10.

A Kurtz fedélzetén Ripley maradt a legtovább ébren. Remegett a hidegtől de kétszer is leellenőrizte az alvókapszula beállítását. A testét fedő vékony alsóruha megfelelő öltözék volt a mélyálomhoz, de nem védte meg a hajón uralkodó dermesztő hidegtől. A fűtőtesteket és a létfeltételeket biztosító berendezéseket takarékossági és biztonsági okok miatt minimális működési fokozatra állították. Néhány órával az ébredésük előtt aztán az egész rendszer újra beindul. Vagyis Ripley ébredése előtt, mert gondosan úgy szabályozta be az alvókapszuláját, hogy valamivel a többiek előtt térjen magához. Nem volt rá különösebb oka, de úgy érezte, nem árt, ha már ébren van, amikor a csapat tagjai még alszanak.

Elvégezte az utolsó ellenőrzéseket, majd elfordult a komputertől, és mezítláb az alvó-kapszulájához tipegett. Körülötte a többiek már rég belemerültek a mélyálom furcsa világába. Ripley remélte, nem gyötrik őket rémalmok. Eddig mindannyian jól dolgoztak, és a nő örült, hogy ha nehezen is, de végül sikerült egy ilyen remek csapatot összeszedniük.

Mielőtt befeküdt a kapszulába, még egyszer, utoljára körülnézett a teremben, és eltűnődött, vajon ő fog-e álmodni valamit a mélyálomban, mely egy kicsit olyan volt, akár a halál…

Ahogy beindította a szerkezetet, újra megremegett. Ezúttal azonban már nem a hidegtől.

Wilks biztos volt benne, hogy már járt ezen a helyen. Egy sötét építmény közepén állt, és körülötte félelemtől és feszültségtől vibrált a levegő.

– …bekerítettek minket! – kiáltott valaki a háta mögött. Mint minden mást, a hangot is ismerősnek találta. Valahol előtte, a forró, nedves, fekete sötétben felvijjogott egy sziréna. Körbenézett. A falakat összefüggő, feketén csillogó anyag borította.

– Nem – nyögte erőtlenül.

Nem, ez nem lehet! Újra a Peremvidéken volt, ott, ahol az idegenek megsemmisítették a szakaszát, ott, ahol most ő is meg fog halni…

– Nyírjátok ki őket! – ordította Wilks. Tudta, mit kell tennie, hiszen egyszer már átélte ezt az egészet. – Zárótűz! Lőjetek, különben itt döglünk meg mind!

A szakaszból már nyolcan elestek. Mivel a parancsnokuk is az életét vesztette, tizedes létére neki kellett átvenni az irányítást.

Az idegenek fészke felől érkező lövések robaja belehasított a fülébe. Egy zokogó kislány kapaszkodott a karjába.

Billie.

– Nyugi, kicsim – mondta Wilks. Miközben a karjába vette a kislányt, Billie feléje fordította könnyáztatta arcát, és bár körülöttük lövések dörrentek és idegenek visítoztak, reménykedve rápillantott. – Nem lesz semmi baj. Visszamegyünk a hajóra, és minden rendben lesz.

Futni próbált, de a lábai belesüppedtek a betonkemény plasztikpadlóba. Körülötte elszabadult a pokol, de ő képtelen volt megmozdulni. Parancsokat ordítozott, de nem látta, kinek üvöltözik. Egyáltalán ki maradt még életben?

– Célzott lövéseket adjatok le, hármas rövidsorozatokat! Nincs elég muníciónk! Aki teheti kapcsoljon át egyes lövésre!

Észrevette, egy lezárt kapu van előtte. Lehet, hogy mindennek vége? A reaktor perceken belül szétrobban, előttük a kapu, mögöttük meg egy seregnyi gyilkos bestia…

Le akarta tenni a kislányt, de Billie felsikoltott, és rémülten a nyakába kapaszkodott. Szent Isten, milyen törékeny, milyen gyámoltalan!

– Felveszlek, csak ki kell nyitnom ezt a kaput – magyarázta Wilks.

Ekkor a sötét árnyak közül előlépett egy alak, és átvette tőle a kislányt. Wilks hálásan oldalra nézett.

– Leslie? Te vagy az?

A nő terepszínű ruhát viselt, a vállán egy karabély lógott.

– Megfogom – mondta, és elmosolyodott.

Nem, ez nem lehet igaz! Itt valami nem stimmel…

Mindegy, most nem ér rá ezen tűnődni. Wilks az övéből előhúzott egy plazmavágót. Beindította, és a kapu zárszerkezetéhez tartotta. A nehéz, olvadt fém úgy csöpögött a padlóra, mintha víz lenne.

A kapu kitárult.

Wilks tudta, mi van a másik oldalon, tudta, hogy a kapun túl a királynő vár rá. Vár, és lesben áll, hogy végezhessen vele. Ezt az álmot már többször is látta…

De mégsem.

Wilks előre lépett, egyenest a még sűrűbb sötétségbe. A hangok hirtelen elnémultak mögötte, és halálos csend vette körül.

Az ajtó túloldalán, az üres folyosó másik végében nem az idegen királynő, hanem Billie állt. Nem a kislány, akit alig egy perccel azelőtt még a karjai közt tartott, hanem a felnőtt nő. Wilks látta a szétnyitott katonai zubbonyból kivillanó, verítékcseppektől csillogó melleit. Billie közelebb lépett hozzá. Az arca nyugodt volt és gyönyörű.

– David – suttogta, és Wilks testéhez simult.

Wilks érezte, hogy a pénisze hirtelen megmerevedik. Megzavarodott. Nem, itt valami nincs rendben!

– Billie – mondta –, ki kell jutnunk innen! Most nincs időnk ilyesmire…

A lány válaszképpen a szájára tapasztotta az ajkait, és Wilks fogai közé dugta a nyelvét. Wilks lehunyta a szemeit, és tehetetlenül tűrte, hogy Billie végigsimítson a mellén, a hasán, egyre lejjebb…

Már éppen kezdte átadni magát az élvezetnek, mikor a háta mögötti kaotikus hangzavar visszarángatta a valóságba. Szirénák üvöltöttek, lövések dörrentek, rémült emberi sikolyok hasították szét a néma, fekete nyugalmat.

Ellökte magától Billie-t, az övéhez kapott, és kinyitotta a szemeit. Gyorsan egy fegyvert, vagy valamit…!

Egyedül volt és fegyvertelen. Lassan körbefordult, de sem Billie-t sem mást nem látott a közelben. Hallotta, az idegenek egyre közelebb jutnak hozzá, de még őket sem látta. Egy szenvtelen géphang közölte vele, hogy a reaktor öt másodpercen belül felrobban.

Nem! – Wilks térdre rogyott. – Nem, nem, nem…

Három másodperc. Kettő. Egy. Robbanás…

Wilks körül éles, fehér fénnyel felragyogott a világ.

Billie és Ripley egymás mellett lépkedett a Föld egyik sötét, törmelékkel teleszórt alagútjában. A lány sem hideget, sem meleget nem érzett; a levegő mozdulatlan volt, és mély csend vette körül őket. Billie menet közben többször is Ripley-re pillantott, de a nő merev tekintettel egyfolytában csak maga elé nézett.

Amyt keresték. Billie úgy látta, egy valamikor közlekedési célokra használt járatban haladnak. Meg akarta kérdezni Ripleytől, jól gondolja-e, de nem jutott az eszébe egyetlen szó sem, ezért inkább hallgatott.

Ideges volt, és félt, ha nem figyelnek eléggé, nem fedezik fel Amyt, de Ripley jelenléte valamelyest megnyugtatta. Úgy érezte, rajtuk kívül senki sem találhatja meg a kislányt.

Különben nem számít, ki menti meg, lényeg az, hogy életben maradjon…

Előttük hirtelen kettévált az alagút, de a sötétben nem látták, hová vezetnek a járatok. Ripley egyetlen szó nélkül elindult a bal oldalin. Billie szeretett volna vele maradni, de tudta, lehet, hogy Amy éppen a másik oldalon van, ezért eltökélten belépett a jobb oldali ágba.

Egyenletes tempóban haladt, mindig csak előre. Már úgy érezte, órák óta gyalogol. A sűrű csendben egyedül csak saját ziháló lélegzését, és lépéseinek visszhangzó koppanásait hallotta. Bár semmit sem látott, valahogy érezte, mi van előtte, és hová tegye a lábait. Tovább ment, egyre tovább.

Hirtelen valami zaj ütötte meg a fülét. Megállt, és feszülten hallgatózni kezdett. Felismerte a hangot: egy gyerek sírt. A falak visszhangozva felerősítették panaszos zokogást, ezért lehetetlen lett volna megmondani, merre, milyen messze lehet a gyermek.

– Amy! – kiáltott fel Billie.

A sírás folytatódott.

Billie futni kezdett, és biztos volt benne, megtalálta a kislányt.

– Tarts ki, Amy! Jövök! – A falak furcsán eltorzították, szinte félelmetessé tették a hangját.

Billie jó ideig rohant, és végül megpillantott egy kanyarulatot. Tudta, Amy a sarkon túl van. Boldogan felkiáltott. Annyi szenvedés után, végre…!

– Amy!

Befordult a sarkon, és örömtől dobogó szívvel megállt, ám ahogy körbenézett, újból erőt vett rajta a kétségbeesés. Az alagút öt részre szakadt, és bár a távolból még mindig hallotta Amy sírását, fogalma sem volt róla, melyik járaton induljon tovább.

– Hol vagy? – kiáltotta elkeseredve.

Amy azonban nem válaszolt. Billie lerogyott a földre, és a fejére szorította a kezeit. Még soha életében nem érezte magát ilyen tehetetlennek és ennyire magányosnak. Sírni kezdett.

Valahonnan a távolból egy kiáltás harsant. Valaki a nevét kiáltotta. Valaki, de nem Amy. Billie-nek már nem volt ereje, hogy válaszoljon, de már ez sem érdekelte. Tudta, soha nem fogja megtalálni Amyt.

Sírt, zokogott, csak úgy patakzottak a könnyei. Nincs remény.

Már nincs semmi remény.