„CSINÁLD MAGAD” – BAGDADI MÓDRA

Ginger és társai loholva közeledtek a Bogáncs úton. Alec egy percet sem vesztegetett azzal, hogy felmérje a helyzetet. Szinte a levegőben úszva vette célba a vasúti hidat, és kétségbeesetten jobbról a tizennegyedik palánkot kereste.

– Ott van, a híd alatt! – üvöltött Ginger. – Hagyjátok, majd én!

Alec nyakába akasztotta a táskáját, és elkeseredetten nyomta befelé a laza deszkalapot, miközben, aznap vagy hatszáznegyvenhatodszor, dühösen szidta magát, amiért otthon felejtette a varázsdobozát. Keresztülpréselte magát a nyíláson, akár egy menekülő giliszta, és hasra vágta magát a Tankot körülölelő magas gazban. A túloldalról hangos kiáltozás hallatszott, és a titkos bejárat deszkája vészesen domborodott, ahogy Ginger és társai nekiveselkedtek.

Alec azonban visszanyerte lélekjelenlétét. Valójában nem hitte, hogy a nagydarab Wallace keresztülfér a nyíláson, de esetleg egyik soványabb barátja átbújhat rajta. Vagy az is lehet, hogy közös erővel, néhány centiméterrel beljebb tudják nyomni a deszkát?

– Gyerünk, Bowden! Tudjuk, hogy ott vagy a kerítés mögött. Add meg magad, le vagy győzve! Figyelmeztettünk! – kiabálta Ginger.

Alec visszafogta a lélegzetét, és nem felelt. A gyom között meglátott egy jókora téglafaldarabot, az egyik leomlott fal maradványát. Gyors mozdulattal fel akarta emelni. Alig mozdult valamit. A következő próbálkozás azonban sikerrel járt. A nagy sietségben a tégladarab rácsúszott a lábára, és fájdalmában a nyelvébe harapott, nehogy felordítson.

– Add meg magad, és gyere ki, Bowden! – Ginger hangja majdhogynem nyugodt volt.

„Aha – gondolta Alec –, nem tudnak bejönni!” Aztán egy nagy reccsenést hallott, amint valamelyik odaát harminckilences bakancsával esett neki a deszkának. Alec nagy lélegzetet vett, és újból nekiveselkedett a faldarabnak. Vajon Abu Salem ezt hogyan csinálná? Egyszerűen átvarázsolná a kerítés tövébe. Alec is nekikezdett: fohászkodott és erőlködött, és újra fohászkodott, és újra erőlködött, és mielőtt annyit mondhatott volna, hogy szupergravitációs erőtér, a faldarab nagy puffanással nekilódult a domborodó kerítéslapnak. Egy kiadós káromkodás, valaki túl későn húzta vissza az ujját. Az út el volt zárva.

– Hagyd el, Ginger, menjünk. Holnap is elkaphatjuk a suliban.

Alec felvette iskolatáskáját, és elindult a csatorna felé. Néhány perces keresgélés után talált egy másik deszkalapot, hogy a tegnapi baleset után kijavítsa a hídját; átkelt a csatornán, és irány haza! Már a lejtőn baktatott fölfelé, amikor meghallotta apa vonatát a hídon.

Anya még nem jött vissza a vásárlásból, a konyhaasztalon egy cédula várta Alecet: tegye fel a teavizet, és nézzen be a kamrába. Az egyik polcon frissen sült melaszos lepény várta! Levágott belőle egy jókora darabot, és éppen bele akart harapni, amikor anya és apa megérkeztek.

Anya feltűnően hallgatag volt, és Alec rögtön tudta, hogy valami nincs rendjén. Szája keskenyre összezárva, és ezúttal elmaradtak a fia megjelenését kommentáló szokásos jószándékú megjegyzések. Apa is szó nélkül töltötte a teáskannába a forró vizet – bár ő sohasem beszél sokat.

Amikor anya megszólalt, Alecnek rögtön eszébe jutott minden.

– Alec, kisfiam, nagyon sajnálom, de egy vagy két hét múlva fel kell költöznöd a padlásszobába. A holmidat majd a sufniba tesszük.

Alec grimaszt vágott, s bár tudta, hogy hasztalan, megpróbált tiltakozni:

– De miért, anya?

– Tom, Elaine és a kicsi egy időre visszaköltöznek hozzánk, felmondták nekik a lakásukat.

– Rendben, de miért mindig én? Miért nem mehet Kim a padlásszobába?

– JAJ, ALEC! – Anya mindig nagybetűkkel beszélt, ha meg volt sértve. – Kim idősebb nálad, és ő dolgozik, maga keresi a kenyerét.

– Én arról igazán nem tehetek, hogy nem dolgozom.

– Persze, tudom, de legalább a szüleid pénzét kímélhetnéd egy kicsit. Egy éven belül már a második pár tornacipődet teszed tönkre.

Puff neki! Tehát anya kiszúrta a szerencsétlenül járt cipőt.

– Majd én veszek egy másikat.

– És ugyan miből, ha szabad kérdeznem?

– Arra gondoltam, hogy kölcsönkérek Kimtől ötven pennyt.

– Sok szerencsét!

A hátsó ajtó nagyot döngött, amint Kim belépett; sálját leráncigálta a fejéről, klumpáját az egyik sarokba rúgta.

– Feltétlenül muszáj ilyen zajjal közlekedned? – kérdezte anya.

A családi vihar ott lógott a levegőben. Apa kitöltött magának egy csésze teát, és hangtalanul elvonult a nappaliba. Alec kisurrant a folyosóra. Hirtelen eszébe jutott a konzervdoboz; felrohant a lépcsőn, hármasával véve a fokokat. Csak a múlt hét óta tudja ezt csinálni, és ettől szinte óriásnak érezte magát. A szobájába érve az ágyához ugrott, visszahajtotta a párnáját, és…

ELTŰNT!

Végigkutatta az egész szobát, úgy nyüzsgött, akár egy dolgozóhangya. Szekrény – nincs; íróasztal – nincs; láda – nincs.

Sehol!

KONZERVDOBOZ – VOLT, NINCS!

Az ajtóhoz rohant, felrántotta. Egy pillanatra megtorpant, aztán mint akinek semmi gondja, lesétált a lépcsőn. A konyhában csend honolt. Anya, apa és Kim az asztalnál ettek, mintha mi sem történt volna.

– Gyere, Alec, itt a teád – mondta anya. – Tessék, füstölt hering, tudom, hogy szereted. A lepényből is ehetsz utána még egy darabot.

– Anya?

– Igen?

– Hol van a konzervdobozom?

– Micsodád, kisfiam?

– A söröskonzervem.

– Arra a büdös valamire gondolsz, amit a párnád mögé dugtál?

Kim visított a nevetéstől.

– Elvan a gyerek, ha játszik! Hamarosan visszakéri majd a cucliját is!

– Senki sem kérte a véleményedet! – hangzott Alec megsemmisítő válasza.

– Tudom, nem is szokta senki – fújtatott Kim –, de nagyvonalú vagyok, és mindig megadom.

Alec ügyet sem vetett nővérére, anyjához fordult:

– Anya, komolyan, hol van a doboz?

– Komolyan, kisfiam, megfogtam, és oda tettem ahová való: a szemétbe.

– Csak nem?! – tört ki Alec köpködve, mivel szája tele volt füstölt heringgel.

Székét hátrarúgva felugrott.

– Leülsz, és befejezed az uzsonnát!

– De…

– Még a teámat sem ihatom meg nyugodtan? – szólalt meg apa.

Alec leült.

– Ma már járt itt a szemetes?

– Most kellene jönnie, de úgy tudom, sztrájkolnak a telepen. Mostanság elég zűrzavar van arrafelé.

Kim a foga között dünnyögte:

– Ha szemetes lennék, örökké sztrájkolnék.

– Ha szemetes lennél, rögtön kezdhetnéd a saját szobáddal – dörrent rá anya.

– Kimehetek? – kérdezte Alec, miközben az utolsó adag heringet tömte a szájába.

Jóformán be sem várta anyja válaszát, kisomfordált a konyhaajtón, ki a hátsó udvarra. A lakókocsiban nem hallott semmiféle mozgást, nagyapa valószínűleg lent van a klubban, és halálra nevettet mindenkit, amint George Formbyt utánozza, szónoklatába olyan szavakat is keverve, amelyeket George Formby sohasem használ.

A színültig megtöltött szemeteskuka az udvar egyik sarkában állt, mellette egy halom konzervdoboz és üveg púposodott, ócska szőnyeggel letakarva. Alec odaugrott, félredobta a szőnyeget. Bab, majonéz, gyümölcssaláta. Megvan! Alec kiemelte az ismerős, fénylő konzervdobozt, belenézett, és egy pillanatra visszahőkölt, mert egy óriási fülbemászóval találta szembe magát. Kirázta a betolakodót, amelynek nem nagyon akaródzott elhagynia az új luxuslakást, és berohant a házba.

– Csak nem akarod fölvinni a szobádba azt a koszos vackot? – kérdezte anya.

– Jaj, anya!

– Legalább mosd le alaposan. Hiszen a szemétből szedted elő!

– Nem szabad lemosnom.

– Hogy képzeled, kisfiam?! – Anya elvette tőle a dobozt, és odavitte a mosogatóhoz. Jó adag mosogatószert öntött bele, majd forró vizet eresztett bele, és akkurátusan fölrázta. Kétszer cserélte benne a vizet, forró-hideg, forró-hideg, majd egy konyharuhával alaposan megtörölte – csak eme gondos tisztogatás után adta vissza Alecnek, aki a rémülettől megdermedve végre felvihette dobozát a szobájába. Lerogyott az ágyára.

– Szálem alejkum, ó, Abu Salem! – nyögte ki keservesen.

– Alejkum szálem, ó, Alec!

Alec megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Akkor hát jól vagy?

A dzsinn jóízűen nevetett.

– A nagyhírű Seherezádé tejben fürdött, hogy megőrizze szépségét, de az biztos nem volt olyan frissítő, mint amit én kaptam. Honnét jött az az óriási habtenger?

– Ó, az mosogatószer volt! De tényleg jól vagy, Abu?

– Il Hamdulilaah, hála Allahnak! Amint látod, minden oké. Mit kívánsz?

– Abu, most tényleg nagy szükségem van rád.

Aztán elmesélte az egész peches napot, kezdve attól, hogy reggel elment az iskolába, a konzervdoboz nélkül, egészen addig, hogy „kincsét” megmentette a szemétből. Abu meglehetősen viccesnek találta az egészet – Alec határozott bosszúságára –, mígnem a történelemdolgozat „szereplése” következett, Faarcú Harris gúnyolódása Alec keresztesháború-történetén.

– A próféta szakállára! Elvégre a hatalmas és bölcs Ibn Khaldun ismerte az igazságot, hogy merészel akkor ez a nyomorult féreg mást mondani?! Csak szólj, és a feje örökre elbúcsúzik a nyakától. Sőt, jobbat mondok: rászabadítjuk a Nagy Viszketegséget, hogy addig ne tudjon leülni, amíg el nem ismeri az igazságot.

Alecnek borzasztóan tetszett a gondolat, hogy Faarcú Harrisre szabadítják a Nagy Viszketegséget, de nagyvonalúan így szólt:

– Azt hiszem, hagyom Faarcú Harrist, hadd élje le békében azt a nyavalyás életét Most sokkal fontosabb dologban lenne szükségem az azonnali varázstudományodra.

– Rajta, halljam a parancsszót!

– Csak lassan, Abu. Kérésem teljesítéséhez meg kell várnunk, amíg besötétedik. Addig is, mit szólnál valami ennivalóhoz? No, nem lakomára gondolok, csak néhány harapásra, amíg megírom az angol leckémet.

– Lecke?

Alec a tőle telhető legegyszerűbb módon próbálta elmagyarázni:

– A saját szavaimmal kell leírnom azt az olvasmányt, amit az angolórán ma olvastunk.

– Ó, egy vidám mesét?

– Nem egészen. Egy mai történetről van szó: egy lányról, aki gyereket vár, és önállóan akar élni.

– Ajjaj, micsoda szerencsétlenség! Nem, Alec, én ennél vidámabb mesét is tudok!

– Éspedig?

– Hogyan járt túl a szépséges Siráz a gazdag öregember eszén, aki megkérte a kezét.

Alec halkan kuncogott.

– Kezdd el, Abu. De ne hadarj, hogy le tudjam írni.

Hosszú történet volt, és a keleti siskebab falatozása közben majdnem az egész este ráment, mire Alec elkészült vele. Mikorra Alec eltüntette az árulkodó morzsákat, és kiszellőztette az ételszagot, bizony sötét este lett.

Anya kopogása a lenti szoba mennyezetén jelezte, hogy ideje lefeküdni.

– Nos, Abu, ha felkészültél – szólt Alec, amikor a ház elcsendesedett, és eloltották az összes lámpát.

– Kívánságod számomra parancs.

Alec elmondta Tom, Elaine és a bébi szomorú sorsát, beszélt a padlásszobáról és saját bánatos jövőjéről. Abu hümmögött egy sort.

– Ha azt akarod, hogy bátyádnak és családjának egy új palotát építsek, attól félek, ez eltart egy ideig.

– Ne butáskodj, Abu. Csupán azt akarom, hogy bővítsd ki a házunkat.

– Kibővíteni?

– Jaj, Abu, hát Harun al Rasid népe nem ismerte a „Csináld magad” mozgalmat?

– Ugyan, ki csinálta volna maga, amikor ott voltak a rabszolgák?

– Aha, értelek, Abu.

Így aztán Alec ábrák segítségével próbálta elmagyarázni, mit is akar tulajdonképpen, közben állandóan kihajolt az ablakon, és a hátsó udvar felé mutogatott. Végül Abu így szólt:

– Rendben van, meglesz. Most azonban egy kis időre el kell mennem. Ma’asalaam.

– Ma’asalaam.

Néhány percig néma csönd borult a szobára. Az ablakból Alec jól látta a vasúti híd feketébe burkolt ismerős, domború ívét. Aztán szobája fala hirtelen mozogni kezdett, majd furcsa, zöld fényben izzott, aztán fokozatosan eltűnt, és nem maradt más, mint a nagy sötét semmi.

– Hé, Abu, mi a csudát csinálsz?!

– Egy pillanat, Alec… – válaszolt lihegve a dzsinn.

A sötét semmiből először a falak kerültek elő, majd a padló, szétterülve a fekete éjszakában. Újra az a furcsa izzás, amely azonban fokozatosan beleolvadt a lámpa fényébe. A szeme előtt tágult ki a szoba! Kilométer hosszúnak tűnt, faltól falig gyönyörű, sötétkék szőnyeggel borítva; egyik oldalon kanapék, székek és egy selyembaldachinos puha ágy, a szoba végében égre nyíló hatalmas ablak. Abu kitett magáért: nem vitás, ez egy valódi maga csinálta palotabővítés volt!

Alec leugrott az ágyról, és mezítláb berohant az új szobába. Talpa belesüppedt a puha szőnyegbe, hasra vágta magát, ide-oda gurult a földön, majd fölpattant az ágyra, és vad ugrálásba kezdett, mintha csak ugróasztalon gyakorolna. Nem tudta eldönteni, mit is próbáljon ki ezután, minden olyan csodálatosnak tűnt. Végül az óriási ablakhoz futott, és kinézett: vajon meddig terjed a szoba?

Hirtelen furcsa zajokat hallott.

Valaki segítségért kiáltott.

Lenézett az udvarra, és rémülten felsikoltott.

– Abu, gyere vissza! Szálem alejkum… amilyen gyorsan csak tudsz!

– Segítség! Segítség! Segítség…!

Bár odalent koromsötét volt, Alec így is sejtette, hogy mi történt. Abu hatalmas „Csináld magad” terjeszkedése teljesen elfoglalta a hátsó udvart, és a lakókocsinak már nem maradt hely. Felborult, egyik kereke őrülten forgott a levegőben. Az ablakból nagyapa fehér feje bukkant elő, haját összevissza borzolta az éjszakai szél, és segítségért kiáltozott.

– Abuuuu! – ordított Alec.

– Mit kívánsz, ó, Alec? – szólt a dzsinn, levegő után kapkodva.

– Gyorsan! Nagy szerencsétlenséget okoztunk. Csináld vissza az egészet, és állítsd talpra a lakókocsit!

– De hiszen ez a palota roppant erőfeszítésembe került!

– Nem bánom, erőlködj még egy kicsit, és tüntesd el! Nagyapa még megbolondul odalent.

– Kívánságod parancs – mondta Abu, de érződött rajta, hogy igencsak bosszankodik. Erős süvítés, recsegés, remegés – és a csodás szoba, bútoraival, fényeivel, óriási ablakával együtt eltűnt, de olyan hirtelen, hogy Alec úgy érezte, a semmiben lebeg. Majd egy nagy huppanással földet ért, majdhogynem kiesett a bőréből. Dühösen körülnézett. Ott állt a visszaállított lakókocsi mellett – pizsamában. Kinyílt az ajtó, és nagyapa hálóingben, kezében égő gyertyával ott toporgott a lépcsőn.

– Hé, Alec! Mit csinálsz itt, fiú? Halálra fázol! Gyere be!

Nagyapa kinyújtotta a karját, és behúzta Alecet a kocsiba. Egy ideig az ágya mellett álló kis lámpával bíbelődött, míg sikerült meggyújtania.

– Hé, fiú! Úgy látszik, mindketten rosszat álmodtunk. Te itt sétálsz pizsamában, én meg azt álmodtam, hogy felborult a kocsim, és segítségért kiáltozom.

– Tényleg segítségért kiabáltál, nagyapa. Én is ezért… – Alec elharapta a mondat végét. Hogyan tudná akár még a nagyapjának is elmagyarázni, mi is történt valójában?

– Csodálom, hogy nem ébresztettük fel az egész utcát. – Nagyapa kikémlelt az ablakon.

– Rendben, apád és anyád nem hallott semmit. Persze nem is hallhatták, hiszen az elülső hálószobában alszanak – és beletúrt Alec hajába. – Nos, sohase gondoltam, hogy alvajáró vagy, Alec. – Elhallgatott, majd hozzátette: – Azt hiszem, legjobb lesz, ha itt maradsz. Ha most visszamész, biztosan meghallják, és akkor se vége, se hossza a magyarázkodásnak. Ide süss, fiú, mássz fel az ágyamra, nekem jó lesz ez az öreg karosszék. Nyugi, nagyon kényelmes ez. Na, pattanj fel!

Alec felmászott, és elnyúlt az ágyon. Az ágynemű még meleg volt, és Alec hamar elálmosodott. Nagyapa becsavarta magát egy pokrócba, eloltotta az éjjeli lámpát, és beült a székbe. Alec szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, egészen jól kivette az öregember arcát.

– Nagyapa?

– Mi baj?

– Mesélj valamit.

Az öregember, hümmögött egy sort, kicsit fészkelődött a székben, aztán megköszörülte a torkát:

 

Szegényházi karácsony,

hullott a nyári porhó,

mezítláb ült a fűben

nagy papuccsal a golyhó.

 

Nagyapa hangja egyre halkabb lett.

 

Fekete lett a kék ég,

lépet gyűjt az összes méh,

szép decemberi nap volt

jövő év júniusában.

 

Alec elaludt.