4.

Kegan Bako őrmester csak tíz évvel volt fiatalabb Wilksnél, de kölyöknek látszott. Az arca olyan üde, pirospozsgás és sima volt, akár egy kisbabáé. Wilks úgy vélte, Bakonak a szabályzatban előírt külső megtartásához elég minden másnap, vagy talán még annál is ritkábban borotválkoznia.

A két férfi Bako irodájában, egy papírokkal, és élelmiszeres plasztikdobozkákkal telezsúfolt íróasztal két oldalán ült. A szűk kis szoba rendetlen volt, a levegőben szójaszósz átható szaga lebegett.

– Biztos, hogy nem kérsz egy kicsit? Jobb, mint az a szar, amit az étkezdében osztogatnak. – Bako óvatosan a szájához emelte a két evőpálcikát, de bárhogy ügyeskedett, menet közben leszórta róla a tészta felét.

– Kösz, már teleettem magam azzal az étkezdei szarral – felelte Wilks.

– Kár. Tehát, mi szél hozott ide? Nehogy azt mondd, hogy visszavágót akarsz!

– Nem. Azt hiszem, ezen a héten már eléggé megnyúztalak. – Wilks az egyik tornateremben futott össze Bakoval. Éppen kézilabda partnert keresett. Azóta több meccset is lejátszottak, és bár Bakonak egyszer sem sikerült győznie, jól érezték magukat játék közben, és egymás társaságában.

– Szeretnék a végére járni valaminek – folytatta Wilks. – Kivel kellene beszélnem, ha rekviráltatni szeretnék egy hajót?

Bako lenyelte a szájába pakolt tésztahalmazt, és elvigyorodott.

– Talán a Jóistennel. Hülyéskedsz?

– Tegyük fel, hogy szeretnék elmenni valahová, hogy elhozzak… Hogy elhozzak egy fegyvert, amivel megtisztíthatnánk a Földet. Erre a célra kaphatok hajót?

– Miféle fegyverről beszélsz?

– Egy feltételezett fegyverről.

Bako idegesen az asztalhoz koppintotta a pálcikáit.

– Hát, először is, be kell bizonyítanod, hogy ez a fegyver valóban létezik. Menj Peters tábornokhoz, vagy Davisonhoz! Hagyasd jóvá velük a terved, toborozz csapatot, és töltsd ki a megfelelő nyomtatványokat! – Bako megpróbál még egy adag tésztát a szájába erőltetni. – De figyelmeztetlek, még akkor is kibaszott nehezen fogsz hajót kapni, ha valami elképesztő bizonyítékkel tudsz előállni.

– Miért?

– Az elmúlt négy hónapban három alkalommal küldtek mentőexpedíciót a Földre. Ezek hivatalos kísérletek voltak. Érted, mire gondolok, ugye?

Wilks bólintott. Régebben azokat a dolgokat nevezték hivatalos kísérleteknek, melyek kudarccal zárultak, és senki sem akart róla beszélni.

– Az első hajóval úgy egy tucatnyi civilt sikerült kimenteni, de a nyolcfős tengerészgyalogos szakaszból csak négyen tértek vissza. A második alkalommal majdnem az egész mentőcsapat odaveszett, és egyetlen civilt sem hoztak magukkal.

– És mi lett a harmadik hajóval?

– Nem jött vissza. Úgy nézett ki a dolog, mintha a dögök előre tudtak volna az érkezeséről. Lesben álltak, és megtámadták. Nem engedhetjük meg magunknak az ilyen veszteségeket. Az itteni ipar egy kalap szart se ér, és nem lehet pótolni a felszerelést, a járművekről nem is beszélve. A Föld elözönlésének utolsó napjaiban minden repülésre alkalmas bárkát elvittek a menekülők. Néhány hajó itt van, de a többiről – és ebből van több, – fogalmunk sincs, hol lehet.

Bako letette a pálcikáit, és Wilksre nézett.

– Hamarosan egy újabb expedíció indul a Földre – folytatta. – Ez egyelőre még csak terv, és nem tőlem hallottad. A lényeg az, hogy képtelenség hajót szerezni egy olyan vállalkozáshoz, ami ha sikerrel jár, talán segít megoldani a helyzetet. Ennél most minden fontosabb. Manapság még a felderítőhajók is többet érnek, mint egy velük azonos méretű gyémánt.

Wilksnek pedig egy jól felszerelt csillaghajóra lett volna szüksége, hogy útra keljen, és Isten tudja honnan, a Galaxis melyik bolygójáról elrabolja az idegenek ősanyját. Persze, csak feltételesen…

Bólintott, és rávigyorgott a babaarcú őrmesterre.

– Kösz, Pofikám. Sokat segítettél.

– Ne nevezz így! Holnap reggel nyolckor, a C pályán találkozunk. Megfelel?

– Meg. Majd hátrakötöm a két kezem, és megmutatom, hogy úgy is le tudlak győzni.

Bako felröhögött, Wilks pedig az ajtóhoz ment. Ahogy kilépett a folyosóra, elkomorodott. Nem lepte meg, amit Bakotól hallott. Tudta, kibaszott nehéz dolga lesz, ha hivatalosan akar hajót szerezni. Már többször csinált ilyesmit, és tisztában volt vele, mit érhet el a szolgálati út betartásával, tudta hogyan működik a sereg bürokráciája. Ennek ellenére elhatározta, ha Ripley a szabályok betartásával akarja elérni a célját, mindenben a segítségére lesz. Ám ha az a bizonyos tábornok, aki végül eldönti a kérdést, nem álmodik az idegenek szuperkirálynőjéről, eszméletlenül nehéz lesz megmagyarázni, mire lehet jó az egész kísérlet.

Charlene Adcox halványzöld, lazán összefogott kimonóban nyitott ajtót. Alacsony volt, és fiúsan vékony. Rövidre nyírt haja, éles arcvonásai is férfias típusra vallottak. Billie orrát megcsapta a nő könnyű, édeskés parfümjének illata.

– Adcox?

– Igen.

– Billie vagyok. Beszélni szeretnék magával. Ráérne egy percre?

– Miről van szó? – kérdezte Adcox, és udvariasan elmosolyodott.

Billie mély lélegzetet vett.

– Az álmokról – felelte.

Adcox mozdulatlanná dermedt, és egy pillanat alatt eltűnt az arcáról a mosoly. Mereven félreállt, és utat engedett Billie-nek.

A lány belépett. A szoba tágasabb volt, mint az övé. A falakat japán nyomatok díszítették, és itt-ott néhány egyszerű, nem a szoba alapvető berendezéséhez tartozó bútor állt. Adcox egy fotelban mutatott helyet Billie-nek, ő maga pedig vele szemben, egy alacsony fapadra telepedett.

– Hogy talált el hozzám?

Billie habozott. A pszichológiai vizsgálatok eredményeit tartalmazó anyagok elvileg titkosak voltak, mégsem akart hazudni a nőnek, hiszen a segítségére számít.

– Mások is álmodnak olyan dolgokról, mint maga – mondta végül. – Néhányan összeálltunk, és belelestünk a pszichológiai anyagokba.

Adcox bólintott.

– Jól van – mondta. Billie látta, ez válasz volt a lehető legjobb, mert a fiatal hadnagynő egészen megkönnyebbült a hallatán. – Hányan vagyunk?

– Ezt még nem tudjuk biztosan. Eddig legalább ötven hasonló esettel találkoztunk. Lényegében valamennyi azonos, ezért arra gondoltunk, nem véletlen álmokról van szó, hanem az idegeneknek szóló telepatikus vagy empatikus üzeneteket látjuk.

Adcox halványan elmosolyodott.

– Ha úgy van, ahogy mondja, valóban nem lehet véletlen. Mit akar tőlem?

Billie előhúzott a zsebéből egy adatrögzítő gömböt.

– Mondja el, maga szerint hol van az, aki ezeket az üzeneteidet küldi. A rendelkezésünkre álló adatok alapján ezt még nem tudjuk behatárolni. Csak néhány álmodó látja a helyet. Maga közéjük tartozik. Meg akarjuk találni az anyakirálynéit. Adcox idegesen megremegett.

– Meg akarják ölni?

– Igen. Őt, is a gyermekeit is.

Adcox kivette Billie kezéből a gömböt.

– Tegeződjünk. Szólíts Charnak – mondta.

Ripley a vállára dobta a törülközőt, és meztelenül az ágyához tipegett. Lefeküdt, karjait a feje alá tette, és kinyújtózott.

John Chin kihallgatása közben nem merült fel semmi probléma. A férfi építész volt, egyike a lineáris agyú álmodóknak, és szívesen megvizsgálta a Ripleyék által készített térképvázlatot.

Chin nem volt katona, és nem is látszott harcos alkatnak, ezért Ripley szinte biztosra vette, hogy ha eljön az ideje, nem fog jelentkezni az expedíció tagjai közé. Mindegy, talán sikerül megfelelő számú, a kockázatot vállaló katonát összetoborozni.

Ripley lehunyta a szemeit. Nem volt álmos, de a zuhanytól egészen ellazult. Eltűnődött, vajon hogy boldogulhat Billie Adcox hadnaggyal… Tényleg, hány éves is lehet ez a Billie? Huszonhárom?

Ő is éppen ennyi idős volt, amikor októberben életet adott egy gyönyörű, csodálatos, tökéletes kislánynak, Amanda Telnek.

Amy…

Ripley belemélyedt emlékeibe.

– Pszt, Amanda. Kicsi, édes Amanda – ismételgette az altató mantra lágyan zsongó szavait a karjában tartott újszülöttnek. A halvány fénnyel világító lámpa lágy színekbe burkolta a kórházi szobát. Soha nem találkozott a gyermek apjával, és nem is fog. Elment egy klinikára, és ott intéztek el mindent. Ez a legegyszerűbb és legbiztonságosabb megoldás egy hozzá hasonló magányos nő számára. Vagyis… Többé már nincs egyedül. Anya lett!

Mikor a dadus a karjába fektette a csöppséget, Ripley elsírta magát. Olyan gyönyörű, olyan álmos és olyan kicsi volt! Tökéletes, parányi ujjacskák, rajtuk még picibb körmök, a fején selymes, fekete haj… Csodálatos!

Nehéz és hosszú szenvedés volt megszülni, de megérte.

– Pszt, pici baba, édes Amanda – duruzsolta a kicsinek, és közben eltűnődött, ki tudja-e majd valaha is mutatni a lányának, mennyire szereti. Ekkora szeretettel akár hegyeket is megmozgathatna!

Hirtelen egy férfi komor arca hajolt föléjük. Az ismeretlen ismerős kinyújtotta a kezét, hogy megérintse…

Ripley felsikoltott, és tágra nyílt szemekkel felült az ágyában. Maga elé kapta a törülközőt, és körbenézett a szobában. Senki… De az az arc…

Annak a férfinak az arca… Az emlékeiből tört elő.

– Bishop? – Ripley megrázta a fejét. Az android, a kommandósok társa… Jóval azután találkoztak, hogy a lánya megszületett, sőt azután, hogy ő nem ért haza arra a bizonyos születésnapra.

Akkor meg hogy kerül bele ebbe a látomásba? Bishop… Már jó ideje nem jutott eszébe. Nem gondolt rá. Mikor is látta utoljára?

Kellemes emlékei szétfoszlottak, ábrándképei a semmivé váltak. Felsóhajtott. Rádöbbent, nem ismeri a saját tudatát, és soha nem is ismerheti meg. Lehet hogy elfáradt? Annyi mindent kellett átélnie…

Felállt, és az overallja után nyúlt. Már zavarta a saját meztelensége.