9.

– Hogy megy a sorod, Haakon? − kérdezte Péter cár A svéd egyenruhás fiatalembert, holott látta, hogy az elmúlt hónapok alatt ugyancsak nagy változáson ment keresztül. A szeme alatt elsimultak az árkok, beesett arca kitelt, és a ruha sem lötyögött már rajta.

– Jól megy a sorom, felség. Igaz, fogoly vagyok, de felséged kegyelméből olyan fogoly, aki olyasmivel töltheti napjait, amivel mindig is a legszívesebben töltötte volna. Dúskálhatok a könyvekben. Még” svédül is olvashatok; csak most értettem meg, miért mondta Károly őfelsége azonnal, amint kinyitottam a számat, hogy úgy beszélek, mint egy livóniai paraszt. Egy kicsit furdal is a lelkiismeret, felség.

– Nocsak, miért?

– Azért, mert felséged tejben-vajban füröszt, és én ezt azzal szolgálom meg, hogy felséged legnagyobb ellenségének a híve vagyok.

– De legalább nem titkolod, és nem akarsz hízelgéssel becsapni, mint annyian.

– Többek közt éppen ezt tanultam Károly őfelségétől. Nem találkoztam még emberrel életemben, aki annyira gyűlölte volna a hazugságot, és olyan becsben tartotta volna az igazságot, mint ő.

– El kell ismernem, Haakon, hogy ez Károly szép vonása, és nem is az egyetlen. De akármennyire becsülöm is őt, mégiscsak le akarom győzni. Muszáj. Ebben kéne, hogy segíts nekem.

– De hát, felség, én csupa olyat mondhatok Károly királyról, ami azt bizonyítja, hogy legyőzhetetlen!

– Szerinted miért? − kérdezte a cár. Gondolatban hozzátette: Kezdesz bejönni az én utcámba, barátocskám! Ha te tudod, hogy Károly miért legyőzhetetlen, én majd abból rájövök, hogy … no, de türelem!

– Felséged előtt sem titok, hogy még nem bocsátkozott olyan csatába, amelyet ne nyert volna meg.

– Kezdetben igazán nem volt nehéz dolga − vitatkozott a cár. − Az én katonáim, akár a birkák, az övéi, mint a farkasok.

– Ez így van, felség. De Károly legyőzte a szászokat is. Nem is egyszer, pedig azok legalább olyan jó katonák, mint a svédek.

– Szerinted miért? − tette fel újra ugyanazt a kérdést a cár.

– A királynak az a meggyőződése, hogy őt az Úristen szemelte ki nagy tettek végrehajtására, és a Mindenható is oltalmazza.

– Persze, persze − bólintott némi ingerültséggel a cár. − Mi uralkodók valamennyien isten kegyelméből ülünk a trónon, és tesszük, amit teszünk. De a kétbalkezes uralkodók, mint mondjuk Ágost, szintén isten kegyelméből uralkodnak.

– Sokszor az volt az érzésem, felség, hogy valóban ott áll mellette láthatatlanul egy őrangyal, és vigyáz rá. Hullottak körülötte a katonák, ő meg sértetlen maradt. Egyszer találta el egy golyó, fennakadt a nyakravalójában, úgy pöckölte le onnan, mint egy legyet. Egyetlen sebesülését is úgy szerezte, hogy kidőlt alóla a ló és nem is csatában; nem tudta idejében kirántani a lábát a kengyelből, a ló alá került, és eltörte a combcsontját. Pedig mindig elöl harcol.

– No jó − bólintott a cár. − Fogadjuk el, hogy őrangyal vigyáz rá. Ez még nem elég a győzelemhez.

– Meg is súgja neki, felség, mit kell tennie. Csak rápillant a csatatérre, és azonnal tudja, mi a teendő; tábornokai se rossz katonák, de csak úgy bámulnak: ez aztán nekik nem jutott volna eszükbe. Talán Renskjöld marsall a kivétel, időnként azonban ő is elképed, mikre jön rá a király. De felséged bizonyára kitűnően ismeri Károly csatáinak történetét.

A cár bólintott. Már csak jól felfogott érdekében is tanulmányozta és tábornokaival elemeztette a svéd stratégiát és taktikát. Nem is erre volt kíváncsi. Nem ezért faggatta Haakont. Olyasvalamit akart megtudni Károlyról, ami másnak, a szakembereknek, a katonáknak nem tűnt fel, de ami mégis döntő lehet, ha kihasználják ellene. Nem is sejtette, hogy éppen ebben a pillanatban mennyire közel jár ahhoz, hogy Haakon − persze anélkül, hogy akarná, azon van, hogy elárulja neki. Haakon ártatlanul és naivan egyebet sem tett, mint lelkesen és sok szeretettel beszélt a svéd királyról, akire felnézett, - akit majdhogynem istenített, és akiről feltételezte: semmi és senki nem árthat neki.

– Tudja, felség, min ütköztek meg újra meg újra a svéd tábornokok? Károly különös hadi matematikáján. Amikor ők a csatát megelőző haditanácsban aggodalmaskodva számolták össze az ellenfél ezredeit, és azt javasolták, hogy a király halassza el a támadást, vagy várja meg az erősítést, Károly többnyire azzal intette le őket, hogy ők, a svédek vannak számbeli fölényben. És be is bizonyította. Nem kellett ugyanis az egész csatamezőn többségben lenniük, elég volt, ha egy rövid szakaszon biztosította azt. Mire az ellenség fölocsúdott, már át volt törve a front, már be volt kerítve az egyik szárnya, már szét volt bombázva a sánc egy szakasza. Minél nagyobb egy hadsereg, annál nehézkesebben mozog, szokta mondani a király. Ezért a támadásnál mindig az erőknek csak egy részét vetette be, azok aztán gyorsan és parancsszóra mozogtak. De hát ahhoz, hogy ez sikerüljön, olyan hadvezér kell, amilyen ő, és olyan hadsereg, amilyen az övé. Ezért történt, felség, hogy a legtöbb csata, amit Károly megnyert, megsemmisítő győzelemmel végződött, menekülni is ritkán sikerült előle. Nem csoda, hogy a szász Schulenburgot majdnemhogy győzőként ünnepelték, amikor képes volt Károly elől az Odera mögé visszavonulnia. De máris túl sokat fecsegtem, felség, engedelmet kérek!

A cár legszívesebben felugrott volna, hogy eljárjon egy szilaj orosz táncot. Szerencsére Haakon annyira belemerült eszményképének dicsőítésébe, hogy − bár a cár arcán nyugtatta tekintetét − nem őt látta, hanem Károlyt, rézgombos, durva posztóból készült kék köpenyében, térden felül érő, sarkantyús csizmájában, kezében messzelátóval, amellyel messzebbre látott, mint ellenségei.

Ennyi már majdnem elég − gondolta a cár −, de csak majdnem. Megpróbálom ütni a vasat, míg meleg. − Hangosan ezt mondta: − Mindenben ennyire kiváló és tökéletes ez a Károly? − És nem is kellett igyekeznie, hogy. ne irónia, hanem bámulat csengjen a hangjában.

– Azért nem mindenben − rázta fejét Haakon. − Politikával például nem szívesen foglalkozott, azt is meg a pénzügyeket is ráhagyta Piper kancellárra. Habár …

– Habár? − ismételte meg kérdésként a cár.

– Az olyasféle pénzügyekkel, amik szorosan a hadseregre tartoztak, mégiscsak törődött. Például, felség, ő szokta kivetni a hadisarcot, amikor elfoglalt egy-egy engedelmeskedni nem akaró várost.

– Más hadvezér is sarcol.

– Ez igaz, fenség. De más hadvezér engedi, hogy a katonái harácsoljanak, fosztogassanak. A svéd katonának ez tilos. Sőt mindenért fizetnie kell. Károly is fizetett a katonák ellátásáért.

– A hadisarcból.

– Abból, felség. De azt a saját uraik csak később hajtották be a lakosságon, akkor, rögtön, a városi tanács meg a gazdag kereskedők nyúltak mélyen a zsebükbe. A lakosság azt látta, hogy a svédek a saját katonáiknál is különbül viselkednek. Persze hogy nem dugtak el semmit. Károly a hátországban is zseniális hadvezér, felség.

Kész! Megvagy! A markomban vagy, Károly!!! − ujjongott magában a cár. Legszívesebben, amúgy orosz módra, megölelte és két oldalról megcsókolta volna ezt a kölyköt, aki, amilyen okos, olyan tökkelütött. − Az elvakult imádat − állapította meg a cár magában − ugyanannyit árthat az imádat tárgyának, mint az engesztelhetetlen gyűlölet.

Valamivel mégiscsak meg kellene jutalmaznia ezt a Haakont, aki − akarta vagy nem akarta − felbecsülhetetlen szolgálatot tett neki. Engedje szabadon? Mit kezdene a szabadságával? Parasztnak nem ér egy hajítófát sem. Írnok legyen valahol? Ahhoz meg túl okos. Küldje vissza Károlyhoz? Biztosan megkergülne a boldogságtól. Csakhogy micsoda jutalom az olyan, amely azzal végződik, hogy végig kell majd néznie szeretett es legyőzhetetlennek hitt királya földre teperését?

Egyetlen méltó jutalma talán az − vélekedett gondolatban a cár −, ha egyelőre nem árulom el, milyen jó szolgálatot tett nekem és milyen rosszat Károlynak. Maradjon nálam szépen fogolyként, közben csak megjön az esze, és akkor még hasznát vehetem én is meg ő is, hogy se orosz, se svéd, orosz is meg svéd is.

Ha majd a békefeltételeket diktálom − gondolta a cár, és elmosolyodott.

Min nevet a cár? − kérdezte, de szintén csak gondolatban Haakon. Sok minden egyéb mellett protokollt nem tanult, de ösztönösen érezte, hogy ha egy ilyen nagy úrral beszélget, az csak egyoldalú lehet. Az kérdez, ő válaszol.

Pedig sokért nem adta volna, ha tudja, mivel sikerült őfelségét felvidítania, márpedig szünet nélkül dicsérte Károlyt, és egyre azt bizonygatta, hogy ha a cár kiteszi a lelkét, sem képes őt legyőzni. Különös ember ez a Péter. És hosszú idő után most nemcsak nézte, látta is a cárt.

Károly a közkatonák darócában is mindig király: fenségesen megközelíthetetlen, mintha a mitológiából érkezett volna; az ember furcsállja, hogy svédül, nem pedig ékes ógörög nyelven beszél. Beszél? Alig. Hallgatagsága csak még jobban kiemeli királyi tulajdonságait. És ez a Péter itt? Az arcán már most kiütközik a nyoma, hogy órákig szívesen iddogál a bőséges késő délutáni ebédek után. Nem, igazán nem hasonlítható ő sem a többi piperkőc uralkodóhoz, akiken tündököl az arany, suhog a selyem, virít a bársony. Ez is egyszerű ember, mint Károly. De egész másképpen. Károly csak egyszerű, Péter meg ember. Pedig óriás. Két fejjel magasodna Károly fölé, azt mégis sokkal nagyobbnak érzi az ember, mint ezt. Amikor Károly ledobja a lópokrócot az ágyútalp mellé a hóra, hogy ott aludjék a csatát megelőző éjszaka, nem azt érzi az ember, hogy na ez is egy a szerencsétlen katonák közül, akik meggémberedve ébrednek majd másnap hajnalban, amikor rohamra kell menniük, hanem azt, hogy maga Árész, a háború istene szállt le az Olümposzról, hogy másnap győzelemre vezesse katonáit, akik egyben alattvalói is. Péter, amikor csákányoz, lovat patkol, gerendát fűrészel, erődöt tervez, vagy éppen megveri valamelyik excellenciás hívét, éppen olyan paraszt, éppen olyan jobbágy, éppen olyan iparos, éppen olyan korhely, mint a többi. Az ember hajlamos elfelejteni, hogy minden oroszok cárja. Most is … Károly három esztendő alatt nem váltott vele tizedannyi szót, mint amennyi ennek a beszélgetésnek a során elhangzott.

Most először tette fel magában a kérdést: Egyáltalán, hogyan képes Péter cár annyi mindennel foglalkozni? Hogy tud egyszerre hadvezér, államférfi és mesterember lenni? Miféle dzsinn röpíti ennek a se vége, se hossza birodalomnak hol az egyik végébe, hol a másikba? Mi az a varázserő, amellyel engedelmességre bírja ezt a sokféle nyelven beszélő, sokféle vallású embertengert? És tessék: vele is úgy beszélget, olyan hosszan, olyan bensőségesen, mintha valami fontos ember volna: államfő, követ, tábornok vagy dúsgazdag kereskedő. Király az ilyen? Vagy az ilyen is király?

– Haakon, fiam! − szólalt meg hosszú csend után a cár. Fiamnak nevezte őt, pedig csak két évvel volt idősebb nála, de ez után a beszélgetés után kétszázzal érezte magát öregebbnek.

Haakon összerezzent. Gondolataiba merülve, szinte megfeledkezett róla, hol is van voltaképpen.

– Mit szeretsz inni? − kérdezte a cár.

– Az orosz felem vodkát, felség, a svéd felem brannvint, persze jégbe hűtve.

A cár csengetett. Egy szolga máris hozta a két üveg italt, és letette a poharakat, majd mind a kettőt megtöltötte.

– Tudsz róla, Haakon, hogy Károly megindult keletnek?

– Hallottam róla, felség.

– Azt még nem tudom, hol, de hogy mi ketten vívjuk a döntő csatát, az biztos. A győzelemre iszunk, Haakon. - Felemelte a poharát Haakon is.

– De nem az én győzelmemre iszunk, Haakon, tudom, hogy arra te nem lennél kapható. Nem is Károly győzelmére iszunk, mert arra meg én nem hajlanék. Arra igyunk, hogy győzzön a különb, győzzön az okosabb. Iszol velem erre, Haakon?

– Boldogan, felség! Győzzön a különb, győzzön az okosabb! − kiáltotta a fiatalember meggyőződéssel, és felemelte a poharát. A cár hozzákoccintotta az övét, és fenékig felhajtotta.

– Úgy legyen − mondta, és behajította a pohárkát a kandallóba.

 

A svéd hadsereg előrehömpölygött a Károly kijelölte útján. Hogy azonban hova vezetett ez az út, azt senki sem sejtette. De Európa minden udvarában feszülten figyeltek. Elsősorban persze Stockholmban. Tudták, hogy Károly 15 millió tallérral tette szegényebbé a szász kincstárt, ebből azonban ők egyetlen árva fityinget sem láttak. Sőt: a király évről évre − most is − elküldte a maga „számláját”, azaz megparancsolta, hogy mennyi élő, mennyi holterőt (katonát, felszerelést) és készpénzt teremtsenek elő újabb hadjárata fedezésére.

Már-már varázslatnak hatott, ahogy megint és megint előbűvölték a szükséges javakat.

A balti tartományok voltaképpen már orosz kézen voltak, a tengeri kereskedelem, amely még egy évtizede olyan jólétet biztosított a svéd kereskedőknek, teljesen megbénult. A Balti-tengeren is egyre inkább az orosz flotta lett az úr. A falvakban pedig alig-alig lehetett épkézláb férfiembert látni. Ha lehetett, az is idegen volt, hadifogoly.

A józan ész azt diktálta volna, hogy Károly a balti tartományok orosz helyőrségei ellen vezesse hadseregét, tisztítsa meg a svéd földet az ellenségtől, teremtsen módot és alkalmat arra, hogy a háború minden terhét hordozó, kiszipolyozott anyaország végre egy kis levegőhöz jusson. Egyelőre pislákolt még némi remény. Károly ugyan egyetlen szót sem ejtett terveiről, de a sereg egyelőre Lengyelországban haladt kelet felé, és január első napjaiban Torun alatt kelt át a Visztulán. Akár Stockholm felé is fordulhatnak.

Az olvasó, aki az eddigiek során részt vett néhány téli menetelésben, sejti, hogy az 1708 januárjában sem lehetett gyerekjáték vagy kellemes séta. 38 000 ember irtózatosan nagy tömeg; ennek majd a fele lovas katona. Aztán a vezeték lovak, a lovak ellátásához szükséges felszerelés: abrak, nyerges− és patkoló személyzet, azoknak a felszerelése és anyaga, szántalpakra szerelt szekereken, fegyverek, muníció, élelem; felsorolni se lehet.

A menet több kilométeren keresztül, végtelen hosszan húzódik, hiszen mindenki boldog, ha a másik némileg letaposott nyomdokain járhat. Ahol ennyi ember és ennyi jármű halad, ott ráadásul mindig történik valami baj: elcsúszik vagy megvadul egy ló, rosszabb esetben eltöri a lábát, megakad vagy felborul egy málhás szekér, valami apróságon összeszólalkozik és ölre megy két katona, összeesik egy lázas beteg. És akkor megtorpan a menet, összetorlódnak mögöttük a gyalogos katonák és a járművek. Tülekedés, ordítozás támad, majd pedig − elég néhány percnyi egy helyben toporgás − lélekszakadva kell rohanni az előttük járók után, mert az altisztek, akik joggal félnek a türelmetlen fővezértől, állandóan nógatják a menetelőket. Pedig a letaposott hó kegyetlenül csúszik, pedig az egész napos menetelés anélkül is megerőltető.

Amíg az oroszok közelébe nem értek, hagyján! Minden napnak megvolt addig is a maga ügyeletes harcoló alakulata, amely a menet hosszában járőrözött, nehogy váratlanul rajtaüssenek, akár csak kis erőkkel is. Hanem ahogy Grodnóhoz közeledtek, napról napra romlott a helyzet.

Hol voltak már azok az arany idők, amikor az orosz csapatok a svédek közeledésének hírére kereket oldottak? Amíg Károly az igazságot meg Ágostot hajkurászta Lengyelországban. Péter cár nem mondta, hogy „szicsasz”, azazhogy „majd”, „később”, „egyszer”, „valamikor”, hanem a tőle megszokott erővel és türelmetlenséggel nekifogott, hogy azt az egyenruhás nyájat, amelyből olyan könnyedén fasírozottat csinált a svéd király, hadsereggé változtassa.

A német tisztek, akik otthoni zsoldjuk többszörösét kapták a cártól, szerveztek, kiképeztek, tapasztalataikra tanították a fiatal orosz nemeseket, a leendő tiszteket, kipróbálták és megbírálták az orosz üzemekben öntött ágyúkat, az orosz puskaművesek által készített flintákat, és időről időre kisebb-nagyobb csatákba vezették a csapatokat a balti államokban állomásozó gyér számú svéd helyőrségek ellen.

A fiatal tisztek is, a katonák is meggyőződhettek róla, hogy csak a legendákban találhatók legyőzhetetlen hadseregek, és hogy a svédeknek is, akármilyen jó katonák is különben, csak egy életük van, és az ugyanúgy kioltható, mint az orosz katonáké. Nem kell hát tőlük rettegni, mint az ördögtől, hanem birokra kell kelni velük.

Lovas éppen annyiféle szolgált a cár hadseregében, ahányféle pásztornép található volt a négy tenger közt elterülő, óriási birodalomban. Egyiknek lehetett parancsolni, a másiknak kevésbé, a harmadiknak alig. Csatában a legtöbbje fel nem vette volna a harcot a fegyelmezetten, trombitaszóra iskolázó svédekkel. Itt azonban a lengyel-litván hómezőn hasznosabbat el se lehetett volna képzelni, mint ezeket a semmiből hirtelen felbukkanó, fület hasogató huj-hujogással a svéd seregre zúduló kisebb-nagyobb lovascsoportokat.

A svéd tábornokok parancsnoksága alatt álló minden egyes hadseregcsoportnak megvolt a maga lovassága, amelynek az alakulat zavartalan vonulását kellett biztosítania. De hát ők se fésülhették át valamennyi nyírfaerdőt és szakadékot.

Amilyen óriási a Balti-tengertől az Urálig terjedő alföld, olyan terjedelmesek benne a szakadékok. Egyikbe-másikba több falu is belefér. Akad is bennük település.

A nyírfákkal benőtt, mély szakadék kiválóan alkalmas arra, hogy meghúzódjék benne akár egy lovasezred is. Köztük mindig akad olyan ember, aki könnyedén felmászik a fára, onnan pedig jól látni, hogy a közelben hogyan húz el a svédek végtelen menete. Aztán ki kell várni a legkedvezőbb pillanatot, azt, amikor a lőszerkocsik érkeznek, gyér kísérettel, a biztosító fegyveres lovasok pedig éppen tovanyargalnak. Akkor hajrá! Ropognak a karabélyok, villognak a kardok, a svédeknek nincs idejük, csak arra, hogy szuronyt ragadjanak. A kardcsapások alatt hullanak a hajtók; a szekérhúzó lovak, amelyek megérzik, hogy a gyeplő már nem feszül, az ostor már nem pattog, felhorkannak, félrerántják a kocsi rúdját, az feldől, a következő belegabalyodik, a menet megtorpan. Mire felocsúdnának, a lovascsapat úgy eltűnt, ahogy felbukkant a semmiből. És ez így megy álló nap, a vonuló svéd oszlop egész, sok kilométeres hosszában.

Megtörténik, hogy valamelyik lovas gránátot hajít a lőporos szekérre, és az a levegőbe röpül. Ilyenkor valóságos csatamezőhöz hasonlít a robbanás környéke. A lángra lobbanó több mázsányi lőpor a közelben mindent letarol.

A tábornokok sorra panaszkodtak Károlynak, hogy ha nem is nagy, de állandó veszteségek érik alakulataikat.

– Mit jelent ez, tábornok urak? Hogy nem vonulunk, hanem harcolva nyomulunk előre. Haladjanak a csapatok harci alakzatban, legyenek állandó riadókészültségben, és ha feltűnik az ellenség, ne úgy viselkedjenek, mint valami cigánykaraván, hanem ahogyan harcosok a csatamezőn.

Egy hónap telt el, és megérkeztek Grodno alá. Bár a hadsereg zöme még messze járt, Károly kiadta a parancsot, hogy az őt kísérő élcsapat katonái haladéktalanul ácsoljanak tutajokat az átkeléshez.

Péter cár előző nap érkezett Grodnóba. Csöndesen hörpölgetett egy kehelyből, és várta, hogy a futárok útján értesített tábornokok összegyülekezzenek, és hallgatta a nem túl távoli ágyúszót és puskaropogást. A feje fölött eldördült egy ágyú, majd egy második.

Péter cár a fejét csóválta.

– Csak lövöldöznek a levegőbe. Napok beletelnek, amíg a svéd sereg felsorakozik a Nyeman túlsó partján, és elkezdi az átkelést. Azért, mert a felderítők mozognak a túlsó parton, nem érdemes lövöldözni. Főleg ágyúval. − Hátradőlt a székében, és kényelmesen kortyolt az italból.

Ebben a pillanatban kivágódott a súlyos tölgyfa ajtó, és valósággal bezuhant rajta a hadsegéde.

– Felség! Azonnal jöjjön. A lova felnyergelve a kapu előtt.

– Mi történt? − kérdezte a cár, de kényelmesen kászálódott fel, mint aki meg van győződve róla, hogy vaklárma az egész.

– Az istenért, siessen, felség! A svédek elővédje most lovagolt be a nyugati kapun, arra sem volt idő, hogy lezárják.

– Nekünk két ezredünk van, adjutáns. Hányan vannak a svédek?

– Nem tudom, felség. De biztos többen vannak, ha csak úgy minden további nélkül be mertek lovagolni a városba.

Péter lesietett a lépcsőn, lóra ült, és vágtára fogva a lovát, a keleti kapun át elhagyta a várost. A két ezred követte.

Ezekben a percekben érkezett meg Károly vagy kétszáz lovassal a cár szállására. De hűlt helyét találta …

Amikor Károly kiadta a parancsot, hogy „irány Szmorgony”, a svédek felkapták a fejüket. Az északkeleti irány, vagyis Litvánia. Onnan Polockba vezet az út, és északnak ott van Livónia, amely viszont a Balti-tenger mellett fekszik, és valósággal szomszédos Svédországgal. Tisztek és katonák szó nélkül engedelmeskedtek Károly parancsainak, de magukban valamennyien azért imádkoztak, hogy ne kelet felé vezényelje őket.

Talán még a svédeknél is jobban szurkolt a cár. De fordítva. Esküdni mert volna rá, hogy sikerült megtalálnia Károly gyenge pontját. Neki, ha ezt a gyenge pontot célba kívánta venni, arra volt szüksége, hogy a svéd király keletnek és egyre csak keletnek tartson, Moszkva felé.

 

Péter hadserege 55 000 emberből állt, amelyből 15 000 volt a lovas. És ez az óriási hadsereg, amely Minszk körül állomásozott, lassan megkezdte a visszavonulást, de északkeletnek, hogy majd aszerint mozdul tovább, ahogyan a svédek irányt változtatnak. Szmorgonytól 150 km-nyire keletre álltak, amikor Károly − valamennyi alattvalója nagy szomorúságára − Minszk felé fordult, azaz hátat mutatva Livóniának és Svédországnak.

Hanem közben megint eltelt két hónap, és hiába sikerült újabb 250 kilométernyi utat megtennie, a megáradt folyók az ő vasakaratánál is keményebb ellenfélnek bizonyultak. De ha már így esett, nem ült ölbe tett kézzel.

Éjjel-nappal írta a parancsait, és a futárok lóhalálában vágtattak a szélrózsa minden irányába. Ukrajnába Krassow tábornok főhadiszállására, Livóniába Lewenhaupt tábornokhoz, Finnországba az ottani svéd helyőrség parancsnokához. Miközben a cár azon törte a fejét, hogyan csalogathatná Károlyt minél mélyebben orosz területre, ő már döntött. Az orosz óriást csak úgy képes leteríteni, ha szíven szúrja: Moszkvát foglalja el, és akkor Oroszország kapitulál.

Károly elképzelése − mint mindig − most is nagyvonalú volt és sikerrel kecsegtető. Úgy számított, hogy ha a rendelkezésére álló teljes svéd haderővel támad és minden oldalról, akkor az orosz kolosszus összeroskad a csapások alatt. Vele egyidőben indult Livóniából Lewenhaupt tábornok, aki hoz még 12 ezer embert és mindazt a lőszert és egyéb felszerelést, amit az anyaország csak előteremteni képes. Ő meg Lewenhaupt találkozik a Szmolenszk felé vezető úton, amely egyúttal a Moszkvába vezető út is. Krassow tábornok, akinek ő 8000 katonát hagyott, Szaniszló király lengyel csapataival együtt Ukrajnán át tör északkelet felé. A finnországi 15 ezer katona is támadásba lendül, elfoglalja Pétervárt, és visszaveszi a többi svéd erődítményt is. Ő maga, a 38+12 ezer emberével még Moszkva előtt csatára kényszeríti Péter hadait, megsemmisíti azokat, és Moszkvába való bevonulása után diktálja a békét.

Károly − szokásához híven − nem számolta az ellenséget, ha számolta is, az ő sajátos matematikája szerint. A finnországi 15 ezer svéddel szemben pedig 25 ezer orosz állt Pétervár körül. 16 ezer orosz katona állomásozott a Balti-tenger mentén, márpedig ő Lewenhaupt 12 ezer emberét is ki akarta vonni Livóniából. Krassow 8 ezer katonáját ugyan nem ellensúlyozta orosz haderő, de az ő feladata volt Szaniszlót őrizni, ami legalábbis a fél Lengyelországgal való küszködést jelentette. És neki jutott egész Ukrajna, valamennyi kozákjával együtt, akiknek a harcmodorát a fősereg is megkóstolhatta kelet felé haladtában. Ám nem szabad elfelejtem, hogy mindazok, akik az eddigiek során akár jó−, akár rosszindulatból, ilyesfajta számítgatásokkal próbálták Károlyt eltéríteni kitűzött céljától, alulmaradtak, kishitűnek bizonyultak.

A folyók is visszatérnek a medrükbe. Károly indulhatott tovább. És ment is, most már félreérthetetlenül és leplezetlenül kelet felé.

Az orosz csapatok − a cártól kapott parancs értelmében − lassan és harcolva vonultak vissza. A Berezina folyó bal partján megálltak. Boriszovnál elég nagy erőket vontak össze: szemmel látható volt, hogy meg akarják akadályozni a svédek átkelését. De Károlyt nem kellett félteni.

Egyik ezred a másik után vonult a Berezina partjára, lőállásba helyezkedtek, és amit a svédek sose csináltak különben, egy-egy sortüzet adtak le a túloldalon állókra. Időről időre még egy-egy mozsárágyú is eldördült. A „harcoló” alakulatok mögött pedig nagy volt a járás-kelés, és az oroszok azt is jól láthatták, hogy a műszaki csapatok serényen készítik a tutajokat.

Közben a svéd-hadsereg zöme − kerülőt téve − néhány mérfölddel följebb, ahol jóval keskenyebb a folyó, szétugrasztotta az ott őrködő lovasszázadot, hidat vert, és a túlsó oldalon megindult lefelé, hogy oldalba támadja a bal partot őrző orosz csapatokat. De már nem találta őket ott. A szétugrasztott lovasszázad néhány katonája sebbel-lobbal Boriszovhoz vágtatott, hogy jelentse a svédek átkelését. A berezinai késleltetésből nem lett semmi.

Az orosz csapatok megkezdték a felégetett föld ősi taktikájának alkalmazását. Felgyújtották a házakat, lerombolták a csűröket, elszállították vagy megsemmisítették az állatokat; a lakosokat pedig áttelepítették más vidékre. Károlyt és seregét puszta, halotti táj fogadta. Itt még az se használt, ami Lengyelországban, Litvániában némi eredménnyel kecsegtetett. Hiába szurkálták a földet hosszú, vashegyű botokkal, hogy megtalálják a parasztok által elásott élelmet. Itt nem maradt semmi. Még a kutakat is bedöntötték vagy állati tetemet dobtak beléjük.

Az orosz haderő nem zárt alakzatokban vonult vissza, ahogy a svéd előre. A változatos terepen, ahol patak, kiöntés, mocsár, szakadék, erdő és szabad mező váltogatta egymást, hol itt, hol ott került szembe az elővéd egy-egy zászlóaljnyi vagy ezrednyi erővel. Rövid harc kezdődött, amelyet rendszerint az orosz alakulat visszavonulása követett. Ez azonban nem volt fejvesztett menekülés, hanem afféle katonai bújócska az ismert terepen.

Ha a svéd elővéd elhaladt a jól rejtőzködő orosz alakulat mellett, az megvárta, míg elvonul mellettük az egész had, és lecsaptak a legvégére. Ha lovasság kísérte a szállítóoszlopot, lesből kaptak sortüzet; többnyire a lovakra lőttek, mivel a ló nagyobb célpont, és a földre zuhanó harcosokat lekaszabolták. Szünet nélkül folyt az orosz hadsereg lovas alakulatainak támadássorozata. Ahogy a bögölyök raja a csordát, úgy döngte körül a 15 ezer kozák, mongol, kalmük, orosz lovas a svéd sereget, és ahol lehetett, belecsípett. A svéd sereget le nem lehetett győzni ezzel, elfárasztani igen.

 

1708. július 13-án éjjel ért Károly az élcsapattal a Dnyeperhez. Vaksötét volt, zuhogott az eső, a csillagok se világítottak.

– A legjobb alkalom − mondta a király. − Ebben a kutyának való időben senki sem fog bennünket várni a túloldalon. Úsztassunk át. − És ahogy szokta, nem várva választ, sem azt, hogy valaki megelőzi, nekivágott a víznek, amelyről nem tudhatta milyen széles, és hogy a túlsó parton mi vagy ki várja.

A vakmerőség kétesélyes játék.

Károly megint nyert.

Ez Golovicsinónál történt. Mivel egész lovassága késedelem nélkül követte őt, délnek fordult, és a néhány kilométerrel lejjebb fekvő Mogiljevet bevette, mielőtt az orosz hadsereg oda visszavonulhatott volna előle.

A két sereg közvetlen közel került egymáshoz. Károly nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy a nagy összecsapást kiprovokálja. Igaz: nem volt a hadserege hadrendbe állítva, de az oroszoké sem. Azok jobban ismerték itt a terepet, mint Károly, de bízott benne, hogy amint felsorakoznak egymással szemben, megkapja az éppen soron levő sugallatot az Úristentől.

Az alkalmat az adta, hogy az elővéd belebotlott egy négy-ötszörös túlerőben levő oroszokból és kalmükökből álló lovas alakulatba. A királynak átvillant az agyán: itt a nagy alkalom, hogy lavinaszerűen elindítsa az oroszok ellentámadását, amely csatába torkollhat. Rohamot vezényelt.

A következő percekben az apró, de szívós és mozgékony lovakon ülő kalmükök szétrebbentek, és eltűntek a hepehupás, bozótos területen. A rohamot az oroszok fogták fel, és miközben egy svéd egyszerre három orosszal vívott lovas kardpárbajt, az oroszok lassan, majd mind gyorsabban húzódtak vissza a svéd csapatok zömével ellentétes irányban. Károlyék utánuk.

Amikor már elég nagy volt a távolság, Károly és csapata túlontúl elszakadt a zömtől (ami nem volt nehéz, hiszen jobbára 2-300 méterrel amúgy is megelőzték a svéd főerőket), dobhártyaszaggató kiáltásokat hallatva elővágtattak a kalmükök, akik eddig a bozótban húzták meg magukat.

Itt aztán nem érvényesült, mert nem érvényesülhetett a svédek fejlettebb harcászata, nem volt ez asztalsima, jól kiválasztott harcmező, ahol csak meg kell fújni a kürtöt, és a lovas alakulat a következő percekben a kívánt másfajta alakzatot formálja, és lehengerli a megzavarodott ellenséget! Itt a nomádok voltak fölényben: számszerűen is, helyzetüket tekintve is. Az ő fürge kis lovaik a pusztán nőttek fel, megszokták, hogy a terep egyenetlen, hogy neki kell rohanni bozótnak, erdőnek, még az ördögnek is, ha a helyzet meg a lovasa úgy kívánja.

Amikor pedig csattognak a kardok, és ember ember ellen harcol, akkor ezek a kis termetű, mozgékony lovak vannak fölényben.

A kalmükök jól ismerték a lovat; lóháton nőttek fel. Nem is sokat bajlódtak a kardot kellően forgató lovasokkal, akiket nagyobb testű állataik nyergében nehezen is értek volna el, hanem a lovakra vetették magukat. És pontosan tudták, hova kell szúrni, hogy a lovat és ezzel a lovast is harcképtelenné tegyék. Az első percekben Károly lova is véresen rogyott össze, és lovasának azonnal fel kellett pattannia, ha nem akarta, hogy a kalmük lovak patái átgázoljanak rajta. Főlovászmestere már-már elérte őt a mindig készenlétben tartott vezeték lóval, és Károly is derekasan dolgozott a kardjával, hogy utat nyisson neki, de közvetlen közelében a ló is, a főlovászmester is halálos szúrást kapott.

Akkor már szoros gyűrűben csattogtak a kardok. Vagy öt svéd tiszt vette körül a királyt, őket pedig legalább ötven kalmük lovas. Ha az összetömörülő kalmükök nem akadályozzák egymást a kardforgatásban, Károly befejezi földi pályafutását 1708.− szeptember 22-én valahol Szmolenszktől 60-80 kilométernyire.

Iszonyú küzdelem volt. Károly mentéjének ujját bőrig áztatta a vér: a lovak és a lovasok vére. Szúrt, vágott, fordult, szúrt, vágott, fordult, és ezer szerencséjére az összerogyó lovak és a lezuhanó kalmükök nem döntötték le a lábáról. Ami azonban a csodával határos: egyetlen karcolás sem esett rajta.

Már-már úgy érezte, hogy leszakad a karja a fáradtságtól, és eláll a lélegzete az erőfeszítéstől meg a körülötte tolongó lovak forró leheletétől és a szemébe fröccsenő tajtéktól, amikor végre kürt harsant. Mint valami égi harsona adta tudtul a néhány halálra szánt svédnek, hogy jön a felmentő sereg. Igaz, csak egy század képében.

Dahldorfnak hívták azt az ezredest, aki egy lovasszázadot vezetve, ellenállhatatlan rohammal vágott utat a kalmükök között a király és néhány tisztje felé.

A királyt körülvevő gyilkos fal úgy nyílt szét, mint a bőr, amelyet borotvaéles dikiccsel metszenek fel.

A kalmükök nem sokat teketóriáztak. Amilyen gyorsan és váratlanul érkeztek a helyszínre, olyan sebbel-lobbal ugrottak szét néhány másodperc alatt. A svédek csak az orosz lovasság hátát látták, amint hullámzó vonalban, de rendezetten hagyják el a harcmezőt.

Másnap Mensikov bánatosan jelentette a cárnak:

– Felség! Tegnap hajszál híján befejeződött a háború.

– Hogy érted ezt, Mensikov? − emelte fel szemöldökét a cár.

– Úgy, felség, hogy egy kalmük lovascsapat bekerítette felséged legkedvesebb királyi barátját, Károlyt, leszúrták a lovát, ő maga egy szál karddal harcolt az életéért vagy tizedmagával, amikor megérkezett a segítség.

– Legalább megsebesült?

– Azt mondják, egy karcolás sem esett rajta. Legalábbis több mérföldön keresztül kergette még a mi orosz lovasainkat. Különben a parancsnok megesküszik rá, hogy egy glóriás szent állt mögötte pallost suhogtatva.

– Mondd meg neki, hogy agyalágyult. Protestáns szent nincs. A mi szentjeink meg nem olyan bolondok, hogy megvédjenek ellenünk egy lutheránust, aki végül is eretnek. Ez a Károly egyszerűen a szerencse fia. De már nem sokáig, Mensikov.

Mensikov a fejét csóválta.

– Felséged titokzatosan mosolyog, és talányosan beszél. Ez igen szokatlan.

– Megtanultam Károlytól, hogy nem kell mindent a kíváncsi udvaroncok orrára kötni.

Mensikov sértődött arcot vágott.

– Mi az, Mensikov? Megsértődtél, mert kíváncsinak neveztelek?

– Nem, felség. A lelkemet sebezte meg, de gyógyíthatatlanul azzal, hogy az udvaroncok kétes értékű hadához sorolt.

– Azt hiszem, az a gyógyíthatatlan seb azonnal behegedne, amint elárulnám neked, miért is adtam és adok különösnek tűnő parancsokat, amióta a svédek Moszkvához közelednek.

– Bevallom, felség, gyógyír lenne. Meg (úgy hiszem) hasznos is, ha egy uralkodó jobb keze tudja, mit csinál a bal.

– Arcátlan vagy, Mensikov, mint mindig, de szellemes, mint nem mindig, úgyhogy ez egyszer megbocsátok neked. És elmondom, mi a taktikám és miért.

– Csupa fül vagyok, felség.

– Addig gyúrtam Haakont, amíg kisajtoltam belőle, amire kíváncsi voltam.

– Károly gyenge pontját? És meg tudta állni felséged, hogy titokban tartsa? Hódolatom, felség!

– No, hagyd már a komédiázást, Mensikov, ezek komoly dolgok. Vérre menő és életbe vágó dolgok. Tudod jól, hogy én nem vagyok sivatagban fekvő, titokzatos mosollyal hallgató kőoroszlán. De ezúttal jobbnak láttam, ha idő előtt nem szólok egy kukkot sem. Egyszóval hagytam, hogy Haakon csak hadd lelkesedjék a királyáért, csak hadd dicsérje, magasztalja. És jól tettem.

– Kellemes volt hallgatni, felség?

– Azt éppen nem mondhatnám, de hasznos. Kiderült belőle ugyanis, hogy Károly legyőzhetetlen vezér, mert minden csatát megnyer, tekintet nélkül az erőviszonyokra. Olyan zseniális. Mindig megtalálja a módját, hogy győzzön.

– Sajnos ebből az következik, felség …

A cár felemelte a kezét, Mensikov elhallgatott.

– Nem az következik belőle, Mensikov. Éppen az ellenkezője. Ha Károlyt nem lehet legyőzni csatában, akkor nem szabad vele csatázni.

Mensikov a homlokára csapott.

– Ezért adta ki felséged azt a szigorú parancsot, hogy csatába ne keveredjünk a svédekkel!

– És azért parancsoltam meg a hadseregnek, hogy ugyanakkor, amikor a főerők tisztes távolban hátrálnak Károly elől, kisebb erőkkel ott csípjenek bele, ahol tudnak. Egy csetepaté, tíz halott, húsz sebesült? Vagy csak három? Az is valami. És minden lőporos szekér, amely felrobban vagy csak felborul, tiszta haszon. Azzal is tovább tart az előnyomulás. És, Mensikov …

A herceg várakozóan nézett a cárra. Az folytatta:

– A csatateret rendszerint Károly szokta kiválasztani, de ha nem ő választotta is ki, jól megismerte, mielőtt elkészítette volna a haditervet. Itt most éppen ellenkező a helyzet.

– Valóban, felség, mi járunk előtte, és mindig ott kapunk bele, ahol a legkedvezőbb, ahol mi már kiismerjük magunkat, ő meg éppen odaér. És a felperzselt föld? Nem túl nagy ár ez egy bizonytalan végeredményért?

A cár keményen és elszánt tekintettel válaszolt: − Eddig bármilyen országban jártak a svédek, sarcoltak és fizettek. A nép pedig önként és dalolva torkig etette őket. Oroszországban nem fog sarcolni, és nem is fog fizetni. Nem lesz miért. Erről kezeskedem. És amikor majd kopog a szemük az éhségtől, és a pudvás keresztfát is megennék, és bagóért is táncolnának, akkor lesz a csata, Mensikov. Olyan csata, amelyre emlékezni fognak még évszázadok múlva is. Mert azt a csatát már mi nyerjük meg, Mensikov, erre esküszöm.

– Viszonzásul én is közölnék valamit felségeddel, ha megengedi. − A cár bólintott, Mensikov folytatta: − Megtudtam, és a forrás hiteles, hogy Mazeppa hetman árulásra készül.

A cár ökle alatt nagyot döngött az asztal. Mérgesen kiáltott:

– A vén gazember! Mindig nagy volt a szája. Nekem azt hajtogattátok, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap. Tessék! Mi az ördög? Ukrajna cárja szeretne lenni, mielőtt meghal? Vénségére meglágyult az agya?

– Azoknak volt igazuk, felség, akik a múlt nyáron jelezték, hogy valami bűzlik Mazeppa körül. És valóban, már akkor elküldte titkos megbízottját Lengyelországba Szaniszlóhoz. Hát persze, hogy a svéd király kedvencére akar támaszkodni felségeddel szemben!

– A disznó! Micsoda komédiás! Emlékszel, Mensikov? Amikor felelősségre vontam, hogy miket hallok róla, könnyekkel a szemében esküdözött, mennyire szeret, és hogy hívem életre-halálra. A bitang! Te Mensikov, biztos ez? Éppen elég ellenségem van amúgy is, nem szeretném még eggyel szaporítani a számukat. Nem valami ellensége akarja elfűrészelni az öreg kozákot minden alap nélkül?

– Nem, felség. Elküldte már a megbízottait Károlyhoz is. És tudja jól felséged, hogy Lengyelországban is állomásozik jó néhány svéd ezred, talán Szaniszló is mozgósítani tud valamennyi lengyelt. Igazán nem használna felségednek éppen ez idő szerint egy ukrajnai lázadás!

A cár is így gondolta. Amikor borotvaélen táncol minden, Mazeppát meg kell fékezni. Mazeppa ugyan nem egyéb felkent uralkodója elleni lázadónál; vele a svéd király, aki hatalmát az istentől származtatja, nem közösködhet, ő viszont, a cár, mindent elkövet, hogy Károly kényszerhelyzetbe, mi több, kutyaszorítóba, sőt farkasverembe kerüljön. Akkor aztán nem finnyáskodhat. Még az ördöggel is cimborálnia kell, ha menteni akarja a bőrét!

Így történt hát, hogy hamarosan közhírré tették Ukrajnában a cár kiáltványát. „Nemcsak engem árult el a ti hetmanotok − írta a cár kiáltványában −, hanem benneteket is, ukrán parasztok, mert a betevő falatotokat is kivette a szátokból, hogy azoknak a kozákoknak, akik amúgy is fürdenek az aranyban, még több legyen. Ráadásul azt is el akarja tőletek rabolni, amitek maradt: pravoszláv hiteteket.”

Mazeppa pedig, aki tudta, hogy a kettős játéknak vége, maga is kiáltványban fordult az ukránokhoz, arra szólítván fel őket, hogy vessenek véget az orosz elnyomásnak, vagyis fogadják testvéri szeretettel a svédeket, akik ebben támogatni fogják őket.

A cár idejében megkapta a hírt, hogy a livóniai svéd haderő, Lewenhaupt tábornok vezetésével megindult délnek, és Riga alól olyan tempóban halad a Dvina mentén, hogy nagyjából Orsa térségében találkozni fog a svéd főerőkkel. De azok végül is megelőzték őket, mert Lewenhaupt jóval lassabban haladt. Az ő fegyveresei jól jönnek majd a nyomasztó orosz túlerővel szembenéző főseregnek, Ám ennél jóval többet jelent − még katonailag is − az a több ezer szekér, amely csigalassúsággal döcög a hepehupás terepen, sok száz kilométeren keresztül, megrakva gabonával, abrakkal, lőszerrel, fegyverrel, ruhaneművel és új ágyúkkal.

Lewenhaupt is tudta, milyen értékes és milyen fontos a szállítmány, amelyet kísér. De hogy lét vagy nemlét kérdése forog kockán, azt nem is sejtette, ő még nem értesült arról, hogy a fősereg egy sok száz kilométeres mesterségesen előállított temetőn, ember nélküli pusztaságon halad előre.

Sőt már nem is haladt. Károlynak, aki soha meg nem torpant, ha még előtte volt a cél, ezúttal be kellett látnia, hogy nincs tovább. Addig egy tapodtat sem léphet előre, amíg Lewenhaupt meg nem érkezik, vagyis amíg harcképes nem lesz a hadserege.

Az oroszok is áhítoztak egy szusszanásnyi megállásra. Már csak azért is, mert szigorú parancsot kaptak, hogy csata nélkül állják útját a svéd seregnek Szmolenszk, illetve Moszkva felé. Mintha valakit arra szólítanának föl, hogy zongora nélkül zongorázzék. Most azonban, hogy így fordultak a dolgok, a sok-sok ezer harcos csákányt, ásót, lapátot ragadott; valóságos föld várrendszert épített ki a Moszkvába vezető út eltorlaszolására.

– És ha nem tudjuk feltartóztatni a svédeket, felséged Moszkvát is kiüríti és felgyújtja? − kérdezte Péter cárt Mensikov.

– Majdnem biztos vagyok benne, hogy erre nem kerül sor − mondta a cár −, de ha mégis úgy adódnék… Tudod mit, Mensikov, nem is lenne nagy kár azért a sok faviskóért. Építenénk egy új Moszkvát is, olyat, amilyen Pétervár lesz. Hanem − fordította komolyra a szót Péter − rajtad múlik, hogy Moszkva mégiscsak Moszkva maradjon. Rád bízom Lewenhauptot. Annyi és olyan katonát viszel magaddal, amennyit és amilyet akarsz. A legfőbb cél: Károly ne kapja meg a töméntelen holmit, amit Lewenhaupt hoz. Kevésbé fontos, de azért az sem mellékes: a svédek, kutyaszorítóba kerülve, mindent fölgyújtanak, és a lovakat leszúrják. Sajnálnám azt a tömérdek értéket, Mensikov. És nincs harácsolás! Az egész egy szálig a kincstáré, de megígérheted a katonáknak, hogy a zsákmány nagyságától függően minden egyes katonának annyi arany üti a markát, amennyit életében még összesen sem látott. Járj szerencsével, Mensikov, és mutasd meg, hogy méltó vagy arra a számtalan kegyre, amivel elhalmozlak.

A livóniai svéd had eközben, délfelé kanyarodva, a Dvina partjától eltávolodva, Mogiljov felé vette útját. Az előreküldött felderítők azt jelentették, hogy a svédek már továbbvonultak kelet felé. de az oroszok is nagyon közel vannak. Lewenhaupt úgy gondolta, sokkal biztonságosabb, ha továbbhalad délnek, Lesznaja irányában, onnan értesíti a királyt, hogy megérkezett, és hogy az utánpótlás rendelkezésére áll. Nem is zavarta őt ennek a manővernek a végrehajtásában senki. Legkevésbé Mensikov, aki tisztes távolból szemmel kísérte Lewenhaupt kocsioszlopainak lassú mozgását.

Eljött azonban a pillanat, amikor Lewenhaupt csatának való nyílt terepre érkezett, és ott meg is állapodott, hogy tábort verjen. Mielőtt azonban rendezhette volna sorait, mielőtt elsáncolhatta volna magát szekértáborban és földbástyákkal, felderítői már hozták is a hírt, hogy oroszok közelednek. A meglepetés tehát nem sikerült. Lewenhaupt, Károly iskoláján felnőtt tábornokhoz méltóan, nem esett pánikba, hanem nyugodtan osztogatta parancsait. Tette ezt már csak azért is, mert mióta a harci övezetben jártak, ő is, az egész sereg is riadókészültségben haladt előre.

A több oszlopban közeledő gyalogság és a szárnyakon a lovasság egyre szélesebbre nyílt, menet közben vonalba fejlődött. Törekvésük kétséget kizáróan támadás és átkarolás. Ennek viszont legjobb ellenszere az ellentámadás, mégpedig nagy erők összpontosítása egy rövid szakaszra, az ellenséges front beszakítása, a vonalakon belül vakrémület és felfordulás előidézése, amelynek megfutamodás a vége. Csakhogy e a taktika már nem lepte meg az oroszokat. Annyiszor, annyi csatában megismételték a svédek, hogy valamennyi orosz tábornoknak „a könyökén jött ki”, hiszen minduntalan emlegették egymás közt, tanították a tiszti iskolákon, és tapasztalták maguk is a gyakorlatban. De azért nem volt hatástalan.

Az oroszok akarták meglepni a svédeket, és fordítva történt. Alighogy a nyílt terepre, azaz a csatatérre értek, és megkezdték a felvonulást és a harcirend kialakítását, a svédek máris rohamra indultak. Vezényelt össztüzük előbb zúdult az orosz vonalakra, mint az övék az előnyomulókra és az is szórványosan, tehát jóval kisebb hatásfokkal. A vonalak közé benyomuló svédek ki is használták a zavart, és istenesen dolgoztak a szuronyokkal, ami kellő gabalyodást idézett elő az oroszok között. Már-már meginogtak. És csak egyetlen zászlóaljnak, sőt akár egyetlen századnak kell megkezdenie a hátrálást, abból lavina lesz.

Mensikov, aki egy magaslatról, távcsővel figyelte a csata menetét, felismerte a veszélyt. Futárt küldött mind a két szárnyra. Visszaparancsolta a lovasokat, akik már-már összecsaptak Lewenhaupt lovasaival, és átkaroltatta a saját vonalait, azaz lezárta a menekülés útját.

Mensikov lovassága lassan nyomult előre, és mire elérte az orosz harcvonalakat, addigra azok többé-kevésbé összerendeződtek, és újra harcképesek lettek. Akkor a lovasok megsarkantyúzták hátasaikat, és az alakulatok közti réseken rázúdultak az ellenségre.

A csata hosszan tartó, szívós harc volt, amely ott hullámzott a szekértábor közvetlen közelében. Lewenhaupt éppen arra vigyázott, az oroszok éppen azt akarták megkaparintani. A küzdelem mégis igen egyenlőtlennek bizonyult. Míg az oroszok vonalait újra meg újra feltöltötték pihent katonákkal, addig Lewenhaupt kétezrednyi tartaléka hamarosan elfogyott.

A majd felére olvadt svéd sereg végül is nem tehetett egyebet, visszahúzódott a szekértábor mögé. Az ágyúkat használhatatlanná tették, a szekértábort négy sarkán felgyújtották, azzal a szándékkal, hogy addig őrzik, amíg el nem hamvad. Amikor azonban felszálltak az első füstoszlopok, és az orosz katonák azt látták, hogy füstbe megy a cár által ígért jutalom, mindent elsöprő rohamot indítottak a svédek ellen; a svédeknek amúgy sem volt már mit védeniük, nem sokáig álltak ellent tehát, hanem rendben elvonultak a csatatérről.

Az a harc, ami ezután a lángok ellen következett, nem volt könnyebb, mint a svédek elleni. A lőporos szekerek egymás után röpültek a levegőbe, ami csak fokozta a mentés veszélyét. Arról egyébként sem mertek álmodni az oroszok, hogy el lehet oltani az égő szekereket, csak az épeket igyekeztek elvontatni, mielőtt a lángok beléjük kaptak volna. Megfeszített munkával és nem jelentéktelen emberveszteséggel végül is sikerült a szállítmány kétharmadát biztonságba helyezni. A cár elégedett lehetett. Kétszeresen is.

Károly aligha. Amikor Lewenhaupt jelentkezett nála harcokban megtépett serege jó felével és a szekérkaraván nélkül, végighallgatta a tábornok jelentését. Ezen a napon 1708. október 22-ét írtak. Árnyékban mínusz 17 C-fokot mértek volna, ha akkor már ilyen beosztású hőmérő egyáltalán lett volna. Így csak azt tudták, hogy a szokásosnál is előbb jött meg a hó, zúdul rájuk északról a csontig ható hideg szél, vagyis már most olyan hideg van, mint máskor tél közepén.

Károly összeharapta a száját, fogai megcsikordultak. Egy órája sincs, hogy fogadta az Ingermanlandból jövő futárt. Parancsa szerint ott is megindult az általános támadás Pétervár ellen, de közel se jutottak hozzá. Az ott állomásozó orosz erők már kijárták a svéd iskolát, és mind számban, mind felszerelésben nagy fölényben voltak. A támadásból visszavonulás lett, és az oroszok tervszerű, átkaroló mozdulattal a tengernek szorították a svéd ezredeket. A végszükségben odaérkező hajók ugyan a 15 ezernyi katonából megmentették 5 ezernek a puszta életét, de a felszerelés odaveszett.

A tábornokok tanácskozása alatt a király szótlanul és komoran ült, mintha nem is figyelt volna. Mindenki tudta, hogy ez csak látszat.

Figyel, és a végén kimondja a döntő szót, ezért a szólásra jelentkező tábornokok azon igyekeztek, hogy ne a többieket, de őt győzzék meg érveikkel.

Akkor már a Krassow-féle 8000-es létszámú, lengyelországi sereg sorsát is jól ismerték. Szakasztott az történt vele, ami a királyéval, a jó néhányszor nagyobbal. Emlékezetes: Károly is − méghozzá évekig − ide-oda masírozott Lengyelországban, hogy móresre tanítsa az arisztokratákat, akik nem vagy csak átmeneti időre voltak hajlandók az ő nótáját fújni. A tábornok egyszerre csak rádöbbent: a sétafikálással meg a harcolgatással elfutott a néhány, háborúra alkalmas nyári hónap, és csak annyi eredményt könyvelhetett el, hogy elfoglalta Lvovot, Galícia fővárosát. Aztán beköszöntött a csontig ható hideg. Ukrajna? Álmában sem jutott eszébe, hogy csak oda is érjen, nemhogy elfoglalja.

– Uraim! − mondta az ellátásért felelős tábornok. − Vegyék tudomásul, hogy kenyeret két hétig tudok adni a katonáknak. Ezenkívül úgyszólván semmi élelmünk sincs. A lovak már most is éheznek. Az a hulladék, amit össze tudunk kaparni számukra, csak arra jó, hogy turkáljanak valamit. Nem kell ecsetelnem, hogy a ló kényes állat, a katonaló pedig abrakon, azaz zabon vagy más szemes terményen él. Vagy nem él. Ha pedig lóállományunk elpusztul, seregünk fele hasznavehetetlenné válik. Gyakorlatilag tüzérségünk sincs. Katonai felszerelésünk olyan állapotban van, hogy seregünk inkább emlékeztet a középkori német zsoldosokéra, mint a jelenkori svédekére. Ha keresik a kiutat, ezeknek a tényeknek a tudatában tegyék.

A tábornokok közül néhány megkockáztatta azt a véleményt, hogy − mivel a jelek szerint igen komoly télre van kilátás, és mivel Oroszországban nem számíthatnak tetőre a fejük fölé − egyetlen ésszerű dolog Lengyelországba visszahúzódni, ahol − ha kitörő örömmel nem fogadják is majd őket − legalább lakott helyeken, emberlakta vidéken telelhetnek át. Elhangzott olyan nézet is, hogy meg lehetne kísérelni az Ukrajna elleni offenzívát, amit Krassow elmulasztott, vélhetőleg melléjük állnának a kozákok és a cár önkényét megelégelt többi ukránok is. Az egyik azért kockázatos megoldás, mert Európa visszavonulásnak és vereségnek értékelné a svéd hadmozdulatot, ennek hátrányos politikai és katonai következményei lehetnének, magyarán, a dánok megtámadhatnák az anyaországot, a németek a Keleti-tenger partján fekvő svéd birtokokat, a cár felújíthatná szövetségét más hatalmakkal. Az ukrajnai változat is tele van buktatókkal. Ki tudja, hogyan viselkedik majd az ukrán nép?

Abban valamennyien egyetértettek: itt nem maradhatnak. Az orosz védvonalakon és a túlerőben levő hadseregen nem képesek átvágni magukat, hogy Moszkvában teleljenek.

Innen, ebben a pokoli hidegben, sürgősen el kell iszkolni. Csak az a kérdés, hova.

Akkor már egy ideje a táborban tartózkodott Mazeppa, a kozák hetman. Károly meghallgatta őt, de még halogatta a választ. Ezt ajánlotta ugyanis a lázadó főember:

– Felség! Ha elfogadja felajánlott jobbomat, mindenki jól jár: Svédország is, Ukrajna is. Csak a cár nem. De miatta ne a mi fejünk fájjon … Ha a svéd sereg Ukrajnába vonul, 40 ezer ember áll melléje. És lesz mivel harcoljanak. A Gyeszna mellett áll Baturin erődje, ott óriási fegyverkészletek vannak felhalmozva, azonkívül pénz és élelmiszer. Egyszóval minden, ami a katonaságnak kell. Nyárig a svéd sereg szépen kipiheni magát, én gondoskodom az ellátásukról, és nyáron, hatalmas hadsereggel, meg lehet indulni Moszkva ellen, és el lehet húzni Péter cár nótáját A hátán.

Hallgatta, hallgatta Károly tábornokai érvelését, és egyre csak az járt a fejében: miért kívánja tőle az Úristen, hogy egy lázadóval parolázzon? De az Úristen mindazzal, ami történt, világosan és félremagyarázhatatlanul értésére adta: egyszerűen nem tehet egyebet, ha nem akarja végignézni, amint éhen hal a hadserege. Pedig azt kívánja, különben nem engedte volna meg, hogy a cár még egy, eddig Ukrajnában állomásozó, 10 ezer főnyi hadsereget is iderendeljen Moszkva védelmére.

És a tetejébe a sátán kísértését is el kell viselnie. Mi más lenne, mint ördögi praktika, hogy a cár, aki pedig nyeregben érezheti magát, ideküldi a porosz diplomatákat, és az ő szájukkal békét kér. A szó szoros értelmében kér. Feltételei sem megvetendők: minden mást visszaad, csak Pétervárt és környékét akarja megtartani, vagyis kijárást a Finn-öbölbe, a Balti-tengerre. Mindenki más kapva kapna egy ilyen békén, mindenki más meg is tehetné, ő azonban nem.

Nem arról a tenyérnyi területről van szó! Annak a tízszerese sem lenne sok. Hanem az elvről. Ha ő egyszer azt mondta, hogy Svédország szent földjéhez senki sem nyúlhat, és ő nem nyugszik addig, amíg a rablót meg nem semmisítette, akkor nem lehet helye alkunak. Még ilyen kedvező alkunak sem. XII. Károly nem cigánykodik, hanem igazságot oszt. Mindhalálig. És ha már az Úr idevezérelte táborába Mazeppát, akkor ez útmutatás számára, és ő a szerint cselekszik.

Felállt. Mindenki elhallgatott. A szemek a király felé fordultak. Végre most majd minden eldől.

– Megparancsolom − mondta Károly minden bevezetés nélkül −, hogy a parancsnokok a lehető leggyorsabban indítsák útnak déli irányba hadtesteiket Ukrajna végcéllal. A további irányt útközben jelölöm ki.

A tábornokok boldogan széledtek széjjel, mert egyszerre vége volt a bizonytalanságnak. Habár a bizonyosság is éppen elég lett volna a kétségbeesésre. Elég talán annyit mondani, hogy ezekben a hetekben még Velencében is befagytak a lagúnák! Egész Európa didergett. A svéd sereg pedig menetelt, és a puszta földön hált. Enni pedig alig kapott. A hadi utat csonttá fagyott katonák és lovak jobbra-balra heverő tetemei rajzolták a vakítóan fehér és iszonyú hideget lehelő hóra.

 

– Mensikov, galambocskám − mondta a cár −, bármenynyire sajnálom is, de ki kell hogy kergesselek az orosz és ukrán zimankóba. Rád vár a feladat, hogy ennek az én Károly testvéremnek megadd a kegyelemdöfést. Benne is csalódnom kellett. Azt hittem, ő legalább mentes az emberi gyöngeségektől. És mit látok? Egy lázadóval paktál, egy Mazeppával. Ő, aki finnyás volt, amikor Rákóczi kérlelte. Egy magyar főúr nem volt neki elég előkelő, egy kozák hetman, egy ilyen Lengyelországból szalajtott bugris igen. De hát ki lát bele egy svéd király lelkébe?

– Mi lesz a feladatom, felség?

– Fázol tőle, mi, Mensikov? Nem csodálom. Én magam mennék. De mert én vagyok a cár, benn maradhatok a jó meleg szobában, és elküldhetek mást. Te vagy az a más, Mensikov. Elküldhetnék akárkit, de akárkit nem akarok küldeni, mert a feladat igen jelentős. Ehhez olyan megbízható és jó katona kell, mint te, Mensikov. Aki még ebben a kutyának való időben sem bújik be valahova, és nem kési le az alkalmat.

– Egyre kíváncsibbá tesz, felség.

– Tudod te jól, miről van szó.

– Baturinról?

– Mondtam, hogy tudod.

– Előzzem meg Károlyt és Mazeppát.

– Ne kerüljön a kezükbe egyetlen marék liszt sem. De van ott lőszer elég, csak meg kell gyújtani, és aztán nincs vele gond.

– Úgy lesz, felség.

– Ha valóban úgy lesz, és elvárom tőled, Mensikov, akkor már nincs messze az idő, amikor végre a szeme közé nézünk ennek a Vasfejűnek.

Károly megérkezett Ukrajnába. Már várták a kozákok, akik csatlakozni óhajtottak hozzá. Kétezren voltak. Később, ahogy egyre mélyebben nyomult az ország belsejébe, egyre több fegyveres ukrán és kozák tűnt fel a sereg közelében, és amikor úgy érezték, hogy már elegen vannak, a közvetlen közelébe is kerültek. Azért, hogy sortüzet zúdítsanak rá, lekaszabolják a kezük ügyébe kerülő katonákat. Aztán elszáguldtak. És ez így ment szüntelen, állandó készenlétre kényszerítve a svédeket. Mazeppa rosszul ítélte meg, mit akar a nép Ukrajnában.

Januárban, vagyis már 1709-ben, kelt át a megfogyatkozott sereg a Szejm folyón, maga mellett elhagyva Baturin erődjének kormos romjait. Aztán rohammal elfoglalták a gyengén védett Harkovot, nehogy annak orosz katonasága valami galibát csinálhasson, majd Poltava térségébe vonultak, és ott rendezkedtek be téli szállásra.

Károly akkor sem ujjongott, amikor világra szóló győzelmeit aratta. Most, hogy csapás csapás után zúdult rá, azokat is arcrándulás nélkül tűrte. Nem tett szemrehányást Mazeppának, amiért 40 000 helyett csak 2000 kozák jelentkezett a táborában, egy zokszót sem ejtett, amikor kiderült, hogy Mensikov megelőzte őt, és mindent elpusztított, ami neki az életet jelentette.

Károly lélekben még ilyen teljesen reménytelen helyzetben sem tette le a fegyvert. Úgy gondolkodott, hogyha Svédországtól messze van is, ha onnan semmiféle utánpótlásra sem számíthat, ad az Isten helyette mást. Megpróbált a világpolitikából katonai tőkét kovácsolni.