5.

Szó, ami szó, nagyon is elkelt valaki II. Ágost szász választófejedelem s egyszemélyben lengyel király mellett, aki tartsa benne a lelket. Már a dániai váratlan fordulat után sejtette, a Narva menti bámulatos győzelem után pedig biztos volt benne, hogy rosszul tette, amikor a svéd királlyal akasztott tengelyt. Nem is késlekedett sokáig: megint csak a francia diplomatákat vette rá, hogy beszéljenek XII. Károly fejével: hagyja őt békében a lengyel trónon, ő pedig messze elkerüli a svéd birtokokat.

Svédországnak kapóra jött az ajánlat. A királyi udvartól kezdve a jobbágyokig mindenki a békét áhítozta. Minden nyert csata, ami dicsőségben gazdagabbá tette Svédországot, egyben szegényebbé is tette. Végül is − természetesen − Károly döntött:

– A trónbitorló, aki árulással, protestáns hitének áruba bocsátásával szerzett koronát, nem viselheti azt többé. Én magam fogom letaszítani a trónjáról.

A svédek egyre komorabbak lettek, egyre éhesebbek, egyre kopottabbak, de engedelmeskedtek. Ők is lelkük mélyéig meg voltak róla győződve, akárcsak királyuk, hogy az Isten adta nekik ezt a királyt, és így királyuk akarata az Isten akarata.

És ki szállhatna szembe az Úrral?

A király tehát nemet mondott, és egész télen át Észtországban gyakorlatoztatta katonáit, hogy mire tavasszal megérkezik az utánpótlás, az újoncokat vehesse kézbe, és csatára érett harcosokat faraghasson belőlük.

A mi fogalmaink szerint csak egy ugrásnyira onnan, az akkor Lengyelországhoz tartozó litvániai Birzében iddogált a két uralkodó: II. Ágost lengyel király és I. Péter orosz cár. Az a kétszáz kilométer, ami elválasztotta őket, akkor leküzdhetetlen távolság volt az északi télben. Bár ki tudja: ha Károlynak valamilyen kistündér megsúgja, hogy a szomszédságban két legyet is üthetne egy csapásra, meg nem indul-e és nem kápráztatja-e el a világot valamilyen háromszáz év előtt képtelennek és mesébe illőnek látszó kommandóakcióval?! De hát az akkori „információáramlás” tempója mellett csak hónapok múlva értesült róla, kik és miről tárgyaltak a litvániai városkában, de akkor már hűlt helyüket se találta volna.

– Felséges barátom − mondta Péter, miközben jobbnál jobb rajnai borokat kortyolgattak ezüstkupákból −, nincs semmi oka, hogy lógassa az orrát. Szászország, igaz, nem nagy és nem is gazdag, de jól képzett, modern fegyverekkel felszerelt hadsereggel bír, amelyet tehetséges tábornokok vezetnek. Csak nem elég nagy az a hadsereg. Itt van viszont Oroszország: óriási, gazdag, és annyi benne a katonának való fiatal férfi, mint égen a csillag. Ha a kettőt egyesítjük, az ördög se győz le bennünket. Egész kis hadsereget vezénylek ide Litvániába. Azt a szász tábornokok keményre gyúrják, azazhogy katonákat csinálnák a muzsikgyerekekből; ellátjuk őket mindennel, ami kell. Úgyhogy mire Károly megint megindul, kellően meleg fogadtatásban lesz része.

Két héten keresztül iddogáltak, beszélgettek, tervezgettek, és a végén mindenben megegyeztek: Károlynak, új hadjárata alkalmával, az egyesített szász-orosz hadakkal kell majd szembenéznie, amelyekhez minden bizonnyal még lengyel nemesi lovas csapatok is társulnak.

De a svéd király sem lógatta a lábát a tél folyamán: Azonkívül, hogy táborról táborra járt, és ellenőrizte a szünet nélküli gyakorlatozást, és hogy részt vett a nagy hidegekben sem szünetelő menetelésekben, már a nyári hadjáraton törte a fejét. Majdnem biztos volt benne, hogy az ellenség a Livóniát és Litvániát határoló Dvina túlpartján várja majd támadó csapatait. Át kell tehát kelnie a folyón, ha meg akar ütközni vele. Hanem ez az átkelés … A lovasság csak, csak… Átúsztat. De amíg csónakokon, dereglyéken, tutajokon több ezer ember átvergődik, addig múlik a drága idő, és óhatatlanul jelentős veszteségeket kell elszenvednie. Az átkelés mindig tüzérségi és gyalogsági tűzben történik, és még szerencsésnek mondható az a hadvezér, aki rendbe tudja szedni átkelt csapatait, mielőtt az ellenség rátámadt volna.

A lőszer és a felszerelés egy hányada is a víz fenekére kerül, mert a kirakodás − kikötő híján − a sekély parti vízben gázolva történik, kézi erővel.

Az egyik hajóépítő műhelyben, ahol a hadsereg részére készítették az átkelésre szánt dereglyéket, az egyik nap játékhajóval a kezében fogadta a királyt a műhely főnöke.

– Felség! Szemlélje meg ezt a dereglyét. Az egyik hajóács készítette. Legutóbb ittjártakor ugyanis felséged jutalmat ígért annak, aki célszerűbb átkelő alkalmatosságot tervez.

A király kézbe vette a hajómodellt. Közönséges dereglye volt, azzal a különbséggel, hogy fedélzete körül nem korlát, hanem magas deszkafal emelkedett. Károly bólintott. Az ötlet valóban jó. A katonák, ha elég vastag a palánk deszkája, védve vannak az ellenség golyói elől. De hogyan szállnak ki? Nem mászhatnak át a palánkon!

A műhelyfőnök kivette a király kezéből a hajót, és kinyitott a hajó oldalán egy eddig bereteszelt, kétszárnyú ajtót.

Károly nézegette egy darabig a hajót, és megrázta a fejét.

– Ez így nem jó! Meglassítja a kiszállást. Valamennyi harcos a dereglye egy pontjára tömörül, a dereglye megbillen és felborulhat. Mivel egy csomóban vannak a katonák, könnyebb őket akár kézi fegyverrel, akár kartáccsal halomra lőni.

És akkor hirtelen megjelent lelki szeme előtt a gyermekkori latin olvasmányaiból ismert Földközi-tenger. Látta, hogy karthágói gálya és római hajó úszik egymás felé. Majd a római hajó közvetlen az ellenséges gálya mellé simul, fedélzetén sarkokon (más szóval zsanérokon) forduló hidat emelnek a magasba, majd átlendítik a végét a karthágói gálya fedélzetére, amelybe annak hatalmas vasszegei belemélyednek. Aztán, mintegy varázsütésre, megjelennek a félelmetes dárdákkal felfegyverzett római harcosok, a hídon keresztül berontanak a karthágói hajó fedélzetére, hogy elfoglalják azt. Ez az! Itt a megoldás! A livóniai ács és a rómaiak találmányának egyesítéséből megszületik a tökéletes átkelő dereglye.

– Álljon a palánk − mondta a király a hajóácsnak − három-négy részből, attól függően, hogy milyen hosszú a hajó. Mindegyik palánkrészt forgó sarkokkal erősítsétek a fedélzethez. Tartsa függőlegesen két-két hajókötél, amely legyen átvetve csigán, hogy könnyebben lehessen felhúzni vagy leereszteni.

– − Értem, felség! − kiáltotta a hajóács. − A védőpalánk így hajóhíd is lesz, amelyet partközelben leeresztenek, és akkor a legénység száraz lábbal partot ér.

– Méghozzá gyorsan, mert nem kell az ajtónál tolongania, hanem a dereglye egész hosszában folyik a kiszállás. Megparancsolom − mondta a király −, hogy mostantól fogva csak ilyen hajókat építsetek valamennyi hajóépítő műhelyünkben. Te pedig, fiam, száz aranyat kapsz jutalmul.

Amikor Piper kancellár megkérdezte a királyt, hogy nem volt-e megint túl bőkezű, a király azt válaszolta, hogy átkelésenként több ezer aranyat takarítanak majd meg ezekkel az újfajta hajókkal, tehát nem is fizetett érte sokat. − Voltaképpen csak 50 aranyat érdemelt volna az ács, a másik 50-et felségednek kellett volna kapnia, sőt talán még többet is, hiszen a palánk csapóhíddá való átalakítása felséged ötlete.

– Ha már meg kellett volna osztani a jutalmat, akkor a fele Scipio Africanust illette volna meg, mert ő volt, aki először csapóhidat szerelt a római hajókra, hogy a szárazföldi harcra kiképzett légionáriusokat be tudja vetni a karthágói tengerészek ellen. Nekem viszont semmi se jár, mert ha nem látom a hajóács mellvédes hajóját, és ha nem olvasom a római történelmet, akkor soha eszembe nem jutott volna ez az újdonság. Fizessen csak, Piper, ha megszakad is a szíve!

1701 kora tavaszán megérkeztek az újoncok, szám szerint 9300-an. Ezek nyár elejére harcba vethető, fegyelmezett, dolgukat értő katonák lettek. Károly ettől kezdve 24 000 embernek parancsolt. Mivel tudta, hogy a cár a nagyobbik falat, előbb a kisebbet, Ágostot akarta lenyelni. Amint felszáradtak a tavaszi kiöntések, megszikkadt a talaj, és kacskaringók, a kátyúba süppedés veszélye nélkül lehetett elindulni a cél felé, Károly 6000 embert Narvába vezényelt, hogy azok az orosz határt vigyázzák, nehogy megismétlődjék az orosz betörés Narvától keletre vagy akár nyugatra.

Maga pedig megindult délnek Dorpatba (a mai Tartuba), onnan pedig nyugat felé kanyarodva Riga felé haladt 18 000 harcossal.

Az volt a terve, hogy Riga ágyúinak zárótüze alatt átkel a Dvinán, és jobbszárnyával a folyóra támaszkodva, átkaroló mozdulattal a Dvina torkolatába, illetve a tengerbe szorítja a szászokat. Arra azonban nem számított, hogy a legforróbb nyári napokban nagy árhullám vonul le a Dvinán. A folyó megdagadt, vize tajtékos volt a felkavart iszaptól, mindenütt örvények kavarogtak, és parttól partig fatörzsek, ágak, fekete zsúpszalmakötegek és mindenfélefajta ártéri szemét úszott, összetorlódva, szétválva, meg-megforgatva az örvényektől.

– Meg kellene várni, felség − mondta Levenhaupt tábornok Károlynak, aki néhány tiszt társaságában a folyó jobb partján állt −, amíg apadni kezd a folyó.

– Szó sem lehet róla − rázta fejét a király. − Haladéktalanul átkelünk.

– Bocsánatát kérem, felség, de nem hallgathatom el - mondta a tábornok −, hogy még gyalogságunk számára is nagy erőpróba lesz, hiszen látja felséged, milyen erős a folyó sodra, és hogy mennyi az örvény. A lovasság viszont semmiképpen sem kockáztathatja meg az átúszást. Csak néhány lónak kell megvadulnia a félelemtől, amikor hirtelen felbukkan mellette egy fatörzs vagy forgó bokor, és akkor tömegkatasztrófa következhet. Elveszthetjük egész lovasságunkat.

– Helyes. Akkor csak a gyalogság kel át. A tisztek és futárok lovait dereglyéken visszük át. Az ezredeket sorakoztassák fel, és kezdjük meg az átkelést. Amint az első katonák dereglyékre szállnak, lőjék fel a rakétát, hogy Riga megkezdhesse a tüzérségi tüzet.

– Valami nagyon bosszant, felség − mondta Renskjöld tábornok a királynak.

– Mégpedig micsoda?

– Az, felség, hogy az ellenség látni fogja minden mozdulatunkat és azt, hogy lovasságot nem viszünk magunkkal. Ezt biztosan kihasználják majd. Pedig …

– Mi az, hogy pedig?

– Pedig nekik is szembe fúj a szél, mint Narvánál az oroszoknak. Csakhogy ma július 19-e van, minek következtében nem esik a hó. Pedig most is igen hasznos lenne, ha az Úr egy kicsit, legalább egy rövid időre kioltaná a szemük világát.

− Mindent nem várhatunk az Istentől, tábornok úr - mondta a király, és hátat fordított a folyónak, hogy lássa, hol tart az átkelés megszervezése.

A távolban most oltották el az őrtüzeket meg a katonák a maguk kis máglyáit, amiken a reggeli levest főzték. Ahogy − szép szabályosan − leöntötték a még parázsló, sőt egyik-másik helyen lángoló gallyakat, feltört a gőz és a füst, amit a szél valóban abba az irányba fújt, amerre, a túloldalon az ellenség táborozott. Szám szerint 10 ezer szász és 19 ezer orosz katona.

– Legyen a kívánsága szerint, Renskjöld − mosolygott a király. – Átmenetileg megvakítjuk az ellenséget. Semmit sem fog látni hadmozdulatunkból.

– Hogyan? − kérdezte a tábornok meglepetve. − Már megint mit talált föl felséged?

– Nem én találtam föl, tábornok, hanem Prométheusz.

− Tűz? − kérdezte ámulva a tábornok.

– Persze hogy az. Hordasson a partra, az ellenség közelébe nedves szalmát, félig megszáradt szénát, más effélét, és gyújtassa meg. Tudja, mi lesz belőle? Az, nézzen csak oda! − És a tábortüzeket oltogató katonák felé mutatott. - Azt tanácsolom, hogy a kocsisokkal rakassa a tüzet, azok most ráérnek; majd megköhögtetik és megkönnyeztetik az ellenséget, mi pedig jól elpáholjuk őket.

Steinau szász tábornok, aki éppen tiszti értekezletet tartott, hogy kiadja a parancsokat a svéd átkelés esetére, megszakította a szavait, és a levegőbe szimatolt.

– Nem érzik, uraim? Valami ég.

Adjutánsa azonnal felugrott és kilépett a sátorból, de rögtön vissza is lépett. Ahogy elhajtotta az ajtóul szolgáló ponyvát, csak úgy dőlt be a csípős füst. Aztán mégis kisietett.

Néhány perc múlva, amit a tisztek némán vártak végig (valamennyien attól tartottak, hogy kigyulladt a tábor), újra belépett a hadsegéd.

– Tábornok úr, jelentem: a svédek valamit égetnek a Dvina partján, annak van ilyen kellemetlen, sűrű füstje. Felénk fúj a szél, úgyhogy nem lehet megállapítani, mit művelnek.

Nem sokkal később meghallgatást kért az előretolt egységek parancsnoka is; jelentette Steinau tábornoknak, hogy a zajokból ítélve a svédek megkezdték az átkelést, de a megfigyelők nem látnak semmit a sűrű füst miatt.

– Már megint egy Károly-féle új fondorlat − pattintott az ujjával a tábornok. − Persze. Felénk fúj a szél, ezt használja ki ez a svéd ördög. De most majd megtáncoltatunk egy kicsit barátocskám! − Azzal parancsot adott a lovasság tábornokának, hogy néhány ezredet indítson útnak szemben a füsttel, és amint kibukkannak belőle, és meglátják a svéd arcvonalat, gázoljanak át rajta, és szorítsák bele a gyalogságot a Dvinába. Amennyiben a svéd lovasság túlerőben lenne, süssék rájuk karabélyukat, és azonnal kanyarodjanak vissza.

A vastag füst valóban a lovasokat segítette. Nem láttak semmit, tehát nem volt mit mérlegelniük, és amikor végre tisztán láttak, ott volt előttük a svéd sereg jó része, éppen felfejlődőben, még nem teljes harckészültségben. Lovasoknak semmi nyoma.

A szász parancsnok megsarkantyúzta a lovát, és kivont karddal, hangos kiáltással rohant a meglepett svédekre, akik éppúgy nem látták a közeledő szászokat, mint azok őket. A lovasroham akkor is félelmetes, ha áll a lövészek sora, és vezénylik a tüzet, akkor a fegyelem tompítja a vakrémületre való hajlamot. Most azonban még messze nem volt harcirend. Az altisztek kiabáltak és integettek a dereglyékből partra lépő katonáknak, és mindegyik először összeterelni igyekezett a teljes létszámot, hogy aztán sorokká és oszlopokká rendezze őket. A lovas támadás úgy robbant bele ebbe a tömegbe, mint valami óriási, eleven bomba. A különben fegyelmezett svéd katonák, akik személy szerint szemmel tartották egymást, és az öldöklő kézitusa közben sem szakadtak túl messzire egymástól, most összekeveredtek, és futkosni kezdtek a rohanó lovak között, hogy megtalálják társaikat.

Mivel pedig a lovasok ide-oda forgolódtak, és csépelték az elérhetőket, hátrálni, majd menekülni kezdtek, arra, amerre lehetett, a Dvina felé.

Amikor a király, aki már nyeregben, közvetlen a vízparton állt, hogy siettesse az utolsó dereglyék kikötését és a csapatok partra szállítását, meglátta az első, folyó felé futó katonát, rögtön megértette, mi történt.

Belegázolt a vízbe, és egy éppen partra szálló katonától elkérve a puskáját, szembefordult a menekülőkkel. Fölállt a nyeregből, hogy mindenhonnan jól láthassák. Két kézzel ragadta meg a puskát, és úgy mutatta a mozdulatot, és torkaszakadtából kiáltotta:

– A szügyébe! A szügyébe! A szügyébe! Rohamral Rohamra! A szügyébe!

A katonák, akik már-már elvesztették a fejüket, gyakorlott mozdulattal tolták a puska végére és rögzítették a szuronyt, majd harci kiáltást hallatva, visszafelé rohantak, és ők is teli torokból ordították:

– A szügyébe! Rohamra! A szügyébe!

Szinte varázsütésre megfordult a helyzet. A támadókból támadottak lettek. Mert igaz az, hogy a lovas mindenképpen előnyben van a gyalogossal szemben, de ha egy-egy lovasra két-három vagy annál is több szuronyos katona támad, és akarattal elébe kerül csak azért, hogy a ló szügyébe döfhesse a szuronyát, akkor már sok lúd disznót győz.

A lovak egymás után dőltek el és vonaglottak a folyópart homokján meg a mező gyepén, a lebukó szász lovasokat pedig azonnal felkoncolták.

A parancsnok látta, hogy ennek fele se tréfa, és örülhet, ha ép bőrrel ki tudja magát vágni a svéd harcosok tengeréből, amely néhány perccel előbb még szétzilálódni látszott, most pedig összecsapott körülöttük.

Megsarkantyúzta hát a lovát, és hangos kiáltással nekivágtatott a tömegnek, amely ennek következtében szétnyílt előtte. Még áldozatul esett egy-két embere, aki oldalszúrást kapott, de a lovasok jó felét sikerült visszavezényelnie a harcálláspontra.

Steinau meghallgatta a jelentést. Majd megkérdezte a parancsnokot:

– És a lovasság? Nem avatkozott a harcokba?

– Nem, tábornok úr, nyoma sem volt.

– Csupa rejtély − gondolta a tábornok. − Lövészek, akik még nem állnak csatarendben, megtámadják a lovasokat, és megfutamítják. A lovasság, amely a legalkalmasabb az ellenséges lovasság támadásának visszaverésére, nem mutatkozik. Csak nem akarnak a hátamba kerülni? − De mindjárt le is intette magát: − Ugyan, a hátam mögött ott a tenger.

Alighogy idáig elért gondolatban, már jött a futár, és jelentette, hogy a svédek megrohanták a balszárnyat.

A svédek tehát a folyó mentén támadnak. Ott akarnának áttörni? De minek? Utasította a futárt, hogy adja át a jobbszárnyon lévő egyik tábornokának írásos parancsát: „Két lövészezredet irányítson a folyó mellé, nagy a svéd nyomás. Steinau.”

A svédek a szokásos módszerrel támadtak: nagy tömegben, kis területen, elsöprő rohammal és csak egyetlen sortüzet leadva közvetlen közelből, hogy aztán szuronyrohammal betörjenek az ellenséges vonalba, és annak háta mögé kerülve újabb sortüzet zúdítsanak rá, ezúttal hátulról. Mint ilyenkor mindig, itt is felbomlott a rend, a katonák elhagyták vonalukat, és megpróbáltak hátrálni, de belegabalyodtak az előrenyomuló lövészegységbe, amely ennek folytán képtelen volt össztüzet adni a svédekre. Azok pedig nem sokat teketóriáztak, hanem máris a következő és már megbomlott sorokra vetették magukat. Tehették ezt azért is, mert az első zászlóalj után a második, azután a harmadik és a többi nyomult be az arcvonal résén. A szászok balszárnya néhány perccel a svéd támadás megindulása után olyan volt, mint egy vágóhíd.

Közben odaértek a másik szárnyról átvezényelt ezredek, és oldalba kapták a svédeket. Ám azok már elegen voltak ahhoz, hogy a pihent alakulatokkal is felvegyék a harcot.

Steinau tábornoktól újabb erősítést kért a balszárny, mivel mind több és több svéd alakulat zúdult rájuk, és a közelharcban úgyszólván teljesen felbomlott a harci rendjük. A tábornok már azt latolgatta, hogy átcsoportosítja egész hadrendjét, és megpróbálja átkarolni a svédeket, amikor jelentették, hogy gyors menetben több ezer svéd gyalogos vonul jobbszárnyának irányában, de mintha nem is azt akarná megtámadni.

Steinau azonnal megértette Károly taktikáját. Azért gyakorolt olyan erős nyomást a folyó felőli szárnyra, hogy ő a másikat meggyengítse és átcsoportosítsa, és már ne tudja megakadályozni az átkarolást. Úristen! Persze hogy mögötte van a tenger. A másik oldalán pedig a megáradt Dvina. Az egyetlen nyílt terepet pedig most akarja lezárni a svéd balszárny. De mi van a lovasságukkal? Ó! Ezek a folyó áradása miatt nem merték vagy nem tudták áthozni a lovasságukat, vagy ha megpróbálták is, elsodorta őket az ár. Akkor van még menekvés.

– Megparancsolom, hogy teljes lovasságunk támadja meg a svédek előrenyomuló balszárnyát, állítsa meg, és tegye lehetővé, hogy csapataim nyugati irányban elvonulhassanak.

Öldöklő harc kezdődött a szász lovasság és a király vezetése alatt előrenyomulni akaró svéd gyalogság között. Közben megkezdődött a szász ezredek elvonulása is. Károly tombolt a dühtől, hogy nem tehet semmit, de balszárnya nemhogy előbbre jutott volna, hanem hátrálni kényszerült, habár minden métert súlyosan megfizettetett a szászokkal.

Közben pedig a svéd tábornokok a szász balszárnyat őrölték meg-megújuló rohamokkal. A föld már iszamos volt a vértől, a harcolók minduntalan fölbuktak a tetemekben és a jajgató sebesültekben. De a szászok is kemény legények voltak, és jó kiképzést kaptak. Mivel pedig az volt a parancsuk, hogy ki kell tartani a következő parancsig, verekedtek és verekedtek. Közben észre se vették, hogy egy erdő védelme alatt a szász sereg zöme elvonult, és már csak ők vívnak utóvédharcot.

Amikor Károly látta, hogy nem sikerül megakadályoznia Steinau rendezett visszavonulását, parancsot adott, hogy kürtösei fújják le a támadást. Az utóvéd ezredeinek maradékát vigye el az ördög.

A szászok megdöbbenéssel tapasztalták, hogy a túlerőben lévő svédek visszavonulnak, és csak azért nem üldözték őket, mert erősítésre vártak. Arra várhattak. Akkor döbbentek rá, hogy cserbenhagyták őket. Mivel azonban a svédek már ügyet sem vetettek rájuk, sietve elhordták az irhájukat, nehogy fogságba essenek …

Károly újabb győzelmének híre elérkezett Moszkvába is. A cár bizalmas emberei aggódva pillantgattak egymásra−, látván, hogy Péter hallgatagon ül az asztal mellett, föl se néz, csak egyik kupa italt a másik után hajtja le. Ebből égzengés lesz.

Hogy lesz, abban mindenki biztos volt, csak azt nem tudták, mikor tör ki a vihar, és mi kerekedik ki belőle. Ha ennyit iszik a cár, és ilyen dühös, akkor még el is törheti a csontját annak, aki a keze ügyébe kerül. Ő, aki az európai modor, a magasabb rendű kultúra apostola és támogatója, ilyenkor úgy viselkedik, mint akármelyik kapatos tengerész a matrózkocsmában. És valóban.

Néhány órás nyomasztó némaság után Péter cár felvágta a fejét, bajuszkájának néhány szála annyi felé meredt, ahány addig az orra alatt lapult. Szeme vérben forgott, ökle döngve csapott le az asztal lapjára, és bár vastag tölgyfából készült, a rajta levő edények megcsörrentek, és a kandeláberekben égő viaszgyertyák lángja megremegett.

– Gazemberek vagytok − kezdte a cár olyan halkan, hogy szinte suttogott, majd ahogy folytatta, egyre emelte a hangját, végül már harsogott. − Ingyenélők vagytok! Agyalágyult, tehetetlen népség! Etetlek benneteket, aggatom rátok a selymet, a bársonyt, tömöm belétek az aranyat, de minek? Egy lyukas rézpetákot sem értek, egy hajítófát se! Ültök és zabáltok, mint a disznók, de az agyatok, az nem forog. Nincs is agy a fejetekben, csak fűrészpor, az is a cirkusz porondjáról való, miután a lovak már végigtáncoltak rajta! Miért vert meg az isten engem, hogy orosz cárnak kell lennem, és ilyen csürhe lopja a napot körülöttem, ilyen disznófalka, ilyen válogatott birkák gyülekezete, amelyik semmit sem ér?! Ha egyszer mindent nekem kell kitalálnom, kigondolnom, megkezdenem, befejeznem, ha még a bojárok megpenészedett szakállát is nekem kell levágnom, akkor mire tartalak én benneteket?!

A cár szünetet tartott. Fenékig kiivott egy serleget, és normális hangerővel folytatta.

– Tessék! Ha ti vagytok minden oroszok cárjának legfőbb tanácsadói, adjatok tanácsot. Mondjátok meg, hogyan lehet ezt a Károlyt legyőzni. Hallgattok, persze hogy hallgattok, azt várjátok, hogy ezt is én eszelem ki, ennek is én jövök rá a nyitjára. Hiába töröm a fejem, hiába töprengek, nem megy. − A cár nagy lélegzetet vett, és folytatta: - Narvánál akkora sereget gyűjtöttem össze, hogy minden svédre öt orosz jutott. Ronggyá verte az a Vasfejű. Akkor azt mondtam: jó. Fizetjük a tanulópénzt, nem értünk még a hadi tudományhoz, de majd ravaszkodunk. Ott vannak a szászok: azok már akkor jó katonák voltak, amikor a svédek legfeljebb a fókákkal hadakoztak. És mi történik?

– Károly, mint valami sirály, átrepül a megáradt Dvinán, és megveri Steinau generálist is. Pedig az nem akárki. És nem szűkölködik katonákban! De nem ám! Hiszen csak az orosz ezredek többen vannak ott Riga alatt, mint a svédek összesen. És mit csinál ez a Vasfejű? Nekiront a vasfejével a szász falnak, és a fal összeomlik. Jó. Steinau nem tette le a fegyvert, mint Croi Narvánál, hanem ügyesen eliszkolt a csatatérről, amelyikből nem lett vágóhíd, csak mészárszék. Ez is valami. Végre egy hadvezér, aki legalább el tud futni Károly elől. Csakhogy az nem elég, barátocskáim! Károlyt le kell győzni, és amikor a porban hever, meg kell taposni, mert addig nincs Oroszországnak tárt kapuja a tenger, vagyis Európa félé. Ameddig pedig nincsenek kikötőink a Balti-tenger mellett, addig nincs új Oroszország. Addig itt ülünk bezárva egy ketrecben. Értitek, mihasznák? Muszáj legyőzni a Vasfejűt! És mert nekem sejtelmem sincs, hogyan, mondjátok meg ti!

Ismét csend borult a teremre. Akkora csend, hogy jól lehetett hallani a gyertyák kanócának sercegését.

– Hiszen kitalálnám én − mondta végre csöndesen, mintegy hangosan gondolkodva a cár. − Ha tudnám, hogy kicsoda-micsoda ez a XII. Károly. Ember ez? Vagy ördög? Vagy szent? Varázsló vagy szemfényvesztő? Még a mesebeli hősöknek is volt legalább egyetlen gyenge pontjuk. Ennek nincs? Lehetetlen, hogy ne legyen! Ember ez is, akit anya szült. Mondjátok meg nekem, hogy kiféle-miféle ez a Károly, és én megtalálom a gyenge pontját. Akkor pedig legyőzöm. Legyőzöm, a vasfeje ellenére. Le én. De mondjátok meg, kicsoda!

A cár elhallgatott, és megint ivott, de most csak egy kortyot, hogy megkenje a torkát. Még beszélni akar. Az jó. Akkor levezeti az indulatait. Talán megússzák az urak verés nélkül.

– Legszívesebben svéd gúnyát húznék magamra, és beállnak hozzá tiszti legénynek, hogy kiszimatoljam a természetét. De hát vesztemre lettem ilyen pózna hosszú, Hollandiában is fölismertek, amikor a hajóépítést lestem el, nemhogy itt, ahol minden muzsikgyerek tudja, ki vagyok. Aztán svédül is ha húsz szót makogok, azt is kerékbe töröm, ki hinné el, hogy közülük való vagyok? − A cár egy kicsit elgondolkodott, és mint akinek jó ötlete támadt, felkapta a fejét. − Hanem, léhűtők, szerezzetek nekem egy oroszt, aki svéd, vagy mit bánom én, egy svédet, aki orosz. Azt fogom elküldeni, hogy szaglássza körül ezt az örökké csak győző Károlyt, ezt a vasfejűt, aki előtt nem akadály sem a hó, sem a jég, sem a víz, sem a túlerő. Majd ő kifürkészi, milyen ember is ez a félisten, és ha megtudom tőle, akkor nyert ügye van Oroszországnak. De gyorsan, lusta, tohonya dologkerülők! Nincs időnk! Máris késünk, hátul cammogunk. Aki pedig lemarad, annak a hátulsó felébe szúrják a lándzsát, annak a hátán csattan a kancsuka, a kilencágú macska, édes galambocskáim! − Ezt az édes galambocskáimat olyan vészjóslóan mondta ki a cár, hogy valamennyien beleborzongtak. Amilyen őrült, képes akár kilencágú macskával is ösztökélni őket, akik pedig legodaadóbb hívei, és akiket a maga módján még szeret is. Okos ember, nagy ember, de vadember.

Egy hét telt el. A cár ki se látszott a munkából. Óriási és évszázadnyi elmaradottságban szenvedő országának ezernyi dolgában kellett döntenie, intézkednie, kezdeményeznie és ellenőriznie. Elfeledkezett, legalábbis egy időre, mit is követelt, helyesebben kit is követelt vezető embereitől Károly természetének felderítésére. De nem feledkeztek meg az olyannyira lecsepült udvari emberek és tábornokok. Jól ismerték a cárt. Nem lehet arra spekulálni, hogy végleg elpárolog a fejéből az egyszer kinyilvánított kívánság, még ha az olyan fantasztikus és olyannyira lehetetlennek látszó parancs is, mint a minapi. Mensikov, akit ebben az időben már „a keze ügyében tartott”, tehát belépett a cár dolgozószobájába, és így szólt:

− Előkerítettük, felség, az oroszt, aki svéd. Mit csináljunk vele?

− Mensikov! − emelte fel ujját a cár. − Ha valami buta muzsikot hoztál, aki még a nevét se tudja, saját kezemmel fojtalak meg.

– Értelmesnek látszik, felség.

– Ajánlom is. Küldd be.

– Most mindjárt?

– Persze. Mondtam, hogy minden perc drága. Egyáltalán nem mindegy, hogy egy nappal előbb vagy egy nappal később győzöm-e le a vasfejűt. Na, jöjjön be az az ember!

Mensikov intett az ajtónállónak, az kinyitotta az ajtót. Belépett rajta egy katona. Néhány lépést ment előre a teremben, majd megállt, és tisztelgett feszes vigyázzban. Úgy is maradt. A gyalogosok durva daróc egyenruháját viselte.

– Gyere közelebb − mondta a cár −, hadd nézzelek meg. A katona megindult, és csak akkor állt meg, amikor a cár intett neki. Aztán alaposan szemügyre vette.

Hát igen… Formára jól kiválasztották; megijedtek a gazemberek − gondolta elégedetten a cár. Átlagosnál magasabb termetével, vörhenyes szőke hajával, tengerkék szemével kiköpött svéd. Habár orosz. Az egyenruhája az, meg érti is, amit oroszul mondanak neki. Na, majd meglátjuk, mit lehet kezdeni vele. Hangosan ezt mondta:

– Pihenj!

A szőke katona ellazította magát.

– Mi a neved? − kérdezte a cár. − A katona kinyitotta a száját. És be is csukta. Nem válaszolt.

– A fene! − mondta a cár. − Nem tudod a nevedet?

– De tudom, felség − válaszolta a katona.

– Akkor miért nem mondod?

– Nem merem, felség.

– Olyan ocsmány neved van?

– Nem, felség, olyan szép.

− Nagyon kíváncsivá tettél, hallod-e. Akár csúnya, akár szép a neved, ki vele!

− Mondd csak meg nyugodtan, fiam − biztatta Mensikov is. És mosolygott.

− Mensikov! Te tudod, mi a neve?

− Persze hogy tudom, felség, csak nem hozok ide egy katonát, akiről azt se tudom, hogy hívják. − És vigyorgott.

– Na! Hadd halljam azt a nevet!

– Igenis − válaszolta a katona −, mondom, felség. A nevem: Pjotr Alekszejevics Romanov.

A cár nevetni kezdett, és harsogva hahotázott.

– Mensikov! Mensikov! − mondta végül könnyeit törölgetve. − Ezt a tréfát te eszelted ki. Rád ismerek. Mi az igazi neve?

– Ez az igazi neve, felség, isten engem úgy segéljen. - És a katonára nézett, mintegy segítséget kérve.

A katona − egy kissé civilesen − bólintott, és azt mondta:

– Ez a nevem, felség. De anyám mindig Haakonnak hívott.

– Svédül is beszélt veled? − kérdezte mohón a cár.

– Igen, felség, csak svédül. Meg is tanultam. Úgy beszélek, mint oroszul.

– Jól van − bólintott elégedetten a cár. − És hogy lettél katona?

– Eladtak, felség, mint Józsefet a testvérei.

Péter tudta, hogy a fiatalember mire célozhat, de a hasonlat meglepte.

– Honnan ismered ezt a bibliai történetet?

– A Bibliából, felség.

– Ki mesélte neked?

– Senki, felség. Olvastam.

– Olvastad? − ámult el Péter. − Te olvasni is tudsz?

– Tudok, felség. A Bibliát többször is elolvastam, mivel a falusi pópának csak három könyve volt, és a Bibliában találtam a legtöbb olvasnivalót, meg a legérdekesebbet.

– Talán még írni is tudsz?

− Megtanultam, felség.

− A nevedet, mi?

− A nevemet le tudom írni. De mást is, amit kell.

− Menj ahhoz az asztalhoz! − mutatott a cár egy magas pulpitusra. A katona odalépett, kezében tartott katonasapkáját a földre tette, kinyitotta a kalamárist, kiválasztott egy tollat a jó néhány közül, amely egy bronztartóból meredt ki, maga elé tett egy lap tiszta papírt azok közül, amelyek írásra készen a magas asztal lapján feküdtek, a tollat belemártotta a kalamárisba, és várakozó tekintettel nézett a cárra.

– Felség! − diktálta a cár. − Esküszöm, hogy a felséged által rám bízott feladatot az életem árán is teljesítem felséged megelégedésére és Oroszország üdvére. Írd alá. Hozd ide.

Péter kezébe vette a papírlapot, és füttyentett.

– Mensikov! Gyöngyszemet találtatok a moslékban! Ide nézz! Szépen ír és hiba nélkül! Egy paraszt! Hol tanultál meg így írni? − fordult ezután a katonához.

– A falum pópája tanított meg, felség. Jobban szerettem a pennával bajlódni, mint a kapával meg a szekercével.

– Értem. Ezért nem sajnáltak katonának adni. Látod, Mensikov! Ez a baj. Az erős, katonának való jobbágy otthon marad a földet túrni, a mihasznát megkapjuk mi. Csoda akkor, hogy Károly megver minket? Ez se katonának való! Igaz, parasztnak se. Na, fiam − fordult ismét a katonához −, ha szeretsz olvasni, akkor most majd lesz részed benne. Még meg is unod. De hiába, mert nem hagyunk nyugodni. Neked egy-két hónap alatt kell megtanulnod azt, amit a nemesifjak egy-két év alatt magolnak be. És nemcsak orosz könyveket fogsz olvasni, hanem svédet is. Mi baj? − A cár látta, hogy a katona arcán az értetlenséget és az elképedést egészen más kifejezés váltja fel, azért kérdezett rá.

− Svédül nem tudok írni-olvasni, felség.

− Végtére is nem olyan nagy baj. De megtanulod azt is. Nem vagy te olyan tökkelütött, hogy ne férne beléd. És minél többet tudsz, annál biztosabb, hogy eléred a célodat. Mit gondolsz, Mensikov, most mondjuk meg neki, mit kívánunk tőle, vagy majd akkor, amikor útnak indítjuk?

– Egyelőre elégedjék meg annyival a fiú, felség, hogy annyi tudást akarunk belétölteni, amennyi néhány hónap alatt belefér, és ha szorgalmas lesz, akkor jobbágy származása ellenére tisztet csinálunk belőle.

– Hallottad, druszám, Pjotr Alekszejevics Romanov, mit mondott Mensikov kapitány? Így lesz. És mivel azt a feladatot, amit kapsz tőlünk, voltaképpen én szerettem volna teljesíteni, hát a családban marad. Na eriggy, és kapkodd a lábadat meg a fejedet…

Pjotr-Haakon időről időre megcsípte a karját, hogy fáj-e; képtelen volt elhinni, hogy ilyesmi a valóságban is megtörténhet, ő − aki életében egyszer sem lakott jól, mert mint a legkisebbnek, neki mindig csak a maradék jutott - most torkig zabálhatja magát olyan ételekkel, amelyeknek soha a hírét sem hallotta. Igaz, közben el kell viselnie a mogyoróvesszőt, amely azonnal végigvág a kezén, ha nem az előírás és az úri illedelem szerint forgatja az evőeszközöket, ha önkéntelenül is az öt ujját akarja használni, de hát istenem, egy kis veréssel több vagy kevesebb… Mi ez a vesszősuhogtatás a katonai altisztek botütéseihez képest?

Arra nem volt idő, hogy Pjotr-Haakont beírassák az igazi katonai intézetbe, de még arra sem, hogy egy évet a Preobrazsenszkij vagy a Szemjonovszkij ezredben szolgáljon, és aztán, mint a nemesifjak, onnan már tisztként távozzék. Nem. Ennek a fiúnak ahhoz, hogy a neki kiszabott rendkívüli megbízatásnak eleget tudjon tenni, gyors, egyben sokkal jobb és különleges kiképzésre van szüksége. És Pjotr-Haakon nem panaszkodhatott, hogy akár csak egy másodpercig unatkozni hagyják. Egyik oktató a másiknak adta, kézről kézre járt a tábornokok között is. Könyvek egész halma várt rá, hogy elolvassa és beszámoljon a tartalmukról; magolnia kellett a svéd helyesírás szabályait és gyakorolnia a latin betűs írást is.

Itt, a cári palotában nem kellett őrszolgálatot teljesítenie, de sokszor még a hajnal is ébren találta, mert egész éjjel gyertyafény mellett olvasott vagy körmölt, nehogy másnap valamelyik tanára kifogást találjon, és jelentse Mensikovnak. Mensikov… A cár bizalmasának, ha tetszik, jobb kezének van arra gondja, hogy ő, Pjotr-Haakon, a muzsik ötödik gyermeke szorgalmasan elsajátítja-e a különféle tudományokat!

Az is felmerült benne természetesen, hogy ha ez az egész nem álom, akkor is hamarosan vége szakad, és elkezdődik valami, ami megint nem hasonlít majd a régi életéhez, talán katonai újonc kiképzéséhez sem, de nehéz lesz, megpróbáltatás lesz. Akkor kell majd bizonyára fizetnie azért a sok jóért, amiben most része van. Hogy mi következik, azon nem töprengett. Hogyan is tudná ő követni a cár és legfőbb bizalmasainak, a fő-fő vezetőknek a gondolatmenetét? Meg aztán: gyerekkora óta izgatta őt ezer miért, amire senkitől se tudott választ kapni, még a pópától se. Nem vesztegette tehát az idejét fölösleges spekulációval, hanem oktatóitól és könyveitől kérdezett és kérdezett.

– Valóságos kis tudós ez, felség − mondta Mensikov, amikor beszámolt Pjotr-Haakon előmeneteléről. − Szinte sajnálom őt attól a vadembertől. Eddig csak felségedben tapasztaltam ekkora tudásvágyat.

– Úgy látszik − nevetett a cár −, nemcsak névrokonok vagyunk. Hanem − folytatta komolyabban − most már el kellene dönteni, hogyan juttatjuk Károly közelébe.

– Azt is el tudnám képzelni, felség, hogy orosz tiszti uniformisba bújtatjuk, és ő maga jelentkezik mint szökevény, aki svédnek érzi magát, messziről és régóta rajong a királyért, és szolgálni akar alatta.

− Mire Károly azonnal elküldi Svédországba, és ott valamelyik vasbányában agyondolgoztatják, mint az orosz hadifoglyokat általában. Vagy legjobb esetben bedugják a szekerezőkhöz, de ott is állandóan figyeltetik, mert tartanak tőle, hogy bérgyilkos, aki Károly életére tör.

– De hát, felség, egyszer csak feltűnik a király környezetében egy svéd … Micsoda is? Milyen rangot adunk neki?

– Túl alacsonyát nem szabad, túl magasat nem lehet Ha kicsi a rangja, nem csámboroghat a király körül, ha túl nagy, akkor meg azonnal kiderül a turpisság, hiszen valójában senki sem ismeri. Legyen százados. Különben lenne egy tervem, ami biztos sikert hoz, de ahhoz jó mélyen bele kell nyúlnunk a zsebünkbe.

– Megvesztegetni valakit a környezetéből? − Mensikov a fejét ingatta. − Reménytelen, felség.

– A tervemhez jóval több pénz kell, Mensikov, de majdnem biztos a siker.

– Ha felséged úgy ítéli meg, hogy érdemes kockáztatni, akkor van ez olyan esélyes játszma, mint amikor milliókat költünk egy-egy csata előkészítésére, amit aztán Károly megnyer.

A cár bólintott, és elmondta tervét. Mensikov tapsolt az ötletnek, és szívta a fogát a vagyonnyi arany miatt, de nem volt ellenvetése. Mindössze azt javasolta, hogy ebben az esetben Pjotr-Haakon legyen ezredes; ilyen feladatot nem bíznak századosra. Különben is: van a fiúnak annyi sütnivalója, mint bármelyik orosz ezredesnek, ha nem több …

A cár kedvteléssel nézegette Pjotr-Haakont. A cári egyenruha-szabóság műhelyéből kikerült tiszti uniformis úgy feszült rajta, mintha ráöntötték volna. A csizmájától a fövegéig igazi, elegáns orosz tiszt benyomását keltette.

– Hallom, hogy livóniai tájszólással beszéled a svédet, de annál jobb, még inkább hisz majd neked a király - kezdte a cár, majd így folytatta: − Mensikov mindent elmondott neked, úgy tudom. Ebből bizonyára megértetted, hogy nem holmi spionnak küldelek a svéd királyhoz. Eszedbe ne jusson, hogy ott hadititkok után szaglássz. Az nem a te dolgod. Te csak szolgáld a királyt teljes erőddel és teljes tehetségeddel, és lehetőleg mentsd meg az életét. Azt nagyon kedvelik az uralkodók. Az a fontos, hogy ott légy Károly közvetlen közelében, hogy halld, amit beszél, hogy lásd, amit tesz, ha örül, ha dühös, ha elkeseredett, tehát hogy megismerd, és hogy egy idő után − ha visszatértél ide − el tudj nekem róla mindent mondani.

– Mit tudjak meg róla, felség?

– Mindent, fiam, ami fontos.

– És mi fontos, felség?

– Minden apróság fontos lehet. De ha én meg tudnám neked mondani, hogy mi a legfontosabb, hogy mi a kulcsa Károly lelkének, akkor nem küldenélek hozzá.

– Megértettem, felség, mit kíván tőlem. Azt, hogy kipuhatoljam, mi a titka a svéd király legyőzhetetlenségének.

– Ellenkezőleg, fiam, arra vagyok kíváncsi, mi a titka a legyőzhetőségének… Hát akkor − váltott hangot a cár - búcsúzóul üljünk le, ősi orosz szokás szerint. Az ám − törte meg a csöndet hirtelen a cár −, lovagolni tudsz?

– Volt a falumbéli pópának egy öreg, kövér lova, felség, annak a hátára gyakran fölkapaszkodtam, és az elmúlt két hónapban lovagolnom is kellett.

– Látod, Mensikov. Ez a hadseregünk tükre − jegyezte meg a cár. − Itt van egy újonc, aki írni-olvasni is tud, lovagolni is tud, svédül is tud, és akkor beosztják lövésznek a gyalogosok közé. Na, jól van. Jóvátették azzal, hogy megtalálták, és ezredest faragtak belőle. − A cár fölállt. Pjotr-Haakon is felpattant.

– Hát akkor jó utat, és szívbéli üdvözletemet küldöm az én szövetségesemnek és testvéremnek, II. Ágost szász választófejedelemnek, lengyel királynak − és kacsintott.

– Igenis, felség − ütötte össze csizmasarkát Haakon ezredes. − Parancsára sohasem adom át.

Akkorra már összeállítottak egy mini hadsereget, amely szemmel láthatólag hosszú útra indult, mert egész szekérkaraván vitte a felszerelést és az élelmet. Az egyik, lezárható málhás szekérbe, amely minden bizonnyal a hadipénztár szállítására szolgált, közvetlen az indulás előtti percekben raktak be egy nem túlságosan nagy, erősen megvasalt ládát, amely alatt a szolgák valósággal roskadoztak.

A lovasok parancsnoka, egy altábornagy, azt a parancsot kapta, hogy Pjotr Alekszejevics ezredest kísérje Lengyelországba, olyan útvonalon, amilyet ő kíván, és minden parancsát teljesítsék, bármilyen képtelenségnek tűnik is.

A cél tehát nem volt ismeretes, de a felszerelés és élelem mennyiségéből a tapasztalt katona könnyen hosszú útra következtethetett. Márpedig Lengyelországban utazgatni ebben az időben a legkevésbé sem tartozott a biztonságos és kellemes időtöltések közé. A lengyelek gyűlöltek minden külföldit, magát a királyt, a szász Ágostot is; az sem tetszett nekik, hogy Ágost Péter cárral barátkozik. Az ilyesmire úgy tekintettek, hogy két idegen szövetkezik a lengyelek rovására. Nem mintha a lengyelek egymás érdekeit oly messzemenően tiszteletben tartották volna! Ágostot is csak azért választotta meg az egyik főúri csoportosulás, hogy ne a másik jelöltje kerüljön a királyi székbe. De amikor már király volt a király, akkor mindenért ferde szemmel néztek rá. Ha nem védte meg az országot, azért, ha behozta Lengyelországba szász csapatait, azért. Viszont maguk a lengyel nemesek a fülük botját se mozdították, amikor a király a zászlaja alá hívta őket. De ha végre rászánták magukat, hogy megjelenjenek a gyülekezőhelyen, akkor is háromszor meggondolták, amíg engedelmeskedtek a királyi parancsnak. Az egyik főúri csoport a másik, a másik főúri csoport az egyiknek a jobbágyait öldöste, és gyújtotta fel a kis majorsági épületeiket, hogy vetélytársaiknak kárt okozzanak. Így aztán elérték, hogy az ország egyre szegényebb és gyengébb lett. Az átvonuló idegenek pedig mindenképpen ki voltak téve annak, hogy megtámadják őket, vagy azért, mert idegenek, vagy azért, hogy elrabolják tőlük, amijük van. Az orosz mini hadseregnek valóságos mini hadjáratra kellett felkészülnie. Vittek magukkal egy ezred lövészt is, de ezek a gyalogos katonák, a gyorsabb haladás érdekében, ezúttal szekéren utaztak. Éjjel, amikor megpihentek, szekértábort képeztek, amelyet spanyollovasokkal erősítettek meg. A spanyollovas se spanyol, se lovas nem volt, hanem kerítésféle, amelyen se lovas, se gyalogos nem volt képes áthatolni, nem fogta, csak az ágyútűz. A tábort négy sarkán összerakható őrtorony és rajta felporzott puskás lövészek vigyázták.

Óvatosan haladtak nyugat, sőt egy kissé délnyugat felé. A városokat kikerülték, a falvakat sem érintették, ha mód volt rá. És csak egyvalaki tudta, hova tartanak: Pjotr Alekszejevics Romanov ezredes, akit az édesanyja Haakonnak nevezett. A titkos cél Litvánia déli része volt, ahova a győztes Károly azóta már biztosan megérkezett.