6.

Romanov ezredes apró hadseregével kitartóan haladt nyugat, helyesebben egy kissé délnyugat felé. Közben persze − a legnagyobb elővigyázatosság ellenére sem kerülhette el a kellemetlen találkozásokat a lengyelekkel − kisebb csetepatékba keveredett fegyveres nemesi csoportokkal vagy rablóbandákkal. Ezek azonban − hosszabb-rövidebb lövöldözés, valamint az ezt befejező orosz lovassági roham után − minden következmény nélkül véget értek, némi idő-és lőszerveszteséget okozva a csapatnak.

Miközben tehát az oroszok kelet felől Litvánia irányába tartottak, XII. Károly svéd király − a Dvina menti nyert csata után − előbb szintén nyugat felé menetelt, hogy elfoglalja a Balti-tenger melletti Libavát, onnan pedig dél felé fordult, és megindult a Nyeman folyó menti Kovno felé. A Riga-Libava-Kovno, hozzávetőlegesen 300 km-es utat a svéd sereg öt hét alatt tette meg. Ez még akkor is szép menetteljesítmény, ha tudjuk, hogy a téli havon gyorsan siklanak a szánok, a gyalogság nem fékezi a lovasság haladását.

Romanov ezredesnek jóval hosszabb utat kellett megtennie, de − a kisebb összecsapásoktól eltekintve − békés körülmények között. Így aztán a svédekkel nagyjából azonos időben érkezett kíséretével Kovno környékére. Akkor már naponta küldött előre felderítő járőrt, nehogy véletlenül beleszaladjon a svédekbe, és dugába dőljön az egész terv. Amikor pedig bizonyossá vált, hogy Károly Kovno körül táborozik, magához hívatta a parancsnokot.

– Ezredes úr! Én ma éjszaka titokban elhagyom a tábort. Magammal viszem a zárt málhás szekeret, kérem, vegye ki belőle a csapatpénztárt. Rendeljen a parancsnokságom alá tíz lovas katonát és két hajtót. Reggel pedig induljanak vissza Oroszországba. A legrövidebb úton térjenek haza Moszkvába.

A parancsnok − a cártól kapott utasításnak megfelelően − nem kérdezett semmit, nem válaszolt semmit, a szokásos „értettem”-en kívül. És végrehajtotta a parancsot.

A nehéz szekér gyorsan és könnyedén siklott a rászerelt szántalpon, és a lovakra aggatott csengők vidáman csilingeltek. Pjotr-Haakonnak, a gyorstalpaló tanfolyamon ezredessé változtatott fél orosz, fél svéd jobbágyfiúnak mégsem repesett a szíve. Arca töprengő volt és komor, tekintetében aggodalom bujkált, torkát összeszorította a félelem. Csak most tört rá igazán a gondolat, hogy milyen kockázatos vállalkozásba fogott. Ott, Moszkvában minden olyan logikus volt: Péter cár elképzelése az ő szerepléséről valóban nagyszerűnek és könnyen kivihetőnek látszott. De itt, ezen a dermesztően kihalt, havas mezőn, a svédek közvetlen közelében, megcsapta a halál lehelete. Megtörténhet, hogy nem is vezetik Károlyhoz, hanem egyszerűen agyonlövik. Vagy ha oda vezetik is: Károlyról az a hír járja, hogy okos, a vesékbe lát. Akkor pedig neki vége. Mint közönséges kémet fogják kivégezni.

Komor gondolatok közepette, szinte villámcsapásként érte egy svéd lovas járőr közeledése. Helyesebben azt vette észre, hogy a kocsis hangos kiáltással visszafogta a lovakat, és kísérői kardot rántanak.

Felkapta a fejét, és akkor látta a feléjük vágtató svéd lovasok hullámzó csoportját.

– Kardot hüvelybe! − kiáltotta Pjotr-Haakon. − Nem harcolunk! − Azzal az ülés alá nyúlt, és előhúzta a már előző nap odakészített fehér vásznat, felállt, és lengetni kezdte.

A svéd lovasok azonnal körülvették a kis csoportot. A járőrparancsnok rákiáltott Pjotr-Haakonra:

– Kik vagytok, és mit kerestek itt?

Ő svédül válaszolt:

– Kérlek, vezess Károly őfelségéhez. Neki hoztam valamit.

– De hiszen te orosz tiszt vagy! Mit akarsz te a mi királyunktól?

– Svéd vagyok, ahogy hallod, bár orosz egyenruha van rajtam. Azt pedig, hogy mit akarok őfelségétől, neki fogom megmondani. Vezess hozzá!

A határozott hang megtette hatását. A parancsnok vállat vont. Ilyen csodabogarat ő még nem látott. De majd a király eligazodik rajta. Megsarkantyúzta a lovát.

– Gyerünk!

Károly hosszan, fürkészve nézett az orosz ezredes arcába, majd megszólalt:

– Egyszóval futár vagy.

– Az vagyok, felség. A cár küldött Ágost királyhoz.

– Nevezd csak választófejedelemnek, nem sokáig lesz király, arra mérget vehetsz. És? Mit viszel?

– Levelet és egy ládát. Mivel azonban én nem vagyok sem orosz, sem szász, és minden vágyam, már esztendők óta, hogy felségedet szolgáljam, megkerestem a svéd tábort, hogy átadjam felségednek a levelet is, a ládát is.

– Tudod, mi van a levélben és a ládában?

– Nem tudom, felség. A futároknak nem szokták az uralkodók az orrukra kötni, mit visznek. De sejtem, hogy mi van bennük.

– Jól van. Add ide:

Pjotr-Haakon a zubbonya alá nyúlt, és egy pecsétes levelet húzott ki onnan.

A király feltépte a borítékot, egy pillantást vetett rá, de rögtön bosszúsan leengedte. Majd a közelében álló Piper kancellár orra alá dugta a levelet.

– Tessék! A cár őfelsége. Német szövetségesének ír! És milyen nyelven? Talán németül? Nem. Talán latinul? Nem. Talán franciául? Nem. Oroszul ír, mintha mindenkinek kötelessége lenne oroszul tudni! Eh! Kerítsenek már egy tolmácsot, de gyorsan.

– Ha megengedné felséged − mondta Pjotr-Haakon - én lefordítanám.

Kezdett megkönnyebbülni. Eddig minden úgy ment, ahogy ott, a Kremlben elképzelték. Persze hogy írhatták volna a Károly által felsorolt nyelveken, csakhogy akarattal oroszul fogalmazták meg, jól tudva, hogy Károly így nem olvashatja el, és akkor Pjotr-Haakon azonnal felhívhatja a figyelmet kétnyelvűségére.

– Jól van − bólintott Károly, és átnyújtotta a levelet. És ő, kicsit akadozva, mint aki menet közben fogalmazza át a levelet, svéd nyelven tolmácsolta Péter Ágostnak szóló üzenetét.

– Felséges Barátom és Bajtársam! Legutóbb, amikor meghánytuk-vetettük a világ sorát, és életre szóló barátságot is kötöttünk jóféle rajnai borok mellett, megállapodtunk arról is, hogy jóban-rosszban segítjük egymást. Utóbbi időben inkább a rosszban van részünk, de megsegít az Isten, és megfordítja hadiszerencsénk kerekét. Ez utóbbit megkenendő, elküldöm annak az összegnek az utolsó részletét, amelyben megállapodtunk. Hiszem és remélem, hogy ez is elő fogja segíteni Károlynak, ennek a vasfejűnek a megregulázását. Igazán itt lenne az ideje, hogy megfenyítsük. Melynek reményében baráti üdvözletemet küldöm az én szeretett barátomnak és bajtársamnak, a szászok és a lengyelek urának, Ágostnak. Kelt az Úr 1701. esztendejének szeptember havában, a 9-ik napon. Pjotr Alekszejevics, minden oroszok cárja.

– Egyszóval aranyat hoztál? Hol van?

– A málhás szekéren, felség.

− Kancellár úr! Intézkedjék, hogy szállítsák a hadipénztárba.

− Máris megyek, felség.

− Ne siessen. Döntsük el, mi történjék ezzel a futárral. Te azt mondod, hogy svéd vagy − fordult Pjotr-Haakonhoz. − De úgy beszélsz svédül, mint egy livóniai paraszt.

Ez volt az a pillanat, amikor döntenie kellett, hogy kinek a tanácsát fogadja meg, a cárét-e vagy Mensikovét Az utóbbinak az volt a véleménye, hogy Károly jobban bízna benne, ha ő nemes, esetleg kisnemes lenne. Ennek érdekében kitalált egy formás kis történetet Pjotr-Haakon származásáról, neveltetéséről, katonai pályájáról. A cár nem értett vele egyet. Idézte a közmondást, hogy könnyebb elérni a hazug embert, mint a sánta kutyát.

– Ha az ember csak egyet hazudik, már vége − mondta Péter. − Akkor ugyanis azt a hazugságot két másikkal kell alátámasztania. Amazt a kettőt meg egy csokorral. És mert nem lehet mindenre előre gondolni, az ember kénytelen azt mondani, ami éppen az eszébe jut. Aztán vagy jó jut eszébe, vagy rossz. És csak egyszer keverje össze a dolgokat, lőttek neki, hiszen amúgy sem bíznak benne, árgus szemmel figyelik! Eh! Legjobb mindig az igazat mondani.

– De hát, felség − vitatkozott Mensikov −, ha ez a szegény fiú az igazat mondja Károlynak, akkor azonnal bilincsbe verik, vagy kivégzőosztag elé állítják!

– Ha bután mond igazat Mensikov, akkor igen. De ha okosan, akkor Károly akár rögtön a bizalmába fogadja. Mindig igazat mond, de nem az egész igazságot, annak csak azt a részét, amelyből még nem lehet baj. No, ha nem értesz, akkor mindjárt mondok példát.

És mondott.

Pjotr-Haakon csak hallgatta a két okos embert, és mindegyiknek igazat adott és egyiknek se. Valahogy úgy állt a dolog, hogy mindig annak volt igaza, aki éppen a maga igaza mellett érvelt. Végül is nem döntötték el, hogy s mint legyen.

− Olyan ez, Mensikov − mondta végül a cár −, mint amikor haditervet csinál az ember. Minden el van tervezve, le van rajzolva. Aztán eldördülnek az első lövések, és fuccs az egész haditervnek, minden másképp alakul. És miért? Mert az ellenségnek is van haditerve, és az a saját, nem pedig a mi haditervünk szerint mozog. Nahát, mi se határozhatjuk meg, hogy Károly mit kérdezzen ettől a fiútól, vagyis azt se, hogy ő mit válaszoljon. Majd eldönti ott és akkor.

Hát most itt a döntés pillanata. És nem vitás, hogy a cárnak volt igaza. Lám, a kiejtéséből rögtön rájött ez az éles szemű király, hogy ő kicsoda. Bizony életveszélyes lenne azt bizonygatni, hogy Livóniában a kisnemesek is így beszélnek. Mert vagy igaz, vagy nem. A király járt Livóniában, ő nem.

Még csak az kéne, hogy a kezdet kezdetén hazugságon fogják!

– Ez az anyanyelvem, felség − mondta Pjotr-Haakon. - Anyám livóniai jobbágynak a lánya. Apám, aki szökött orosz katona volt, Pjotrnak nevezett, de anyám mindig csak Haakonnak.

– Ha paraszt vagy, hogyan lettél mégis ezredes?

– A cár megkérdezte, hogyan lettem katona, én meg azt válaszoltam, hogy testvéreim eladtak, mint Józsefet. Ebből kiderült, hogy olvastam a Bibliát, vagyis hogy tudok olvasni.

– A livóniai jobbágyok nem tudnak olvasni.

– Akkor már nem Livóniában, hanem Oroszországban éltünk.

– Egy orosz muzsik sem tud olvasni.

– A falu pópája tanított meg, mert folytonosan ott ólálkodtam körülötte, és kérdezősködtem. Azért is engem adtak katonának, mert nem sok hasznomat vették otthon.

De nem szerettem orosz katona lenni, ide vágytam. − Ezt az utolsó mondatot csak megfogalmazta magában, de nem mondta ki. Végre is ez szintén hazugság.

– Ezredes! − szólt Károly a hadsegédnek. − Kerítsen tiszti egyenruhát az ezredes úrnak. Beosztásáról később döntök. Elmehetnek.

A két ezredes, az orosz meg a svéd tisztelgett, mindkettő szabályos hátraarcot csinált és kimasírozott.

– Na? − szólt oda kancellárjának Károly, amikor egyedül maradtak. − Látom a hegyes orrán, hogy nem tetszik valami.

– Az egész nem tetszik, felség. Túl sok furcsaság halmozódik egymásra, semhogy hihető lenne.

– Olyasmi még nem történt, hogy valakinek orosz volt az apja és svéd az anyja?

– De előfordult, felség.

– Az se fordult még elő, hogy egy okos jobbágygyerek megtanult írni-olvasni?

– Ritkán, de ilyesmi is előadódott már.

– Talán az is példátlan, hogy valaki otthagyta a királyát, és egy másikhoz pártolt?

– Ez már gyakoribb, felség.

– Hát akkor?

– Mióta kérdezi meg a cár a katonáitól, hogy miképpen lettek katonák?

– Ugyan már, Piper! Hivatalos szemléken mindig meg-megszólít egy-egy katonát az államfő. És mit lehet olyankor kérdezni a szerencsétlen katonától? Persze az igaz, hogy a katonák többsége ilyenkor azt válaszolja, hogy önként jelentkezett, mert szeretett fejedelmét akarja a vérével szolgálni, különben az őrmestere huszonötöt vágat rá, amint vége a szemlének. Ez a Haakon nem a sablont ismételgette, hát felfigyelt rá a cár. Így elkerülte a 25 botütést, és tiszt lett belőle.

– És hálából elárulta a cárt.

– Nem szeretem az árulókat. De ez végre is nem igazi árulás. Ha egyszer svédnek érzi magát.

– Felséged nagyon útjában van a cárnak − rázta fejét aggodalmaskodva Piper kancellár.

– Kancellár úr! − kiáltotta a király a hirtelen rádöbbenés hangján. − Ön valamiféle bérgyilkosnak nézi ezt a fiatalembert? Hiszen ennek tiszta a tekintete!

– Nem tudok megszabadulni a gondolattól, hogy maga a cár küldte a nyakunkra ezt az embert.

– Végre szeretnék már valami épkézláb érvet hallani a gyanúja alátámasztására.

– Például az, felség, hogy kitől tanult meg svédül írni és olvasni. A falusi pópák nem ismerik a latin betűket.

A király nevetett.

– Piper, az isten szerelmére! Lehet, hogy nem is tud svédül írni-olvasni, meg se kérdeztük tőle. Arról nem is szólva, hogy a királygyilkossághoz méreg, tőr, pisztoly vagy bomba kell, nem lúdtoll. − Látva a kancellár arcát, hangot váltott. − Hozassa csak be azt a ládát, kukkantsunk bele, mielőtt elsüllyesztjük a többi közé.

A Haakontól előzőleg megkapott kulcsokkal maga Károly nyitotta ki a láda öt lakatját. Amikor pedig a fedelét leemelték, és a bíbor bársonypárnát, amely a láda tartalmát eltakarta a szemük elől kiemelték, akkor Piper kancellár önkéntelenül is elismerően füttyentett. A láda telis-teli volt szorosan egymás mellé rakott vert aranyból feltornyozott oszlopokkal. Nemhiába roskadoztak a katonák a láda súlya alatt.

– Ez majdnem annyi, Piper, mint egy nagyobb városra kivethető hadisarc − mondta mosolyogva Károly. − Ekkora ajándékot nem ad a minden oroszok cárja legádázabb ellenségének, elhiheti. De nem is kockáztat ennyit semmiért! Az is megtörténhetett volna, hogy magam elé sem bocsátom a futárt, hanem azonnal küldöm a többi hadifogollyal Svédországba kényszermunkára. De jó, rendben van. Ne mondja, hogy bizonyos kérdésekben nem hallgatok a kancelláromra.

– Ó, te Vasfejű! − idézte magában Péter cárt a kancellár, majd így folytatta szintén hangtalanul: − Lényeges kérdésekben úgyis mindig hallgatás a dolgom, de ha beszélhetek is, csak süket füleknek! − A király folytatta:

– Már örültem, hogy lesz egy tolmácsom, olyan, aki nem úgy beszél, mint a papagáj, hanem érti is, amit mond, De jó, rendben van. Tegyük először próbára. Addig osszák be az egyik csapattesthez egy ezredes mellé, hadd tanulja a svéd harcászatot. Aztán, ha bevált, magam mellé veszem, Hogy is hívják?

− Pjotr Alekszejevics Romanov.

– Ezzel a névvel nem sokra megy nálam. Még jó, hogy van egy becsületes, svéd keresztneve. Na jól van, elég időt fecséreltünk szamárságokra. Dolgozni kell, kancellár.

Piper maga kísérte a ládát, amelyet előzőleg gondosan lelakatolt, a tábori kincstárba. Aztán megkereste Haakont.

Alig ismert rá.

A svéd tiszti uniformis korántsem volt olyan elegáns, mint a rászabott, méretére varrt orosz egyenruha, de egy csapásra kiderült, hogy ez a fiatalember milyen tőrőlmetszett svéd. Hirtelen sokkal megbízhatóbbá, sokkal kevésbé gyanússá vált Piper szemében, mert úgy festett, mint tíz svéd csapattiszt közül kilenc. De azért vallatóra fogta:

– Meg se kérdeztük, ezredes úr: svédül is ír-olvas?

– Igen − bólintott Haakon ezredes.

– A pópa tanította meg?

Ez megint olyan kérdés volt, amelyre nyugodtan lehetett volna igennel válaszolni. Végtére is akadhat olyan pópa, aki nemcsak a cirill, hanem a latin betűket is ismeri. De Haakon, aki úgy érezte, hogy tökéletesen bevált a „mondj igazat, de ne a teljeset” módszer, a fejét rázta.

– Nem hiszem, hogy annak a kis falunak a pópája, ahol éltem, ismerte volna a latin betűket, sohase mondta. A tiszti tanfolyamom keretében tanultam. Nem is tudok olyan szépen és olyan gyorsan írni, se olvasni, mint oroszul. - Ahogy ezt kimondta, elégedetten bólintott magában. Lám, megint bevált az igazmondás módszere. Ha ugyanis azt hazudja, hogy ugyanott és ugyanakkor tanulta a latin írást, mint a cirillt, az első próbánál azonnal kiderült volna, hogy milyen nagy a különbség az egyik meg a másik között. És ha firtatni kezdik, hogy miért, szedhette volna elő az újabb és újabb hazugságokat, egészen a bukásig.

– Minden orosz tiszt megtanulja a latin betűket?

– Nem, kancellár úr. Csak nekem kellett megtanulnom.

– Miért? Mivel magyarázták ezt önnek?

– Azt mondta az oktatóm, hogy kell legyen valaki minden nagyobb egységnél, aki (ha legyőztük a svédeket) meg tudja fogalmazni a fegyverletételi okmányt svédül is.

Piper jóízűen nevetett. Haakon is mosolygott annak idején, amikor az egyik tábornok így érvelt az ő svéd írástanulása mellett. Akkor is, most is eléggé elképzelhetetlennek látszott ez az eshetőség. De hát éppen azért van ő itt, hogy lehetővé tegye a cár győzelmét. Egyelőre úgy látszik, hiba nélkül teljesítette a feladatát…

A svéd király kovnói táborába nemcsak álfutár érkezett. Valódi is.

Az egyik Stockholmból, a másik Varsóból.

A varsói futár azt jelentette, hogy a lengyel országgyűlés bizottságot alakított, és ez a bizottság elindult a fővárosból, hogy Károly királynak eljuttassa az országgyűlés üzenetét.

– No, Piper gróf − mondta a király kancellárjának −, most aztán csillogtathatja diplomáciai tehetségét! Mielőtt a nemesi küldöttséget fogadnám, tudnom kell, milyen üzenetet hoznak. Minthogy Ágost trónfosztása lengyel belügy is, tisztában kell lennem vele, milyen, mértékű a támogatás, amit éppen tőlük, a lengyelektől kaphatok abból a célból, hogy megszabadítsam őket ettől az árnyékkirálytól.

– Lengyelországban a legtitkosabb dolgokat is meg lehet tudni, felség, csak a lengyel lélek ismerete és türelem kell hozzá.

Megérkezett a másik futár is. Egyenesen a svéd királyi udvarból jött.

Károly felbontotta a vaskos borítékot, és grimaszt vágott. Aztán két tenyerére véve az iratcsomót, taksálta a súlyát.

– Nem, gróf úr, nem! Erre én nem vállalkozom. Világéletemben borzadtam drága jó nagyanyám jobb kezének ünnepélyes és tekervényes stílusától. Majd ön, kancellár, ön fogja elolvasni és nekem néhány rövid mondatban, a lényegét elmondani. Ha egyáltalán talál benne lényeget.

A futárposta Piper elődjének, Oxenstiernának a királyhoz intézett feliratát tartalmazta.

– Nos, Piper gróf? Tanulmányozta Oxenstierna előterjesztését?

– Igen, felség. Nagyon alaposan. A gróf úr úgy gondolja, hogy felséged meglehetősen el van zárva a világtól, ismertetni kívánja királyával azokat a körülményeket, amelyeket bizonyára mérlegelni fog, ha további lépésekre szánja el magát.

– Ezt akár maga Oxenstierna is írhatta volna, Piper. Mondja ki kereken, hogy a volt kancellár azt szeretné, ha nem folytatnám a háborút Ágost ellen.

– Valóban a lengyel ügyekbe való belegabalyodástól szeretné megóvni felségedet. Aggodalma, ezt már én teszem hozzá, nem is alaptalan, hiszen ismeri felséged is a lengyel viszonyokat. Akár katonai, akár politikai lépéseket tesz valaki, mintha ingoványon járna. Ott Stockholmban, ahol jönnek-mennek a diplomaták, és így sok fontos értesüléshez lehet jutni, megértették, hogy Svédország ellenségei ugrásra készen várják a pillanatot, hogy rávessék magukat azokra a koncokra, amelyeket régen kiszemeltek maguknak. Az ország hadereje itt van, távol Svédországtól, az anyaország szinte védtelen. A dánok könnyen elvághatják haderőnket Svédországtól, hazánkat pedig tenger melletti tartományaitól. De nemcsak a dánoktól kell tartani. A porosz király…

– Nem király, választófejedelem − javította ki Károly.

– Éppen ez az, felség, ő már csak sértett büszkeségből is meg azért is, mert kicsinyelli országát, meg fogja kaparintani Pomerániát, amint úgy érzi, hogy nem vagyunk elég erősek a megtartására. A cár biztosan bevonul Észtországba és Livóniába, hiszen ott olyan gyenge helyőrségek vannak, amelyeket játszva megadásra tud szorítani. Akkor pedig az országra a mostaninál is nagyobb ínség szakad. Mindez akkor várható, ha felséged leköti és felmorzsolja erejét a lengyelországi Augiász-istálló kitakarítása közben.

Károly fokozódó ingerültséggel hallgatta kancellárját. És amikor az elhallgatott, felcsattant:

– Hát képtelenek, teljességgel képtelenek megérteni ott, Stockholmban, hogy aki az igazság és a becsület helyreállításáért küzd a hitványság és a hitszegés ellen, az nem számolgathat, mint egy vásári kupec?! Ezek nem protestánsok? Nem tudják, mi a predestináció? Vegyék már végre tudomásul, hogy eleve elrendeltetett: XII. Károly svéd király, az Úr pallosát suhogtatva a kezében, igazságot oszt, ott, ahol arra szükség van. És győzni fogok, mert amikor győzök, nem én aratok babérokat, hanem az, akit mi, lutheránusok imádunk.

Egy igaz Isten!

A lengyel futár nem sietett vissza Varsóba. A svédek jól tartották; mindig akadt, aki koccintson vele, és persze fehér asztal mellett mindenféle szóba került; legfőképpen a jól értesültségére volt büszke a futár, úgyhogy néhány napi puhítás után kibökte, hogy miért is jönnek a nemesek a királyhoz.

– Felség! − állított be a kancellár Károlyhoz. − Kipuhatoltam a lengyelek szándékát. Arra akarják esedezve kérni, hogy ne vonuljon be Lengyelországba.

Károly elámult. Ki érti ezeket a lengyeleket? Azt hitte, olyannyira megelégelték már Ágostot, hogy őt tárt karokkal fogadják, most meg kiderül, hogy köszönik szépen, belőle se kérnek! De hát ha akarják, ha nem, ha tetszik nekik, ha nem, akkor is megszabadítja őket ettől a tökfilkótól! Úgy látszik, ezeknek mindig éppen az nem kell, aki segíteni akar rajtuk. De ő majd móresre tanítja ezt a csürhét!

– Kancellár úr! Fogadja ünnepélyesen és barátságosan a lengyel küldöttséget. Gondoskodjék róla, hogy semmiben se szenvedjenek hiányt. Kérjen tőlük naponta többször elnézést, amiért Károly oly mértékben elfoglalt, hogy nem tudja őket fogadni. Biztosítsa őket arról, hogy előbb-utóbb föltétlen sor fog kerülni rá.

– És akkor mit válaszol felséged az országgyűlés kérésére?

– Nem mindegy, Piper gróf? Ugyanis Varsóban engedem majd őket a színem elé. A következő hetekben pedig tényleg nem lesz egy szabad percem sem, mert éppen arra készülünk fel, hogy bevonuljunk Lengyelországba.

Újév lett, mire a svéd sereg felkerekedett és megindult délnek, és május 24-e, amikor bevonult Varsóba.

– Ami engem illet, kancellár − mondta Pipernek −, befejeztem a lengyel ügyet. Varsó az enyém, ettől fogva önön a sor. Hívassa össze az országgyűlést, tegyék le Ágostot, és válasszanak másik királyt.

Hanem a lengyelek megbokrosodtak: ők aztán nem fogadnak el parancsokat egy jöttment idegentől. Abból nem eszik. A katolikus egyház feje, a prímás, az ország első zászlósura, aki pedig majdnem ugyanolyan nagyúr volt, mint a lengyel király, kereken kijelentette, hogy nem hajlandó az országgyűlés összehívására. Jobb lenne, ha Károly inkább kibékülne Ágosttal, és szövetkezne vele az oroszok ellen.

– Na, majd elveszem én a kedvét az ilyenféle tanácsoktól − dühöngött Károly, amikor Piper gróf beszámolt neki a fejleményekről. − Megyek, és ellátom a baját Ágostnak, kibékülés és szövetkezés helyett.

A svéd sereg dél felé vette útját, mivel Ágost Krakkóban szervezett sereget Károly ellen.

Károly csak a kétharmad utat tehette meg Varsó és Krakkó között, mert Ágost Kliszównál várta 14 ezer szásszal és 6 ezer lengyel lovassal 1702. július 18-án.

A két sereg már szemben állt egymással, amikor összeült a svéd tábornoki tanács a haditervet megbeszélendő.

A tábornokok amellett voltak, hogy mivel ők csak 11 ezren vannak az ellenség 20 ezer emberével szemben, célirányos lenne bevárni a Pomerániából közeledő 12 ezer főnyi svéd haderőt.

– Akkor viszont azt kockáztatjuk, hogy Ágost veszi kezébe a kezdeményezést. Ha pedig elmozdul a mostani hadállásából, valóban érvényesítheti létszámbeli fölényét - mondta a király. − A szász csapatok mögött ott vannak a Nida patak süppedékes kiöntései. Igaz, hogy ez hátulról védi őket, viszont, ha mi támadunk, akkor nincs hova hátrálniuk. De nem ezzel fogjuk kezdeni, hanem a leggyöngébb ponton. Lovasságunk megrohanja a lengyel szárnyat, bekeríti és megsemmisíti.

– Többszörös túlerőben vannak, felség − jegyezte meg a lovasok főparancsnoka.

– Számbelileg igen. Mivel azonban ez csak afféle nemesi gyülevész had, a mi lovasságunk annyira megzavarja, sőt megrettenti őket, hogy boldogok lesznek, ha netán kiszabadulnak a gyűrűből.

Károly nem magyarázott tovább, mindenki értette, mire gondol. Főleg a lovasság főparancsnoka. Neki meg az alárendeltjeinek mindig kétszer annyi tennivalójuk volt kiképzéskor, mint a gyalogosokat vezénylő tiszteknek. Azoknak csak a legénységet kellett fegyelemre és a harc fortélyaira tanítani, nekik a lovakat is.

– Amikor pedig a lengyelek meginogtak − folytatta a király −, és elfogta őket a pánik, nem töltjük kaszabolásukkal a drága időt, mert közben a szászok rádöbbenhetnek, hogy ha ez a szárny meginog, ők is veszélybe kerülnek, és támadásra lendülnek. Mi ezt megelőzzük: hagyjuk a lengyeleket futni. Azok meg sem állnak, amíg a lovuk ki nem dől alóluk, lovasságunk pedig rendezi sorait, és oldalba támadja a szászokat. Addigra már gyalogságunk is odaér, és közös erővel nekiszorítjuk a szász sereget a Nidának és a mögötte elterülő mocsárnak. Vagy meghátrálnak, és ott pusztulnak, vagy harcolnak, és akkor megsemmisítjük őket. Ez a haditerv. Kíván-e valaki szólni?

– Engedjen meg egy kérdést felséged − jelentkezett az egyik tábornok. Károly bólintott,− a tábornok folytatta: - Mi a teendő, ha a szászok idejekorán a lengyelek segítségére sietnek?

– Akkor egyszerre kell a lengyelek és a szászok ellen harcolnunk, de mindenképpen kierőszakolva az általam elmondottakat. Úgy kell az erőket megosztani, hogy a lengyelekre kevesebb, a szászokra jóval több erő jusson. Nem szabad elfelejteni, hogy azok katonák. Kapjon meg a lovasság előre minden részletparancsot, nehogy a csata hevében kelljen vesződnünk az átcsoportosítással. Akkor az már úgyszólván lehetetlen lesz, mivel hatalmas, fegyelmezetlen tömeg kavarog majd körülöttünk: hatezer lengyel lovas. Van még kérdés? Nincs. Akkor még egy utolsó parancs. Elhangzott, hogy kevesebben vagyunk, mint a velünk szemben állók. Ez igaz. Az emberek számát nem lehet megváltoztatni, változtassuk meg a tűzerőt, mégpedig a duplájára. A szászokra támadó lövészek, szuronyroham előtt, két-két golyót tegyenek a puska csövébe. Sortüzük, közvetlen közelből, olyan hatású lesz, mintha villám csapott volna az ellenséges vonalakra. Uraim! Mindenki teljesítse kötelességét!

1702. július 18-ról 19-re virradó éjszaka minden svéd katona a másnapi kiindulóállásban aludt. Amikor pedig 19-én hajnalban megjelent az első derengés az ég alján, és a rózsaszínben játszó szürkeségben csak gomolygó füstfelhőknek tetszettek a fák, a bokrok meg az emberek, megmozdult a svéd tábor. Mire pedig teljesen kivilágosodott, a lázas előkészület nyomta rá a bélyegét.

Odaát is mozgásban volt minden. Károly és néhány főtisztje messzelátón keresztül a lengyel lovasságot figyelte.

Minden úgy történt, ahogy a király elképzelte. A szászok nem keveredtek a lengyelekkel. A szász lovasság a túlsó, a lengyel lovasság az innenső szárnyon gyülekezett.

– Az egész tüzérséget! − mondta a király, le sem véve szeméről a látcsövet. Az egyik tábornok intett, és várakozó lovas futára máris vágtatott a tüzérség parancsnokához. Nem kellett sok magyarázat, mindenki értette, mit akar a király. Akármelyik seregnél nem értettek volna ennyiből.

Az volt a parancs, hogy a csapatokhoz beosztott valamennyi ágyút össze kell gyűjteni és úgy felállítani, hogy a svéd lovasrohamot a lengyel lovasságra irányított össztűz előzze meg.

Mire a svéd lovasság oszlopai felsorakoztak, hogy a haditervnek megfelelően megközelítsék, majd megrohanják a hatezer lengyel lovas nemest, addigra a tüzérség is elkészült. Valamennyi ágyú csöve a lengyelekre irányozva, megtöltve, mellettük lassan parázsló kanóccal a tüzérek, várva a tűzparancsot.

A szokványos megoldás az lett volna, hogy a lovasok támadását megelőzi a tüzérségi előkészítés. Mivel azonban Károly mindent egy lapra tett fel, ezt a lapot jól akarta kijátszani.

Jelt adott a lovasok támadására, de a tüzérség csak akkor kapott tűzparancsot, amikor a lovasezredek már a lengyelek közelébe értek. Így a hatás megsokszorozódott. Pedig amúgy is lenyűgözőnek bizonyult.

A lengyel lovasság kisebb-nagyobb csoportokban várakozott, azt figyelve, mire készülnek a svédek, részben királyuk parancsát várva. Minden lengyel nemes jól megülte a lovat, méghozzá a saját lovát, amelyen táborba vonult. Otthon érezte magát a nyeregben, akárcsak a mai autótulajdonos a gépkocsija volánjánál. Értett is a lovához többnyire annyit, mint a mai úrvezető a sajátjához, amelynek javítását és szervizét nem maga végzi. A lovat is a lovász csutakolta, az istállóban robotoló jobbágy abrakoltatta, és az udvarház kovácsa patkolta. A kardforgatáshoz persze értett a lengyel nemes, hiszen gyerekkora óta mást se igen tanult, mint azt. Becsületbeli ügyeit is többnyire kardpárbajban intézte le, és a gyakori belvillongások is úgy zajlottak le, hogy lóval és karddal rontottak egymásnak a különféle párton állók. Elszántságban most sem volt hiány: majd megmutatják ők ezeknek a betolakodó nyomorult idegeneknek, hogy hol lakik az úristen! És akkor elkezdődött a lovas parádé.

A király felvillantotta kardját, felharsant a kürt, és feldübörgött a föld. Megindult a svéd lovasság a lengyelek felé. De hogyan! Először lépésben haladtak előre a tömör és szabályos téglalapokat kirajzoló lovasoszlopok, aztán - mintegy gombnyomásra − valamennyien egyszerre ügetésbe kezdtek, nem sokkal ezután hullámzani kezdett a még mindig szabályos négyszögekben haladó ember− és lófejek tömege, és vágtában közeledtek. És akkor valóságos csoda történt.

A vágtató oszlopok egyre távolodtak egymástól, majd azok a sorok is, amelyek az oszlopokat képezték, és óriási legyezőt kirajzolva közeledtek a lengyelek felé. Azok, mintha csak valami lovasiskola szemlélői lennének − maguk is lovasok lévén, még ha amatőrök is −, gyönyörködve bámulták a svéd lovasságnak ezt a bravúrját. És csak az ágyúdörgés, a soraik közé zúduló lövedékek ébresztették rá őket, hogy elkezdődött a csata, és éppen ők azok, akiknek szembe kell szállniuk elsőnek a svédek rohamával. Azok már a nyakukon is voltak.

A „legyező” széthúzódott, „lapjai” soraik közé nyomultak, majd − legalábbis a lengyelek ilyet még nem láttak - valami egészen valószínűtlen dolog következett.

Miközben a lengyelek között forgolódó svéd lovasok szúrták, vágták, lóról leráncigálták, nyeregből kiemelték azokat, akik közvetlen közelükben voltak, addig a legyező szárnya hosszú, egyenes, hármas sorrá formálódott, és mint valami végtelen hosszú kocsiküllő fordult a lengyelek felé, hagy aztán ívvé alakuljon, és körbezárja az egész szárnyat.

Iszonyú zűrzavar keletkezett a lengyel lovasok között. A lovak jó része már a tüzérségi sortűz hatására megbokrosodott, sok közülük páni félelmében levetette vagy magával ragadta gazdáját. Míg a harci mén, vagyis a katonaló már a gyakorlatozás során hozzászokik a csatazajhoz, sőt megtanulja a kürtjeleket is, addig a békés élethez idomult hátas úgy viselkedik, mint a kiképzetlen katona, ha hirtelenében tűzbe kerül. Ha ráadásul a többi lótól úgyszólván mozdulni sem bír, éppen olyan pánikba esik, mint az ember, amikor kiderül, hogy ég a színház, és a többiektől nem lehet a kijárathoz vergődni.

Nem is harc folyt már itt, hanem valami groteszk, véres tánc. Károly már-már megadta a jelet, hogy hagyják sorsukra a svéd lovasság gyűrűjében vergődő lengyel tömeget, amikor újra feldübörgött a föld. Ezúttal a szász lovasság patái alatt. Ha a lengyelek abban a helyzetben lettek volna, hogy bárhova is figyeljenek, tapasztalhatták volna, hogy nemcsak a svédek értenek a lovasiskolázáshoz. Vagyis leckét vehettek volna abból, mi is a korszerű lovas harcászat.

A szászok nem teketóriáztak sokat: viharos erővel zúdultak a lengyeleket aprító svéd lovasokra, és villámgyors manőverrel átkarolták őket. Ez volt aztán a rókafogta csuka esete! De a svédek számítottak erre; eleve felkészültek a szász támadás kivédésére. És ha egyáltalán volt csodálnivaló a svéd lovasság manőverein, azon minden bizonnyal volt, ami ezután következett.

Kürtszó harsant. Több kürtös fújta tüdeje szakadtából, hogy áthallatsszék kardok csattogásán, patkók dübörgésén, lovak nyerítésén, emberek rikoltozásán, sebesültek jajgatásán, haldoklók hörgésén, lovak közé zuhant lovasok kétségbeesett kiáltozásain. És ott, abban a pokoli gabalyodásban, ahol lovak, emberek, kardok, egyenruhák kavarogtak a felvert portól még áttekinthetetlenebb boszorkánytáncban, egyszerre csak minden átrendeződött. Magasból lehetett volna látni, hogy a szászok támadását jelző kürtjelek után a zűrzavart majdhogynem rend váltotta fel. Mire a szászok odaértek, már minden négy svédből három − hátát a lengyelekkel továbbra is közelharcot vívó negyediknek vetve − szembefordult velük, és harcra készen fogadta a rohamot.

Mivel azt nem akadályozhatták meg, hogy a szászok bekerítsék őket, nem maradt más hátra, mint az ember ember elleni harc, legalábbis egy ideig, addig, amíg egy előre begyakorolt, ilyen helyzetre alkalmazott manőver segítségével nem sikerült áttörni és kisiklani a szászok gyűrűjéből.

A lengyelek, akik csak arra áhítoztak, hogy kikecmeregjenek ebből a pokolból, még segítettek is a svédeknek, mert az általuk nyitott résen lávaként ömlöttek ki, és fejvesztett menekülésükkel megakadályozták az ellenmanőverre készülő szászokat, hogy újra bezárják a kört.

Miközben a lengyel szárnyon lélegzetvételnyi szünet nélkül folyt az öldöklés, a svéd gyalogság töltött puskával, feltűzött szuronnyal várta a parancsot a támadásra. Mivel azonban az nem érkezett meg, tekintve, hogy a svéd lovasság is válságos helyzetbe került, lábhoz tett fegyverrel várakoztak. Nem úgy a szászok.

Azt hivén, hogy a csata lényegében eldőlt, hogy a svéd lovasság az ő lovasságuk kelepcéjébe került, megindultak a szárny felé, hogy kivegyék a részüket a svédek megsemmisítéséből. Hanem akkor már a svéd arcvonal is megmozdult és a rendezetlenül a lovasok szárnya felé özönlő szászokra zúdította a dupla golyós sortüzet, persze közvetlen közelből, ahogy ez már Károly katonáinál szokásos volt, hogy aztán azonnal a szuronyroham kövesse a golyózáport.

Közben a svéd lovasság is kiszabadult a szászok szorításából, és óriási félkört leírva bekerítette az egymással viaskodó gyalogságot. Ettől kezdve aztán már a svéd gyalogság és lovasság együttes erővel szorította a szászokat a Nida felé. Azok pedig − egyebet már nem tehettek − az életükért harcoltak.

Órákig tartó öldöklés következett, amelynek során a szász sereg teljesen felőrlődött.

Károly tűvé tette az egész csatateret: Ágostot kereste. Érthető: szerette volna foglyul ejteni, de a lengyel király még időben megneszelte, hogy a csata rá nézve végzetes fordulatot vett, és elmenekült.

Károly, mivel a lova meg-megbotlott, leszállt róla, nehogy szegény állat a fáradtságtól kidőljön alóla, úgy ballagott a sátra felé. Gondolataiból arra ocsúdott fel, hogy valaki megszólal közvetlen közelében:

– Köszöntöm felségedet nagyszerű győzelme alkalmából!

Mintha valami kísértetet látott volna: véres csaták kísértetét. Azt ki lehetett venni, hogy svéd tiszti egyenruha van rajta, mert itt-ott kilátszott az egyenruha kékje a vér vöröséből. De az arca, a keze, a csizmája, a nadrágja egy merő vér.

– Mi történt veled? Megsebesültél? − kérdezte a király.

– Azt hiszem, kutya bajom, felség.

– Akkor mitől vagy csurom vér?

– Elcsúsztam, és a halottak közé zuhantam. Amíg ki tudtam vergődni közülük, egy kicsit összemaszatolódtam, felség.

− Annyira, fiam − mondta Károly −, hogy azt se tudom, ki vagy.

− Haakon vagyok, a cár futára, felség.

− Nahát, most, hogy mondod, a szemedről valóban megismerlek. Szóval átestél a tűzkeresztségen. Sok szászt levágtál?

– Csak amennyit muszáj volt, felség, hogy ne ők vágjanak le engem. Az igazat megvallva, nem vagyok én igazán jó katona, pedig igyekszem. De ha még sokáig szolgálom felségedet, biztosan azzá válok. Micsoda nagyszerű haditett volt! De, engedelmével, felség, megyek, megkeresem az alakulatomat és rendbe teszem magam.

– Rád fér, eriggy csak − bólintott Károly. De mindjárt mást gondolt. − Várj egy kicsit: meg akarlak mutatni Piper kancellárnak.

– De, felség, olyan lehetek, mint egy madárijesztő.

– Éppen azért, fiam. Gyere csak.

– Nos, kancellár úr − mondta a király az ott várakozó Pipernek −, bemutatom önnek a kliszówi ütközet egyik hősét. − És maga elé tolta Haakont.

Piper megborzadt.

– Ez az ember még él, amikor ennyi vért vesztett?

– Inkább másnak a vérét itatta fel, kancellár! Mindegy. A fontos az, hogy becsülettel végigverekedte a csatát.

– Felségedet és Svédországot szolgálom − mondta Haakon, és tisztelgett.

– Ki ez az ember? Olyan ismerős a hangja − kérdezte Piper.

– Elég ellenszenves neve van, akárcsak egy moszkvai közös ismerősünknek.

– A cár futárja? Haakon ezredes? Nahát, soha meg nem ismertem volna!

– Elmehet, ezredes, lemoshatja magáról a szászok vérét.

– Amit kellett, azt meg éppen az ő vérükkel mosta le magáról, így van, kancellár? − Amikor Haakon elhagyta a sátrat, hozzátette: − Nem fogja elhinni, de még csak nem is dicsekedett a harci tetteivel, amikor megkérdeztem róla. Mi a véleménye?

– Vagy valóban ártatlan, felség, vagy minden hájjal megkent, ravasz róka.

– Micsoda bizalmatlan ember! De rendben van. Legyen-úgy, ahogy ön kívánja. Alkalmat teremtek rá, hogy állandóan szemmel tarthassa. Ideveszem magam mellé, afféle hadvezéri írnoknak.

– Felség! − kiáltotta Piper gróf, és hangjából leplezetlen felháborodás és helytelenítés hallatszott.

A király nevetett.

– Nagyon sajnálom, gróf. Ez katonai ügy, ebbe a civileknek nincs beleszólásuk; csak a katonákra tartozik, szűkebb értelemben a katonák legfőbb parancsnokára, XII. Károly svéd királyra. Nincs apelláta.

A király leheveredett a sátor sarkában, a földre dobott medvebőrre.

– Kérem, kancellár, mondja meg a segédtisztemnek, hogy engedélyezem a szász halottak holmijának összeszedését. Első osztályú hadifelszerelés, a katonák megérdemlik, derekasan harcoltak.

– Nem vitte Ágost magával a hadipénztárat?

– Bár olyan biztos lennék benne, hogy még ebben az évben két vállra fektetem Ágostot is, Pétert is, mint amilyen biztos voltam benne, hogy ez lesz az első kérdése. Elcsíptük, kancellár, megkapja.

Amikor Péter cár megismerte a kliszówi csata történetét, felsóhajtott:

– Sokért nem adnám, ha már itt lenne az a fickó, és útbaigazítana.

– De hát, felség − jegyezte meg Mensikov −, egyelőre minden jól megy. Mialatt Károly Lengyelországban győz, addig a Baltikumban Péter cár nyer. A miénk már Nöteburg, amit felséged igen találóan Schlüsselburgnak nevezett el. Valóban Schlüssel az a vár, a Finn-öbölhöz vezető út kulcsa. Már csak Nyeskans erőd elfoglalása van hátra, és ha isten is úgy akarja, jövőre az is sikerül.

– Ebben igazad van, Mensikov. És nekem csak örülnöm kellene, hogy Károly délnek tart, és egyre távolodik tőlünk. Csakhogy közben folytonosan győz. Látod. A szerencsétlen Ágostnak egy árva katonája sem maradt, halomszám öldösték le a svédek Kliszównál. Márpedig, barátocskám, ennek az lesz a vége, hogy elfogynak az összes ellenségei délen. És akkor mit csinál? Északra jön, hogy visszavegyen tőlünk mindent, amit elhódítottunk. És muszáj megvernünk, Mensikov, galambocskám, mert különben … − És a cár tenyere élét végighúzta a torkán, és ezt mondta: − Nyissz.