ABU NAGY KEDVÉBEN

Ez a „hét békében és nyugalomban telt el az iskolában. Gingernek nyoma sem volt, úgy látszik, édesanyja otthon tartotta. Ragyás Sam egy vagy két napig mindenkinek azzal hencegett, hogy Wallace nem tudta elviselni a vereséget, de egy idő után már senki sem tartotta azt mulatságosnak. Alec igazából sikeresnek érezte magát: hátsó zsebében öt bankjegy, belső zsebében pedig hű doboza. Vett magának egy pár új tornacipőt, és bár édesanyja valószínűleg gyanakodott kissé, nem tett semmiféle megjegyzést. Az antikváriumban meglátta Az utolsó mohikán egy példányát – azt is megvette. Mindamellett óvatos maradt, és tartózkodott a nagyobb költekezéstől – mint Biggs a nagy vonatrablás után. El akarta kerülni a pénzforrását érintő kellemetlen kérdéseket. Azonkívül volt egy halvány sejtése: még nem sikerült Abut, a „gyorssegélyező” dzsinnt rendesen beprogramoznia. Ehhez a varázsdoboz-üzlethez is szükséges egyfajta művészet.

Eulalia Wallace nem hiányzott az iskolából, de nagyon mogorva volt. Amikor elment Alec mellett, nem nevetett, nem csinált grimaszokat – és ez meglehetősen bosszantotta Alecet, bár megpróbálta eltitkolni. A szünetekben, az iskolaudvaron Monty Cartwright katonás alakja felügyelt a rendre. Ajánlatos volt kerülni minden veszekedést, verekedést; az eldugott sarkokban a fiúk kártyával ütötték agyon az időt. Olyan nyugodt, egyhangú volt az élet, hogy a hét közepére Alec kezdte megunni a dolgot.

Csütörtökig szakadt az eső, és ebédidőben Alec úgy gondolta, éppen ideje lenne meglátogatnia a szakkört, amelyet Mr. Jameson vezetett a kísérleti laborban. Amikor a terembe lépett, egy kis csoport – csupa másodikos – elmélyülten figyelte, amint a tanár egy új pár hörcsögöt helyez az egyik ketrecbe. Az előző pár állítólag kibújt a ketrecből, végigmászott a fűtőtesteken, és bekebelezte a leckekönyvek ábráit.

Furcsa szag terjengett a levegőben, illetve egy újabb különös szag csapta meg Alec orrát. A szag irányába fordult, a terem végében, három érettségi előtt álló fiú egy csövekből és retortákból álló, sistergő-bugyborékoló, bonyolult szerkezettel foglalatoskodott. Mr. Jameson rég nem látott jó barátként üdvözölte Alecet. Egy kicsit túl szívélyesen is, gondolata Alec, mintha csak a sarkvidékről tért tolna haza, több évi távollét után. De nem törődött vele. Mr. Jameson gúnyolódása valahogy más volt, mint faarcú Harris szarkazmusa. Félóra múlva a másodikosok elhagyták a termet. Alec kihasználta az alkalmat, hogy egyedül lehet Mr. Jamesonnal, és megkérdezte:

– Tanár úr, kérem, lehetséges dolgokat materializálni és dematerializálni? – Az utolsó szóba majdnem beletört a nyelve, de Mr. Jameson türelmesen várt.

– Nos, az anyagok képesek szilárd halmazállapotból folyadékká, folyadékból gázzá alakulni, nem igaz? És bár a gáz színtelen, mondhatnád, hogy eltűnt, de azért létezik, csak más formában.

– Igen, de én nem erre gondoltam. Én”… – egy pillanatra elhalhatott – Aladdin lámpájának a történetére gondoltam, a dzsinnre, aki eltünteti a pénzt, palotákat emel fel, és messzire hajítja a világba.

– Hm. Nos, az az érzésem, hogy a mi űrhajóink legalább ilyen fantasztikusak. A rakéta földre szállása olyan gyorsan történik, mintha csak a semmiből bukkanna elő. Állítólag a második világháborúban a V–2-es rakétákban az volt a legrosszabb, hogy teljesen váratlanul csapódtak a földre.

– De a tanár úr szerint lehetséges valamit valahol dematerializálni, aztán ismét másutt materializálni? Vagyis ahogy egy dzsinn teszi?

– Amennyiben képes vagy a dolgokat atomjaikra szétszedni, aztán újra összerakni. Ez elméletileg lehetséges, de véleményem szerint gyakorlatilag lehetetlen.

– Elméletileg?

– Úgy értem, fejben végiggondolhatod, hogyan kellene csinálnod, de a gyakorlati megvalósítás meghaladná az erődet. A jó öreg alkimisták azt gondolták, hogy az ólomból aranyat lehet előállítani. Az ember hajlamos kinevetni őket, de nincs igaza, mivel tudjuk, hogy az ólom és az arany atomsúlya igen közel áll egymáshoz. Elméletileg meg lehetne változtatni az egyik szerkezetét úgy, hogy a másikat nyerjük belőle.

– Hát akkor mire várunk?

Mr. Jameson elnevette magát.

– Ez több időt, pénzt és energiát venne igénybe, mint amennyit az arany ér. Egyébként az ólom nagyon hasznos és értékes elem. Ha atomreaktorban dolgoznál, megtudnád, hogy egy ólomlemez milliószor többet ér, mint egy arany.

– De az alkimistáknak igazuk volt?

– Hogyne, persze. Aki repülő lóról ábrándozik, igaza van, és annak is, aki varázstükörről, amelyben megláthatja, mit csinálnak az emberek.

– Hát ez az, amiről Abu beszélt… – Hirtelen elharapta a mondat végét.

– Abu? Az ki? Melyik osztályba jár?

– Ó, semmi… – Alec zavarban volt. – Mindenesetre nagyon köszönöm, tanár úr. Most már sokkal jobban értek mindent, mint azelőtt.

– Eddig még sohasem kérdeztél ilyesmiket.

Alec már éppen indulni akart, amikor az egyik nagyfiú, aki az ő negyedükben lakott, visszahívta.

– Alec, mit gondolsz, a nagyapád örülne egy kis trópusi szaftnak?

– Trópusi szaft? Az mi?

– Valami, amit itt főzünk. – Lehalkította a hangját. – A titkát nem árulhatjuk el.

Alecnek úgy tűnt, hogy a terem másik végében Mr. Jamesonnak a vállát rázza valami.

– Majd keresünk neked egy üveget – mondta a nagyfiú. – Várj csak! Nem egy üres konzervdoboz az ott a zsebedben?

– Ööö… – hebegte Alec.

– Rajta, add ide! Ez jobb, mint egy üveg. Majd ragtapasszal leragasztjuk, és viheted a nagyapádnak, tiszteletünk jeléül.

Alecnek nem jutott eszébe semmilyen mentő ötlet, így átnyújtotta a dobozt. Amazok megkötötték, lezárták és visszaadták.

– Gyerünk, fiúk, kezdődik az óra! – mondta Mr. Jameson.

Alec is kiment a laborból. A konzervdoboz a zsebében, benne a lötyögő folyadék. Bárcsak beugorhatna az egyik mosdóba, és kiönthetné!

– Nem erre van az angolóra, Alec.

Alec ijedtem kapta fel a fejét. Miss Welch vidáman mosolyogva állt előtte. Alec vonakodva indult az osztályba. Leült az asztalához, és fél szemmel Miss Welchet figyelve, aki a táblára írt valamit, óvatosan megpróbálta lekaparni a ragtapaszt a konzervdoboz tetejéről.

– Te mit csinálsz ott hátul, Alec?

Miss Welch egyenesen ránézett. Alec a földre csúsztatta a dobozt. Talán ha az oldalára fekteti, kiszivárog belőle a folyadék.

– Tanárnő – visított Alice Rogers –, Alec Bowden alatt nedves a padló.

Miss Welch a tanári asztal mellől füstölgött a rendetlenkedőkre. Alec a dobozt gyorsan a zsebébe rejtette. Persze fejjel lefelé, és érezte, amint a folyadék lassan kiszivárog belőle. Bárcsak Miss Welch elfordítaná egy percre a fejét, betehetné a dobozt a táskájába! De a nadrágján keletkezett nedves folt meglehetősen kellemetlen, sőt kínos volt.

Miss Welch beleszagolt a levegőbe.

– Szörnyű büdös van itt. Mint az égett gumi.

Miss Welch befejezte az írást.

– Ennyi elég lesz. Válaszoljatok ezekre a kérdésekre. Nekem most húsz percre el kell mennem. Aztán semmi rendetlenkedés. Mr. Cartwright megígérte, hogy figyel rátok. – Ezzel kiment a teremből.

Egyszerre mindenki sutyorogni kezdett, de néhány perc múlva elcsendesedett az osztály, csak egy-egy krákogás, dörmögés törte meg időnként a csendet. Alec várt öt percet, aztán kislisszolt az ajtón. Alig tett azonban néhány métert a folyosón, megtorpant.

– Mr. Bowden, ha nem tévedek? Hová, hová? – Monty szólt rá irodájából, a félig nyitott ajtón keresztül.

– Csak a mosdóba, uram.

– Hm?

Alec bevágtatott a mosdóba, gyorsan letépte a ragtapaszt, és kiürítette a dobozt. A folyadék élénk aranyszínű volt s a szaga után nem ilyennek képzelte. Nagyapának biztosan ízlett volna, de ezúttal a saját és Abu érdekeit kellett szem előtt tartania. Az üres dobozt visszatette a belső zsebébe, visszament az osztályba. Mr. Cartwright már megtartotta terepszemléjét, amikor Alec belépett, már halotti csend borult az osztályra, csak a tollak sercegését lehetett hallani.

Hirtelen iszonyú böfögés törte meg a csendet. Alec szomszédjai fölkapták a fejüket.

– Bowden, te disznó! – szólt hátra az előtte ülő Ronnie Carter.

– Nem én voltam – válaszolta őszintén Alec.

– Nem hát! Undorító!

– Fogd be a szád! – sziszegte Alec, mert lépéseket hallott a folyosóról.

– Bööö… hukk! – Ezúttal a böfögés csuklásba ment át. A következő pillanatban Alecnek még a szívverése is elállt: kellemes, bár kissé elmosódó bariton hangon hirtelen énekszó csendült fel.

– Hé, Bowden, hagyd abba! Azt akarod, hegy bejöjjön Cartwright?

– Cartwright már itt is van! – hangzott az ajtóból. – Mi a nagy izgalom?

Egy csuklássorozat volt a válasz, mintha csak géppuskából tüzeltek volna.

Aztán egy óriási böfögés, és egy újabb sor a Bagdadi dzsinnek himnuszból vagy mi a csudából, amit Abu énekelt. Mr. Cartwright nagy szemet meresztett.

– Bowden? – szólt döbbenten a tanár.

– Csak a magnóm – felelte kétségbeesetten Alec.

– Hát kapcsold ki!

– Nem tudom, beakadt a zsebembe. Kimehetek?

– Jobbat nem is tudnék ajánlani – mondta Mr. Cartwright vészjóslóan –, és várj meg a szobám előtt. Mi van ezen nevetnivaló?

– Nem nevetek! – de a szívből jövő, pityókás, hangos nevetés megtréfálta. Az éneklő csukló hang végig követte Alecet, amint nyakig vörösödve kirohant az ajtón, be a mosdóba. Az előbbit most bugyborékoló-gurgulázó hangok váltották fel, amint Alec kinyitotta a csapot, és erős sugárban hideg vizet engedett a konzervdobozba. Kiöntötte, újratöltötte, kiöntötte, majd jól megrázta, alaposan megdörzsölte a kabátjában, aztán a füléhez emelte. Csak a jól ismert, távoli hortyogást hallotta. A dobozt berakta a zsebébe, és Mr. Cartwright irodájához ment.

– Gyere csak, gyere. Csukd be az ajtót.

„Hű – gondolta Alec –, ez nem hangzik valami biztatón!”.

– Ülj le.

„Na, ez valamivel jobb.”

– Fogalmam sincs, mivel játszol, Alec Bowden – kezdte Mr. Cartwright. – Abban is biztos vagyok, hogy ezt a dalt sohasem sugározták, még a kairói rádióban sem, még akkor sem, ha neked megvan a magnódon. Szabad tudnom, hol vetted fel? Van fogalmad, miről szól a dal? És mi volt az a csuklás és böfögés?

Alec kinyitotta a száját, de egyik kérdésre sem tudott egyetlen ésszerű választ sem. Ámbár Mr. Cartwright, úgy tűnt, ezúttal nem is vár válaszra.

– Az arabok iránti érdeklődésed figyelemreméltó. Belenéztem a keresztesekről írt történelemdolgozatodba is.

Alec felnyögött. Ez aztán peches nap a javából!

– Nagyon érdekes. Mondhatnám, elragadtatással olvastam. Évekig szolgáltam a Közel-Keleten, és rájöttem, hogy az arabok egészen más szemszögből nézik a történelmet, mint mi.

– Ez így van, uram. Úgy vélik, hogy a keresztesek barbárok voltak.

Cartwright bólintott.

– Ott volt a baj, hogy az ő civilizációjuk hanyatlóban volt, míg a mienk felfelé ívelt. Sokat köszönhetünk nekik.

Alec ezúttal visszatartotta magát, nem mondta, hogy „pontosan ezt mondja Abu is”. Ehelyett ösztönösen így szólt:

– Csak azt nem értem, hogyan lehet bármilyen civilizáció fejlett, amíg a másik fejletlen. Sokkal jobb lenne, ha mindegyik egy szinten volna.

Mr. Cartwright bólintott és felnevetett.

– Lehet, hogy igazad van, de ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Nézzünk egy közeli példát, a mi iskolánk problémáit. Miss Welch például a lelkét is kiteszi, hogy megtanítsa nektek az angol nyelvtant és irodalmat, te pedig holmi részeges arab utánzásával zavarod az órát.

– Sajnálom, tanár úr.

– Hiszek neked. Száz más nem hinne a helyemben. Nem hinném, hogy bajkeverő volnál, Alec Bowden, de mégis mindig körülötted keveredik a baj. Próbálj meg kimaradni ebből. Most tűnés!

Alec vidáman ballagott hazafelé. Ezt megúszta! Bár a sikeroldal sem szerzett pontot, de talán számolhat egy 0:0-ás eredménnyel ezen a napon. Nem akarta elrontani csapata esélyeit, ezért elkerülte a Bogáncs utat, és az Állomás utcán ment haza. Jókedvűen keresztülvágott az állomás előtti üres téren, gondolatban már előre örült az estének: finom lakomázás közben nyugodtan elbeszélget majd Abuval, a dzsinn addigra már kialussza a délelőtti dorbézolást, amikor valaki erőszakkal feltartóztatta. A semmiből előrenyúlt egy kar, megragadta a gallérját, és kis híján megfojtotta.

– Hé, hagyj békén – lihegett Alec, hirtelen megfordult, és szemtől szembe találta magát a magas fiatalemberrel, akinek szombaton eladta az érméket. Ezúttal azonban egyáltalán nem mosolygott. Félelmetes látványt nyújtott.

– Te kis… te átráztál engem!

Alec krétafehér lett.

– Én… nem… maga adott nekem öt fontot, én pedig magának húsz érmét. És még jó üzletet is csinált. Biztosra veszem, hogy többet is értek.

– Húsz érmét? Húsz vacak játékpénzt.

Alec majdnem összeesett, amikor a fiatalember az arcába lökte a zacskót, amit ő adott neki. Mi történt? Lehet, hogy rossz zacskót adott neki, de hogyan…?

– Nagyon sajnálom, igazán nem akartam becsapni. Tudja, mit? Hazamegyek, és hozok egy csomó másikat.

– Visszaadod az öt fontot, méghozzá gyorsan. – Alec gallérja egy újabb csavarásra még szűkebb lett, már alig kapott levegőt. Ledobta a táskáját, benyúlt a hátsó zsebébe, és előhúzott négy gyűrött, piszkos bankjegyet. Aztán a másik zsebében talált még húsz penny aprót.

– Ez az egész, ami megmaradt, de a hétvégén megadom a többit.

A fiatalember pulykavörös lett. Újra megcsavarta Alec gallérját.

– Az egészet akarom, mégpedig ma! Most, azonnal!

– Arthur Blaggett! Mit képzelsz, hol vagy?! – szólt egy hang a háta mögül.

Erre a fiatalember egy lódítással elengedte Alecet. Alec lehajolt a táskájáért, és készült odébbállni.

– Várj egy percet Alec, hová sietsz?

Kim volt az, hazaútban a gyárból, esőkabátban, vállán táska himbálódzott, és mérgesen ráncolta a homlokát.

– Gyerünk, Alec, ki vele! Mi történik itt?

Alec nagy nehezen kinyögte az érmevásárt. A ráncok megsűrűsödtek Kim arcán. Odafordult a fiatalemberhez:

– Ha a két füled között nem fűrészpor lenne, nem jártál volna így. Mindenesetre megérdemelted! Azt hitted, neked mindent szabad, mi? Jellemző a családodra.

Alec legnagyobb meglepetésére a fiatalember zavartan toporgott egyik lábáról a másikra. Kim Alechez fordult.

– Indíts haza! Én elintézem itt a dolgokat, és majd visszafizeted nekem a zsebpénzedből. Később majd még számolunk! Nem leszünk becstelenek, bármit csinálnak is mások.

Alec nem vesztegetett egy percet sem, végigrohant az utcán. Amikor a sarokhoz ért, visszafordult. Kim és a fiatalember még nagyban tárgyaltak.