20. fejezet
ROBOTVÁROS URA

Ariel a szürke kövekre emlékeztető építőelemeket figyelte, amelyek egy pillanatra légneművé váltak a falban, és a vadászok sorra hozták be a nyíláson foglyaikat. Az első gyengéden tartotta karjaiban Derecet, mintha öntudatlan, ernyedt óriáscsecsemőt ölelne magához. A második Jeff Leong karját markolva lépett be. A harmadik Wolrufot cipelte, a negyedik pedig Mandelbrottal jelent meg, aki a vállán átvetve lógott, kikapcsolt állapotban.

A kőfal ismét bezárult.

– Takarítsd le az asztalt! – szólt az utolsó vadászhoz Avery. – Ne törődj a leszóródó holmikkal.

A Mandelbrotot cipelő robot lefektette terhét a padlóra, aztán az asztal teljes szélességében kinyújtotta karját, komótosan elindult az asztal túlsó végétől, és közben mindent lesöpört a földre. Mire Avery közelébe ért, az öreg is helyet csinált maga előtt az asztalon.

A lány megrökönyödve figyelte a jelenetet. Sohasem látott még humanoid robotot, aki ilyen rendetlenül, ilyen durván dolgozott volna egy odavetett utasítás hatására. Ennek a fickónak tudnia kellett, hogy Avery szavait szó szerint kell értenie, tehát nem várják el tőle, hogy gondosan szedegesse le az asztalról a tárgyakat.

– Fektesd ide! – biccentett Avery a Derecet tartó vadász felé. Aztán intett Mandelbrot őrzőjének. – Őt meg kapcsold be! Nem sokat ér egy estély, ha az emberek kellemetlenül érzik magukat.

Ariel kissé megkönnyebbült, amikor a vadász felnyitotta robot barátjuk kapcsolótábláját, és üzembe helyezte a gépembert. – Mandelbrot, mondd el Avery doktornak, mi megy végbe Derecben!

A robot villámgyorsan bevizsgálta a szobát. Megfigyelése valószínűleg többet árult el számára a jelenlegi helyzetről, mint amivel a lány tisztában volt. – Avery doktor – szólalt meg. – Derec rendkívüli fizikai megpróbáltatásokon ment keresztül, szervezete egyre gyengül.

Úgy véli, hogy a chemfetek, amelyeket ön ültetett a testébe, meg fogják ölni.

Tüneteinek vizsgálata alapján megerősíthetem ennek valószínűségét.

– Senki sem akar itt szórakozni? – sóhajtott Avery. – Mindenki olyan gyászos hangulatban van. Nicsak, Leong úr! Nem találkoztunk mi már? Persze nem a közelmúltban, és nem is ezen a bolygón.

– Valóban – felelte Jeff rosszkedvűen. – Maga is barátságosabb volt azokban a napokban.

Avery hátralökte a székét, és felállt. Ujjait az asztalon húzva odasétált Derec mozdulatlan testéhez. – Nagyon jól csinálta – nézett rá.

– Nem tudtam olyan akadályt gördíteni elé, amelyet ne küzdött volna le.

– De csak eddig – vágott közbe Ariel. – Hogyan teheti ki ilyen kockázatnak? Még a maga robotjai sem veszélyeztetnék Derec életét egy próba kedvéért.

Jeff, Wolruf és Mandelbrot meglepetten pillantott a lányra.

– Ó, nem hiszem, hogy bajba kerül. Javul majd az állapota mondta Avery mintegy önmagának.

– Meg sem akarja vizsgálni? Ellenőrizze a laboratóriumában! – sikoltotta Ariel.

– Rendbe jön. Hát akkor kezdődjék az estély! – Avery odafordult a vadászhoz, aki behozta Derecet. – Vidd át azért az egyik kényelmes szobába. Nem tarthatunk olyan estélyt, ahol az egyik vendég mozdulatlanul fekszik az ebédlőasztalon, ugye?

– Várjon! – lépett a lány Derec és a vadász közé. – Nem érti, hogy haldoklik?

– Vidd! – parancsolta Avery.

A vadász finoman, de határozottan félretolta Arielt, és felemelte Derecet. A lány átkarolta a fiatalember vállát, és nem eresztette. Várj még! Mandelbrot, ezek hagyják, hogy Derec meghaljon!

A gépember annak a vadásznak az oldalán állt, aki a vállán behozta.

Ez a robot azonban fél kezét Mandelbrot nyitott kapcsolótábláján tartotta, hogy a legkisebb ellenállás esetén ismét megszakítsa működését.

A következő eseménysor olyan gyorsan játszódott le, hogy némelyik momentumát csak a pozitronikus agyak sebességéhez lehet mérni.

Jeff, akit még őrzött az egyik vadász, hirtelen kinyújtotta karját, és megragadta Mandelbrot vadászának nyakát, tapogatózni kezdett a kapcsolótábláján. Mivel a vadásznak a Harmadik Törvény értelmében meg kellett védenie magát, másik kezével megragadta Jeff karját. Amíg a másodperc törtrészéig a Harmadik Törvény érvényesült a vadász tudatában, Mandelbrot oldalt lépett, és képlékeny karjával hirtelen lezárta saját kapcsolótáblájának fedelét.

Ebben a pillanatban szabaddá vált, és harcolni kezdett. Mandelbrot úgy ítélte meg, hogy Derec élete veszélyben forog, ezért az Első Törvény értelmében komolyan vette Ariel aggodalmát. Ugyanakkor a vadászok elhitték Avery doktor kijelentését, hogy Derec nincs veszélyben, így a Második Törvény értelmében továbbra is követték a tőle kapott utasítást, hogy tartsák kordában a többieket.

Mandelbrot egyúttal adatok sorát küldte komkapján keresztül a vadászoknak. Tájékoztatta őket Derec leromlott állapotáról, Ariel emlékezetzavarairól és mindkettőjük testi megpróbáltatásairól.

Villanásnyi idő alatt azt követelte, hogy hagyják békén Derecet és Arielt, máskülönben az Első Törvény megszegését kockáztatják.

Mandelbrot nem tudta, beválik-e taktikája, de ellenfeleinek leg- kisebb tétovázása és kétsége is segítségére lehetett.

Miközben a jeleket küldte, Derec felé indult. Ariel eleresztette az ifjút, és a vadászra vetette magát, tudva, hogy a robot cselekvését hátráltatja az a gátlás, hogy ne okozzon sérülést Derecnek vagy neki.

Hajlékony karjának néhány gyors mozdulatával Mandelbrot kikapcsolta a vadászt, s az mozdulatlanná merevedve továbbra is karjában tartotta a fiatalembert. Mandelbrot és Ariel ekkor leemelte Derecet, és visszahelyezte az asztalra.

Az egyik vadász derékon ragadta Wolrufot és Jeffet, mindkettőjüket felemelte, s azok tehetetlenül kalimpáltak a levegőben.

– Fájdalmat okozol! – kiabálta Jeff. – Megsértetted az Első Törvényt!

A vadász nem így gondolta.

– Állítsátok meg őket! – ordította Avery. – Ne okozzatok sérülést, csak tartóztassátok fel őket! És ne nyúljatok Davidhez! Túlságosan legyengült!

– Hinnie kell nekünk! – kiáltotta könyörögve Ariel. – Nem kívánhatja maga sem, hogy baja essék! Csak vizsgálja meg!

Farkasszemet néztek egymással, és a lány szokatlanul torz kifejezést fedezett fel a férfi arcán. Haragvó mosolya diadalt sugárzott.

Találkozásuk óta először bizonyosodott meg Ariel, hogy ez az ember tényleg őrült – nem hallgat a józan észre.

– Te tetted ezt! – sziszegte a lány arcába. – Nélküled nem lett volna szükség ilyen különleges megoldásokra. Hagyd békén!

– Hogy merészeli ezt rám fogni? – sikoltotta Ariel. A rémülettől, a dühtől és a kimerültségtől teljesen elvesztette önuralmát. Nem befolyásolta semmiféle törvény, csak a saját tudata – rávetette magát a tudósra, és mindkét kezével megragadta az oldalszakállát.

A négy közül az egyik vadász már kikapcsolt állapotban volt, a másik viszont Jeffet és Wolrufot tartotta távol Mandelbrottól.

Hajlékony kezével Mandelbrot megpróbálta elérni ennek az alaknak a védtelen kapcsolótábláját, míg a másik karjával a maradék két vadász ellen küzdött. Mivel a szobában valamennyi robot figyelmét a társai kötötték le, egyikük sem vette észre, s nem is reagált arra, hogy Ariel és Avery esetleg kárt tehet egymásban.

A tudós fájdalomtól eltorzult arccal hörgött, miközben a lánnyal birkózva tántorgott végig a szobán.

Derec tudatának sötét mélyén robotok meneteltek. Hanyatt feküdt a sötétben, mialatt a gépemberek olyan szabályos ritmusban lépdeltek, amilyen pontosságra csak robotok képesek. Egyesével masíroztak feléje, végigdübörögtek a két oldalán, és dobbanó lábakkal meneteltek el a feje mellett. Számukra Derec jelentéktelen volt, pozitronikus tudatukban nem is létezett.

A sötétségen túl is robotok vonultak. Mögöttük halványan derengett a láthatár, Derec azonban csak a valóságban nem létező vérvörös égboltot látta fölöttük, amely a bolygón túl a világűr végtelenjébe nyúlt.

A robotok még mindig szakadatlan áradatban hömpölyögtek rendeltetési helyük felé, azzal a céltudatossággal, amely annyira jellemző Avery minden mérnöki alkotására.

Avery... Avery... Avery... A lábak ennek a névnek az ütemére dobbantak. Ez a neve az ellenségének, ez a neve az... az... Álma hirtelen átalakult. A robotok még folytatták menetelésüket, de már furcsa zöld alakzatok, kockák és gúlák emelkedtek körülötte a levegőbe. Amikor utánuk nyúlt, ő is lebegni kezdett. A forgó alakzatok oldalai sziporkázva ragyogtak a fényben. Elérte az egyik idomot, és az számítógép-vezérlőasztallá vált a keze alatt.

Még magasabban úszott most a levegőben. Robotváros vérvörös éjszakájában az utcák milliói minden ésszerű ok és magyarázat nélkül parázsló arannyá változtak, és a robotok még mindig meneteltek. Ujjai engedelmesen gépelni kezdték tudatának parancsát: – Állítsd meg őket!

– NEM – válaszolta a központi számítógép.

– Állítsd meg a várost!

– NEM.

– Miért nem?

– KI VAGY?

– Én, én, én... ki vagyok én?

– HOL_ TARTÓZKODSZ?

– Én... Robotváros vagyok.

– TÉVES. ÉN VAGYOK ROBOTVÁROS – válaszolta a központi számítógép. – TE KI VAGY?

– Ki vagyok én?

– TE DAVID AVERY VAGY.

– David Avery? – Derec döbbenten olvasta le a nevet az álombeli vezérlőasztal képernyőjéről. A vezérlőasztal zöld volt, lebegő gúla, mint valami parányi Iránytorony... amelyet chemfetek alkotnak.

Az ifjú körülnézett. Nem ez volt az igazi központi számítógép. A vérvörös égbolt alatt parányinak érezte magát. Saját véráramában úszott, és figyelte a chemfeteket meg a testében növekvő Robotvárost...

– David Avery vagyok – gépelte le. – David Avery vagyok. Ez a vérem, ez a testem, ez a... Robotvárosom.

– NYUGTÁZVA – válaszolta a központi számítógép.

A gépemberek megálltak. Már magasan felettük úszott, és le- pillantott a robotok végtelen menetoszlopaira. A bolygón minden egyes Avery-robot felemelte a fejét, és Derec utasítására várt.

Felemelte a fejét, és azt kiáltotta: – Robotváros az enyém! Én vagyok David Avery, én vagyok Robotváros!

Kiáltására meghasadt az ég. A jelenet szertefoszlott. Hunyorogni kezdett, majd sikoltások és dulakodó hangok ütötték meg a fülét. Egy csillár világított felette vakítóan. Mély lélegzetet vett – és hosszú idő óta először érezte, hogy nem fáj semmije.

Ahogy ébredezett, tudata fokozatosan kitisztult. Fáradtnak érezte magát, testét hideg nyirkosság borította, de a kínzó merevség eltűnt.

Többé nem fenyegette a halálos kór.

– Derec! – sikoltotta Ariel. – Ébren vagy? Mondd meg neki! Mondd meg Averynek, mi játszódik le benned.

Avery? Félelem és harag hullámzott végig rajta, hirtelen felült, és egy hosszú asztalon találta magát. Megfordult. Ariel és... az apja, Avery doktor dulakodott a szobában.

– Jól vagyok – szólalt meg rekedten.

– Micsoda? – nézett rá meglepetten a lány. – Akkor segíts nekem!

– Ne! – hörögte Avery. – Ne! Ez tévedés! Nekem kell segítened!

– Neked segítsek? – kiáltotta Derec dühösen. – Te őrült vagy!

– Öljétek meg őket! – ordította Avery torkaszakadtából a vadászoknak. – Öljétek meg őket! Végezzetek velük, vagy minden kárba vész!

Ariel kiszabadította magát, és a két vadász felé fordult, akik még működőképes állapotban voltak, mert Mandelbrotnak sikerült már a másodikat is kikapcsolnia.

– Avery megbolondult. Értitek? Hibásan működik... a szervezete.

Emlékeztek még a humanika törvényeire, amelyeket a felügyelők próbáltak belétek plántálni?

A tudós a kandalló felé hátrált. – Mentsetek meg bennünket! – ripakodott rá a vadászokra. – Öljétek meg őket!

– Ne hallgassatok rá! – szólt rájuk Ariel most már fegyelme- zettebben. – Utasításai megsértik az Első Törvényt. Nem bízhattok többé a parancsaiban. Ellenkeznek a robotika törvényeivel, és így megsértik a humanika Második Törvényét is, amely kimondja, hogy emberi lények nem adhatnak ésszerűtlen parancsokat robotoknak.

Elemezzétek a szavait, és megértitek, hogy többé nem engedelmeskedhettek neki. – Ha a vadászok tudják, hogy Ariel, Jeff és Derec miként tette ártalmatlanná Peit, őreá sem hallgattak volna.

A két működőképes vadász nem mozdult. Az egyik Jeffet és Wolrufot tartotta, a másik még Mandelbrottal viaskodott: mindketten megpróbálták elérni egymás kapcsolótábláját, hogy harcképtelenné tegyék ellenfelüket.

– Nyugtázva – szólalt meg a Jeffet és Wolrufot szorongató vadász. – Avery doktor utasításainak nem szabad engedelmeskedni. De a központi számítógép is irányít bennünket. Még érvényes az a parancsa, hogy vegyük őrizetbe az önök csoportjának tagjait, de bántódásuk ne essék.

Avery doktor az egyik sarokba kuporodva átkozódott.

– Most már én vagyok Robotváros – szólalt meg Derec, testemben a chemfetek kifejlődtek, és átprogramoztam őket. Tudatában felidézte a számítógép vezérlőasztalát. A jövőben talán már nem kell mindig ezt tennie, de most megkönnyítette feladatát. "Központi komputer- gondolta. – Töröld azokat a vadászrobotoknak szóló utasításokat, amelyek Derecre avagy David Averyre, Ariel Welshre, valamint Mandelbrotra, a robotra és Wolrufra, az idegen kutyalényre vonatkoznak. Aztán értesítsd a változásról az összes érintett robotot."

Hangosan folytatta: – Vadászok! Új utasítást kaptok...

– Nyugtázva – felelte a Mandelbrot előtt álló vadász. Kiegyene- sedett, és leeresztette a karját.

– Nyugtázva – visszhangozta a másik vadász, és elengedte Jeffet meg Wolrufot.

– Én is vettem az adást – szólalt meg Mandelbrot.

– Hát akkor megvolnánk... – fordult a fiatalember Avery felé.

A tudós az óriási kandalló egyik oldalánál állt a sarokban. Amikor minden tekintet felé fordult, kihúzta magát. – Gondold végig eddigi teljesítményedet, fiam! – kezdte. – Gondold végig! Minden, amit megálmodtam, a szándékaim szerint történt. Csaknem minden... ne törődj ezzel a nővel. A te irányításod alatt áll Robotváros. És hamarosan te kormányozod a robotvárosok ezreit minden galaxisban.

Derec haragját mélységes szomorúság váltotta fel. – Te nem vagy... normális. Zűrzavar van a fejedben. Meg akartál valósítani egy utópiát, de tévútra tértél. Ez az út a hatalomhoz vezet, és semmi jó nem származik belőle. Ha nem törnéd magad érte annyira, elfogadhatnál néhány hasznos tanácsot...

– Te merészelsz nekem tanácsokat adni? – kiáltotta Avery. Nem!

Csatlakozz hozzám! Parancsolom!

– Nem vagyok robot. Engem nem utasítgathatsz. – Derec a vadászokhoz fordult. – Kérlek, vegyétek őrizetbe az... vegyétek őrizetbe Avery doktort, de ne essék bántódása.

A két robot elindult a tudós felé.

Avery arca megvető mosolyra torzult, és kezében megcsillant egy apró tárgy: a Perihélium kulcsa. Gúnyosan felkacagott, és eltűnt.

Derec lassan az asztalfőhöz sétált, de közben továbbra is azt a pontot nézte, ahol Avery állt az előbb. Megkönnyebbülésébe bánat vegyült, mert megértette végre apja elmeállapotát.

Mindenki őt figyelte.

Odafordult apja karosszékéhez, és kezét a támlájára helyezte. --

Mandelbrot, kérlek, rakd vissza az asztalra a földön heverő tárgyakat.

Vadászok, küldetésetek véget ért. Térjetek vissza állomáshelyetekre, vagy ahol eddig teljesítettetek szolgálatot.

A robotok engedelmeskedtek.

– Tényleg jól érzed magad? – Kérdezte Ariel, és elindult felé. ...

David?

Mosolyogva karolta át a lányt. – Már nincs semmi bajom. David jól érzi magát, és Derec is.

– Akkor én is jól érzem magam. – A lány átkarolta az ifjút, és összeölelkeztek.

A társaságból senki sem akart elválni egymástól, és ahhoz sem volt kedvük, hogy hálószobák után kutassanak Avery birodalmában. Amúgy is olyan fáradtak voltak, hogy az lett a vége: Derec, Ariel, Jeff és Wolruf a kandalló előtti kemény padlón aludt. A fiatalember tisztában volt vele, hogy Avery itt is maradhatott, a bolygó valamelyik távoli pontjára repült csupán, és még veszélyt jelenthet, de nem hitte, hogy pillanatnyilag tartaniuk kell tőle. Lefekvés előtt általános utasítást adott, hogy további értesítésig minden robot maradjon ott, ahol van, kivéve azokat, akik a város működőképességének megőrzését szolgáló legfontosabb teendőkért felelősek.

Ilyen módon időt nyert, hogy később pontosan megvizsgálja, milyen állapotban van a város, és hogyan lehet visszaküldeni a robotokat gyülekezőhelyeikről megszokott hétköznapi szolgálatukhoz.

Mandelbrot készenléti állapotban maradt mellette. Robotvárost pedig immár tudati ellenőrzése alatt tartotta, így végre zavartalan álomba merülhetett.

Másnap reggel Ariel megmutatta neki az asztalból kiemelkedő vezérlőpultot, hogy szükség esetén használhassa. De valójában nem vette igénybe, mert úgy tapasztalta, hogy tudati úton is kapcsolatba léphet a bolygó számítógéprendszerének bármelyik részlegével.

A reggel Avery konyhájában kezdődött.

A kis csapat Mandelbrottal együtt helyet foglalt a hosszú asztalnál, és két konyhai robot szolgálta fel a valódi reggelit. A vegyi feldolgozók korlátozott kínálatával ellentétben frissen készült természetes ételeket és valódi gyümölcsöt fogyasztottak. Először Derec és Ariel mesélte el külön-külön átélt kalandjait, aztán Wolruf és Jeff következett. Mivel Mandelbrot a völgyben lejátszódó események alatt jórészt kikapcsolt állapotban pihent, ő nem sok érdekességről számolhatott be.

Mire a visszaemlékezések véget értek, Derec már derűs hangulatban ült az asztalfőn, és új felelősségére gondolt.

– Azt hiszem, ha valamit akarok, a részleteket már nyugodtan rábízhatom a központi számítógépre, hadd gyötrődjön ő – jelentette ki kedélyesen. – Ha arra utasítom, hogy küldjön vissza minden robotot a szokásos szolgálati helyére, ő majd gondoskodik a szervezésről.

– De valóban képes vagy a tudatoddal irányítani? – hitetlenkedett Ariel. – És a robotokat is át tudod erre programozni?

– Úgy látszik, igen. De még nekem is meg kell barátkoznom ezzel a lehetőséggel.

– Valamennyi emberi tulajdonsága mellett – mondta Mandelbrot – ön most már rendelkezik a robotok előnyös képességeivel is.

Jeff elnevette magát. – Bizonyos hátrányok nélkül, ha érted, mire gondolok – kacsintott.

A többiek kuncogása közben Derec tudata jelezte, hogy a központi számítógép választ küldött egy korábban feltett kérdésére. – A JELENTÉSEK ALAPJÁN SEMMILYEN BIZONYÍTÉK NINCS

ARRA, HOGY AVERY DOKTOR A BOLYGÓN TARTÓZKODIK.

Ha Avery mégis itt volna, gondolta Derec, most ugyanazokon a megpróbáltatásokon megy keresztül, amilyeneket nekik kellett elszenvedniük, amikor előle menekültek. Most minden előnyt ők használhatnak ki vele szemben. És ráadásul nem az őrület irányítja tetteiket.

Üldözési mániájától hajtva Avery minden bizonnyal távozott már a bolygóról. Talán hazarepült az Aurórára. Esetleg visszatért a Földön berendezett lakásába, vagy egy másik tartalék búvóhelyen húzta meg magát.

– Köszönöm a rreggelit, nagyon finom uolt – mondta Wolruf. -

Szíuesen szundítanék egyet.

– Bizonyára találhatunk itt kényelmes hálószobákat – jegyezte meg Mandelbrot. – Ez a fényűző terem és az ételek gazdag választéka hasonló luxust sejtet e föld alatti lakosztály többi részében is.

– Majd valahogy hatástalanítjuk a csapdákat, és a találós kérdéseket – mondta Derec széles mosollyal Arielnek.

A lány felszabadultan kacagott. – Szinte hihetetlen. Ez az első alkalom, hogy Robotváros békésen, zavartalanul működik, és nem botlunk bele újabb rejtélyekbe.

– És a Perihélium kulcsából annyit birtokolnak, hogy bárhová tetszés szerint utazhatnak – fűzte hozzá Mandelbrot. – Talán Wolrufot is hazaküldhetnénk.

A kutyalény vállat vont. – Először pi'enek.

– Vajon milyen állapotban lehet az űrhajóm? – szólalt meg Jeff. – Hiszen csak kölcsönkaptam.

– Ne aggódj – nyugtatta meg Derec. – Megjavítva, letisztítva, kifényezve és tökéletesen működő állapotban veheted át a Minneapolis- t. Sokszorosan megháláltad már, amit érted tettünk, nem tartozol többé semmivel. De szívesen látunk, ameddig csak itt akarsz maradni.

– Köszönöm – bólintott Jeff, aztán mosolyogva megcsóválta a fejét.

– Robotváros! Sohasem volt unalmas hely!

Amikor mindenki befejezte a reggelit, Jeff és Wolruf elnézést kéve elindult Mandelbrot társaságában, hogy felderítsék Avery doktor titokzatos birodalmát.

Miután a szerszámrobotok leszedték az asztalt, Derec meg Ariel egyedül maradt a hatalmas szobában. Az ifjú elgondolkodva állt a kandalló mellett, és a lobogó lángokba bámult. Szívében még ott szunnyadt a szomorúság.

– Valami baj van? – kérdezte Ariel kedvesen.

– Ó... csak Avery körül járnak a gondolataim. Hogyan torzulhatott el ez a csodálatos terve? És miután Leong professzor segítségével tanulmányozta a kultúrák történetét, hogyan vághatta el mégis ezt a fejlődést egy bizonyos ponton? Kétségtelenül ragyogó elme, de elvetett egy nagy lehetőséget. – Felnézett a lányra. – Ám én is rájöttem valamire.

– Mire?

– Nem biztos, hogy idejében állítottuk meg az öreget. Amit a központi számítógéptől megtudtam, abból arra következtetek, hogy néhány robot már elrepült a gyülekezőhelyekről, mielőtt töröltem ezt az utasítást.

Ariel szaporábban kezdett lélegezni. – Ha ez igaz, újabb ro- botvárosokat fognak építeni Avery doktor akarata szerint. És ki tudja, milyen parancsokat adott még nekik.

– Talán ezt is kideríthetem majd a komputerből – mondta Derec. – Esetleg visszahívhatom őket valahogy, ehhez azonban több időre van szükségem. De van itt még valami.

– Micsoda?

– Visszanyertem a személyiségemet... az emlékezetem azonban még mindig hiányos. Nem emlékszem a múltamra. – Megfordult, és a lányra nézett. – Nem segített benne az sem, hogy megtaláltam az apámat.

– Hát... nem is tudom. Talán többet megtudhatnál, ha megtalálnád anyádat. Vagy talán Avery valamelyik robotja is kidolgozza azt a módszert, amellyel segít rajtad. Gondolj bele, mennyi támogatást nyújthat neked ebben Robotváros és az itt maradt robotok.

Derec bólintott. – Ne aggódj, nem adtam fel. – Fanyarul elmo- solyodott. – Nem olyan fából faragtak. És ahogy elnézlek, téged sem.

– Hát, az biztos... David.

Ariel nevetve nézett a szemébe, és hátravetette a haját. Az ifjú egyszer csak átkarolta a derekát, és magához vonta. Szája rátapadt a lány várakozva szétnyíló ajkára, és a csók közben érezte, amint Ariel karja szorosan a nyaka köré fonódik.