9. fejezet
VISZONTLÁTÁS

Jeff lihegve dőlt hátra az ülésben, arcáról és karjairól patakzott a verejték. Ez sokkal szörnyűbb volt, mint amire számított... de sokkal jobb a legutóbbi leszállásnál. Az űrhajó számítógépe hibátlanul működött.

Legközelebb kikapcsolja az ostoba képernyőt. Ki a fene akarja mindezt látni?

– LESZÁLLÁS BEFEJEZVE – jelentette a komputer.

– Fogd be a szád! – mordult rá Jeff.

Nem bírt tovább megmaradni ebben a bádogkoporsóban. Remegve feltápászkodott, és az ajtóhoz tántorgott. – Kijárat nyílik – adta ki az utasítást.

A zárak kattanva oldódtak, és az ajtó kinyílt. Hajlékony létra ereszkedett le. Jeff megmarkolta a két szárát, megfordult és lemászott.

Az utcán mély lélegzetet vett, aztán körülnézett. Hát itt volt Ro- botváros, mozgójárdáival, alagútmegállóival, kristályszerkezetű épületeivel és mértani pontosságú utcáival. Mégis teljesen isme- retlennek tűnt.

Néhány humanoid robotot pillantott meg. A központi számítógép nyilván lefújta a riadót. Amikor hátranézett, újabb robotokat látott, ezek a sugárúttal párhuzamos mozgójárdákon utaztak.

Feltűnően magas, termetes robot közeledett felé.

– Bocsánat – szólította meg Jeff. – Segítségre lenne szükségem.

A vadászrobot határozottan megmarkolta a karját.

– Hé! Egy pillanat! Mit művelsz? – lépett hátra Jeff, de a robot nem engedte.

– Letartóztatom – hangzott a válasz. – Őrizetben marad, amíg nem állapítjuk meg személyazonosságát. – A vadász megfordult és elindult.

– Jeff Leong vagyok. Ez nem titok. – Szerencsétlenül kapkodta a lábait, szinte oldalazva követte a robotot.

– Programom szerint meg kell találnom és fel kell tartóztatnom két embert abból a négy betolakodóból, aki ismereteink szerint Robotvárosban tartózkodik. Nem esik bántódása, de velem kell jönnie.

– És ha nem megyek?

– Önként vagy erőszakkal, de jönni fog. Nem esik bántódása.

Megígérem, ha nem tanúsít ellenállást.

A robot habozás nélkül folytatta útját, miközben magával vonszolta a fiút. Felléptek egy mozgójárdára, és még azon is tovább gyalogoltak.

– Kit keresel?

– Két emberi lényt, akit Derecnek és Arielnek hívnak – felelte a vadász. – Valamint egy Mandelbrot nevű idegen robotot és egy meghatározatlan fajú, apró termetű élőlényt.

– Várj csak! Azt hiszed, én vagyok Derec? – Jeff megpróbálta kiszabadítani a karját, de hiába.

– Utasításom szerint őrizetben kell tartanom, amíg nem azonosítjuk – közölte a vadász közömbösen.

– Nincs rá szükség. – Jeffnek sikerült végre úgy helyezkednie, hogy legalább arccal előre mehetett. – Ide figyelj! Más robotok ismernek engem. Lépj érintkezésbe az Orvosi Csoporttal! Mi is a nevük?

Valamiféle kórház. Emberorvosi Központ vagy ilyesmi. Ők majd felvilágosítanak róla, ki vagyok. Hívd fel őket a központi számítógépen keresztül!

A robot rá sem hederített. – Hívod őket?

Még mindig nem válaszolt.

– Nem erre programoztak, igaz? – sóhajtott a fiú. – Isten hozott Robotvárosban, Jeff!

Még jó darabig gyalogoltak a mozgójárdán. Jeff holmijai persze az űrhajóban maradtak. Akkor akarta kihozni személyi poggyászát, amikor már felvilágosítást kapott Derec és Ariel lakhelyéről. Most felkészült rá, hogy egy csomó robot hosszadalmas és valószínűleg szörnyű kihallgatásnak veti alá, így hát letörten bandukolt a gépember mellett.

Kényszerű sétája közben észlelt némi jármű- és gyalogosforgalmat, de biztos volt benne, hogy ez sokkal kisebb, mint amire korábbi látogatásából emlékezett. Valamivel később eszébe jutott, mennyi váratlan furcsasággal találkozott hajdan ebben a városban. Annyira elmerült gondolataiban, hogy alig vett tudomást környezetéről, ám egyszer csak éles gumicsikorgás hangzott fel a háta mögött Összerezzent és megperdült. Vadász kísérője csak a fejét fordította hátra, lépteit nem szakította meg.

Humanoid robot ugrott le egy hatalmas teherszállító jármű vezetőfülkéjéből.

– Mandelbrot! – kiáltott rá Jeff. – Megmondanád ennek a robotnak, ki vagyok? Azt hiszi...

Nem tudta befejezni, mert a vadász hirtelen megfordult, és elrántotta Mandelbrot mellől. Szorítása egy pillanatra sem lazult.

– Sérülést okozol annak az embernek – közölte Mandelbrot meglepően szenvtelen hangon. Rálépett a mozgójárdára, és elindult feléjük.

– Nem teszek kárt benne. – A vadász hangja éppoly nyugodtan csengett. Mereven állt.

Jeff megértette, Mandelbrot azért beszél hangosan, hogy ő is hallja.

Nyilvánvalóan meg akarja menteni – ez pedig olyan változásokra utalt a városban, amelyekre a legkevésbé sem számított.

Hirtelen olyan hangosan és fájdalmasan kezdett üvölteni, ahogy csak a torkán kifért, majd térdre vetette magát a mozgójárdán. A vadász még mindig a karját szorította.

– Ereszd el! – kiáltott rá Mandelbrot, miközben odafutott, és a karjába emelte Jeffet. – Vadász, működésed elégtelen. Áthágod az Első Törvényt!

– Te...Mandelbrot... vagy... az üldözött robot – nyögte ki a robot.

Enyhén remegett, működését meggyengítette a bizonytalanság, hátha kárt tett Jeffben. De még mindig nem engedte el.

Mandelbrot megragadta a vadász csuklóját, egyúttal gyengéden megmarkolta Jeff karját. – Ereszd el! – adta ki az utasítást újból. Én veszem őrizetbe.

– Nem... teszel... bolonddá – ellenkezett a vadász. – Félre... az útból!

Jeff átlátta a helyzetet. A vadász a központi számítógéptől értesült, hogy Mandelbrot maga is szökevény, szavait tehát gyanakodva fogadta.

A robot vádaskodása és Jeff színjátéka azonban alapos kételyt ébresztett benne, és az Első Törvény parancsa annyira erősen hatott rá, hogy már tétovázva cselekedett.

– Mandelbrot, vigyél el! – könyörgött a lehető legkeservesebb hangon. – Bánt engem!

A vadász szemmel láthatóan úgy értékelte a helyzetet, hogy ellentmondás mutatkozik, de a jelenet még nem győzte meg állás- pontjának tarthatatlanságáról.

Mandelbrotnak viszont sikerült felfeszítenie markoló ujjait, és kihúzta közülük Jeff karját. Aztán fölkapta derekánál fogva a fiút, felugrott vele a mozgójárda merev szegélyére, és a teherautó felé iszkolt.

– Állj! – Amint Jeff kiszabadult, a vadász abban a pillanatban cselekedett, bár bizonytalanságából még nem tért teljesen magához.

Mandelbrot hóna alól hátrafelé nézve Jeff láthatta, amint a vadász szinte lassított futással a nyomukba ered: erősebben hatottak benne az utasítások, mint a törvények.

– Biztosan riasztotta már a többi vadászt – szólt a fiúhoz futás közben Mandelbrot. – Ne magyarázzon semmit, ráér később is. Ha majd fölteszem ennek a járműnek a végébe, feküdjön le, és kapaszkodjon meg. Így nagyobb biztonságban lesz.

– É... értem... – Jeff az utasításnak megfelelően cselekedett, míg Mandelbrot beugrott a vezetőfülkébe és rákapcsolt.

A kapu nyíló hangjára Derec mély álomból riadt fel. Fény vetődött zárt szemhéjára, így kényszeredetten résnyire nyitotta. Mandelbrot visszatért. Mély lélegzetet vett, hátha ezzel végképp felébred, és eltökélten várta, hogy végre meglesz a betevő falatjuk.

Amikor a jármű begördült az épületbe, Ariel nyomban becsukta a kaput.

Mandelbrot megfordult a nyitott vezetőfülkében, és a kocsi- szekrényben talpra segített valakit.

– Nézzenek oda! – kiáltott fel a lány izgatottan. – Hiszen ez... ez Jeff!

Derec meghökkenve felkönyökölt. Háta és válla rettenetesen fájt.

– Szevasztok! – nézett körül a fiú szeretetteljesen, a kocsi platóján állva. Aztán a robot leemelte.

– Jeff! – szólalt meg Derec. Eltorzult arccal ülő helyzetbe vergődött.

– Mi az... ördögöt keresel itt?

A fiú zavartan megvonta a vállát. – Értetek jöttem. Hogy ki- mentselek benneteket Robotvárosból.

Derec álla leesett a csodálkozástól. Ariel mindkét kezét a szája elé kapta. – Óóóóó – mondta Wolruf.

– Jóságos ég! – dörzsölte meg a homlokát Derec, hogy elfojtsa zavart mosolyát.

– Mi van veletek? – nézett egyikről a másikra Jeff. – Mi a baj? Már nem akartok megszabadulni innen?

– Jefh – sietett hozzá Ariel, és átölelte. – Miattunk jöttél vissza. Ez csodálatos! Kérlek, ne érts félre bennünket, ez tényleg sokat jelent nekünk. Köszönjük A fiú zavartan viszonozta az ölelést. – Nem értek félre semmit. De mi folyik itt?

– Jeff – szólalt meg Derec. – Bármikor elhagyhatjuk a bolygót, amikor csak kedvünk tartja. Valójában elég messze tudunk utazni, akár... akár a Földre és vissza. Mi... nekem... most más a gondom.

– Tudtok utazni? A világűrön át?

– Valahogy így – bólintott Derec.

A fiú Arielre nézett – a lány úgy vont vállat, mintha semmiről sem tehetne –, aztán elnevette magát, és megcsóválta a fejét.

– Leülhetek? – Nem messze Derectől telepedett a padlóra.

– Azt hittem, valaki mást küldesz vissza – mondta neki a fiatal- ember. – Álmomban sem gondoltam, hogy személyesen jössz.

– Hogyan talált ide? – vetette közbe Mandelbrot. – Ha emlékszik még, nem tudtam ellátni tájékozódási adatokkal.

– Egy komputer segített egybevetni az Auróra-Nexon útvonalat az én csekély ismereteimmel. És bevált. – Jeff a padlóra meredve beletúrt fekete hajába. – Kissé meg vagyok döbbenve, de örülök, hogy semmi bántódásotok nem esett.

– Hogyan boldogultál? – kérdezte Derec.

– Egy olyan űrhajó akadt rám, amelyik egyenesen az Aurórára tartott. Így amikor ismét visszakerültem a bolygóra, összegeztem a korábbi adatokat: hol találtak meg annak idején, mennyi idő alatt tértünk vissza, és hol álltak a legközelebbi csillagok. Ezek alapján egy számítógép megadta a legvalószínűbb irányokat, de jó néhányszor kellett próbálkoznom, amíg rábukkantam a helyes útvonalra. – Vállat vont. – Az egészben az volt a legnehezebb, hogy rávegyem az ősömet az űrhajó kikölcsönzésére. Most aztán megmondhatom neki, hogy fölöslegesen fáradozott.

– Hát... – kezdte Ariel.

Jeff megfordult, és ránézett.

– Elkelne egy kis segítség – folytatta a lány. – Meg kell találnunk Avery doktort, mielőtt a robotjai kapnak el bennünket.

– Avery! Jól értettem, Avery doktort mondtál? – egyenesedett fel ültében Jeff.

– Hallottál róla? – ereszkedett mellé a padlóra Ariel. – És hol?

– Mandelbrot, Wolruf – szólalt meg Derec –, gyertek közelebb és figyeljetek, mert talán mindez még hasznunkra lehet.

– Szóval – kezdte Jeff –, megpróbáltam elmagyarázni a papámnak, miért van szükségem az űrhajóra. És akkor elmesélte, hogy ez az Avery nevezetű furcsa fickó elképesztő terveket szövögetett egy bolygóról, amelyet egy ittenihez hasonló társadalom népesítene be.

– Várj csak! Ennek titokban kellett maradnia – szólt közbe Ariel. – Anyám adta a pénzt a tervek kivitelezéséhez. Hogyan szerzett tudomást róluk a papád?

– Valójában nem ismerte a titkot. Csak annyit sejtett, amennyire Avery doktor célzásai alapján következtethetett, amikor találkoztak.

– Találkoztak? – kiáltott fel egyszerre Derec és Ariel.

– Nézzétek, nem emlékszem valami jól...

– Mindnyájan bajlódunk az emlékezetünkkel – vigasztalta zavartan Ariel. – Folytasd csak, nagyon fontos ez nekünk.

– Mikor találkoztak? – folytatta a faggatást Derec. – Mostanában, az Aurórán?

– Nem, nem, sokkal korábban. Néhány évvel ezelőtt.

Derec leheveredett. – Mi történt?

– Fogadni mernék, akkor még csak terveket szövögetett – vetette közbe Ariel. – Ahhoz képest, hogy a robotok milyen gyorsan dolgoznak, ez rengeteg időnek számít.

– Azért jött, hogy apám tanácsát kérje – emlékezett vissza Jeff – Apám az űrlakóvilágok kultúrtörténetének professzora. Azzal foglalkozik, hogy nyomon követi a különféle űrlakók társadalmainak fejlődését.

– Ez mit jelent? – érdeklődött Derec.

– Összehasonlító tanulmányokról van szó – magyarázta a fiú. Mi a közös ezekben a népcsoportokban, és mi nem? Hogyan szerveződnek?

Miben különböznek egymástól az alapértékeik? Meg ehhez hasonlók.

– Akkor a papád szakértő ebben, igaz? – jegyezte meg Ariel. Ezért kereste fel Avery doktor.

– Elképzelhető – vont vállat Jeff. – Szóval néhány évvel ezelőtt ez a bizonyos doktor nem hivatalos beszélgetésre kérte apámat, akire már korábban is mély benyomást gyakorolt a pasas. Azt mondta, Avery különc, de zseni, és elvonszolt a találkozóra.

– Miről akart apáddal beszélgetni? – kérdezte Derec.

– Különféle társadalmi formákról érdeklődött – felelte Jeff. Meg főként arról, hogy apám miként valósítana meg egy utópiát, ha módjában állna.

– Utópiát... – Derec összenézett Ariellel. – Szóval ezt szolgálták itteni kísérletei.

A lány bólintott. – Jeff. Minden apróság fontos lehet a számunkra, amit Avery személyiségéről tudsz.

– Elmesélhetem az emlékeimet, de voltaképpen miért keresitek?

– Beültetett egyfajta... szóval... bizonyos betegséget Derecbe, így eltávolítani is csak ő tudja. Rá kell jönnünk, hol tartózkodik a bolygón.

Tudnál mesélni róla, milyen egyéniség?

– Alig emlékszem rá – nézett a fiú mindnyájukra bocsánat kérően. – Még túl fiatal voltam, és nemigen érdekelt a személye. Csak azért mentem el, mert apám ragaszkodott hozzá, hogy találkozzam ezzel a zsenivel. Azt mondta, hasznos tapasztalat lesz ez számomra. Az igazat megvallva, nem sokat értettem az egész társalgásból.

– Mégis – biztatta Ariel –, kezdj el mesélni róla. Talán emlékezni fogsz.

– Szóval... apám rendkívül nagyra tartotta. A szokásosnál is többre.

Ezt úgy értem, hogy általában tehetséges emberek veszik körül. Egy ideig jó barátok voltak.

– És aztán? – kérdezte Derec. – gondolom, Avery doktor elhagyta az Aurórát.

Jeff megrázta a fejét. – Nem egészen. Időnként elment, aztán visszatért. Apámnak nézeteltérése támadt vele néhány dologban, azt hiszem... de erről sohasem kérdeztem.

– Nem tudod, miért szakadt meg a barátságuk? – faggatta Ariel. – Talán fontos lehet nekünk.

– Úgy vélem, Avery meglehetősen önző volt. Azonnal kialakult bennem ez a benyomás. És kétségtelenül különcként viselkedett.

Sejtésem szerint apám egyszerűen belefáradt, hogy folyton őt hallgassa.

– Ez megegyezik az anyám leírásával – fordult Ariel Derechez. – Hasznosíthatjuk ezt valahogy?

– Nem tudom. Ezek szerint aki csak találkozott vele, kellemetlen fickónak tartotta – tűnődött el az ifjú. – Mandelbrot, te tudsz közülünk a legügyesebben összefüggést találni bizonyos adatok között. Mit gondolsz?

– Vannak információink Robotvárosról – kezdte a gépember. -

Vannak információink Avery doktorról. De nem áll fenn közöttük a szükséges összefüggés, hogy szűkítsük a kutatási kört.

– És mi a véleményed, itt maradjunk? – kérdezte Derec. Továbbra is biztonságban leszünk, vagy el kellene mennünk innen?

– Csupán feltevésekre támaszkodhatom – közölte a robot. Ismét kerülő útvonalon tértem vissza ide. Mivel a teherautó a korábbival egyező területen tűnt el a szemük elől, ezzel lényegesen szűkül a vadászok kutatási körzete. Másfelől viszont, ha kimozdulunk innen, sokkal több adat fut be tartózkodási helyünkről a központi komputerbe, hiszen bármelyik robot megláthat bennünket a városban.

Derec sóhajtott, és megdörzsölte merev lábizmait. – Köszönjük az előadást. Mi a következtetésed?

– Jobb helyzetbe kerülünk, ha a nap hátralevő részében még itt maradunk. Amikor viszont leszáll az este, biztonságosabb lesz kimozdulnunk. Ezek csak számításon alapuló valószínűségek, nem pedig biz...

– Értem – vágott közbe Derec. A fogát csikorgatva a padlóra dőlt.

Általában szerette meghallgatni Mandelbrot okfejtését, hogy miként alakította ki véleményét, mert következetes logikájából sokat lehetett tanulni. Most azonban a fáradtság és a fájdalom türelmetlenné tette.

– Talán valamennyiünkre ráférne egy kis pihenés – szólalt meg Ariel. – Ha tényleg elindulunk valahová sötétedés után.

– Én márr alszom is – helyeselt Wolruf.

Derec lehunyta a szemét. Hallotta, amint a kutyalény elkocog valamerre, nyilván az előre kiválasztott pihenőhelyéhez.

– Azt terveztem, ismét kimegyek élelmiszert keresni – mondta Mandelbrot –, ám ezt túl kockázatosnak ítélem már. Önök táplálék nélkül is egészségesek maradnak a nap folyamán. Ha éjszaka útra kelünk, majd csak találunk élelmet. Elfogadható ez a javaslat?

– Hát persze – mormolta Derec anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.

– Rendben – helyeselt Ariel.

– Ami azt illeti – szólalt meg kisvártatva Jeff –, rengeteg élelmiszer- tartalékom van a Minneapolis fedélzetén. Nem gondoltam volna, hogy ilyen zűrben lesztek a kajával. Csak az a kérdés, hogyan szerezzük meg.

– Hát nem könnyű feladat. Biztosan őrzik már az űrhajót tűnődött hangosan a lány.

Már régen darabokra szedték, gondolta Derec, de túlságosan kimerült volt, hogy megszólaljon.

– Talán mégis megfontolhatnánk – javasolta Mandelbrot. Noha rendkívül nagy a kockázat.

– Megismerhetném pontosabban a mostani helyzetet? – kérdezte Jeff. – Semmit sem hallottam a város eredetéről. Tuti, hogy izgalmas történet! Meghallgathatnám az egészet? Alkonyatig rengeteg időnk van.

– Nem kellene belekeveredned ebbe az ügybe, Jeff – figyelmeztette Ariel. – Ha vissza tudunk juttatni az űrhajódba, nyugodtan távozhatsz a bolygóról.

– Segíteni szeretnék.

– Nem hiszem, hogy kérhetnénk ilyet tőled. – A lány lehalkította a hangját. – Nem hallottad, mit művelt Avery doktor Dereckel?

– Maradok – jelentette ki Jeff. – Azért jöttem vissza, hogy a jóságotokat megháláljam. Mivel nincs többé szükségetek segítségre, hogy elhagyhassátok a bolygót, abban segítek, amiben hasznomat vehetitek.

– Mielőtt döntesz, tudnod kell, milyen zavaros históriába ártod bele magad.

– Akkor halljuk! – mondta Jeff vidáman. – De maradok, az biztos!

Ariel duruzsolva mesélő hangjától Derec lassan álomba szen- deredett.