1.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, de a Jeges-tengeren innen élt három fiú. Az egyiket, a legidősebbet Pjotrnak (magyarul Péternek), a legkisebbet Károlynak, a középsőt szintén Pjotrnak hívták, habár az ő édesanyja egy másik, különös nevet adott neki: Haakon. Ez a három fiú hosszú-hosszú esztendőkön át nem találkozott, hírt sem hallott egymásról; sejtelmük sem volt róla, hogy életük útja egyszer majd keresztezi egymást a csatamezőn.

A három fiú közül kettő királyfinak született; a harmadik, a középső mint egyszerű parasztemberek gyereke jött a világra.

A legidősebb fiú, Péter: orosz cár, akit Nagy Péterként ismerünk. A legkisebb fiú, Károly svéd király, ezen a néven a tizenkettedik. A középső fiú, Pjotr (másik nevén Haakon) egy szökött orosz katona meg egy svéd parasztlány fiaként látta meg a napvilágot. Ezért is kapott orosz nevet, és ezért hívta édesanyja Haakonnak.

Pjotr-Haakon csak a három főszereplő között volt a középső. Mind az öt testvére idősebb volt nála. Így aztán elérte a legkisebbek sorsa: őt dédelgették legtöbbet, amíg egészen kicsi volt, őt szalajtották mindenüvé, amikor nagyobbacska lett; ám ő kapta a legtöbb verést, többnyire bátyjai vagy nővérei helyett is, vagy éppen tőlük. Az volt a szerencséje, hogy valamennyi testvére az apjukra ütött. Barna hajú, barna szemű, pirospozsgás, lassú mozgású, merengő tekintetű orosznak született és az maradt felnőtt korára is. Csak ő örökölte anyja áttetszően fehér bőrét, kissé vörhenyes szőke haját meg a világoskék, a végtelen északi hómezőket felidéző szemét. Így aztán Pjotr-Haakon lett az anyja kedvence, volt hová menekülnie, amikor a nagyok megtépték szőke üstökét.

Így történt, hogy míg a bátyjai és nővérei csak néhány szót makogtak svédül, azt is törve, addig ő éppoly folyékonyan beszélt az anya−, mint az „apa”-nyelvén. Még írni-olvasni is megtanult! Ez a dicséretnek beillő felkiáltás ma − persze − nagyon különösen hangzik. Hanem történetünk nem ma, nem is tegnap, még csak nem is tegnapelőtt, hanem jóval régebben játszódik. Nevezetesen a 17. század végén és a 18. század elején. A középső fiú, akinek dicséretül rójuk fel, hogy még írni-olvasni is megtanult, 1680-ban született. Akkoriban még szél hajtotta a hajókat, ló vontatta a kocsit meg az ekét, mécses meg gyertya pislákolt esténként a szobákban, az asszonyok többnyire maguk szőtték otthon a fehérnemű vásznát, és majd minden szerszámot is a gazda maga fabrikált.

A parasztnak nem volt érkezése olyan fölösleges dolgokra, mint a betűvetés.

Hanem a mi kis félig orosz, félig svéd Péterünk igen furcsa kölyöknek bizonyult: olyan dolgokra is ráirányította égkék szemét, ami mellett más vakon ballagott el. Ott volt, teszem azt, a templom.

Alekszej, az apa, annak rendje és módja szerint, ünnepnapokon mindig elvitte templomba a családját, és − ahogy ez már a görögkeleti templomokban szokás − türelmesen végigácsorogták a szertartást, sűrűn vetve magukra a keresztet, széles mozdulatokkal, válltól vállig.

Ikonok is lógtak a falakon; szentek aranyozott képei. Ha a hívők elmentek előttük, vagy megálltak alattuk, tiszteletteljesen keresztet vetettek. De ki nézte meg őket? Mit lehet nézni egy ikonon? Különben is sötét van a templomban, és maguk a képek is elég sötétek!

Annál inkább meglepte Alekszejt, amikor az ingébe kapaszkodó Pjotr − lehetett vagy ötesztendős − egyik vasárnap rángatni kezdte az ingét.

– Nyughass má! Mi az ördögöt akarsz?! − mordult rá suttogva az apa. De a gyerek nem maradt nyugton.

– Ki ez a bácsi? − kérdezte, és az egyik ikonra mutatott.

– Maradj csendben! Nem hallod, hogy a pópa énekel?

A gyerek elhallgatott, de le nem vette szemét a kissé hegyes orrú, égre meredő szemű férfiarcról, amely mögött tompán fénylett az arany alapozás.

Amikor aztán vége volt a misének, és apja is megindult kifelé, a gyerek belécsimpaszkodott.

– Előbb mondd meg, édesapám, ki ez a bácsi.

Alekszej életében most először nézte meg a festményt. Semmi érdekeset nem talált rajta. Hm! Valami szent. Nem mindegy? Keményen megragadta Pjotr kezét, és húzni kezdte kifelé. De a gyerek egyre hangosabban követelte a választ.

Alekszej egyik ismerőse nevetve nézte apa és fia küszködését, aztán odavetette a gyereknek:

– Mit tudja azt az apád! Kérdezd meg a papot.

Pjotrnak sem kellett több. Kitépte magát apja kezéből, és rohant az oltárhoz. Megrángatta a pópa köntösét, és csengő gyerekhangon kiáltotta:

– Pópa bácsi! Mondd meg nekem, ki az az ember ott a képen!

Így kezdődött Pjotr és a pópa barátsága. Pjotrból mégsem pap lett, vagy valamiféle tudós ember, hanem katona.

A dolog úgy állt, hogy háromszáz évvel ezelőtt nem perdült táncra a parasztember, ha a fia nem a vetés, hanem a betűvetés iránt érzett vonzalmat. Méghozzá a parasztember akkoriban jobbágy volt, akinek a földesúr arra sem igen hagyott időt, hogy a maga földjét alaposan megművelje. Fontosabb volt neki a robot, az ingyenmunka, amit a jobbágy az ő földjén meg az ő háza körül végzett. De azért jobbágya terményének egy részét is kikövetelte, így aztán az egész jobbágycsaládnak neki kellett gyürkőznie, ha nem akart éhkoppon maradni. Oroszországban – különösen ott, ahol Alekszej és családja élt − nyúlfarknyi a nyár, se vége, se hossza a télnek. Kellett gyűjteni, hogy valami kis kásával be lehessen tömni a sok éhes szájat. De hát Pjotr, aki akkor még csak Petya volt, amúgy sem sokat tehetett innen odébb. Így aztán − ha éppen a pópa oktatta − nemigen vették észre a hiányát.

Amikor pedig felcseperedett, és magas, széles vállú, szőke sörényű legény lett belőle, jöttek a cári sorozók. A három fiú közül egyiket oda kellett adni katonának. Az apjuk is, a testvérek is természetesnek tartották, hogy a „naplopót”, az „ingyenélőt” kapja meg a cár.

Csak az édesanya érzett olyan szívfájdalmat, hogy még a karját sem tudta mozdítani. Elviszik, örökre elviszik az ő képmását, az ő szeretett, okos fiát, legkedvesebb gyermekét!

Ez az „örökre” nem volt ám afféle anyai túlzás! Akit egyszer elvittek katonának, nem látta az többé a szülőfaluját. Akkor… A katona mindenhová a saját lábán jutott el. És micsoda távolságok voltak Oroszországban! És micsoda úttalan utak. És micsoda kemény telek. Vasból, acélból kellett annak lennie, aki néhány évnél tovább kibírta. Aki pedig megsebesült, többnyire bele is pusztult a sebébe, mert orvosok ugyan már voltak, de annyit se tudtak még betegségekről; gyógyításról, mint ma egy elsőéves medikus.

Amikor az újoncozók elvonultak, a kis falu föllélegzett: talán egy darabig − békét hagy nekik a cár. Így remélte Alekszej meg a családja is. Ők már torkig voltak a hányattatással. Hiszen maga az apa is katona volt valamikor. A lengyelek meg a svédek ellen harcolt, és amikor végleg megelégelte az egészet, az akkor svéd uralom alatt álló Észtországba szökött. Ott ismerkedett meg aztán későbbi feleségével is. Csakhogy Észtországban sem volt fenékig tejföl az élet. Ott aztán igazán hét bőrt nyúztak le a szegény emberről. Egyszer az észt nemesek élősködtek rajta, aztán meg a svéd urak szedték el, amit az észtek meghagytak. Évekig tűrtek, szakadásig dolgoztak, de nem jutottak egyről kettőre, így aztán Alekszej elhatározta:

– Odaát már elfelejtették, hogy én a világon vagyok. Nem fog keresni senki mint szökött katonát. Megpróbáljuk, talán a cár kegyesebb lesz, mint a svéd király.

Fölpakolták a kis motyójúkat, az apró gyerekeket, a szekérbe befogták az egy szem lovukat, és egy sötét éjszaka elindultak délnek. Tudta Alekszej, hogy a Csúd-tó és Narva között húzódik Esztónia és Oroszország határa. Ha szerencséjük van, nem találkoznak poroszkáló svéd határ-vigyázókkal, az oroszokkal meg majd szót értenek.

Így történt. Le is telepedtek egy kis faluban …

Pjotr-Haakon akkor még karonülő volt. Mire ott szaladgált a porban a többiekkel, már mintha ez a kis orosz falu lett volna a szülőhazája. Innen vitték el a sorozók, hogy a cár katonája legyen.

Az ember azt gondolhatná, hogy míg egy szegény jobbágy gyerekének az élete csupa gond és gyötrődés, addig a cárevicsé, azaz az orosz királyfié olyan, mint a mesében. Egy királyfit tejben-vajban fürösztenek, selyemben-bársonyban járatnak, lesik a kívánságait, és ha kell, lehozzák neki a csillagot az égről. A későbbi Nagy Péternek, a kis Nagy Péternek azonban nem ilyen sors jutott osztályrészül.

Pjotr Alekszejevics Romanov 1672-ben született, tehát 8 évvel előbb, mint a paraszt Pjotr-Haakon. Sándor cár második feleségének volt a fia. Emiatt meggyűlt a baja féltestvérével, Zsófiával, aki cárnő szeretett volna lenni. Egyben szerencséje is volt, hogy a második feleségnek a fia lett; az első feleségtől való fiúk ugyanis gyengeelméjűre sikerültek. A legnagyobb baj az volt, hogy Sándor cár túl korán meghalt. Akkor a mi Péterünk még csak négyéves volt.

Mivel ilyeténképpen az egyik féltestvére ült trónra, és a kormányrudat a már említett Zsófia fogta kézbe, Pétert felpakolta cárné édesanyja, és Moszkva környékére, egy Preobrazsenszkoje nevű faluba vonult vissza.

Zsófia − mivel állandóan amiatt aggódott, hogy féltestvére egy szép napon véget vet az ő kétes dicsőségének – időről időre elküldte bizalmasait Preobrazsenszkojéba, megtudakolandó, hogy mit csinál Péter.

– Ne aggodalmaskodjék fenséged − mondta Golicin herceg, aki a nagyravágyó Zsófia jobbkezének számított −, ebből a kölyökből sohasem lesz cár, arra megesküszöm.

Zsófia kérdőn nézett a hercegre, az pedig folytatta:

– Egy fiatal testőrtiszt vezetett ki a falu határába, amikor megmondtam, hogy a cárevicset kívánom látni. Lovainkat egy sík mező szélén állítottuk meg, amelyet három oldalról ritkás nyírfaerdő határolt. Egy lelket se lehetett látni. Tőlünk jobbra az erdőben megperdültek a dobok, felharsant a kürt; kicsit idétlenül és hamisan, de kétségkívül a rohamra szóló kürtjelet hallatta. És a fák közül felbukkantak a katonák.

– Katonák? − kérdezte rémülten Zsófia.

– Igen. Hét-nyolc éves, többnyire mezítlábas kölykök, kezükben fapuskával, oldalukon fakarddal, vonalban nyomultak előre a bal oldali erdősáv felé. Bal kéz felől, az erdőből egy jóval nagyobb csapat bukkant elő. Ám alig haladtak néhány lépést előre, óriási hurrázás közepette újabb csapat rohant ki az erdőből, és a meglepett társaságra vetette magát. Mire a szembejövők is odaértek, már valamennyien holtan hevertek a földön.

– Holtan? − kérdezte Zsófia elborzadva.

– No, csak játékból. Péter kitalált valamilyen szabályt, az dönti el, hogy ki a halott a játékban. Katonásdit játszik.

– És milyen?

– Ugyanolyan, mint a többi falusi lurkó. Meg sem ismertem volna, ha nem lenne egy fejjel magasabb a többi, hozzá hasonló korú gyereknél. Odahívtam. Visszakiabált, hogy nem ér rá, mert el kell rendeznie a hadifoglyokat. Velük ebédeltem: úgy csámcsog, mint egy paraszt. Belekukkantottam a füzeteibe: helyesírási hiba helyesírási hiba hátán. A tanítója kesereg: éles eszű, érdeklődő gyerek, de képtelenség a könyvek mellett tartani. A kovácsok mögött órákig álldogál, és noha majd beleszakad, kikalapálja a lópatkót; fújja a kocsi valamennyi alkatrészét, és már jó néhányszor megsebezte a kezét azzal a borotvaéles késsel, amivel a nyergesek vágják méretre a szíjakat. Ez leendő uralkodó? Fenség, egy percig se fájjon a feje miatta.

Zsófia megkönnyebbülten elmosolyodott, de megint redőkbe vonta a homlokát.

– Jó − mondta − játszik, de katonásdit játszik!

– Fiú. Minden fiú katonásdit játszik.

– De ő a vezér!

– Persze hogy ő a vezér, amikor ő tömi kásával meg korpakenyérrel a hadseregét. Szalonnával jutalmazza a különleges katonai teljesítményeket. Fenséged nem tudja elképzelni, mire képes egy muzsik kölyke egy darab szalonnáért. Az legtöbbjének ünnepnap se jut a kására.

– És múltkoriban még azt mondta nekem, hogy méltatlanul keveset adok a cárnénak. Még ez is sok. Látja.

– Ezer bocsánat, fenség, hogy ellentmondok, de a dolog úgy áll, hogy ha a kincstár kevesebbet ad a cárnénak, mint amennyire a legszerényebb körülmények között is szüksége van, akkor rákényszerítjük, hogy elfogadja mások nagylelkűségét.

– Kitől kap pénzt ez a… − Zsófia elhallgatott, és az ajkába harapott. Gyűlölte a mostohaanyját.

– Nem mindegy? Tudván tudjuk, hogy jó néhányan szívesen látnák a trónon a cárné fiát; a rokonai is, azok barátai is. Nekünk is vannak jó embereink, nekik is. Ha azonban lehetővé tesszük, hogy Péter úgy nőjön fel, mint a gyom, végül is nincs mitől tartanunk.

Hanem Zsófia teljesen nem nyugodott meg. Ellenkezőleg: egyre jobban belelovalta magát a félelembe. A szelíd, békességet kereső Natálja, az özvegy cárné, úgy jelent meg képzeletében, mint valami minden hájjal megkent bajkeverő, aki Preobrazsenszkojéból irányítja ellene az összeesküvést.

Egyre inkább befészkelte magát az agyába a gondolat: csak akkor lesz nyugta, ha Péter már nem él. Péternek pusztulnia kell.

Amikor aztán az öccse, Fjodor − aki elmeállapota miatt csak névleg volt a cár − húszéves korában meghalt, elhatározta, hogy cselekedni fog.

Ezúttal nem alaptalanul ijedt meg. Itt volt az alkalom, hogy a másik párt, rokonok és egyéb főnemesek követeljék: ne a szintén beteg agyú Iván, hanem Péter legyen a cár. Igaz, még kiskorú, de helyette éppen úgy uralkodhat néhány évig valaki, mint ahogy most ő tette Fjodor helyett. De hogy Péter cár régense (uralkodóhelyettese) nem ő lesz, az a napnál is világosabb. És a ravasz Zsófia krimibe illő tervet eszelt ki.

Igen különös, hogy egy cárlánynak ilyesmi juthatott eszébe; ebből viszont látszik, hogy jó asszony ugyan nem volt, de a fejében nem szalmát hordott az agya helyett, mint az öccsei. Egyszóval: a moszkvai lázadás jutott eszébe meg a többi, városi népi felkelések; amikor a nyomortól megvadult rongyosok elsöpörték a fegyveres katonákat, letiportak minden ellenállást, megölték a városi vezetőket, a cár tanácsosait, gyújtogattak, romboltak, mint az árvíz vagy a tűzvész. Moszkvában is kitört egy ilyen felkelés; a tömeg még a Kremlbe is benyomult, és arra kényszerítette az akkori cárt, hogy nyilvánosan esküdjék meg: követeléseiket teljesíti. Ezt a felkelést is leverték, a vidéki városok felkeléseit is. Sokat már a kezdet kezdetén. A kockázat tehát nem nagy, ha most ő maga szervez meg egy újabbat. Minden azon múlik, gondolta Zsófia, hogyan viselkednek a sztrelecek. De hát ő majd gondoskodik róla. Sőt arról is, hogy az özvegy cárné itt legyen a Kremlben a fattyával.

A sztrelecek különös katonák voltak: katonák „félállásban”. A Moszkva folyó túlsó partján volt a településük, ott álltak a műhelyeik is, a raktáraik is, a boltjaik is. Mert a sztrelecek egyben iparosok és kereskedők is voltak.

Zsófia éppen ezen az érzékeny ponton indította a támadást. Egy mindenre elszánt híve sorra járta a sztrelec parancsnokokat, és Zsófia üzenetét tolmácsolta nekik: az ellenpárt arra készül, hogy Pétert ülteti a cári trónra, és első dolguk az lesz, hogy eltiltják a sztreleceket minden jövedelmező tevékenységüktől.

A következő lépés az volt, hogy az özvegy cárnét Moszkvába hívta, mondván: kellő keretek között kell megünnepelni Péter tizedik születésnapját. A születésnap 1682. május 30-án lett volna, de ő már 15-én elterjesztette a hírt a sztrelecek között: Ivánt megölték. Ez aztán olaj volt a tűzre. Ha Iván már nem él, csak Péter lehet a cár, vége az ő szép, nyugodt, félig civil, félig katonaéletüknek.

Zsófia jól számított. Egy népi felkelés kimenetele bizonytalan. Ki a megmondhatója, hogy a sztrelecek vagy azok egy része csatlakozik-e hozzá?

Ha pedig nem, akkor leverik, még mielőtt hasznot húzhatna belőle. Ha viszont azok lázadnák föl, akik a Kremlt őrzik, azonnal bejutnak.

Csak arra nem számított a mégoly okos cárlány, hogy ha a vulkán kitör, lehetetlen kordában tartani.

Amint a városban híre futott, hogy Ivánt megölték, a sztrelecek pedig a kormányzat ellen fordultak, megindult az emberáradat a Kreml felé. A Vörös tér zsúfolásig megtelt, öklök emelkedtek a magasba, emberek ezrei torkuk szakadtából követelték a bűnösök halálát. A kapukra óriási nyomás nehezedett. De még nem nyíltak ki. Az őrségen álló sztrelecek egyelőre nem csatlakoztak társaikhoz. Már csak azért sem, mert megmutatták nekik Iván cárevicset, aki mit sem sejtve, bamba mosollyal nézett rájuk, miközben egy nevelőnő állandóan törölgette a száját, nehogy lecsöppenjen a nyála.

Az izgatott főnemesek rövid tanácskozás után Matvejevet bízták meg, hogy próbáljon beszélni a néppel.

Hogy milyen fejvesztettség lett úrrá, hogy mennyire elfogta a hatalmasokat a vakrémület, fényesen bizonyítja, hogy éppen Matvejev bojárra esett a választás. Ez a főnemes valóságos csodabogárnak számított a cári udvarban, mivel nem viselt szakállt, könnyed, színes európai öltözékben járt, és palotáját is az Európában akkoriban divatos bútorokkal rendezte be. Csak azért tűrték el a jelenlétét, mert a cári család tagja volt.

– Moszkva népe! − kezdte messze csengő hangon. − Kedves barátaim! Igenis barátaimnak nevezlek benneteket, polgárokat és sztreleceket egyaránt. Mert aki annyira szívén viseli Iván cárevics sorsát, hogy egy rossz hír hallatán eljön, és saját szemével kíván meggyőződni róla, hogy mi az igazság, az nekem barátom.

A tekintetek megenyhültek. Itt-ott már egy-egy futó mosolyt is látni lehetett az előbb még gyűlöletbe torzult arcokon.

– Igen, barátaim, nagyszerű érzés az, amikor a magamfajta ember, aki a cár rokona vagyok, ennyire egynek érezheti magát orosz testvéreivel. De a legnagyobb öröm számomra, hogy én lehetek az, aki nemcsak szólok hozzátok, hanem a legfőbb bizonyítékot is szemetek elé tárhatom.

Közben odavezették Ivánt és Pétert. Matvejev felnyalábolta és a magasba emelte Ivánt.

– Itt van Ivanuska, láthatjátok.− él és virul! Aki mást mondott nektek, az hazudott. Aki hazudott nektek, az félre akart vezetni, be akart csapni benneteket, az ilyen ember pedig nem barátotok, hanem ellenségetek. Ne hallgassatok az ellenségetekre!

És csodák csodája: kitört a taps, majd az éljenzés. A tömeg hangulata megfordult. Matvejev még néhány mondatot akart megfogalmazni, hogy szépszerével eloszoljon a tömeg, és mindenki elégedetten térjen haza. Amikor azonban − kivárva a kellő csendet − éppen szólásra nyitotta volna a száját, a mellette álló Dolgorukij herceg utálkozó arccal kiáltotta:

– Hagyd már abba, Matvejev, az isten szerelmére! Fölfordul a gyomrom, hogyan udvarolsz ennek a mocskos csőcseléknek! Korbács kell ezeknek, nem szép szó! És az ördögnek a barátai, nem a mieink.

E szavak elhangzása után síri csönd ülte meg a Vörös teret, de aztán elemi erővel vetett lángot a fölháborodás. A közelben álló sztrelecek szó nélkül megragadták a herceget, és a kapu előtt tömörülő társaik lándzsáiba dobták. Néhány másodperc múlva − nem tudván ellenállni a szörnyű nyomásnak − betört a kapu is, és a sztrelecek, mögöttük a tömeggel − beözönlöttek a Kremlbe.

Amikor az özvegy cárné meghallotta a herceg első szavait, kézen fogta Pétert, és a palotába sietett vele. Egy félreeső kisebb szobában bújtatta el, rázárta az ajtót, a kulcsot a keblébe rejtette, és megkereste a többi főrangú asszonyt.

Péter szívdobogva figyelt a kinti neszekre. Hiába játszott évek óta katonásdit, az csak játék volt. Érezte, hogy most talán mindennek vége. Ő eddig még fél füllel sem figyelt arra a sok unalmas beszédre, ami a jelenlétében elhangzott. Főrangú emberek, akik meglátogatták anyját, gyakran emlegették Zsófiát és azt, hogy a hatalomért minden aljasságra kész. De Péter nem törődött vele. Ő nagyon jól érezte magát Preobrazsenszkojéban, untatták a kremlbeli ceremóniák, nehéznek és melegnek tartotta azokat a prémes, hosszú ruhadarabokat, amelyekbe belebújtatták, ha nagy néha mégis Moszkvába kényszerült. Pokolba az egész cári trónnal meg a Kremllel!

És most, ebben a félelmetesen csöndes kuckóban, minden eszébe jutott. Az is, hogy egyszer valaki azt súgta anyjának, Zsófia előbb-utóbb meg akarja, majd öletni Pétert, mert csak akkor ülhet biztosan a trónon. És ő kivételesen hegyezte a fülét, mert − mint a gyerekek általában − kíváncsi lett, mit is akarnak eltitkolni előle.

Most közeledő lépteket hallott. Két sztrelec közeledik. Megesküdött volna rá. A csöndes palotafolyosón, a márványpadozaton mással össze nem téveszthetően csattannak a csizmás léptek. Meg-megcsörrent a vértjük, és időnként koppant a páncéljuk, amint a lándzsájuk nekiütődött.

Egy tízéves gyerek − különösen, ha okos és nyitott szemmel jár a maga kis világában − tudja már, mi a halál. Érezte, hogy kiveri a hideg veríték, és rángatódzni kezd az arca.

– Nézd! Ez olyan, mint egy titkos ajtó. Hátha ide dugták. Ha lándzsára tűzve elvihetnénk Zsófia hercegnőnek a kölyök fejét, menten nemességet kapnánk. Gyerünk be.

Megzörrent az ajtó zárógombja, de maga az ajtó nem mozdult.

– Bezárták − mondta a másik. − Kereshetünk kulcsot.

– Hogyne, hogy közben valaki más is idetaláljon, aztán övé legyen a dicsőség meg a pénz. Nézd, befelé nyílik. Megpróbáljuk betörni.

– Itt olyan tölgyfa ajtók vannak, komám…

– Ez nem az. Nem látod?

– Hát jó, megpróbálhatjuk.

Péter hallotta, amint eltávolodnak az ajtótól. Aztán jól kivehette gyors lépteiket is.

Nagyot döngött az ajtó. De nem engedett.

Péter összerezzent. Hallotta, hogyan verődnek össze a fogai. Körülnézett. Az ablak. De semmit sem ér, mert rács van rajta, és alatta szakadéknyi mélység. Egyáltalán miféle szoba ez, ahol egyetlen asztal van és az asztal körül négy szék? A falba süllyesztve pedig egy kis szekrény. Az ám, oda talán be tudná préselni magát. Csakhogy minek? Azt nézik meg legelőször. Úgy látszik, minden elveszett.

Mintha csak a gondolatát akarná igazolni, nemcsak döngött a két nekiütődő férfitesttől, hanem meg is reccsent az ajtó.

– Mozdul már! − örvendezett a beszédesebbik sztrelec, aki Zsófia jutalmát kívánta elérni Péter levágott feje segítségével.

– És ha üres lesz a szoba? Akkor hiába kínlódtunk itt egy óra hosszat − mondta a másik. De azért engedelmesen tovább ostromolta az ajtót.

Az ötödik nekifutás után óriási recsegés kíséretében leszakadt a zár vasa, és kivágódott az ajtó. Ott állt Péter, minden oroszok leendő cárja, soványan és korához képest hórihorgasan. Arca falfehér, homlokáról éppen megindult lefelé egy csepp hideg veríték. Fél arca időnként megrándult.

– Mit mondtam?! − kiáltotta diadalittasan az a bizonyos sztrelec. − Lökd ide − szólt rá a társára, és előhúzta a tőrét.

Péter érezte, hogy egy kemény, kidolgozott marok rászorul vékony csuklójára, kirántja az asztal mögül, és meglódítja az ajtó felé. De a mozdulat félbemaradt.

– Megsütheted a nemességedet − mondta és kiköpött. – Ez nem a cárevics.

– Hogyhogy nem?! − kiáltott a másik. − Az lehetetlen.

– Én meg azt mondom: az lehetetlen, hogy ez Pjotr Alekszejevics.

– Megőrültél?! Honnan veszed ezt a sületlenséget?

– Nézd meg a kezét, aztán ugass!

– Mutasd a kezed, kölyök! − ordított a másik sztrelec.

Péter fölemelte remegő karjait, és mindkét kezét a sztrelec orra alá dugta.

Hát nem volt éppen szép látvány. Tövig levágott körmök, abban is állt a kimoshatatlan feketeség, ahogy a forró vas beleégette patkoláskor. Szerszámok vágta sebek hegei keresztül-kasul és bőrkeményedések a tenyéren, annak világos jeleként, hogy ez a gyerek keményen dolgozik.

– Egy egy királyfi keze, mi? Mint a mesében − mondta a csöndesebbik sztrelec, és újra kiköpött. − Ezt a kölyköt ugyan nem érdemes lenyakazni. Akár a tied is lehetne.

– De hát a ruhája. Nézd! Cobolyprém, meg hermelin, meg bársony, meg mit tudom én, ahogy a cárevicsnek dukál.

– Honnan vetted ezt a ruhát? – rivallt rá Péterre.

– Rám adták − válaszolta rekedten Péter.

– Hallod − legyintett a másik sztrelec −, ráadták. Az igazi cárevicset meg eldugták valahova. És húsz nemes úr vigyáz rá kivont karddal. Csak nem gondolod, hogy a trónörököst bedugják egy elhagyott szobába egyedül, azért, hogy mi ketten jutalmat kapjunk Zsófiától?! Gyerünk a fenébe! − És elkullogtak.

Ugyanebben az órában, de hatszáz mérföldnyire onnan, felsírt egy csecsemő, és a bába (a szülésznő) magasra tartva a kis porontyot, rohant át a másik terembe, ahol a magas rangú udvari emberek toporogtak órák óta, és lélegzetvisszafojtva lestek, mi lesz az eredmény.

– Fiú! Fiú! Fiú! − kiáltotta a bába. − Ép és egészséges! Megszületett a svéd trónörökös! − És meg sem várva a kitörő tapsot és éljenzést, rohant vissza a szülőszobába, ahol már várta az újszülöttet a meleg, illatos, tiszta víz. Az első fürdő. (Amit − mellesleg megjegyezve – nem mindenkinél követett második, hacsak nem mielőtt utolsó útjára indult a temetőbe. A higiéniát később találták föl.)

Így folytatódott volna a mese a harmadik, a legkisebb fiú megszületésének történetével, „ha ezt a mesét író írta volna. Minthogy azonban a történelem írta, „aki” nem író, sajnos nem így folytatódik, akármilyen jól hangzana is különben. Az igazság az, hogy Károly, a svéd királyfi jó egy hónappal azután jött a világra, hogy Petya, a későbbi Nagy Péter, a két rá vadászó sztrelec „jóvoltából” hajszál híján elköltözött ebből az árnyékvilágból. De azért a majdnem egybeesés is mesébe illő.

Ami Pétert illeti, még néhány napig kénytelen volt Moszkvában rostokolni, mert a nép a sztrelecek vezetésével tört-zúzott, és a másvilágra küldött néhány olyan magas rangú udvari embert, aki szálka volt a szemében. A fölfordulás azonban nem tartott sokáig. A sztrelecek maguk döbbentek rá, hogy nem lesz jó vége annak, ha éppen ők, a törvény őrei rúgják fel a törvényt. Meg aztán: amióta a világ világ, azaz Oroszország Oroszország, mindig a cár kenyerét ették. Cárra tehát szükség van. Hát legyen. Mivel pedig két cárevics is van, legyen két cár − Ivanuska is, Petya is.

Ez ugyan nagy szamárság volt, lévén Iván hígvelejű, Péter meg csak tízéves, a cári udvar mégis beleegyezett A csontjukban is érezték, hogy ezek a napok nem alkalmasak a vitázásra. Zsófia pedig, aki csöndesen figyelte mostanáig a vihart, amelyet szántszándékkal kavart, elérkezettnek látta a pillanatot, hogy újra cselekedjék, és hogy learassa vetésének kétes értékű gyümölcsét. A sztrelecek már elbizonytalanodtak, szívesen kiegyeznének; de még nem adták be teljesen a derekukat. Ha tudnák, hogy mit követeljenek, még követelődznének. És az udvar biztosan igent mondana a követelésre. Nem mernének nemet mondani.

Ennek a Péternek őrangyala van. Az a két tökfilkó, aki eltehette Volna láb alól, megkegyelmezett neki; isten tudja, miért. Mindegy. Ha már így esett, nem sírhat bele a kiöntött tejbe. Legyen cár a két kölyök. De addig, amíg nem lesznek nagykorúak, ő fog kormányozni. Ez az, amit a sztreleceknek követelniük – kell! Ivanuska sohasem lesz nagykorú, Petya pedig… Arról majd ő gondoskodik, hogy ne érje meg a kormányzáshoz szükséges kort. Legközelebb nem bízza a véletlenre a dolgot.

Így is történt. A titkos megbízott megsúgta a sztreleceknek, mit követeljenek, azok el is juttatták az udvarhoz kívánságukat: Zsófia kormányozzon a két cárocska helyett. És − ahogy ez várható is volt − a vezetés igent mondott. Ezek után miért kellene tovább tűrni a nép randalírozását? Rendet kell teremteni Moszkvában! És a sztrelecek, mint annyiszor, most is szembefordultak eddigi szövetségeseikkel, és addig páholták szorgalmasan a moszkvai „csőcseléket” (most már ők is így hívták, mint az általuk meggyilkolt Dolgorukij herceg), amíg vissza nem húzódott nyomorúságos viskóiba.

Petya pedig, ahogy meglátta Preobrazsenszkoje ismert és szeretett nyírfacsoportjait, valamint az út mentén felsorakozott játékkatonáit, azonnal elfelejtette Moszkvát, a Kremlt, a díszes és rémült bojárokat, sőt még azokat a szörnyű perceket is, amikor már-már torkon ragadta a halál.

Később is csak álmaiban kísértett a két sztrelec, a feldühödött tömeg és Zsófia nénje. Ébren, sok más dolga között, nem jutott hely és idő a történteknek. De ha haragra gerjedt, arca eltorzult, és ugyanúgy rángatódzott, mint ott a kis szobában, amikor az ajtó döngetését és a sztrelecek lábdobogását hallgatta. Ez az arcrángás élete végéig emlékezetébe idézte gyermekkori életveszélyes kalandját.

De térjünk csak vissza a svéd trónörököshöz!

A harmadik fiú élete kezdődött a legszabályosabban, úgy, ahogy az királyfihoz illik. A fehér paripát is beleértve, amelyet már hétévesen megült.

Nemcsak a későbbi orosz cár, Károly is játszott kicsi korában játékkatonákkal. De azokat ólomból öntötték, és a svéd hadsereg kék uniformisát festették rájuk. Amikor nagyobbacska lett, már nemcsak azzal gyötörték, hogy egy svéd hercegnek latinul, németül, sőt franciául is tudnia kell, hanem a hadtudományra egy igazi tábornok kezdte oktatni.

Apja, XI. Károly egyik nap magához hívatta azt a kormánytanácsost, aki a királyfi tanulmányaiért elsősorban felelős volt; afféle iskolaigazgatónak tekinthetjük egy – egyszemélyes királyfi – iskolában.

Azt firtatta a király, hogy halad a herceg a tanulmányaiban. Néhány perccel a tanítómester távozása után jelentette az udvarmester, hogy Károly bebocsátást kér. A király bólintott, a herceg belépett.

– Hívatott, atyám.

A király egy mozdulattal jelezte, hogy fia üljön le vele szemben. De azután sem szólt semmit. A fiában gyönyörködött, s egyben megpróbálta kitalálni, mi lakozik konok fejében.

Lánynak is szép lenne − gondolta. És valóban: hosszú szőke hajával, makulátlan fehér arcbőrével, világító tengerkék szemével akár lány is lehetett volna. Még szép ívű, telt ajkai is inkább nőiesnek hatottak, semmint férfiasnak.

Még gyerek − gondolta a király −, de az orr már férfira vall. Nem valami kis fitos díszecske. No és az álla… Hát, ha csak az állát látná az ember, akkor egy percig sem kételkedne benne, hogy ennek a gyereknek van akarata.

Károly várakozóan nézett apjára, de semmivel sem árulta el, hogy nyugtalan vagy kíváncsi volna. Ha egyáltalán volt benne valamilyen bizonytalansági érzés, azt jól palástolta a tekintete. Mivel nem nyitotta tágra a szemét − tulajdonképpen csak félig emelte föl a szemhéjait −, ez egy kissé álmodozóvá tette a tekintetét. Későbbi élete során ezzel nemegyszer akaratlanul megtévesztette tárgyaló partnereit, akik aztán meglepetve tapasztalták, hogy olyan kemény, mint a kőszikla, és nem lehet felfedezni benne szemernyi érzelgősséget sem.

– Érdeklődtem a tanulmányai felől, herceg − szólalt meg végre a király. − Sok jót hallottam önről, és ez igazán örömömre szolgál. Mestereinek az a véleménye, hogy kiváló képességekkel rendelkezik, és igen érdeklődő, ami az olyan ifjú nélkülözhetetlen tulajdonsága, aki majd apja után elfoglalja a trónt. Kérem, hogy az eddigiekhez hasonló szorgalommal sajátítsa el mindazt, amire egy uralkodónak szüksége van. Ezek után és ezért, ha bármi kívánsága lenne, adja elő, és máris teljesítem.

Károly megrázta a fejét.

– Nincs szükségem semmi egyébre, mint amivel királyi atyám eddig is bőségesen elhalmozott. De még ennyit sem érdemlek meg.

– Ezt hogy értsem? − emelte föl szemöldökét a király.

– Ha tanítómestereim csupán arról számoltak be, amit felséged elmondott, megsértették az igazságot.

– Hazudtak?

– Nem hazudtak, csak elhallgattak valamit.

– Nevezetesen?

– Nevezetesen azt, hogy a nyelvekkel hadilábon állok.

– Az idegen nyelvekkel bizony meg kell küzdeni. De hát a férfi azért férfi, hogy küzdjön és győzzön. A lengyel és a dán király is tud latinul. Ami nekik sikerült, miért ne sikerülne a nagy Gusztáv Adolf leszármazottjának? − A király hangot váltott, és úgy folytatta, mintha egy estélyen néhány könnyed szót váltana valamelyik kegyencével. – A múltkoriban nálam járt a francia követ. Hosszan beszélgettünk a világ folyásáról meg arról, hogy Franciaország és Svédország érdekei hogyan egyeztethetők össze. A követ hirtelen megszakította a gondolatmenetet, és túláradó szívélyességgel mondta: „Felséged talán nincs is tudatában annak, milyen nagy államférfiúi tett, hogy beszél és milyen jól beszél franciául! Mi, francia diplomaták sajnos csak anyanyelvünkön értünk, és mindenütt, ahol az uralkodó vagy annak közvetlen környezete nem beszéli nyelvünket, idegennek érezzük magunkat. Svédországot viszont már csak azért is szívünkbe zárjuk, mi több, megértjük, mert megértjük, hiszen az uralkodóval egy nyelvet beszélünk. Biztos vagyok benne, hiszen ez itt hagyomány, hogy a trónörökös is perfekt francia lesz, ha máris nem az.” − A király egy kis szünetet tartott, majd hozzátette: − Biztosítottam róla, hogy ön előtt, herceg, nincs akadály, hiszen abban a korban van, amikor a tudás várait ostromolja, és úgy arat dicsőséget, hogy meghódolásra készteti azokat. Igen kínos lenne számomra, ha legközelebb meg kellene cáfolnom a szavaimat.

A király jól látta, hogy először a fiú nyakát futja el a pirosság, majd az lassan felkúszik az arcára egészen a homlokáig. De úgy tett, mintha észre sem venné. Amióta a könnyű csevegés hangjára váltott, nem fürkészte a fia arcát, ide-oda jártatta a tekintetét a teremnyi dolgozószobában, és csak néha vetett futó pillantást Károlyra. Nos, ha elpirult a gyerek, akkor célba talált. És ha meleg a vas, akkor ütni kell.

– Ami pedig a német nyelvet illeti… − A király megcsóválta a fejét. − A német nyelvvel úgy vagyunk, herceg, mint a hajós a csillagokkal. Ha nem akarunk eltévedni a mérhetetlen vízen, meg kell tanulnunk a csillagok nyelvét, hogy tájékozódni tudjunk. A német tengeren a német nyelv a tájékozódás eszköze. A német fejedelemségekben, a Habsburg-birodalomban németül és megint németül beszélnek. Tagadhatatlan, hogy a diplomácia hivatalos nyelve ott is a latin. De ahol győzött az új hit, a mi hitünk, a protestantizmus, ott már szívesebben fejezik ki magukat a főemberek is úgy, ahogy az anyjuktól, nem ahogy az iskolában, a magisztertől tanulták.

Károly − feledve a kötelező udvari formákat − hevesen felugrott, úgy kiáltotta:

– De miért kell éppen nekünk minden náció előtt meghunyászkodnunk, csúszni-mászni előttük és mélyen megemelni a fövegünket?!

– Édes fiam − mondta a király, most már maga is a sarokba hajítva a formaságokat −, hát nem csalétket helyezünk-e a hurok közepébe, amikor vadászunk? Hát nem várjuk-e meg, amíg a medve közvetlen közelünkbe jön, hogy biztosan és hatásosan tudjunk célozni? Aki dicsőséget akar aratni, annak nem elég erőt vetnie. Cselt is kell. Nos, ilyen diplomáciai csel, amikor annak a nyelvén szólalsz meg, akitől kapni vagy elvenni szándékozol valamit.

A király fölállt és megölelte a fiát, majd átkarolta a vállát, úgy kísérte az ajtóig. Közben örömmel tapasztalta, hogy fiatal kölyök kora ellenére, milyen izmos a fiú válla. Tehát nemcsak a szellemét, a testét is megedzik.

Nem sokkal később újra ott állt előtte a főmagiszter, azaz Károly főfő nevelője.

– Mától kezdve − mondta a király − őfensége megszállottként fogja tanulni az idegen nyelveket. Szemrebbenés nélkül vegye tudomásul ezt mindenki, aki oktatásával és nevelésével foglalkozik. Mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog. Az is. Megértettük vele. Megértette. Valóban gyors felfogású.

Károly − úgy, ahogy apja megjósolta − belevetette magát a nyelvtanulásba. Már egy év múlva − üggyel-bajjal ugyan − átrágta magát egy ókori római történetírónak Nagy Sándorról szóló könyvén. Egészen föllelkesült.

– Mi a véleménye, fenség, Nagy Sándorról? − kérdezte Stuart tábornok, aki elmagyarázta neki a hódító haditetteit.

– Éppen olyan szeretnék lenni, mint ő, hasonló tetteket szeretnék véghezvinni, hasonló pályát befutni! − kiáltotta Károly.

– De fenség − vitatkozott Stuart tábornok −, Nagy Sándor csak 32 évig élt!

– Az ilyen harminckét esztendő fölér más ember nyolcvan esztendejével. Ilyen harminckét évet adjon nekem az Úr, és én zokszó nélkül távozom a másvilágra.

Kívánsága kis híján teljesült. De hát éppen erről szól majd ez a könyv. Most viszont még mindig a mesénél tartunk. A mese pedig arról szól, mivel is töltötte idejét egy királyfi a messzi északon.

Nem mindig csak tanulással.

A vadászat ma is divatos sport. Háromszáz esztendővel ezelőtt azonban kemény helytállást is kívánt. Manapság legrosszabb esetben a vaddisznóval gyűlik meg a vadász baja. De a többi… Vagy lelövik, vagy elinal. Nagyvadak nincsenek, kitűnő, modern puskák viszont vannak. De akkor? Egy akkori puska másfél méter hosszú volt, és majd öt kilót nyomott. Ha meggondoljuk azt is, hogy 300 lövés közül 20 csütörtököt mondott, akkor kiderül, hogy nem mindennapi fickó volt Károly tizenkét éves korában. Mert akkor vitték először úgy medvevadászatra, hogy ő is megküzdjön az északi rengetegek hatalmas vadjával.

Ezek a medvék igencsak különböznek a közép-európai málna− és mézínyenc mackótól, hacsak módjuk van rá, nem „legelnek”, hanem húst kerítenek. Amelyik medve pedig rákapott a húsra − mondják a szakértők −, az vérmedvévé válik.

Aki tehát Svédországban medvére vadászott, az számíthatott rá, hogy vérmedvével kerül szembe.

Medvét persze − elvben − úgy is lehet lőni, hogy a vadász megközelíti, megcélozza és lelövi. Gyakorlatilag azonban 300 évvel ezelőtt, 75 méter távolságból eltalálni… A sima csőből kirepülő gömbölyű golyó rendszerint messze elkerült még akkora célpontot is, mint egy négykézláb mászkáló medve. Aztán indián legyen a talpán, aki észrevétlenül a medve közelébe tud lopakodni. Nincs más lehetőség: fel kell dühíteni a medvét, hogy az nekirontson a vadásznak, és két lábra állva próbálja két mancsával leteríteni. Akkor aztán eléggé közel van, és jó nagy célpont. Ha azonban a puska csütörtököt mond …

Maga Károly volt az, aki sürgette férfivá avatását. Ilyen körülmények közt valóban el lehet mondani egy tizenkét éves fiúról, aki medvét ejt el, hogy férfi a talpán. Károly erre vágyott. Az ő becsvágyát nem elégítette ki a német, latin és francia nyelv várainak sikeres ostroma. Csak amúgy mellékesen jegyezzük meg, hogy amikor a király ki akarta próbálni, hogy fia mennyit haladt a nyelvek terén, örömmel tapasztalta, a németet kitűnően beszéli, a latinban komoly előrehaladást ért el. Aztán franciául kérdezett tőle valamit. Mire Károly latinul válaszolt. Erre apja megint franciául kérdezte meg őt, hogy azért felelt-e latinul, mert franciául nem jutnak eszébe a szavak. Károly a fejét rázta, és megint latinul így szólt:

– Én azt a nyelvet életemben nem fogom használni! Megtanulom, de nem beszélem.

– De hát miért? − kérdezte elképedve a király.

– Mert az asszonyok dolga, hogy selypegjenek, raccsoljanak és nyögdécseljenek. Én férfi vagyok.

Széles körű, de titkos előkészületek előzték meg a királyfi első medvevadászatát. Nem akárkinek az életéről volt szó! Egyben mindennek suba alatt kellett maradnia, nehogy a büszke és keményfejű fiú megsejtse, mennyire féltik, mert akkor isten a tudója, mire vetemedik.

Az udvari fővadász kiválasztotta a legügyesebb ifjú vadászt, hogy ő legyen a herceg fegyverhordozója. Ez két okból is fontos volt. A vadász azzal az ürüggyel, hátha két vaddal is találkoznak, két puskát vihet magával. Ha pedig együtt közelítik meg a kiszemelt medvét, és Károly elhibázná a lövést, a vadász a másik puskával le tudja teríteni; ilyesmire egy közönséges „fegyverhordozó” nem lenne képes. Ez a vadász ismeri és szereti a fegyvereket, úgy tölti meg, hogy kicsi lesz az eshetősége a legfélelmetesebb esetnek: hogy az a döntő pillanatban csütörtököt mond.

A vadásztársaság mindig hangos és mindig vidám. De ezen a késő nyári reggelen, amikor már pászmákban ülte meg a köd a Stockholm környéki réteket, még a beszélgetés is el-elakadt, és csak a szertartásmester kétségbeesett, néma biztatására indult meg kényszeredetten újra meg újra. Az volt a szerencséjük, hogy Károly se látott, se hallott, az elkövetkező események lázában égett. Messze előrelovagolt, és élénk képzelete eléje rajzolta a nagy tisztást, amelynek közepére kikötik a szerencsétlen birkát, aztán ő a tisztás szélén, sűrű bokrok között lesben áll. Amikor pedig megjelenik a medve … Károly elmosolyodott, titokzatosan és elégedetten. Neki ugyan nem írják elő, mit tegyen! Ő olyat tesz, amit soká fognak emlegetni Stockholmban!

Amikor elérték az erdőt, mindenki leszállt a lováról, és ott hagyták az erdőszélen két lovászfiú meg egy vadász őrizete alatt. A vadásztársaság pedig megindult az udvari fővadász nyomában, aki ösvényről ösvényre haladva kereste a friss medvenyomokat.

A nap egyre följebb hágott. Így dél körül mindig akadt valaki, aki a letáborozást és a lakmározást javasolta. Ezúttal azonban egyiküknek sem jutott eszébe az evés. Amíg lovon ült, nem tűnt fel senkinek, milyen kicsi és milyen lányosan karcsú a királyi herceg. Most azonban, az évszázados, mohos törzsű óriás fák között, vadászsapkája alól kiomló szőke fürtjeivel és tejfehér arcával inkább erdei tündérkének látszott, semmint ifjú férfinak, aki vérmedvét akar elejteni. A király is miért egyezett bele? Igazán ráérne ez a kisfiú még néhány évig, amíg megnő és megerősödik! Most már azonban nem lehet megállítani a végzetet.

A fővadász megállt, és mindkét karját a magasba emelte: medvenyomot talált. Méghozzá egészen frisset. Lehet, hogy a medve valahol a közvetlen közelben tartózkodik. Ezentúl a legcsekélyebb zajt sem szabad csapni, mert ha megérzi, hogy ember közeledik, elmenekül, és vele menekül az esetleges többi is. Meg kell tehát keresni a közelben a legalkalmasabb tisztást és kikötni a csalétket, majd pedig türelmesen várni.

A vadásztársaságnak nem esett nehezére, hogy csöndben maradjon, amúgy is úgy érezték magukat, mint akik gyászmenetben haladnak, nem vadászaton.

A fővadász kiválasztott egy nagyjából kerek tisztást, amely nem volt túl nagy ahhoz, hogy széleinek minden pontjáról jól lehessen látni a középen kikötött birkát, de nem volt annyira kicsi sem, hogy a medve idejekorán megneszelje az ember közelségét.

Az udvari emberek távolabbra húzódtak, és onnan hallgatták a kikötött és halálra rémült birka panaszos bégetését. A fővadász felmászott egy fa alkalmatos ágára, ahonnan jól láthatta a tisztást. Azt is tudta, melyik ponton ül a bokrok között Károly és a fiatal vadász.

Száraz idő volt. Nem kellett hát attól tartani, hogy a puskapor harmattal, köddel, permetező esővel szívja meg magát, és nem robban, amikor a kovakő lecsap és szikrát hány rá. Tudta, hogy bízhat a legényben. Az ki nem veszi addig a lőport a papírhüvelyből, amíg nem biztos abban, hogy a medve kiszemelte zsákmányának a birkát. Akkor villámgyorsan tölt. Két puskát három perc alatt. Annyi pedig elég. Hiszen az a gyakorlat, hogy a medvét odaengedik a birkához, és csak azután zavarják meg, amikor már széttépte áldozatát, és enni akar. A vérszag, az éhség megvadítja, és rárohan a közeledő vadászra. Az megvárja, és közvetlen közelből lő.

Az ő terve a következő: - Károly lassú léptekkel megindul a medve felé, közben a vadász megtölti a másik puskát is. Aztán maga is elindul Károly mögött, aki nem veszi észre, mert csak a medvére figyel. Ha sikerül leterítenie, akkor nemigen fog törődni ezzel az aprósággal, ha meg nem, akkor viszont nem lehet kifogása ellene, hogy megvédték az életét. Már csak a medve hiányzott a terv valóra váltásához. És a medve meg is jelent. Óriási, öreg medve volt. Erős, tapasztalt, óvatos. A tisztás szélén megállt. Megnyalta a szája szélét, de nem mozdult. Fölemelte a fejét, és szimatolt.

– Megjött a medve − szólt le halkan a fővadász. − De még nem határozta el magát. Veszélyt szimatol. − Bár indulna meg a herceg, és akkor ettől a veszedelmes dögtől megszabadulnának. Ezt már csak gondolatban tette hozzá a megelőző jelentéshez.

Ám ott, ahol a két fiatalember lapult, nem mozdult még a bokrok levele sem. A medve lesunyta a fejét. A birkát nézte, amely halálfélelmében torkaszakadtából bégetett, közben körbe-körbe rohangált a cölöp körül, amelyet a tisztás közepén vertek volt a földbe, és amelyre a kötelét hurkolták.

A medve még egyszer megnyalta a szája szélét, aztán nagyra tátotta száját, megmutatva agyarnyi fogait, és a tisztás közepe felé cammogott. És akkor váratlan fordulat következett.

Károly, puskával a kezében, valósággal kiperdült a bokrok közül, és lélekszakadva rohant a birka felé, pontosabban a birka elé, keresztezve a medve útját.

– Szentséges úristen! − szakadt ki a fővadászból.

– Mi történt, az isten szerelmére? − kérdezte valaki odalenn. De a fővadász nem válaszolt. Dermedten meredt a tisztásra.

Közben a fiatal vadász − puskájának megtöltése után - szintén kilépett a bokrok közül, de lenyűgözve, földbe gyökerezett lábbal bámult a látványra.

A medve ért előbb a birka közelébe, így Károlynak az a terve, hogy a medve és a birka közé áll, dugába dőlt. Hogy azonban megakadályozza a medvét a birka megölésében − hiszen eleve szentül elhatározta, hogy sportbravúrt hajt végre, és megmenti a csalétket −, rákiáltott a medvére. Az megtorpant, és felé fordult. Károly megállt, vállához szorította a puskáját, és várt.

A medve elbődült, két-három lépést tett Károly felé. A fiú azonban nem mozdult, és nem tüzelt. A medve két lábra állt, kitárta két mellső lábát, hogy rávesse magát. Lövés még mindig nem hallatszott.

– Úristen! Hát mire vár? Nyakán a medve, és nem tüzel! − A fővadász kis híján lezuhant az ágról, annyira nyújtózkodott, hogy többet lásson; kapaszkodni is elfelejtett.

Károly hirtelen térdre ereszkedett és lőtt. A golyó a medve kitátott száján hatolt be, áttörte a szájpadlását, és az agyát cafatokká roncsolva megakadt a koponyacsontjában. A hatalmas állat úgy zuhant előre, mint egy kivágott fatörzs, és ha Károly időben oldalra nem gurul előle, palacsintává lapítja. A puskája így is áldozatul esett az esésnek.

Károly fölállt, leporolta a ruhájára tapadt füvet, majd nyugodt léptekkel megindult a tisztás széle felé. Aztán gondolt egyet, odaballagott a karóhoz, amely mellett fuldokolva feküdt a halálra vált birka, belekeveredvén a kötelébe. A fiú nyugodt mozdulatokkal kibogozta a kötelet, megsimogatta a birkát, majd intett a fegyverhordozónak, hogy ne törődjék a puskával, mert annak már úgyis vége, és udvari vadásztársai megkeresésére indult.

Későre járt. Az urak gyomra is megszólalt. A szolganépség lóhalálában készítette az ebédet.

Valamennyien arra vártak, hogy az ifjú herceg részletesen elmeséli szerencsésen végződött vadászkalandját. De hiába vártak. A királyfi hallgatagon ült egy fatörzsön, könyökét combjára, állát tenyerébe támasztva, és ábrándosnak látszó tekintete a messzeségbe révedt.

Aztán megszólalt a kürt, jeléül annak, hogy az ebéd tálalva van. Az urak lekuporodtak vagy leheveredtek a leterített fehér pokróc köré, amelyre óntányérok kerültek, és bennük az előre elkészített és málhás lovon ideszállított, válogatott húsok és mártások sorakoztak. A tányérok mellett kupák, a kupákban pálinka.

Megindult az ilyenkor szokásos csevegés, amely annál vidámabb és felszabadultabb lett, mivel a herceg köztük ült, és a haja szála se görbült meg. Már-már szinte megfeledkeztek az egész vadászkalandról.

Hanem, miközben az előkelő vadásztársaság ebédelt és trécselt, a közeli tisztáson ugyancsak keményen dolgoztak a királyi szolgák. A medvét nyúzták. És mire az urak torkig ették-itták magukat, addigra ők is elkészültek. Kürt harsant, és négy szolga a négy lába felől kihúzva a medvebundát, lassú léptekkel bevonult a tisztásra, ahol a vadászlakoma folyt. Az ötödik, egy vadász, a medve fejét tartotta.

Mindannyian abbahagyták a bor kortyolgatását, és a közeledők felé fordították a fejüket. Elnémultak. A medve szokatlanul hatalmas példány volt, tapasztalt vadásznak is becsületére vált volna, nem egy tizenkét éves gyereknek. A társaság tapsolt és éljenzett, miközben a szolgák két közeli fára feszítették ki a bőrt, hogy jól meg lehessen szemlélni.

Mivel a trónörökös ezúttal sem szólalt meg, Stuart tábornok nekiszegezte a kérdést:

– Valamennyien kíváncsian várjuk a vadászat történetét, fenség, nem mondaná el nekünk?

– Lelőttem − mondta Károly, és megvonta a vállát.

– Mielőtt azonban lelőtte volna − mosolygott a tábornok −, alaposan eltért a szokásos eljárástól. Miért?

– Sajnáltam a birkát.

– Ez érthető − bólintott a tábornok. − Végül is mindegy, mikor zavarjuk meg a medvét abban, hogy áldozatához jusson, mielőtt vagy miután széttépte a birkát. Hanem fenséged nem akkor lőtt, amikor a medve két lábra állt, hanem amikor már szinte testközelbe ért. Miért?

– Minél közelebb van a célpont, a puska szórása annál kisebb, ahogy ezt tábornok úrtól tanultam. Azonkívül éppen ön mutatta be nekem, hogy a svéd kovás puska közvetlen közelből átüti a négyujjnyi tölgyfa deszkát.

– Fenséged meglepő módon alkalmazza a haditudományt a vadászatra − csóválta meg a fejét a tábornok.

– Egyelőre csak arra − bólintott komolyan Károly.

– Még valami, fenség, ha megengedi − mondta a tábornok. − Amikor a medve kartávolságba ért, fenséged letérdelt. Ennek mi volt a célja?

– Hirtelen támadt gondolatnak engedelmeskedtem, tábornok úr. A medve kapunyira tátotta a száját. Én még elég kicsi vagyok, talán ha a derekáig értem, így alulról fölfelé láttam a szájába, és megpillantottam a szájpadlását. Tudom, hogy az a fej legpuhább, legsebezhetőbb része, onnan a golyó közvetlen az agyba hatol, tehát halálos. Azért térdeltem le, hogy jobban tudjak oda célozni.

– Nem gondolja fenséged, hogy a medvevadászatnak ez a módja talán nem a legmegfelelőbb?

– De igen. − A herceg komolyan bólintott. − Éppen ezen töprengtem ebéd előtt.

– Tehát fenséged is úgy véli, hogy ez a (hadd mondhassam így) Károly herceg-féle medvevadászat túlságosan veszélyes?

– Meggyőződésem. Túlságosan veszélyes… a medvére nézve.

– A medvére nézve? − ámult el a tábornok, és a többieknek is tátva maradt a szája. Miket beszél ez a királyi gyermek?

– Egyenlőtlen a küzdelem − bólintott Károly. − A medvének csak foga és körme van, a vadásznak pedig lőfegyvere. Mire megnövök és megerősödöm, kitalálok majd valamit, hogy kiegyenlítsem az esélyeket. Láthatták: puskával egy gyerek is le tudja teríteni a medvét.

Miközben a középső fiú; Petya-Haakon a falusi pópa szent könyveit bújja, és minden tudományt kiprésel a papból, amit csak egy háromszáz év előtti orosz falusi papból lehet, a két másik fiú körül magasra csapnak az élet hullámai. A legidősebb, a későbbi Péter cár még mindig Preobrazsenszkojéban él, nagyfiú létére még mindig katonásdit játszik, de már sokkal komolyabban és nemcsak a szárazföldön. Egy pajtában, mindenféle lim-lom alól kiás egy bárkát, amelyet évekkel azelőtt angol hajóácsok építettek, ki tudja már, milyen céllal.

Most aztán hasznát vehette egy Timmermann nevű hollandussal kötött barátságának. Úgyszólván nem volt olyan mesterség, aminek a titkaiba ez a Nyemeckaja szloboda, azaz egy szabad német lakótelep egyik házában élő mesterember be ne avatta volna. Itt legyintette meg különben először valami egészen más, valami sokkal emberibb élet szele.

De egyelőre azzal volt elfoglalva, hogy a bárkát vízre bocsássa, és „tengeri csatákat” vívhasson a Jauza folyón. Egy darabig talán eszébe se jut, hogy bárkinek is bebizonyítsa − mint Károly tizenkét éves korában −, hogy ő már felnőtt férfi, ha a környezete össze nem dugja a fejét, és ki nem süti, hogy Péter már tizenhét éves, itt az ideje, nősüljön meg.

Hozzá is adtak egy bojárlányt. Sem egyikük, sem másikuk nem mondhatott nemet, ha egyszer a szülők, a rokonok meg a magasabb államérdekekre hivatkozók hasznosnak és szükségesnek ítélték a házasságot. 1689-et írtak a naptárak.

Az egész dolognak − ahogy ez már lenni szokott − a szegény, ijedt és tétova kislány itta meg a levét. Péter sem az anyjával, sem a nagybátyjával, sem különféle kremlbeli hatalmasságokkal nem kiabálhatott. Vele igen. Miután jó alaposan leteremtette, és tudomására hozta, hogy rá pedig mint férjre ne számítson ebben az életben, bevágta maga mögött az ajtót, és barátaival átmulatta az egész éjszakát. A nászéjszakáját. Legszívesebben az idegenekkel iszogatott, eleinte csak azért, mert keserűségből, dacból szinte menekült a saját vérei elől, később meg azért, mert már nemcsak ivott, duhajkodott, asztalon táncolt, amikor velük volt, de tanulta tőlük az életet, azt a másfajta, különb életet, amely most még csak egy-egy ilyen idegenek lakta kis telepen létezik Oroszországban.

Zsófia különben − mint a hatalombitorlók általában - semmit sem bízott a véletlenre. Sok zacskó aranypénze bánta, hogy féltestvére minden lépéséről tudjon. Nem is nyugtalankodott mindaddig, amíg hírét nem vette Péter esküvőjének. Ezt a fordulatot az ellentábor jelentős lépéseként könyvelte el: meg akarják fékezni a vadócot, felnőtté akarják tenni a zabolátlan kölyköt, mégpedig azért, hogy egy év múltán trónra ültethessék. Abból pedig nem esznek! Még egyszer nem fogja elkövetni ugyanazt a hibát. Szó sem lehet azonban bizonytalan kimenetelű és még őrá is veszélyeket magában rejtő néplázadásról! Elég egyetlen megbízható sztrelec, aki jól bánik a tőrrel.

Péter állandóan csavarog, gyakran hajnaltájt keveredik haza (mindezt igen jól tudta a jelentésekből), ráadásul beborozva. Csak türelem kell hozzá, kilesni a megfelelő alkalmat és a megfelelő helyet. Péternek egyszer s mindenkorra el kell tűnnie ahhoz, hogy ő, Zsófia, Ivanuska haláláig mint régens, aztán pedig mint cárnő uralkodhasson. Nem. Nem várja meg, hogy újabb cárevics szülessék, és minden kezdődjék elölről!

Nem is volt nehéz megtalálnia a sztrelecek között a megfelelő embert; a kitűzött busás jutalom és a kilátásba helyezett előléptetés megtette a hatását. Hanem …

A sztrelecek − mint mondtuk − egymás szeme előtt éltek. Ott aztán ugyancsak nehéz lett volna eltitkolni valamit.

– Te, komám! – azt mondja az egyik sztrelec a szomszédjának, aki még jó barátja is volt egyúttal: − Odaát történik valami. − És jelentős fejmozdulatot tett a harmadik szomszéd portája felé.

– Csak nem lagzira készülnek?

– Nem hinném. Inkább olyasmire, ami − és megint közérthető mozdulatot tett összedörzsölvén jobb keze hüvelyk és mutatóujját − hoz és nem is keveset. Márpedig mindig szomorú leszek, ha valakinek sok arany üti a markát, amikor pedig én egy kopejkát se keresek. Te nem így vagy vele?

– Gondolod, hogy megosztaná velünk?

– Te megosztanád vele? Na ugye. Nem is kell, komám. Zsebre vágjuk mi annak a többszörösét, sőt egész életünkre megcsináljuk a szerencsénket. Figyelj jól. Tegnap este zsírosat ettem, és egész éjjel hasmarsom volt.

– Ez meg hogy jön ide?

– Hát úgy, hogy folyvást mászkáltam hátra, mint a kísértet. És mit látok? Azt, hogy a szomszédhoz besurran valaki − fejével jelentős mozdulatot tett a Kreml tornyai felé − onnan. És vagy egy órát pusmogtak. Márpedig nem jönnek „onnan” hiába és éjjel. És mit csinál most a szomszéd? Előbb gondosan megköszörülte a tőrét; most pedig feni.

– Hát aztán? Sztrelec. Jó karban kell tartania a fegyverét. Ez a szabály.

– Igen ám, koma. De utazni készül. Méghozzá lovon.

– Nincs is lova.

– Hát ez az! Kap és kitől kap? Aki küldi valahova.

– Ki küldi és hova?

– Látod, komám, ez az, amit nem tudok, csak sejtek. De ha jól sejtem, akkor szüret!

– Már megint Zsófia akarja …

– Pszt! − szakította félbe a másik. − Egy szót se. Én szerzek kölcsön két hátaslovat. A sógoroméknak van istállója, oda bekötöm. Sötétedéskor értük megyünk, aztán lesbe állunk. Ha tényleg oda tart, ahova sejtjük, akkor megelőzzük, és figyelmeztetjük, akit kell.

Alighogy elhelyezkedtek az út menti nyírfaerdőben, máris lódobogást hallottak Moszkva felől. A csillagfényes augusztusi éjszakában messzire fénylett a földút világos csíkja. Nemsokára egy mozgó árnyék is feltűnt a csíkon, és a lódobogás erősödött.

A lovas közvetlen közelükbe érkezett. A ló fölkapta a fejét, horkant egyet. Talán megérezte a másik két ló szagát. A lovas feszesebbre húzta a zablát, és rászólt.

– Mit mondtam? Ő az, és Preobrazsenszkojéba tart.

– A borotvaéles tőrrel.

– Na, komám, akkor átvágunk ezen az erdőn. Ha sietünk, megelőzzük, és akkor hajrá, vágtában az úton egészen a kastélyig. Indulás! Nyeregbe.

Egymásnak felelgettek a kakasok, amikor a sztrelecek megállították lovukat a kastély parkjának kapujánál. A „parancsnok” leszállt, hogy kinyissa. A kapu zárva volt.

– Hogy a jóisten csudájában jutunk be? − mérgelődött a másik.

– Aki nem tud bemenni elöl, bemegy hátul − válaszolta a sztrelec, és nyeregbe pattant. − Gyerünk a gazdasági épületekhez.

Ott tárva-nyitva állt a kapu, és a gulyás éppen a legelőre hajtotta a teheneket. Még meg is süvegelte a két katonát.

– Látod, komám, ne félj, amíg engem látsz. Gyerünk egyenest Petyához.

Hanem azt könnyebb volt mondani, mint megtenni. Ha legalább valaki feltartóztatta volna őket, azt meg lehetett volna kérdezni, hol keressék. Az özvegy cárné nem lakott nagy kastélyban, de mégiscsak kastélyban lakott, tömérdek szobában. Mindegyik ajtót nem nyitogathatták ki, mindegyik takarót nem hajthatták fel, hogy kiválasszák az alvók közül a fiatal cárt!

Már-már reményvesztve kódorogtak a folyosókon, amikor egyszerre csak megpillantottak egy ajtó előtt valami furcsa ruhakupacot. Péteré volt, aki a sáros csizmájától kezdve, a vörös borral leöntött ingéig, minden ruhadarabját leszórta a folyosó kövére az ajtaja elé, amikor hazaérkezett.

Nem lehetett másé! Csak kétméteres embernek van ekkora csizmája, meg ilyen hosszú nadrágja, meg az ingének ilyen véget nem érő ujja! Itt alszik ő, az isten áldja meg, hogy ennyire rendetlen disznó!

Péter azt álmodta, hogy istállóban jár, keresi a lovát, de nem találja. Bekukkant egyik bokszba is, a másikba is, míg végül felfedezi a lovát, de akkor erős markok ragadják meg, és rázni kezdik.

Az istálló eltűnt, és ő hunyorgó szemével két férfinak a föléje hajló arcába nézett. Mindkettőből dőlt az izzadt ló szaga.

A két sztrelec elengedte Péter vállát, és az, amelyik irányította az egész vállalkozást, így szólt:

– Felség! Egy percig sem maradhat Proebrazsenszkojéban. Meg akarják gyilkolni. Mi megelőztük a gyilkost, hogy figyelmeztessük. Sztrelecek vagyunk, de felséged hívei. Az is sztrelec, de az ő híve. − Oroszul az „ő”-t, ha asszonyról van szó, nőnemben kell mondani, így aztán semmi kétség sem lehetett afelől, ki is a felbujtó.

Péter előtt elsötétült a világ, majd kissé ködösen, de megint ott látta magát a kremlbeli kis szobában, amint vacogó fogakkal és remegő térddel mutatja kezét a két sztrelecnek. Ez a két sztrelec pedig borzadva látta, hogy a fiatalember arca eltorzul és rángatódzni kezd, miközben fogai hangosan összeverődnek.

Sebtében felkapkodták a legszükségesebb ruhadarabokat a folyosó kövéről. Miközben az egyik sztrelec lerohant az istállóba, hogy felnyergelje a fiatal cár lovát, a másik felsegítette a ruhadarabokat az egész testében reszkető fiatalemberre, majd lóhalálában vágtattak a Trojice-Szergijev kolostorig.

A kolostorban Péter a kijelölt cella priccsére vetette magát, és zokogott, mint egy kisgyerek.

A két sztrelec, mintegy őrt állván a cella ajtaja előtt, egymásra nézett. Mind a kettő szörnyen elégedett arcot vágott.

Az egyébként csendes kolostorban, ahol csak a harangozó és az egyházi ének szokta szabályos időnként felverni a csöndet, fejvesztett lótás-futás kezdődött. A szerzetesek szétszéledtek. Mindenkinek megvitték a hírt, akinek kellett, hogy Péter a kolostorban várja a híveit.

Elsőnek a játékkatonák érkeztek meg. De hol voltak ezek már játékkatonák?! Egy csapásra kiderült, mire volt jó a katonásdi sok éven keresztül.

A két ezred − a Preobrazsenszkij meg a Szemjonovszkij − egyenruhában, teljes fegyverzetben vonult fel, majd beásta magát a kolostor körül. A kolostor falának négy sarkára gerendákból őrtornyokat róttak össze, hogy messziről szemmel tarthassák az idevezető utakat. A főkaput külön tiszti zászlóalj őrizte, Péter leghívebb emberei, azok, akik már kiskölyök koruk óta együtt játszottak a cárevics-csel.

A kolostorba előbb csak szállingóztak, aztán egyre sűrűbben érkeztek a magas vendégek. A Kreml pedig mind üresebb, csöndesebb és kihaltabb lett. Zsófia egy szép napon teljesen egyedül találta magát. Ezek után − nem volt buta asszony − tisztán látta, hogy egyet tehet: ő maga is meglátogatja Pétert.

Talán még lehet vele alkudni.

Nem lehetett.

A zabolátlan gyerekből − akarta vagy nem akarta − egy csapásra felnőtt lett és uralkodó.

Abban az évben ült tehát a legnagyobb fiú először a trónra, amikor a legkisebb a lóra. Akkor a középső − Pjotr-Haakon − még csak kilencéves volt, de már vele is megtörtént az első csoda: orosz jobbágy ötödik gyerekeként írni-olvasni tanult. A három fiú életútja még nagyon-nagyon messziről, de már mintha egymás felé fordult volna. Ahhoz, hogy valóban keresztezzék egymást, mindegyiküknek el kellett érnie a férfikort.