9.

 

Dunston és Tully végigment a D6-os dokk bejárata felé vezető folyosón, és közben jó hangosan az állomáson történt eseményekről beszélgettek. Mikor befordultak az egyik sarkon, körülnéztek. Egyetlen őrt sem láttak a közelben, ezért Dunston intett az utánuk óvakodó Ripleynek, Wilksnek és Falknak, jöhetnek.

Wilks látta, hogy Tully az oldalzsákjából előhúz egy kis klaviatúrát, a falon lévő egyik panelhez csatlakoztatja, majd lekuporodik, és őrült gyorsasággal nekilát a kódok bevitelének.

– Nem is tudom – folytatta a nő a Dunstonnal megkezdett alibi-beszélgetést. – Amióta itt vagyok, egyfolytában csak azt hallom, javítani fognak a körülményeken, de közben minden ugyanolyan, mint az elején…

Miközben Tully a parányi monitorok kijelzéseit figyelte, Wilks és a többiek lassan tovább osontak. Dunston előttük ment, és hangosan magyarázva egyre csak az állomás étkezdéiben felszolgált élelem minőségét szidta. A központi komputerből megszerzett információk szerint erre a folyosóra nem állítottak ugyan őröket, Ripley mégis ragaszkodott hozzá, hogy a biztonság kedvéért tovább játssza a szerepét. Soha nem lehet tudni, kibe botlanak bele.

– Wilks! – szólalt meg a hátuk mögött Tully, és elvigyorodott. – Kész!

Wilks egy kissé megkönnyebbült. A terv szempontjából nagyon fontos volt, hogy észrevétlenül jussanak a hajóhoz, de legalábbis a lehető legjobban meg tudják közelíteni. Tisztában voltak vele, ha egyszer megszólal a riasztó, az esélyeik szinte a nullával lesznek egyenlőek.

A Kurtz a D6-os dokkon kívül állt. Ahhoz, hogy a fedélzetére jussanak, át kellett haladniuk három zsilipkapun, melyeket előtte persze ki kellett nyitni. Az első a folyosó végéből, a dokkra nyílt, a második a hajó előtt volt, a harmadik pedig a hajó légzsilipe volt. Mivel mindegyiket csak a megfelelő kóddal lehetett kinyitni, valóban szükségtelen lett volna őrszemekkel telezsúfolni a hajó környékét.

Úgy tervezték, ahogy az előőrs a hajó mellé ér, jelt adnak a csapat többi tagjának, menjenek utánuk. Mivel McQuade százados pilótaengedéllyel rendelkező katonatiszt volt, a hangmintája szerepelt nyilvántartásban. A Kurtz kapujának kinyitásához elég lesz, ha az érzékelőbe bemondja a megfelelő kódot, és máris bejutottak. Wilks menet közben eltűnődött. Leslie és Tully minden különösebb nehézség nélkül meg tudta szerezni a kódokat. Talán egy kicsit túlságosan is könnyen ment. Feltűnően könnyen…

Miközben Tully a kapu komputervezérelt zárszerkezetéhez csatlakoztatta a játékszerét, Wilks megkereste a legközelebbi fali kommunikátort. Át kellett szólnia Brewster lakására, ahol Billie-ék várakoztak.

A tengerészgyalogosok előző nap bejutottak az egyik fegyverraktárba és annyi karabélyt meg gránátot vettek magukhoz, amennyit csak elbírtak. Wilksnek fenemód tetszett Leslie ötlete: a nő megszerezte Peters tábornok személyes kódját, és ezzel nyitották ki a raktár ajtaját. A tábornok úr mégis csak segített rajtuk.

Wilks befordult a sarkon, visszament a D folyosó végébe, és a kommunikátoron gyorsan beütötte Brewster számát.

– Igen?

– Hello Brewster! Wilks vagyok. Nincs kedved meginni velem valamit?

– Nem rossz ötlet. Találkozzunk a bárban.

Wilks visszaindult a többiekhez. Eddig nem is mennek rosszul a dolgok. Billie és tengerészgyalogosok két percen belül megérkeznek, és ha nem jön közbe semmi, már célba is értek…

– Hé! – kiáltott fel mögötte valaki.

Wilks megtorpant, és hátrafordult. Egy nagydarab, fiatal, a biztonsági őrök egyenruháját viselő fickó közeledett feléje. Zord arccal meregette Wilkset, és le nem vette volna az ujját a fegyvere elsütőbillentyűjéről.

– Hová, hová?

 

 

Brewster jelentőségteljesen a többiek felé biccentett. A tengerészgyalogosok felálltak, és egyetlen szó nélkül gyorsan felkapkodták a fegyvereket, muníciót, meg a különböző szerszámokat tartalmazó csomagokat. Billie Jones mellé lépett, és segített neki az orvosi felszerelés, meg a kis diagnosztikai egység cipelésében. Jones rámosolygott; a fogai elképesztően fehér ragyogással villantak ki csokoládébarna arcából.

– Azt hiszem, perceken belül bűnözőkké válunk – mondta idegesen.

– Higgye el, az ilyesmihez nagyon hamar hozzászokik az ember – felelte Billie. – Mellesleg már most is bűnözők vagyunk, hiszen összeesküvést szőttünk.

Adcox kilépett a lakásból, és gyorsan körülszimatolt. Mivel nem tért vissza, a többiek is nekiindultak.

Először Brewster és McQuade indult el. Billie halkan tízig számolt, majd intett Carveynek és Motónak, mehetnek. Újabb tíz másodperc múlva a lány és Jones is az ajtóhoz lépett.

Billie szíve izgatottan zakatolt, és érezte, a hűvös levegő ellenére egy kis izzadtságcsepp gördül végig a két melle között.

Amy, gondolta, és határozottan kilépett a folyosóra.

 

 

Wilks az őrszemre mosolygott.

– A D2-es biolabort keresem – mondta. – Nem erre van?

Az őrön látszott, megkönnyebbült.

– Rossz irányba indult el – mondta még mindig komoran. – A laborok arrafelé vannak – mutatott Wilks háta mögé. – Menjen vissza a folyosón, és az első saroknál forduljon balra.

– Köszönöm – mondta Wilks vigyorogva.

Az őr bólintott, és tovább Indult a D6 felé. Pontosan abba az irányba tartott, ahol a többiek vártak Wilksre.

– Biztos, hogy nem jobbra kell fordulnom? – kiáltott Wilks az őr után.

– Igen, biztos. De mi…?

– Csak azért kérdezem, mert azt hiszem, balra már jártam, és nem találtam meg a laborokat. Nem lehet, hogy mégis jobbra vannak? – Wilks remélte, ostobán, de barátságosan cseng a hangja, és megpróbált minél hangosabban beszélni, hogy a társai meghallják.

Az őr visszafordult, és Wilks elé lépett.

– Nézze, menjen vissza, és amikor ahhoz a sarokhoz ér, forduljon balra. Balra, megértette? Balra!

– Aha. Balra. Már értem.

Az őr megrázta a fejét. Annyira felidegesítette Wilks butasága, hogy ő is a folyosó másik vége felé ment tovább, és egyre jobban eltávolodott a D6-tól. Szerencséje volt, mert ha nem így tesz, Wilks kénytelen lett volna erőszakkal megállítani.

Wilks nagyot sóhajtott, várt egy fél percet, és elindult. A többiek a kapu előtt álltak, egyedül Falk húzódott fedezékbe, hogy szükség esetén elbánhasson az akadékoskodókkal. Természetesen mindent hallottak abból, amit Wilks az őrrel beszélt.

Tully az ajtó nyitógombjára tette az ujját, és kérdően hátranézett. Ripley Wilksre pillantott.

– Rajta! – mondta a férfi, de mielőtt Tully megnyomhatta volna a gombot, a kapu félrecsúszott.

Egy munkásoverallt viselő férfi állt előttük. A kezében egy fegyvernek látszó tárgyat szorongatott.

Billie és Jones szótlanul, egymás mellett lépkedve végigment a csarnokon. Ahogy befordultak az egyik sarkon, Billie meg látta, ahogy az előttük haladó Moto és Carvey már a következő fordulónál járnak. Eddig minden terv szerint haladt. Ha Ripley szakaszánál sincs gond, akkor minden rendben van.

 

 

Dunston úgy lépett előre, mintha üdvözölni akarná a meglepett munkást. A férfi nem fegyvert tartott a kezében, hanem csak egy hosszú szerszámot, de ahogy magához tért első megrökönyödéséből, eldobta, és ökölbe szorítva maga elé emelte a kezeit. Még mindig meglepett volt, de mivel tudta, ezeknek az embereknek semmi keresnivalójuk sincs ebben a szektorban, támadásra készült.

Dunston villámgyorsan előrenyúlt, és megfogta a kezeit. A munkásnak még pislogni is alig maradt ideje, és a karatemester máris a szemeibe mélyesztette az ujjait. A férfi az arca elé kapta a kezeit. Dunston oldalra vetődve a padlóra feküdt, és egy furcsa, kaszáló mozdulatot tett a lábával. A munkás felnyögött, és tehetetlenül elvágódott. Wilks előre ugrott, és a szájára tapasztotta a kezét, de feleslegesen igyekezett: a szerencsétlen fickó meg sem mozdult. Valószínűleg beütötte a fejét, és elájult.

Az egész „küzdelem” csupán néhány másodpercig tartott.

– Szép volt – mondta Wilks.

– Most már szabad az út – felelte Dunston. – De siessünk, mert valaki közeledik!

 

 

Billie és a doktor már majdnem elérték a dokkot, mikor futó lábak dobogása ütötte meg a fülüket. Az illető feléjük tartott.

Billie mozdulatlanná dermedt, és megfogta az orvos kezét. Jones is megállt, és sötét arcán is tisztán látszott, ideges. Billie úgy érezte, mintha egyszeriben minden lelassult volna körülötte, de a gondolatok változatlan gyorsasággal kavarogtak a fejében. Megpróbált kiagyalni valamilyen elfogadhatónak tűnő magyarázatot, mit keresnek errefelé. Egy balesethez hívtak minket, ő orvos, én pedig az asszisztense vagyok…

De nem volt szükség mentegetőzésre. Adcox rohant feléjük. Billie és Jones megkönnyebbülten felsóhajtott, ám a hadnagynő kétségbeesett arca láttán ismét erőt vett rajtuk a félelem. Adcox kivette a kezükből az egyik csomagot.

– Baj van – lihegte, és visszaszaladt a dokkirányába.

Billie és Jones utána loholtak, de Adcox nem pazarolta az erejét és az időt arra, hogy menet közben elmagyarázza, mi történt. Billie sem kérdezősködött; hamarosan úgyis megtudják.

 

 

Wilks átvonszolta az eszméletlen munkást a kapun, majd Dunstonra nézett.

– Ki közeledik? – kérdezte.

– Egy másik munkás.

– Honnan…? – kezdte Wilks, mert nem értette, Dunston honnan tudja. Ám nem fejezte be a kérdést, mert közben már ő is meglátta a bizonyítékot, a munkásnak valóban volt egy társa is.

Az óriási terem egyik sarkában, a kapu közelében egy asztal állt. Az ájultan heverő férfi valószínűleg reggelizni készült, mikor a kapu túlsó oldaláról meghallotta a csapat tagjainak motoszkálását. Ebben még nem is lett volna semmi különös, de az asztalon két tálca állt, és két csésze ital gőzölgött.

– Misztikusnak tűnik, igaz? – kérdezte Dunston. – A kelet egyik titka. Megérzés.

Közben megérkezett Adcox, Billie és Jones. Wilks a lányra pillantott.

– Hívj ide mindenkit! Társaságot kapunk. Tully közben már nekilátott, hogy kinyissa a harmadik, az űrhajóhoz vezető kaput, Falk pedig a többiek elé ment, hogy segítsen a felszerelés becipelésében.

Wilks Ripleyre nézett és látta, a nő is azon tűnődik, amin ő: vajon mennyi idejük maradt?

 

 

Billie berohant a terembe, Falk becsukta mögötte a kaput. Carvey előhúzott egy hegesztőpisztolyt, és a vakító fényű lánggal összeolvasztotta a kapu nehéz, kőkemény plasztikból készült lapját a keretével.

Moto az egyik csomagból elővett egy karabélyt, és a kapura tartotta.

Tully a másik zsilipnél gyorsan beütötte a megfelelő kódokat.

– Gyerünk már! – suttogta Ripley idegesen.

– Oké, oké… – mormolta Tully. – És… most!

A harmadik kapu is kinyílt, és mögötte ott állt az űrhajó. Tully kirántotta a csatlakozóból a szerkentyűje zsinórját, a Kurtz zsilipkapujához futott, és hozzákötötte a készüléket.

McQuade mellé állt, a többiek pedig ugrásra készen figyelték őket.

Mögöttük erőlködve felbúgott a lezárt kapu nyitószerkezete. Nem történt semmi. Másodszor is megismétlődött a zaj, ezúttal már jóval hosszabb ideig tartott. Hiába, a kapu nem nyílt ki. Valaki dörömbölni kezdett a másik oldalán.

– Diestler! – hallatszott egy nő kiáltása a folyosóról. – Hé, nyisd már ki!

A padlón heverő munkás felnyögött, és megmozdította a fejét. Tehát ő Diestler. Moto rögtön rászegezte a fegyverét. A férfi meg sem moccant. Ripley Wilksre nézett, aki közben már a kapuhoz sietett.

– Te seggfej! – A folyosón álló nő egyre dühösebben dörömbölt. – Nyisd már ki, mert a végén kihűl ez a szar!

Wilks megnyomta a nyitógombot. A kapu mechanikája felbúgott, de a hegesztés miatt persze nem csúszhatott félre a nehéz plasztiktábla.

– Várj egy kicsit! – kiáltotta Wilks. – Beszorult!

Ripley összeszorította a fogát, és remélte, hogy Wilks hangja legalább egy kicsit hasonlít a munkáséra.

– A francba! – mérgelődött a nő a kapu előtt. – Gyerünk, te csodatechnikus, siess már, mert a végén kihűl a reggelim!

Ripley látta, a csapat tagjai megkönnyebbülnek. Még van egy kis idejük.

Tully közben befejezte a kód beírását, és intett McQuade-nek, lépjen közelebb.

– Kérem adja meg a hangmintáját, és az azonosítási kódját! – kérte az űrhajó komputere halk géphangon.

– McQuade, Eric D., százados. A-hét-zéró-öt-zéró-B – felelte McQuade.

– Köszönöm.

Tully bepötyögte a pótkódot is, és győzedelmesen elvigyorogva lenyomta az utolsó billentyűt.

Ripley idegesen elmosolyodott. Mindjárt…

– Semmi sem történt.

– Érvénytelen kód – közölte a gép. – Parancs megtagadva. Kérem, adja meg a helyes kódot.

 

 

Wilks felemelte a padlóról Diestler szerszámát, és megvizsgálta. A hosszúkás doboz, egyik oldalán néhány konduktor, meg villás-dugó volt. Wilks nem látott még ilyesmit, de úgy vélte, csakis valami komputerrel kapcsolatos dolog lehet. Talán egy csatlakozóegység…

– Gyerünk, Diestler! – A kapu túloldalán várakozó nő egyre türelmetlenebb lett. – Meddig kell még itt ülnöm ezen a kibaszott padlón? Ha nem nyitod ki, a tiédet is megeszem! Mi van, direkt rontottad el a kaput?

Wilks a dobozra meresztette a szemét. Hát persze! Ez az!

– Diestler? Mondj már valamit! – A nő hangjában gyanakvás csengett. – Egyébként mi a francot csinálsz? Éppen kivered, vagy mi?

– Egy pillanat! – mondta Wilks. – Azt hiszem, már megvan a hiba!

Megfordult, és az űrhajó zsilipkapujához futott.

 

 

– Csak ezt a kódot ismerem! – mondta Tully kétségbeesetten. – Nem tudom mi a baj. Lehet, hogy tegnap óta megváltoztatták?

A csapat tagjai idegesen toporogtak a bezárt zsilip előtt.

– Nem lehetne berobbantani? – kérdezte Jones.

Akkor beindulnának a riasztók – felelte Falk dühösen. – Meg nem lenne valami okos dolog úgy elindulni, hogy egy baromi nagy lyuk tátong a hajónk oldalán.

Billie egyre jobban kétségbeesett. Nem lehet, hogy egy kibaszott kapu miatt megbukjon az egész vállalkozás!

Wilks Tully kezébe nyomta a dobozt.

– Próbáljuk meg ezzel – mondta. – Gyorsan!

A nő gyors mozdulattal a saját konzoljához illesztette az egyik konduktort.

Ripley Wilksre nézett.

– Mi ez a…?

– A tábornok egy kicsit paranoiás, de talán ezzel a micsodával ki lehet nyitni…

Ebben a pillanatban kitárult a Kurtz zsilipkapuja.

 

 

Mialatt a csapat többi tagja a hajóra hordta a felszerelést, McQuade és Ripley máris az irányítóterembe siettek, bekötözték magukat a pilótaülésekbe, és nekiláttak a felszállás előkészítésének. Wilks mögöttük állva figyelte őket. Ha szerencséjük van, a kapu előtt ücsörgő technikusnő még senkit sem riasztott. Ha mégis megtette, akkor végük van.

Ahogy McQuade megnyomta a startgombokat, egy éles hang reccsent fel a kommunikátorból.

– A Kurtz pilótájának! Kérem azonosítsa magát!

– Eric McQuade százados vagyok. Maga kicsoda? – morogta McQuade ingerülten.

– Dunn hadnagy vagyok, uram, a Kirklandről. Kérem közölje, milyen céllal és kinek az engedélyével kívánnak felszállni, uram.

– Nyílhegy akció – mondta McQuade közömbös hangon. – Engedély száma: P-kettő-egy-négy-zéro-kettő. – Ez volt Peters tábornok személyes kódja.

A hadnagy nem felelt azonnal.

– Sajnálom, uram, nincs tudomásunk arról, hogy ebből a szektorból bármilyen akció útnak indítását terveznék – mondta végül idegesen. – Kérem várjon, azonnal kapcsolatba lépjek a tábornok úrral…

– Jézus Krisztus! Peters parancsot ad egy dögvadászatra, és elfelejt szólni róla egy utolsó szarfaszú kis hadnagyocskának! Nem is tudom hogy képzelte ezt! Maga most persze azt akarja, hogy addig itt rostokoljunk, amíg újra engedélyt nem kap tőle? Gondolkozzon már, fiam! Maga szerint jókedvünkből vágunk neki ennek az útnak? Talán azt hiszi, csupán passzióból tesszük? – McQuade jelentőségteljes szünetet tartott. – Nagyon jó! Rajta, hívja csak fel, de a maga érdekében remélem, a tábornok jókedvében lesz. Gyerünk, kérdezze csak meg, hadnagy!

– Sajnálom, uram – mondta Dunn hosszú, tétova csend után. – Hmmm… Izé… Induljanak el. Felszállási engedély megadva. Sok szerencsét, uram!

Wilks és Ripley egymásra vigyorgott, majd Wilks jókedvűen McQuade vállára csapott. A hátuk mögött néma, feszült csendben figyelő többiek is felnevettek.

Wilks hátrament, és bekötötte magát az egyik ülésbe. Sajnálta Dunn hadnagyot, de a lényeg az volt, mire a tábornok tudomást szerez a dologról, már rég messze járnak.

Billie rámosolygott.

– Egy-null a jófiúk javára – mondta.

– A neheze még csak ezután következik – felelte Wilks.

A lány bólintott, és elkomorodott. Wilks hátradőlt az ülésben, és mély lélegzetet vett.

Most már tényleg nyakig vannak a szarban.