15. fejezet
GENGSZTEREK

Mivel a kapálógép egyenesen a humanoid robotok felé haladt, utasainak nem maradt más választásuk, az ellenkező irányba me- nekültek. Derecet meglepte, hogy a robotok nem néztek végig a soron, és nem fedezték fel őket. Ismét Jeff nyomába eredt, őt pedig Ariel követte, így mind a hárman a kapálógép takarásában kúsztak hátrafelé a nyirkos földön.

Nemsokára elérték a korábban látott merőleges sort. Ez párhuza- mosan nyúlt el azzal a sorral, amelyiken a humanoíd robotok haladtak egymás után a völgy felé. A fiatalember levegőért kapkodva megállt, nem tudott továbbmenni.

– Derec! – kúszott mellé Ariel. – Jeff, várjál!

A fiú hátranézett, és csatlakozott hozzájuk. Egy percig szótlanul nézte Derecet, aztán megcsóválta a fejét. – Nem tudom, mit tegyünk.

De nem állhatunk meg.

Derec köhögött, ingatta a fejét. Beszélni akart, de még nem kapott levegőt. Hirtelen a humanoidok irányába mutatott.

Ariel odanézett. – Még nem jönnek. Legalábbis nem látok senkit.

– Nem... – zihálta Derec. – Nem erre gondoltam. – Megint szünetet tartott, nehezen lélegzett. Enyhe szédülést érzett.

– Újból megpróbálunk ketten támogatni – mondta Jeff. – De ez csak úgy sikerül, ha felállunk és kiegyenesedve megyünk.

– Várj, várj! – Derec mély lélegzetet vett, és felnézett mind- kettőjükre. – Azok nem vadászok. Biztos vagyok benne.

– Mi? – húzódott hozzá közelebb Ariel. – Biztos? Nem vagy éppen a legragyogóbb állapotban.

– A vadászok nem vonulnának így, hogy végig sem néznek a soron.

Nem lehetnek vadászrobotok.

– Ésszerűen hangzik – mondta óvatosan Jeff. – De akkor kicsodák?

És mit keresnek ebben a völgyben?

– Ezen is tépelődtem – kezdte Derec. – Szerintem vándorolnak! Azt a titokzatos vándorlási programot követik, amelyet már említettünk neked is.

– Akkor csupán az a veszély fenyeget részükről – állapította meg a fiú –, hogy észrevesznek bennünket, és a vadászok megkérdezhetik tőlük tartózkodási helyünket. Máskülönben ártalmatlanok, nem igaz?

– Pontosan – vágta rá Derec. – De kideríthetjük azt is, hová tartanak... hol van a gyülekezési helyük. És mi a célja ennek az egész műveletnek.

– Most? – nézett rá Ariel megrökönyödve. – Derec, nem sok időnk maradt, hogy megtaláljuk Avery-t. Nem bolyonghatunk csak azért...

– Hát nem érted? Ez a vándorlási ügy szorosan összefügg Averyvel.

Ha rájövünk, mi ez az egész, őt is megtalálhatjuk. Biztosan ő áll az egész felfordulás mögött, mert valamilyen okból szívügyének tekinti ezt a vándorlást.

– Kockázatosnak tetszik a felderítése – tétovázott Jeff.

– Nézz rám! Mennyire kockázatos? Nincs már sok időm hátra! – mondta Derec határozottan, de már túl gyenge volt a hangos beszédhez.

– Eleget csevegtünk. Mit fogunk cselekedni?

– Ez a sor tele van a robotlábnyomokkal. Így talán nehezebben felismerhetők a mieink – mondta reménykedve Ariel.

– Ezzel kezdhetünk valamit – lelkesedett Jeff.

– Bárcsak itt lenne Mandelbrot – sóhajtott a lány. – És szegény Wolruf, akivel együtt kószálnak Robotvárosban. Vajon merre járnak?

Remélem, nem esett bántódásuk.

– Hiába aggódunk értük – mondta Derec –, úgysem tudnánk most segíteni rajtuk. Ha eljutunk Averyhez, talán rábírhatjuk, hogy őket már ne zaklassák többé. De pillanatnyilag az öregre kell összpontosítani figyelmünket.

– Valóban – helyeselt Jeff. – Igazság szerint jobban tudnak vigyázni magukra – különösen Mandelbrot –, mint amennyire mi védhetnénk meg őket. Különben is úgy tűnik, Avery doktor Derecre pályázik.

– Támadt néhány ötletem, amíg itt a sárban kúsztunk visszafelé – kezdte óvatosan Derec.

– Rukkolj elő! – nézett rá Jeff. – Ha ezek a robotok nem minket keresnek, van néhány szabad percünk.

– Hacsak nem érnek ide a vadászok is – jegyezte meg a lány.

– Figyeljetek! – kezdte Derec. – Avery megtudta Leong profesz- szortól, hogy egy kultúra tartósságának két legfontosabb tényezője az értékek átadása és az önazonosság megőrzése, igaz?

– Igaz – erősítette meg a fiú.

– Az értékek átadása nem gond a robotok között: így kell prog- ramozni őket. A megszerezhető ismereteket pedig sokkal gyorsabban feldolgozzák és tovább őrzik, mint az emberek.

– Senki sem vitatja – helyeselt Jeff.

Ariel bólintott. – És mindeddig azt tapasztalhattuk, hogy az Avery- robotok eltérnek a hagyományos típusoktól. Másképpen viselkednek.

Programjuknak kezdettől fogva különböznie kellett a szokványostól.

– Pontosan – vette át a szót Derec. – Ezek a tények tökéletesen összeillenek. Robotváros elszigeteltsége pedig megakadályozza, hogy külső kultúrák gyakoroljanak befolyást rájuk.

Jeff megerősítette. – A város helye még mindig titok.

– Avery tehát valóban megszívlelte a leckét, és felhasználta a két jellemzőt Robotváros megformálásában – fejezte be a gondolatot a lány.

– Egy kérdés azonban még nyitott – nézett rájuk jelentőségteljesen Derec. – Milyen értékek kerültek a program révén robotjaiba?

– Hatékonyság – mondta elgondolkozva Jeff.

– Harmónia – tette hozzá Ariel. – Vagy mindkettő. Egyfajta idealizmus. Emlékszel, amikor ismertették velünk az eszményi emberi magatartásra vonatkozó elképzeléseiket, a humanika törvényeit?

Robotvárost valamiféle utópiának szánták. Már akkor tudtuk ezt.

– De most azt is tudjuk, milyen alapokra épül – bólintott Derec izgatottan. Erezte, hogy energia áramlik szét testében, és ettől újból felélénkült.

– Kezdem sejteni a tervedet – mosolyodott el Jeff. – Mit fundáltál ki?

– Megbolygatom a rendszert. Hibás működésre kényszerítem, vagy legalábbis ezt a látszatot keltem.

– Hogy Avery személyesen megjelenjen – kapcsolt Ariel. – Ez tetszik. De... hogyan valósítható meg?

– Ésszerűtlen eseményekkel kell meglepni a rendszert... vagyis a központi számítógépet – magyarázta Derec. – Amikor először ideérkeztünk, a felügyelőknek azért volt szükségük ránk, mert egy emberellenes bűntett megoldását várták tőlünk. A rendszernek ez a gyenge pontja.

– És sohasem jöttünk rá, ki volt az áldozat – tette hozzá Ariel.

Megborzongott. – Pontosan a hasonmásod volt. Még most is végigfut tőle a hideg a hátamon.

Derec nem szólt semmit. Amikor először hatolt be Avery irodájába, megszerzett néhány titokzatos adatot a halottról, de sohasem beszélt erről Ariellel. Most sem látszott alkalmasnak az idő, hogy megvitassák a témát.

Jeff meglepetten nézett a lányra. A történetnek ezt a részét sohasem mondták el neki.

– Pillanatnyilag nem érdekes – mondta Derec. – Most épp elég a bajunk enélkül is. A Hamlet előadását azért rendeztük meg, hogy végére járjunk valaminek, amivel a robotok nem tudtak mit kezdeni.

– Értem – derült fel Jeff. – Ezek a homokszemek a rendszerben. Az eszményi társadalomban nem fordulnak elő bűntettek, ezért Avery robotjai eltanácstalanodnak.

– Úgy van – folytatta Derec. – Azt hiszem, el kell követnünk néhány bűntettet humanoid robotok ellen. Nem kötnek bennünket a robotika törvényei, és Mandelbrot sincs itt, hogy közbelépjen, amikor a helyzet a törvények érvényesítését követelné meg.

Jeff elmosolyodott. – Hát akkor... váljunk gengszterekké! Mi lesz az első balhé, főnök?

Derec nem érezte túl jól magát, de átragadt rá a fiú jókedve. -

Működésképtelenné kell tennünk egy robotot.

– Öljük meg? – csóválta meg kétkedve a fejét Ariel. – Csak azt tudnám, hogyan. A koponyájuk olyan kemény, mint egy űrhajó burkolata. Ha fejbe kólintjuk őket, a szemük sem rebben.

Mind a hárman idegesen kuncogni kezdtek. Feszültségük kissé oldódott a reménytől, hogy kezdeményező lépést tehetnek.

– A testüket sem szerelhetjük szét – vigyorodott el Jeff. – Nincsenek szerszámaink. Máskülönben odalopakodhatnánk a hátuk mögé, előkapnánk a csavarkulcsokat és csak egy halom ócskavas maradna belőlük.

– A használt alkatrészeket meg eladhatnánk – fűzte hozzá Ariel. – Tessék, tessék, Avery-robotokhoz alkatrészek, kedvezményes áron!

– Elég, elég! – rázta meg a fejét Derec. – Valójában nem kell fizikai erőszakot alkalmaznunk. Először is át kell mennünk oda, abba a párhuzamos sorba, hogy keressünk egy magányosan gyalogoló robotot.

Kússzunk vissza!

Sokáig tartott az út. Derecnek meg kellett pihennie néhányszor.

Minden alkalommal aggódva várta, hogy a vadászok lecsapnak rájuk, mielőtt megvalósíthatnák ötletüket.

Végül elérték az utolsó karcsú, magas, dús levelű növényszárakat a keresztirányú ösvény előtt. Derec kihajolt, és felnézett a lejtőre. Jeff és Ariel mellette ülve figyelték aggodalmasan, nem közelednek-e vadászok valahonnan más irányból.

– Még senki – szólt hátra Derec. – Így hát van egy kis időnk, hogy elmagyarázzam, mit forgatok a fejemben.

– Remélem, jönnek még erre – jegyezte meg a lány. – De mit csinálunk, ha az egész társaság már a gyülekezőhelyen táborozik?

– Jó kérdés – mosolyodott el Derec. – Akkor a nyomukba kell erednünk, de az sem árt, ha közben sűrűn pislogunk a hátunk mögé...

– Nem jó – ellenkezett Jeff. – Ezek a sorok nyílegyenesek. Ha megérkeznek a vadászok, egyetlen szempillantással végignézhetnek a lejtőn, így már a hágó tetejéről felfedeznek minket.

– Jobb lesz itt maradnunk – telepedett le kényelmesen a lány. Derec, meséld el, mit tervezel. Amíg alkalmunk van a megvitatására.

– Említetted a humanika törvényeit, amelyeket a robotok állítottak össze – biccentett az ifjú a lány,felé.

– Nem emlékszem pontosan a szavakra, de a humanika Első Törvénye valahogy így hangzik: emberi lénynek nem szabad kárt tennie másik emberi lényben, sem tétlenül tűrnie, hogy emberi lény sérülést szenvedjen.

– Egyszerűen lemásolták a robotika Első Törvényét – vont vállat Jeff.

– A humanika Második Törvényének talán hasznát vehetjük mondta tűnődve Derec. – Eszerint: emberi lény csak ésszerű utasításokat adhat robotnak, és nem kívánhat tőle semmi olyat, ami zavarba hozhatja.

Amit azonban a humanika Harmadik Törvényeként fogalmaztak meg, azt fordíthatjuk leginkább a saját céljainkra. Ez kimondja: nem szabad kárt tennünk robotban, sem tétlenül tűrnünk, hogy sérülést szenvedjen, kivéve, ha ezzel megakadályozható egy emberi lény sérülése, vagy lehetővé válik egy életmentő utasítás végrehajtása.

– Hogyan akarod ezeket alkalmazni? – szegezte neki a kérdést Ariel.

– Át kell hágnunk a humanika Harmadik Törvényét és talán a Másodikat is, hogy bebizonyítsuk: ez még a robotok számára sem utópia. – Derec ránézett mindkettőjükre. – Értitek, miről beszélek?

– Igen – felelte Jeff.

– Hogyan valósítsuk meg ezt a gyakorlatban? – kérdezte Ariel. – Alapjában véve meg kell győznünk áldozatunkat, hogy tragikus fizikai állapotomat ő idézte elő.

– Jó lesz – egyezett bele Jeff. – Rákényszerítjük, hogy önszántából kapcsolja ki magát, miután rádöbben, hogy megsértette az Első Törvényt. Klassz ötlet. Jobban boldogulhatunk vele, mint ha megpróbálnánk leteperni a robotot.

– Hogy képzelitek? – tanácstalankodott Ariel. – Egyáltalán nem ostobák. Tudni fogják, sérülést okoztak-e neked vagy sem.

– Majd eljátszunk egy kis jelenetet – nyugtatta meg Derec. Még nem dolgoztam ki a részleteket. Talán azt kellene gondolnia, hogy őmiatta támadtatok meg engem. Vagy valami hasonlót kellene elhitetni vele.

– Lépteket hallok – figyelmeztette őket Jeff.

Derec lekuporodott, és a mellette álló növény mögül kikukucskált a hegyoldalra. Magányos humanoid közeledett a soron. A fiatalember ugrásra készen várt.

– Es most mit csinálunk? – suttogta Ariel.

– Majd rögtönzünk – súgta vissza Derec, és hevesen integetett. – Csend!

Amikor a robot odaért hozzájuk, Derec előrelendült, és a gépember lábára vetette magát.

– Állj! – hörögte a robotra nézve. Nem kellett megjátszania a fájdalmat, de arckifejezése súlyosabbnak tüntette fel baját. – Sérülést okoztál nekem!

A gépember megtorpant, és letekintett rá. – Ha így történt, akaratlanul tettem. Bocsánatot kérek. – Lehajolt, hogy a hóna alá nyúlva fölsegítse Derecet.

Amint megérezte az érintését, Derec fájdalmasan felordított, és a robot fogásából kicsúszva, magatehetetlenül terült el a földön.

– Megölted! – ugrott oda sikoltva Ariel. – Emberölésre vetemedtél, te gyilkos!

Derec majdnem elmosolyodott a lány hevességén. Nyitott szemmel feküdt, ezért követni tudta az eseményeket.

– Hát úgy néz ki – lépett elő Jeff. – Talán ki kellene kapcsolnod magad, pajtás. Nem mászkálhat szabadon, aki megsérti az Első Törvényt.

A robot szemmel láthatóan remegett. – Nem sebesítettem meg.

Minimális érintkezésre került sor, és a nyomás ereje sem volt számottevő. Ez félreértés. Segítek, hogy ápolásban részesüljön.

– Nem! Ne nyúlj hozzá! – kiáltotta hadonászva a lány. – Ne ismételd meg gonosztettedet!

– Az emberek csak egyszer halnak meg – védekezett a robot. -

Ezenkívül nem is halott.

– De rossz állapotban van – erősködött Jeff. – A te hibád, meg- értetted?

Derec vonaglott a fájdalomtól, amit nem is kellett nagyon színlelnie.

– Én.., nem tettem... kárt benne – ismételte konokul a robot. -

Érintésem... nem okozhatott... sérülést.

Tétovázása azonban elárulta kétségeit. Derec felbátorodott. Addig üssük a vasat, amíg meleg!

– Semmi jelentés a központi számítógépnek – szólt közbe hirtelen Jeff. – Majdnem elfelejtettem. Nem tetted még meg, ugye?

– Nem... mert... összezavartak.

– Hát eszedbe ne jusson! Ez parancs. Második Törvény. Felfogtad?

– szegezte neki fenyegetően az ujját a fiú.

– Igen...

– Nem gondolod, hogy ki kellene kapcsolni magad? – ripakodott rá Ariel csípőre tett kézzel. – Azután, amit vele műveltél?

– Nem vagyok... meggyőződve... róla.

– Ha nem kapcsolod ki magad – mondta Jeff –, kénytelenek leszünk agyonütni ezt az embert. Ez a te hibád lesz.

– Ez... ésszerűtlen.

– Kikapcsolod magad vagy nem? – követelőzött Ariel. – Nem... nem fogom...

– Várj egy percig! – szólalt meg Derec zihálva. – Elismered, hogy bizonytalankodsz a helyzet megítélésében?

– Igen.

– Akkor legalább bele kell egyezned, hogy velünk jössz valahová, ahol ezt megvitathatjuk.

– Úgy van – helyeselt Jeff. – Ez ellen nem lehet kifogásod, igaz? – Remek ötlet – csatlakozott hozzá Ariel, felpillantva a hegyoldalra. – Nem akarjuk... hogy megzavarjanak minket.

– Emelj fel és vigyél! – utasította Derec a robotot. – Ki vagy voltaképpen? És mit csinálsz itt?

– A nevem... Pei – válaszolta a robot valamivel magabiztosabban. – A beosztásom Építészeti Tervező. – Lehajolt, és gyengéden felnyalábolta Derecet. – Hová... megyünk?

– Valahová, ahol nem látnak meg minket ebből a keresztsorból – mondta Jeff. – De ne túl messzire. Vágjunk át ezen a soron, és menjünk a tábla túloldalára.

– Értettem – felelte Pei. – De könnyen észrevehetnek bennünket ebből a sorból, ha nem távolodunk el eléggé. Arrafelé látok egy mélyedést, amely megfelelő lesz, ha mindnyájan letelepedünk a földre.

– Helyes – egyezett bele Ariel. – Gyerünk, siessünk!

Amióta elhagyták a Minneapolis- t , kis csoportjuk első ízben ha- ladhatott gyorsabban, ahogy Pei a karjába vette a fiatalembert. Amíg gyalogoltak, Derec pihent egy keveset, és lehunyta szemét.

Már ez a pár percnyi nyugalom is jót tett neki, mielőtt megálltak.

Pei rendkívül óvatosan helyezte a földre. Aztán a többiek is letelepedtek köré a nedves, puha talajra.

– Hogyan... hágtam át... az Első Törvényt? – kérdezte Pei. Ismét elfogta a remegés.

Amint Derec csukott szemmel feküdt, enyhe bűntudatot érzett, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hozta a robotot. Azután emlékeztette magát, hogy a robot Avery programjának engedelmeskedik.

Mindegyiküket nyomban kiszolgáltatná, ha a központi számítógép vagy a vadászrobotok csapata megtudná, hogy velük van, mert rögtön utasítást adnának neki a cselekvésre.

Ezenkívül később meg lehet javítani maradandó károsodás nélkül.

Engem azonban nem, gondolta Derec. Felnyitotta a szemét.

– Megsebesítettél – közölte halálosan komolyan. – Kapcsold ki magad!

– Legalább arra az időre, amíg átvizsgálják a szerkezetedet... - győzködte Ariel. – Ez szabványos eljárás, nem?

A lány érvelése eléggé gyatrának tűnt Derec szemében. Rádöbbent, hogy Ariel is éppoly bűntudatot érez, mint ő.

– Meg kell... győzniük... erről – mondta akadozva Pei.