ABU ELTŰNIK

Aznap este azonban újabb izgalmas események történtek. A Bugletown Gazette riportere és fotósa látogatott el hozzájuk. Apa futólag ismerte a riportert, a bácsikája ott dolgozott a teherpályaudvaron, és bőven akadt beszédtéma: Blaggett városatya, a Bogáncs út, a Tank. És a vendégek addig maradtak, amíg a hatalmas teáskanna, amelyet általában csak vasárnapokon használtak, kétszer is ki nem ürült. A nappali szobában, az asztal körül ültek: apa, anya, Kim és a két vendég. Alec az ablakpárkányra kuporodott, és figyelte a beszélgetést. Anya időnként jelentőségteljes pillantásokat küldött felé, de egyetlen szóval sem emlegette a leckét.

Amikor az újságírók elbúcsúzkodtak, Alecből kibuggyant a kérdés:

– Nem akarnak interjút csinálni Ginger Wallace-szel?

A riporter elmosolyodott.

– Holnap délután megyünk a Bogáncs útra, Alec, óriási történet. Címoldalra való. Mellesleg – mondta aztán súgva – ma már egyetlen korty teát sem tudnék lenyelni.

Másnap az iskolában Eulalia egy cédulát adott át Alecnek.

Ronnie Carter megint dünnyögött egy sort:

– Vajon én miért nem kapok levelet a klassz tyúkoktól?

Eulalia meghallotta, és kedvesen elmosolyodott.

– Mert megválogatom, hogy kivel állok szóba, Hájfejű.

Alecnek sikerült még az első óra előtt elolvasnia az üzenetet:

„Minden oké a hét végéig. De utána sürgősen tenni kell valamit. Szálem Abutól.”

Alec megértette a figyelmeztetést, és az iskolaudvaron, ebédszünetben csak egy kurta fejbólintással üdvözölte Gingert. Megbízott Gingerben és Euláliában, hogy vigyáznak Abura. De a helyzet mégis aggasztó volt. Egy-két nap, és itt a hétvége, és neki halvány sejtelme sincs, mit tehetnek. Egyszer hallotta a tévében, hogy Londonban a Portobello úton be lehet szerezni hamis útleveleket. Vagy jogosítványról volt szó? Már nem emlékezett pontosan, és különben sem tudta, hogyan juthatna el egyáltalán a Portobello útra. Na és mi van, ha eljut? Akkor mit csinál? Föl-alá sétál, és a szája sarkából félhangosan motyogja: „Mennyi egy útlevél egy testet öltött dzsinn számára?” Vagy egy kocsmában a pohara alá csúsztatnak egy cetlit, rajta a cím: egy borbélyüzlet hátsó szobája?

Fogalma sem volt róla. Még soha életében nem volt kocsmában, és borbélyüzletet is csak akkor lát, ha már elkerülhetetlen. Hiába, egyáltalán nem volt felkészülve efféle kényszerhelyzetekre. Bárcsak megdörzsölhetné a jó öreg söröskonzervet, és mondhatná: „Útlevelet akarok, munkaengedélyt és biztosítási lapot egy dzsinn számára, aki illegálisan lépett az ország területére.” Sejtelme sem, volt, hogy mit csináljon, egyvalamit azonban biztosan tudott: ha bármi mód van segíteni Abun, még ha nem egészen megengedett dolog is az, ő azt azonnal megteszi.

– És hol jár most Mr. Bowden? Talán Szaladdin udvarában?

Faarcú Harris gúnyos-udvarias hangja leszállította a földre. Kora délután volt, a történelemóra felén már túljutottak. Miről is folyt a szó? A harmincéves háborúról vagy a gyapjúkereskedelemről? Agya úgy járt, mint a motolla, de minden eredmény nélkül.

– Én… ööö… éppen azon gondolkodtam, amit a tanár úr mondott.

– Nagyon hízelgő. És mit mondtam?

– Éppen ezen gondolkodtam.

Az osztály dőlt a röhögéstől. Faarcú – ez egyszer szelíd kedvében – szintén elmosolyodott.

A nap hátralevő része szinte elsuhant. Méghozzá minden baj nélkül, bár Alec már-már azon volt, hogy az ellenkezőjét kívánja. Lassan kezdte megérteni, mit is jelent voltaképpen a kifejezés: „Megöl a bizonytalanság!”

Közvetlenül uzsonna után Alec a lakókocsiban üldögélt nagyapával, egy zacskó burgonyaszirmot majszoltak, amikor nagyapa kifelé mutatott és megkérdezte:

– Ki az a fiatal pasas, aki a hátsó ajtó felé megy?

Alec kikukkantott a lakókocsi ablakán. A bőrkabátos fiatalemberben rögtön felismerte az érmegyűjtőt.

– Blaggett városatya fia, Arthur Blaggett – mondta.

Nagyapa arcára aggodalmas kifejezés ült.

– Vajon mit akar? Szaglászik valami után?

– Biztos csak Kimmel akar szót váltani. Odalopódzom és kihallgatom, jó?

Nagyapa megvonta a vállát. Alec kiosont a lakókocsiból, felmászott a szenes pajta tetejére, ahonnan észrevétlenül hallgatózhatott. Megérte!

Arthur Blaggett kopogott és várt. Néhány pillanat múlva apa jelent meg az ajtóban. Dühösnek látszott.

– Mit akar?

Ez nem volt jellemző apára, általában barátságosabban viselkedett. Arthur Blaggett ideges lett. Alec vidáman dörzsölte a kezeit.

– Az apám izé… – nyögte Arthur Blaggett. – Látni akarja önt.

– Nem hinném, hogy ebben a pillanatban családom bármelyik tagja is látni kívánná a maga családjának bármelyik tagját.

Arthur zavartan izgett-mozgott a bőrkabátjában.

– Szóval, Mr. Bowden, apám arra kért, kérdezzem meg, lenne szíves, ugye szóval…

Apa nem sietett a segítségére.

– Egyáltalán nem értem, mit akar.

– Szeretné, ha elmenne vele a Bogáncs útra, és beszélne az emberekkel. Úgy véli, ez sokat segítene.

– Végezzem el én helyette a piszkos munkát, ezt akarja, ugye?

– Ó, nem, Mr. Bowden! – Arthur hangja elvékonyodott, Alec egészen megrémült tőle. – Azt mondta, nagyon érdekelné… illetve nagyon érdekli, amit maga mondott és… ööö…

Apa háta mögül, a konyhából Alec meghallotta Kim hangját:

– Apa, ne gyötörd már annyit szegényt. Mondj neki igent vagy nemet.

Arthur Blaggett megpróbált bekukkantani a házba, de ez apa széles alakja miatt csak nehezen sikerült.

– Ö… ööö… Szervusz, Kim!

Alec jól látta, hogy apa szája széle megrándul.

– Mondja meg Blaggett úrnak, hogy ha találkozni akar velem, természetesen kizárólag társalgás céljából, megtalál a Vasutas Klubban ma este kilenckor. – Apa kis szünetet tartott. – Hívjon ki!

– Ó, nagyon köszönöm, Mr. Bowden. – Arthur Blaggett azonban nem mozdult. Apa kérdően nézett rá.

– Nos, van még valami más?

– Nem tudom, vajon…

– Jaj, apa, de lehetetlen vagy! – hallatszott Kim hangja.

– Hívd be, Harold – lépett közbe végül anya.

Alec ugyan nem volt biztos benne, de sejtette, hogy anya is csendben mulat magában. Arthur Blaggett apával együtt eltűnt az ajtóban, Alec pedig óvatosan visszasomfordált a lakókocsiba, ahol nagyapa épp egy söröskonzervet bontott föl.

– Kérsz egy kortyot, Alec?

– Nem, köszi, nagyapa. Nem szeretem a sört.

Az öregember cinkos mosollyal méregette unokáját.

– Pedig azt hittem, szereted.

– Miből gondoltad?

– Nos, láttam, hogy az üreseket magaddal viszed, csak azért mondtam.

– Miféle üreseket?

– Hát azt az ócska söröskonzervet, amit nem engedtél, hogy anyád a szemétbe dobjon.

Alec önkéntelenül a zsebéhez kapott. Érdekes. A doboz eltűnt. Amint visszagondolt, már tegnap sem látta. Biztosan elvesztette valahol.

Hirtelen szomorúság fogta el. A doboznak már nem volt többé varázsereje, de valahogy nagyon a szívéhez nőtt. Úgy megszokta, hogy mindig vele van, akár egy régi jó barát.

– Alec? – nagyapa várakozóan figyelte.

– Ja, igen, az ócska söröskonzerv.

– Igen, az. Korán kezded, nem gondolod? Én tizennégy éves korom előtt még nem söröztem, pedig tizenhárom voltam, amikor dolgozni kezdtem. Ezt nevezik engedékeny társadalomnak, mi?

Alec megvonta a vállát.

– Nem volt sör benne. Csak úgy felvettem.

– Minek?

– Hát kabalából.

– És legalább szerencsét hozott?

– Nem tudom biztosan, nagyapa. Nem tudom, lehet-e hinni az ilyen kabalákban vagy sem.

– Nem tudom, fiú, de fel a fejjel! Sosem tudhatod, mit hoz a jövő. Mellesleg jó hétvégéd volt. Interjúk meg minden. Szerintem beteszik a képedet az újságba. „Bugletown gyerekhőse. A nagyképű városatyát megmentette a szörnyű haláltól.”

Alec jót nevetett, bár a dolog egyáltalán nem volt mulatságos. Mennyi minden történt azóta, hogy a Bogáncs út sarkán megtalálta a konzervdobozt! Mennyi fantasztikus dolog! És szinte hihetetlen, hogy alig két hét leforgása alatt. Nagyapa a sörét kortyolgatta, Alec a szeme sarkából figyelte. Nagyapa sohasem tudja meg, mitől borult fel a lakókocsi azon a bizonyos éjszakán.

És ő, Alec, nem is mondhatja el, mert egyszerűen hihetetlen. Éppúgy az arab lakoma a szobájában, a papucs; az ezüstérmék, a Nagy Viszketegség vagy a Bogáncs út és a Tank látomásszerű átváltozása, amely csak néhány másodpercig tartott. Mindenesetre, tűnődött magában, talán valami jó is kisül az egészből, ha Blaggett városatya meggondolja magát, és nem lakoltatja ki Miss Morrist, Wallace-éket meg a többieket a Bogáncs útról. És most apa is kiásta a csatabárdot. Ez mégiscsak valamiféle változást jelent. Lehet, hogy mégiscsak igazi varázserő volt a konzervdobozban…

Aztán eszébe jutott Abu. Nem a szellem, hanem a közel kétméteres, hús-vér ember. És valóban elgondolkoztató, hogy valamikor remekül elfért abban a kis konzervdobozban. Miért, Mr. Jameson nem mondta egyszer: egy pohár vízben elegendő energia van ahhoz, hogy egy tengerjáró hajó eljusson New Yorkig és vissza? Vagy csak egy vízcseppről volt szó? Már nem emlékezett pontosan. Mindenesetre fantasztikus gondolat – mennyi energia szunnyad benne, arra várva, hogy felszabadítsák!

Nagyapa kinézett az ablakon.

– Apád most megy a klubba. No, nézd csak! Más is elmegy ám!

Alec is kikukucskált. Kim somfordált el a ház mellett, maga mögött húzva Arthur Blaggettet.

– Hát ezek meg hová mennek? – kérdezte nagyapa.

– Azt hiszem, az Odeonba, az esti előadásra.

– Meglehet. Mindenesetre mulatságos. Azt hittem, ez a család a városban az utolsó, akikhez nekünk valaha is valami közünk lesz. Emlékszem még Joe Blaggett apjára az iskolában. Egyszer alaposan elláttam a baját.

– És miért?

– Már nem emlékszem. Manapság már azt is elfelejtem, mit ebédeltem.

Az öregember Kim és Arthur Blaggett után nézett, amíg be nem fordultak az utcán. Aztán elvigyorodott.

A lányomat ma férjhez adom,

tízezer fontom elmulatom.

De meggondoltam, mégse megy ez,

a vén komádban jobb helye lesz.

– Jaj, de bolondos vagy, nagyapa! – nevetett Alec.

– Tudom, fiú, de amellett nagyvonalú. Hé, mi van itt, Alec?! Kész vásári forgalom!

– Mire gondolsz, nagyapa?

– Egy fekete fiú és lány áll odakint a kapunál. Mit akarhatnak?

Alec felugrott. Valami baj van! Különben Eulalia és Ginger sohasem jöttek volna ide.

– Viszlát, nagyapa – köszönt el gyorsan, felrántotta a lakókocsi ajtaját, és szinte lerepült a lépcsőn.

Ginger és Eulalia a hátsó udvar sarkában álltak. Nagyon komolyak voltak.

– Mi történt? – kérdezte Alec.

– Abu! Sehol sem találjuk. Egyszerűen eltűnt.