korttyal, és ez bizony gyakran előfordul, akkor még meg is ver, pedig az isten mentsen meg, hogy ekkora nagy ember marka közé kerüljek.

– Egyszóval korhely vagyok és goromba, mi? Csakhogy nem azokat verem meg, Haakon, akik megmondják, miben tévedtem, hanem azokat, akik a korpaagyukkal nem képesek felfogni, hogy a javukat akarom, és ott vetnek gáncsot, ahol tudnak. Az olyan embernek, aki nemcsak arra használja a fejét, hogy az usánkát hordja rajta, mint te is, annak nem kell félnie tőlem.

– Nem féltem felségedtől soha.

– És Károlytól?

– Tőle mindig tartottam, pedig biztos voltam benne, hogy sohasem fog eltángálni; egy korty ital le nem ment a torkán.

– Akkor hát miért féltél tőle?

– Talán amiért a kutya a gazdájától: szereti és féli egyszerre. Szereti, mert isteníti, és fél tőle, mert isteníti. Felséged nem hasonlatos istenhez, mert embernek is elég nagy.