12. fejezet
KIHALT UTCÁK

Mandelbrot és Wolruf egyenesen fölfelé szaladt a partról. A halványkék tömör homok mindenütt a szárazföld talajszintjének vonaláig nyúlt fel. Két füves homokdűne dombja között másztak fel a mélyedésből.

– Óvatosan! – figyelmeztette társát a robot. – A vadászok való- színűleg már úton vannak felénk.

Wolruf bólintott.

Éberen figyelve kapaszkodtak föl a következő emelkedőn, és a város szélén találták magukat. Itt már kanyargó, széles utcasáv szegélyezte a dűnéket. Előttük egy keskenyebb utca nyúlt el, két oldalról épületek szegélyezték.

– Senki sincs itt – szólalt meg Wolruf.

Bármerre tekintettek, az utcák elhagyatottnak látszottak.

– Így akadhatnak ránk a legkönnyebben – csóválta meg a fejét a robot. – Nyoma sincs tömegnek, amelyben elvegyülhetnék, és már te is rákerültél a vadászok listájára.

– Akkorr mennünk kell.

Mandelbrot a hegyek felé pillantott, amelyek balról magasodtak felettük. – A völgy nem lehet messzebb öt kilométernél, de a hegy lába sokkal közelebb húzódik. A legnagyobb veszély addig leselkedik ránk, amíg el nem érjük a városon át.

– Asz a legueszé'esebb, 'a itt uárrakoszunk – mondta Wolruf.

– Egyetértek. Menjünk. – Mandelbrot gyors, de méltóságteljes léptekkel indult el a sugárúton.

Egyik irányban sem látszottak robotok. Amikor elérték az első háztömböt, az épületek mellé húzódtak, és minden kapun meg ablakon bepillantottak, hátha ráakadnak egy gépemberre. A város azonban itt humanoid robotok nélkül működött.

– A gyülekeszési 'e'ek! – jutott eszébe Wolrufnak. – A rrobotok eszt márr el'agyták. – Visszanézett a válla fölött. – A uadászok bárrme'ik irrányból érrkesz'etnek.

– Elkelne most egy alagútmegálló – jegyezte meg Mandelbrot.

– Talán ezen az utcán még bele is botlunk egybe, ha a robotok olyan sűrűn építették őket itt is, mint amit már megszoktunk Robotvárosban.

– Egy pillanatra megállt, hogy benézzen egy ablakon. Odabenn szerszámrobotok térültek-fordultak, teljesítették kötelességüket.

– Talán egyetlen alagútmegállót sem építettek itt – mondta Wolruf, miközben a robot mellett ügetett, hogy lépést tartson vele.

– Könnyen lehet. Ha a városnak ez a része homokra épült, sokkal nehezebb az alagútépítés. Persze ezek a robotok szemmel láthatóan nemigen törődnek a nehézségi fokokkal.

– Ott! – szólt Wolruf, és előremutatott.

Humanoid robot fordult ki előttük az egyik utcasarkon. Mandelbrot a hátára emelte Wolrufot, és futásnak eredt. Nem rohant csúcssebességgel, de elég gyorsan mozgott ahhoz, hogy némi előnyre tegyen szert.

– Óuatosan – figyelmeztette Wolruf a nyakába kapaszkodva.

– Azt hiszem, ha egy vadász bukkant volna fel a közelünkben, biztosan felénk tartana – mondta Mandelbrot. – De egyetlen robottal sincs kedvem kapcsolatba lépni, amíg nem elemeztem előbb a helyzetet. Legjobb lesz, ha a nyomába eredünk.

Nemsokára, a következő utcasarkon befordultak a robot után. Már mozdulatlanul állt azon a mozgójárdán, amely a hegygerinccel párhuzamosan haladt. Mandelbrot szintén odasietett a mozgójárdához, és miután fellépett rá, lassan elindult a másik robot nyomában.

– Azt hiszem, már értem – jegyezte meg csendesen. – Vagy nem lehetett szerszámrobotokkal pótolni ezt a gépembert, vagy ő az utolsó, valószínűleg a legutolsó ezen a helyen, aki követi vándorlási programját.

– 'a esz a 'e'szet, fele'tsük el eszt a fickót – javasolta Wolruf. -

'úszód'unk a 'egyekbe, és re'tősszünk el a uadászok elől. Asztán keressük meg Averyt.

– Többre megyünk valamilyen elterelő hadművelettel, mint ha csupán versenyt futunk a vadászokkal a hegyekig. Valójában el kellene kerülnünk, hogy rájöjjenek, mi az úti célunk. Abban reménykedem, hogy rátalálunk egy csapat gépemberre, így az ő viselkedésüket utánozva nem szúrunk szemet a vadászoknak.

– Márr késő – mondta Wolruf hátrapillantva. – 'önnek!

Mandelbrot hátrafordult. Méretét és érzékelőit tekintve világosan látszott, hogy egy vadászrobot utazik egy távoli mozgójárdán a leszállóhelyük felé.

– Ez a jó. A parton kezdik először kutatni a nyomainkat, így legalább időt nyerünk. – Mandelbrot leállította a szalagra Wolrufot. – Megpróbálok elkeveredni a robotok között. Te meg igyekezz eljutni a mezőgazdasági telepre! Majd ott találkozunk.

Wolruf beleegyezően mordult egyet, leugrott a mozgójárdáról, aztán elszelelt.

Mandelbrot pillanatok alatt számtalan menekülési lehetőséget vizsgált meg, aztán döntött. Komkapján keresztül vészjelzést küldött az előtte haladó robotnak.

– Segítségre van szükségem – közölte.

Az Mandelbrot felé fordult aztán kilépett a mozgójárda merev peremére, hogy bevárja. – Mi a baj?

– A fizikai kimerültség határára értem. – Ez igaz volt; Mandelbrot nem tette hozzá, hogy önként vállalta ezt az állapotot. Kérlek, vigyél a legközelebbi javítóüzembe. Küldj jelentést rólam, hogy elromlott egy robot, hibája ismeretlen.

– Rendben.

Mandelbrot nyomban megdermedt, de pozitronikus agya tovább működött. Szándékosan kerülte, hogy fel kelljen fednie személy- azonosságát.

Ez a robot egészen finom, de valódi kényszer hatására tett eleget Mandelbrot kérésének. A robotika Harmadik Törvénye megköveteli a robotoktól, hogy cselekvéssel vagy tétlenséggel nem okozhatnak kárt maguknak, de arra nincs különleges előírás, hogy a többi robotot is megóvják ettől. Mandelbrot tapasztalatai szerint azonban Robotváros társadalmában természetessé vált ez az együttműködés. Talán még a robotok programjában is szerepelt. Mindenesetre tudta, hogy számíthat egy másik gépember segítségére, legalábbis valamilyen fontos feladat felbukkanásáig.

A robot visszalépett a mozgójárdára. Nyilván a legközelebbi javítórészleg ebben az irányban fekszik, gondolta Mandelbrot. Ezzel legalább álcázhatja magát a vadászok előtt, mert nem bolyong egymagában, vagy ami még rosszabb, egy könnyen felismerhető kutyaszerű lény társaságában.

Azt is remélte, hogy Wolruf elvergődik a hegyekbe. A legtöbb robot még mindig átnézett rajta, noha szemtanúként bármelyikük jelentést küldhetett pillanatnyi helyzetéről és mozgási irányáról a vadászoknak.

Az erdős hegyekben több esélye lesz a menekülésre.

Szinte bizonyos volt, hogy a vadászok már mindkettőjük nyomában vannak infravörös hőérzékelőikkel. Mandelbrotot és Wolrufot addig a pontig követik, ahol felléptek a mozgójárdára. Ekkor nyilván a vadászok is továbbutaznak, miközben a mozgójárda peremén azt a pontot vagy pontokat keresik, ahol zsákmányuk lelépett a szalagról. Így hát Mandelbrot folytatta útját.

Végül a másik robot fölemelte, és leszállt vele, Mandelbrot robottestének hősugárzása így nem érte a talajt, a vadászok tehát képtelenek lesznek érzékelni, hol hagyta el a mozgójárdát. Ezzel szemben Wolruf nyomát gond nélkül követhetik.

A kutyalény úgy ügetett végig az üres mozgójárdán, hogy közben minden idegszálával figyelt azokra a jelekre, hangokra és illatokra, amelyek humanoid robotoktól származhattak. A város itt is éppoly lenyűgöző volt, mint mindenütt, útját különféle épületek szegélyezték: például egy mozaiklapokból összerakott hatalmas kupola, amely káprázatosan csillogott a napfényben; egy jade-zöld spirális felhőkarcoló, amely úgy nyúlt az ég felé, mintha lazán csavarodó szalagok fagytak volna meg a levegőben; valamint gúlák, oktaéderek és kúpos alakzatok váltakozó együttesei. A gépek csendes zümmögése és néhány arra haladó szerszámrobot arról árulkodott, hogy a város még most is működik.

Viszont a gépemberek hiánya hátborzongatóan hatott. Egy ilyen hatalmas és minden részletében gondosan kidolgozott városhoz nem illettek a néptelen utcák és a jórészt üresen kongó épületek. Wolruf védtelennek érezte magát.

Csendesen vigyorogva utcasarkokon fordult be, háztömböket került meg, visszafelé haladt, aztán megint továbbment, de mindig a hegyek felé tartott, amelyek csábítóan közelről hívogatták. Navigátorként nem voltak ismeretlenek előtte a félrevezető manőverek. Ezeket azonban rendszerint nem gyalog és nem egyetlen síkra korlátozva hajtotta végre.

Nem volt biztos benne, mennyire lesz sikeres ez a trükkje. Ha a vadászok hőérzékelőkkel követik, könnyen kiválaszthatják a legforróbb nyomot. Akkor aztán hiába próbálta őket összezavarni azzal, hogy többször keresztezte cikcakkban saját útvonalát. Csak az idejét vesztegette, ráadásul közelebb engedte őket magához. Még egy ideig folytatta ezt a taktikát, aztán olyan zegzugos útvonalat választott, amelyen gyorsabban haladhatott a hegyek felé.

Amikor elérte a város szélét, megállt tájékozódni. Hosszú sugárút szegélyezte a legközelebbi hegy lábát, azon túl kezdődött az erdő.

Sokat nyerne vele, ha álcázni tudná, melyik ponton vágott neki a hegynek.

Felugrott a sugárúttal párhuzamosan futó mozgójárdára, és kö- rülkémlelt. A vadászok talán már a sarkában vannak, de lehet, hogy messze lemaradtak; nem tudta megítélni a helyzetét, bár több vadászt eddig még nem látott. Afelől azonban nem lehetett kétsége, hogy korlátolt és kérlelhetetlen robotlogikájukkal szívósan közelednek felé.

Így sem utazhatott sokáig, hiszen bárki könnyen felfedezhette, ha végigpillantott az egyenes útvonalon. Ezért aztán leugrott a szalagról.

Valamilyen mozgó szerszámrobotra áhítozott, amelyik keresztezi a sugárutat. Csak az a lényeg, hogy továbbhaladjon, miután leugrott róla, így testének hőnyomát is magával viszi. Aggódó pillantást vetett hátra, aztán befordult egy sarkon, és végignézett az utcán. Üres volt.

Az idő ellene dolgozott. Választania kellett: vagy talál valamilyen megoldást, amellyel megszakítja a nyomait, vagy olyan jelek maradnak utána, amelyek alapján bármelyik vadász követheti a hegy felé.

Elindult az utcán, és minden útjába eső ablakon benézett.

– KERINGÉSI PÁLYA ELÉRVE – szólalt meg az űrhajó fedélzeti számítógépe. – UTASÍTÁST KÉREK.

– Tartsd a magasságot! – mondta Jeff. – Az útvonalat váltogasd véletlenszerűen!

– NYUGTÁZVA.

Jeff hátranézett Derecre. Szemét lehunyva, állkapcsát összeszorítva támaszkodott ülésében. A fiú kikapcsolta hevederét, és odament hozzá.

– Mi történt? – kérdezte Ariel.

– Ezek az ülések fekvőhellyé alakíthatók. Ha kioldod Derec hevedereit, teljesen laposra hajtom szét az ülést. Aztán rolettákat húzhatok le a mennyezetről, hogy biztosítsuk számára az egyedüllétet.

– Értem.

Derecet figyelve csendben dolgoztak. Szemmel láthatóan ébren volt, csak nem lelkesedett a társalgásért. Amikor már kényelmesen feküdt, Jeff lehúzta a rolettákat egy kivételével, hogy láthassa, ha társa akar valamit.

Ariellel együtt belesüppedtek a vezérlőpult előtti két ülésbe.

– Tehetünk még valamit érte? – kérdezte őszinte szánalommal a fiú.

– Nem – suttogta Ariel.

Jeff meglepve nézett rá.

A lány szeme elkerekedett, és a vezérlőasztal üres képernyőjére meredt.

– Ariel? Valami baj van?

A lány nem válaszolt.

Jeff finoman megfogta a karját, és egész közelről belenézett rezzenéstelen szemébe. – Ariel! Látsz engem?

A tágra nyílt szemek megteltek könnyel.

Hideg borzongás futott végig Jeff hátán. Ariel mesélt valamit a Derecbe juttatott chemfetekről, és arról is, hogy ő meg elvesztette emlékezetét és az összekötő idegpályái most nőnek ki újra. Eddig mégis az volt a benyomása, hogy a lány állapota egyre javul. Most azonban egyedül maradt a két beteggel a keringő űrhajóban, és nem tudta, megpróbáljon-e segíteni nekik, vagy mit tegyen.

– Komputer – szólalt meg. – Keress leszállóhelyet! Kerüld el a parton találhatókat! Azokat már biztosan őrzik.

– LESZÁLLÓHELYEK KIVETÍTVE A KÉPERNYŐRE.

– Melyik van legközelebb a mezőgazdasági telephez?

– KÉKKEL JELÖLVE.

– Ismertetnéd részletesebben?

– A LEGFŐBB KÖZLEKEDÉSI ÚTVONAL A VÁROSNAK

EBBEN A RÉSZÉBEN, EGYENES ÉS ELÉG SZÉLES A BIZ-

TONSÁGOS LESZÁLLÁSHOZ. AZ ŰRHAJÓ KÖRÜLBELÜL 6,4

KILOMÉTERRE ÁLL MEG A MEZŐGAZDASÁGI TELEPTŐL.

– Mi az esélye, hogy vadászok várnak ránk, ahol földet érünk?

– A VALÓSZÍNŰSÉG ISMERETLEN, ÁM RENDKÍVÜL NAGY.

EZEK A ROBOTOK MINDEN BIZONNYAL A KÖRNYÉKEN

TARTÓZKODNAK, ÍGY

KÖNNYEN

ÉSZREVESZIK

ÉS

MEGHALLJÁK A LESZÁLLÁSHOZ KÉSZÜLŐ ŰRHAJÓT. HA

NEM VÁRNAK RÁ, AKKOR IS HAMAR ODAÉRNEK.

– Hamarabb, mint legutóbb?

– HATÁROZOTTAN.

Jeff ismét Arielre pillantott. A lány nem mozdult. Mögöttük Derec már álomba merült. Egyikük sem fog tudni szélvészként száguldani.