11.

Ripley felhúzta a csizmáját, és hatalmasat ásított. Fáradtnak érezte magát, és még mindig kábult volt. Tudta, ha mozogni kezd hamar felfrissül. Tűnődve a kapszulákban alvó társaira nézett. Időnként jobb aludni, semmiről sem tudni, mint ébren felkelni és ébren lenni.

Felsóhajtott, felállt, a feje fölé emelte a karjait, majd lehajolt, és megérintette a lábujjait. Eszébe jutott egy régi vers. Valamikor régen tanulta, és lényegében már el is felejtette, de arra azért még emlékezett, hogy arról szólt, a koránkelő madár mindig előnyben van hétalvó társaival szemben.

A levegőellátás terv szerint beindult, és halkan duruzsolva a többi egység is működésbe lépett, de a helyiségben még olyan hideg volt, hogy Ripley lehelete kis ködfelhőként lebegett a szája és az orra előtt. Mire a többiek magukhoz térnek már melegebb lesz.

Azok a bizonyos koránkelő madarak melegvérű teremtmények lehettek…

Mélyen aludt, nem álmodott, és bár nem ébredt valami frissen, mégis készen állt arra, hogy nekilásson a munkájának. A terve, hogy az anyakirálynőt a Földre szállítsák – annak ellenére, hogy a részleteket még nem egészen sikerült kidolgoznia –, alapjában véve jó gondolatnak tűnt. Még fogalma sem volt róla, hogyan fogják a hajó fedélzetére terelni azt az átkozott dögöt. Azt biztosra vette, hogy szép szóval nem tudják majd rábírni, tartson velük, nem lesz elég szépen odaállni elé, és megszólítani: Bocsáss meg, főkurva, lennél olyan kedves felszállni a hajónkra? Mindegy, csak három nap múlva fogják elérni az anyakirálynő bolygóját. Ennyi idő éppen elég arra, hogy kiokoskodjanak valamit.

Ripley még a Gateway-en áttanulmányozta a Kurtz tervrajzát, de úgy gondolta, ha végigsétál rajta, és a gyakorlatban is lát mindent, talán támadhat valami ötlete, amit később felhasználhatnak a fődög fogságba ejtésénél. Kilépett a hideg folyosóra, és elindult, hogy végigjárja a hajót.

A Kurtz egy kétfunkciós szállítóhajó volt: ágy építették, hogy nemcsak a mélyűrben tudott haladni, hanem – mivel a burkolata elviselte a gravitációt, és megfelelő leszállóművekkel is ellátták – arra is képes volt, hogy leereszkedjen egy bolygó felszínére. A formája egy régimódi, vezérsíkokkal ellátott lövedékre emlékeztetett, és többé-kevésbé aerodinamikus volt. Ripley annak idején hasonló hajókon tanult meg repülni, és a pilótavizsgáját is egy majdnem ugyanilyen bárkán tett repüléssel szerezte meg.

A felső színt, ahol most Ripley állt, egy sor, különböző rendeltetésű helyiség volt, meg persze az egész hajón végigfutó főfolyosó is innen indult ki. A vezérlőterem az alvókapszulák helyiségétől balra volt, a legénységi kabinok pedig éppen vele szemben, egy mellékfolyosó mentén sorakoztak.

Ripley végigment a hálókörzet folyosóján. Mindegyik szobába felszereltek egy-egy vízcsapot, de a zuhanyzó – takarékossági okok miatt – közös volt. A fürdőszoba a sorban a legutolsó kabin, és a kis edzőterem között volt. A folyosó végén, az edzőterem után volt az orvosi szoba. Áttetsző plexiflex ajtaján át is látszott, elképesztően tiszta és steril helyiség. Ha egy kis szerencsénk van, erre egyikünknek sem lesz szüksége, gondolta Ripley.

A folyosó végén megfordult, és visszafelé indult. A zuhanyzóval szemben volt az a jókora raktárhelyiség, ahová felszállás előtt behordták a felszerelést, mellette pedig az ebédlő ajtaja nyílt. Ripley bekukkantott a tágas terembe, és az élelem gondolatára hangosan megkordult a gyomra. Végignézett a székeken és asztalokon. Ez a helyiség tanácsteremnek is kitűnően meg fog felelni.

Lassan becsukta az ajtót. Inkább megvárja, míg a többiek is felkelnek, és majd velük eszik valamit. Tovább ment, és hamarosan újra az alvókapszulák termének ajtaja előtt állt. Mindent összevetve, nem is volt olyan a rossz hajó. Egy kicsit ugyan nagyobb volt, mint amire szükségük lett volna, de persze ez nem fontos. A tolvajok különben sem lehetnek válogatósak: örüljenek, hogy sikerült megszerezni a zsákmányt.

Ripley megrázta a fejét. Akár sikerül végrehajtani a tervét, akár nem, mindenképpen bajban van.

Belépett a vezérlőterembe, elhaladt a húszegynéhány szék mellett, melyben a legénység tagjainak a hajó fel- és leszállásakor ülniük kell, majd bement az elkülönített pilótafülkébe. A villogó és pislákoló lámpák gyenge, hunyorgó fényénél gyorsan végigpillantott a kijelzőkön. Minden érték normális volt. Természetesen… Ha útközben valami probléma adódott volna, a hajó automatikája felébresztette volna a mélyálomban szendergő legénységet.

Ripley ellépett a konzolok előtt, és a keskeny csigalépcsőn leereszkedett az alsó fedélzetre. Átment a komputerszobán, a terepjáró tárolására használt hangáron, de közben alig nézett meg egy-két dolgot.

Megérkezett a raktárszektor dupla légzsilipe elé, és hirtelen felgyorsult a szívverése. Valójában a hajónak erre a részére volt kíváncsi. Itt lesz az anyakirálynő új otthona. Mély lélegzetet vett, kinyitotta a zsilipkapukat, és belepett.

Az óriási csarnok falait vastag, összefüggő karbonvakolat fedte, egyedül a világítótesteket védték dúracél rudakból öntött rácsok. A szürke, saválló bevonattól az egész raktár úgy nézett ki, hogy Ripley-nek egy gigászi vastagbél belseje jutott róla az eszébe. A vakolat száraz volt, mégis nedves fénnyel csillogott. A csarnokból két lépcsősor vezetett a felső fedélzetre: az egyik az alvókapszulák termébe, a másik pedig az ebédlőbe. Természetesen mindkét lépcsősor végén, a raktár mennyezetén egy-egy szupererős légzsilip zárta el az utat. Ripley elhatározta, mielőtt felveszik élő rakományukat, a biztonság kedvéért ezeket még meg is fogják erősíteni. A csarnok egyébként alkalmas volt az ember által termelt legmérgezőbb biokémiai és sugárzó hulladékok tárolására. A tervezői tudták, hogy normális esetben szilárd anyagokat, vagy folyadékkal teli hordókat fognak belepakolni, de lehetőség volt arra is, hogy a zsilipkapuk lezárása után, egy speciális adagolóegységen keresztül kívülről telepumpálják valami életveszélyes löttyel, és így egyetlen óriási, mérgező akváriummá változtassák az egész raktárt.

A hatalmas terem csendjét csak Ripley lélegzésének halk zaja törte meg. A nő körbenézett, és lassan bólintott. Úgy látta, a hely meg fog felelni az idegen főszukának. Ha úgy tartja kedve, akár meg is fenheti a karmait és a fogait az áttörhetetlen karbonvakolaton. Úgy fog itt csücsülni, akár egy bogár egy pohár alatt, és lesz ideje eltűnődni, milyen sorsot szántak neki. Hogy baszódna meg!

Ripley mindent látott, amire kíváncsi volt, és tudta, a legénység nemsokára felébred. Szeretett volna végre lezuhanyozni és enni valamit. Körbenézett, de ettől sem támadt semmilyen világrengető ötlete. Mindegy, talán a többiek közül valaki megálmodta, mit kell majd tenniük.

Visszament a komputerszobába. Ha közelebb kerülnek ahhoz a bizonyos bolygóhoz, talán erősebbek lesznek a látomások, és ez esetleg segít a pontosabb és részletesebb információk begyűjtésében. Lehet, hogy valaki egy álom után majd megtalálja a megoldást. Ez persze egyáltalán nem biztos, de hát magát az expedíciót sem bizonyított tények, hanem halvány sejtések, megérzések alapján indították el.

Ahogy a „hálóterem” felé tartva átment az egyre kellemesebb hőmérsékletű helyiségeken, Ripley elvigyorodott. Ha szépen, udvariasan megkérik, még az is megtörténhet, hogy maga az anyakirálynő fogja elárulni nekik, hogyan ejtsék csapdába. Ez sem lenne nagyobb őrültség, mint ez az egész vállalkozás.

Wilks halk nyögéseket, elfojtott morgásokat hallott. A legénység tagjai kikászálódtak az alvókapszulákból, felálltak, nyújtózkodtak, felöltöztek, és lassan visszatért beléjük az élet. Wilks néhányszor körbeforgatta a fejét, és megpróbálta kimasszírozni a görcsöt a vállaiból. Többször is előfordult már vele, hogy ennél rosszabbul ébredt fel a mélyálomból. Ennek ellenére nem érezte magát valami jól. Álmodott, és bár nem egészen emlékezett a részletekre, valahogy rossz kedve volt tőle.

– Jó reggelt, Wilks! – szólította meg Billie.

A lány Wilks elé állt. Sápadt volt, és beszéd közben szüntelenül az ujjait tekergette.

– Nem láttad Ripleyt?

Ahogy Billie-re nézett, Wilksnek hirtelen eszébe jutott az álom egy része. Nem is a látomás képei jelentek meg újra előtte, hanem inkább csak az érzés. Úgy rémlett neki, mintha álmában szexuális kapcsolatba került volna a lánnyal. Zavartan félrefordult.

– Nem, de remélem, már megfőzte a kávémat. – Wilks remélte, sikerült vidáman és könnyedén beszélnie.

Billie bólintott, és átsétált a zuhanyzóba.

Wilks felrángatta a csizmáit, és úgy döntött, inkább reggeli után fürdik meg. Óriásit ásított, majd követte az ebédlőbe igyekvő csoportot.

Ripley valóban megfőzte a kávét, sőt, még néhány élelemmel megrakott tálcát, meg pár evőeszközt is előkészített. Az egyik hosszú asztal mellett ülve várta a többieket, és közben a tányérján gőzölgő szürke okádmányt bökdöste a villájával.

Wilks öntött magának egy csésze kávét, megfogta az egyik tálcát – egy „sülthús” feliratú csomag volt rajta –, és leült Ripley asztalához.

– Hello. Korán keltél.

Ripley bólintott, és szórakozottan figyelte, ahogy Wilks feltépi a kajacsomag fóliáját, és a tálcájára borítja a sülthús illatú szürke szójaprotein masszát.

Wilks elfintorodott.

– Nem ártott volna, ha egy kis színezőanyagot is kevertek volna bele – jegyezte meg Ripley. – Jól aludtál?

– A körülményekhez képest igen. Csak kár, hogy nem volt mellettem egy kurva.

Ripley újra bólintott, és enni kezdett. Wilks látta rajta, nincs beszédes kedvében, ezért oldalra fordult, és a többieket kezdte figyelni.

McQuade-en látszott, elég rosszul ébredt, de Brewster ennek ellenére bosszantani kezdte.

– Buddhára, százados, hiszen maga úgy néz ki, mint egy nagy kupac szar! – ingerkedett, és Carvey-re nézett. – Köztudott, hogy az öregek már nagyon nehezen bírják az ilyen utazásokat.

McQuade jeges tekintettel végigmérte Brewstert.

– Sokkal szebb lennék, ha kipihentem volna magam, de sajnos a mellettem fekvő zöldfülűek szüntelen fitymacsattogtatásától alig tudtam aludni egy keveset.

Carvey elvigyorodott.

Brewsteren látszott, piszkosul töri a fejét, hogy kitaláljon valami csípős választ, de a végen feladta.

– Bocs, százados, én…

Ám McQuade nem kegyelmezett.

– Igen, fiam, az anyja is pontosan ezt mondta múltkor a lakásomon. Habár lehet, hogy valami egészen mást motyogott. Nem értettem tisztán, mert éppen tele volt velem a szája.

Ezen még Brewster is csak röhögni tudott.

Wilks elmosolyodott. A McQuade lemosta a tizedest a porondról.

Moto és Falk együtt léptek be az ebédlőbe, és mindketten felemeltek egy-egy tálcát.

– Mi ez? – kérdezte Falk, és az egyik tálcán levő darabos, barna anyagra mutatott.

– Ez? Ez a híres, imádott katonai instant kukoricakenyér – felelte Moto, és egy darabot a tálcájára dobott. Meg fogod szokni.

Ahogy Brewster anyját is megszoktad – szólt közbe Adcox, és édesen Brewsterre mosolygott.

A tizedes annyira meglepődött a váratlan támadástól, hogy a tálcája mellé ejtett egy kanálnyi szürke masszát.

– He-he-he! Most azt hiszed, vicces vagy, Adcox?

Wilks jól elszórakozott a szópárbajokon, de közben mégis keserű emlékek gyötörték. Az ilyesfajta élcelődés mindig hozzátartozott a katonák életéhez. Már hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára egy ehhez hasonló csapat tagja volt, és most úgy érezte, valójában nem is a Kurtz új legénysége, hanem az ő régi bajtársai heccelődnek egymással. Mintha hallotta volna a régiek hangját, mintha Jasper, Cassidy, Ellis, Quinn és Lewis beszélt volna. Mint mindig, ha eszébe jutottak a régi szakasz elpusztult tagjai, most is bűntudatot érzett. Kínlódott, mert ő élt, a többieknek pedig meg kellett halniuk.

Közben Billie is megérkezett. Miközben megpróbált választani egyet a sokféle étel közül, gyors mozdulattal copfba fogta a haját.

Wilks már éppen inteni akart neki, üljön le az ő asztalukhoz, mikor Adcox felemelte a kezét, és magához hívta. Billie odabólintott Wilks és Ripley felé, majd leült a hadnagynő mellé.

Wilks belekortyolt a kávéjába. Észrevette, hogy a csapat férfitagjai mennyire felélénkültek, mikor Billie belépett a helyiségbe. Különösen Brewsteren látszott, érdeklődik iránta: miközben Carvey előadott egy sztorit, ami a Gateway egyik bárjában esett meg vele, ő egyfolytában vigyorogva, félre nem érthetően és feltűnően bámulta Billie-t.

Wilks maga is meglepődött a furcsa érzésen, ami a hatalmába kerítette. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy meg kell védenie Billie-t. Abban biztos volt, hogy Brewster labdába sem rúghat nála, tőle nem is tartott. Úgy gondolta, a lánynak az átélt rengeteg borzalom után olyan férfira van szüksége, aki megértően bánik vele, aki törődik vele, aki figyelembe veszi, hogy…

Valaki olyanra, mint én, gondolta Wilks.

Nevetséges! Már ezerszer lett volna alkalmuk, hogy egymás közelébe kerüljenek, de sohasem használták ki a felkínálkozó lehetőségeket. Nem, ő barátságot érez Billie iránt, nem úgy néz rá, mint nőre, hanem mint egy régi bajtársra, akivel együtt sok mindenen átmentek már.

De az az álom…

Wilks elfordult Billie-től és a körülötte döngicsélő fiatal katonáktól. Végre a lány is talált magának egy korban hozzáillő társaságot. Wilks eltűnődött. Lehet, hogy mégsem barátság van közöttük? Időnként úgy tekint rá, mintha a saját lánya lenne…

Igen! Pontosan így van!

Billie rádöbbent, hogy nagyon megkedvelte Dylan Brewstert. A nő mindig szerényen a háttérbe húzódott, kedvesen mosolygott, és nagyon szeretetre méltó volt. Remekül kiegészítették és megértették egymást Tom Carvey-jel, és Billie remélte, csupán haverok, és csak úgy szeretik egymást, mint két jóbarát

Miközben a beszélgetésüket hallgatta, Billie Mitch-re gondolt, és szándékosan felszaggatta alig behegedt lelki sebeit. Igen, meg mindig hiányzott neki, és fájt, ha rágondolt. Úgy érezte, megsérti Mitch emlékét, ha egy másik férfival foglalkozik.

Jézus, de hiszen csak együtt reggelizik Brewsterrel, és szó sincs róla, hogy az ágyába bújjon! Vagy… mégis? Valahányszor Brewster rápillantott, Billie furcsa bizsergést érzett a gyomrában.

Wilksre nézett, aki mereven, komor tekintettel a kávéjába bámult. Tényleg, milyen kapcsolatban vannak egymással? Kije ő Wilksnek? És Wilks kije neki? Billie úgy erezte, nagyon erős szálak fűzik őket egymáshoz.

Ebből elég, határozta el magát. Még egy órája sincs, hogy kimászott az alvókapszulából, és máris ilyen hülyeségeken töri a fejét. Biztos attól az álomtól van megzavarodva. Emlékezett rá, mint mindig, most is Amyt kereste, és persze most sem találta meg. Amy. Igen, most egyedül csak ő számít.

Ripley felállt, és körülnézett az ebédlőben.

– Elnézést – mondta –, mivel mindenki itt van, szeretnék kérni valamit.

Egyszeriben mindenki elhallgatott, és a csapat tagjai figyelmesen a nő felé fordultak. Billie letette a villáját.

– Köszönöm – folytatta Ripley. – Arra gondoltam, talán ha megvizsgálnánk az álmainkat, további információkat szerezhetnénk. Már nagyon közel járunk a célunkhoz, és így lehet, hogy erősebb lesz az adás. Elképzelhető, hogy pontosítani tudnánk a helyet, ahol megtaláljuk az anyakirálynőt, és talán még azt is kideríthetnénk, hány szolga van körülötte. Szeretném, ha mindenki megjegyezné ama éjszakai álmát, holnap pedig közösen kielemeznénk az adatokat. Egy dolog biztosan kiderült azokból a pszichiátriai anyagokból: maguk valamennyien rettentően kreatív és érzékeny emberek. Gondolkozzanak el. Várom a javaslataikat.

Ripley visszaült a helyére, és csendesen beszélgetni kezdet Wilks-szel.

– Miféle javaslatra gondolt? – kérdezte Carvey az asztalánál ülőktől.

– Nem hallottad még azt a szót, hogy „ötlet”? – mosolygott rá Brewster. – Olyan, mint egy gondolat, csak még senkinek sem jutott az eszébe.

– Kösz. Máris van egy ötletem. Rájöttem, hogy olyan „érzékeny” vagy, mint a tököm…

Billie elgondolkodott Ripley szavain. Ő annyira rettegett az álmoktól, hogy a Gateway-en minden elképzelhető gyógyszert kipróbált, nehogy alvás közben egyet is lásson. Most pedig arra kell számítania, hogy a lidércnyomások minden eddiginél erősebben fognak rátörni. Részletesebbek és intenzívebbek lesznek a rémképek. Már a puszta gondolat elég volt ahhoz, hogy a testén jeges borzongás fusson végig. Neki jóformán nincsenek emlékei, csak iszonyatos álmai, melyeket jóformán soha sem tudott leküzdeni.

Ahogy azonban végignézett a többiek sápadt arcán megértette, léteznek dolgok, melyek sokkal félelmetesebbek az álmoknál. Erre a hajón lévők közül már mindenki rájött, és az egész emberiség is jól megtanulta.

Billie viszonozta Brewster mosolyát, és észrevette, a fiú enyhén elpirul. Helyes. Legalább a magánytól nem kell többé félnie. Most az egyszer nem egyedül mászott bele a bajba.