7.

Történt pedig 1706 januárjában, vagyis három és fél évvel a kliszówi csata után, hogy XII. Károly svéd király, aki akkor éppen Varsóban tartózkodott, Stockholmból „sürgős” jelzésű futárpostát kapott A boríték korántsem volt olyan vastag, mint amit Oxenstierna, a hajdani svéd kancellár, halála előtt, a királynak küldött. Ám ez a mostani, néhány soros jelentés kísértetiesen hasonlított az egykori oly csúnyán lecsepült felirathoz.

„Felség! Svédország helyzete katasztrofális. Miközben felséged dicsőséget dicsőségre halmoz a csatatereken, országunk elveszti mindazt, ami puszta létének fenntartásához elengedhetetlenül szükséges. Az orosz haderő 1702-ben elfoglalta Nöteburgot, amely Ingermanland, így a Finn-öböl kulcsa. 1703-ban Nyeskans erődjére került sor, és így valóban kijutottak az öbölhöz, vagyis a Balti-tengerre. A cár azonnal elrendelte, hogy várat építsenek a Néva torkolatánál. Az építkezés óriási tempóban folyik, és úgy tűnik, igazak azok a hírek, hogy Péter cár itt új, a nyugati fővárosokra emlékeztető, de talán azoknál is pompásabb fővárost épít. 1704-ben az oroszok elfoglalták a livóniai Dorpatot, az észtországi Narvát és az ingermanlandi Ivangorodot. Ez nem kevesebbet jelent, felség, mint hogy Svédország majdnem minden olyan erődítményt elvesztett, amely a balti tartományokat őrzi. Mi, akik hűséges alattvalói vagyunk felségednek, a lehetetlent is megpróbáljuk, amikor felséged újoncállítási és hadseregellátási parancsainak igyekszünk eleget tenni. Csakhogy a szegény népességet pusztítja az éhség, a nyomor; a falvak elnéptelenednek, és már a fegyvergyártó műhelyekbe is alig jut munkáskéz. Az államkassza kong az ürességtől, és amikor adókkal kívánjuk megtölteni, nincs, akin adót hajtsunk be. Svédország maholnap a hadiözvegyek és az aggok országává válik. Hacsak addig nem végez velük az éhínség és a nyomában járó mindenféle nyavalya. Kérjük felségedet, hogy nagyszerű hadierényeit hazánk megmentése, vagyis a balti birtokok visszahódítása érdekében gyakorolni kegyeskedjék, hogy legalább betevő falat jusson a svédek asztalára. Felséged leghűségesebb alattvalói: a Védelmi Tanács tagjai (aláírások).”

Károly megvetően lökte az asztalra a levelet.

– Kancellár! Tudassa ezekkel a siránkozó anyámasszony katonáival, hogy én szabom meg, akit az Isten Svédország trónjára ültetett, mikor mit teszek. Minden svédnek az a kötelessége, azért van a világon, hogy nekem engedelmeskedjék, és hogy azokért a szent célokért, amelyekért én küzdök, ha kell, szenvedjen, ha kell, elpusztuljon, egyik a harcmezőn, másik odahaza az éhségtől.

Milyen igaza van a cárnak − gondolta Piper kancellár. -Vasfejű. Akár egy faltörő kos, mindig ugyanabban az irányban újra meg újra, amíg csak el nem érte a célját. És semmi se szent neki a saját véleményén, a saját akaratán kívül.

Ezek után Piper lepődött meg a legjobban, amikor a király parancsot adott tábornokainak, hogy záros határidőn belül indul a sereg Grodnóba, ahol az oroszok összpontosították erőiket. Ez egyrészt elképesztő volt, lévén január eleje, derékig érő hó és kemény fagy, másrészt érthető volt, mert Grodno közelében nemrég már szétugrasztott egy orosz sereget az ott operáló Lewenhaupt tábornok. Amennyiben egyesült seregükkel sikerül csatára kényszeríteni Ogilvi tábornokot és megsemmisíteni, akkor az orosz veszély hosszabb időre megint elhárult, a végső leszámolást el lehet halasztani az Ágost megalázása utáni időkre …

Ilyet még nem pipált a világ! A légvonalban 250 kilométeres utat a 20 ezer svéd katona két hét alatt tette meg. Károly ezzel messze túlszárnyalt nemcsak minden európai csúcsot, de a néhány év előtti, saját litvániai téli menetelési rekordját is. De Ogilvinek is volt magához való esze: jól megértette, hogy Károly és Lewenhaupt harapófogóba akarja zárni Grodnóban, ezért még időben szedte a sátorfáját, és elvonult kelet felé. Károly utána.

Azazhogy csak akart. A természet még nála is eresebbnek bizonyult. A sebtében vert hajóhidat elvitte a Nyeman folyó jege. Nem maradt más hátra, mint a kerülő. És Károly nekivágott a Pripjaty mocsárnak. Ott pedig az olvadás meg az esők állították meg.

Amikor ott toporgott a 20 ezer ember a Nyeman partján, és az oroszoknak már a nyomát se lehetett látni, mert belepte a hó, akkor Károly, nagyobbfajta dereglyén, amely a lovakat is elbírta, felderítő lovas járőrt küldött a túlsó partra, bizalmi embere, Haakon ezredes vezetésével. A felderítésből egy katona vánszorgott vissza gyalog és sebesülten.

Mint elmondta, lesben álló túlerő rohanta meg őket. A csetepatéban mindenki meghalt, ő maga látta, amikor Haakon holtan bukott le a lóról.

Az oroszok megrohanták és levágták valamennyi svéd katonát, de a parancsnokot, akiről látszott, hogy tiszt, csak lerántották a lóról. Ezt még látta a katona, aztán elvesztette az eszméletét, ezért is hitték, hogy halott. Szerencséjére, hamarosan magához tért; szúrt sebe nem volt életveszélyes, a zuhanástól ájult el.

Amikor látta, hogy körülötte minden csendes, és a véres hókupacok nem mozdulnak − amilyen gyorsan csak bírta a lába −, visszavánszorgott a Nyemanhoz.

Károly Haakon halálát éppolyan rezzenetlen arccal vette tudomásul, mint bárki másét. Akit az Úr magához szólít, az itt a földön elvégezte dolgát, odaát pedig várja a büntetés vagy a jutalom. Nem lehet perelni az Úrral. Környezete érzéketlennek tartotta, pedig csak vallásos volt.

Ogilvi tábornok csapatait végül is nem érte utol a svéd király. Hosszú és szenvedésteli menetelés után sikerült Kijevbe érkeznie, ahol a Galíciából odaérkező − Péter cár által vezetett − ezredekkel egyesülhetett.

– Jelentem felségednek − mondta Ogilvi tábornok −, sikerült lóvá tennem a svéd királyt. Tudom: nem nagyon dicsekedhet azzal egy tábornok, hogy jól elfutott az ellenség elől, de Károly végül is hónapokig azzal töltötte az idejét, hogy fél Lengyelországon át loholt utánam.

– Helyeslem, hogy nem bocsátkozott ütközetbe vele. Még nem jött el az ideje, hogy meg tudjuk verni.

– Köszönöm, felség. De töredelmesen be kell vallanom, hogy ez a kis eredmény is majdnem akkora veszteséggel járt, mint egy ütközet. Sokan megfagytak, mások betegségtől hullottak el, aki megmaradt is, ápolhatja a fagyásait, és győzze kiheverni a kemény tél okozta szenvedéseket. Ebben a Lengyelországban nincs egy ép csűr, egy le nem égett karám vagy akár egy istálló, ami mögé odabújhatna a szerencsétlen katona a csontig ható északi szél elől.

– Mi a terve, tábornok úr?

– Amilyen gyorsan csak lehet, harcképes ezredeket szeretnék felséged rendelkezésére bocsátani. De ahhoz nemcsak az kell, hogy a katonák testileg és lelkileg meggyógyuljanak, hanem fel kell újítani a felszerelés, a fegyverzet egy részét is. Útközben szervezési, adminisztratív ügyek intézésére nem volt mód, azt is pótolni kell. A katonai bíróság sem működött. De most gyorsan letárgyaljuk azt a néhány függő ügyet.

A katonai bíróság tárgyalta Pjotr Alekszejevics Romanov felségárulási ügyét és az ellenséggel való cimborálását.

Mindezt bizonyítottnak mondotta ki, mivel a vádlott nem is tagadta. Sőt az utolsó szó jogán a következőket mondta:

– Büszkén és bátran nézek majd a kivégző osztag puskáinak csövébe. Hiába születtem orosz állampolgárnak, svédnek érzem magam, és életem legszebb éveit Károly király szolgálatában töltöttem. Nála nincs különb ember a világon, és le fogja győzni a cárt is.

A bíróság elnöke, egy tábornok, indulatosan ütött az asztalra.

– Nem bírom hallgatni ennek a spionnak a beszédét. Vigyék, és hajtsák végre rajta a katonai bíróság halálos ítéletét.

Pjotr-Haakon kezét hátrakötötték, és a bírósági tárgyalóteremnek kinevezett szobából azonnal egy farakáshoz vezették, ahol a katonai kivégzéseket szokták tartani. Ezúttal nem sorakoztattak föl egyetlen századot vagy ezredet sem; a kivégzés célja nem elrettentő példa szolgáltatása volt. Egyszerűen csak agyon akarták lőni az árulót. Az árulót, aki még büszke is rá, hogy az.

Amikor elfogták, és egy magas rangú tiszthez vezették, kereken megtagadta, hogy bármit is eláruljon Károlyról. Azonnal megmondta, hogy orosz apától származik, de hangsúlyozta, hogy svédnek és Károly hívének tartja magát.

Az életveszélyes fenyegetések sem hatottak rá, szemmel láthatólag nem félt a haláltól.

Éppen akkor, amikor Haakont a kivégzőhelyre vezették, Ogilvi tábornok Mensikovval poharazott. A tábornok, szórakoztatni akarván a cár bizalmi emberét, aki már akkor maga is magas rangú tiszt volt, különféle történeteket mesélt a hosszú és szenvedésteli visszavonulásról. Majd amikor Haakont éppen a farakás elé állították, és be akarták kötni a szemét, Ogilvi így szólt:

– Fogtunk aztán egy olyan madarat, amilyet nem én, de még excellenciád se látott. Félig orosz, félig svéd, és Károly fanatikus híve. Mellette szolgált állítólag, és isteníti azt a szörnyeteget.

Mensikov felkapta a fejét. − Mi a neve annak a férfinak, tábornok úr?

− Még a neve is különlegesség! Állítólag hajszálra ugyanaz, mint a cáré. De lehet, hogy hazudik.

– És hol van ez az ember? − ugrott fel Mensikov izgatottan.

– Már lehet, hogy csak volt − válaszolta Ogilvi ráérősen. − A hadbíróság felségárulásért és az ellenséggel való paktálásért halálra ítélte. Gondolom, most vezénylik a sortüzet. De hova rohan excellenciád?

A kivégzőhelyen felsorakozott a kivégzőszakasz.

A vezénylő tiszt kiosztotta a töltényeket, helyesebben a zacskókat, amelyekben a lőpor és a golyó volt. Aztán vezényelt.

A katonák, annak rendje és módja szerint, begyakorolt mozdulatokkal állították maguk elé a puskát, csővel felfelé, majd fogukkal kiszakították a zacskót, a csőbe töltötték a puskaport, beledugták a golyót az összegyűrt papírral, azt puskavesszővel lenyomták a cső mélyére fojtásnak.

Pjotr-Haakon ott állt a farakásnál, és nézte a katonák mozdulatait. Nem engedte bekötni a szemét. Nem érzett sem félelmet, sem önsajnálatot. Annyi halottat látott az elmúlt években, maga is annyiszor került életveszélybe, amikor a királyt követte, mindig az első sorokban, ott, ahol legsűrűbben röpködtek az ólommadarak, és suhogtak a kardok! Bizonyára igaza van a királynak abban is − mint minden másban −, hogy sorsunk előre elrendeltetett, és hogy azzal a nyugodt tudattal hagyhatjuk itt a világot, hogy elvégeztük, ami ránk volt róva.

– Kivégzéshez előkészülni! Váll-hoz!

A katonák vállgödrükbe szorították a puskatust. Ujjuk a ravaszon. A tiszt felemelte kardját, hogy majd suhintson, és úgy kiáltsa, tűz, amikor vágtató ló dobogása hallatszott, és a ló ott fékezett le a kivégzőhelyen. Keresztben állt a halálraítélt és a lövésre kész katonák között.

A tiszt kitátotta a száját, hogy a lehető leggorombábban elkergesse a hivatalos aktus megzavaróját, de be is csukta. Megismerte Mensikovot.

– Százados úr, az ég szerelmére, ki ne végezzék ezt az embert! Ez a cár kémje, ő küldte a svédekhez. Majd elintézem a katonai bírósággal, csak tegyék le már azokat az átkozott flintákat!

– Nem vagyok a cár kémje! − kiáltotta Pjotr-Haakon. -A svéd király híve vagyok testestül-lelkestül. Látni sem akarom a cárt, semmi közöm hozzá!

– Hallja, tábornok úr! Ez egy megátalkodott gazember. Nem kellene mégis agyonlőni?

– Ha azt akarod, barátocskám, hogy téged meg a cár kerékbe töressen, akkor rajta. Azzal meg, hogy ez itt mit fecseg összevissza, egy percig se törődj. Vezessétek vissza a börtönbe, én meg kikérem a bíróságtól vagy Ogilvi tábornoktól.

A vezénylő tiszt megcsóválta a fejét. Ki az ördög látott még ilyet? De hát parancs, az parancs. Végre is Mensikov aztán igazán nem akárki.

– Felség! Örömhírrel jövök.

− Az igazán ránk fér. Ki és mikor verte meg Károlyt?

– Ennyire jó hírem azért nincs, felség, de ez se kutya. Megvan Pjotr-Haakon. Méghozzá itt van. Ogilvi hozta magával, anélkül hogy tudta volna, kit hoz. Éppen most szedtem ki a kivégzőosztag kezéből.

– Hogyhogy kivégzőosztag? Miért akarták kivégezni?

– Hát, felség… Egy kicsit túl jól sikerült a csínyünk. A fickó hallani sem akar felségedről, isteníti Károlyt.

Mensikov azt várta, hogy a cár az asztalra vág, dühöng és lehordja őt, amiért nem hagyta lepuffantani azt a kutyát.

A cár valóban az asztalra vágott, de örömében.

− Nagyszerű, Mensikov! Ez az igazi, ennél jobbat nem is mondhattál volna nekem.

− Nem egészen értem, hogy felséged miért örül ennek annyira. Pjotr-Haakon meg fogja tagadni, hogy együttműködjék velünk szeretett Károlya ellen.

– Erre nem is kérjük! − A cár, látva Mensikov értetlen arcát, folytatta: − Nézd, Mensikov, ti mindig azt mondjátok nekem, amiről azt hiszitek, hogy hallani szeretném.

– És mégis minduntalan lehord bennünket felséged a sárga földig.

– Mert szamarak vagytok, Mensikov, és nem tudjátok kitalálni, hogy igazából mit is szeretnék hallani tőletek. Ne csodáld, ha emiatt néha még meg is verlek benneteket. Ha ez a Pjotr vagy Haakon, mit bánom én, szintén hetet-havat összehordana nekem, amiről úgy gondolná, hogy egy tökkelütött cár ilyesmiket akar hallani az alattvalójától és küldöttjétől, akkor én azzal semmit sem tudnék kezdeni, mert nem érne az egy lyukas rézpetákot sem. Ha viszont halálra szántan és Károly iránti szent érzéseitől hajtva az igazat mondja nekem a királyáról, akkor nyert ügyünk van, Mensikov. Mert akkor és éppen ezért fogom megtudni, hol is van ennek a Vasfejűnek a vasfején egy kis puha rész, mint Achillesnek a sarkán vagy Siegfridnek a lapockája alatt. Érted-e már a boldogságomat, Mensikov?

– Ha minden úgy történik, ahogy felséged feltételezi…

– Nemcsak feltételezem, hanem elő is segítem, galambocskám. Addig fogom gyúrni ezt a fiút, amíg meg nem tudom, amire szükségem van. Ismersz.

– Ismerem, felség.

– Na látod. Hát akkor itt az ideje, hogy kiszabadítsd a katonai bíróság kezéből, és idehozasd a palotába.

– De azért a halálos ítéletet érvényben hagyatom, hadd emlékezzék rá.

– Nem, nem, nem! Nekem ő ne tetszelegjen a mártír szerepében. Különben folytonosan azt akarja majd kiprovokálni, hogy végrehajtsuk rajta az ítéletet. Még a végén meg is pofoz. Lássa csak, hogy nem vesszük komolyan az ő messiási színjátékát, és csak azért se feszítjük keresztre, mint annak idején Jézus Krisztust; ő ugyanis nem megváltó.

– Mivel indokoljam a hadbírónak, hogy meg kell semmisítenie az ítéletet?

– Semmivel. Mondd azt, hogy én akarom így, mert ez felsőbb államérdek.

Másnap reggel Haakon újra a hadbíróság előtt állt.

– Mivel újabb bizonyítékok merültek fel − mondta az elnöklő tábornok, aki előző nap kihirdette a− halálos ítéletet −, a hadbíróság újra tárgyalja Pjotr Alekszejevics Romanov ezredes ügyét. Tekintve, hogy a legilletékesebb és legfelsőbb helyről, őfelségétől a cártól kapta a bíróság az ellenbizonyítékokat, márpedig éppen őfelsége az, aki a leghitelesebben állapíthatja meg, hogy megsértették-e vagy sem, a hadbíróság felmenti a vádlottat a felségsértés bűne alól, és elejti ellene a vádat az ellenséggel való cimborálás tárgyában. A bírósági tárgyalást befejeztük. A foglyot elvezetni!

– Én pedig újra kijelentem… − kezdte Haakon, de a hadbíró ráförmedt:

– Kuss! Téged senki sem kérdezett, gazember! Vigyétek már a pokolba! − Ez az utóbbi felszólítás a bambán álló két katonának szólt, aki a fegyőr szerepét töltötte be. Ők aztán végképp nem értették, mi történik itt.

De azt megszokták, hogy a fellebvaló ordítására azonnal ugraniuk kell. Így hát megragadták kétoldalt Haakont, és kituszkolták az ajtón.

Odakint már várta a cár egyik hadsegéde. A kapu előtt pedig hátasló.

– Próbáljatok valami emberi formát adni ennek a madárijesztőnek − adta át Haakont az udvari cselédségnek: fürdősöknek, szabóknak, cipészeknek.

Szó, ami szó, Pjotr-Haakon nem nyújtott üde és kellemes látványt. A hosszú, keserves utat neki is meg kellett tennie, mint a többieknek, ő ráadásul nem katona volt, hanem fogoly, nem is közönséges fogoly, hanem hazaáruló. Így aztán több verést kapott, mint kenyeret. De végül is éppen az mentette meg az éhenhalástól, ami miatt éhen kellett volna halnia.

Híre járt ugyanis, hogy van a seregben egy svéd fogoly, aki ugyanolyan jól beszél oroszul, mint Ogilvi tábornok akármelyik katonája, és közvetlen Károly alatt szolgált, vagyis jól ismeri. Így aztán megindult Haakonhoz a zarándoklat. Ha a tábornok biztonságban érezte magát meg a csapatait, és a szokásos nyúlfarknyi megállásoknál egy kissé hosszabb pihenőt engedélyezett, egész tömeg vette körül a foglyot, és megindult a kérdések áradata. A legyőzhetetlen hadvezér körül valóságos legendákat szőtt a népi képzelet, és itt, most alkalom nyílt, hogy valaki, aki közvetlen közelről ismeri, megerősítse az eddig hallottakat.

Haakon mesélt, a katonák meg dugták ezzel, azzal, már ami nekik is volt: nem sok, de mégis annyi, hogy tartotta a fiúban a lelket. És ő, persze, boldogan és lelkesen beszélt. A katonák nem csalódtak: Károly − Haakon elbeszélése nyomán − még inkább mesealakká vált. Vele, Haakonnal ugyanis pontosan az történt, ami Károly katonáival: óhatatlanul a király szuggesztív hatása alá került, őt is magával ragadta az a minden akadályon és nehézségen keresztülgázoló erély, amivel hadseregét vezette, és őt is lenyűgözte Károly egyénisége. A király egyszerre tudott korlátlan, ellentmondást nem tűrő uralkodó és egy lenni a katonák közül. Neki nem mondhatta senki, hogy ezt meg ezt a katona képtelen kibírni vagy végrehajtani, ő maga is mindent kipróbált személyesen. És mert hol itt, hol ott tűnt fel a katonák között, azok úgy érezték, hogy mindig velük van, egy velük, így nemcsak engedelmeskedtek neki, hanem rajongtak is érte. Mindennek a teteje pedig az volt, hogy a harcban, az előnyomulásban, a partraszállásban nem lehetett megelőzni.

Állandóan az élen járt, ott, ahol leginkább aratott a halál. Nem kímélte az embereit, de nem féltette magamagát sem. A halálmegvető bátorság így sugárzott ki a gyújtópontban álló királyból valamennyi katonája lelkébe. Haakonéba meg különösen, aki ott forgolódott körülötte. Így hát hamarosan tántoríthatatlan híve lett ő is, testestül-lelkestül. A titkát viszont megtartotta magának. Tartott tőle, hogy − ha Károly nem venné is zokon tőle, amiért a cár szolgálatában meg akarta őt téveszteni, továbbra is bízna benne, mert érezné, hogy igazán, hátsó gondolat nélkül és a vére ontásáig a hívévé vált - Piper kancellár biztosan még ferdébb szemmel nézne rá, és előbb-utóbb szerét ejtené, hogy eltávolítsa a király mellől. Most pedig újra itt van a cár közelében. Isten látja a lelkét, ő mindent megtett, hogy végezzenek vele. Nem sikerült. De arra maga a cár sem tudja rákényszeríteni, hogy megtagadja és elárulja ezt a nagyszerű, tiszta embert, akit soha senki sem tud legyőzni!…

– Jelen legyek, felség? − kérdezte Mensikov, mielőtt bevezette volna a némileg udvarképessé tett Haakont Péter cárhoz.

– Azt hiszem, jobb, ha négyszemközt maradok vele, legalábbis első találkozásunkkor − vélekedett a cár.

– Hát akkor beküldöm, felség − mondta Mensikov, és kiment a cár dolgozószobájából.

A cár kíváncsian szegezte tekintetét a magas, faragott ajtóra, amely lassan, méltóságteljesen kinyílt, és belépett rajta egy szőke, sápadt, sovány, magas, kék szemű svéd tiszt. Feszes léptekkel a terem közepéig haladt, ott megállt, tisztelgett.

– Felség! Haakon ezredes, a svéd király katonai irodájának beosztott tisztje, parancsára megjelentem.

Péter cár hosszan nézte a fiatalembert. Bizony nem négy, legalább tizennégy évet öregedett azóta. Szemmel láthatólag megviselte az embertelen menetelés, de talán már Károly szolgálatában is olyan élményekben volt része, amelyek letörölték róla ifjúi hamvát.

Múltak a másodpercek, majd a percek. A csönd egyre sűrűsödött a cári dolgozószobában. Csak a kandallóban pattogott nagyokat egy-egy fahasáb. A cár faragott karosszékében kényelmesen hátradőlt, és elgondolkodva járatta fürkésző tekintetét Haakonon, az pedig feszes vigyázzban állt, szemét a cár feje fölötti székfaragványra függesztve; meg se mozdult.

Sokért nem adnám − gondolta Péter −, ha tudnám, mire gondol ez a fickó. És mi történnék, ha megkérdezném? Hátha megmondja. − Hangosan így folytatta:

– Min tűnődik, Haakon ezredes?

Akarattal Haakonnak szólította. Ha a fiúnak volt bátorsága a svéd egyenruhához ragaszkodni és ezzel azt hangsúlyozni, hogy ő Károly híve mindhalálig, és hogy a cár ne várjon tőle semmit, akkor − legalábbis egyelőre − jobb ezt tudomásul venni, és valahogy úgy bánni vele, mint egy diplomatával. Egy diplomatával, aki ellenséges ország követe ugyan, de mégiscsak követ, akitől tehát − egy kis ügyességgel − kapni lehet valamit.

– Azt latolgatom, hogy felséged is megtette volna-e Krakkóban, amit Károly.

– Ő mit tett?

– A kliszówi győzelem után Krakkóba vonultunk. Azaz csak vonultunk volna, ha az esztelen krakkóiak be nem zárják a város kapuját. A király parancsot adott, hogy törjék be a kaput, és amikor az beszakadt, maga állt a bevonulók élére. A lengyel egyenruhás mamlaszok csak álltak és bámultak az ágyúk mellett. Erre egy tüzértiszt odaugrik a parázsló kanócot tartó katonához, hogy a kapunak irányzott mozsarat, amely kartáccsal volt töltve, elsüsse. Őfelsége odarohant, anélkül hogy kardot rántott volna, kikapta a tiszt kezéből a kanócot, és rátaposott. A tiszt meg azon nyomban térdre esett a király előtt.

„Kergessétek a pokolba ezt a bandát!” − kiáltotta a király, és az altisztek, szolgálati botjukat lóbálva és nagyokat húzva a lengyel tüzérek hátára, elzavarták a falakról valamennyit a töltött ágyúk mellől.

A cár csendesen mosolygott. Nem, ő valóban nem viselkedett volna így Károly helyében, ő hajlandó kivenni a csákányt a rest csatornaépítő kezéből és megmutatni, hogyan kell dolgozni, ő szívesen cipel gerendákat a vállán, hogy gyorsabban és tökéletesebben készüljön el egy hadihajó, mint nélküle, megrajzolja ő a mérnökök helyett az új északi, a Péter-Pál erőd alaprajzát, kijelöli az építendő új fővárosban a középületek helyét, a sugárutakat meg a tereket. De hogy egy városba, ahol töltött ágyúkkal várják, ő maga sétáljon be elsőnek a betört kapun? Nem, ehhez ő túlontúl sokat használja a fejét. Márpedig aki csak egy pillanatra latolgatja, milyen következményekkel járhat a tette, az nem teszi fölöslegesen kockára az életét.

– Egyszóval: alulmaradtam az összehasonlításban.

– Alig hiszem, felség, hogy akadna olyan uralkodó Európában, aki állná vele a versenyt. Kimondhatatlanul hálás vagyok felségednek, hogy elküldött hozzá, és hogy így közelről megismerhettem a legkülönb embert, akivel valaha is találkoztam.

– Ha már így áll a dolog − mondta a cár, és elnyomott egy mosolyt −, nem lehet elég korán elkezdeni, hogy tanuljon tőle az ember. Én vagy tíz esztendővel előbb láttam meg ugyan a napvilágot, mint Károly, de szívesen okulok a példáján; hadd halljam a példázatokat.

– Ahogy felséged parancsolja: Károly dicsőséges tetteiről vég nélkül lehet beszélni.

– Akkor hát rajta: beszélj!

– Ez, amit most elmondok, még Birzenben történt, abban a litvániai városkában, ahol felséged és Ágost választófejedelem találkozott. Nocsak, nocsak − jegyezte meg magában a cár. − A fiú teljesen átvette Károly szóhasználatát, úgy látszik ő sem ismeri el Ágost lengyel királyságát. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy milyen erővel képes hatni az emberekre ez a Károly.

– Az egyik ebéden, amit a király adott, több olyan vendég is jelen volt, aki annak idején részt vett felséged és a választófejedelem mulatozásain. A király, szokása szerint, szótlanul evett, és gondolataiba mélyedt. Az egyik német ezredes, gondolván, hogy úgyse figyel oda, a mellette ülőnek félhangosan megjegyezte: „Szó, ami szó, azokon a lakomákon, amelyeket nem olyan régen a két uralkodó rendezett, valamivel különb volt a hangulat.” A svéd király rájuk nézett és megjegyezte: „Ez szóról szóra így van. De éppen ezért gondoskodni tudok róla, hogy amit itt főztek, alaposan megnyomja majd a gyomrukat.” Mi tagadás, felség, így is történt, már nem sokkal azután Kliszównál.

– Voltaképpen mi történt Kliszównál? Úgy tudom, Ágost szász és lengyel csapatai túlerőben voltak.

– Éppen kétszeres túlerőben, felség. De ott is csak az játszódott le, mint mindenhol, ahol svédek csatáznak. A nagyszerű hadvezér tökéletes hadigépezetet irányít. És a király mindig az első sorokban harcol.

– Várj csak, fiam, várj − emelte fel az ujját a cár. − Nem vonom kétségbe, hogy Károly kivételes képességekkel felruházott ember, no de nem úristen, aki egyszerre több helyen is jelen lehet. Vagy legelöl harcol, vagy irányít. Ennyit már én is értek a hadművészethez.

– Amikor a csata már elkezdődött, nincs szükség rá, hogy a király parancsokat adjon. A parancsokat a csata előtt megkapja minden tábornok, és azokat tűzön-vízen keresztül végrehajtják.

– És ha nem lehet végrehajtani?

− Károly nem ad végrehajthatatlan parancsot, felség.

− Más szóval minden haditerve tökéletes?

− A győzelmei ezt bizonyítják.

− De azért a lengyelekkel vagy négyesztendei küszködés ellenére sem tudott zöld ágra vergődni.

– Réges-rég elvethette volna Lengyelország gondját, felség, ha nem lenne, mint felséged nevezte, vasfejű. Vagyis hajlíthatatlan, akinek nem elég a fél győzelem. Amit ő egyszer kimondott, az olyan, mint valami eskü. Nem térítheti el tőle semmi. Nem riasztja vissza sem fáradság, sem szenvedés, sem halál. A választófejedelem is megpróbálta, hogy kiegyezzen vele. De ő nem áll oda alkudozni egy hitehagyott rongyemberrel, ahogy nevezi. Majd diktál neki. És akkor a választófejedelem kétségbeesésében egy szívéhez közel álló hölgyet, Königsmark grófnőt küldte a királyhoz, őfelsége persze nem fogadta. Mire a grófné megleste, amikor kilovagolt; és elébe állt. Károly őfelsége kalaplevéve üdvözölte a grófnét (aki mellesleg szólva igen vonzó és okos teremtés), majd szó nélkül megfordult és elvágtatott. A grófné, jobb híján, azt mesélgeti büszkén, hogy ő Európában az egyedüli, aki képes volt megfutamítani XII. Károlyt.

– Egyszóval a szíve jégből van, nem érdekli a szépnem?

– Hogy mi van Károly szívében, azt én nem tudhatom, de nem tudhatja más sem, felség. Annyi bizonyos, hogy a svéd táborba asszonyszemély be nem teheti a lábát. És ami a katonáknak tilos, az tilos a királynak is, mert így akarja a király.

Amikor a cár vagy egyórányi beszélgetés után elbocsátotta Haakont azzal, hogy hamarosan megint hívatja, és a sovány svéd kimasírozott a teremből, meglebbent egy függöny, amely a király karosszéke mögött egy kis ajtót takart, és a függöny mögül előlépett Mensikov.

– Csodálom felséged türelmét és béketűrését. Ha velünk, híveivel csak fele ilyen megértő és elnéző lenne..,

– Akkor már rég csődbe jutott volna az ország − fejezte be nevetve a cár. − Különben − folytatta más hangon - érdemes volt türelmesnek lennem, mert máris sok olyasmit tudtam meg, amiről eddig legfeljebb csak sejtelmem volt. Például azt tudom, hogy Károly voltaképpen mit keres évek óta Lengyelországban, ahelyett hogy a Baltikumot védené meg ellenünk.

– Arra utal felséged, hogy az egyik győzelem után Piper kancellár megjegyezte: Károly is a fejére tehetné a lengyel koronát?

– És akkor ő így válaszolt (és ez a válasz az egész dolog kulcsa, Mensikov): „Büntetni jöttem, nem hódítani!”

– Ilyeneket más uralkodók is szoktak mondani, felség.

– Mondani szoktak, de tenni nem, Mensikov, és ez óriási különbség. Ez a Károly úgy gondolkodik, mint egy középkori lovag, és úgy harcol, mint egy modern hadvezér.

– Felséged már minden fontosat tud róla.

– Egy-két fontosat már igen, mindent még nem. De a fiú vall, akár akar, akár nem…