13.

Billie az ebédlőben ült, Char mellett, és miközben a kávéját szürcsölgette, figyelte a lassan beszállingózó többieket. A szemük alatt sötét karikák éktelenkedtek, az arcuk sápadt volt, és minden mozdulatukból áradt az idegesség. Valamennyiükön látszott, hasonlóképpen érezhetik magukat, mint a lány.

Billie félelemtől és dühtől remegve ébredt. Annyira erősen érezte a királynő üzenetet, mintha valóban a közvetlen közeléből szólította volna meg. Semmi új adathoz nem sikerült hozzájutnia, de száz százalékig biztos volt benne, hogy a fődög valóban azon a bolygón van, amit a terv szerint másnap el kell érniük. A látomás intenzitása bizonyította, hogy szó sem lehet tévedésről.

Billie felriadt álmából, és utána már képtelen volt elaludni. Hallotta, hogy az ő szobája mellett lévő kabinban alvó Char valamikor hajnaltájban felsikított. Féltő tekintettel a barátnőjére nézett, de a hadnagynőn látszott, már túltette magát a rettenetes éjszakai élményen. Már jó ideje itt üldögéltek, és miközben a többiek érkezésére vártak, megpróbáltak beszélgetni, hogy kiűzzék a fejükből a rettenetes gondolatokat.

Wilks érkezett meg utoljára. Kipihentnek tűnt, és Billie irigyelni kezdte, hogy ő nem tartozik az álmodok közé.

Ripley az egyik asztalnak támaszkodott, és összefűzte a mellén a karjait. Miután Wilks is elhelyezkedett, beszélni kezdett.

– Jó reggelt. Azt hiszem, egyikünk sem aludt valami jól. Felesleges elmagyaráznom, miért. Szeretném, ha elmondanák, sikerült-e valami új ínformációhoz jutniuk. Mit álmodtak?

– Ez az a bolygó – mondta Billie, és a többiek helyeslően bólintottak.

– Holtbiztos – mondta Carvey.

– Jó tudni – felelte Ripley. – Adcox, eddig maga volt az egyetlen, aki látta a helyet…

– Igen, most is láttam – mondta Char fásult hangon. – Az anyakirálynő fészke egy tó, vagy egy mocsár közepén van. Azt nem tudom pontosan, hogy hol. Valami meleg vidéken. A fészek kerek építmény, olyan, mint egy kupola… Vagy legalábbis egy része kupolához hasonlít. Ez a dög sokkal erősebb minden földi élőlénynél!

Dunston helyeslően bólintott.

– Sokkal erősebb a teste, és nagyobbak a szellemi képességei is – mondta. – Ráadásul egy egész légiónyi idegen nyüzsög körülötte.

Ripley felsóhajtott.

– Igen, pontosan ettől féltem. Egyikük sem tudná megmondani, a bolygó melyik részén van az a hely?

Dr. Jones megköszörülte a torkát.

– A planéta legforróbb részén lakik. Én ugyan nem láttam a fészek formáját, de azt tudom, hogy sekély víz veszi körül, és olyan helyen van, ahol a legkevésbé ingadozik a hőmérséklet.

– Jól van – mondta Ripley. – Ez nagyon jó. Mi van még?

Mindenki mély hallgatásba burkolózott. Billie végignézett az arcokon. Brewster egy pillanatra elkapta a tekintetét, mire a lány erőtlenül elmosolyodott. Billie kíváncsi lett, vajon a fiúra milyen hatással lehettek az álmok. Brewster és Carvey meg sem szólalt, Falk pedig kifejezéstelen arccal meredt a kezeire. Moto és Tully Billie-hez hasonlóan körbenézett, és mindketten arra vártak, hogy valaki végre megszólaljon.

Végül Wilks törte meg a feszült csendet. Felállt, és beszélni kezdett.

– Már elég közel kerültünk a bolygóhoz, hogy megvizsgálhassuk, és megállapíthassuk, melyik típushoz tartozik. Talán már a melegebb helyeket is meg tudjuk találni rajta. Tully, utánanéznél a dolognak?

A nő bólintott, és felemelte a kávéscsészéjét.

– Rendben van – mondta Ripley. – Tudom, elég fárasztó éjszakájuk volt, de mivel holnap megérkezünk, még van néhány feladatunk. McQuade és én reggeli után megbütyköljük a rakodógépeket, és nem ártana, ha egy páran a segítségünkre lennének. Fél óra múlva a raktárnál találkozunk.

Ezzel a megbeszélés hivatalos része véget ért. Billie nem volt éhes, de azért az élelmiszer automata elé lépett, és végigböngészte a kínálatot. Abban reménykedett, ha eszik valamit, talán sikerül végre teljesen felébrednie

Végül megnyomott néhány gombot, és tojást meg kenyeret kért.

– Tegyük fel, hogy sikerül a hajóra terelnünk – lépett mellé Char –, és visszaszállítjuk a Földre… Mi lesz azután?

– Nem tudom – felelte Billie –, de azt hiszem, ezen ráérünk majd akkor tűnődni, ha már ott leszünk.

Char idegesen az ajkába harapott, de nem mondott semmit.

Közben az automata nyílásában megjelent a légmentesen lezárt élelemcsomag. Billie leült az egyik asztal mellé, és miközben a tojásrántottának látszó forró förmedvényt rágcsálta, elgondolkozott Char kérdésén. Tényleg, mi lesz azután? Mivel fogják kiirtani az idegeneket? Ezzel eddig valóban nem törődött senki.

Ripleyt meglepte McQuade kérdése.

– Orona bombáival – mondta. – Nyilvánvaló, nem? Még mind a helyén van, egyet sem robbantottak fel.

McQuade megvonta a vállát. – Én még soha semmiféle Oronáról sem hallottam.

Még csak ők ketten voltak a raktárszinten, de tudták, a többiek is hamarosan megérkeznek. Nekiláttak a munkának. A Kurtz két szkafanderszerű rakodógépét akarták szétszedni, hogy négy kisebb, könnyebb, de még így is elég védelmet biztosító testpáncélt fabrikáljanak belőlük.

Ripley letette a csavarkulcsát, és McQuade-re nézett.

– Orona a kormány egyik tudósa volt. Ő dolgozta ki a megszállt területek nukleáris bombákkal történő megtisztításának tervét. Létrehozták a rendszert, de mielőtt nekiláthattak volna a takarításnak, Orona meghalt.

– Miért nem nyomta meg másvalaki azt a bizonyos gombot?

– Talán közbejött valami műszaki hiba, amit egyedül csak ő tudott volna elhárítani. Vagy az is lehet, hogy mikor elérkezett az ideje, mindenki berezelt, és a végén nem akadt senki, aki beindította volna a folyamatot. Vagy lehet, hogy mire rákerült volna a sor, már senki sem maradt életben azok közül, akik tehettek volna valamit.

McQuade felhorkant.

– Ezért tartunk most itt, százados – mondta Ripley. Felemelte a csavarkulcsot, és folytatta a munkát.

– Hol hallott maga erről az Oronáról, meg a bombáiról? – kérdezte McQuade.

Ripley leemelte a gépről az egyik mechanikus kart, és a padlóra fektette.

– Ez köztudott. Vagyis, eddig azt hittem, hogy az.

– Aha. Lehet, hogy, a hadsereg eddig is tudott erről, de én például most hallok róla először…

Ripley komoran elmosolyodott.

– Ilyenek a katonák. Lényegében az egész olyan fickókból áll, akiknek az a legfontosabb dolguk, hogy megakadályozzák, hogy valaki kifürkészhesse az úgynevezett titkaikat. Úgy hordják össze és őrzik a jelentéktelen, apró kis információmorzsákat, mintha megannyi gyémánt lenne, de ha valaki megsejt valamit, már rögtön elkezdenek ködösíteni meg vagdalkozni. Hülyék gyülekezete! – A nő hirtelen rádöbbent, hogy éppen egy katonatiszt előtt szidja a sereget. – Ne haragudjon, nem akartam megsérteni, nem magara értettem.

– Semmi baj. Egyetértek magával. A tengerészgyalogság szervezési hibák miatt már a krízis kezdetén sem szállhatott szembe hatékonyan az idegenekkel. A tábornokfalka csak kapkodott, rohangászott, parancsokat osztogatott, de tulajdonképpen semmit sem értek el az egész fontoskodásukkal. Ezért is vagyok most itt.

Folytatták a munkájukat. Ripley egyre jobban megkedvelte McQuade-et. Többek között az is tetszett neki, hogy a férfi ugyanúgy végzett el minden feladatot, mint a rakodógépek szétszerelését: tudta mit csinál, és gyorsan, hatékonyan dolgozott. Ripley úgy látta, ha így haladnak, mire a többiek egyáltalán előkerülnek, már majdnem készen lesznek a munkával.

Ripley furcsának találta, hogy McQuade nem tud a bombákról, és megpróbált visszaemlékezni rá, ő mikor és hol is hallott egyáltalán Orona tervéről. Igen, valamikor az LV-426-ra tett második utazása után, de még a Gateway-re érkezése előtt beszélt neki róla valaki… De ki?

Közben megérkezett Brewster, Carvey, Adcox és Billie.

McQuade kérdően Ripleyre nézett.

– Csak rajta, irányítsa őket – mondta nő. – Ők valódi, használható tengerészgyalogosok.

A százados kiadta a parancsait. Billie a padlón ülve szétválogatta a különböző méretű csavarokat és szegecseket, a három katona pedig nekiesett a második rakodógép szétszerelésének.

Érdekes, gondolta Ripley, McQuade engedélyt kért tőlem, hogy kiadhassa az utasításait…

Tudta, hogy a csapat minden tagja őt tekinti parancsnoknak, de valahogy mégis furcsa volt, hogy ez mindegyikük számára ilyen természetes.

Ripley folytatta a munkáját, és elhatározta, alkalom adtán a többiektől is megkérdezi, mit tudnak, vagyis tudnak-e egyáltalán valamit Oronáról meg a bombákról.

Wilks áthajolt Tully válla fölött, és leolvasta a monitorról a bolygóra vonatkozó információkat.

– Belélegezhető atmoszférája van – mondta a nő –, habár lehetne jobb is. A levegőnek alacsony az oxigéntartalma, viszont annál több benne szennyeződés.

– Lehetne rosszabb is – felelte Wilks. – Kibaszott nehéz lenne ilyen forróságban szkafanderben kóficolni odalent.

– A felszín legalább nyolcvan százaléka víz. Hatalmas óceánok, meg rengeteg tó… Kellemetlen. A víz ihatatlan; tele van mindenfélemocsokkal, valószínűleg nyüzsögnek benne a rovarok, meg a hasonlók.

Wilks közelebb hajolt. A bolygó gravitációja majdnem fél G-vel volt magasabb, mint a Földé. Még jó, hogy a csapat tagjai ilyen jó fizikai állapotban vannak.

– Szóval ne igyunk vizet, ne lélegezzünk?

– Hmm?

– Semmi, csak eszembe jutott egy régi vicc. Mi van még? Időjárás, növények, állatok…

– Eléggé szeles hely – mondta Tully. – Legalábbis a hegyvidékeken. Nem lesz könnyű a landolás. A növények valószínűleg jól bírják a hőséget, és lehet, hogy éppen a levegőben keringő, meg a vízben úszkáló mérgekből táplálkoznak. A nap fénye csak itt-ott képes áthatolni a vastag ködrétegen. Biztos vannak állatok is, bár a szenzorok eddig még egyet sem fedeztek fel.

Wilks ezt természetesnek találta. Azok a mocskos szörnyek minden ehető élőlényt felfaltak maguk körül. Tudta, a helyzet rosszabb is lehetne, de persze így sem lesz könnyű dolguk. Egy forró, nedves, párás, mérgekkel átitatott helyre kell leszállniuk, ahol még a legénység legerősebb tagját is kifárasztja a futás. Ilyen körülmények között, a saját otthonában kell majd legyőzniük a királynők királynőjét, az idegen főkurvát. Óriási.

Na nem baj, a tengerészgyalogosok erősek, – szívósak, zordak, és obszcének. Sikerülni fog. Sikerülnie kell!

– Oké – mondta –, próbáld megkeresni, hol van a legmelegebb. Holnap oda fogunk leszállni.

– Wilks a falnak támasztotta a hátát, és tűnődve figyelte, ahogy Tully megpróbálja kibányászni az információkat a gépekből. Az anyakirálynő biztos nagyon csinos kis palotát építtetett magának, és annyira jól érzi magát benne, hogy ónként nem is akarja majd elhagyni.

Nem lenne valami jó éppen ezen a bolygón meghalni, gondolta Wilks, és mint már annyiszor életében, most is úgy érezte, ez a bevetés lesz számára az utolsó. Az univerzum mindenki számára kiadagolja a szerencsét és Wilks biztos volt benne, hogy ő már rég, az utolsó cseppig elhasználta a sajátját.

Jól van. A francba az egésszel. Ha elérkezik az idő, mindenkinek el kell mennie. Wilks tudta, ha most még nem is, de hamarosan rákerül a sor.