„ELEFÁNT FÉSZKEL A CÉKLAFÁN”

Térdig a csatorna vizében állva, Alec dühösen kapkodott a parton burjánzó gazok után, közben iskolatáskája kicsúszott a kezéből. Elsőre csalánba nyúlt. Nagyot ordítva visszacsúszott, aztán új fogást próbált. Kínnal-bajjal végre kijutott a szárazra, leült a földre, és megpróbálta felmérni a kárt. Katasztrófa a javából, nem vitás. Nadrágszárát egészen a térdéig vastag, nyálkás iszapréteg borította, és hasonló sorsra jutott tornacipője és zoknija is. S ráadásul a borzasztó bűz, ami áradt belőle! A kutyafáját! Táskája szép lassan kezdett alámerülni a csatorna ronda vizében. Hasra vágódott, amennyire bírta, kinyújtotta a karját, és még idejében sikerült elkapnia a táska fülét, és megmenteni az elsüllyedéstől. A posványos víz vonakodva, hangos cuppanással vált meg zsákmányától.

Felállt, és megpróbálta eltüntetnie szerencsétlenség nyomait. A táska még hagyján, de ruhájával csak nehezen boldogult Egy marék fűvel sikerült a nagyját eltávolítani, de ötperces eszeveszett dörzsölés után is meglehetősen koszos és büdös volt. „Bowden – morogta maga elé –, ezt aztán jól megcsináltad!” – Más Választása nem lévén, hazaindult. Az otthoni fogadtatás minden bizonnyal szerencsétlenség lesz a köbön: apa csúnyán néz, és szót se szól; anya csúnyán néz és sokat is szól; Kim nővére pedig, ha hazajön a keksz-gyárból, hasát fogja majd a röhögéstől. Nincs mese, túl kell esni rajta. Előre, Bowden!

Keresztülvágott a magas fűben a túlsó kerítéshez. Ott is gondosan megszámolta a léceket, a laza palánkot, melyről csak ő tudott, benyomta, ügyesen keresztültornázta magát, és máris ott volt a lejtő lábánál, amely egyenesen a házakhoz vezetett. Senkit sem látott a szabadban, pedig kellemes délután volt. Az ablakokból a bekapcsolt tévékészülékek zöldes-fehér fénye szűrődött ki, edénycsörömpölés és a megszokott, ismerős zajok – mindenki a délutáni teához készülődött, mit sem törődve a külvilággal.

Talán megússza a dolgot, reménykedett Alec, amikor az utcájukba ért. Talán észrevétlen be tud surranni az ajtón, szépen fellopódzik a szobájába, talán elkerülheti a konyhát és a fogadóbizottságot. Persze lelke mélyén tudta, hogy mindez csak hiú ábránd. A telepen a házak bejárati ajtaját csupán esküvő és temetés esetén hagyják nyitva, egyébként kopogás nélkül nem lehet bejutni a házba. Maradt hát a hátsó bejárat, a konyhaajtó. Alec bátorságot gyűjtött a belépésre.

– Hé, Alec gyerek!

A hang a hátsó udvarban álló, zöld-fehér lakókocsiból jött, melynek egyik oldalát a tengelyénél néhány téglával támasztottak alá. Apa örökké azzal fenyeget, hogy egyszer megjavítja, de ezt sohasem teszi meg. A lakókocsi keskeny oldalablaka kinyílt, és egy sűrű fehér hajjal övezett kerek, piros arc kukkantott ki rajta.

– Alec fiú, mi történt?

Alec fellélegzett.

– Jaj, nagyapa, a frászt hozod rám.

– Meghiszem azt! Be akartál lógni, mi?

Alec bólintott.

Nagyapa feje eltűnt az ablakból, és a lakókocsi ajtaja kinyílt. Kinyúlt egy kar, intett, és Alec, fél szemmel a konyhaajtót lesve, besurrant. Nagyapa gondosan bezárt mögötte.

Odabent szörnyű hőség volt, a levegőben vágni lehetett a pipafüstöt és az öreg olajkályha bűzét. Ráadásul még a tűzön izzó keskeny forrasztópáka is melegített. Alec a kék füstön keresztül figyelte nagyapját, amint elhelyezkedik az egyik ágyon. A szikár öregember csíkos pizsamát és egy kimustrált, fakó házikabátot viselt. Töredezett fogait elővillantva, Alecre nevetett. Az ágy melletti összecsukható asztalon tányér, cipó, félig nyitott szardíniakonzerv és söröskancsó.

– Mi a csudát forrasztasz, nagyapa? – kérdezte Alec, egy pillanatra megfeledkezve minden bajáról.

– Nem forrasztok én, te zöldfülű, hanem sört melegítek – felelte nagyapa, megmarkolta az izzó forrasztó-pákát, és belemerítette a söröskancsóba, csak úgy sistergett. A kis szoba amúgy is áporodott levegőjébe most újabb gőzfelhő és valami idegen illat keveredett. Nagyapa megemelte a korsót.

– Kérsz egy kortyot? – kínálta, de Alec gyorsan nemet intett.

Nagyapa töltött magának egy pohárral, nagyot húzott belőle, majd köntöse ujjából előhúzott egy papír zsebkendőt, és komótosan megtörölte a száját.

– No, fiú, ha ideadod a nadrágodat, rendbe hozom, amint látom, megjártad a csatornát. Csak semmi magyarázkodás. Vedd le a tornacipődet, és tedd a kályha mellé, addig spiritusszal ledörzsölöm a ruhádat.

– De nagyapa… – ellenkezett Alec.

– Mellesleg, ha készen vagyunk, nyugodtan belóghatsz a konyhán keresztül, mindenki a nappaliban lesz.

– Honnan tudod?

– Mert zűr van. Tom bátyád hazaköltözik a feleségével és a gyerekkel. Elvesztették az állásukat, és visszajönnek, tehát itthon is átrendezkedünk.

Alecnek még a szívverése is elállt a hír hallatára. Úgy érezte, ez életének valóban a legszerencsétlenebb napja.

Mert mi következik ebből? Tom és családja beköltözik Kim szobájába, Kim az övébe, ő pedig mehet fel a padlásszobába. És ha valaki azt hiszi, hogy a padlásszoba holmi raktárféle, hát nagyon téved. A padlásszoba pontosan olyan, mint egy skatulya; egy kis lyuk a tető alatt, melyből az ágy csak azért nem esik ki, mert az ajtó tartja. Csupán arra jó, hogy matrózokat képezzenek ki zseb-tengeralattjárón való szolgálatra. Alec évekig aludt itt, mielőtt Tom elköltözött. És most, pech a köbön, el kell hagynia saját kuckóját, és mehet vissza oda. Nagyapa kinyújtotta vékony karját, és összeborzolta Alec haját.

– Fel a fejjel, fiú! Lesz ez még így se. Gyerünk, lássuk azt a nadrágot!

Alec odaadta, és leült a másik ágyra, mialatt nagyapa elővett egy üveg spirituszt, és nekilátott a foltok eltüntetéséhez.

Munka közben az öreg csendesen énekelgetett:

Szép madár az elefánt,

ágról ágra száll,

fészket rak a céklafán,

fütyül, mint egy szamár.

A nagyapa éneke szép lassan elűzte Alecből a sötét gondolatokat.

Hahaha, hihihi,

elefántfészek céklafán,

hahaha, hihihi!

Nagyapa hirtelen beleszimatolt a levegőbe.

– Fura egy szag van itt, fiú.

Alec nagy szemet meresztett.

– Viccelsz, nagyapa! Legalább ötven fura szag van itt!

– Nem, nem, fiú, ez valami szokatlan; Te Jóisten! A tornacipőd!

Nagyapa félredobta a rongyot, amellyel Alec nadrágját tisztította, és az olajkályhához fordult, amelyből sűrű, barna füst kacskaringózott felfelé.

– Szent isten! – kiáltott fel Alec.

Szent isten, valóban. Egyik tornacipőjének a fele feketére égett, a másik pedig megpörkölődött. Nagyapa gyors mozdulattal kimentette ugyan Alec zokniját, de a cipőn már nem tudott segíteni. „Az egész élet pech a köbön” – gondolta Alec.

– Sose bánkódj, fiú! Majd elmondom anyádnak a történteket, és veszek neked egy másikat – mondta nagyapa.

– Nem, azt már nem! – ellenkezett Alec. Csak nem fogja hagyni, hogy nagyapa az ő tornacipőjére költse a nyugdíját?! – Majd én elmondom. Talán Kim kölcsönad ötven-egynéhány pennyt, és veszek magamnak egy újat.

– Mindenesetre, fiú, a nadrágod rendben van. De ne a kályha mellett bújj bele, mert a végén még felrobbansz.

Alec gyorsan, felöltözött és elköszönt. Apró, csoszogó léptekkel ment be a konyhába, hogy amennyire lehet, rejtse a tornacipő megégett oldalát. A konyha üres volt, amint azt nagyapa előre megjósolta, de az utcai szobából halk beszélgetés hallatszott Alec a folyosó felé óvakodott. Ha sikerül elérnie a lépcsőt, mielőtt…

– Alec – szólt ki anya–, te vagy az, Alec?

– Igen – motyogta Alec.

– Kisfiam, nekünk most dolgunk van. A frizsider tetején van még húspástétom és paradicsom. Megeheted a teához.

– Felvihetem a szobámba? – kérdezte Alec, és alig akart hinni a szerencséjének.

– Jó, de ne maszatolj össze semmit!

Alec felsietett a lépcsőn, egyik kezében tálca, a másikban az iskolatáskája, és csak akkor szusszant egy nagyot, amikor már biztonságban érezte magát a szobájában, amely kicsi volt ugyan, de a padlásszobához képest mégis palotának számított. A berendezés egyszerű volt: egy ágy, egy megrokkant öreg íróasztal, amit apa vett az ócskapiacon, egy szék és egy szekrény – ebben őrizte legértékesebb kacatjait. Ezek majd mind lekerülnek a sufniba, ha átköltözik a padlásszobába, gondolta Alec rosszkedvűen, miközben leült az ágyra, és nekilátott a húspástétomnak.

Evés közben összeállította az aznapi siker-kudarc táblázat végső eredményét Nem írta le, mivel az efféle dolgok igencsak titkos jellegűek, de fejben elkészítette a listát:

1. Ginger Wallace meg akar verni.

2. Ginger Wallace meg akarja tiltani, hogy a Bogáncs úton járjak haza.

3. Ginger Wallace megneszelhet valamit a Tankról.

4. Tönkretettem a tornacipőmet.

5. Egy hónapig nincs zsebpénz.

6. Vissza kell költöznöm a padlásszobába.

7. Monty Cartwright pikkel rám.

Alaposan átgondolta a listát – vajon nem hagyott ki semmit? Nincs rosszabb, mint ha váratlanul éri az embert valami balszerencse. Nem, mindent számba vett. A következő kérdés az volt: nem túl hosszú-e a lista? Ginger Wallace valóban három külön szerencsétlenség?

Alec nem habozott: Ginger Wallace legalább, három szerencsétlenséget jelent.

Pontosabban a 4. és 5. pont csak egynek számít, vagyis az 5. csak a 4. következménye. Tornacipő nélkül nehéz az élet, de zsebpénz nélkül: tragikus!

A 6. pont színtiszta balszerencse. Igaz, még nem következett be, akárcsak az 1., 2. és 3., de ez egy cseppet sem vigasztalta. A 7. pontról úgy döntött, kihúzza a listáról, miután az aznapi sorakozónál történt letolás után több nem történt, és Mr. Cartwright általában nem szokott régi bűnöket számon tartani. Azonban még így is maradt 6 pont, illetve 5, ha a 4-est és 5-öst egynek számítjuk. Vagyis öt gólt rúgott a kudarcegyüttes, a másik csapat pedig még át sem jutott a felezővonalon. Ez volt a legmagasabb kudarcpontszám azóta a bizonyos „fekete” nap óta, amikor is minden órán belesült a felelésbe, és ötször büntették emiatt bezárással, egymás után. Az emlékezés közben pillantása az iskolatáskára esett. Tulajdonképpen nem ártana még egyszer átnézni a keresztesekről írt dolgozatát, mielőtt holnap beadja. Könyveit az ágyra borította, és – ezen a napon már vagy huszadszor – elállt a szívverése!

A történelemdolgozat borítóján egy zöld folt éktelenkedett. Lapozott – majdnem minden oldal lucskos, zöld maszat lett, az írást, a kivágásokat, ábrákat mind összemosta a csatorna szennyes vize. A táskája egyik oldalán felfeslett a varrás, biztosan ott szivárgott be a víz.

Az életben nem tudja ezt újra rendbe szedni, még egyszer leírni!

Kudarcok már hat nullra vezetnek! Nem áll messze a rögbimeccs eredményétől. Hát ezen a napon egy icipici szerencse sem kacsint rá? Alec elmélázott egy ideig. Ott volt még az a különös, lezárt és mégis üres sörös konzerv, amit a Bogáncs úton talált. Érdemes lenne közelebbről is megvizsgálni.

„Te Bowden – biztatta magát –, megérdemelsz egy kis szórakozást. Csinálj magadnak egy szabad estét. A holnap úgyis az ördögé. Használd ki még ezt a napot!”

Talpra ugrott, ledobta iskolai egyenruháját, egy régi trikót és farmert húzott magára, majd lassan kinyitotta az ajtót. Lelopózott a lépcsőn; semmi vész, a többiek még mindig a nappaliban vannak, tehát szabad az út.

– Alec, te vagy az? – szólt ki édesanyja.

– Igen, anya, elmegyek egy kicsit.

– És mi van a leckéddel?

– Csak a történelemdolgozatomat kell még egyszer átnéznem, de azt megcsinálom, ha visszajöttem. – Alec mindig bajban volt, ha füllentenie kellett.

– De akkor nincs tévé!

– Ma nem is akartam nézni.

– Mi van, észkombájn? – hallatszott Kim csúfondáros hangja. Alec egy megsemmisítő válaszon törte a fejét, de aztán eszébe jutott, hogy Kimtől pénzt kell kölcsön kérnie. Legyintett, és egy szempillantás alatt kint volt az utcán.

Egyik kezét erősen a farmer zsebére szorítva, ahova nagy nehezen beleerőszakolta a konzervdobozt, lerohant a lejtőn, a kertek mellett. Legnagyobb meglepetésére, nagyapa kint dolgozott a kertben régi fekete öltönyében. Alec csak úgy futtában intett az öregnek, és egyenesen a Tankot körülölelő magas kerítés felé rohant. Nem lehetett tudni, vajon nagyapa látta-e, amint átbújt a meglazult lécen.

A kerítés túlsó oldalán, mint mindig, Alec ezúttal is megállt egy percre, és körülhordozta tekintetét kis birodalmán, az elvadult táj néma nyugalmán. A lemenő nap sugara megcsillant a darucsarnok egyik épen maradt ablaküvegén, óriási árnyfoltokat vetve a borostyánnal befutott omladozó falak közé. Alec a csatorna felé vette útját, de hirtelen eszébe jutott, hogy délután összeomlott alatta a híd. Nincs más hátra, a darukaron kell átjutnia a túlsó oldalra, és az ablakon keresztül bemásznia a kezelőfülkébe. Igaz, peches napja volt, és nem illett hozzá ez a „hősi” bevonulás, de most valahogy nem volt kedve „új hidat csinálni. Megfordult és a daruállványhoz szaladt.

A vízlépcsőkön feljutni a magasba könnyű volt, a neheze csak azután következett, amikor négy és fél méter magasságban a csatorna fölött keresztül kellett másznia a gémen. Egyetlen rossz mozdulat – és véged! A legbiztosabb, de leglassúbb mód: lovaglóülésben ráülni a gémre, és úgy átaraszolni a vaskaron.

A leggyorsabb, de a legveszélyesebb pedig: a tizenöt centiméter széles darukaron egyensúlyozva, merészen átsétálni, akár egy kötéltáncos. Alec egy harmadik megoldás mellett döntött: leguggolt, és mint egy kacsa, tipegve elindult. A fele utat megkönnyítette egy öreg kézi daru vaskarja, amely a főkarral párhuzamosan nyúlt a levegőbe.

Végül is átjutott, és a kitört ablakon bemászott a darufülkébe. Egyik lábával az emelőkarra lépett, majd a forgódobra, amely még mindig a kézidaruhoz volt erősítve, és már bent is volt. A lendülettől még rugózott egyet, aztán körülnézett. Nos, ezúttal ő a parancsnok! Megfordult, és a csatorna irányában kikémlelt a betört, piszkos ablakon keresztül. Aztán megragadta a kézidaru emelőkarját, és lassan eltolta az ablaktól. Nemhiába áldozta rá, több szombat délutánját is, hogy megzsírozza-olajozza a gépet – ezúttal működött. A lánc csörögve keresztülfutott a daru végére szerelt csigán, és a mélybe gördült. Alec a fékkar segítségével épp a csatorna vize fölött állította meg. Aztán lehajolt a dobhoz, és a fogantyúval óvatosan ismét feltekerte a láncot.

Miközben a kézidaruval ügyködött, nekilódult a fantáziája is. Mondjuk, hogy hajót kell kirakni, vagy egy tőrbe csalt tengeralattjáró legénységét megmenteni, vagy bányából kincset a felszínre hozni, vagy inkább atomreaktor uránrúdjait cserélni. Amikor feltekerte a láncot, beállította a féket, aztán felült az asztal tetejére pihenni és kibámult a darufülke ablakán.

És most nézzük a lezárt üres konzervdoboz titkát!

„A kérdés, Watson, nem az, hogy miért üres, hanem, hogy miért zárták le.”

„Meglepő, Holmes, akarom mondani, Bowden. De mi a magyarázat?”

„Ki kell nyitni, nem igaz, te tökfej?”

Alec kézbe vette a dobozt, és megvizsgálta. Aztán újra a füléhez emelte, akárcsak délután.

Fantasztikus. Ugyanaz a hang, mintha valaki horkolna, őrület!

Alec megrázta a dobozt – a zaj megszűnt.

Ujját becsúsztatta a doboz tetején levő fémkarikába, és meghúzta. Először nem mozdult. Alec leugrott az asztalról, a dobozt letette a földre, egyik kezével jól leszorította, a másikkal pedig újra meghúzta a karikát.

Hirtelen rettenetes, süvítő légroham tört ki a dobozból, mint amikor egy szuperszonikus repülőgép landol, és egy mennydörgő hang hallatszott…

– Alec!