31. A szürakuszai nép neheztelt a zsarnokok sértő magaviselete miatt; Mamerkosz ugyanis, aki mérhetetlenül büszke volt, mert költeményeket és tragédiákat írt, dicsekedve emlegette a zsoldosokon aratott győzelmét, s amikor a tőlük zsákmányolt pajzsokat az isteneknek ajándékozta, a következő gúnyverset írta:

Íme, borostyánkő-, arany és elefántcsont s bíbor pajzsokat ejtettek kisbecsü pajzsvasaink.

Amidőn később Timoleón Kalauriába vezetett hadjáratot, Hiketész betört szürakuszai területre és gazdag zsákmányra tett szert, sok kárt okozott, és gonoszul viselkedett, majd Kalauria felé vette útját, csak azért, hogy kifejezze megvetését Timoleón iránt, akinek csak kevés katonája volt. Timoleón hagyta, hogy elvonuljon, de aztán lovasaival és könnyű fegyverzetű gyalog­ságával űzőbe vette. Hiketész ezt észrevette, átkelt a Damüriasz folyón, és védelmi állásba vonult a folyó túlsó partján; bizakodott, mert az átkelés nagyon nehéz volt és a folyó mindkét oldalán meredek a part. Közben Timoleón tisztjei közt szokatlan vita és versengés kezdődött, ami késleltette az ütközetet. Egyikük sem akart hátramaradni az átkelésben, hanem mindegyik az első sorokban szeretett volna megütközni az ellenséggel; így aztán az átkelés nem folyt rendben, mert félrelökdösték és igyekeztek megelőzni egymást. Timoleón ezért sorshúzással akart igazságot tenni a tisztek között, s elkérte gyűrűjüket, majd beledobta köpenyébe, össze­keverte, és véletlenül olyat húzott ki, amelynek kövére egy győzelmi jel volt rávésve. Mikor ezt a fiatalemberek meglátták, örömükben felkiáltottak, nem várták be az újabb sorshúzást, hanem azonnal, amilyen gyorsan csak tudtak, átkeltek a folyón, kézitusára keltek az ellen­séggel, amely nem volt képes feltartóztatni támadásuk erejét, és megfutamodott. Mindnyájan elveszítették fegyvereiket, és ezren elestek közülük.

32. Nem sokkal később Timoleón Leontinoi ellen vezetett hadjáratot, s foglyul ejtették Hiketészt fiával, Eupolemosszal és a lovasság főparancsnokával, Euthümosszal együtt, akiket a katonák megkötözve vittek eléje. Hiketészt és serdülő korban levő fiát, mint zsarnokokat és árulókat, halálbüntetéssel sújtotta, Euthümosznak pedig, bár jó harcos volt és kitűnt bátorságával, azért nem kegyelmezett meg, mert az volt a vád ellene, hogy gúnyt űzött a korinthosziakból. Mondják, hogy mikor a korinthosziak haddal indultak a leontinoiak ellen, a népgyűlésen azt mondta, nincs abban semmi félelmetes, ha

a korinthoszbéli nők elhagyták házukat.^xlvi

A legtöbb ember természetében van, hogy a gonosz beszédek jobban sértik, mint a tettek, mert az ellenségnek mindenki megbocsátja, mint szükség adta jogot, ha tettlegesen védekezik, de a rágalmazásból mindig gyűlölet és gonoszság fakad.

33. Timoleón visszatért Szürakuszaiba, a népgyűlés bírósága elé állíttatta Hiketész és fia feleségeit és leányait, és kivégeztette őket. Ez látszik Timoleón egész pályafutása alatt leg­visszatetszőbb cselekedetének, mert ha nem hagyja, a nőknek nem kellett volna így meg­hal­niuk. Nyilvánvaló azonban, hogy nem törődött a sorsukkal és átengedte őket a nép haragjának. A szürakuszaiak így álltak bosszút Diónért, Dionüsziosz elűzőjéért, mert Hiketész volt, aki Dión feleségét, Aretét, nővérét, Arisztomakhét, és kiskorú fiát élve a tengerbe dobatta, de ezt Dión életrajzában már elbeszéltem.

34. Timoleón ezután Katanába vezetett hadjáratot Mamerkosz ellen, aki az Abolosz folyónál nyílt ütközetben várta. Timoleón legyőzte, csapatait megfutamította, és több mint kétezer katonáját megölte; ezek részben a Gisco által küldött karthágói segédcsapatok voltak. Erre a karthágóiak kérésére békét kötöttek azzal a feltétellel, hogy a Lükosz folyón túli területeket a karthágóiak megtartják; továbbá, megengedik, hogy Szürakuszaiba költözzenek, akik akarnak, magukkal vihetik ingóságaikat és családjukat is, s felbontják a zsarnokokkal kötött szövet­séget. Mamerkosz reményvesztetten Itáliába hajózott, hogy a lucaniaiakat Timoleón és Szüra­ku­szai ellen vezesse; de társai útközben visszafordították a háromevezősoros hajókat, Szicíliá­ba mentek, és Katanát átadták Timoleónnak. Így Mamerkosz kénytelen volt Messzénébe menekülni, Hippónhoz, a város zsarnokához. Timoleón ellene vonult, és szárazföldről és tengerről ostrom alá vette a várost. Hippónt éppen akkor fogták el, amikor egy hajón meg akart szökni. A messzénéiek ekkor a színházba vitték, ahol összegyűjtötték az iskolás gyer­mekeket, hogy mint valami látványosságot, végignézessék velük a zsarnok megbüntetését, majd kínpadra vonták és megölték. Mamerkosz ezután önként meghódolt Timoleónnak azzal, hogy állítsa a szürakuszaiak bírósága elé, de ne Timoleón emeljen vádat ellene. Így Mamer­koszt Szürakuszaiba vitték, s amikor a nép színe előtt megkísérelte már korábban elkészített beszédét előadni, szavait haragos kiáltozással fogadták; látván, hogy a népgyűlés könyörtelen vele szemben, ledobta köpenyét, és fejjel nekifutott a márványlépcsőnek, hogy megölje magát, de nem sikerült meghalnia, élve vitték el, és rablók módjára végezték ki.

35. Ily módon irtotta ki Timoleón a zsarnokokat és szüntette meg a háborúkat. Az egész szigetet, amelyet nyomortól elvadultan és lakosaitól meggyűlölve talált, olyan szelíddé és kívánatossá tette mindenkinek, hogy idegenek szálltak hajóra, csak hogy letelepedhessenek azokban a városokban, ahonnan azelőtt saját polgáraik is elmenekültek. Akragasz és Gela, a két nagyváros, amelyeket a karthágóiak az attikai háború után szinte teljesen kifosztottak, most ismét benépesült; az egyikbe Megellosz és Pherisztosz szállította és gyűjtötte össze a régi polgárokat Eleából, a másikba Gorgosz Keószból. A visszatérőknek, mikor letelepedtek, a sok háborúskodás után Timoleón nemcsak biztonságot és nyugalmat adott, hanem további szükségleteikről is gondoskodott, és olyan buzgón segített rajtuk, hogy városuk alapítójaként tisztelték. De mások is mind hasonló érzéssel viseltettek iránta; ezért sem békekötést, sem törvényhozást, sem földbirtokrendezést, sem alkotmányreformot nem tartottak helyesnek, ha ő nem vett részt benne, és nem tőle kapta a végső simítást. Olyan volt, mint egy építőművész, aki befejeződéshez közeledő alkotásának megadja az isteneknek tetsző és méltó bájt.

36. Görögországban Timoleón korában sok nagy ember született és hajtott végre nagy tetteket, mint Timotheosz, Agészilaosz, Pelopidasz és, akit Timoleón leginkább mintaképéül válasz­tott, Epameinóndasz. De mindnyájuk tetteinek fényét erőszak és nehézségek homályosították el, s ezért hol megszólás, hol megbánás következett rájuk; de Timoleón tettei között, kivéve a bátyjával szembeni kényszerű erőszakot, egy sincs, amelyre - mint Timaiosz mondja - rá ne illenének Szophoklész szavai:

Ó, istenek, miféle Küprisz, mily bübáj szövetkezett vele?^xlvii

Antimakhosz versein és Dionüsziosz festményein (mindketten kolophóniak), bár erőtől duzzadók és hangulatosak, mégis erőltetettség és mesterkéltség érzik, Nikomakhosz képeit és Homérosz verselését viszont a bennük megnyilatkozó erőn és kellemen kívül a könnyedség és a fesztelenség jellemzi; ugyanígy, ha összehasonlítjuk Epameinóndasz és Agészilaosz sok fáradságról és nehézségről tanúskodó hadvezetését Timoleónéval, amelyet a szépség és a könnyedség jellemez, a helyesen és igazságosan ítélkezők szemében az nem a szerencse, hanem a szerencsés hadierény művének látszik. Bár Timoleón minden sikerét a szerencsének tulajdonította, s midőn barátainak leveleket küldött haza és a szürakuszaiak előtt népgyűlésen beszélt, gyakran kijelentette, hogy hálával tartozik az istenségnek, mert amikor meg akarta menteni Szicíliát, ezt az ő nevével kötötte egybe. Házában szentélyt emelt, és áldozatot mutatott be a Véletlen Szerencsének, s házát védő szellemének szentelte. Azt a házat, amelyben lakott, s ezenkívül egy igen szép és kellemes vidéki birtokot is, a szürakuszaiak háborús szolgálatáért adták neki jutalmul. Itt töltötte nyugalomban ideje legnagyobb részét, otthonról odavitette feleségét és gyermekeit, s nem tért többé vissza Korinthoszba, nem vett részt Görögország zavaros ügyeiben, s nem tette ki magát polgártársai irigységének, annak a sziklának, amelyen a dicsőség és hatalom utáni telhetetlen szomjúság miatt a legtöbb hadvezér hajótörést szenvedett, hanem itt maradt, s élvezte jótetteinek gyümölcsét, amelyek közt leg­nagyobb az volt, hogy olyan sok várost és annyi ezer embert láthatott maga körül boldognak.

37. Minthogy azonban Szimónidész szerint nemcsak minden pacsirtának kell búbbal ren­del­kez­nie, hanem minden demokráciában is akadnak hamis vádaskodók, Timoleónt is meg­tá­mad­ta két demagóg, Laphüsztiosz és Démainetosz. Laphüsztiosz egy peres ügyben azt köve­telte, tegyen le óvadékot, s ő maga akadályozta meg, hogy a polgárok ezen felháborodjanak és zúgolódjanak, azzal, hogy éppen ő volt az, aki önszántából nem kímélt fáradságot és veszélyt, csak hogy a szürakuszaiak, amikor akarják, élhessenek törvény adta jogaikkal; Démainetosz­nak pedig, amikor a népgyűlésen több pontba foglalt vádat emelt Timoleón hadvezetése ellen, felelet helyett azt mondta, hálásnak kell lennie az isteneknek, mert meghallgatták kérését, hogy megérje azt az időt, amikor a szürakuszaiak élvezhetik a szólásszabadságot.

Mindenki egyetértett abban, hogy Timoleón a legnagyobb és legszebb tetteket hajtotta végre saját korának minden görög férfia között; ő volt az egyetlen, aki teljes mértékben véghezvitte mindazt, amire a szónokok az ünnepeken tartott beszédeikben lelkesen biztatták hallgató­ságukat: jó szerencséje tisztán, minden véres tett nélkül megőrizte mindazoktól a bűnöktől, amelyekkel abban az időben telve volt Görögország; megmutatta rátermettségét és bátorságát a barbárokkal és zsarnokokkal szemben, s igazságszeretetét és jóságát a görögök és barátai iránt; a legtöbb diadaljellel, amelyet felállított, nem okozott sem könnyeket, sem gyászt polgártársainak; Szicíliát nem egészen nyolc év alatt örökös belső bajaitól és nyomorúságától megtisztítva adta át a sziget lakosainak. Ekkor már elöregedett, és látása meggyengült, majd nem sokkal később teljesen megvakult; ezt nem önmaga idézte elő, nem is a balsors űzött gonosz játékot vele, hanem, úgy látszik, valami vele született hajlam okozhatta és együtt járhatott előrehaladott korával, mert, mint mondják, családjában és rokonai között sokan veszítették el szemük világát öregkori sorvadásos betegségben. Athanisz azt állítja, hogy a Hippón és Mamerkosz ellen viselt hadjáraton Mülaiban levő táborában zöld hályog kelet­kezett a szemén, s mindenki tudta, hogy meg fog vakulni, de azért nem hagyta ott az ostromot, hanem folytatta a háborút, míg csak foglyul nem ejtette a zsarnokokat; mikor azonban visszatért Szürakuszaiba, azonnal lemondott a főparancsnokságról, és kérte felmentését, minthogy a háború sikeresen véget ért.

38. Azon kevésbé csodálkozhatunk, hogy Timoleón panasz nélkül elviselte az őt ért csapást, de annál bámulatraméltóbb az a tisztelet és hála, amellyel a szürakuszaiak viseltettek iránta vakságában is. Gyakran felkeresték otthonában, és elvitték hozzá a városukba ellátogató idegeneket, de kivitték őket hozzá vidéki birtokára is, hogy láthassák jótevőjüket; dicsekedtek és büszkélkedtek vele, hogy náluk akarja életét befejezni, és nem törődik azzal a fényes fogadtatással, amelyet sikereinek ünneplésére készítettek elő Görögországban számára. A személyét ért megtiszteltetések közül a legnagyobb az a népgyűlési határozat volt, amely kimondta, hogy a szürakuszai nép, ha idegen népek ellen viselne háborút, mindig korinthoszi hadvezért állít hadserege élére. Szép látvány volt az is, amely tiszteletére a népgyűléseken többször is megismétlődött. A szürakuszaiak ugyanis, bár egyébkor saját maguk döntöttek, a fontosabb ügyekben kikérték tanácsát. Ilyenkor kétfogatú szekéren vitték az agorán keresztül a színházba; amikor a szekéren ülve megjelent, a nép egyhangú kiáltással üdvözölte, majd Timoleón viszonozta az üdvözlést, időt engedett a jókívánságokra és dicsérő szavakra, azután figyelmesen meghallgatta, amiről a vita folyt, elmondta véleményét, és amikor kézfeltartással megszavazták, a szolgák ismét kihajtották szekerét a színházon keresztül, a polgárok pedig taps és vidám kiáltások közben búcsúztak el tőle, s a többi ügyben maguk határoztak.

39. Ilyen tisztelettel és jóakarattal vették körül Timoleónt öreg napjaiban, mint mindnyájuk közös atyját, mikor magas korában egy könnyű betegség érte, és meghalt. A szürakuszaiak több napon át készülődtek temetésére, vidékről és idegen országokból is összegyűltek a vég­tisztességére. Díszes temetést rendeztek neki, felékesített koporsóját sorshúzással kiválasztott ifjak vitték át azon a helyen, ahol valamikor Dionüsziosz zsarnoknak azóta lerombolt palotája állott. Sok ezer férfi és nő kísérte utolsó útjára. Valóságos ünnepi menet volt ez, mindenki koszorút tett a fejére, és fehér ruhába öltözködtek. A hangos sírás és a könnyek egybe­vegyültek a halottat magasztaló beszédekkel; ez nem a megszokott tiszteletnyilvánítás vagy halotti szertartás volt, hanem az igazi jóakaratból fakadó gyász és köszönet megnyilvánulása. Végül a ravatalra tett koporsót máglyára helyezték, és Démétriosz, a legharsányabb hangú hírnök felolvasta a nép következő határozatát:

„Szürakuszai népe eltemetteti a korinthoszi Timoleónt kétszáz mina közköltségen, és tiszteletére örök időkre évenként tartandó zenei, lovas- és tornaversenyeket rendel el, mert megdöntötte a zsarnokok uralmát, harcban leverte a barbárokat, újra benépesítette a legnagyobb elpusztított városokat, és visszaadta a törvényeket Szicília lakosainak.”

Hamvainak az agorán emeltek síremléket, amelyet később oszlopcsarnokkal vettek körül, és tornacsarnokot is építettek melléje, amely gyakorlóterül szolgált az ifjaknak és Timoleón­teiónnak nevezték el. A szürakuszaiak pedig, fenntartván alkotmányukat és a tőle kapott törvényeiket, hosszú ideig boldogan éltek.

AEMILIUS ÉS TIMOLEÓN ÖSSZEHASONLÍTÁSA

1. Ilyen ennek a két férfiúnak az élettörténete: világos, hogy összehasonlításuk nem sok különbséget vagy eltérést mutat ki köztük. Mindketten híres ellenfelek ellen viseltek háborút; az egyik a makedónok, a másik a karthágóiak ellen; nevezetesek voltak győzelmeik is, mert az egyik elfoglalta Makedoniát, és megdöntötte Antigonosz uralkodóházát a hetedik utód személyében, a másik pedig minden zsarnokságot megszüntetett Szicíliában, és felszabadította a szigetet. Felhozhatná valaki, hogy Perszeusz, amikor Aemilius harcba elegyedett vele, ereje teljességében volt és győzelmesen harcolt a rómaiak ellen, Dionüsziosz viszont, amikor Timoleón harcba indult ellene, már feladta a harcot, és lemondott minden reményéről; de Timoleón mellett szól, hogy a sok zsarnokot és a karthágóiak nagy haderejét szedett-vedett hadsereggel győzte le és nem tapasztalt és engedelmeskedni tudó férfiakkal, mint Aemilius. Katonái fegyelmezetlen zsoldosok voltak, akik csak szórakozásképpen szoktak részt venni hadjáratokon. Márpedig a nem azonos eszközökkel elért azonos győzelem a hadvezér dicséretére szolgál.

2. Ügyeik intézésében mindketten tiszta kezűek és igazságosak voltak, de Aemiliust hazájának törvényei nyilvánvalóan kezdettől fogva ilyennek nevelték. Timoleón azonban önmagát formálta ilyenné. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a rómaiaknál abban az időben mindnyájan azonos szokások és törvények alá rendelve éltek, s féltek a törvényektől és polgártársaiktól, a görögök között viszont nem lehetett találni egyetlen magasabb rangú katonát vagy hadvezért sem, Dión kivételével, aki nem romlott volna meg, amint lábát Szicília földjére tette; bár Diónt is sokan azzal gyanúsították, hogy egyeduralomra tört, és arról álmodozott, hogy Spártá­hoz hasonló királyságot fog berendezni magának. Timaiosz azt beszéli, hogy a szürakuszaiak megszégyenítve és becstelen emberként utasították ki Gülipposzt, mert kitűnt, hogy mennyire kapzsi és pénzsóvár volt hadvezérsége idején. Azokat a törvénysértéseket és hitszegéseket, amelyeket a spártai Pharax és az athéni Kallipposz követtek el, abban a reményben, hogy urai lehetnek Szicíliának, sok történetíró megírta. És kik voltak ezek az emberek, és milyen eszközök álltak rendelkezésükre, hogy ilyen reményeket tápláljanak? Pharax Dionüsziosz szol­gálatába szegődött, miután Szürakuszaiból elűzték, Kallipposz pedig Dión egyik zsoldos­tisztje volt. Timoleónt azonban a korinthosziak a szürakuszaiaknak arra a kérésére és könyörgésére küldték el, hogy teljhatalmú fővezérük legyen; nem kellett tehát törnie magát a hatalomért, csak megtartania, amit önként és jószántukból felajánlottak neki, s vezérkedése és uralma végső céljául mégis a törvénytelen kormányok megdöntését tűzte ki.

Aemiliusban meg kell csodálnunk, hogy bár nagy királyságot döntött meg, vagyonát egyetlen drakhmával sem gyarapította. Látni sem akarta a kincseket, és nem nyúlt hozzájuk egy ujjal sem, bár másokat gazdag adományokban részesített. Egy szóval sem mondom, hogy Timoleónt meg kell szólni, mert szép házat és földbirtokot fogadott el; ennek elfogadásában nincs semmi szégyellnivaló, de mégiscsak nagyobb dolog, ha valaki nem fogad el semmit, mert az erény legmagasabb foka az, ha valaki azt is elutasítja, amit pedig elfogadhatna.

Amiként az olyan emberi szervezetnél, amely csak vagy a hideget, vagy a meleget képes eltűrni, sokkal erősebb az olyan, amely mindkét változatnak egyaránt ellen tud állni, az igazi lelki nagyság és lelkierő próbájának is azt kell tekintenünk, hogy az embert az elbizakodás nem teszi elpuhulttá, sem erőtlenné, ha kedvez a szerencse, de a balsors sem sújtja le. Aemiliust abban a tekintetben tökéletesebbnek kell tartanunk, mert nehéz sorsában, nagy fájdal­mai között, amikor gyermekeit elveszítette, semmiben sem mutatta magát kisebbnek, sem kevésbé méltóságteljesnek, mint mikor a szerencse leginkább kedvezett neki. Timoleón viszont, aki nemesen járt el fivérével szemben, nem tudott józan meggondolás alapján felül­emelkedni bánatán és fájdalmán, s húsz éven át még csak látni sem akarta a népgyűlések szószékét és az agorát. A szégyenletes tetteket el kell kerülni és tartózkodni kell tőlük, de ha valaki fél, hogy megszólás éri, az lehet a józan meggondolás, de semmi esetre sem a lelki nagyság jele.

DÉMOSZTHENÉSZ - CICERO

DÉMOSZTHENÉSZ^xlviii

1. Az a költő, aki dicsőítő éneket írt Alkibiadészra, mikor Olümpiában a lovasversenyen győzött, akár Euripidész volt, mint legtöbben vélik, akár valaki más, azt állítja, Sossiusom, hogy a boldogsághoz először is az kell, hogy „városunk híres” legyen. Én azonban úgy gondo­lom, hogy a boldogság elnyerése a szó legigazibb értelmében leginkább az ember erkölcseitől és hajlamaitól függ, és éppen úgy semmit nem számít, hogy hazája dicstelen és szegény, mintha anyja kis termetű és csúnya lett volna. Mert bizony nevetséget keltene, ha valaki azt gondolná, hogy Iulisz, amely igen kis része egy különben sem nagy szigetnek, Keósznak, vagy Aigina^xlix, melyet az egyik attikai férfi^l mint „csipát” szeretett volna „kitörölni” Peiraieusz „szeméből”, képes jó színészeket és költőket nevelni, de arra már nem jó, hogy igazságos, szép jellemű, értelmes és nemes lelkű férfiakat adjon. Érthető, hogy a haszonra és hírnévre törő művészetek elsorvadnak jelentéktelen szegény városokban, de az erény gyökeret ver bármely talajban, mint az életerős és kitartó növény, és megerősödik, ahol nemes természetre és fáradságot nem ismerő elmére talál. Ezért ha gondolkodásunk és életünk nem üti meg a kívánt mértéket, sohasem szabad hazánk kicsinységét hibáztatnunk, legfeljebb saját magunkat.

2. Ha valaki arra vállalkozik, hogy alapos történelmi művet írjon, amelyhez a szükséges forrá­sok nincsenek keze ügyében, hanem szétszórva, s nemegyszer idegen nyelven lelhetők fel, feltétlenül szüksége van valamely „híres”, a tudományokat művelő és népes városra, ahol mindenféle könyv bőségesen áll rendelkezésre, s ahol összegyűjtheti azokat az adatokat, amelyeket ha a történettudósok nem dolgoztak is fel, de a közszájon forgó hagyomány hitelre méltóan megőrzött az emlékezetnek: ezeket gondos utánajárással összegyűjtheti, s így minden kívánalomnak megfelelő művet alkothat.

Mi kisvárosban^li lakunk, s szívesen időzünk itt, hogy eltávozásunkkal a kisváros még kisebb ne legyen. Sajnos, amikor Rómában és Itália más vidékein tartózkodtunk, nem volt rá érkezésünk, hogy gyakoroljuk a rómaiak nyelvét, részben közéleti elfoglaltságunk miatt, részben filozófus tanítványaink miatt. Így aztán csak későn, öregkorunkban jutottunk hozzá, hogy latinul írott műveket tanulmányozzunk, s ekkor csodálatos, de való dolog esett meg velünk. Nem a szavakból értettük meg és fogtuk fel ugyanis a tényeket, hanem az általunk már jól ismert tényekből következtettünk a szavak jelentésére.

Úgy véljük, nem kis örömet és élvezetet jelent a latin nyelv szépségének, szabatos szóhasz­nálatának és képes kifejezéseinek a megértése, de ehhez alapos és gondos gyakorlásra meg szorgalomra van szükség, így hát csak azok juthatnak el hozzá, akiknek van elegendő szabad idejük, és életkoruk is alkalmasabb szándékuk megvalósítására, mint a miénk.

3. Éppen ezért Párhuzamos életrajzok című könyvünknek ebben a Démoszthenésszel és Ciceróval foglalkozó ötödik kötetében jellemüket és képességüket egymással szembeállítva csak tetteik és politikai működésük alapján vesszük vizsgálat alá, de nem gondolunk beszédeik szembeállítására, sem annak megállapítására, hogy kettőjük közül melyik volt nagyobb hatású és tehetségesebb szónok. Ión helyesen mondja, hogy „ereje vész a szárazra vetett delfinnek”; ezt azonban teljesen figyelmen kívül hagyta Caecilius, aki felettébb vak­merő módon arra vállalkozott, hogy párhuzamot vonjon Démoszthenész és Cicero között. Ha az „ismerd meg önmagadat” elvére minden ember ügyelne, nem vált volna belőle isteni parancs.

Úgy látszik, hogy az istenség eredetileg hasonlónak teremtette Démoszthenészt és Cicerót, és sok rokon vonással alkotta meg jellemüket, így szabadságszeretettel és becsvággyal a közéletben, bátortalansággal veszélyek közt, háborúban; ezenkívül több más esetleges vonást is kevert beléjük. Alig hiszem, hogy lehetne másik két szónokot találni, akik alacsony sorból, szinte a névtelenségből kiemelkedve olyan magas polcra jutottak volna, mint ők ketten, akik királyokkal, zsarnokokkal szálltak szembe. Mindkettő elvesztette leányát, mindkettőnek szám­űzetésbe kellett mennie, de tisztességgel tértek haza; majd újból menekülniük kellett, ellen­sé­geik kezébe kerültek, s polgártársaik szabadságával együtt életük is odaveszett. Ha versenyre kelne lelki alkat és sors, ahogyan művészek szoktak versengeni egymással, nehéz lenne eldönteni, vajon lelki alkatuk révén jellemük, vagy körülményeik révén sorsuk teremtett-e hasonlóságot kettőjük között. Előbb azonban arról kell szólnunk, amelyikük idősebb volt.

4. Démoszthenész, Démoszthenész apja Theopomposz elbeszélése szerint derék, jóravaló ember volt. Kardkovácsnak is nevezték, mert erre a munkára kiképzett rabszolgákkal dolgoztatott nagy műhelyében. Aiszkhinész, a szónok azt állítja róla, hogy anyja egy Gülón nevű, Athénból árulás miatt száműzött férfitól és egy barbár nőtől származott; de nem lehet megállapítani, hogy állítása igaz-e vagy pedig rágalmazó hazugság.

Démoszthenész hétéves volt, amikor apja árván hagyta, de jólétben - kevés híján tizenöt talentumra rúgott vagyonának teljes becsértéke. Gyámjai azonban hűtlenül bántak a pénzzel: egy részét elsikkasztották, a másik részt pedig gondatlanul kezelték, úgyhogy még a tanítói sem kaptak fizetséget. Ezért, úgy látszik, nem részesült szabad születésű fiúhoz illő gondos és előkelő neveltetésben, de különben is gyenge szervezetű, gyakran betegeskedő gyermek volt. Ezért anyja kímélte minden munkától, s nevelői sem serkentették rá. Gyenge és beteges­kedésre hajlamos volt kezdettől fogva, és társai, hogy csúfot űzzenek belőle, állítólag a Batalosz gúnynevet adták neki. Batalosz némelyek szerint férfiatlan külsejű fuvolás volt, akit ezért Antiphanész vígjátékíró egyik darabjában kigúnyolt. Mások Bataloszról mint költőről emlékeznek meg, aki a részegeskedést magasztaló, trágár költeményeket írt. Arról is tudunk, hogy attikai nyelvjárásokban akkortájt „batalosznak” neveztek egy olyan testrészt, amelyet nem szokás kimondani.

Volt Démoszthenésznek egy másik gúnyneve is - Argasz -, amelyet vagy vadóc, harapós természete miatt kapott, költői nyelven ugyanis a kígyót nevezik így; vagy pedig kellemetlen beszédmodorára céloztak vele. Argasz volt ugyanis a neve egy költőnek, aki rossz, döcögős verseket írt. De ebből, mint Platón mondja, elég is ennyi.

5. A szónoklathoz állítólag a következőképpen kapott kedvet: Kallisztratosz szónok az óróposzi kérdésben beszédet készült tartani a törvényszéken. Beszédét nagy várakozás előzte meg, részben a szónok nagy tekintélye miatt, aki ekkor állt szónoki pályafutása csúcspontján, részben mert magát az ügyet is nagy érdeklődés kísérte. Mikor Démoszthenész értesült róla, hogy sok tanítómester és nevelő készül a törvényszéki tárgyalásra, kérve-könyörögve rávette saját nevelőjét, hogy vigye el magával a beszéd meghallgatására. A nevelő jó viszonyban volt a törvényszéki teremőrökkel, jó helyet szerzett neki, s ott végighallgatta a beszédet. Kallisztra­tosznak különösen jó napja volt, s beszédével igen nagy sikert aratott. Démoszthenész megiri­gyelte dicsőségét, amikor látta, mennyien kísérik el és halmozzák el szerencsekívánságokkal, de még inkább megcsodálta és megfigyelte a beszéd szónoki erejét, amellyel a szónok min­denkit magával ragadott és elbűvölt. Ezért abbahagyta egyéb tanulmányait és gyermekes kedvteléseit, s egyedül a szónoklásban gyakorolta magát, és csak arra volt gondja, hogy belőle is ugyanilyen nagy szónok legyen. Tanítómesteréül a szónoklásban Iszaioszt választotta, bár abban az időben tartott fenn szónoki iskolát Iszokratész is, de Démoszthenész, mint egyesek mondják, vagy nem tudta megfizetni az általa kért tíz mina tandíjat, mert mint árvának nem volt rá elegendő pénze, vagy Iszaiosz szónoki modorát hatásosabbnak és a maga szempont­jából célravezetőbbnek tartotta. Hermipposz azt állítja, hogy egy névtelen szerző emlék­iratában talált adat szerint Démoszthenész látogatta Platón iskoláját is, és a szónoklatban sokat tanult tőle. Idézi Ktészibioszt, aki szerint Démoszthenész a szürakuszai Kalliasztól és mások­tól titokban sajátította el a szónoklásnak Iszokratész és Alkidamasz által használt műfogásait.

6. Mihelyt elérte a nagykorúságot, perbe fogta gyámjait, és több beszédet tartott ellenük, ezek ugyanis mindenféle kibúvót kerestek és viszontkeresetet adtak be. Hogy Thuküdidész kifeje­zé­sét használjam, teljes odaadással gyakorolta magát a szónoklásban: nagy nehezen megnyerte ugyan a pert, de atyai örökségének csak kis részét tudta visszaszerezni. A szónoklásban kellő bátorságra és megfelelő gyakorlatra tett szert, s most, amikor megízlelte a szónoki pályával együtt járó megbecsülést és befolyást, megkísérelte a nyilvános fellépést, s a közügyekkel kezdett foglalkozni. Azt mondják az orkhomenoszi Laomedónról, hogy amikor epebajban megbetegedett, orvosai tanácsára hosszú futásokkal gyógyította magát, s ezáltal annyira meg­edződött, hogy részt vett a fő versenyeken, és első lett a távfutásban. Hasonlóképpen történt Démoszthenésszel is: eleinte, hogy úgy mondjuk, anyagi helyzetének helyreállítása végett adta fejét a szónoklásra, de ezzel olyan tudást és hozzáértést szerzett, hogy a politikai életben, mint a legveszélyesebb versenypályán, sorra elnyerte a babért a szónoki emelvényen vele versenyző polgártársai elől. Pedig első nyilvános szereplései alkalmával szavai még elvesztek a zajban, kinevették szokatlan beszédmódját, amely hosszú körmondatokkal zsúfolódott és bonyolult, nehezen érthető érvelésekkel terhelődött. Hangját is gyengének találták, kiejtése nem volt tiszta, lélegzete kihagyott, és ez zavarta beszédének értelmét, mert megszakította a kör­mondatokat. Végül is felhagyott a közügyekkel való kísérletezéssel, s amikor egy alkalommal kedvét veszítve céltalanul bolyongott Peiraieuszban, Eunomosz, egy idős thriai polgár meg­pillantotta, és megrótta, hogy bár beszédmodora minden tekintetben Periklészéhez hasonlít, mégis gyáván és gyengén elhagyja magát, nem mer bátran szemébe nézni a tömegnek, nem edzi testét a küzdelmekre, hanem hagyja, hogy merő elpuhultságból elsorvadjon.

7. Mondják, hogy más alkalommal, midőn kudarcot vallott, s köpenyébe burkolózva bána­tosan ment hazafelé, csatlakozott hozzá jó barátja, Szatürosz színész, és beszédbe elegyedett vele. Démoszthenész keserűen panaszolta neki, hogy bár egyetlen szónok sincs, aki annyit gyakorolná magát, mint ő, és hogy kis híján minden testi erejét felőrli vele, mégsem tudja elnyerni a nép kegyét: meghallgatást nyernek még részeges emberek és tudatlan hajósok is, róla pedig tudomást sem vesznek.

„Úgy van, amint mondod, Démoszthenész - szólt Szatürosz -, de én gyorsan kigyógyítlak ba­jodból, ha hajlandó vagy elszavalni emlékezetből néhány részt Euripidész vagy Szophoklész egyik tragédiájából.” Démoszthenész megtette, Szatürosz pedig elismételte az előadott részeket a hozzájuk illő modorban és hanglejtéssel, s amit elszavalt, Démoszthenész nyomban egészen másnak találta. Meggyőződött róla, hogy a jó előadási mód szépséget és ékességet ad a szónoklásnak, s igen keveset, szinte semmit nem ér a gyakorlás, ha valaki nem törődik mondanivalója kifejezésmódjával és előadásmódjával. Ezért egy föld alatti dolgozószobát építtetett magának, amely a mai napig is fennmaradt, és oda elvonulva naphosszat gyakorolta előadási módját és képezte hangját. Több ízben két-három hónapon át fejének csak egyik feléről nyíratta le haját, hogy emiatt restelkedve ne jöjjön elő, bármennyire óhajtaná is.

8. Ettől eltekintve másokkal való ügyeit buzgón intézte, és több beszédet tartott. Amint azon­ban szabaddá tudta tenni magát, azonnal elvonult dolgozószobájába, s elméjében sorban átfu­totta az egyes ügyeket és a rájuk vonatkozó okoskodásokat. Azokat a beszédeket, amelyeket végighallgatott, magában elismételte és gondolatokra meg körmondatokra tagolta; sokféle­képp kijavította vagy átalakította azt is, amit másoktól hallott, vagy amit ő mondott másoknak. Emiatt azt hitték róla, hogy nem tehetséges, hanem tudását és szónoki felkészültségét fáradságos munkának köszönheti.

Ennek kétségtelen bizonyítéka az a tény, hogy Démoszthenész nem egykönnyen szólalt fel alkalomszerűen. A népgyűlésen ülve gyakran még olyankor sem lépett elő, amikor a nép név szerint felszólította, kivéve persze, ha előre tudta és felkészült rá. A démagógoszok ezért sokszor gúnyolták: így Pütheosz egy alkalommal rosszmájúan azt mondta neki, hogy okos­kodásainak lámpabélszaga van. Erre Démoszthenész éles hangon így vágott vissza: „Az én mécsesem és a tiéd nem ugyanazt látja!” Másoknak megmondta őszintén, hogy bár nem minden beszédét írja le, de gondosan előkészíti azokat is, amelyeket nem ír le előre. Kijelen­tette, hogy a néphez hű férfi törődik a szónoklattal, mert a felkészülés a nép szolgálata; ha valaki semmibe veszi a tömeg véleményét a szónoklatról, ez oligarchikus és inkább erősza­kos, mint meggyőző magatartás. A rögtönzéstől való idegenkedése jeléül hozzák fel, hogy Démadész minden előkészület nélkül ismételten kiállt és beszélt mellette, amikor a nép­gyű­lésen beszéd közben megzavarták, ő azonban egyszer sem tette meg ezt Démadész kedvéért.

9. Miért van mégis, mondhatná valaki, hogy Aiszkhinész Démoszthenészt tartja a leg­meré­szebb szónoknak? Hogyan történhetett, hogy amikor a büzantioni Püthón arcátlanul és nagy bőbeszédűséggel ócsárolta az athéniakat, csak ő szólalt fel és cáfolta meg állításait? Vagy amikor a mürinai Lamakhosz dicsőítő költeményt írt Alexandroszra és Philipposzra, az ural­kodókra, amelyben sok rosszat mondott el a thébaiakról, és az olünthosziakról, s költeményét felolvasta az olümpiai versenyeken, Démoszthenész felállt, és történelmi érvekkel bizonyította be, mennyit köszönhet Görögország a thébaiaknak, és a khalkisziaknak, s mennyi szerencsét­lenséget okoztak, akik a makedónoknak hízelegtek. Szavaira úgy megváltozott a jelenlevők hangulata, hogy a szofista megijedt a dühös közbeszólásoktól, és eloldalgott az ünnepségről.

Démoszthenész nem ismerte el feltétel nélkül Periklészt, de irigyelte és utánozta előadását és formakészségét, valamint önmérsékletét, hogy nem vállalkozott hevenyészett szónoklásra (hiszen Periklész ennek köszönhette nagyságát). Mégsem zárkózott el teljesen attól, hogy alkalmi szónoklatból dicsőséget szerezzen magának, de önként nem gyakran bízta szónoki befolyását a szerencsére. Mindenesetre sokkal több merészség és önbizalom jellemzi elmon­dott, mint leírt beszédeit, ha elfogadjuk Eratoszthenész, a phaléroni Démétriosz és a víg­játékírók véleményét.

Eratoszthenész azt mondja róla, hogy beszédeit sokszor már majdnem bakkhikus átszellemült­ség járta át, Démétriosz pedig, hogy lelkesülten ismételte el a népgyűlésen a jól ismert verses esküformát:

Tanúm a föld, folyók, források, csermelyek.

A vígjátékírók közül az egyik „szószaporítónak” nevezte, a másik pedig az ellentét gyakori használatáért gúnyolta ki:

Megrágta s újra rágta.                   Megtetszett e szó Démoszthenésznek, s mint sajátját, csépeli.^lii

Hacsak Antiphanész ezzel tréfásan nem Halonészosz érdekében tartott beszédére céloz, amely­ben Démoszthenész az athéniaknak azt javasolta, hogy a szigetet Philipposztól ne el-, hanem visszavegyék.

10. Mindenki elismerte, hogy Démadész természetes tehetsége révén legyőzhetetlen volt, s rögtönzéseivel messze felülmúlta az örökösen töprengő és előkészülgető Démoszthenészt. Khioszi Arisztón jegyezte fel Theophrasztosznak a két szónokról mondott ítéletét. Amikor megkérdezték tőle, milyen szónoknak tartja Démoszthenészt, így felelt: „Méltó Athénhoz.” „És milyennek Démadészt?” „Felette áll.” Ugyanez a filozófus idézi egy athéni államférfi, a szphéttoszi Polüeuktosz kijelentését: szerinte Démoszthenész volt a legnagyobb szónok, de Phókión a legtehetségesebb, mert a legkevesebb szóval a legtöbb gondolatot tudta elmondani. Állítólag Démoszthenész maga is több ízben mondta barátainak, amikor Phókión mint ellen­fele ment fel a szószékre: „Ott kel fel helyéről beszédeim bárdja.” Nem világos azonban, hogy ezt ellenfele beszédére értette-e vagy életére és nagy tekintélyére, arra célozva, hogy Phókión egyetlen szavában s fejbólintásában több a meggyőző erő, mint az ő sok és terjengős körmondatában.

11. Testi fogyatkozásain a phaléroni Démétriosz előadása szerint a következő gyakorlattal segített Démoszthenész (ezt idős korában maga beszélte el Démétriosznak): kavicsokat vett a szájába, hogy bizonytalan és akadozó kiejtését legyőzze és kijavítsa, közben pedig beszéd­szövegeket szavalt. Azzal is erősítette hangját, hogy futás közben vagy meredek lejtőn felfelé menet, bár lihegett, beszédrészleteket vagy verseket adott elő. Házában volt egy nagy tükör, és az előtt állva tanulta be beszédeit.

Mondják, hogy egy alkalommal felkereste valaki, és megkérte, legyen az ügyvédje, és el is panaszolta, hogy tettleg bántalmazták. „Na, veled ugyan semmi olyasmi nem történt - mondta neki Démoszthenész -, amiről beszélsz.” „Mi az, Démoszthenész, hogy velem semmi nem történt?” - kiáltott fel látogatója felháborodva. „Most már érzem beszédeden - mondta neki Démoszthenész - a bántalmat szenvedett ember hangját.” Ilyen fontosságot tulajdonított annak, hogy ki milyen hangon és modorban beszélt.

Beszédmódját szélesebb körű hallgatósága nagyon megcsodálta, de a kényesebb ízlésűek pórias­nak és közönségesnek tartották előadásmódját, közöttük a phaléroni Démétriosz is. Hermipposz szerint, amikor megkérdezték Aisziónt, mi a véleménye a régebbi és a korabeli szónokokról, azt felelte, hogy aki a régi szónokokat hallotta, csodálnia kellett, milyen gondo­san előkészített és milyen emelkedett hangú beszédeket tartottak a népgyűléseken: szerinte Démoszthenész beszédei, ha valaki olvassa őket, kitűnnek jól átgondolt szerkeze­tükkel és hatásos mondanivalójukkal. Tagadhatatlan, hogy előre leírt beszédeire fanyar, kesernyés hang jellemző: rögtönzött és vitatkozó beszédeiben azonban szívesen megnevettette hallgatóságát.

Démadész egyszer így kiáltott fel: „Engem akar tanítani Démoszthenész? Athénét, a disznó?” Erre Démoszthenész így vágott vissza: „Ezt az Athénét a minap kapták rajta Kollütoszban paráználkodáson!” Amikor egy tolvaj, akit Khalkusznak^liii hívtak, korholta a sok virrasztás és az éjszakai munka miatt, így szólt: „Tudom, a te érdekeidet sérti égő mécsesem. Ti pedig, athéniak, ne csodálkozzatok, ha olyan sok a lopás, hiszen tolvajaitok ércből, falaitok pedig sárból vannak.” Több, ehhez hasonló történetet is elmondhatnánk róla, de nem tesszük: helye­sebbnek véljük, ha jellemét és erkölcsi nagyságát cselekedeteiből és közéleti tevékenységéből ismerjük meg.

12. Közügyekkel a phókiszi háború^liv kitörése idején kezdett foglalkozni: ezt tőle magától tudjuk, de kitűnik philippikáiból is, amelyek közül a későbbiek már a háború befejezése után készültek, de a korábbiak is igen közeli eseményeket érintenek. Azt is tudjuk, hogy Meidiasz ellen harminckét éves korában indított pert, amikor közéleti szereplésével még nem szerzett magának sem befolyást, sem hírnevet. E fölötti aggodalmában hagyott föl szerintem bizonyos összeg fejében a vele való pereskedéssel, mert

...nem volt... édesszivü, sem puhalelkű...,^lv

sőt indulatos és erőszakos, amikor érdekeit védte. Mihelyt meggyőződött róla, hogy nem könnyű, sőt erejét meghaladó feladat volna elbánni Meidiasszal, aki gazdag ember, maga is jó szónok, és sok befolyásos barátja van, engedett azoknak, akik érdekében hozzá fordultak. De persze, ha ügye győzelmét remélhette volna, alig hiszem, hogy háromezer drakhma önmagá­ban enyhítette volna bosszúvágyát.

Közéleti szereplésével jó ügyet szolgált, amikor a hellének érdekét védelmezte Philipposszal szemben, s ebben oly derekasan vitézkedett, hogy bátor beszédeivel hamarosan közmegbe­csülést és nagy hírnevet szerzett magának. Görögországban mindenütt csodálattal néztek rá; a perzsa király kedvében járt, sőt Philipposz is a vezető államférfiak között őt becsülte a legtöbbre. Még haragosai is bevallották, hogy nagy egyéniséggel van dolguk. Elismerte ezt róla Aiszkhinész és Hüpereidész még akkor is, midőn vádat emeltek ellene.

13. Érthetetlen, miért mondja Theopomposz, hogy Démoszthenész állhatatlan jellemű volt, s nem volt képes ugyanazon ügyek és személyek mellett hosszabb ideig kitartani. Éppen ellenkezőleg, a közéletben amelyik ügyhöz és párthoz kezdettől fogva elszegődött, amellett mindvégig kitartott, s nemcsak élete végéig nem hagyta cserben, hanem inkább kész lett volna az életétől is megválni, semhogy hátat fordítson neki. Nem olyan volt, mint Démadész, aki azzal mentegette politikai meggyőződésének megváltoztatását, hogy önmagával gyakran kerül ellentmondásba, de az állammal soha. Vagy ott volt Melanóposz, aki bár Kallisztratosznak politikai ellenfele volt, ha pénzt kapott tőle, nézetét gyakran megváltoztatta, s aztán így mentegetőzött a népgyűlés előtt: „Igaz, ez az ember ellenségem, de győzzön inkább az állam érdeke.”

A messzénéi Nikodémosz eleinte Kaszandrosz párthíve volt, később azonban Démétriosz^lvi politikai irányát követte, de azért kijelentette, hogy ő soha nem került ellentmondásba önmagával, mert mindig hasznos dolog, ha valaki az erősebbre hallgat. Démoszthenészről ezt nem lehet elmondani, sem pedig azt állítani, hogy köpönyegforgató vagy ingatag lett volna akár szavaiban, akár cselekedeteiben, sőt ellenkezőleg, politikai magatartásában akár egyetlen, változhatatlan hangsoron mindvégig ugyanahhoz a hangnemhez ragaszkodott.

Panaitiosz, a filozófus szerint Démoszthenész legtöbb beszédét ahhoz az elvhez ragaszkodva készítette, hogy ami jó és igaz, amellé önmagáért kell odaállanunk: ezt bizonyítják a Koszorú, az Arisztokratész ellen, az Adómentességek címen ismert beszédei és philippikái is. Mindezekben a beszédeiben nem arra buzdítja polgártársait, hogy azt válasszák, ami a legkellemesebb, legkönnyebb és leghasznosabb, sőt gyakran azt fejtegeti, ha a becsületről és a tisztességről van szó, még biztonságunk és testi épségünk kérdésének is a második helyre kell szorulnia. Mivel pedig a becsületért mindent feláldozni kész elvhűségével és beszédeinek nemes szárnyalásával rettenthetetlen bátorság és tetteiben megnyilatkozó önzetlenség párosult, nem az olyanfajta szónokok közé kell őt sorolnunk, mint amilyen Moiroklész, Polüeuktosz és Hüpereidész volt, hanem feljebb, Kimón, Thuküdidész és Periklész mellé.

14. Kortársai közül Phókión, bár politikai pártállását nem nevezhetjük dicséretre méltónak, mert sok jel szerint a makedónokhoz húzott, személyes bátorság és igazságosság tekintetében semmiképpen nem maradt el olyan férfiak mögött, mint Ephialtész, Ariszteidész és Kimón. Démoszthenész azonban, mint Démétriosztól tudjuk, nem volt vitéz katona, és megveszteget­hetetlennek sem volt mondható, mert bár Philipposztól és a makedónoktól soha semmit nem fogadott el, de a fentről, Szuszából és Ekbatanából érkező arannyal szemben már nem volt megközelíthetetlen, sőt szívesen hagyta magát megvesztegetni. Ezért, ha arra alkalmas volt is, hogy dicsérje a nagy elődök erényeit, arra már kevésbé, hogy utánozza is őket. De azért, az egyetlen Phókión kivételével, életmódjával felette állt a kortárs szónokoknak. Nyilvánvaló az is, hogy nagyon nyíltan beszélt a népgyűléseken, szembehelyezkedett a tömeg vágyaival, s megrótta őket hibáikért, amint ez beszédeiből világosan kitűnik. Theopomposz szerint az athéniak egy alkalommal azt kívánták tőle, hogy emeljen vádat valaki ellen, s zúgolódással fogadták, amikor ezt nem vállalta. Ekkor felkelt helyéről, és ezt mondta: „Athéniak, jó taná­csot mindig kész vagyok adni nektek, még ha nem akarjátok is; de hamis vádat nem emelek, még ha akarjátok sem.” Határozott, arisztokratikus politikai magatartása nyilván kitűnt Anti­phón esetében is, akit a népgyűlés felmentett, de Démoszthenész elrendelte letartóztatását, és az Areioszpagosz tanácsa elé állíttatta, majd a nép ellenkezésével semmit nem törődve rábizonyította, hogy Philipposznak megígérte a hadikikötő felgyújtását. A bíróság Antiphónt halálra ítélte, és ki is végezték. Vádat emelt Démoszthenész Theórisz papnő ellen is, mivel többrendbeli erkölcstelenkedésén kívül még arra is oktatgatta a rabszolgákat, hogyan csalják meg gazdáikat. A papnőt ezért halálra ítélték és kivégezték.

15. Állítólag azt a beszédet, amellyel Apollodórosz megnyerte adósa, Timotheosz hadvezér ellen indított perét, Démoszthenész írta Apollodórosznak, úgyszintén a Phormión és Sztephanosz elleni beszédeket is, bár ezek miatt, úgy látszik, rossz híre kelt. Phormión ugyanis Démoszthenész beszédével pereskedett Apollodórosz ellen, ami bizony olyan volt, mintha ugyanabból a kardművesboltból adtak volna el fegyvert két szemben álló félnek.

Népgyűlési beszédei közül mások számára készítette az Androtión, Timokratész és Arisz­tokra­tész elleni beszédeket; ekkor ugyanis még nem kezdte el nyilvános szereplését. Való­színűleg harminckét vagy harminchárom éves lehetett, amikor ezeket a beszédeket írta. De már az Arisztogeitón elleni és az adómentességek ügyében tartott beszédeit saját maga mondta el. Az utóbbit, mint tőle magától tudjuk, Khabriasz fia, Ktészipposz érdekében tartotta, de némelyek állítása szerint az ifjú édesanyjának udvarolt, de aztán nem őt vette feleségül, hanem egy szamoszi asszonyt, amint a magnésziai Démétriosz beszéli a Szünonümákról című művében.

Bizonytalan, hogy elmondta-e vagy sem Aiszkhinész ellen készített beszédét követi megbíza­tása idején elkövetett visszaélései ügyében. Idomeneusz úgy tudja, hogy mindössze harminc szavazattal mentették fel Aiszkhinészt e vád alól. De úgy látszik, nem így történt valójában, legalábbis abból a két beszédből, amelyet a Koszorú ügyében tartott mindkét szónok, másra kell következtetnünk. Egyikük sem mondja világosan és félreérthetetlenül, eljutott-e ez a per az ítéletig. Ezt azonban döntsék el inkább mások.

16. Démoszthenész politikai magatartása a béke éveiben is nyilván az volt, hogy a makedón király egyetlen cselekedetét sem hagyta rosszallás nélkül, s az athéniakat folyton izgatta és tüzelte ellene. Így aztán Philipposz udvarában állandóan Démoszthenészről folyt a szó; mikor pedig tizedmagával követségbe érkezett Makedoniába, bár Philipposz mindnyájukat meg­hallgatta, a legkimerítőbben Démoszthenész szavaira válaszolt. Démoszthenésszel szemben viszont nem volt hasonlóan figyelmes és baráti, hanem főként Aiszkhinészt és Philokratészt tüntette ki társaságával.

Amikor aztán ez a kettő magasztalta Philipposzt, mint aki mindenkinél hatásosabban tud szónokolni, s hogy a legszebb férfi, és jobban tud inni, mint bárki más, Démoszthenész bosszúsan-gúnyosan megjegyezte: az első tulajdonság egy szofistának, a második egy asszony­nak, a harmadik pedig a szivacsnak válik dicsőségére, de nem, egy uralkodónak.

17. Nem sokkal később háborúra került sor: Philipposz nem tudott békén maradni, Dé­moszthe­nész pedig izgatta az athéniakat a makedónok ellen. Elsősorban Euboia elfoglalására buzdította őket, amelyet türannoszai Philipposz kezére játszottak. Démoszthenész törvény­javaslatát a nép megszavazta, átkeltek a szigetre, elűzték a makedón helyőrséget. Ezután Büzantionnak és Perinthosznak nyújtottak segítséget: ez a két város ugyanis hadban állt a makedón királlyal. Démoszthenész rábeszélte az athéni népet, hogy hagyjon fel az ellenséges indulattal, felejtse el azokat a hibákat, amelyeket a szövetségi háború alatt kölcsönösen elkövettek egymás ellen, s küldjön segítségükre haderőt: ez valóban meg is mentette őket.

Ezután mint követ tárgyalt a görögökkel, s lelkes rábeszélésével kis híján mindnyájukat egyesítette Philipposz ellen, úgyhogy összeszedett tizenötezer főnyi gyalogosból és kétezer lovasból álló haderőt, nem számítva a polgári alakulatokat. A nép készségesen összeadta a szükséges pénzt és zsoldot. Ekkor Theophrasztosz szerint, amikor a szövetségesek kérték a hadijárulékok megfizetését, Króbülosz népvezér kijelentette: „A háborút nem lehet fejadaggal táplálni.” Egész Görögország izgatottan várta, mit hoz a jövő. A szövetséghez csatlakozott Euboia, Akhaia, Korinthosz, Megara, Leukadia és Kerküra városa és népe; de minden másnál nagyobb feladat várt Démoszthenészre: miként nyeri meg a thébaiakat a szövetségnek. Thébai határos volt Athénnal, s harcra kész hadseregének és nehéz fegyverzetű katonáinak egész Görögországban igen jó híre volt. De nem volt könnyű rábírni a thébaiakat, hogy álljanak át, mert Philipposz legutóbb a phókiszi háborúban nagy szolgálatot tett nekik: és azért sem, mert az örökös határvillongások állandóan táplálták a két ország ellentéteit.

18. Philipposzt fellelkesítette amphisszai sikere, majd váratlanul megtámadta Elateiát, és elfoglalta Phókiszt. Megrémültek ekkor az athéniak, senki nem merészkedett felmenni a szónoki emelvényre, mert nem tudta, mit mondjon. A teljes bizonytalanságban egyedül Démoszthenész törte meg a csendet, és azt tanácsolta, hogy szövetkezzenek a thébaiakkal. Szokása szerint bátorította és serkentette a népet, és reményt öntött beléjük, úgyhogy mások­kal együtt követségben elküldték Thébaiba. De Philipposz is elküldte a maga követeit -amint Marszüasz mondja -, két makedónt, Amüntaszt és Kleandroszt, azonkívül a thesszaliai Daokhoszt és Thraszüdaioszt. A thébaiak nem hagyhatták ki számításaikból önérdeküket, hiszen saját szemükkel látták a háború borzalmait, és még frissen sajogtak a phókisziaktól kapott sebek. De Démoszthenész szónoki ereje, mint Theopomposz beszéli, feltüzelte bátor­ságukat, becsvágyuk új erőre kapott, s elhomályosított minden más meggondolást: figyelmen kívül hagytak félelmet, józan számvetést és hálát egyaránt, s beszédétől fellelkesülve a becsület útját választották. Démoszthenész szónoki sikere oly nagynak és fényesnek látszott, hogy Philipposz békét kérő követséget küldött: Hellasz rátalált önmagára, és felkészült a jövőre. Nemcsak az athéni hadvezérek, hanem a boiótiai vezetők is egyaránt Démoszthe­nészhez járultak és tőle vártak útbaigazítást: ő volt a vezérszónok a népgyűlésen Athénban csakúgy, mint Thébaiban. Mindkét nép szeretete és rajongása feléje fordult, mégpedig Theopomposz szerint nem indokolatlanul és érdemtelenül, hanem nagyon is méltán.

19. De úgy látszik, az isteni végzet a dolgok körforgásában, amely erre az időre szabta meg Görögország szabadságának elvesztését, meghiúsított minden igyekezetet, és sok jellel tárta fel a jövőt. Közülük való az a szörnyű jóslat, amelyet a Püthia tett, és egy ősrégi szibüllai jósige, amely akkor járt szájról szájra:

Távol időznék bár Thermódón-menti csatától, mint sas, a felhőkből s levegő-égből szemlélném: sír a legyőzött és elhullik a győztes a harcon.

Thermódón, mint mondják, egy kis folyó környékünkön, Khairóneiánál, amely a Képhi­szosz­ba ömlik. Ilyen nevű folyót mi azonban most nem ismerünk, de lehetséges, hogy a mostani Haimónt^lvii akkor Thermódónnak hívták. Ez a folyócska ugyanis Héraklész szentélye mellett folyik el, ahol a görögök táboroztak. Azt gondolom, hogy a csata után sok véres holttest töltötte meg a folyó medrét, és ezért változott meg a neve.

Durisz azt állítja, hogy Thermódón nem is folyó, hanem egy kis kőszobor, amelyet a sátoruknak helyet készítő katonák ástak ki a földből: a szobor felirata volt Thermódón, s karjában sebesült amazont vivő férfit ábrázolt. Ezzel kapcsolatban ugyancsak ő idéz egy másik jósverset is:

Várj, éjszínü madár, Thermódón-menti csatára: emberhús hever ott teritéken nagy bőségben.

20. Mindenképpen nehéz eldönteni, mi az igazság. Démoszthenész állítólag olyan mértékben bízott a görög fegyverekben, és annyira magával ragadta a nagyszámú hadsereg ereje, lelke­sedése és elszántsága az ellenség elleni küzdelemre, hogy folyton azt hajtogatta, ne törődjenek a jóslatokkal, és ne hallgassanak a jósigékre, mert a végén még azzal gyanúsítják meg a Püthiát, hogy felcsapott Philipposz párthívének; a thébaiakat emlékeztette Epameinóndaszra, az athéniakat pedig Periklészre, akik az ilyesmiket ürügynek tekintették a gyávaságra, és csak józan eszükre hallgattak.

Démoszthenész eddig a határig igen bátran viselkedett, csata közben viszont semmi dicső vagy szónoklataihoz méltó tettet nem mutatott föl, ugyanis menekülve hagyta el a csatasort, szégyenletesen megfutott, fegyvereit eldobálta, s mint Pütheasz beszéli, nem szégyellte pajzsának jelmondatát, amelyet aranybetűkkel írt fel: Jó szerencsével!

Philipposz nem bírt magával a győzelem feletti örömében. Gúnyt űzött az elesettek holt­testéből, részegre itta magát, és verslábakra tagolva, ütemezve elszavalta Démoszthenész javaslatának kezdő sorát:

Démoszthenész fia, Démoszthenész, a paiánbeli, így szólt.

De midőn kijózanodott és rágondolt az őt fenyegető nagy veszélyre, megborzadt Démoszthe­nész szónoki erejétől, aki őt arra kényszerítette, hogy egyetlen nap néhány órája alatt kockára vesse királyi hatalmát és testi épségét.

Démoszthenész híre eljutott a perzsa királyig, aki levelet küldött tengermelléki helytartóinak, és megparancsolta, hogy adjanak pénzt Démoszthenésznek, és legyenek hozzá figyelme­sebbek, mint bárkihez a görögök közül, mert le tudja kötni és fel tudja tartóztatni a makedón király haderejét a Hellaszban támasztott zavarokkal. Alexandrosz ezt akkor tudta meg, amikor Szardeiszben kezébe jutottak Démoszthenész levelei és a perzsa király hadvezéreinek iratai, amelyekből kitűnt, hogy jelentős pénzösszegeket adtak Démoszthenésznek.

21. Amikor így a görögöket balszerencse érte, Démoszthenészt megtámadták az ellenzéki szó­nokok és elszámolásokat követeltek rajta, meg vádakat emeltek ellene, de a nép nemcsak fel­mentette a vádak alól, hanem továbbra is megbecsülte, és újból felszólította, hogy jó hazafi­ként vegyen részt a közügyekben. Annyira, hogy amikor hazavitték és eltemették a Khairóneiánál el­esettek csontjait, rábízták a halotti beszéd megtartását. A nép különben sem mutatta a kétségbeesés vagy gyávaság semmi jelét, amint azt tragikus hangon Theopomposz adja elő, hanem továbbra is tisztelte és becsülte Démoszthenészt mint tanácsadóját, és kinyil­vánította, hogy nem bánta meg, amiért megfogadta a tanácsokat. Ezért bízták rá a gyászbeszéd megtartását is. De Démoszthenész ezután nem a maga, hanem mindig valamelyik barátja nevében terjesztette a nép elé a törvényjavaslatokat, hogy így engesztelje ki rossz szellemét és balvégzetét, mígnem új bátorságot öntött belé Philipposz halála. A makedón király ugyanis nem sok idővel élte túl khairóneiai győzelmét: úgy látszik, ezt jövendölte meg az idézett jóslat utolsó sora:

Sír a legyőzött és elhullik a győztes a harcon.

22. Démoszthenész titokban értesült Philipposz haláláról, s hogy jó hangulatot teremtsen az athéniak között a jövőt illetően, jókedvűen ment a tanácsba, és elmondta, álmot látott, amely szerint hamarosan nagy szerencse éri az athéniakat. Röviddel ezután megérkezett Philipposz halálának híre. A jó hír vétele után azonnal hálaadó áldozatot mutattak be, és Pauszaniasznak koszorút szavaztak meg. Jött Démoszthenész is díszes öltözetben, fején koszorúval, noha leánya csak hét nappal korábban halt meg, mint Aiszkhinész beszéli; meg is rója emiatt, és azzal vádolja, hogy szívtelen volt gyermekével szemben, pedig ő volt gyáva és férfiatlan, amikor a szerető lélek jelét a gyászban és a jajveszékelésben, nem pedig a csendes, hangtalan tűrésben látta.

A magam részéről semmiképpen sem mondhatnám, hogy az athéniak helyesen viselkedtek, amikor koszorút tettek a fejükre, és örömáldozatot mutattak be annak a királynak halálakor, aki sikereinek csúcsán annyi megértéssel és emberséggel bánt velük vereségük idején. Mert az istenek bosszújának kihívásáról nem is szólva, nemes emberekhez nem volt illő, hogy amíg élt, tisztelték és polgárjoggal tüntették ki, mihelyt azonban más ember kezétől holtan elbukott, képtelenek voltak örömüket türtőztetni, körültáncolták holttestét és győzelmi dalokat énekel­tek, mintha a harcmezőn győzték volna le. Démoszthenészt viszont csak dicsérni tudom, amiért családi gyászát, a könnyeket és a siránkozást az asszonyoknak engedte át, s csak azzal foglalkozott, ami hazája érdeke. Én úgy gondolom, hogy az az igazi államférfiúhoz méltó magatartás, ha valaki mindig a közjót tartja szem előtt, otthoni bajait és dolgait az államügyek mögé rendeli, s jobban megőrzi méltóságát, mint a királyok és kényurak szerepét játszó színészek, akiket a színpadon nem úgy látunk sírni vagy nevetni, ahogy maguk akarják, hanem ahogy a darab cselekménye előírja.

Ezenkívül ha kötelességünk azt, aki szenved, nem vigasztalanul magára hagyni gyötrelmeivel, hanem gyengéd szavakkal vigasztalni, és gondolatait kellemesebb dolgok felé terelni, hasonlóan azokhoz, akik a szembetegségben szenvedők tekintetét fényes, rikító színek helyett zöldes színű és kellemes színárnyalatok felé irányítják, mert hiszen miből meríthetnénk több vigaszt, mint hazánk jólétéből és szerencséjéből: ha összhangba hozzuk a közösség és az egyén sorsának adottságait, és a rosszabbat eltakarjuk a jobbal. Ezeket azért láttam szükséges­nek elmondani, mert Aiszkhinész beszéde sok embert részvétre indított, és szinte könnyekig meghatott.

23. A görög városok Démoszthenész biztatására szövetségre léptek egymással. A thébaiaknak Démoszthenész fegyvereket szállított, mire azok megtámadták a makedón helyőrséget, és többeket megöltek közülük. Az athéniak is készülődtek, hogy együtt harcoljanak velük. Dé­moszthenész uralta a szónoki emelvényt, leveleket küldött a perzsa király hadvezéreinek Kis­ázsiába, arra biztatva őket, hogy indítsanak onnan háborút Alexandrosz ellen, akit „kö­lyök­nek” és „Margitésznek” nevezett. Amikor azonban Alexandrosz otthon rendet terem­tett, és had­serege élén ott termett Boiótiában, lelohadt az athéniak harci kedve, és alábbhagyott Démoszthenész lelkesedése is. Az athéniak cserbenhagyták a thébaiakat, akik kénytelenek vol­tak egyedül küzdeni, fővárosuk pedig az ellenség kezére került. Athénban nagy zavar tá­madt, s Démoszthenészt kiválasztották és többekkel együtt követségbe küldték Alexand­rosz­hoz, de ő félt a makedón király haragjától, és a Kithairón vidékéről dolgavégezetlenül vissza­for­dult. Ekkor Alexandrosz követek útján, mint Idomeneusz és Durisz állítja, tíz vezető állam­férfi kiadását követelte, de a legtöbb és legmegbízhatóbb forrás csak a következő nyolcét: Démoszthenész, Polüeuktosz, Ephialtész, Lükurgosz, Moiroklész, Démón, Kalliszthe­nész és Kharidémón.

Ekkor mondta el a népnek Démoszthenész a juhokról szóló állatmesét, akik a farkasoknak kiszolgáltatták a kutyákat. Saját magát és társait, akik a nép érdekeiért küzdenek, a kutyákhoz hasonlította, Alexandroszt pedig ordasfarkasnak nevezte. Ehhez még hozzátette: „Amint a kereskedők egy csészébe maroknyi mintát tesznek, s pár szem révén nagy mennyiségű búzát adnak el, ugyanígy mibennünk, noha észre sem veszitek, magatokat bocsátjátok áruba.” Így beszéli ezt el a kasszandreiai Arisztobulosz.

Az athéniak tanakodtak, de nem tudták, mit tegyenek. Ekkor Démadész a nyolc szónoktól kapott öt talentumért vállalkozott rá, hogy követségbe megy és könyörög értük a királynak, akár mert bízott Alexandrosz barátságában, akár mert azt remélte, hogy a király, mint valami oroszlán, jóllakott a vérengzéssel. Végül is Démadésznak sikerült a szónokokat megmenteni, miután a királyt kiengesztelte és a várossal is kibékítette.

24. Amikor Alexandrosz visszament Makedoniába, Démadész és Phókión nagy ember lett, Démoszthenész pedig háttérbe szorult. Agisz spártai király felkelést szervezett, s ez rövid időre új erőt adott Démoszthenésznek is, de újból kedvét veszítette, mert az athéniak nem csatlakoztak a felkeléshez. Agisz különben is elesett, és a spártaiakat leverték.

Athénban ekkor tárgyalták a Ktésziphón ellen indított „Koszorú”-pert, amelyben a vádat Démoszthenész ellen még Khairóndasz arkhónsága alatt emelték, nem sokkal a khairóneiai ütközet előtt, de ítélethozatalra csak tíz évvel később, Arisztophón arkhónsága idején került sor. Eddig még egyetlen, nyilvánosan tárgyalt pert sem kísért ilyen nagy érdeklődés, részben a szónokok híressége, részben a bírák nemes magatartása miatt, akik, bár Démoszthenész ellen­ségei voltak a legbefolyásosabbak, és makedónbarátok voltak, nem szavaztak Démoszthe­nész ellen, sőt olyan fényesen mentették fel, hogy Aiszkhinész nem kapta meg a szavazatok egyötödét sem. Nyomban el is távozott Athénból, és előbb Rhodoszba, majd Ióniába költözött, és élete végéig szónoklattanításból élt.

25. Nem sok idővel később Ázsiából Alexandrosz elől menekülve Athénba érkezett Harpalosz: aljas tettei miatt rossz volt a lelkiismerete, és félt a királytól, aki igen kegyetlenül bánt barátaival. Most az athéni néphez folyamodott menedékért, és kincseivel és hajóival együtt kezére adta magát. A többi szónok, kincseire áhítozva, rögtön pártjára állt, és arra biztatta az athéniakat, fogadják be és adják meg neki a menedékjogot. Démoszthenész először azt tanácsolta, hogy űzzék el Harpaloszt, és őrizkedjenek attól, hogy városukat szükségtelenül és még csak nem is igazságos ügy miatt háborús veszélynek tegyék ki. Néhány nappal később, amikor kincseit számba vették, Harpalosz észrevette, hogy Démoszthenésznek mennyire megtetszett egy perzsa aranyserleg: nézegette a formáját és díszítését. Harpalosz biztatta, vegye kezébe és becsülje meg az arany súlyát. Démoszthenész csodálkozott a súlyán, és megkérdezte, mennyit nyom. Harpalosz elmosolyodott, és így szólt: „Neked húsz talentumot.” Majd még aznap este elküldte neki a serleget húsz talentummal együtt. Harpalosz nyilván kitűnően értett hozzá, hogy a kincsre éhes emberek tekintetéből, arckifejezéséből, sőt egyetlen szempillantásából kiismerje igazi természetüket. Démoszthenész sem tudott ellenállni, sőt úgy meghatotta az ajándék, hogy Harpalosz pártjára állt: valósággal személyi testőre lett. Másnap Démoszthenész gyapjúsálba és kendőbe burkolta nyakát, s úgy jelent meg a népgyűlésen, és amikor felszólították, hogy álljon elő és szóljon, fejével intett, hogy teljesen berekedt. Erre a gúnyolódok tréfálkozva megjegyezték, hogy az elmúlt éjszaka megbetegedett, de nem torokláztól, hanem aranyláztól. Hamarosan az egész város tudott a megvesztegetésről, és amikor Démoszthenész védekezni és mentegetőzni akart, nem engedték szólni, s hangosan szidalmazták. Egy ember felállt, és így szólt: „Miért nem hallgatjátok meg, athéniak, a kehely­tulajdonost?”

Végül is Harpaloszt elűzték a városból, és mivel féltek, hogy számot kell adniuk a vesztegetés céljából több szónok közt szétosztott kincsekről, szigorú házkutatást rendeltek el. Sorra kikutatták a házakat, Arrhenaidész fia, Kalliklész házának kivételével. Theophrasztosz meséli, hogy ezt a házat azért nem engedték átvizsgálni, mert Kalliklésznek aznap volt a menyegzője, és fiatal felesége otthon volt.

26. Démoszthenész azonban támadott: javaslatot terjesztett elő, hogy az Areioszpagosz tanácsa vizsgálja ki az ügyet, és akiket vétkesnek talál, büntesse meg, de a tanács legelőször őt mondta ki bűnösnek. Elment a bíróság elé és ötven talentum pénzbírságra ítélték, és börtönbe vetették. Ő maga beszéli el, hogy mert restellte a vádat, s gyenge szervezete nem bírta a bör­tönt, megszökött: őreit kijátszotta, de az őrök is segítettek a szökésben. Mondják, nem mene­kült messzire Athéntól, amikor észrevette, hogy politikai ellenfelei közül némelyek nyomában vannak, el akart előlük rejtőzködni. De nevén szólították, közelebb jöttek és kérték, fogadja el tőlük azt a pénzt, amelyet otthonról ezért hoztak neki, s ami miatt nyomában voltak. Egy­szersmind biztatták, ne vegye szívére a történteket, s tűrje sorsát megadással. Démoszthe­nész erre hangos zokogás közben így szólt: „Hogyne viselném nehezen sorsomat, amikor olyan országból kell száműzetésbe mennem, ahol ellenségeim is olyanok, amilyen barátokat máshol nehéz lenne találni.”

A száműzetést valóban nehezen viselte el: többnyire Aigina szigetén és Troizénban tartóz­kodott. Könnyezve nézett Attika felé, s feljegyezték néhány mondását, amelyek nem voltak sem megfontoltak, sem nem illettek a közéletben mutatott kiváló magatartásához. Mint mondják, amikor elhagyta Athént, kitárta kezét az Akropolisz felé, és így kiáltott fel: „Váro­som védőistene, Pallasz, miért leled gyönyörűségedet a három legádázabb vadállatban, a ba­golyban, a kígyóban^lviii és a népben?” Amikor fiatalemberek jöttek hozzá és beszélgetett velük, igyekezett elterelni őket a közpályától azzal, hogy ha élete kezdetén két út között választhatott volna, s ezek közül az egyik a szónoki emelvényre és a népgyűlésre, a másik pedig egyenesen a végpusztulásba vezetett volna, ha előre tudja, hogy a közpályán mennyi baj, félelem, irigység, rágalom és küzdelem vár reá, a kezdet kezdetén a halálba vivő utat választotta volna.

27. Még száműzetésben volt, mint mondtuk, amikor Alexandrosz meghalt. A görögök ismét összefogtak Leószthenész bátor kezdeményezésére, aki Lamiában sánccal vette körül az ostromlott Antipatroszt. Pütheasz szónok és a Ráknak mondott Kallimedón, Athénból meg­szökve, Antipatroszhoz csatlakozott, s annak barátaival és követeivel körútra mentek, hogy megakadályozzák, hogy a görögök elszakadjanak a makedónoktól, és Athénnal szövet­kez­ze­nek. Démoszthenész azonban a város követeihez csatlakozott, és velük együtt azon fáradozott, hogy a városok közös erővel támadják meg a makedónokat, és űzzék ki őket Görögországból. Mint Phülarkhosz beszéli, Arkadiában heves vita támadt a népgyűlésen Pütheasz és Démoszthenész között, mialatt az előbbi a makedónok, Démoszthenész pedig az athéniak érdekében beszélt. Pütheasz állítólag azt mondta, mindenki tudja, hogy amikor egy házba szamártejet visznek, ott valaki beteg: ugyanígy beteg az a város is, ahol athéni követek jelen­nek meg. Démoszthenész visszafordította a példázatot, s azt mondta, hogy a szamártej valójában orvosság, és az athéniak éppen azért jöttek, hogy a beteget megmentsék.

Athénban örültek ennek, és megszavazták Démoszthenész hazatérését. A javaslatot a paianiabeli Démón, Démoszthenész unokatestvére terjesztette elő, s egy háromevezősoros hajót küldtek érte Aiginába. Midőn Peiraieuszban partra szállt, egyetlen arkhón vagy pap sem hiányzott, hanem az egész nép együtt eléje ment és lelkesen fogadta. A magnésziai Démétriosz elbeszélése szerint kezét az ég felé emelte, és boldognak mondta magát, hogy ezt a napot megérte, mert Alkibiadésznál is dicsőbben tért vissza hazájába; őt ugyanis polgártársai nem kényszerből, hanem szívük óhajtására hívták vissza. De a rája kivetett pénzbírság fennmaradt, mert kegyelemből nem lehetett ítéletet elengedni: találtak tehát kibúvót a törvény alól. A Megmentő Zeusz ünnepekor ugyanis pénzt szoktak adni annak, aki előkészíti és feldíszíti az oltárt. Ezt most Démoszthenészre bízták, s ötven talentum közpénzt utaltak ki neki erre a célra: ennyi volt ugyanis a bírság összege.

28. Démoszthenész nem sokáig örülhetett hazatérésének, mert a görögök ügye hamarosan elbukott. Metageitnión havában volt a Krannón melletti ütközet, Boédromión havában make­dón helyőrség vonult be Munükhiába, Püanepszión havában pedig meghalt Démoszthenész a következő módon: Amikor híre érkezett, hogy Antipatrosz és Kraterosz Athén ellen vonul, Démoszthenész és párthívei gyorsan elhagyták a várost, de a nép Démadész indítványára halálra ítélte őket. Ki ide, ki oda menekült, s Antipatrosz pribékjeit küldte elfogatásukra. Ezek vezére a Szökevény-vadásznak nevezett Arkhiasz volt. Thurioiból származott, és korábban tragikus színész volt, sőt, mint mondják, a kor legnagyobb színésze, az aiginai Pólosz tanít­vá­nya volt. Hermipposz úgy tudja, hogy Lakritész szónok tanítványa volt, Démétriosz pedig, hogy egy ideig Anaximenész oktatásában részesült. Ez az Arkhiasz Aiasz szentélyében talált rá az ott menedéket kereső Hüpereidész szónokra, a marathóni Arisztonikoszra és Hime­raiosz­ra, a phaléroni Démétriosz fivérére. Valamennyiüket Kleónaiba kísértette Antipatroszhoz, s ott kivégezték őket. Hüpereidésznek állítólag a nyelvét is kivágták.

29. Amikor Arkhiasz értesült róla, hogy Démoszthenész Kalaureia szigetén Poszeidón temp­lomában tartózkodik, thrák lándzsásaival csónakokba szállva átkelt a szigetre, s felszólította Démoszthenészt, hogy keljen fel és menjen vele Antipatroszhoz, aki semmi rosszat nem tervel ellene. Démoszthenész aznap éjszaka álmában különös jelenést látott. Mintha Arkhiasszal tragédiaversenyen küzdött volna, s bár tetszést aratott és meghódította a nézőközönséget, a díszletek és a kar szegényes kiállítása miatt vesztes lett a versenyen. Arkhiasz továbbra is barátságosan biztatta Démoszthenészt, de az székéből, amint ült, felnézett rá, és így szólt: „Sosem győztél meg színészi tehetségedről, Arkhiasz, most sem győzöl meg ígéreteiddel.” Arkhiasz ekkor haragosan fenyegetésre fogta a dolgot, mire Démoszthenész így folytatta: „Most úgy beszélsz, mintha makedón jósszéken ülnél, de az imént színészkedtél. Várj egy kicsit, hogy küldjek valamit a családomnak.”

Bement a templom belsejébe, irattekercset vett elő, s mintha írni akarna, szájába vette író­vesszejét és rágta, mint mikor valaki írás közben gondolkozik. Így maradt egy kis ideig, majd fejét lehajtotta és köpenyébe burkolta. A lándzsások az ajtóban álltak, és csúfolódtak vele, hogy fél, és gyávának és férfiatlannak nevezték. Arkhiasz odalépett hozzá, ráförmedt, hogy keljen fel, és újrakezdte szavait, ígérgetéseit, hogy kibékíti Antipatrosszal. Démoszthenész érezte, hogy a méreg ekkor már átjárta testét, és erőt vesz rajta: kitakarta fejét, felnézett Arkhiaszra, és így szólt: „Most már eljátszhatod a tragédiából Kreón szerepét, és szemétre dobhatod holttestemet temetetlenül. Én élve hagyom el szentélyedet, kedves Poszeidónom, de Antipatrosz és a makedónok nem hagyják templomodat tisztán és megfertőzetlenül.”

Így szólt és kérte, hogy támogassák, mert már egész testében reszketett és támolygott, majd pedig amikor elindult, és az oltár elé ért, összeesett, és egy sóhajtással kilehelte lelkét.

30. Arisztón szerint Démoszthenész a mérget az íróvesszőből vette be, úgy, ahogyan fentebb elbeszéltem. Valami Papposz, akinek könyvét Hermipposz felhasználta, azt állítja, hogy amikor Démoszthenész összeesett az oltár előtt, az irattekercsen egy megkezdett levél első szavait találták. „Démoszthenész Antipatrosznak” - ennyi volt az egész. Csodálkoztak hirtelen halálán, s az ajtóban álló thrák lándzsások úgy adták elő a dolgot, hogy egy zacskóból vette ki és a szájába vette a mérget, ők azt hitték, arany, amit lenyelt. Szolgálóját is kikérdezték Arkhiasz emberei, s ő elmondta, hogy Démoszthenész ezt a csomagocskát már régóta magánál tartotta mint végső menedéket. Eratoszthenész úgy tudja, hogy üreges gyűrűben tartotta a mérget, és a gyűrűt karkötőjén hordta. Sokan és sokféleképpen adták elő ezt a történetet, akik Démoszthenészről írtak, de azt hiszem, nem szükséges mind sorra vennem: csak amit rokona, Démokharész gondolt, azt mondom el. Szerinte Démoszthenész nem vett be mérget, hanem az istenek kegyelme és gondoskodása mentette meg a makedónok kegyetlenségétől, amikor gyors és fájdalom nélküli halált küldtek reá. Püanepszión havának tizenhatodik napján halt meg: a Theszmophoria ünnep legszomorúbb napján, amelyet az asszonyok böjtöléssel ünne­pelnek meg az istennő templomában.

Emlékét az athéni nép nem sokkal később méltó megtiszteltetésben részesítette. Bronzszobrot állítottak neki, és úgy rendelkeztek, hogy családjának mindenkori legidősebb tagja ellátást kapjon a prütaneionban. Szobrának talapzatára ezeket a sokat emlegetett szavakat írták:

Férfierőd ha fölér, Démoszthenész, érzületeddel, Hellászon sose győz tán makedóni Arész.

De az ostoba fecsegés, hogy ezt a feliratot, mint némelyek állítják, Kalaureia szigetén maga Démoszthenész írta volna.

31. Kevéssel előbb, hogy Athénba érkeztem, állítólag a következő eset történt: Egy katonát feljebbvalója valami peres ügyben megidéztetett, s az pénzecskéjét Démoszthenész szobrának kezébe tette. A szobor ugyanis kezét összekulcsolva tartja, s mellette egy kisebb platánfa áll. A fa leveleit vagy a szél sodorta oda véletlenül, vagy a katona tudatosan rakta oda, a pénzt mindenesetre hosszú ideig eltakarták. Amikor a katona később visszament, pénzét érintetlenül megtalálta. Híre ment az esetnek, és több költői hajlamú ember ezt jó alkalomnak találta, hogy ebből Démoszthenész megvesztegethetetlenségét magasztaló epigrammát írjon.

Démadész nem sokáig élvezte gyűlölet árán szerzett dicsőségét. A Démoszthenészért bosszút álló isteni igazságszolgáltatás Makedoniába vezérelte, s akiknek olyan szégyenletesen hízelgett, azok okozták igazságos halálát. Makedoniában már régóta gyűlölték Démadészt, most azonban jóvátehetetlen hibát követett el. Elfogták leveleit, amelyekben felszólította Perdikkaszt, hogy foglalja el Makedoniát, és szabadítsa fel Görögországot, amely csak ócska, szétmálló fonalon függ, s ezen Antipatroszt értette. A korinthoszi Deinarkhosz emiatt vádat emelt ellene, a feldühödött Kaszandrosz pedig karja közt szúrta le fiát, majd őt magát kivégeztette. Így saját balsorsából tanulta meg, hogy a hazaárulók mindig elsősorban ön­ma­gukat árulják el, amint ezt Démoszthenész gyakran megjósolta neki, de ő nem hitt a szavának.

Ez hát, ó, Sossius, Démoszthenész élete, ahogyan mások írásaiból és elbeszéléseiből össze­gyűjtöttem.

CICERO^lix

1. Cicero anyja, Helvia - mint mondják - előkelő származású és életmódú asszony volt, atyjáról azonban semmi közelebbit nem tudunk. Egyesek szerint valami takácsműhelyben született és nőtt fel, mások szerint a család Tullius Attiusig viszi vissza eredetét, a volscusok híres királyáig, aki sikeresen hadakozott a rómaiak ellen. Úgy látszik, hogy aki először viselte családjában a Cicero utónevet, kiváló férfiú lehetett, mert utódai nemhogy elhagyták volna ezt a nevet, hanem még büszkék is voltak rá, bármilyen nevetségesen hangzott. Cicer a latin nyelvben ugyanis borsót jelent; valószínű, hogy Cicero őse azért kapta ezt az elnevezést, mert orra hegyén borsószerű bibircsók vagy szemölcs nőtt. Annyi bizonyos, hogy Cicerót, kinek életrajzát most írom, amikor először lépett hivatalba és közéleti pályája kezdetén állt, barátai utónevének elhagyására vagy megváltoztatására biztatták, fiatalos hévvel azt felelte, hogy ő a Cicero nevet a Scaurusoknál és a Catulusoknál^lx is híresebbé kívánja tenni. Szicíliai quaestorsága idején, mikor egy ezüst fogadalmi edényt ajándékozott az isteneknek, csak első két nevét, Marcus Tulliust vésette rá, majd tréfásan azt mondta az ötvösnek, véssen oda egy borsót is a két név mellé. Ezt beszélik a nevéről.

2. Azt mondják, anyja szülési fájdalmak és vajúdás nélkül hozta a világra az új év harmadik napján, azon a napon, melyen az állam főtisztviselői manapság a császárért imádkoznak és mutatnak be áldozatokat. Dajkája különös álmot látott, és arra következtetett belőle, hogy neveltje nagy hasznára lesz minden rómainak. Mindez talán csak komolytalan álomlátás volt, de Cicero már tanulóéveiben is bebizonyította, hogy a jóslat igaz. Tehetségével kitűnt, és olyan névre és tekintélyre tett szert tanulótársai közt, hogy a szülők gyakran felkeresték az iskolát, hogy lássák sokat magasztalt gyorsaságát a tanulásban és meggyőződjenek felfogó­ké­pességéről. A műveletlen szülők haragudtak fiaikra, mert az utcán, ha együtt mentek, mindig Cicerónak engedték át maguk között a megtisztelő középső helyet. Cicero az a fajta tehetség volt, aki - miként Platón is megkívánta a tudományok és bölcselet művelőitől -mindenfajta tudást szeretett, nem vetette meg az irodalomnak és műveltségnek egyetlen ágát sem. Különösképpen lelkesedett a költészetért; mai napig is fennmaradt egy tetrameterben írt rövid Pontius Glaucus című gyermekkori költeménye. Idővel fokozottabban foglalkozott a költői mesterséggel, úgyhogy a rómaiak nemcsak a szónokok, hanem a költők között is a legjobbnak tartották. És bár a szónoklat művészete később nagyot fejlődött, a szónoklat terén mindmáig fennmaradt hírneve. Költészete azonban, minthogy utána sok kiváló tehetség született, teljesen feledésbe és névtelenségbe merült.

3. Mikor iskoláit elvégezte, Philón akadémikus bölcselő előadásait hallgatta, akit a legjobban becsültek és szerettek Rómában Kleitomakhosz tanítványai közül, mind ékesszólása, mind jelleme miatt. Továbbá Mucius körében vezető politikusok és senatorok társaságában hasznos jogi ismereteket szerzett. Sulla alatt rövid ideig katonai szolgálatot is teljesített a marsusok ellen viselt háborúban. De látva, hogy az állam viszályba, a viszályból pedig korlátlan egyed­uralomba jut, életét a tudománynak és a bölcseletnek szentelte, és állandóan görög tudósok társaságában forgott, amíg Sulla magához ragadta a fő hatalmat, és látszólag rendezett viszonyok közé került a város.

Ekkor történt, hogy Chrysogonus, Sulla egyik libertusa, kétezer drakhmáért megvásárolta a proskripciók egyik áldozatának árverésre bocsátott birtokát. A kivégzett áldozat fia és örököse, Roscius felháborodott és kimutatta, hogy a birtok értéke kétszázötven talentum. Sulla nagyon rossz néven vette, hogy leleplezték, és apagyilkosság vádjával bírósági eljárást indítta­tott Roscius ellen Chrysogonus feljelentése alapján. Sulla bosszújától mindenki félt, ezért senki sem merte Roscius védelmét elvállalni, hanem elfordultak tőle. Az ifjú magára hagyatva Ciceróhoz fordult, akit barátai unszoltak, mert soha többé nem nyílik számára kedvezőbb és fényesebb alkalom a dicsőségre. Így aztán Cicero vállalkozott a védelemre, megnyerte a pert, és mindenki csodálta érte. Mivel azonban félt Sullától, rossz egészségi állapota ürügyén Görög­országba utazott. Valóban nagyon vézna volt, erősen lefogyott, és gyenge gyomra miatt keveset és csak könnyű ételeket fogyaszthatott, azt is csak az esti órákban. Erős és dallamos hangja még nyers és csiszolatlan volt, és a szónoklás hevében, indulatában sokszor magas hangnembe csapott át; egészségi állapota okot adott az aggodalomra.

4. Athénba érkezve az aszkalóni Antiokhosz előadásait hallgatta; előadásának folyékonysága és szépsége nagy hatással volt rá, bár új elméleteit nem dicsérte. Antiokhosz tanítása eltért az úgynevezett Új Akadémiától; szakított ugyanis Karneadész iskolájával, vagy mert meg­győző­dött az érzéki megismerés tanának helyességéről, vagy, mint mások állítják, becsvágya ön­állóságra ösztönözte, és különben is vitái támadtak Kleitomakhosz és Philón tanítványaival. Ezért megváltoztatta álláspontját, és sok tekintetben a sztoikusok tanait fogadta el; Cicero ezzel szemben az Új Akadémia tanainak híve volt, ezekhez vonzódott inkább. Elhatározta, ha közpályára nem léphet, itt telepszik le, távol a politikától és a világtól, s életét egészen a bölcseleti tanulmányoknak szenteli.

Mire Sulla haláláról értesült, egészsége a rendszeres testgyakorlatok hatására egészen helyre­állt és viruló állapotba került, és testi állapotával együtt szónoki hangja is kellemesen meg­változott. Római barátai többször írtak neki, és biztatták, Antiokhosz is újra meg újra aján­lot­ta, térjen vissza a közéletbe. Szónoki képességét, mestersége eszközét ezért még jobban igye­kezett csiszolni közéleti szerepléséhez. Fáradhatatlanul gyakorolta magát az ékesszólás­ban, és a legkiválóbb szónokoknál tanult. Ez okból Kisázsiába és Rhodosz szigetére hajózott. Kis­ázsiában az adramüttioni Xenoklésztól, a magnésziai Dionüsziosztól és a kariai Menipposztól tanult, Rhodosz szigetén pedig a szónok Apollóniosztól, Molón fiától, és a bölcselő Poszeidóniosztól. Mondják, hogy Apollóniosz, mivel nem értett latinul, egyszer kérte Cicerót, tartsa meg görögül szónoklatát. Cicero kész örömmel vállalkozott rá, bízva benne, hogy hibáit így inkább kijavítják, és amikor befejezte beszédét, hallgatói elragadtatással és egymással versenyezve dicsérték. Csak Apollóniosz ült közömbösen a beszéd alatt, majd mikor Cicero leült, sokáig gondolataiba merülve hallgatott. Cicerót bántotta ez, de Apollóniosz végezetül így szólt: „Dicsérlek, Cicero, és csodállak, de aggaszt Görögország sorsa. Nekünk, görögök­nek már csak egy szép dolog maradt, a műveltség és az ékesszólás, most a te személyedben ez is a rómaiaké lesz.”

5. Cicero nagy reményekkel indult a közéleti pályára, de lelkesedését egy jóslat némiképpen lehűtötte. Megkérdezte ugyanis a delphoibeli istent, hogyan lehetne belőle a leghíresebb ember. Kérdésére a Püthia azt felelte, hogy természetes tehetségéhez, és ne a tömeg vélemé­nyéhez igazodjék. Ezért Rómában eleinte nagyon óvatosan viselkedett; kivonta magát a közhivatali jelölésekből, nem is választották meg semmiféle tisztségre. „Görögnek” és „Könyv­molynak” nevezték; és ez a műveletlen római köznép körében megvető gúnynevet jelentett. De Cicero természeténél fogva becsvágyó ember volt, apja és barátai is bátorították; így aztán mikor ügyvédkedni kezdett, nem lassan került az élre, hanem egyszerre vált híressé, és felülmúlta a törvényszéken forgolódó pályatársait.

Azt mondják, nem kevésbé volt gyenge előadóképessége, mint Démoszthenésznek, ezért szorgalmasan tanult Roscius vígjáték- és Aesopus tragikus színésztől. Aesopusról mesélik, hogy egy alkalommal a Thüesztész megbosszulására készülő Atreusz király szerepét játszotta, és közben szinte önkívületi állapotba került. Hirtelen egy szolga szaladt el mellette, ő rásújtott királyi pálcájával, és megölte.

Cicero nem kis jelentőséget tulajdonított az előadásmódnak a meggyőzésben. Kinevette, ha valaki szónoklás közben hangosan kiáltozott, mondván, hogy gyengeségük miatt kiabálnak, amiképp a sánták is lóra ülnek. Bár az ilyen csípős és fölényes modor a szónok javára válik, Cicero ezt túlzásba vitte; sok polgártársát megsértette, és rosszindulatú ember hírébe került.

6. Mikor quaestorrá választották, Rómában gabonaínség volt. Tartományul Szicíliát kapta, és eleinte népszerűtlen szerepet vállalt a szicíliaiaknál, mert kényszerítette őket, hogy gabona­szállítmányokat küldjenek Rómába. Később azonban tapasztalták, hogy Cicero igazságosan, gondosan és jóakarattal kormányoz, és ezért úgy megszerették, mint senkit elődei közül. Egy alkalommal több előkelő, ismert családból való római ifjú a szicíliai ügyek praetora elé került háborúban tanúsított gyáva és fegyelemsértő viselkedéséért. Cicero fényesen védte és felmentette őket. Nem sokkal később visszatért Rómába. Közben nagyon elbizakodott sikerei miatt, és mint maga is megírta, a következő mulatságos eset történt vele: Campaniában összetalálkozott egy híres emberrel, akit barátjának tekintett, és mivel azt hitte, hogy egész Róma az ő dicső tettei hírét zengi, megkérdezte, mit beszélnek és gondolnak róla a rómaiak. „És te, Cicero, hol voltál tulajdonképpen az egész idő alatt?” - hangzott kérdésére a válasz. Ez nagyon elszomorította Cicerót; megértette belőle, hogy a róla keringő híreket figyelemre sem méltatták, és nyomuk veszett, mint ahogy a csepp elvész a tenger vizében. Később, mikor átgondolta, hogy a dicsőség, melyre annyira vágyott, valami meghatározhatatlan dolog, és az ember sohasem állíthatja, hogy elérte, ez sok tekintetben mérsékelte becsvágyát. Mégis élete végéig szerfölött örvendezett a dicséretnek, és szenvedélyesen ragaszkodott a dicsőséghez; ez sokszor károsan befolyásolta legnemesebb cselekedeteit is.

7. Politikai tevékenységének mind nagyobb figyelmet szentelve helytelenítette, hogy míg az élettelen szerszámokkal és eszközökkel dolgozó mesteremberek pontosan ismerik szerszá­maik nevét, helyét és használatuk módját, a politikus, aki az emberek révén a közös ügyeket intézi, közönyös és nem törekszik rá, hogy polgártársait megismerje. Ezért gyakorolta szorgal­masan, hogy pontosan megtudja az ismertebb embereknek nemcsak nevét, hanem azt is, hogy a városnak melyik részén laknak, hol vannak vidéki birtokaik, kik a barátaik és szomszédaik. Így aztán Cicero Itália bármely részén utazott is, könnyűszerrel megnevezte barátait, vidéki házát és birtokát.

Vagyona csekély, de a tisztes megélhetéshez elegendő volt, és ezért nagyon csodálták, hogy mint ügyvéd nem fogadott el tiszteletdíjat vagy ajándékokat; így történt a Verres elleni per esetében is. Verrest, akit Szicíliába neveztek ki kormányzónak, és a szicíliaiak többrendbeli visszaélése miatt perbe fogtak, Cicero nem annyira vádbeszéde elmondásával, mint inkább el nem mondásával ítéltette el. A praetorok ugyanis Verres iránti kedvezésből a tárgyalást külön­böző mesterkedésekkel és ürügyekkel a törvénykezési időszak legutolsó napjára halasztották el, mivel nyilvánvaló volt, hogy egyetlen nap semmiképpen sem elegendő a beszédek elmondására, és a per befejezetlen marad. De Cicero felállt és kijelentette, nem is kívánja beszédét megtartani; majd hívatta és kihallgatta a tanúkat, és felszólította a bírákat, hogy hozzák meg nyomban az ítéletet.

Verres perével kapcsolatban Cicerónak több szellemes mondását emlegetik. (Latinul ugyanis a herélt disznót verres-nek nevezik.) Egy Caecilius nevű felszabadított rabszolga, akiről úgy tudta mindenki, hogy zsidó hitre tért át, a szicíliaiakat kiszorítva, maga akart tanúskodni Verres ellen, mire Cicero így szólt hozzá: „Mi köze van egy zsidónak az ártányhoz?” Majd mikor Verres puhánysággal gyanúsította, Cicero így vágott vissza: „Inkább saját fiadat illesd ilyen gyanúsításokkal, de zárt ajtók mögött.” Verresnek volt ugyanis egy fia, akiről köztudott volt, hogy serdülő fiú létére tisztességtelenül él. Hortensius, a szónok nem merte Verres vé­del­mét vállalni, de nagy rábeszélésre az ítélet kihirdetésekor megjelent és ezért egy elefánt­csont­ból faragott szfinxszobrot kapott ajándékba. Mikor Cicero célzást tett a dologra, Hortensius közbeszólt, hogy nem ért rejtvények megfejtéséhez. Erre Cicero így vágott vissza: „Pedig ott a szfinx a házadban.”

8. Verres elítéltetésekor Cicero a kártérítés összegét hétszázötvenezer drakhmában állapította meg, ezért meggyanúsították, hogy pénzért alacsonyabban állapította meg az értéket. A szicíliaiak mindenképpen hálásak voltak neki, és aedilisi hivatala idején sok lábasjószágot és gabonát küldtek és hoztak neki a szigetről, de személyes hasznot nem húzott belőle. Cicero a piaci árat mérsékelte mindössze bőkezűségük révén.

Volt szép birtoka Arpinumban, földje Neapolis és Pompeii közelében. Feleségének, Terentiá­nak hozománya százhúszezer, atyai öröksége pedig kilencvenezer drakhma volt. Ebből a vagyonból kényelmesen és józanul megélt görög és római tudósok körében. Ritkán vagy inkább soha nem ült asztalhoz napnyugta előtt, nem is elfoglaltsága miatt, hanem mert szervezete emésztési zavarokkal küzdött. Egészségi állapotára mindig nagyon figyelt és vigyázott; tagjait rendszeresen masszíroztatta, és naponta többször, meghatározott ideig sétált. Így sikeresen elkerülte a betegségeket, és elég jó erőben volt, hogy minden nagy küzdelmét és munkáját elvégezze. Az atyai házat fivérének engedte át, és a Palatinuson lakott, hogy látogatóit ne terhelje hosszú gyaloglással. Látogatói száma nap mint nap legalább akkora volt, mint Crassusé gazdagsága vagy Pompeiusé katonai befolyása miatt, ők ketten voltak ugyanis a leginkább körülrajongott és legnagyobb emberek Rómában. Pompeius maga is látogatta Cicerót, és hatalma, tekintélye megszerzésében sokat köszönhetett Cicero politikai támogatá­sának.

9. Cicero több előkelő emberrel együtt pályázott a praetorságra, és őt választották meg elsőnek. Általában úgy vélekedtek róla, hogy peres ügyekben tisztán és pártatlanul ítélkezett. Licinius Macer, mint mondják, egy alkalommal zsarolás vádjával került Cicero elé. Macer egyébként is nagy tekintélyű ember volt Rómában, de Crassus is támogatta. Mivel bízott befolyásában és barátai segítségében, még mielőtt a bíróság kihirdette az ítéletet, elhagyta a bíróság épületét. Hazament, gyorsan hajat vágatott, tiszta tógát vett, mintha győzött volna, visszament a forumra, s az előcsarnokban találkozott Crassusszal, aki közölte vele, hogy minden szavazat elítélte. Erre hazament, lefeküdt és meghalt. Ez az eset nagyban növelte Cicero tekintélyét, azt mondták, lelkiismeretesen végzi bírói tisztét.

Ott volt azután Vatinius^lxi esete. Ez a durva modorú ember megvető szavakkal becsmérelte a bíróságot védőbeszédeiben; egyébként a nyaka tele volt golyvás daganatokkal. Egy alkalommal megállt Cicero mellett, és kért tőle valamit. Cicero nem teljesítette, hosszasan fontolóra vette. Erre Vatinius azt mondta, ha ő praetor volna, nem töprengene ilyen sokáig. „Igen ám - mondta erre Cicero -, de nekem nincs olyan vastag - nyakam.”

Két vagy három nap volt már csak hátra praetorságából, mikor Maniliust valaki zsarolással megvádolta. Maniliust a köznép nagyon szerette és támogatta; az a hír járta, hogy Pompeius miatt üldözik, akinek a barátja volt. Mikor Manilius több napi halasztást kért, Cicero csak egyetlen napot engedélyezett, a következőt. A köznép ezt nagy felháborodással vette tudomá­sul, mert a praetorok rendszerint legalább tíz napot engedélyeznek a vádlottaknak. A nép­tribunusok ezért Cicerót a bíróság elé idézték, és megvádolták. Cicero kérte, hallgassák meg, és elmondotta, hogy ha a törvények megengedik, ő a vádlottak ügyét mindig a leg­nagyobb méltányossággal kezeli. Úgy gondolja, méltánytalanság volna, ha Manilius esetében nem ezt tenné. Mivel praetori tisztségének hivatali idejéből már csak egyetlen érvényes nap van hátra, szándékosan választotta ezt a napot, mert nem szolgálná Manilius érdekét, ha ügye más praetor elé kerülne. A köznép hangulata e szavak hallatára azonnal megváltozott. Cicerót az egekig magasztalták, és arra kérték, vállalja Manilius védelmét. Cicero szívesen vállalkozott rá, már csak azért is, mert Pompeius távol volt. Majd nyomban fellépett és újabb beszédet tartott, éles támadást intézett az oligarchák és Pompeius irigyei ellen.

10. A két párt, a patríciusoké éppen úgy, mint a plebeiusoké, szorgalmazta, hogy Cicerót consullá válasszák, mert az állam érdekében együttműködtek, éspedig a következő okokból: Sulla alkotmánymódosítása eleinte helytelennek látszott a nép előtt, azonban telt az idő, és megszokottá, elviselhetővé vált, mert bizonyos állandóságot eredményezett. Voltak azonban, akik nem a közjó érdekében, hanem saját javukra akarták felforgatni és megbolygatni az állam meglevő rendjét. Pompeius ebben az időben hadat viselt Pontus és Armenia királyai ellen, és Rómában nem állomásozott kellő haderő a felforgatók ellen, akiknek a vezetője a merész, nagyra törő és kétes jellemű Lucius Catilina volt, akit régi súlyos bűnök terheltek: meg­becstelenítette leányát, fivérét pedig meggyilkoltatta. Attól félt, hogy bíróság előtt vonják felelősségre, ezért rábírta Sullát, tétesse fivére nevét a halálra ítélt proskribáltak névsorára, mintha még élne. Catilinát választották a mindenre elszánt gazemberek vezérüknek, akik úgy esküdtek hűséget egymásnak, hogy megöltek egy embert, és a húsából ettek. Catilina meg­ron­totta a Rómában élő fiatalok nagy részét, állandóan együtt ivott, dorbézolt és paráználkodott velük, és ilyenkor hatalmas összegeket költött. Fellázította továbbá egész Etruriát és az Alpokon inneni Gallia jelentős részét. De a legveszélyesebb lázongó hangulat Rómában keletkezett az igazságtalan vagyonmegoszlás miatt. A legkiválóbb családokból származó és legjelesebb férfiakat a színielőadások, közlakomák, építkezések és a választások anyagi romlásba döntöttek, vagyonuk pedig alacsonyrendű, hitvány emberek kezére került. Úgyhogy ebben a helyzetben a legkisebb lökés is elegendő lett volna, hogy megdöntse a már úgyis egészségtelen államrendet.

11. Catilina szeretett volna erős, megalapozott helyzetet teremteni magának, ezért pályázott a consulságra, és komolyan remélte, hogy Caius Antoniusszal együtt megválasztják, aki ugyan sem jóban, sem rosszban nem termett vezérségre, de támogatta azt, aki vezéri szerepre vállalkozik. Az előkelő osztályok azonban mindezt jól tudták, és Cicero consulságát támo­gatták, amit a nép is lelkesen fogadott. Catilina megbukott, és Caius Antoniusszal együtt Cicerót választották consullá, pedig a jelöltek közül egyedül ő nem származott senatori, hanem csak lovagrendi családból.

12. Catilina és összeesküvő-társainak tervei a köznép előtt egy ideig rejtve maradtak; de Cicero consulságára nagy előcsatározások vártak. Sok, nagy befolyású ember, akit Sulla törvényei megfosztottak a hivatalviselés jogától, köztisztségekre kezdett pályázni, de bármily igaz és jogos vádakat emeltek is Sulla zsarnoksága ellen, szükségtelenül és időszerűtlenül forgatták fel az állam rendjét. Közben a néptribunusok ugyanarra a célra irányuló törvény­javaslatokkal álltak elő, és tízes bizottság - decemvirek - felállítását ajánlották. A decemvirek korlátlan hatalommal rendelkeztek volna az állami tulajdonban levő földek eladására Itáliában, Szíriában és a Pompeius által újonnan meghódított területeken, bárkit bíróság elé is állíthattak vagy száműzetésbe küldhették; új városokat alapíthattak; szabadon rendelkezhettek az államkincstár felett; ők intézték volna a hadsereg élelmezését és új csapatok felállítását is, amennyire szükség volt. Sok vezető tisztséget betöltő férfi támogatta a törvényjavaslatot, köztük elsősorban Antonius, Cicero consultársa, aki számított rá, hogy bekerül a decemvirek közé. Az arisztokráciában főként az keltett félelmet, hogy Antonius állítólag tudott Catilina felforgató készülődéseiről, és azokat már csak súlyos adósságai miatt sem ellenezte.

Cicerónak legelőször is ezekre a dolgokra volt gondja. Antonius részére megszavaztatta tartományul Makedoniát, ő azonban elhárította a neki kijelölt Galliát. Ezzel a szívességgel lekenyerezte Antoniust, hogy megfizetett színészként a második szerepet játssza a haza védelmében. Mikor Antonius így beadta a derekát, és kezelhető lett, Cicero még bátrabban fogott hozzá a felforgató elemek felszámolásához. A senatusban támadást intézett a törvény­javaslat ellen, és úgy megijesztette azokat, akik beterjesztették, hogy nem volt ellentmondás. De ők még egy kísérletet és előkészületet tettek; a consulokat a népgyűlés elé idézték. Cicero nem ijedt meg, sőt felszólította a senatorokat, hogy kövessék, és a népgyűlésre jőve nemcsak a törvényjavaslatot sikerült elvettetnie, hanem a néptribunusokra is olyan hatást gyakorolt, hogy azok lemondtak további terveikről.

13. Cicero mindenkinél világosabban megmutatta a rómaiaknak, hogy az ékesszólás kelle­messé teszi a jó ügyet, és az igazság legyőzhetetlen, ha helyesen adják elő; hogy lelkiismeretes államférfiú a jó és nem a tetszetős ügy mellé áll, és beszédében a hasznos szavak bántó élét elkerüli. Ékesszólásának meggyőző erejét a következő színházi eset bizonyítja consulsága idejéből: A színházban régebben a lovagok együtt ültek a köznéppel, és mindenki onnan nézte végig az előadást, ahol éppen helyet kapott. Marcus Otho^lxii praetor különítette el elsőként tiszteletadás jeléül a lovagokat a többi polgártól és külön helyet jelölt ki nekik a nézőtéren; ez a kiváltságuk mind a mai napig megmaradt. A köznép ezt megszégyenítőnek tartotta, és mikor Otho megjelent a színházban, gúnyosan kifütyülték, a lovagok pedig hangos tapssal üdvözölték. A köznép erre még erősebben fütyült, a lovagok pedig még erősebben tapsoltak. A vége az lett, hogy egymás ellen fordultak és egymást kezdték szidalmazni, és a színházban teljesen felborult a rend. Mikor Cicero megtudta, miről van szó, odasietett, majd a népet Bellona templomába hívta, ott megdorgálta őket és a lelkükre beszélt. Végül is visszamentek a színházba, ahol megtapsolták Othót, és a lovagokkal versenyre keltek a férfiú dicséretében és tiszteletében.

14. Catilina és összeesküvő-társai eleinte bátortalanok és félénkek voltak, de aztán biza­kodób­bá váltak. Összejöveteleket tartottak és biztatták egymást, hogy merészebbnek kell lenniük a cselekvésben, míg Pompeius meg nem érkezik, mert az a hír járja, hogy útban van hazafelé hadseregével. Különösen Sulla régi katonái sürgették Catilinát. Ezek mindenfelé szétszéledtek Itáliában, de legnagyobb részük, közöttük a legharcrakészebbek, az etruszk városokban telepedtek meg. Egyre csak szabad prédáról, könnyen megszerezhető kincsekről álmodoztak. Vezérükkel, Manliusszal, aki Sulla egyik legkiválóbb katonája volt, Catilina körül csopor­tosultak, és a consulválasztáson megjelentek Rómában. Catilina ugyanis újból pályázott a consuli tisztségre, és a választások napjának zűrzavara közepette készült Cicerót megölni. Maguk az istenek is földrengésekkel, villámcsapásokkal és más csodajelekkel jelezték ezeket az eseményeket. Cicero megbízható jelentéseket kapott embereitől, de nem elegendőt olyan közismert és nagy hatalmú férfiú elítéltetésére, mint Catilina. Ezért Cicero elhalasztotta a választás napját, a senatus elé idézte Catilinát, és felelősségre vonta a róla keringő hírekért. Catilina, gondolván, hogy a senatorok között sokan vannak, akik alig várják az új helyzetet és különben is fitogtatni akarta bátorságát összeesküvő-társai előtt, őrültségében így felelt Cicero kérdéseire: „Mi rosszat teszek én akkor, ha látom, hogy két test közül az egyik gyenge és sovány, de feje van, a másik pedig nagy és erős, de nincs feje, és én fejet akarok rá tenni.” Catilina talányos szavaival a senatusra és a népre tett célzást, és ezért Cicero még jobban megijedt. Házából több előkelő barátja és nagyobb csoport fiatalember kíséretében felvér­te­zetten ment le a Campus Martiusra. Vállán széthúzta tunicáját; így mutatta meg szánt­szándékkal páncélingét - ezzel is jelezve a személyét fenyegető veszedelmet. A felháborodott nép felsorakozott Cicero mögött. Catilinát újból megbuktatták a választáson, s Silanust és Murenát választották meg consulokká.

15. Nem sok idővel ezután Catilina Etruriában csapatokba szervezte haderejét. Közeledett a felkelés kezdetéül kitűzött időpont. Ekkor Cicerót a késő éjszakai órákban felkereste Marcus Crassus, Marcus Marcellus és Scipio Metellus, az akkori Róma legbefolyásosabb és leg­nagyobb tekintélyű emberei. Bekopogtattak az ajtón, felkeltették a kapust, és ráparancsoltak, hogy érkezésüket jelentse Cicerónak. A következő történt ugyanis: Vacsora után Crassusnak kapusa átadott néhány levelet, melyeket egy ismeretlen ember hozott. A levelek különböző címekre szóltak, az egyik névtelenül küldött levél pedig Crassusnak. Ő csak ezt az egy levelet olvasta el. Arról szólt, hogy Catilina parancsára rövidesen véres zavargások törnek ki, és javasolta, hogy titokban hagyja el Rómát. Crassus a többi levelet nem bontotta fel, hanem azonnal sietett velük Ciceróhoz, mert megdöbbent a szörnyűségtől, és tisztázni akarta magát minden gyanú alól, amelybe Catilinával való barátsága miatt kerülhetett.

Cicero fontolóra vette a hallottakat, és másnap reggel összehívta a senatust. Magával vitte és átadta a leveleket a címzetteknek, majd felszólította őket, olvassák fel hangosan. Mindegyik levél egyformán arról szólt, hogy a felkelés hamarosan kitör. Quintus Attius praetor ugyan­csak jelentette, hogy felkelő bandák alakulnak Etruriában, és jelentették, hogy Manlius erős kézzel portyázik az ottani városok határain, és várja a Rómából érkező híreket. Ekkor a senatus úgy határozott, hogy az intézkedés jogát a consulokra ruházza, ők pedig tegyenek meg minden tőlük telhetőt a rend fenntartására, az állam épségének megóvására. Ilyen határozatot a senatus csak a legritkább esetekben szokott hozni, és csak olyankor, ha nagy veszélytől kellett tartani.

16. Cicero a senatus által ráruházott hatalom birtokában a Rómán kívüli ügyek intézését Quintus Metellusra bízta, míg a város ügyeit maga irányította. Mindennap annyi ember őrizete mellett ment el hazulról, hogy amikor megjelent, kísérete szinte ellepte a forumot. Catilina elvesztette türelmét, és úgy döntött, elhagyja Rómát, s Manlius seregéhez megy. Előbb azonban meghagyta Marciusnak és Cethegusnak, hogy karddal felfegyverkezve menjenek reggel Cicero házába, mintegy üdvözlésére, majd támadjanak rá és végezzenek vele. Tervüket azonban egy Fulvia nevű előkelő hölgy Cicero tudomására hozta. Előző éjszaka felkereste Cicerót, és figyelmeztette, óvakodjék Cethegustól és társaitól. Kora reggel valóban meg­jelentek, de mivel nem engedték be őket, hangosan méltatlankodtak a kapu előtt és ezzel még gyanúsabbá tették magukat.

Később Cicero elhagyta a házat, és összehívta a senatust Sztésziosz Zeusz, vagy mint a rómaiak mondják, Iuppiter Stator templomába, amely a Via Sacrának a Palatinusra vezető szakaszán áll. Catilina is eljött a senatorokkal együtt, hogy védekezzen. A senatorok közül senki nem akart mellé leülni, sőt felkeltek helyükről és otthagyták, mikor pedig beszélni kezdett, lehurrogták. Utolsónak Cicero beszélt, és felszólította Catilinát, hagyja el Rómát. Szükséges, mondotta, hogy őt, aki szavakkal intézi az állam ügyeit, és Catilinát, aki ezt fegy­verekre támaszkodva akarja tenni, a város falai válasszák el egymástól. Így Catilina három­száz fegyveres híve kíséretében azonnal elhagyta a várost. Vesszőnyalábokat és bárdokat vitetett maga előtt, mintha máris övé volna a közhatalom, jelvényeket és zászlókat lobogtatott és Manliushoz tartott. Mintegy húszezer embert összegyűjtve sorban felkereste a városokat, és izgatott meg lázított, így a polgárháború nyíltan kitört, és Antoniust bízták meg a leverésével.

17. Catilina Rómában maradt züllött híveit Cornelius Lentulus, melléknevén Sura szervezte meg és gyűjtötte maga köré. Ő előkelő családból származott, de tisztességtelen életet folyta­tott, és kicsapongásai miatt már korábban kizárták a senatusból. Ekkor praetori tisztséget töltött be másodízben, mint ahogy ezt mások is megteszik, ha vissza akarják szerezni a sena­tori rangjukat. A Sura nevet állítólag a következő okból kapta: Még Sulla idejében hatalmas közpénzeket pocsékolt és pazarolt el mint quaestor. Ezzel magára vonta Sulla haragját, aki felszólította, hogy adjon ügyeiről számot a senatus előtt. Lentulus megjelent a senatus ülésén, de igen nyeglén és fölényes hangon kijelentette, hogy elszámolni ugyan nem tud, de felajánlhatja lábszárát, ahogyan a gyerekek szokták, ha labdajáték közben hibáznak. Innen maradt rajta a Sura név: latin nyelven ugyanis a sura szó lábszárat jelent. Más alkalommal bíróság elé állították, és miután a bírák közül néhányat megvesztegetett, két szavazattal felmentették. Erre kijelentette, hogy pazarlás volt az egyik bírónak adott összeg, mert elég lett volna, ha egy szavazattal felmentik.

Ilyen ember volt Lentulus, akit ez alkalommal Catilina bujtott fel. Hiú reményét még tovább szították a hamis jósok és varázslók, akik állítólagos Sibylla-könyvekből vett jóslatokat és jövendöléseket hitettek el vele; eszerint a végzet úgy rendelte, hogy Rómában három Cornelius viseljen fő hatalmat. Ezek közül kettő, Cinna és Sulla már eleget tett ennek, és most harmadik Corneliusként neki nyújtja az istenség a fő hatalmat; teljes erővel meg kell ragadnia ezt a lehetőséget, és nem szabad elmulasztania az alkalmat, mint Catilina tette habozásával.

18. Lentulusék terve jelentékeny és figyelemre méltó volt. Elhatározták, hogy a senatorokat mind egy szálig legyilkolják, és a polgárok közül is megölnek, akit tudnak, továbbá fel­gyújtják a várost, és Pompeius gyermekein kívül senkinek nem kímélik az életét. De még a gyermekeket is túszokként kell kézre keríteni és őrizni, hogy így biztosíthassák a megegyezést Pompeiusszal. Elterjedt ugyanis a híre, és mindenki biztosra vette, hogy a keleti hadjáratáról visszatérő Pompeius hamarosan megérkezik Rómába. A zendülés időpontjául a Saturnalia ünnepének egyik éjszakáját jelölték ki; fegyvereket, ként és kócot gyűjtöttek össze és rejtettek el Cethegus házában. Száz embert szedtek össze, hogy Róma különböző pontjain gyújto­gassanak, és így a város egyszerre kezdjen égni mindenfelé. Másokra azt a szerepet osztották, hogy vágják el a vízvezetéket, és öljenek meg mindenkit, aki vízért megy.

Ezekben a napokban történetesen Rómában tartózkodott az allobroxok két követe. Ez a néptörzs akkortájt különösen mostoha viszonyok közé került, és rossz sorsukért a rómaiak uralmát okolták. Lentulus és emberei úgy gondolták, az allobroxokat jól felhasználhatják, hogy általuk zendülést támasszanak Galliában is, és ezért a követeket beavatták az össze­esküvésbe. Az allobrox nép senatusához és Catilinához címzett leveleket bíztak rájuk. Az előbbinek megígérték, hogy felszabadítják őket, Catilinának pedig azt ajánlották, szabadítsa fel a rabszolgákat, úgy vonuljon Róma ellen. A követek mellé kísérőül egy Titus nevű krotóni férfit adtak, hogy vezesse el őket Catilinához, és a leveleket is ő vitte magával.

Az összeesküvők meggondolatlan emberek voltak, idejük legnagyobb részét ivással és nőkkel mulatozva töltötték. Cicero fáradhatatlan gonddal és józan számítással nyomon követte minden lépésüket. Sok embere volt, aki figyelte az összeesküvők dolgait, és kémkedett neki. Többekkel, akik színleg csatlakoztak az összeesküvőkhöz, bizalmas és titkos kapcsolatot tartott fenn. Így tudomást szerzett róla, hogy az idegen követekkel is tárgyalnak. Egyik éjjel lesbe állított embereivel elfogatta a krotónit és a leveleket. Ebben titokban segítettek neki az allobroxok is.

19. Cicero kora reggel egybehívta a senatust Concordia templomába, felolvasta a leveleket, és kihallgatta a feljelentőket. A gyűlésen Iunius Silanus felszólalt; és elmondta, hogy többen hallották, mikor Cethegus kijelentette, három consuli és négy praetori rangú személyt készül­tek megölni. Piso, volt consul hasonlókat mondott el; az egyik praetort, Caius Sulpiciust elküldték Cethegus házába, ahol nagy mennyiségű lándzsán és más fegyveren kívül igen sok frissen köszörült kardot és tőrt találtak. Végül a senatus büntetlenséget szavazott meg a kro­tóninak, ha mindent bevall, majd Lentulust bűnösnek nyilvánították, és megfosztották praetori tisztségétől. Lentulus levetette bíborszegélyű tógáját, és az alkalomhoz méltó öltözetben távozott a gyűlésről. Később társaival együtt megbilincseletlenül őrizetbe vették őket és átadták a praetoroknak.

Ekkorra már beesteledett, és nagy tömeg várakozott. Cicero kijött a senatus üléséről és elmondta a polgároknak, miről tárgyaltak. Utána nagy kísérettel egyik szomszédos barátja házába mentek, mivel saját házában a nők azt az istennőt ünnepelték titkos szertartásokkal, akit a rómaiak Bona Deának, a görögök pedig Güneikeiának, a nők istennőjének neveznek. Ennek az istennőnek minden évben áldozatokat mutat be a consul házában a consul felesége vagy anyja a Vesta-szüzek jelenlétében. Ezért ment Cicero barátja házába; ekkor már csak néhány híve maradt vele, és azt fontolgatta, milyen további lépéseket tegyen az összeesküvők ellen. A végső, az ekkora bűnökhöz méltó büntetéstől óvakodott, de habozott, részben mert természeténél fogva szelíd lelkű ember volt, de meg azért is, hogy gondolhassák, hogy visszaél hatalmával, és túlzott szigorúsággal bánik el a legjobb családból való emberekkel, akiknek méghozzá befolyásos barátaik is élnek Rómában. De ha engedékenységet mutat, újabb veszélyekkel kell számolnia. Nem nyugszanak azok meg akkor sem, ha a halálnál enyhébb büntetést szabnak ki rájuk, hanem féktelen vakmerőségre vetemednek, mert régi elvetemültségükhöz új düh járul, őt pedig férfiatlan és gyenge kezű ember számba veszik, annál is inkább, mert sokan úgysem tartják valami bátornak.

20. Mialatt Cicero ezen töprengett, az áldozatot bemutató asszonyok különös jelenségeket láttak. A tűz az oltáron már kialvóban volt, amikor a hamuból és az elhamvadt fakérgekből fényes lángoszlop tört fel. Ez a látvány a többi asszonyt megdöbbentette, de a Vesta-szüzek szóltak Terentiának, Cicero feleségének, menjen azonnal férjéhez és mondja meg neki, hogy a haza javára cselekedjék úgy, miként elhatározta, mert az istennő ezt a nagy fényt Cicero biztonságának és dicsőségének jeleként küldte. Terentia nem volt sem félénk, sem bátortalan, inkább nagyon is becsvágyó asszony, és mint Cicerótól tudjuk, férjével szívesebben osztotta meg politikai, mint családi gondjait. Most is elbeszélte neki mindezt és bátorította az összeesküvők ellen. Testvére, Quintus is hasonlóképp biztatta, továbbá bölcselő barátja, Publius Nigidius is, akinek tanácsára Cicero politikai ügyekben mindig szívesen hallgatott.