10. fejezet
A MINNEAPOLIS

Arra ébredt, hogy két erős kar siklik alá, és a levegőbe emeli. – Mi történik? – kérdezte rekedten. Száraz torkát megköszörülve kinyitotta a szemét.

Mandelbrot vitte a teherautó végébe.

– Itt az idő az indulásra, igaz? – mosolyodott el Derec erőtlenül, amint elhelyezkedett a jármű rakodólapján.

– Mindnyájan itt vagyunk – szólalt meg mellette Ariel. – Man- delbrot gondjaira bíztuk magunkat. Indulhatunk?

– Persze. Hová megyünk?

– Elhozzuk az élelmiszerkészletemet – szólt oda Jeff.

– Micsoda? – Derec meglepetten nézett rájuk, amint megpróbált felülni. – Tökéletes csapda vár ránk. Mi a tervetek?

– Nem dolgoztuk még ki – válaszolta Ariel. – Mandelbrot nem szerezhetett semmiféle információt az űrhajóról a központi számí- tógépből a lelepleződés veszélye nélkül, ezért fogalmunk sincs, miféle biztonsági rendszert állítottak fel körülötte.

– Egyáltalán nem tetszik ez nekem – fordult Derec a robothoz, aki éppen megnyomta a falon a kapunyitó gombot. – Mandelbrot, ezzel egyenesen besétálhatunk egy csapdába. Számításba vetted ezt?

– Igen. – Mandelbrot sietett vissza a teherautó vezetőfülkéjéhez, míg a kinyíló kapu mögött láthatóvá vált Robotváros derengő félhomálya.

– Szóval számoltál vele? Akkor miért merészkedünk oda mégis? – Rugalmas terv alapján cselekszünk. Most csupán az a szándékom, hogy megfigyelés céljából kerülő úton megközelítsük a leszállóhelyet. Nem vállalunk fölösleges kockázatot.

– Akkor... jól van – dőlt hátra Derec a kocsiszekrény falának. Ha jobban érezte volna magát, erőszakosabb lett volna. Vagy újabb tervekkel áll elő. De még a figyelmét is nehezen tudta összpontosítani.

A teherautó kigördült az üres utcára. Úgy látszott, mintha a város robotlakossága egyre fogyatkozna. Ez csak a kezünkre játszik, gondolta Derec, de a rejtélyek továbbra is megoldatlanok maradtak. Mi a célja a robotok gyülekezési helyeinek... és hol tartózkodik Avery?

Robotvárosban is égtek utcai lámpák, csak nem olyan sűrűn és nem annyira fényesen, mint más városokban. A robotok szuperérzékeny látása nem igényelt erősebb megvilágítást. Mára az egész bolygó a műszaki csodáknak és a robotok meghökkentő képességeinek a városává vált.

– Mit kapott Avery az apádtól? – kérdezte váratlanul Derec. – Leong professzornak hívták? Mi látható itt a városban, ami Leong professzor· alkotása?

– Nem fedeztem fel semmi ilyesmit – vallotta meg Jeff. – Ő az általános kultúráról mesélt el sok mindent, itt azonban azt láttam, hogy csak a tudomány, a technika és az építészet ért el elképesztő fejlettségi szintet.

– A színdarab! – kiáltott fel Ariel. – Távozásod után rávettük a robotokat, hogy játsszák el a Hamletet. Derec választotta a darabot, de az előadásra önként vállalkoztak. Némelyik robotban bizonyos alkotókészség is megmutatkozott.

– A művészet – fűzte hozzá Derec. – Hát persze! És talán egy új erkölcsi rendszer is a robotika törvényein túl...

– A gépemberek a humanika törvényeiről beszéltek gyakran tette hozzá izgatottan Ariel. – Mintha ez az egész nyüzsgés kezdene értelmet nyerni.

– Tehát ezek nem egyszerű furcsaságok – bólintott Derec. – A robotok túlságosan ésszerűen gondolkodnak, semhogy elvarratlan szálakat hagynának munkájukban.

– A rrobotok alkotóképessége – szólalt meg Wolruf – abban asz időben 'elentkeszett, amikorr Avery doktorr uisszatérrt Robotvárosba.

– Úgy van – ismerte el Ariel. – És most, miután nyilván átprog- ramozta az összes robotot, ennek már nyoma sincs.

– Mert az alkotókészség felbukkanása túl sok bajt okozott mondta Derec. – De Avery eredetileg beprogramozott bizonyos művészi hajlamot a robotokba. Jeff, megfelel ez annak, amire emlékszel?

– Aha. És most már dereng, hogy egy dolog különösen érdekelte a hóbortos zsenit.

– Tényleg? Ugyan mi?

– Azok a kultúrák, amelyek rendkívül hosszú időn át fennmaradnak.

– Fennmaradnak? – csodálkozott Derec. – Úgy érted, mint a köztársaságok, birodalmak meg a többi? Dinasztiák meg hasonlók?

Jeff tagadóan rázta a fejét, mialatt a teherautó az alkonyi fél- homályban lelassított egy kereszteződésnél, aztán újból gyorsított. – A kultúrák általában túlélik a politikát. Igaz, a politikával, a gazdasággal és technikával összefüggésben fejlődnek, ám a saját életüket élik. Apám olyan fáknak nevezte őket, amelyeket a tudományágak összessége alkot.

A teherautó zökkenve megállt, ezért mindnyájan előrenéztek. Derec kitekintett, és látta, hogy egy felüljárón állapodtak meg. Minden irányban Robotváros fényei hunyorogtak. A világosság a különös formájú épületekből és azokból az utcákból áradt, amelyek megragadó ívek, hatalmas háztömbök, csavart tornyok és rácsos szerkezetek sorából bontakoztak ki.

– Nézzétek! – mutatott lefelé Jeff. – Azon a sugárúton szálltam le, amelyik párhuzamosan fut ezzel. Látjátok az űrhajót ott az épületek között?

– Én látom – mondta Ariel –, de nem tisztán.

– Nem merek közelebb hajtani a teherautóval – fordult hátra Mandelbrot a nyitott vezetőfülkében. – De gyalog megközelíthetem, és kifürkészem az őrszolgálatot.

– Maradj! – szólt rá Derec. – Ha egyszerűen ott hagyták az űrhajót, biztosan csapdát állítottak, tehát rád is lecsaphatnak. Hiszen nem hagyhatnak kint egy ilyen csalétket őrizetlenül, hogy aztán valaki hipp- hopp elrepüljön vele.

– Milyen kár – sóhajtott Jeff.

– Várj csak! – vágott közbe Ariel. – Talán Mandelbrot kapcsolatba tud lépni a fedélzeti számítógéppel.

– Kétlem, hogy működőképes állapotban hagyták az űrhajót - vélekedett Derec. – Nem lenne ésszerű.

– Hacsak nem bíznak túlságosan az őrzőrendszerükben – jegyezte meg Jeff. – Mandelbrot, ha meg akarod próbálni, figyelj: ez tízszemélyes Hayashi-Smith típusú űrhajó, a neve M inneapolis.

Számítógépe nem pozitronikus, de elég okos ahhoz, hogy az általam adott zűrös repülési utasításokat is elfogadja. Ez minden, amit tudok róla.

– Éppen a szabványos frekvenciákat próbálom ki rajta – szólalt meg a robot. – A szokásos hullámsáv elég keskeny. Nincs válasz.

– Akkor jó – mondta derűsen Derec.

– Miért örülsz ennek? – szólt rá Ariel. – Talán mégis van esélyünk.

– Mire gondolsz? – kérdezte Jeff a félhomályban.

– Ha szerencsénk van, csak azzal tették működésképtelenné az űrhajót, hogy megszakították kapcsolatát a fedélzeti számítógéppel.

Mandelbrot, a te komkapod ugyanolyan impulzusokat bocsát ki, mint amilyeneket a jármű komputere küld a vezérlőberendezésbe.

– Talán elindíthatom az űrhajót – mondta a robot –, de nem tudom innen fölszállásra bírni. Túl keskeny a sugárút, és nem ismerem eléggé aprólékosan ezt a járművet.

– Én sem segítetek – mentegetőzött Wolruf. – Képes lennék irrányítani, ám túl sok időt uenne igénybe, 'a Mandelbrot köszue- títéséuel adnék utasításokat a felszállásá'osz. És nem is látok rrá innen asz űrrsiklórra.

– Nem kell a levegőbe emelni – nyugtatta meg őket Derec. – A sugárút nyílegyenes. Csupán annyi a dolgunk, hogy a védőzónától elég messzire távolítsuk el, ahol már beszállhatunk és magunkhoz vehetjük az élelmiszert.

– A robotok meg fogják akadályozni – vetette közbe Jeff. – Gon- dolod, hogy nem számítanak erre a trükkre?

– Talán – felelte Derec. – De emlékezz rá, itt mindent az ésszerűség irányít.

A vadászok nincsenek hozzászokva a körmönfont gondolkodáshoz.

– Csakhogy egy üldözési mániás programozta őket – jegyezte meg a lány.

– Próba szerencse – zárta le a vitát Derec.

– Azt hiszem, annyit megtehetek, hogy egyenesben vezetem mondta Mandelbrot. – De előbb hajtsunk a teherautóval a találkozás színhelyére, hogy ott várjuk az űrsikló érkezését. Így nem lesz elég ideje a vadászoknak, hogy utolérjék.

Derec szíve izgatottan kalapált, és magas adrenalinszintjének hatására fellazultak izmai. Szélesen elmosolyodott: – Akkor rajta!

Mandelbrot sokkal tovább kanyargott a teherautóval, mint amire Derec számított, de az óvatosság ésszerűnek látszott. Az a tizenöt kilométer, amelyet az űrhajónak meg kell tennie a sugárúton, még így is semmiség volt az űrsiklóüzemmódban. Mandelbrot utolsóként még egy mellékutcába hajtott be, és csaknem a sugárúti kereszteződés széléig merészkedett. Aztán leállította a kocsit, és mozdulatlanul várt.

– Szerintem most összpontosít az űrhajóra – szólalt meg Ariel.

– Ezt az utcát Minneapolis sugárútnak fogjuk elnevezni – vi- gyorodott el Jeff. – Persze csak akkor, ha sikerül a tervünk. Derec egész teste zsibongott az idegességtől. – Wolruf, amikor Mandelbrottal együtt bemásztok, átveszitek a gép irányítását, rendben?

– Rrendben. – Bólintásakor az utcai lámpa keskeny fénysugara vigyorgó kutyafejét világította meg.

– Jön már – szólalt meg Jeff.

Halk sivító hang hallatszott a távolból, majd egyre erősödött.

Mozdulatlanul ültek, az utcasaroktól nem láttak oldalt semmit. Csupán Mandelbrot alakja rajzolódott ki a félhomályban, így Derec is csak a robot sötét, mozdulatlan körvonalát figyelte, miközben a sivító zaj egyre hangosabb lett.

Hamarosan szinte fülsiketítővé erősödött a dübörgés. Az űrhajó felbukkant a kereszteződésben, óriási tömegével méltóságteljesen magasodott föléjük az éles fények és mély árnyékok közepette, aztán megállt.

Mandelbrot felpattant, hátrafordult, és kisegítette Derecet a te- herautóból. A többiek ezt jeladásnak vették, máris másztak le és futottak a várakozó űrhajó, felé.

A gépember fél oldalról támogatta Derecet, hogy gyorsabban haladjanak, mint ha a karjában vinné. A robot parancsára kinyílt felettük a gép ajtaja, és a létra a földig ereszkedett. Futás közben Derec végigtekintett a sugárúton.

Robotok tömege törtetett feléjük a távolból. Vadászok rohantak előre a mozgójárdákon. Különféle méretű és alakú szerszámrobotok gördültek, trappoltak végig az úttesten. A csapdában ők alkották a váratlan elemet, de a csalétek eltűnésével szerepük teljesen érdektelenné vált.

A szerszámrobotoknak azonban nincs pozitronikus agyuk, így nem tudták ezt felfogni; engedelmesen követték a vadászok utasításait. Azért siettek, hogy elállják az utat, sőt akár az űrhajót és a teherautót is tönkretegyék. A legfürgébbek vészesen közeledtek.

Mandelbrot az általa elérhető legmagasabb lépcsőfokra tette le a fiatalembert, Derec lába azonban megcsúszott. Amint a létrába kapaszkodva nyugtalanul pillantott a feléjük hömpölygő tömegre, Mandelbrot a két karja alá nyúlt, felemelte, aztán addig mászott vele, mígnem sikerült betuszkolnia az űrhajó ajtaján. Jeff és Ariel nyomban félrehúzta Derecet, hogy a robot is beléphessen utolsónak.

Wolruf már a navigátor székében ült, és a mechanikus vezér- lőberendezést vizsgálta. Mihelyt Mandelbrot helyet foglalt a kapitányi ülésben, a létra visszahúzódott, és az ajtó becsukódott.

– Egyenesen uégig a sugárrúton – mondta Wolruf. – Elég tág ténség uan a felszállásrra.

Mandelbrot a kézi vezérlővel dolgozott. – Ez biztonságosabb, mint a komkap hullámhosszán. Mindenki kapcsolja be a biztonsági övét!

– Be vagyunk csatolva – kiáltotta Jeff. – Rettenetesen örülök, hogy átvetted az irányítást. Én csak a számítógéppel tudnám közölni, hogy mit szeretnék.

Amint a jármű lendületesen gurulni kezdett, valami súlyos tárgy csapódott a végének. Az ütés tompán, de tisztán érzékelhető volt.

– 'elentéktelen sérrülés – mondta a kutyalény.

Az űrhajó nagyobb sebességre tett szert, amikor újabb reccsenés hallatszott a hátsó végéből. A jármű egy pillanatig félrekanyarodott, mielőtt Mandelbrot visszakormányozta egyenes vonalba. Fülsértő csikorgás hallatszott a törzs bal oldaláról.

– Nem sokat tehetnek – nyugtatta meg a többieket Derec. – Az Első Törvény értelmében a vadászok nem adhatnak olyan utasítást, ami katasztrófához vezethet. Most már bizonyára rájöttek, hogy nem tartóztathatják fel az űrhajót úgy, hogy ne tegyék irányíthatatlanná.

– Reménykedjünk, hogy igazad legyen – mondta Jeff komoran, miközben egy újabb lökés rázkódtatta meg az űrhajó végét. Több azonban nem követte. A jármű maga mögött hagyta az utolsó szerszámrobotot is, és meredek szögben a levegőbe emelkedett.