7.

Ripley kinyitotta a szobája ajtaját, és szembetalálta magát a folyosón komoran ünnepélyes arccal toporgó Falkkal. A férfi éppen felemelte a kezét, hogy bekopogjon, de ahogy meglátta Ripleyt, ernyedt mozdulattal leeresztette a karját. Látszott rajta, hogy nem aludt valami jól, és egész teste fanyar alkohol- meg izzadtságszagot árasztott.

– Falk! _– kiáltott fel Ripley. – Micsoda meglepetés! Éppen reggelizni indultam.

Ripley látta, a férfi felfedezte a hangjában bujkáló gúnyt.

– Igen? – Falk elvörösödött. – Hát… Szóval… Beszélni szeretnék magával az… az utazásról. Én is menni akarok.

Ripley meglepetten hátralépett. Falk ezt a mozdulatot úgy értelmezte, hogy behívja a szobájába, ezért belépett, és az asztalnak támaszkodott. Közben egy pillanatra sem emelte fel a tekintetét a padlóról.

Ripley tetőtől-talpig végigmérte. Előző nap, amikor találkoztak, Falk ült, ezért csak most vette észre, milyen hatalmas termetű ember. Legalább 195 centi magas volt, minimum száz kilót nyomhatott, a mellkasa domború, akár egy hordó, a lábai hosszúak. Hosszú, szőke haját hátrafésülte, és a tarkója fölött egy lófarokban fogta össze. A bajusza valamivel sötétebb volt a hajánál. Látszott rajta, nem sűrűn szokott zavarban lenni. A szokatlan érzelem hatására meg-megrándultak az ajkai, dús szemöldökét pedig dühösen összevonta.

– Nem adhatunk pénzt a szolgálataiért – mondta Ripley.

– Nem baj. Még mindig szükségük lenne rám, igaz? Sajnálom, hogy tegnap olyan seggfej voltam. Menni akarok.

Ripley elcsodálkozott. Ez a férfi nem ugyanaz a hangos, bunkó, kapd-be-a-faszom stílusú kalóz volt, akivel előző nap beszélt. Igaz, bevallotta, hogy látja azokat a bizonyos álmokat, de azt is elmondta, nem nagyon törődik velük. Állítólag a pszichiátriai vizsgálatra is csak a barátnője unszolására ment el.

– Miért? – kérdezte Ripley.

Falk felsóhajtott, és felpillantott, de még mindig nem nézett a nőre.

– A katonai csatorna… – motyogta, miközben elmélyülten tanulmányozta a mennyezetet. – Hallott arról a tegnapi kis gikszerről?

– Láttam.

– Éppen egy bárban ültem, és egy kártyaparti kellős közepén voltam. Aztán jött ez az adás… Majdnem rákényszerültem, hogy kiverjem a szart a csaposból, mert nem akarta felhangosítani… – Falk zavartan elhallgatott.

Ripley szótlanul várt.

– Maria is közöttük volt – mondta a férfi egypercnyi csend után. – Azt mondta, egy időre elmegy, de ne izguljak, rutinfeladat lesz. Azt mondta, ne aggódjak!

Falk végre ránézett a nőre. Ripley látta, a szemei gyanúsan vörösek.

– Tegnap éjjel aztán eljött hozzám egy századosi egyenruhába bújtatott fasz, és közölte, hogy „sajnálatos baleset” történt Maria hajójával, és jobban teszem, ha megtartom magamnak, amit esetleg tudok. Az az állat elém állt, és a pofámba hazudott! Abban az adásban hallottam Maria nevét! Hallottam, ahogy valaki odakiált neki!

Falk zihálva lélegzett. Ripley minden korábbi, iránta érzett ellenszenve semmivé vált. Már látta, a férfi kínlódik.

– Sajnálom – mondta. – Bárcsak tehetnék valamit, hogy…

– Én is menni akarok! – szakította félbe Falk. – Ki akarom nyírni ezeket a dögöket! – Nem volt dühös, sem kétségbeesett. Olyan egyszerűen közölte a tényt és az elhatározását, mintha csak az időjárásról társalognának. – Szerettem Mariát.

– Holnap reggel nyolckor találkozunk a C szinten lévő dojoban – mondta Ripley.

A férfi kihúzta magát, és bólintott. Ripley nagyon jól tudta, milyen érzés elveszíteni valakit, aki közel áll az emberhez, és tisztában volt azzal is, semmivel sem enyhítheti Falk fájdalmát.

– Köszönöm – mondta Falk, és az ajtóhoz lépett. – Ott leszek.

Ripley biztosra vette, betartja a szavát.

Wilks türelmesen figyelte, ahogy Peters tábornok végigböngészi a Leslie által a pszichiátriai vizsgálati anyagok alapján összeállított listát. Hogy elkerüljék az esetleges problémákat, melyeket a titoktartás megsértése, bizalmasnak minősülő orvosi anyagok megszerzése, és komputer-kalózkodás okozhatott, Leslie csak azoknak az álmodóknak a nevét írta fel, akikkel személyesen is beszélgettek. Természetes Ripley és Billie „vallomása” is ott szerepelt a többi között. Összesen tizenkét ember látomásait taglalták. (Ebből tízen már jelentkeztek az útra.)

– Tehát maguk azt állítják, őrmester, hogy ez a bizonyos álom mindegyik embernél egy, és ugyanaz? – kérdezte a tábornok anélkül, hogy Wilksre nézett volna.

– Igen, uram. – Wilks szabályos vigyázzállásban várakozott. A Gateway egyik kényelmes, a többinél jóval fényűzőbben berendezett, jól megvilágított, kellemesen meleg helyiségében voltak. A falakon festmények függtek, a puha karosszékeket pedig kiváló minőségű műbőrrel vonták be. Biztos kényelmesek voltak, de persze Wilks ezt nem tapasztalhatta, mert Peters nem kínálta hellyel.

Ahogy Wilks észrevette, a tábornoknak nem volt semmi képzelőereje. Kétkedő arckifejezéssel, összehúzott szemekkel olvasott, és az egész lényéből csak úgy sugárzott, hogy a legteljesebb mértékig ragaszkodik a hadseregben előírásos magatartásformához. Eléggé testes férfi volt, látszott rajta, hogy – legalábbis az utóbbi időben – nem sok bevetésen vett részt. Wilks már többször is szolgált ilyen emberek parancsnoksága alatt, és tudta, az effélék szűklátókörű seggfejek ahhoz, hogy bármit elhiggyenek, amit nem a saját szeműkkel láttak, saját fülükkel hallottak. Előre tudta: csak az idejét fogja vesztegetni ezzel a hájas fickóval, de Ripley ragaszkodott hozzá, hogy próbát tegyen vele.

– Hát, ez elég érdekes – mondta Peters, és végre felnézett. – Ám attól tartok, nem áll módomban ez alapján engedélyt adni egy expedíció indítására. Ez így nagyon kevés – tette hozzá elutasító hangon.

– Volna önön kívül valaki, akivel ezt megbeszélhetném? – kérdezte Wilks.

– Tessék?!

Wilks megremegett. Elméletileg még mindig katona volt. Sajnos nem sikerült hozzáférniük az anyagához, így még nem szerelhették le véglegesen. Félig már civil volt, de félig még tengerészgyalogos, ezért egy kicsit még mindig megszeppent, ha nála jóval magasába rendfokozatú tisztekkel kellett beszélnie.

– Arra gondoltam, uram, az állomás vezetői között van néhány civil is. Őket talán érdekelné a dolog.

Peters Wilksre meresztette apró, dühös szemeit.

– Mi van, okoskodik, őrmester?

– Nem, uram. – Ezzel a bohóccal nem megyek semmire, tette hozzá gondolatban. Ha valami okosat mondanék, megütné a guta.

– Igen, valóban van itt egy-két ilyen civil, de amikor egy katonai akcióról van szó, amihez én adnám a felszerelést, akkor én vagyok az Isten!

Wilks némán várakozott.

– Elolvastam az anyagát, őrmester, és kiderült, maga mindig is nagy bajkeverő volt. Nekem pedig így is megvan a saját bajom. Több is, mint elég. – Peters félretette Leslie jelentését, és az ajtóra mutatott.

Wilks látta, hiába erőlködne. Először még azt hitte, seggnyalással jut majd valamire. Rá is szánta hát magát – elvégzett már egy-két ennél sokkal mocskosabb és undorítóbb feladatot is –, de rá kellett döbbennie, hiába tenne bármit, úgysem érné el a célját. Szerencsére sikerült megőriznie a hidegvérét. Volt idő, amikor hasonló helyzetekben szemtelenül visszapofázott, aztán vigyorogva várta a katonai rendészeket. Ám az az idő már elmúlt.

– Köszönöm hogy fogadott, uram.

A tábornok morgott valami válaszfélét, és rá se pillantva az őrmesterre máris matatni kezdett a papírjai között.

Wilks csak nagy nehezen tudta leküzdeni a vágyat, hogy kifelé menet jól becsapja maga mögött az ajtót.

Billie a Négy Vitorlában találkozott Wilks-szel. A férfi komoran, az italába bámulva ült az asztala mellett, és sebhelyes arcán is jól látszott, ideges.

– Ripley átszólt hozzám. Pár percet késni fog – mondta Billie, miközben leült. – Na, mire jutottál a tábornokkal?

– Semmire. Erre számítottam. Túl magasra sikerült felkönyökölnie magát ahhoz, hogy meg sem hallgasson egy hozzám hasonló fickót. – Wilks az italába kortyolt. – Kibaszott tisztek!

Billie érezte, összeszorul a gyomra. Hogy fog eljutni Amy-hez, és hogy bízhat benne, mikor végül mégis érte megy, még mindig életben lesz?

– Mi bajotok van? – lépett hozzájuk Ripley, és leült velük szemben. – Felkészültetek a holnapi megbeszélésre?

– Igen. Minden rendben lesz, ha megmondod, hogy fogunk hajó nélkül elrepülni innen. A tábornok hülyének néz minket. Ez várható volt.

– Azt hiszem, vége a dalnak – mondta Billie leverten. – Hacsak nem akarsz lopni egy hajót.

Ripley elmosolyodott.

– Már azt hittem, ez a megoldás soha sem fog az eszetekbe jutni.

– Tudtam! – kiáltotta Wilks vigyorogva. – A francba, sejtettem!

– Ugye válójában te sem bíztál benne, hogy egy dagadt tábornok egyszerűen a seggünk alá tol egy hajót?

Wilks bólintott.

– Tehát már megint rákényszerülünk, hogy bűnt kövessünk el.

– Hát, túl szép és egyszerű lett volna, ha első nekifutásra minden sikerül. Az ember nem mindig kaphatja meg amit akar, igaz? Akkor ideje, hogy hozzáfogjunk a B-terv kivitelezésének – mondta Ripley. – Magamban én mindig ezt neveztem A-tervnek. Elvesszük, amire szükségünk van.

– Egyre jobban tetszik az ötlet – mondta Wilks, és felemelte a poharát. – Igyunk a bűnre!

Billie elmosolyodott, és bólintott. Jól van. Nem először fognak ilyesmit tenni. A végén egészen profi módon fognak űrhajókat lopni. Az elsővel amit elkötöttek, a Földről Spears katonai bázisáig repültek, a másodikkal onnan vissza, meg persze ott volt útközben az a mentőhajó is. Ha eddig sikerült, miért ne próbálhatnák meg még egyszer?