8.

A cár semmit sem tett volna szívesebben, mint hogy Haakonnal nap nap után folytassa fondorlatos beszélgetését, de az események szünetet parancsoltak. Megjött ugyanis a hír, hogy Renskjöld tábornok marsallbotot és grófi címet kapott. Ez még nem rendítette volna meg a cár bizakodását, hanem Károly nem szokott szeszélyből senkit előléptetni. A bohócképű tábornok sem a szépségéért részesült a katonáknak adható legmagasabb svéd elismerésben, hanem azért, mert olyan győzelmet aratott, amilyet csak ura, parancsolója, királya, Károly szokott.

Az történt ugyanis, hogy a keljfeljancsi Ágost megint talpra állt, immár ki tudja hányadszor. Azt viszont nagyon is jól lehet tudni, hogy miből. A kifosztott, lerombolt, agyonsarcolt Lengyelország csak épp hogy tengette nyomorúságos életét, Szászország is kiforgatta már a zsebeit, csak a mindegyiknél hatalmasabb Oroszország bírta még szusszal. A cár adókifundálói évről évre csodákat műveltek. És a muzsik túrta a földjét, elvégezte a robotot földesurának, az államnak, vetett, aratott, fát vágott, állatot legeltetett, csatornát ásott, hajót épített, vasat és szenet bányászott, várost épített, és odaadta egy-egy (mindig több és több) fiát katonának. A cár eltökéltségénél, ezerirányú érdeklődésénél és tevékenységénél csak az orosz jobbágy béketűrése volt elképesztőbb. És a kincstár mindig-újra megtelt arannyal.

A háború 300 esztendővel ezelőtt sem került két krajcárba! De a cár úgy vélte, hogy ha Ágost Lengyelországban a maga hadseregével leköti a svéd erőket, közben ő viszonylag háborítatlanul berendezkedhet a Balti-tenger partján, felépítheti az új fővárost, sokkal olcsóbb, mintha neki kellene farkasszemet néznie a helyszínen a svédekkel és kivédenie rázúduló csapásaikat. Ezért nyúlt ismételten és mélyen a zsebébe, és adta marok− és ládaszám az aranyat, és küldte sokezerszám a katonát Ágostnak. Pedig hát, ha valakire, Ágostra igazán illett a minősítés, hogy szerencsétlen flótás.

Annyi csúfos és megsemmisítő vereség után megint összeverbuvált − az orosz segédcsapatokkal együtt − 18 ezer katonát. Felszerelte és kiképezte őket Szászországban, és megindult velük, hogy kiszorítsa Lengyelországból Károlyt meg a védencét, az állítólagos új lengyel királyt. Csapatainak vezényletét Schulenburg tábornokra bízta. Két évvel korábban ő lepte meg királyát, sőt a világot, hogy megütközött ugyan a svédekkel, de nem várta meg, amíg azok szokásos taktikájukkal megkeverik, aztán bekerítik, és ronggyá verik, hanem időben és rendezetten visszahúzódott az Odera mögé.

Az igazsághoz tartozik az is, hogy segített neki ebben a korán leszálló köd is. Most tehát ő vezényelte az új Ágost-féle sereget.

A két év előtti, az Odera túlsó partjára átmentett hadsereg csak afféle portyázó kozákcsapatnak számított azonban a mostanihoz képest. Volt benne minden, ami egy „komplett” hadseregnek dukál. Renskjöld tábornok feleannyi katonának parancsolt csak, amikor Fraustadt közelében találkozott Schulenburggal.

A szász hadvezér kitűnő haditervet dolgozott ki. Egyébként is minden neki kedvezett, nem utolsósorban az, hogy ő választhatta meg a terepet, ahol felvonul. A végeredmény mégis siralmas volt. Nem telt bele egy óra, és serege egyetlen embergomolyaggá vált, a svédek pedig valóságos mészárosokká, akiknek nem volt egyéb dolguk, mint leöldösni a pánikba esett, fegyverüket elhajító, vakon rohangáló és egérutat keresgélő szerencsétleneket.

Az olvasó a csata részletes leírása nélkül is megértheti, mi történt Fraustadtnál. Majdnem-ugyanaz, ami Kliszów-nál.

Ágostnak sem ideje, sem módja nem volt, hogy a legmegfelelőbb katonaanyagot válogassa össze, sem arra, hogy összeverbuvált és felszerelt embereiből katonákat faragjon a szónak svéd értelmében. A fraustadti csatát Schulenburg tábornok biztosan megnyeri, ha svéd katonákat vezényelhet, így azonban meg kellett buknia.

– Most aztán megkapta Ágost király a kegyelemdöfést, felség − mondta Mensikov, amikor megérkezett a fraustadti svéd győzelem híre.

– Attól tartok, Mensikov, hogy ezt ő is az utolsó kenetnek érzi, akkor pedig a Vasfejű végre elnyeri, amiért évek óta jár-kel és csatázik Lengyelországban. És ha elnyerte,, akkor óhatatlanul mi következünk. Pedig egyre több vesztenivalónk van.

– Még nem tudja felséged a varázsigét?

– Amivel beszakíthatom Károly vasfejét? Nem. Még eddig nem sikerült kifacsarnom Haakonból. Annyit biztosan tudok, hogy mint az igazság bajnokának, semmi sem elég drága neki. Ha elérheti, hogy megalázza Ágostot, akit gyűlöl és megvet, tarthat az ítéletnapig, ő nem siet és nem módosít. Vagyis konok a végtelenségig. Egyelőre nem tehetünk egyebet, mint hogy kitoljuk ennek a célnak az elérését, ameddig csak mód van rá.

– És van mód rá, felség?

– Károly északnyugatnak tart. Föltehetően Szászországba készül.

– De hogyan jut oda, felség? Sem az osztrák császár, sem a porosz király nem engedi át.

– Nem fogja kérdezni, Mensikov. Már nagyobb kockázatot is vállalt egy-egy győzelem elérése érdekében, mint hogy Sziléziának egy zsebkendőnyi sávján átgázoljon. Mire a császári udvar meghányja-veti, hogy a franciák mellé még Károlyt is megszerezze-e ellenségének, addigra ő már árkon-bokron túl lesz.

– És Ágost?

– Ágost egyelőre Krakkóban ül. De szerintem hamarosan szedi a sátorfáját, mert az a szegény pára már a saját árnyékától is reszket, nemhogy a lengyelektől, akik az ő uralma jóvoltából semmi mást nem élveztek, csak Károlyt és ami vele jár.

– De hát mit tehet a lengyel király, helyesebben a volt lengyel király … vagy mit tudom én, micsoda?

– Mit tehet az, aki két vállon fekszik, a mellén térdelnek, és a nyakán a kés?

– Felséged attól tart, hogy Ágost kényre-kedvre megadja magát Károlynak?

– Ha hagyjuk, biztosan.

– Hát ne hagyjuk.

– Magam is így vélekedem. Elindulsz a seregnek egy részével nyugat felé, nagyjából azon az úton, amelyen Károly is. Szilézia legkeskenyebb sávja felé vette az útját.

– De hiszen felséged mondta, és én is úgy tudom, hogy Ágost Krakkóban van.

– Nem marad ott, Mensikov. Találkozni fogtok. És akkor te szárnyaid alá veszed.

Mensikov nevetett.

– Úgy gondolja felséged, hogy zárjam ölelő, baráti karjaimba?

– Természetesen azért − mosolygott szélesen a cár −, hogy megvédd az ellenségeitől. Meg a kísértéstől, Mensikov.

Így történt, hogy különböző időpontokban, különböző sebességgel indult el nyugat-északnyugat irányban három különböző nagyságú hadsereg, Károly, Ágost, illetve Mensikov vezetésével.

Károlynak egyszerre sürgős lett a dolog. Renskjöld győzelme után nyitva állt előtte az út Ágost birodalmának a szívéig. A sereget lóhalálában kergette a cél felé. 1706. augusztus végén el is érték Rawitzot.

– Felség − jelentette Piper kancellár Károlynak −, az osztrák országgyűlés határozatot hozott, amely megtiltja felségednek, hogy Habsburg-felségterületen, azaz Szilézián áthaladjon.

– Mióta parancsol a svéd királynak a Habsburg császár országgyűlése? − kérdezte Károly, felemelve szemöldökét.

– Ez az első eset a történelemben, felség − válaszolta a kancellár.

– Egyben az utolsó is, Piper gróf. Azonnal hívassa össze a tábornokok tanácsát, hogy kiadjam a parancsokat a Szilézián való megállás nélküli áthaladás részleteiről.

Amikor megkérdezték Habsburg József császárt, hogy mit érzett, amikor megtudta, hogy Károly csapatai Szilézián keresztül hatoltak Szászországba, így válaszolt:

– Megkönnyebbülést. Akár Bécs felé is nyomulhatott volna. Ettől a vadembertől minden kitelik.

Időközben Ágost is hazafelé haladt, de csak néhány zászlóaljnyi lovassal és lövésszel, vagyis inkább afféle királyi kísérettel, mint hadsereggel. Minden pihenőt arra használt fel, hogy törje a fejét, és tanácskozzék a kíséretével.

De nem sokra mentek, ő, akárhogy is nézték a dolgot, hadsereg és ország nélküli király. Egyetlen kiút van: megadni Károlynak, amit kíván, térdet, fejet hajtani előtte. Minél előbb, annál jobb.

Útnak indította tehát két megbízható emberét, kerülő úton és titokban, nehogy az oroszok megneszeljék. Nagyon nem lenne ínyükre a dolog, hiszen annyi aranyat és katonát áldoztak már az ő támogatására. Ki tudja? Dühükben talán még fogságba is vetnék, vagy kiszolgáltatnák Károlynak, bizonyos balti engedmények fejében?!

Így aztán lassan haladt északnyugat felé, várva, hogy visszaérkeznek megbízottai a Károllyal folytatott méltányos béke feltételeivel. Helyettük Mensikov jelent meg az orosz ezredek élén.

A találkozás rendkívül baráti volt, de a szász választófejedelem kissé nyomasztónak érezte, hogy az orosz csapatok teljesen körülözönlik az ő kis hadseregecskéjét. Mensikov végrehajtotta a cárral előzőleg megbeszélt baráti ölelést. Szoros, együttes meneteléssel jutottak el a Szilézia határától vagy 50 km-nyire fekvő lengyel városka, Kalisz határába. Ott pedig svédekbe akadtak.

Nem volt ez nagyobbfajta hadsereg. Azért hagyott hátra Károly Meyerfeldt tábornok parancsnoksága alatt néhány svéd ezredet, hogy ha a Habsburgok mégis megpróbálnák megakadályozni Szászország megközelítését, akkor itt, jóval délebbre, törjön be Sziléziába, tehermentesítse a főerőkre nehezedő nyomást. Egészen váratlan dolog történt azonban: a folyó túlsó partján megjelent Ágost és Mensikov.

– Itt az alkalom, felség − mondta Mensikov Ágostnak. − Elégtételt vehet a felségeden esett sérelmekért. Túlnyomó többségben vagyunk, elsöpörjük a svédeket. Felséged rendelkezésére áll az egész, parancsnokságom alá rendelt orosz hadsereg.

Még elképzelni is borzasztó, micsoda kutyaszorító! Különben is: ennek a sorsüldözött Ágostnak az élete évek óta egyetlen sorozatos megpróbáltatás! De csak attól kezdve, hogy szerencsétlenségére 1697-ben lengyel királlyá koronázták. Addig ugyanis boldog ember volt. Gyenge pillanatában, rossz tanácsoknak engedve határozta el, hogy a lajbija zsebéből kifizeti a lengyel nemesség többségének országgyűlési szavazatait. Attól fogva aztán pokol lett az élete.

Most pedig, amikor annyi vereség után végre rászánta magát, hogy véget vet ennek a kilátástalan szerencsejátéknak, felbukkannak az oroszok, ráadásul a svédeket is idehozta az ördög! Húzni kell az időt, majd csak elmennek a svédek a pokolba, ha látják ezt a tengernyi oroszt a túloldalról.

Mensikovnak azt mondta, hogy minden vágya a svédekkel való leszámolás (magában inkább elszámolásnak nevezte), de át kell kelnie a folyón, már parancsot adott, hogy kerítsenek dereglyéket, és ácsoljanak tutajokat. Persze hazudott. Esze ágában sem volt, hogy bármilyen parancsot is kiadjon.

Parancsot mégiscsak adott, de titkosat. Egy lengyel halásznak álcázott emberét küldte Meyerfeldthez üzenettel.

– Tábornok úr! Ezt a levelet hoztam Ágost királytól - nyújtott át a futár egy pecsétes borítékot a tábornoknak.

„Tábornok úr! Kérem, hallgassa meg bizalmas emberemet, és cselekedjék belátása szerint. Az ön híve: Ágost, a lengyelek királya.”

A küldött elmondta a svéd tábornoknak, hogy Ágost milyen felemás helyzetbe került. A maga érdekében is, az ő érdekében is, az lenne a legjobb, ha a svédek elvonulnának.

A tábornok megköszönte az üzenetet, és amikor a hírvivő eltűnt a folyó túlsó partján, riadóztatta ezredeit. Azt tanulta urától és királyától, hogy ne számolgassa az ellenséget, hanem rontson neki és semmisítse meg. Különben is kelepcét sejtett. Ágostról egyebet se hallott, mint hogy rongy ember, hogy áruló, hogy a saját anyját is megölné, ha haszna származnék belőle. Így aztán inkább a harcot választotta, nehogy egy cselszövő csapdájába sétáljon.

Ágost pedig igyekezett húzni az időt, hogy biztosítsa a svédek nyugodt és sértetlen elvonulását. De Mensikov nélkül számított.

Az orosz tábornok azonnal mozgósított minden épkézláb embert. Még a dobosok, a kürtösök, a szakácsok és a tisztiszolgák is tutajokat ácsoltak. Igen hamar Ágost rendelkezésére állt az átkeléshez szükséges valamennyi eszköz. Szép komótosan zajlott le az átkelés, de végül is − akár akarta Ágost, akár nem − ott állt az egész harcra kész orosz had, középpontjában az ő néhány zászlóaljnyi szász katonájával. Szemben a svédek. Hát nem vonultak el az őrültek, a nyomorultak Kalisz alól!

A kaliszi csata nem tartozik az északi háború nevezetes csatái közé, bár igen szívós küzdelem volt. Végül is az döntötte el, hogy a svédek előbb fogytak el, mint az oroszok.

A hatása nem is lett egyéb, mint hogy Ágost megint egyszer Varsóba vonulhatott, ahol − a romok között - kellő tisztelettel és színlelt örömmel fogadták.

Ágostnak, aki ismét lengyel királynak érezhette magát, megfordult a fejében, hogy nem hagyja magát, hogy az orosz csapatok élén betör Szászországba, és földre teperi Károlyt, de aztán rögtön ki is józanította önmagát. Ez merő álmodozás csupán.

Az oroszok bármelyik pillanatban megtudhatják, hogy a hátuk mögött békét kért Károlytól, ami nem maradna megtorlatlanul. A Habsburgok? József császár sajnos nem partner ebben az Ágost-Károly játszmában! Különben is, mi lenne a következménye akár egy győzelmes háborúnak is Károly ellen? Az, hogy Lengyelország után az ő igazi országa, Szászország is kifosztott, felégetett pusztasággá változna. Akkor már inkább a megszégyenítő béke! Hacsak ez a győzelem, amelyet Meyerfeldten aratott, meg nem változtatja Károly iránta táplált indulatait. Megváltoztatta.

Eddig csak utálta és megvetette Ágostot, mostantól fogva gyűlölte is. Ez a győzelem felért tíz vereséggel, annyira rontotta tárgyalási esélyeit. A tárgyalás, ami a svédeket illeti, gyökeresen különbözött minden európai államférfi, diplomata, politikus vagy államfő gyakorlatától. Így festett:

Ágost két megbízottja megérkezett Altranstádtbe, abba a szász városkába, ahol Károly berendezte főhadiszállását.

Amikor Ágost követei előadtak a királynak, hogy szeretnék tolmácsolni Ágostnak Károly békefeltételeit, akkor az csak ennyit válaszolt:

– Várjanak. − Azzal átment a szomszéd szobába, és néhány perc múlva megjelent egy papírlappal, amelyen néhány sor írás állt. Átnyújtotta a követeknek, és így szólt: − A részleteket Piper kancellárral beszéljék meg.

A nyilatkozat − mert az volt − a következőképpen kezdődött: „Hajlandó vagyok békét kötni a következő feltételek mellett, amelyeken semmi szín alatt nem fogok változtatni …” A négy pontból álló békeparancs különben Ágost feltétel nélküli, teljes kapitulációját jelentette. Azt, hogy ismerje el Szaniszlót, Károly jelöltjét (maga helyett) lengyel királynak, hogy bontson fel minden svédellenes, különösen a cárral kötött szövetséget, hogy engedje szabadon Károly bebörtönzött lengyel híveit, és hogy adja ki neki Patkult, a livóniai nemest.

A két megbízott nap nap után minden ügyességét latba vetette, hogy Ágost számára valami kis engedményt csikarjon ki. A válasz minden alkalommal:

– Uraim, nagyon sajnálom, semmit sem módosíthatok azon, amit az előttünk fekvő íven olvashatnak. Ez az én uramnak és királyomnak az akarata, és ha ő egyszer valamit kimondott, nem változtatja meg, ha az ég leszakad, a föld összedől, akkor sem.

Úgy látszik, maga a szász nép sokkal inkább ismerte és értette Károlyt.

Közeledtének hírére elnéptelenedtek a falvak és elbujdokolt a városok lakosainak java része is. Akkor Károly kiáltványt intézett Szászország népéhez:

„Szászok! Nem azért léptem hazátok földjére, hogy elfoglaljam és meghódítsam azt. Nem ellenetek hadakoztam eddig sem, hanem fejedelmetek ellen, aki méltatlan a lengyel trónra. Királyi szavamat adom, hogy azoknak, akik visszatérnek otthonukba, és folytatják megszokott tevékenységüket, a haja szála sem fog meggörbülni, de mindazok, akik bujkálnak, úgy tekintetnek, mint gonosztevők, akik ártani akarnak nekem és katonáimnak. Ezekkel úgy is bánok el, mint gonosztevőkkel. Arra is királyi szavamat adom, hogy katonáim a legmesszebbmenőkig tiszteletben fogják tartani a lakosság vagyonát, és nem háborgatják nyugalmát. Ezt ellenőrizni fogom, és a rendbontókat keményen megbüntetem, mint ahogy véresen megtorlom a katonáim ellen támadók magatartását is. Károly, Svédország királya Isten kegyelméből.”

Károlyt jóval megelőzte a híre. Tudták róla, hogy nem alkuszik, de azt is, hogy adott szavában úgy lehet bízni, mint az isteni kinyilatkoztatásban. Kiáltványának meg is lett az eredménye.

Nemsokára Szászország a zavartalan béke képét mutatta. Megtartották a lipcsei vásárt is, ahol léleknyugalommal pakolták ki a kereskedők vagyont érő áruhalmaikat, télies volt a biztonság, svéd katonát sehol sem lehetett látni. Ezt a békét azonban nem ingyen adta a győző. Éppúgy fizetett, mint annak idején Dániában, de itt is a tetemes hadisarcból.

Amikor a futár megérkezett Lengyelországból, és meghozta a hírt Meyerfeldt tábornok ezredeinek balsorsáról, Károly tombolt dühében:

– Ágost, átkozott gazember! Mindig tudtam, hogy hitvány, megbízhatatlan, rongy ember, de hogy erre képes legyen? Miközben a követei a porban térden csúszva jajgatnak előttem, ő támad, és még győz is. Ez a senkiházi, aki arra született, hogy megverjék, hogy letöröljék a föld színéről. Hát majd én elbánok vele!

Ágost rövid töprengés után úgy határozott, hogy hazautazik. Jobbnak látta minél távolabb lenni nagy szövetségesétől, és azt remélte, hogy amit követei nem tudtak elérni, azt ő maga kieszközölheti. Mégiscsak másképp beszél egymással két király! Vele bizonyára nem lesz Károly nyers, udvariatlan és visszautasító.

Leginkább az a követelés nem hagyta nyugodni, amely Patkul kiadatására vonatkozott. Károlynak meg kell értenie, hogy ez a livóniai nemes, aki valamikor az ő, illetve még apja alattvalója volt, réges-rég más urat szolgál. Előbb őt, jelenleg pedig az orosz cár követe. És akad még néhány ilyen apróság, amiben meg kell egyezniük. Ő megérteti a svéd királlyal, hogy a nagy és fontos dolgokban úgyis neki lett igaza. Majd megköveti. Ami azt illeti, eléggé félreismerte őt, és az elégnél több ballépést követett el, aminek meg kell fizetnie az árát.

– Nos, felség? − kérdezte izgatottan Ágost egyik tanácsosa, amikor szállására lovagolt a Károllyal való első találkozása után. − Miről folyta tárgyalás?

– A svéd király csizmájáról.

– Felség, úgy látszik, romlik a hallásom. Úgy értettem, hogy felséged azt válaszolta, hogy a svéd király csizmájáról tárgyaltak.

– Nem a fülével van baj, tanácsos úr, hanem a svéd királlyal. Tökéletesen igaza van Péter cárnak, amikor Vasfejűnek becézi. De lehet, hogy ennek a feje még a vasnál is keményebb.

Aztán részletesen elmondta, hogy Piper kancellár szálláshelyén találkoztak, és a király a szokásos kék posztóruháját hordta a nagy rézgombokkal, mint akármelyik közlegénye.

– Látta, hogy megakad a pillantásom hosszú szárú csizmáján. Mire rögtön magyarázni kezdte: ezt a csizmát hordja, mióta hadba szállt a dánok ellen, és csak éjszakára veti le, akkor se mindig, mert ha a földön fekszik, a többi katonával együtt, köpenyébe burkolózva, lópokrócon, akkor rajta marad. Hosszan magyarázta azt is, hogy tiszti legénye hogyan tartja karban, mitől maradt puha a szára, holott téli fagyban, tavaszi latyakban dagasztotta vele a sarat, amikor a lova már-már kidőlt alóla.

– És miben egyeztek meg, felség?

– Hogy holnap együtt ebédelünk.

Kétszer ebédeltek együtt. Ágost úgy csevegett Károllyal, ahogy az kulturált uralkodótól elvárható.

Károly azonban nem volt szívélyes. Az nem az ő kenyere. De rendkívül udvariasan bánt legyőzött ellenfelével, és még csak nem is célzott rá, hogy mi a véleménye róla, mint emberről és mint uralkodóról. Amikor azonban Ágost megpróbálta szóba hozni azokat a témákat, amikben engedményeket remélt, Károly biztosította róla, hogy egy vesszőt sem módosít a követelésein. Sőt elvárja Ágosttól, hogy levelet írjon Szaniszlónak, amelyben örömét fejezi ki, hogy elfoglalhatta a lengyel trónt, és persze elküldi neki a még nála levő koronaékszereket.

Ágost, ahogy ezt a diplomaták tenni szokták, megpróbálta ez utóbbit nem meghallani. De Károly nem azért harcolt hosszú éveken keresztül, hogy engedjen. Főleg, amikor ellenfele úgy állt előtte, mint az ujjam, pénz, hadsereg, szövetséges, minden nélkül. De hát Ágost nem lett volna az, aki, ha meg nem kísérelte volna keresni a nagykapu mellett a kiskaput.

Azok az orosz katonák példának okáért, akik szász földön rekedtek, és akiknek a kiszolgáltatásához Károly szintén sziklaszilárdan ragaszkodott, valahogy egy szálig Sziléziába szöktek át, mire Ágost átadhatta volna őket Károlynak. Patkul megmentésére is kidolgozta tervét. Nem rajta múlt, hogy a bajkeverő livóniai nemes mégis Károly kezébe került.

Ami ezután következett, az Patkul legnyomasztóbb álmaiban sem szerepelt, és Károlyt − aki amúgy sem vívott ki magának az európai udvarokban osztatlan rokonszenvet − olyan színben tüntette fel, mint a törököket, tatárokat és más efféle barbár népséget.

A király parancsot adott, hogy Patkult láncolják egy oszlophoz, ahonnan aztán csak három hónap elteltével oldozták el. Akkor is csupán azért, hogy elszállítsák, és bíróság elé állítsák.

A bíróság − amely a fogollyal együtt Károly parancsát is megkapta − bűnösnek találta Patkult felségsértés és hazaárulás bűnében, és kerékbetörés általi kivégzésre, azaz kínhalálra ítélte.

A nyilvános kerékbetörés után holttestét négyfelé vágták, és oszlopokra függesztették. Úgy is maradt közszemlére téve hónapokon keresztül.

Károlynak meg sem fordult a fejében, hogy az Isten - akihez napjában háromszor olyan meggyőződéssel és forróhittel imádkozik, és aki szerinte azt várja az emberektől, hogy szeressék a másikat, mint saját magukat − esetleg rossz néven veheti tőle Patkul szenvedéseit és meggyilkolását.

A politikai világ szörnyülködött, de meghajolt az erő előtt. Sőt igyekezett hasznot húzni abból, hogy Károly, mint legyőzhetetlen hadvezér Altranstádtben trónol, és rákényszerítette Ágostot 1706. szeptember végén a megalázó békeszerződés aláírására. Az sem maradt titokban, hogy végül is el kellett küldenie utódának, Szaniszló királynak azt a bizonyos levelet is.

Nagy volt a jövés-menés Altranstádtben, azt meg kell hagyni! A spanyol trónért háborúzó felek mindegyike úgy gondolta, hogy a mérleg őfelé billenne, ha meg tudná szerezni Károly − a győzhetetlen svéd király és hadvezér - szövetségét. Akkoriban elég rosszul állt a Habsburgok szénája, a franciák erősen szorongatták őket, és ha Károly is megindul ellenük, hamarosan a porban fekszenek, nemhogy a spanyol trónt nem tudják megszerezni. Még Rákóczi Ferenc követei is erre biztatták a királyt, aminek nem volt sok foganatja, mert Károly eleve bizalmatlanul tekintett egy főúrra, aki fegyvert merészelt emelni uralkodója ellen, még ha az a Habsburg császár is.

Különösen kellemetlenül érintette az amúgy is ingatag trónon ülő Habsburg császárt, hogy 1707 telén egy nagyszájú magyar főúr előkelő társaságban, ahol világpolitikáról folyt a beszélgetés, kijelentette:

– Három közveszélyes ifjú őrült garázdálkodik manapság Európában: az egyik a kuruc lázadó Rákóczi, a másik a lengyel trónbitorló Szaniszló.

– És ki a harmadik? − kérdezte a társaság egyik tagja.

– Nem merem hangosan kimondani − kacsintott a gróf −, mert áthallatszik. – És félreérthetetlen mozdulatot tett Szászország irányába.

Még így is áthallatszott. És Károly, aki az uralkodói becsületre igen sokat adott, kijelentette, hogy ezt nem fogja tűrni.

Mivel egy háború (ami Károly természetét ismerve egyáltalán nem látszott lehetetlennek) sem a Habsburg-birodalomnak, sem Svédországnak nem lett volna érdeke, a diplomaták rávették Czobor grófot, hogy keresse fel Károlyt, és kérjen tőle bocsánatot.

Egész Európa lélegzet-visszafojtva várta, mi fog történni a magyar arisztokratával.

Amint kérte, hogy Károly fogadja, azonnal hozzá vezették, és amint elmondta, mennyire megbánta a szószátyárkodást, és biztosította a királyt, hogy bámulója nagy haditetteinek, azonnal a legbarátságosabb lett vele szemben; hamarosan el is bocsátotta. Még csak szemrehányást sem tett neki.

Még amikor általános aggódás kísérte Czobor gróf sorsát, sokan nehezteltek a császárra, amiért engedett Károlynak. A pápa követe meg is kérdezte tőle:

– Ismerve Patkul sorsát, hogyan engedhetett Károly követelésének felséged?

– Amennyiben netán azt követelte volna tőlem − mosolygott a császár −, hogy térjek át a lutheránus vallásra, igazán nem tudom, nem kellett volna-e engednem!

Hanem a politikai pletykák csak nem akartak elapadni! A dicsősége tetőpontján álló svéd király, ha nem is ezt az ürügyet, de majd valamilyen egyebet felhasznál, hogy beleavatkozzék a világpolitika ügyeibe, és a spanyol örökösödésért folyó harc valamelyik résztvevőjéhez csatlakozik. Ez olyannyira világpolitikai kérdés volt, hogy közelről érdekelte Angliát, nem azért, mintha szintén igényt tartott volna a spanyol trónra, de az már nagyon is érintette az érdekeit, hogy ki kerül ki győztesen, hatalmasan és gazdagon ebből a küzdelemből.

A diplomaták tehetetlennek bizonyultak. Egybehangzóan azt állították, hogy Károly maga a szfinx, aki olyan titokzatosan hallgat, hogy még legközvetlenebb munkatársai sem sejtik, mire készül. Nem kér, nem fogad el tanácsot: parancsol. Nem dicsekedhetett nagyobb diplomáciai eredményekkel Hollandia a másik érdekelt tengeri nagyhatalom sem.

Végül is Marlborough herceg, az angol hadsereg-főparancsnok elhatározta, hogy személyesen megy felderítésre. Tárgyalás tárgyalást követett, de annak a célja csupán annyi volt, hogy a herceg egyetlenegyszer négyszemközt találkozhassék Károllyal, méghozzá nem Piper gróf házában, hanem a saját szállásán.

Görtz báró, Károly új bizalmasa megcsóválta a fejét.

– Nehéz lesz elérni, hogy egy ilyen magas rangú, előkelő vendéget, mint hercegséged, ne, hogy úgy mondjam, reprezentatív körülmények között fogadjon. Az ő szállása majdnem olyan egyszerű, mint egy katolikus szerzetesé.

– Tudja mit, báró úr: mondja azt őfelségének, hogy én egyszerűen nem hittem el, és mesének tartottam az ő szerénységéről és egyszerűségéről szóló legendákat. Lehetetlen, állítottam én, hogy egy uralkodó megelégedjék annyival, mint bármelyik közkatona. Erre ő, remélhetőleg, bizonyítani akar. Akár ezért, akár enélkül, de végül is a király igent mondott, habár kelletlenül. Amikor pedig meglátta a választékos eleganciával öltözködő Marlborough herceget, még jobban elment a kedve az egésztől.

– Felség, azzal a szándékkal jöttem, hogy tanuljak felségedtől, egy olyan hadvezértől, akinek én a nyomába se léphetek.

Károly gyűlölte az ilyen és ehhez hasonló diplomatafecsegést, és ha nem egy hercegről, ráadásul,a világhírű angol hercegről, Anna királynő követéről van szó, sarkon fordul és otthagyja.

Egy szót sem szólt.

A herceget szemlátomást a legkevésbé sem zavarta a király hallgatagsága. Mint világfihoz illik, egyik témát a másik után hozta elő. De mind a politikáról, mind a háborúról csak általánosságban beszélt, és azt figyelte, hogy Károly milyen arccal teszi meg félmondatos-észrevételeit. Közben pedig jól szemügyre vette a helyiséget. Nem volt nehéz az első darabtól az utolsóig felleltároznia, hiszen még az ágyat is a fal mellé dobott medvebőr helyettesítette.

Nem kért semmit Károlytól, nem is javasolt. Búcsúzóul is mindössze annyit mondott, hogy a király legjobb lelkiismerete szerint döntse el, mit akar tenni. Amikor eltávozott, igen elégedett volt, habár ezt ügyesen titkolta. Károly viszont fölöttébb elégedetlen, amit egyáltalán nem titkolt.

– Ha azt akarja, báró − mondta Görtznek −, hogy ne vonjam meg öntől bizalmamat és szeretetemet, akkor többet ne hozzon a nyakamra ilyen piperkőc alakokat akik ráadásul unalmasak is.

Marlborough herceg, hazaérkezése után, azonnal beszámolt a kormánynak.

– Uraim! Felelősségem tudatában kijelentem, hogy nem fenyeget a hatalmi egyensúly megbomlása Európában és az európai tengereken. Károly nem fog beleavatkozni a spanyol trónért folyó háborúba. Igaz ugyan, hogy enyhén szólva nem szereti a Habsburg császárt, valamint, hogy Svédországot hagyományos szálak fűzik Franciaországhoz, viszont Károly nem kedveli a franciákat. Egészen bizonyos: hamarosan elhagyja Szászországot, hogy megmérkőzzék Péter cárral. Ez a háború, amely feltehetően hosszú lesz, kimenetele pedig előre alig megjósolható, csak annyiban érinti érdekeinket, hogy mind a svédeket, mind az oroszokat kikapcsolja az európai nemzetközi politikából.

A minisztertanács ülése után a külügyminiszter félrevonta a herceget.

– Mindig nagy tisztelője voltam kegyelmességednek. Készséggel elhiszem, amit Károlyról és terveiről állít. Pusztán kíváncsiságból kérdezem: hogyan sikerült hercegségednek egyetlen óra alatt az, amit követeink hónapok alatt képtelenek voltak elérni? Hogyan tudta szóra bírni a hallgatagság szobrát, vagy ahogy a cár nevezi, a vasfejűt?

– Károly vallott, anélkül hogy erről sejtelme lett volna, excellenciás uram − válaszolta a herceg. − Valóban igaz, hogy darócot hord, és kutyaólban lakik. Ennek talán része van a sikereiben, hiszen számos ókori példa is bizonyítja, hogy megkettőzi a katona erejét, ha nemcsak fél a vezértől, hanem szereti is. De ezt csak úgy mellékesen. Ami a dolog lényegét illeti… A király meg nem mukkanna franciául, pedig kitűnően bírja a nyelvet. Megérdeklődtem, hogy miért. Nem tartja elég férfiasnak. Az olyan ember, aki búskomor, ha nem ő lép elsőnek partra átkeléskor, golyózáporban. A férfias szón nem ugyanazt érti, mint mi, hogy úgy mondjam, normális emberek. Akinek ennyire ellenszenves egy nyelv, az nem érezhet igazi barátságot a nyelvet beszélők iránt.

− Nem túlzott következtetés ez, herceg? − kérdezte a külügyminiszter.

− Mindenki mással kapcsolatban az volna, excellenciás uram. De Károlyt csak a saját mértékével lehet és szabad mérni! De folytatom. Az a körülmény, hogy a Czobor-ügyet olyan könnyedén és következmény nélkül le lehetett zárni, arra vall, hogy Károly nem keresi a casus bellit. Mellesleg ő nem nagyon szokott indokolni, ha támadni akar, illetve, ha úgy érzi, hogy az igazság érdekében hadakoznia kell. Mi az érdekeinkért háborúzunk, és az igazságra hivatkozunk, ő az igazságért harcol, még az érdekei ellenére is.

– Szent?

– Inkább apostolhoz hasonlítanám, nevezetesen Péter apostolhoz, aki kardot rántott, hogy megvédje Jézus Krisztust a poroszlóktól. És akkor mondta a Megváltó, hogy aki fegyvert használ, fegyver által vész is el. Neki is ez lesz a sorsa.

– Nemde arra következtet hercegséged, hogy Oroszország túl nagy falat, és a torkán akadhat Károlynak? De vajon valóban a cár-e a következő áldozat?

– Ő az, excellenciás uram, biztosan ő. Amikor gazdasági kérdésekről csevegtünk …

– Csevegtek? Károllyal? − ámult el a külügyminiszter.

– Nos − nevetett a herceg −, a csevegésnek olyan sajátos formája volt ez, amikor is jómagam csevegtem, Károly unatkozott, és időről időre odamorgott valamit. Neki ugyanis sejtelme sem volt róla, milyen világpolitikai jelentősége van találkozónknak. Egyszóval arról beszéltem, hogy az egyes országok milyen eredményeket értek el a vaskohászat, a posztógyártás és egyebek terén. Pilláit félig leengedte, már-már attól tartottam, hogy elalszik. De amikor megemlítettem, hogy a cár valóságos csodákat présel ki elmaradott és tohonya nemzetéből, megrebbent a szemhéja, és valóságos tűzcsóva vágott ki belőle. Amikor pedig körülnéztem, mit láttam egy kisasztalon? Egy könyvet és egy térképet. Mi volt a könyv?

– A Biblia.

– Nyert, excellenciád. És a térkép?

– Csaknem?

– De igen! Oroszország térképe. Ha ezeket az apróságokat összeveti a kézzelfogható tényekkel, azzal nevezetesen, hogy a cár lassan kitúrja a svédeket minden balti tartományukból, és arcátlanul svéd birtokon építi fel új fővárosát, méghozzá nem is akármilyet, akkor ez azt mutatja, hogy a cárt le kell győznie, porig kell aláznia, hogy lemondjon minden hódításáról, sőt ilyesfajta céljairól is. Hisz már nekem, külügyminiszter úr?

Addig nem került rá sor, hogy az események igazolják vagy megcáfolják Marlborough herceg nézeteit Károly terveiről, amíg a Habsburg császár is alá nem írt Károly szája íze szerint való szerződést, vagyis a svéd király nem biztosította ezzel, hogy Közép-Európa legnagyobb birodalmának ura nem fogja őt hátba támadni, amikor elhagyja Szászországot. És persze megvárta az újoncokat is. A 9000 újonccal 46 000 katonája lett 1707 szeptemberére, amikor Rawicznál átlépte a lengyel határt. Akkor rajta kívül senki sem tudta, merre tartanak …

– Felség − jelentette Mensikov Péter cárnak. − Bécsi követünk jelentése szerint a svédek pakolnak. A jelek szerint hamarosan kivonulnak Szászországból.

– Egyszóval mi vagyunk soron − bólintott a cár. − Itt az ideje, hogy megint vallatóra fogjam Haakon ezredest.