3.

Ripley megdörzsölte a halántékát, és elfintorodott.

– Valami baj van? – kérdezte Wilks suttogva, mert nem akarta megzavarni a néhány méterre tőlük, a konzol előtt ülő nő munkáját.

– Fáj a fejem – felelte Ripley. – Mostanában egyre többször előfordul.

Abbahagyta a masszírozást, és körbenézett a szűk kis szobában. A falakat díszítő ízléses festmények és képek valahogy nagyon nem illettek össze az olcsó, beépített bútorokkal.

A technikus, Leslie Elliot hajlandó volt segíteni nekik, és feláldozta az ebédszünetét, hogy kikeresse a gépből az őket érdeklő információkat. Most a szobájában ültek, és figyelték, ahogy dolgozik. Leslie csinos nő volt: a teste izmos, vörösesbarna haját pici tincsekbe fonva hordta, és szinte mindig mosolygott. Ripley eltűnődött, vajon milyen kapcsolatban lehet Wilks-szel…

– Talán orvoshoz kellene menned – szólalt meg Wilks.

Ripley kérdő tekintettel a férfira nézett.

– A fejfájásod miatt – magyarázta Wilks.

– Ó, persze! De nem. Már jól vagyok. Sohasem szerettem az orvosokat. A legtöbb probléma magától elmúlik.

Wilks még mondani akart valamit, de Leslie hirtelen hátrafordult, és rájuk vigyorgott.

– Sokba fog ez neked kerülni, őrmester -mondta Wilksnek.

– Oké, ha találtál valamit, állom a számlát.

Leslie szája még szélesebb mosolyra húzódott.

– Hogy találtam-e valamit? Egy egész aranybányát! Csak helyesen kell feltennünk a kérdéseket, és máris mindenre választ kapunk. Várj egy percet! Valahová be kell raktároznom ezeket az adatokat. Olyan helyre, ahol mi mindig hozzáférhetünk, de senki sem fog véletlenül rájuk bukkanni.

Ripley Wilksre mosolygott.

– Oké, elismerem, mégsem vagy teljesen őrült – mondta a férfi elismerően.

Ripley és Wilks a nő lakása felé igyekeztek. A konzervlevegő áporodott bűzéhez ezen a folyosón még valami fémes, szinte ízlelhető mellékszag is keveredett.

Wilks azon gondolkodott, amit néhány perccel azelőtt Leslie-től hallottak.

– Úgy látom, csak néhány álmodó tartozik a lineáris agyúak közé – mondta Leslie, miközben a billentyűket nyomkodta. – Inkább a matekosok, és a balagy típusúak vannak többségben. Hozzád hasonló fickók, őrmester, akiknek nem sok fantáziájuk van.

– Kapd be!

– A tiédet szívesen. Hmm… Különben az ilyen lineárisok sokkal jobban fel tudnának térképezni egy adott ismeretlen területet… Ha már tegnap elárulod, hogy pontosan mit kerestek, most megtakaríthattatok volna egy kis időt.

– Tulajdonképpen még magunk sem tudjuk, mire van szükségünk – felelte Ripley. – Menet közben fog kiderülni. Rögtönzünk.

A lényeg mégis az volt, hogy megtudták azoknak a nevét, akik képesek voltak meglehetősen jól elmondani, milyen volt az idegenek bolygója, amit álmukban láttak. Összesen hat ilyen ember volt. A részletek ugyan elég homályosak maradtak, de Leslie-nek rendelkezésére állt az ismert naprendszerek térképe, és ez alapján ki tudtak választani néhány olyan planétát, amire illett a leírás. Ripley szerint ha sikerül beszélniük azzal a hat bizonyos álmodóval, pontosabb információkhoz juthatnak, és jobban behatárolhatják a helyet.

Ez a telepatikus-empatikus izé eléggé bizonytalan nyomnak tűnt, de mivel más nem volt, ezen kellett elindulniuk. Wilks egyre jobban bízott a dologban, hiszen már eddig is jóval több eredményt értek el, mint amire számított. Mindinkább hajlott rá, hogy megkeressék az idegenek otthonát.

– Arra gondoltam, hogy oda kéne mennünk, és az egész francos bolygót szét kéne robbantanunk – mondta. – Egy jó kis szőnyegbombázással megszórjuk őket atombombákkal. Az aztán simára törölné az egész felszínt.

– És? – kérdezte Ripley. – Nem egyedül ott vannak, és a többi meghódított bolygón tovább szaporodnának.

– Igaz. De úgy tűnik, az a hely a szülőbolygójuk. Kíváncsi lennék, hány világot tettek eddig a magukévá… – Hirtelen az eszébe jutott valami, és elhallgatott.

– Mi van? – kérdezte Ripley.

– Semmi, csak… Néhány nappal azután, hogy Billie-vel idekerültünk, a bárban találkoztam egy Crane nevezetű vénemberrel. Katona volt, és annyira berúgott, hogy minden egyenruhásnak fizetni akart egy italt. Egyfolytában dumált. Be nem állt a szája, csak pofázott a dicsőséges napokról, a halott bajtársairól, meg ilyesmikről. Nem is nagyon fizettem oda rá, de egyszer csak az idegenekről kezdett beszélni. Háborús játékszereknek nevezte őket. Azt mondta, túlságosan is tökéletesek és elpusztíthatatlanuk ahhoz, hogy természetes eredetűek legyenek.

Ripley megfordult, és Wilksre nézett.

– Érdekes – mondta rövid tűnődés után. – Gyorsan szaporodnak, savas vérük van, bírják a vákuumot… Tényleg, mintha harcra tervezték volna őket!

Wilks bólintott.

– Igen, ezen érdemes elgondolkodni. Persze ez a föltételezés magával vonz egy-két kényelmetlen kérdést. Ki tervezte ezeket a kibaszott dögöket? Miért? Mit akartak elérni velük?

Közben Ripley szobája elé értek, és megálltak.

– Később megkereslek titeket – mondta Wilks. – Utána kell néznem egy pár dolognak.

Ripley becsukta maga mögött az ajtót és elgondolkodott Wilks elméletén. Háborús játékszerek? Miféle őrült faj lenne képes ilyen dögöket létrehozni? Milyen háborúra készítették fel őket? Érezte, a fejfájása visszatér.

Valaki kopogott az ajtaján.

– Szabad! – mondta Ripley.

Billie lépett be a szobába, és körbenézett. A lakás falait nem díszítették képek, és az egészből ugyanaz a praktikusság és gyakorlatiasság áradt, mint Ripleyből.

– Szia, Billie! – fordult hátra a nő. A konzol előtt ült, és nagyon megviseltnek látszott. – Találtál valamit?

– Igen. A nyilvántartásban szereplők közül tizennyolc személynek valamilyen kapcsolata volt a hadsereggel. Körülbelül kilencen harci kiképzést is kaptak. – Billie fáradtan az asztalnak támaszkodott.

– Jól van. Wilks barátnője talált nekünk egy-két ígéretesnek tűnő információt. Ezen a nyomon elindulhatunk. Még le kell ellenőriznünk néhány fickó adatait, aztán már mehetünk is. Minél előbb elindulunk az idegenek bolygójára, annál jobb…

Billie elmosolyodott. Ripley szavaiból végtelen magabiztosság áradt. Klassz lehet, ha valaki ennyire tudja, mit akar tenni.

– Árulj el valamit – kérte. – Hogy jutott az eszedbe ez az egész?

Ripley kihúzta magát, és látszott rajta, nem szívesen válaszol a kérdésre.

– Már mondtam, hogy volt egy lányom.

– Igen – bólintott Billie.

– Amandának hívták. Amikor a Nostromoval elindultunk, még nagyon kicsi volt. Megígértem neki, hogy a szünnapjára visszaérek. Nem sikerült…

Billie ismét bólintott. Ismerte a történetet. Ripley hosszú-hosszú éveket töltött mélyálomban. Még soha senki sem döntötte meg a rekordját. Csupán egy szerencsés véletlennek köszönhette, hogy megtalálták. Billie eltűnődött, és megpróbálta elképzelni, mit érezhetett Ripley, mikor megtudta, hogy a kislánya közben megöregedett, és meghalt. Rettenetes!

– A hajón, úton a Gateway felé egyfolytában a lányomon járt az eszem. Az egész élete eltelt, miközben én aludtam. Meg persze eszembe jutottak az álmok, amikben az a másik anya szerepelt. Az anya, aki vissza akarja kapni a gyermekeit. – Ripley megrázta a fejét, és keserűen elmosolyodott. – Furcsa párhuzam, mi? Én, és egy hatalmas lény. Mindenben különbözünk egymástól, de egyben mégis hasonlítunk. Mindketten ugyanarra vágyunk.

Billie félszegen megfogta Ripley kezét.

– Ne haragudj, hogy…

– Semmi baj. – Ripley elhúzta a kezét. – Különben nem volt semmiféle látomásom, ami megsúgta volna, mit tegyek. Egyszerűen csak arról van szó, hogy szerettem a lányomat, kimondhatatlanul hiányzik, és az egészről az a főszörny tehet. Ő vette el tőlem Amyt! – Dühtől szikrázó szemekkel Billie-re nézett. – Nem azért találtam ki ezt az egészet, hogy megmentsek valakit… Nem az emberiség iránti szeretet miatt akarok tenni valamit, hanem gyűlölöm azt a dögöt, meg az egész kibaszott fajtáját! Ki akarom irtani őket! Mind, az utolsó szálig! – Mély lélegzetet vett. – Erről ennyit. Sok dolgunk van.

Billie elgondolkodott. Vajon hány éves lehetett Ripley lánya? Talán éppen egyidős volt ezzel a másik Amy-vel? Volt valami közös Ripley-ben, benne és az idegenek anyakirály-nőjében: mindhárman vissza akartak kapni a gyermekeiket…

Nem, ez így nem igaz, gondolta Billie. Amy nem az én lányom, csak egy arc, amit a képernyőn láttam. Nem szabad úgy gondolnom rá, mintha bármi közöm lenne hozzá.

Billie Ripley mellé húzott egy széket, és leült. Az okokon később is ráér töprengeni. Ripleynek már megint igaza volt: rengeteg dolguk van. Két heti lézengés után nem volt rossz újra tenni valamit, aminek értelme és talán haszna is van. Semmit sem csinálni mindig rosszabb, mint bármit tenni.