32. Pürrhosz az éjszaka sötétjében közeledett a falakhoz, megtalálta a Diamperesz nevű kaput, amelyet Ariszteasz hagyott nyitva számukra, a vele levő kelták behatoltak a városba, és észrevétlenül megszállták a város főterét. De az elefántok nem fértek be a kapun, ezért leszedték a hátukról a tornyokat, és sok időbe került, amíg a sötétben és a zavaros helyzetben újra visszarakták őket. Közben az argosziak észrevették, mi történt, felfutottak az Aszpiszra és más magaslatokra, majd Antigonoszért küldtek, aki a város közelébe vonult; várakozott, de vezéreit és fiát jelentős csapattal beküldte a városba, hogy segítsenek az argosziaknak. Megér­kezett Areusz is ezer krétaival és a legkönnyebb fegyverzetű spártaiakkal, majd valamennyien megtámadták és nagy zavarba hozták a keltákat. Behatolt a városba Pürrhosz is a Külabarisz mellett, nagy harci kiáltozással és zajjal, amit a kelták feleletül viszonoztak, de nem bátran és biztatóan, s a hangjukból Pürrhosz azt következtette, hogy bajba kerültek és szorongatják őket. Gyorsan előrenyomult tehát, és siettette lovasait, de csak nehezen és sok veszély közt jutottak előre a sok csatorna miatt, amelyekkel tele volt a város. Minden hadmozdulat és minden parancs bizonytalan volt az éjszakai csatában, a katonák eltévedtek vagy összetor­lódtak a szűk utcákban; a sötétség, a zavaros kiabálás és a zsúfoltság miatt szó sem lehetett hadvezetésről. Ezért mindkét fél tétlenül vesztegelt és várta, hogy megvirradjon. Amikor kivilágosodott, és Pürrhosz észrevette, hogy az Aszpiszt sűrűn megszállta a fegyveres ellenség, zavarba jött, de mikor aztán a sok emlékmű között megpillantott az agorán egy egymással küzdő bronzfarkast és -bikát ábrázoló szoborcsoportot, valósággal megrémült. Eszébe jutott ugyanis egy régi jóslat, hogy a végzet rendelése szerint meghal, amikor bikával küzdő farkast lát.

Az argosziak azt mondják, hogy ezt a szoborcsoportot egy régen történt esemény emlékére állították fel: Danaosz, amikor első alkalommal járt vidékükön, Thüreatiszban, Püramia közelében, útban Argosz felé megpillantott egy bikával küzdő farkast. Danaosz abban a hiszemben nézte a küzdelmet, hogy a farkas őt jelképezi (mert miként az, ő is mint idegen támadt rá az ország lakóira), s mikor a farkas győzött, Apollón Lükeioszhoz fohászkodva támadott és győzött: Gelanórt, az argosziak akkori királyát, egy zendülés következtében elűzték. Ez a szoborcsoport felállításának története.

33. Pürrhosz ettől a látványtól, mivel semmi nem lett abból, amiben reménykedett, kedvét veszítette, és jobbnak látta, hogy visszavonulhasson, de mivel a szűk kapuk aggasztották, fiához, Helenoszhoz küldött, akit nagyobb haderővel a városon kívül hagyott, azzal a paranccsal, hogy rombolja le a falakat egy szakaszon és vegye védelmébe a kivonulókat, ha az ellenség szorongatná őket. A sietségben és zűrzavarban a küldött nem mondta el világosan az üzenetet, így félreértés támadt; a fiatal Helenosz a nála maradt elefántokkal és válogatott embereivel a kapukon át bement a városba apja segítségére. Pürrhosz ekkor már megkezdte a visszavonulást, és amíg az agorán volt elegendő szabad tér a visszavonulásra és a harcra, szembefordult a nyomában levő ellenséggel és harcolva visszaszorította, de mikor az agoráról a kapukhoz vezető szűk utcába szorult, beleütközött azokba, akik az ellenkező irányból segítségére siettek. Így aztán a katonák egy része nem értette, miért kiabálja nekik Pürrhosz, hogy vonuljanak vissza, másokat viszont, akik nagyon is készek voltak a visszavonulásra, feltartóztatták a hátulról feléjük özönlő csapatok. Ezenfelül a legnagyobb elefánt a kapuban oldalára bukott és vad ordítozással elzárta a visszavonulók elől a kapuhoz vezető utat. A városba már bejutott elefántok közül egy másik, amely Nikón névre hallgatott, fel akarta venni több sebből vérző vezetőjét, aki leesett a hátáról. Közben szemberohant a kivonulókkal, bará­tot és ellenséget összekeverve dobálta egymásra az embereket, míg végre megtalálta vezetője holttestét, ormányával felemelte, ráfektette agyarára, feldühödve visszafordult és legázolt mindenkit, aki útjába került. Így egymással összetorlódva és egybekeveredve egyik fél sem volt képes magán segíteni a maga erejéből, hanem az egybeékelődött testek tömege ide-oda csapódott és hullámzott. Az ellenséggel, amely folyton meg-megtámadta és hátulról szoron­gatta őket, ekkor már alig harcoltak, a legtöbb veszteséget maguk okozták önmaguknak. A kirántott kardot vagy a felemelt lándzsát nem lehetett sem leereszteni, sem újra használni; megsebeztek mindent, ami csak útjukba került, s a katonák egymás kezétől hullottak el.

34. Amikor Pürrhosz látta maga körül a vihart és a teljes zűrzavart, levette sisakjáról a babér­koszorút, amelyről fel lehetett ismerni, átadta egyik társának, majd lovára bízta magát, s a nyomában levő ellenség közé vágtatott. Ekkor könnyebb, nem veszélyes dárdasebet kapott mellvértjén, és megsebzője ellen fordult; az egy teljesen ismeretlen argoszi férfi volt, egy szegény öregasszony fia. Az asszony, mint a többi asszony is, a háztetőkről nézte a harcot, és meglátta Pürrhosszal harcba keveredett fiát; megrémítette a veszély, két kézzel magasba emelt egy tetőcserepet és Pürrhoszra dobta. A cserép a sisak hátsó részén, a fején találta el Pürrhoszt, és hatalmas ütést mért a nyakcsigolyájára, úgy, hogy szeme elhomályosodott, a kantárszár kiesett a kezéből, majd egyensúlyát veszítve a földre zuhant Likümniosz síremléke mellett, anélkül, hogy bárki is ráismert volna. Ekkor egy bizonyos Zópürosz, aki Antigonosz seregében szolgált, s vele együtt két-három másik harcos, odarohant; felismerték, egy kapu­aljba húzták, közben kezdett magához térni az ütéstől. Zópürosz kirántotta illüriai kardját, hogy a fejét levágja, Pürrhosz azonban rémisztő tekintetet vetett rá, amitől Zópürosz annyira meg­rémült, hogy a keze reszketni kezdett, de mégis megemberelte magát, csak éppen elhibáz­ta felindulásában és zavarában a kardcsapást; a szájára és az állkapcsára sújtott, és csak nagy nehezen tudta levágni a fejét. Ekkor már többen tudomást szereztek róla, hogy mi történt. Alküoneusz odafutott és kérte a fejet, hogy felismerje. Majd magához vette, apjához vágtatott vele, aki barátai társaságában ült, és a lába elé dobta. Antigonosz rápillantott a levágott fejre, azonnal felismerte, de pálcájával rávert fiára, elkergette és átkozott barbárnak nevezte. Ezután köpenyével eltakarta arcát, visszaemlékezett nagyapjára, Antigonoszra meg apjára, Démét­riosz­ra, a sors állhatatlanságának példáira családjában. Pürrhosz fejét és testét felravataloz­tatta, majd elhamvasztatta. Amikor Alküoneusz később összetalálkozott Helenosszal, aki nyo­morúságos állapotban volt és a gyász jeléül viseltes köpenyt hordott, barátságosan köszön­tötte, és apjához vezette. Antigonosz ránézett Helenoszra, és így szólt Alküoneuszhoz: „Most ugyan helyesebben cselekedtél, fiam, mint azelőtt, de azért nem kellett volna ebben a ruhában hagynod, amely ránk, akik látszólag győztünk, nagyobb szégyent hoz, mint őreá.” Azután barátságosan bánt Helenosszal és elküldte Épeiroszba. Kegyesen bánt Pürrhosz barátaival is, mikor a tábor és az egész hadsereg ura lett.

CAIUS MARIUS^xxv

1. Marius harmadik nevét nem ismerjük, amint Quintus Sertoriusét sem, aki Hispaniát igázta le, sem Lucius Mummiusét, aki Korinthoszt vette be ostrommal. Mummius mellékneve Achaicus volt, amelyet haditetteiért kapott, ugyanúgy, mint Scipio az Africanus, Metellus a Macedonicus melléknevet. Poszeidóniosznak ez a fő érve, amikor azokat akarja cáfolni, akik szerint a harmadik a legfontosabb név, mint például Camillius, Marcellus és Cato. Ha ugyanis így volna, nem volna családi neve annak, aki csak két nevet visel. Arra azonban nem gondol, hogy ilyenformán egyetlen nőnek sem volna családi neve, mert a nők Rómában nem viselnek első nevet olyan értelemben, ahogyan azt Poszeidóniosz a rómaiak legfontosabb nevének tartja. A másik két név közül az egyik a közös leszármazásra utaló név, így például Pompeiu­sok, Manliusok, Corneliusok vagy nálunk, görögöknél Hérakleidák, Pelopidák, a másik vi­szont olyan utónév, amely vagy az illető tetteire, vagy külső megjelenésére, hibájára utal, mint például Macrinus, Torquatus, Sulla,^xxvi vagy olyan görög nevekhez hasonló, mint Mnémón, Grüposz vagy Kallinikosz.^xxvii A nevek használatának szabálytalanságai mindenkép­pen sok vitára adnak alkalmat.

2. Marius megjelenéséről szólva, láttam márványszobrát a galliai Ravennában. Ez a szobor a hagyomány szerint jól illik durva és keserű jelleméhez. Természeténél fogva nagyon férfias és harcias volt. Egész neveltetése inkább a katonai, mint a polgári életre készítette elő. A hatalom birtokában nem tudta szenvedélyeit féken tartani.

A görög irodalmat nem tanulmányozta, és fontosabb alkalmakkor sohasem beszélt görögül. Nevetségesnek tartotta, hogy olyan irodalmat tanulmányozzon, melynek tanítómesterei más népek szolgái. Mikor második diadalmenete után egy templom felszentelésekor görög színműveket adatott elő, éppen csak megjelent az előadáson, rövid időre leült, majd távozott. Platón gyakran szokta mondani Xenokratésznak, a bölcselőnek, aki nyers és faragatlan modorú ember volt: „Kedves Xenokratészom, áldozz, kérlek, a Khariszoknak.” Ha valaki rá tudta volna venni Mariust, hogy áldozzon a görög Múzsáknak és Khariszoknak, nem koro­názta volna visszataszító módon dicsőséges hadjáratait és politikai pályafutását indulatossága, fékezhetetlen hatalomvágy és kielégíthetetlen mohósága kegyetlen és vad öregséggel. De mindezt hamarosan meglátjuk majd a tényekből.

3. Marius szülei teljesen ismeretlen, szegény emberek voltak, és kezük munkájából éltek. Atyját ugyanúgy hívták, mint őt, anyja neve pedig Fulcinia volt. Rómába sokáig el sem jutott, nem is ismerte a városi életet. Ebben az időben egy Cereatea nevű faluban, Arpinum közelében élt, a városok műveltebb életmódjához mérten egyszerű, de a józan és ősrégi római szokásoknak megfelelő életmódban.

Első ízben a keltiberek elleni háborúban katonáskodott, amikor Scipio Africanus Numantiát ostromolta. Rövidesen felhívta magára a fővezér figyelmét azzal, hogy a többi fiatal tiszt közül kitűnt bátorságával, továbbá azzal is, hogy ő viselte legkönnyebben az életmód megváltozását, amelyet Scipio fényűzéstől és költekezéstől megromlott hadseregében bevezetett.

Mondják, hogy egyszer hadvezére szeme láttára párviadalban küzdött meg egy ellenséges katonával, és legyőzte. Ezért Scipio sok kitüntetéssel halmozta el. Egy alkalommal étkezés után hadvezérekre terelődött a szó, és egy jelenlevő, talán tájékozatlanságból, talán mert hízelegni akart Scipiónak, megkérdezte, ki következik utána, aki a római nép hadvezéreként és védelmezőjeként méltó lesz hozzá. Scipio gyengéden megveregette a mellette ülő Marius vállát, és így szólt: „Talán éppen ő.” Ezek a szavak dicséretére váltak mindkettőjüknek; Marius­nak, mert nagysága megmutatkozott már ifjúkorában, Scipiónak pedig, mert a dolgok kezdetén meglátta a jövőt.

4. Marius állítólag isteni kijelentésnek tekintette Scipio megjegyzését, és ez ösztönözte politikai reményekre. A néptribunusi tisztséget Caecilius Metellus támogatásával nyerte el. Metellus már régen pártfogásba vette a Mariusok családját.

Mint néptribunus törvényjavaslatot terjesztett elő a szavazásról. Erről a törvényjavaslatról az volt az általános vélemény, hogy az arisztokrácia befolyását akarta gyöngíteni a bíróságokon. A consul, Cotta ellenezte, és arra kérte a senatust, foglaljon állást ellene, s szólítsa fel Mariust álláspontja megindoklására. Marius a senatus határozata folytán meg is jelent, de nem viselkedett fiatal, kezdő politikusként, aki mögött még nem áll fényes múlt, hanem egész magatartásában már akkor megmutatkozott önbizalma, mely későbbi nagy tetteit annyira jellemezte. Cottát megfenyegette, hogy börtönbe viteti, ha javaslatát vissza nem vonja. Cotta ekkor Metellushoz fordult, és megkérdezte, neki mi a véleménye. Metellus felállt, egyetértett a consullal. Marius válaszként hívatta a kinn várakozó lictort, és megparancsolta neki, hogy tartóztassa le magát Metellust is. Metellus a többi néptribunushoz fordult, de senki sem volt hajlandó segíteni rajta, a senatus így meghátrált, és visszavonta a javaslatot. Marius győztesen megjelent a népgyűlésen, és javaslatát törvényként hagyták jóvá. Azt tartották róla, hogy a félelem meg nem rendíti, tekintély meg nem töri, de félelmetes, ha a nép érdekében szólva szemben áll a senatussal.

Közvetlenül ezután azonban egy másik cselekedete megváltoztatta róla a véleményt. Törvény­javaslatot tárgyaltak egyszer a gabona szétosztásáról; ekkor Marius erélyesen és sikeresen szembeszállt a polgárokkal. Így egyforma megbecsülést szerzett magának a két szemben álló pártnál, mint olyan ember, aki egyik félnek sem kedvez a közjó kárára.

5. A néptribunusi tisztség után a nagyobb aedilisi hivatalra pályázott. Kétfajta aedilis volt. Az aedilis curulisok nevüket a görbe lábú székről kapták, melyen hivatali tisztük ellátása közben ülnek. A kisebb aedilisek tisztsége kevésbé volt fontos; ezeket „a nép aedilise” néven ismerik.

Előbb a nagyobb aediliseket választották meg, azután a kisebbeket. Mikor Marius látta, hogy az első választáson megbukik, gyors elhatározással megpályázta a kisebbik tisztséget. De mert elbizakodottnak, önhittnek tartották, nem járt szerencsével. Így olyasmi történt vele, ami azelőtt senki mással: ugyanazon a napon kétszer vallott kudarcot, de önbizalma nem csökkent. Nem sokkal később praetorságra pályázott, de kis híján itt is megbukott. Utolsó helyre került a megválasztottak névsorán, és vádat emeltek ellene vesztegetés címén.

Leginkább az keltett gyanút, hogy Cassius Sabaco (Marius legbizalmasabb barátja) szolgáját a korláton belül látták a szavazó polgárok között. Mikor Sabacónak vallomást kellett tennie a bíróság előtt, azt állította, hogy a nagy melegben megszomjazott és friss vizet kért; szolgája vizet vitt neki, de miután gazdája ivott, nyomban el is távozott. Sabacót a censorok végül is eltávolították a senatusból. Állítólag megérdemelten, hamis tanúskodás vagy pedig kicsapon­gó életmódja miatt.

Caius Herenniust is megidézték, hogy tanúskodjék Marius ellen, de ő azt állította, hogy nem szokás a cliens ellen tanúskodni, a törvény felmenti ez alól a kötelezettség alól a patronusokat (így nevezik ugyanis a rómaiak a védnököket). Marius szülei és Marius maga - mondotta -mindig a Herenniusok cliensei közé tartoztak. A bíróság elfogadta a tanúskodás megtagadását, de Marius visszautasította Herenniust, mondván, hogy megszűnt cliense lenni attól a naptól kezdve, mikor közhivatalba lépett. Ez ugyan nem egészen így volt: a patronusokkal szemben fennálló kötelezettségek alól ugyanis nem minden közhivatal menti fel a viselőjét vagy annak családját, csak az, amelyiket a törvény szerint megillet a curulisi szék. Bár Marius ügye rosszul állt a bírósági tárgyalás első napjaiban, és a bíróság ellenséges indulatot mutatott vele szemben, az utolsó napon váratlanul a szavazatok egyenlő arányban oszlottak meg és felmentették.

6. Praetorsága idején csak igen szerény sikereket ért el. Utána azonban propraetorként. Külső-Hispaniát kapta sorshúzással tartományul, és a neki rendelt területeket állítólag megtisztította a rablóktól. Ez a tartomány akkor még nagyon műveletlen és vad volt. Hispania lakosai abban az időben a rablást még tiszteletre méltó foglalkozásnak tartották.

Mikor Marius visszatért a politikai életbe, nem volt sem elég gazdag, sem elég ékesszóló, márpedig ezzel a két dologgal irányították az akkori tekintélyek a népet. De rendületlen ön­bizalma, továbbá fáradhatatlan kitartása és puritán életmódja miatt mégis becsülték polgár­társai. Nagy tiszteletben részesült, és ez közelebb juttatta a hatalomhoz, különösen mikor fényes házasságot kötött: a Caesarok előkelő családjából származó Iuliát vette feleségül. Iulia annak a Caesarnak volt nagynénje, akiből később Róma legnagyobb embere lett, mint azt a róla szóló életrajzban megírtam. Talán ez a rokoni kapcsolat magyarázza meg, miért választotta Caesar példaképéül Mariust.

Marius nagy önmérsékletre és kitartásra volt képes; jó példa erre, hogyan viselkedett egy orvosi műtét közben. Visszeres daganatokkal volt tele mindkét lába; Mariust bántotta ez a formátlanság, és elhatározta, hogy orvosi kezelésnek veti alá magát. Lekötözés nélkül tartotta oda egyik lábát az orvosnak, majd moccanás vagy jajszó nélkül, nyugodtan tűrte a legélesebb fájdalmat is, amelyet a sebész kése okozott. Mikor az orvos a másik lábához szeretett volna fogni, nem nyújtotta oda, hanem így szólt: „Úgy látom, a gyógyulás nem éri meg a vele járó fájdalmat.”

7. Mikor a Iugurtha elleni háború parancsnokságát mint proconsulra Caecilius Metellusra bíz­ták, alvezérként Mariust vitte magával Afrikába. Mariusnak itt lehetősége nyílt rá, hogy nagy tetteket hajtson végre és fényes ütközeteket vívjon; arra azonban soha nem gondolt, hogy, mint mások, Metellus dicsőségét növelje, vagy a kedvére járjon. Különben is úgy vélte, őt nem Metellus választotta magának alvezérül, hanem jó szerencséje kínálta fel neki a legjobb alkalmat, hogy képességeit kimutathassa ezen a nagy tettekre alkalmas színpadon. A háború minden nélkülözése közepette sem riadt vissza a legnagyobb feladatoktól sem, és a kisebbeket sem nézte le. Egyenrangú tiszttársait felülmúlta ésszel és a szükségszerűség felis­me­résében; katonái ragaszkodását pedig leginkább azzal nyerte meg, hogy mértékletességben és kitartásban együtt versenyzett velük. Általában a fáradságos munkát is könnyebben elviseljük, ha valaki önként megosztja velünk: mert ez mintha megszüntetné a munka kény­sze­rű jellegét. A római katona számára az a legboldogabb látvány, ha a hadvezér a szeme láttára a közön­sé­ges kenyeret eszi, egyszerű tábori ágyon alszik, s amikor sáncot készítenek vagy árkot ásnak, részt vesz a munkában. Nem is kitüntetéseket vagy pénzjutalmakat osztogató tisztjeikért rajon­ganak kiváltképpen, hanem azokért, akik a fáradalmakban és veszélyekben osztoznak velük. Sőt jobban szeretik azokat, akik együtt dolgoznak velük, mint azokat, akik elnézik a lustaságot.

Marius ezzel a magatartásával nyerte meg katonái szívét. Előbb Afrika, majd hamarosan egész Róma is hangos volt nevétől és dicsőségétől. A katonák azt írták haza, hogy a háborút a barbá­rok ellen csak úgy lehet bevégezni és befejezni, ha Caius Mariust választják meg consulnak.

8. Metellusnak mindez nyilvánvalóan nem tetszett. Különösen bántotta, ami Turpiliusszal, egy családi kapcsolataik révén igen kedves emberével történt. Turpilius a hadseregben a műszaki csoportok parancsnoka volt, egy Vaga nevű nagyobb város védelmét látta el. Turpilius vigyázott, hogy kárt ne okozzon a polgári lakosságnak, sőt ezenfelül még szelíden, jóakarattal is bánt velük. Így aztán észrevétlenül az ellenség kelepcéjébe esett. A lakosok ugyanis befo­gad­ták Iugurthát, Turpiliusnak azonban nem esett bántódása, sőt a városlakók kérésére sza­badon bocsátották. Emiatt árulás vádját emelték ellene; Marius - ő volt ugyanis a haditör­vény­szék előtt az egyik vádló - olyan szavakkal kelt ki Turpilius ellen, és annyira feltüzelt ellene másokat is, hogy Metellust akarata ellenére arra kényszerítették, hogy halálra ítélje. Nem sokkal később kitűnt, hogy a vádak hamisak. Mindenki részvéttel volt Metellus iránt, mert igen bánkódott a történteken, Marius azonban boldogan és nyíltan hirdette, hogy mindaz, ami történt, az ő műve. Sőt nem restellte széltében-hosszában elhíresztelni, hogy ő szabadította Metellus­ra a gonosz szellemet, amely kedves embere halálát okozta.

Ettől az időtől kezdve nyíltan ellenségeskedtek. Egy alkalommal Metellus Marius jelenlétében gúnyosan így szólt: „Itthagysz tehát bennünket, vitéz barátom? Hazavitorlázol, hogy consullá választasd magad? Nem volna jobb, ha megvárnád, míg fiammal együtt pályázhatnál?” Metellus fia serdületlen ifjú volt abban az időben.

Marius mégis sürgette, hogy engedélyt kapjon a távozásra, és végül hosszas halogatás után, tizenkét nappal a választások előtt Metellus beleegyezett, hogy elutazzék. Marius a hosszú utat a tábortól Uticáig és a tengerpartig két nap és egy éjszaka alatt tette meg. Mielőtt hajóra ült, áldozatot mutatott be az isteneknek, és egy jós állítólag azt jövendölte neki, hogy az istenség minden reményét felülmúló, rendkívül nagy sikert ígér; a jóslat csak megerősítette Marius önbizalmát. Hajóra ült, kedvező hátszéllel három nap alatt átkelt a tengeren, és Rómában a nép nagy lelkesedéssel fogadta. A népgyűlésen az egyik tribunus mutatta be. Marius beszédében élesen támadta Metellust, és kérte, hogy őt válasszák meg consulnak. Azt is megígérte, hogy vagy megöli Iugurthát, vagy élve foglyul ejti.

9. A választáson Marius fényesen győzött, és nyomban hozzákezdett a toborzáshoz. A törvénnyel és szokásokkal ellentétben sok vagyontalan embert és rabszolgát sorozott be a hadseregbe; ezeket a korábbi hadvezérek nem vették be, mert fegyvert vagy bárminemű megtiszteltetést csak az kaphatott, aki a vagyonbecslés alapján méltó volt rá, mert a vagyon egy­úttal az állam iránti hűség biztosítékául is szolgált. De Marius más módon is szerzett magának ellenséget, kiváltképpen szenvedélyes hangú gőgös és megvető beszédei sértették az arisztokratákat. A consulságot - kiabálta - hadizsákmányként szerezte meg a gyáva előkelőktől és gazdagoktól. Ha a maga érdemeit kívánja a nép előtt méltatni - folytatta -, sebhelyeit mutatja meg a testén, nem pedig halott őseinek síremlékét és mások halotti képmásait. Gyak­ran név szerint is felsorolta azokat a hadvezéreket, akik háborút vesztettek Afrikában; így többek között Bestiát és Albinust. Ezek mind neves családok sarjai, de szerencsétlenségükre nem értettek a hadviseléshez, és vereségeiket tapasztalatlanságuk okozta. Majd megkérdezte hallgatóságát, nem gondolják-e, hogy e férfiak ősei inkább kívánnának utódaikul olyanokat, mint ő, hiszen az ősöket sem előkelő származásuk, hanem saját érdemeik és nemes csele­kedeteik tették híressé. Ezeket a beszédeket nem hiúságból és dicsekvésből tartotta; nem is akarta minden ok nélkül meggyűlöltetni magát a patríciusokkal, de a népnek gyönyörűsége telt benne, ha valaki a senatust ócsárolta, és a nagyság jelének tartotta, ha valaki merész hangon beszélt; ezért még inkább biztatták és bátorították, hogy ne legyen kíméletes az előkelőkhöz, ha a nép kedvében óhajt járni.

10. Ezután átkelt Afrikába. Metellus nemcsak féltékeny volt rá, hanem bosszankodott is, mert a háborút ő fejezte be, más már nem is volt hátra, csak Iugurtha elfogása, és akkor megérkezik Marius, akit Metellus iránti hálátlansága tett naggyá, s íme, elrabolja tőle a győzelem babérágát és a diadalt. Ezért nem akart vele találkozni, hanem eltávozott, és alvezére, Rutilius adta át a hadsereget Mariusnak.

A végén a sors utolérte Mariust, mert Sulla ugyanúgy megfosztotta őt a végső siker örömétől, mint ő Metellust. Hogy milyen módon, azt most csak röviden beszélem el, mert korábban már részletesen megírtam a Sulláról készített életrajzban.

Bocchus, Numidia belső részeinek királya apósa volt Iugurthának. A király annak ürügyén, hogy Iugurtha megbízhatatlan, nem sok segítséget nyújtott neki háborújához, azonkívül félt is hatalma megnövekedésétől. Most azonban, hogy Iugurtha földönfutóvá és menekülővé lett, kénytelen-kelletlen apósánál keresett menedéket, ez volt ugyanis utolsó reménye. Bocchus nem jóindulatból, hanem inkább mert szégyellte elutasítani a könyörgőt, befogadta, de állan­dóan szemmel tartotta. Iugurtha tudtával levelet küldött Mariusnak, és kérte, hogy járjon közbe érdekében; egyúttal határozottan kijelentette, hogy nem hajlandó a rómaiaknak kiadni, titokban azonban árulásra készült. Magához hívatta Sullát, aki akkor quaestor volt Marius hadseregében, és a hadjárat során egy ízben már hasznos szolgálatot tett Bocchusnak. Sulla megbízott Bocchus szavában, elutazott hozzá, de a barbár király mást gondolt, és kezdte megbánni, amit tett. Néhány napon át azon töprengett, kiszolgáltassa-e Iugurthát, vagy inkább Sullát tartsa magánál fogolynak. Végül is megmaradt tervezett árulása mellett, és Iugurthát átadta Sullának.

Ez az eset vetette el annak a kibékíthetetlen és elkeseredett gyűlöletnek a magvát, amely kis híján Róma pusztulásához vezetett. Marius irigyei is Sulla dicsőségét látták a történtekben. Sulla egyébként pecsétgyűrűt viselt, amelynek kövére azt a jelenetet vésette, mikor Bocchus kiszolgáltatja neki Iugurthát. A becsvágyó Mariust, aki senkivel sem volt hajlandó dicsőségét megosztani, és hamar megsértődött, végtelenül bosszantotta, hogy Sulla állandóan ujján viselte ezt a gyűrűt. Ellenfelei azt remélték, úgy kisebbíthetik különleges tekintélyét a nép előtt, ha a háborúban elért első és legnagyobb eredményeket Metellusnak tulajdonítják, a végső sikert pedig Sullának.

11. Az irigységet, gyűlöletet és rágalmakat azonban hamarosan eloszlatta és elfordította Mariustól az Itáliát nyugat felől fenyegető hatalmas veszély. A városnak nagy hadvezérre lett egyszerre szüksége és olyan kormányos után nézett, aki ügyesen kormányoz a háború roppant örvénye felett. A consulválasztásokon senki nem törődött a nagy és gazdag családok jelölt­jeivel, s Mariust távollétében is consullá választották.

Nem sokkal Iugurtha foglyul ejtése után hírek kezdtek szállingózni a teutonokról és a kimbe­rekről. Először azt jelentették, hogy az országba hihetetlenül nagy számú és erős hadsereg tört be; később kitűnt, hogy a valóság még a híreknél is rosszabb. Háromszázezer felfegyverzett harcias férfi támadt Itáliára; még nagyobb számban követte őket az asszonyok és gyermekek sokasága, akik ekkora tömeg táplálására alkalmas földeket és a letelepedéshez megfelelő városokat kerestek, mint már előbb is, mikor a kelták kerítették hatalmukba Itália legjobb részét, és az etruszkokat elűzték lakóhelyükről. Mivel másokkal nem érintkeztek és óriási területen vonultak át, senki sem tudta, miféle nép, honnan jön, miért borítja el viharfelhő módján Galliát és Itáliát. Valószínűleg valamiféle germán törzsek lehettek az Északi-tenger mellől, tekintettel a férfiak hatalmas termetére és kék szemére, továbbá arra, hogy a germánok nyelvén a „kimber” szó rablót jelent.

Mások szerint azonban a kelták által lakott terület igen nagy, kiterjed a külső tengertől és az északi vidékektől keletre a Maiótisz-tóig és érintkezik a pontoszi Szküthiával; ezen a területen két népfaj él egymással egybeolvadva, a kelta és a szkütha. A törzsek felkerekedtek, de nem egyszerre és folyamatosan, hanem évről évre tavaszonként mind távolabbra mentek, és sokévi harc közben áthaladtak a szárazföldön, így bár részenként más és más nevük volt, az egész haderőt összefoglaló névvel „keltaszküthának” nevezték.

Mások azt tartják, hogy a nép kisebb részét kitevő kimberek, akikről legkorábbi ismereteink görög forrásból erednek, menekültek vagy lázadók voltak, a szküthák űzték ki őket maguk közül, és Lügdamisz vezérlete alatt vándoroltak Ázsiába, a Maiótisz tava mellől. Közben e népfaj nagyobb és harciasabb része a világ végén élt a külső tengernél, árnyas földön, ahol az erdők olyan mélyek és sűrűek, hogy a nap sohasem látható, egészen a herküniai erdőségig nyúló területen. Azon az égtájon a párhuzamos délkörök elhajlása miatt a föld sarka olyan erősen felemelkedik, mintha már egészen közel érne az éghez. Itt az év két egyenlő részre oszlik, egyik felén nappal, a másik felén éjszaka van. Ez adott alkalmat Homérosz művében a Neküia ábrázolásához. A barbár törzsek innen indultak útnak Itália ellen. Ezeket eredetileg kimmerioszoknak, majd később rabló életmódjukról kimbereknek nevezték. Mindez azonban inkább csak sejtés, mint történelmi tény.

Számuk több történetíró tanúsága szerint inkább nagyobb volt, mint kisebb annál, amit az imént említettem. Bátorságukkal és vakmerőségükkel senki nem tudott szembeszállni; olyan villámsebesen, olyan erővel rohantak a csatába, hogy karjuk munkája csak a pusztító tűz­vész­hez volt hasonlítható. Senki nem tudta útjukat állni, vagy ha mégis megkísérelte, hadi­zsák­mányként magukkal ragadták és széttépték. Az Alpokon túli Galliát védelmező nagy római seregek és vezéreik több ízben dicstelen vereséget szenvedtek tőlük. A római csapatok gyen­ge­sége bátorította fel a barbár seregeket arra, hogy Róma ellen vonuljanak. Mikor ugyanis legyőztek minden velük harcba szálló sereget és hatalmas zsákmányra tettek szert, elhatá­rozták, nem nyugszanak, míg be nem veszik Rómát, és fel nem dúlják egész Itáliát.

12. Mikor mindenfelől ilyen hírek érkeztek, a rómaiak Mariust bízták meg a fővezérséggel. Ugyanakkor másodízben választották meg consullá, bár a törvények szerint senkit sem választ­hattak meg, ha távol volt Rómától, vagy ha meghatározott idő nem telt el újraválasztá­sáig. A nép azonban elsöpört minden ellenállást. Úgy vélték, nem most történik első ízben, hogy a közérdeket szembeállítják a törvénnyel, sőt most erre sokkal több az ok annál, mint mikor Scipiót a törvények előírásai ellenére választották meg consullá, jóllehet, akkor nem a haza elvesztésétől kellett félniük, hanem Karthágót akarták elfoglalni.

Ilyen döntés után kelt át a tengeren Marius hadseregével Afrikából. A consuli tisztségbe január elsején iktatták be, azon a napon, mely az év kezdetét jelenti a rómaiaknál: ugyanekkor tartotta meg diadalmenetét is. Ez alkalommal hihetetlen látványban volt részük a rómaiaknak: a fogoly Iugurthában. Senki nem hitt benne, hogy győzni lehet, míg Iugurtha él, hiszen olyan ügyesen alkalmazkodott a szerencse minden változásához, és olyan szokatlanul egyesült benne a személyes bátorság a cselszövéssel. Mikor megtudta, hogy fogolyként végighurcolják a diadalmenetben, mint mondják, őrjöngeni kezdett. A diadalmenet megtartása után tömlöcbe vetették. Ekkor leszaggatták ruháját, sőt olyan mohón tépték le róla az arany fülbevalót, hogy fül­cimpáit is leszakították. Majd mezítelenül bedobták a sötét, mély veremhez hasonló bör­tönbe. Iugurtha magánkívül és fogát vicsorítva így kiáltott fel: „Héraklészre, de hideg fürdőtök van!” Hat napon át tartott szörnyű vergődése az éhhalállal; utolsó pillanatig ragaszkodott az élethez, míg végezetül elszenvedte bűnei méltó büntetését.

Mint mondják, a diadalmenetben háromezer-hét font aranyat, ötezer-hétszázhetvenöt drakh­má­val egyenlő súlyú veretlen ezüstöt és kétszáznyolcvanhétezer ezüstdrakhmát vittek.

A diadalmenet után Marius összehívta a senatust a Capitoliumon. Szórakozottságból vagy szerencséje feletti ízléstelen dicsekvésből a diadalmenetben viselt bíborköntösben jelent meg. Észrevette azonban, hogy felháborodást keltett a senatorok körében; ezért nyomban felkelt helyéről, és úgy tért vissza, hogy kicserélte a bíborszegélyű tógát.

13. A hadjáratban hadseregét rendszeresen gyakorlatoztatta mindenféle futásokkal és hosszú menetelésekkel. Parancsára minden légionárius maga vitte málháját és készítette el ételét. Ezért „Marius öszvérének” nevezik azt a katonát, aki szívesen dolgozik, és csendben és készségesen teljesít minden parancsot. Mások szerint azonban ez a kifejezés más esettel volt összefüggésben. Scipio Numantia ostroma alatt, úgy mondják, elhatározta, hogy nemcsak a fegyvereket és a lovakat szemléli meg, hanem az öszvéreket és a teherhordó szekereket is, hadd lássa, miként törődnek velük, és mint gondozzák katonái. Marius is elővezette saját kezűleg gondozott pompás lovát és öszvérét, amely egészségben, erőben és engedelmességben megelőzte a többiekét. Scipiónak nagyon tetszettek Marius állatai és többször is megemlítette őket, így aztán a hadseregben később tréfásan „Marius öszvérének” nevezték a munkára mindig kész, türelmes és szorgalmas katonákat.

14. Mariusnak ez alkalommal is kedvezett a jó szerencse. A barbárok támadása visszafordult, és előbb az Ibériai-félszigetet rohanták meg. Mariusnak így maradt ideje, hogy kellőképpen megeddze katonáit, fokozza harciasságukat és ami mindennél fontosabb, sikerült magát megismertetnie velük. A katonák, mihelyt megszokták a fegyelmet s az engedelmességet, igazságosnak és üdvösnek találták erélyességét a parancsok kiadásában és hajlíthatatlanságát a büntetések kiszabásában. Haragos természetét, kemény hangját és zord arckifejezését mind­jobban megszokták, s úgy gondolták, mindez inkább az ellenséget, és nem őket magukat félemlíti meg. A katonák tetszését különösen azzal nyerte meg, hogy mindig részrehajlás nélkül szolgáltatott igazságot. Erre legjobb példa a következő: unokaöccse, a seregében tisztként szolgáló Caius Lusius nem volt rossz ember, csak azt a gyengéjét ismerték, hogy kedveli a szép fiúkat. Így történt, hogy beleszeretett egy Trebonius nevű, közvetlenül alája rendelt fiatal katonába, és több sikertelen kísérletet tett vele. Végül is egy éjszaka szolgájával sátrába hívatta. Az ifjú el is ment, mert a paranccsal szemben nem volt ellentmondás. De mikor bevezették a sátorba, és Lusius erőszakoskodni kezdett vele, kardot rántott és megölte támadóját. Marius ekkor történetesen nem tartózkodott a táborban; mikor később megérkezett, összehívta a haditörvényszéket, hogy ítélkezzék Trebonius felett. Többen Trebonius ellen szólaltak fel, és senki nem akarta védelmét elvállalni. Trebonius ekkor nagy erkölcsi bátorsággal felállt és részletesen elmondotta a történteket, tanúkat állított annak bizonyítására, hogy Lusius gyakran tett ajánlatot, sőt nagy összegeket is ígért neki, de ő nem volt hajlandó áruba bocsátani magát. Marius csodálatát és elismerését fejezte ki e nagyszerű magatartásért, majd babérkoszorút hozatott, mellyel csak kiváló katonákat szoktak kitüntetni, és maga tette Trebonius fejére, majd kijelentette, hogy Trebonius a legnemesebben cselekedett, hiszen hasonló példamutatásra különösképpen nagy szükség van.

Ez a történet közismertté vált Rómában is, és jelentős mértékben hozzásegítette Mariust, hogy harmadízben is elnyerje a consuli tisztséget, hiszen a barbár törzseket tavaszra várták és a rómaiak más hadvezér alatt nem vállalták a veszélyt. A barbárok azonban nem jöttek olyan hamar, mint várták őket, és Marius consulságának ideje ismét lejárt. Mikor a consuli választások ideje újra elérkezett, és Marius consultársa meghalt, ő maga Rómába sietett, a hadsereg parancsnokságát pedig átadta Manius Aquilliusnak. Ez alkalommal sok kiváló férfiú pályázott a consuli tisztségre, de Marius megnyerte magának a népnél legbefolyásosabb tribunust, Lucius Saturninust, aki valamennyi beszédében arra biztatta a népet, hogy Mariust válasszák újra consullá. Marius úgy tett, mintha vonakodnék a consuli tisztséget elvállalni, és kijelentette, hogy nem akarja magát a választáson jelöltetni. Saturninus ekkor hazája árulójá­nak nevezte, ha ilyen veszedelem idején visszautasítja a főparancsnokságot. Nyilvánvaló volt azonban, hogy Saturninus ezt a szerepet csak Marius kívánságára játszotta el, meglehetősen rosszul. Mindenesetre a nép tisztán látta, milyen nagy szükség van Marius hadvezéri tehetségére és jó szerencséjére, ezért negyedízben is consullá választotta, hivataltársául pedig Lutatius Catulust tették meg, akit a patríciusok igen nagyra becsültek, de nem gyűlöltek a plebeiusok sem.

15. Mihelyt Marius értesült az ellenség közeledéséről, gyorsan átkelt az Alpokon, és a Rhoda­nus partján megerősített tábort épített. A tábort bőven ellátta hadifelszereléssel és élelemmel, nehogy a szükség akarata és jobb meggyőződése ellenére ütközetre kényszerítse. A hadsereg számára az utánpótlást a tengeren lényegesen meggyorsította és megkönnyítette, pedig az azelőtt lassú és költséges vállalkozás volt. A Rhodanus torkolatát ugyanis a tenger árja eltor­laszolta homokkal és iszappal, és a hullámzás vastag iszapréteggel töltötte fel, úgyhogy az élelemszállító hajók csak lassan és nehezen tudtak a folyó keskeny medrébe behatolni. Mivel a csapatoknak úgysem volt más dolga, Marius odavezényelte őket, és nagy csatornát ásatott velük, melyben a folyóvíz nagy részét más irányba terelte, a tengerpart olyan alkalmas pontjára, ahol a víz olyan mély, hogy nagyobb hajók is horgonyt vethettek és simán, akadály­talanul kijuthattak a nyílt tengerre. Ez a csatorna a mai napig is Marius nevét viseli.

A barbárok hadserege két részre oszlott. A kimberek azt a feladatot kapták, hogy Noricum irá­nyá­ba Catulus ellen vonuljanak fel, és ott törjenek utat. A teutonok és az ambrónok Ligurián át a tengerpart mentén vonultak fel Marius ellen. A kimberek támadását különféle akadályok késleltették, de a teutonok és ambrónok haladéktalanul útnak indultak; átkeltek a közbenső vidéken és közeledtek. Számuk szinte végtelennek látszott. Külsejük félelmetes volt, kiálto­zásuk nem hasonlított emberi beszédhez. Az ellenség csapatai megszállták a síkság nagyobb részét, tábort vertek és Mariust ütközetre akarták kényszeríteni.

16. Ő azonban mit sem törődött a kihívással. Katonáit a tábori erődítményeken belül tartotta, és szigorúan megszidta a vakmerőket. Hazaárulónak nevezett mindenkit, aki vakon és meg­gondolatlanul rárohanna az ellenségre. Nincs most ideje annak, hogy bárki személyes becs­vágyból hadi dicsőségre és győzelmi jelvényekre törekedjék; most Itáliát kell megmenteni és elűzni a megsemmisítő háború viharát. Ezt elsősorban a vezéreknek és egyenrangú parancsnok­társainak mondta.

A közkatonákat az erődítményen belül őrhelyükre állította, és megparancsolta nekik, hogy az ellenséget kísérjék állandóan figyelemmel, hogy megszokják az idegenek külsejét, szokatlan, vadállati kiáltozását, tanulmányozzák az ellenséges katonák felszerelését és minden mozdu­latát, hogy ami eleinte félelmetes, idővel megszokottá és érthetővé váljon. Úgy vélekedett, hogy minden új és szokatlan dolog eleinte félelmet kelt, de ha megszoktuk, a valóban félel­metes dolgok is elvesztik ijesztő jellegüket.

Így a katonák, minthogy naponként látták az ellenséget, nem döbbentek meg, hanem haragjuk felgerjedt, harci kedvüket pedig nagymértékben fokozta az ellenség fenyegető magatartása és elviselhetetlen dicsekvése. Az ellenség ugyanis nem elégedett meg a közeli vidék elpusztítá­sával, hanem vakmerő támadásokat intézett a tábori erődítések ellen is.

A katonák soraiból méltatlankodó panaszok jutottak el Marius füléhez. „Gyávának tart minket Marius - így hangzottak a panaszok -, hogy kulccsal és lakattal zár el minket a harctól? Rajta, visel­kedjünk férfiak módjára, és kérdezzük meg, más hadseregre vár-e, hogy harcoljon Itáliá­ért, miközben velünk közmunkát végeztet, csatornát ásat, árkot tisztíttat vagy néhány folyót más irányba tereltet? Ezért gyakorlatoztatott annyi fáradsággal bennünket, hogy hazatérve a gyakorlatokat mutogassa majd a polgároknak, mint consulsága alkotásait? Vagy talán attól fél, hogy ő is vereséget szenved, mint Carbo és Caepio? De hiszen azok dicsőségben és vitéz­ségben nagyon elmaradtak Mariustól és sokkal gyengébb csapatokat vezényeltek. De még az is jobb, ha hozzájuk hasonlóan cselekvés közben vereséget szenvedünk, mint hogy itt üljünk, és tétlenül nézzük szövetségeseink pusztulását.”

17. Marius örömmel hallotta, mit beszélnek katonái. Megnyugtatta őket: nem igaz, hogy nem bízik meg bennük; de meg akarja várni a legalkalmasabb időt s a legmegfelelőbb helyet a biztos győzelemre, amint azt bizonyos jóslatok megígérték. Valóban, egy bizonyos Martha nevű szíriai jósnőt nagy tisztelettel hordszéken vitetett magával, és áldozatokat mutatott be utasításai szerint. Ezt a jósnőt a senatus elutasította, mikor egyszer felajánlkozott, hogy meg­mondja a jövendőt. Ekkor Martha az asszonyok pártfogását kereste, és bemutatta tudományát Marius feleségének: egyszer a gladiátori játékokon a lábához ült, és előre megmondta neki, ki fog győzni. Marius felesége ekkor elküldte a jósnőt férjéhez, akire igen jó benyomást tett. Marthát rendszerint hordszéken vitték mindenhova. A jósnő az áldozatok bemutatásakor csattal összefogott, kézzel festett bíborköntöst viselt, kezében pedig szalagokkal és virág­füzérekkel díszített lándzsát tartott. Színészkedő szereplése többekben kétségeket támasztott, vajon Marius valóban hisz-e neki, vagy pedig maga is csak színlel és megtévesztő szándékkal mutogatja a jósnőt.

Csodálatos történetet mond el mündoszi Alexandrosz a saskeselyűkről. Eszerint Marius győzelmei előtt a menetelő hadsereg felett mindig két saskeselyű jelent meg és jött velük a nyakukra erősített bronzgyűrűvel, melyet a katonák csatoltak rájuk, mikor megfogták, és ismét szabadon bocsátották őket. Ettől kezdve a katonák, valahányszor felismerték, üdvözölték a két madarat, ha pedig a felvonuláskor jelentek meg, örvendeztek, hogy győzni fognak.

Ebben az időben számos hasonló csoda történt. Két itáliai városból, Ameriából és Tuderből jelentették, hogy az égen égő lándzsákat és pajzsokat láttak éjszaka. Eleinte különböző irányba tartottak, de azután összecsaptak, és olyan alakzatokat és mozgásokat mutattak, mint a küzdő férfiak. Végül az egyik fél visszavonult, a másik pedig üldözőbe vette és mindkettő eltűnt nyugat felé. Ebben az időben Batakész, Magna Mater papja, Pesszinuszból Rómába érkezett, és elmesélte, hogy szentélyében az istennő kijelentette neki, hogy a most folyó hábo­rúban a rómaiak győzelemhez és hatalomhoz jutnak. A senatus hitelt adott a pap szavai­nak, és elrendelte, hogy az istennőnek győzelmi szentélyt építsenek. Mikor azonban Batakész meg­jelent a népgyűlésen és mindezt ott is el akarta mondani, Aulus Pompeius, az egyik néptribu­nus megakadályozta: csalónak nevezte, s gyalázkodva lelökdöste a szónoki emelvényről. Az eset végül is Batakész hitelét növelte. Mikor ugyanis a népgyűlés véget ért, alig érkezett haza Aulus, súlyos lázzal járó betegségbe esett, ahogy széltében-hosszában beszélték akkortájt Rómában, és egy hét alatt meghalt.

18. A teutonok, látva, hogy Marius nem mozdul, ostrommal igyekeztek a rómaiak táborát elfoglalni, de a sáncról nyílzáporral fogadták őket. Minthogy ostrom közben sokan elestek, a teutonok elhatározták, hogy továbbvonulnak és ellenállás nélkül átkelnek az Alpokon. Málháikkal együtt kezdtek elvonulni a római tábor mellett. Most tűnt csak ki - a menet hosszá­ból és a vonulás idejéből -, milyen mérhetetlenül sokan vannak. Teljes hat napig tartott vonulásuk, mint mondják, a római tábor mellett sűrű menetben. Mivel a tábor közvetlen közelében haladtak, nevetve kérdezgették a rómaiakat, mit üzennek asszonyaiknak, mert ők hamarosan találkoznak velük.

Az ellenség elvonulása és elhaladása után Marius is felszedte táborát, és nyomukba szegődött. Mindig közvetlen közelükben ütött tábort ő is. Erős hadállásokba helyezkedett és szilárd erődítéseket emelt, hogy biztonságban tölthessék az éjszakát. Így vonultak egészen az úgynevezett Aquae Sextiaeig. Itt már egészen közel jártak az Alpokhoz, és Marius akkorára felkészült, hogy megütközzék az ellenséggel.

Táborát jól megerősíthető helyen ütötte fel, de vízellátása hiányos volt. Azt mondják, tudatosan választott így, hogy katonáit harcra ösztönözze. Valóban, mikor sokan szomjúságról panaszkodtak, Marius az ellenséges tábor közelében hömpölygő folyóra mutatva így szólt: „Van ott ivóvíz elég, de vérrel kell fizetnetek érte.” „Akkor miért nem vezetsz most mindjárt ellenük, míg ereinkben ki nem szárad a vér?” - kérdezték a katonák, mire Marius nyugodtan ennyit mondott csupán: „Előbb meg kell erősítenünk a tábort.”

19. A katonák kelletlenül bár, de engedelmeskedtek. A táborkísérők ellenben, minthogy sem magukat, sem állataikat nem tudták vízzel ellátni, tömegesen mentek vízhordó edényeikkel a folyóhoz, fejszével, baltával felfegyverkezve, sokan karddal és lándzsával, elszántan, hogy ha kell, harc árán is szereznek vizet. Először csak kevesen szálltak szembe velük. A legtöbb ellenséges katona élvezte a fürdő utáni étkezést, sokan pedig még mindig fürödtek. Ezen a vidéken ugyanis sok a meleg forrás, és a rómaiak sok barbárt leptek meg mulatozás, a kellemes környezet élvezése közben. A kiáltozásra egyre többen siettek oda. Marius aligha tilthatta el a harctól katonáit, akik aggódtak szolgáik sorsáért. Ugyanakkor az ellenség legharciasabb törzse, az ambrónok, felugrott és fegyvert ragadott. Az ambrónok egy ízben már legyőzték a római csapatokat, melyek akkoriban Manlius és Caepio parancsnoksága alatt harcoltak. Létszámuk a harmincezret is meghaladta.

Bár a lakoma elnehezítette testüket, az ital pedig emelte és serkentette büszkeségüket, nem rohantak rendezetlenül, őrjöngő futással a harcba, sem vad üvöltözéssel, hanem fegyvereiket ütemesen összeverték, egyszerre ugráltak és valamennyien törzsük nevét kiáltották: „Ambró­nok!” Talán így tüzelték magukat harcra, vagy nevük hangoztatásával akarták rémületbe ejteni az ellenséget. Az itáliai csapatok közül elsőnek a ligurok bocsátkoztak ütközetbe velük. Mikor meghallották és megértették, hogy az ellenség mit kiált, ők is ugyanazt kiáltották vissza, vagyis törzsük nevét; mert a ligurokat is ugyanígy nevezik származásuk szerint, így még mielőtt kézitusára került a sor, mindkét oldalról sűrűn visszhangzott a kiáltás, a szemben álló két sereg egymás szemébe ordítozott, mindegyik arra törekedett, hogy a másikat hangerővel túlharsogja, és a lárma csak fokozta és tüzelte harci kedvüket.

A folyó két részre osztotta az ambrónokat. Mielőtt még a túlsó parton csatarendbe álltak, a ligurok gyorsan rárohantak a folyón elsőnek átkelő egységekre, majd kézitusa fejlődött ki közöttük. Ekkor a rómaiak a ligurok segítségére siettek, és a magasan fekvő terepről megroha­mozva visszaszorították, majd szétszórták az ambrónokat. Legtöbbjüket a folyóba kergették, és tömegesen mészárolták le őket; a folyót vérrel és az elesett katonák holttestével töltötték meg. A rómaiak most már átkeltek a folyón, és azokat, akik nem mertek szembeszállni velük, tovább kaszabolták, az ambrónok meg menekülésszerűen vonultak vissza táborhelyükre és málhás szekereikhez. De ott kezükben karddal és harci bárddal a nők szálltak szembe velük rettenetes fogcsikorgatással és dühvel. Az üldözőkre mint ellenségükre, az üldözöttekre mint árulóikra támadtak, a harcolók közé vetették magukat, puszta kézzel estek neki a római katonák pajzsának, kezükből akarták kicsavarni a kardot, és föl sem vették, hogy sebeket és szúrásokat kaptak testükre, végső leheletükig nem tört meg a bátorságuk. Úgy látszik, a csata a folyó partján inkább véletlen folytán keletkezett és nem a hadvezér elgondolásából.

20. A rómaiak sok ambrónt megöltek a csatában, aztán visszahúzódtak; közben leszállt az éj­sza­ka. A hadsereget nem fogadta, mint ekkora siker után várható lett volna, győzelmi dal, sem vidám poharazás a sátrakban, sem vidám beszélgetés a lakomán, sem pedig, ami a legkelle­mesebb mulatság győztes ütközet után, édes álom. Ehelyett az éjszaka félelemben és nyug­talanságban telt el. A római tábornak nem volt ugyanis sem palánkja, sem fala, az ellenség soraiból pedig sok ezren veretlenek maradtak, számukat növelték a csatából élve meg­menekült ambrónok. Az ellenséges táborból a folyóvölgyön keresztül a hegyekig visszhangzó siránkozás hallatszott egész éjszaka, de nem jajgatás vagy nyögés, hanem állati ordítás és üvöltés, keveredve átkozódással, fenyegetéssel. Míg ez a szörnyű lárma zúgott végig a síkságon, a rómaiakat igen nagy rémület kerítette hatalmába: maga Marius is attól tartott, hogy valami hevenyészett, zűrzavaros éjszakai támadás éri őket. Az ellenség azonban nem kísérelt meg támadást sem azon az éjszakán, sem másnap. Ehelyett átcsoportosította erőit, és újabb csatára készülődött.

Marius, mivel az ellenséges csapatok háta mögött meredek szűk völgyek és bozótos szakadékok húzódtak, ide küldte ki Claudius Marcellust háromezer katonával, és parancsot adott neki, hogy titokban lesben állva támadja hátba a harcoló ellenséget. A sereg többi része idejében megvacsorázott, és nyugodtan aludt. Hajnalban Marius csatarendbe állította seregét a tábor előtti térségen, majd lovas csapatot küldött a síkságra. Mikor a teutonok meglátták őket - nem tudván türtőztetni magukat -, nem várták meg, míg a római csapat leereszkedik a síkságra, pedig ott kedvezőbb terepen harcolhattak volna. Ehelyett gyorsan és dühösen fegy­vert fogtak, és rohamra indultak a domboldalon felfelé. Marius minden irányba elküldte tiszt­jeit és parancsot adott a katonáknak, hogy szilárdan tartsanak ki helyükön, vessék el lándzsá­jukat, mikor az ellenség sorai kellő távolságban megközelítik őket, utána pedig használják kardjukat, és pajzsuk védelme alatt szorítsák vissza az ellenséget. Mert az ellenség sikamlós terepen állva nem tud erősen vagdalkozni, sem szilárd pajzsfalat alkotni, a talaj egyenetlen­sége miatt lépéseik ingadozók és bizonytalanok lesznek. Közben maga is megjelent mindenütt az első sorokban, és a gyakorlatban mutatta be katonáinak, hogyan hajtsák végre parancsait. Marius edzettség dolgában nem maradt el senki mögött, személyes bátorság tekintetében pedig valamennyit felülmúlta.

21. Így álltak szembe velük a rómaiak. Ütközetbe bocsátkoztak a felfelé nyomuló ellenséggel, majd lassanként visszaszorították a sík terepre. Itt már éppen kezdtek csatasorba állni, mikor hátul zűrzavar támadt, és hangos kiáltozás hallatszott. Marcellus jól kihasználta a kínálkozó alkalmat. Mihelyt a dombok felől meghallotta a csatazajt, felállította embereit, futva, kiáltozva hátba támadta az ellenséget és pusztította a hátsó sorokat. Ezek magukkal ragadták az előttük levőket és hamarosan teljes zűrzavart okoztak a hadseregben. A kétoldali támadás gyorsan letört minden ellenállást, a haderő felbomlott és megfutamodott. A rómaiak a megvert ellenség üldözése közben százezernél több katonát öltek meg vagy ejtettek foglyul. Kezükbe kerültek az ellenséges hadsereg sátrai, harci szekerei és minden katonai felszerelése. A kato­nák szavazással úgy döntöttek, hogy az egész zsákmányt - kivéve, amit egyenként megtart­hattak maguknak - átadják Mariusnak. Fényes ajándék volt ez, de tekintettel arra, hogy a római hadsereg ilyen veszélyes helyzetből menekült meg, mindenki úgy vélte, még mindig kevesebb, mint amit Marius szolgálataival megérdemelt.

Egyéb történeti források másként beszélik el a zsákmány felosztását és határozzák meg az elesettek számát. Mindenesetre elmondják, hogy a massiliaiak az elesett katonák csontjaiból kerítették be szőlőiket, és a talaj, melyen a hullák oszlásnak indultak, a hosszú téli esőzések idején annyira megtermékenyült, és a bomló anyagok úgy átjárták, hogy éveken át rendkívül gazdag termést hozott, és pontosan igazolta Arkhilokhosz mondását: „Így termékenyülnek meg a mezők!” Különben, mint mondják, rendszerint bő eső hullik nagyobb csaták után. Lehet, hogy valami felsőbb hatalom az aláhulló vízzel tisztítja meg és mossa le a talajt a csatatereken. De az is lehetséges, hogy a vér és az oszlásnak indult anyag nehéz és gőzölgő párát bocsát ki magából, ez a levegőt összesűríti, lévén az gyorsan változó, és nagy átalakulá­son megy keresztül a legcsekélyebb okból is.

22. A csata után Marius a zsákmányolt fegyverekből és általában a hadizsákmányból félre­tétet­te a legértékesebb és legjobb darabokat, mindent, amit jól fel lehetett használni és meg­mu­tatni a népnek a diadalmenetben. A többit hatalmas máglyába rakatta, hogy fényes áldo­zatot mutasson be az isteneknek. A katonák fegyvereiket felöltve, fejükön virágkoszorúval állták körül a máglyát. Marius bíborszegélyű tógába öltözött, amint ez ilyen alkalmakkor szokás. Mindkét kezében égő fáklyát tartott és emelt az ég felé, s már éppen meggyújtani készült a máglyát, mikor néhány híve tűnt fel, és lóháton vágtatva igyekezett feléje. Nagy csend támadt, és mindenki izgatottan várta, mi történik. Mikor a lovasok odaértek, leugrottak lovukról, üdvözölték Mariust, és közölték vele a jó hírt, hogy ötödízben is consullá válasz­tották, majd átadták neki a megválasztásáról szóló levelet. Ez növelte örömüket a győzelem felett, a katonák hangos kiáltozással, tapssal és fegyverzörgetéssel üdvözölték hadvezérüket. A tisztek babérkoszorút tettek Marius fejére, ő pedig meggyújtotta a máglyát, és befejezte az áldozati szertartást.

23. De az a hatalom, amelyik nem engedi, hogy tisztán és zavartalanul élvezzük a nagy siker örömét, hanem rosszat és jót összekeverve változatossá teszi az emberi életet, legyen az szerencse, sors vagy a dolgok szükségszerű rendje, Mariusnak is olyan hírt hozott néhány nappal később consultársáról, Catulusról, amely mint sötét felhő a derült égen, ismét a rémület és félelem viharával fenyegette Rómát.

Catulus szemtől szembe kerülvén a kimberekkel, úgy döntött, hogy nem tartja tovább kézben az Alpokból levezető szorosokat, mert félt, hogy ha arra kényszerül, hogy seregét több részre ossza, meggyengül. Inkább levezette hadseregét az itáliai síkságra az Atesis folyó mögé, majd elfoglalta az átkelőhelyeket, és hatalmas erődítményeket emelt mindkét parton: sőt hidat is építtetett, hogy a túlsó parton levő emberei segítségére siethessen, ha az ellenség leereszkedik a hegyszorosokból és megtámadja az őrhelyeket. A barbár csapatok annyira bíztak magukban, és úgy lenézték a szemben álló ellenséget, hogy inkább oktalanul fitogtatták erejüket és vakmerőségüket, mint szükségből, és mezítelenül jártak a hóviharban is, felmásztak a jeges, hóborította magas hegycsúcsokra, majd széles pajzsukon ülve fentről leszánkáztak a síkos lejtőkön és mély szakadékokon át.

Táborukat a rómaiak közelében ütötték fel, és megszemlélve az átkelőhelyet, hozzákezdtek eltorlaszolásához; közben, mint az őskor óriásai, elhordták a közeli dombokat. Fákat dön­töttek ki és hurcoltak oda gyökerestül, majd hatalmas sziklákat és földet hordtak össze, hogy a folyó medrét eltorlaszolják. Súlyos fatönköket úsztattak le a folyón a hídtartó cölöpökhöz, és az egész híd megremegett, mikor a hatalmas szálfák az ártól elragadva a pillérekhez ütődtek. Végül is a római sereg nagyobbik része úgy megrémült, hogy táborhelyét elhagyta, és kezdett visszavonulni.

Catulus ekkor valóban nagy hadvezér módjára viselkedett, példát mutatva, hogyan kell a maga hírnevét honfitársai jó hírének alárendelni. Nem tudta rábírni katonáit, hogy állásaikat az ellenséggel szemben megtartsák, és látta, hogy emberei félelmükben megfutamodnak. Felemeltette hát a sasjelvényeket, a visszavonulók első soraiba futott és az élükre állt, hogy a szégyen őt, és ne Rómát érje, és úgy ne lássék, mintha a katonák futamodtak volna meg, hanem mintha vezérüket követve vonulnának vissza.

A barbárok ekkor megtámadták és elfoglalták az erődítményt az Atesis folyó túlsó partján. Az ott harcoló és hazájukat méltóan védő rómaiak bátorságát annyira megcsodálták, hogy szabad elvonulást biztosítottak nekik, és megeskették őket a maguk bronzbikájára. Ezt a bikát a rómaiak egy későbbi csatában kézre kerítették, és mint legértékesebb hadizsákmányt Catulus házába vitték. Az ellenség ezután elözönlötte a védtelenül maradt vidéket.

24. Ilyen körülmények között hívták vissza Mariust Rómába. Megérkezésekor mindenki azt gondolta, diadalmenetben ünnepli meg az ellenség felett aratott győzelmét - ezt egyébként a senatus is lelkesen megszavazta. Marius azonban elhárította magától a megtiszteltetést; vagy azért, mert sem katonáit, sem bajtársait nem akarta megfosztani attól, hogy megossza velük a dicsőséget, vagy mert az akkori válságos időkben a közbizalmat azzal is növelni kívánta, hogy megmutatta, első győzelme egész dicsőségét Róma jó szerencséjének tartja; s újabb győzelem után úgyis még nagyobb dicsőségben lesz része. Úgy beszélt, ahogyan a helyzet megkívánta, majd elment Rómából Catulushoz, hogy bátorítást nyújtson. Közben galliai csapataiért küldött, és mikor ezek megérkeztek a Padushoz, Marius átkelt a folyón, és megkísérelte Felső-Itáliában feltartóztatni a barbárokat, ők azonban semmiképpen sem akartak megütközni vele, minthogy a teutonok megérkezésére vártak, és nem értették, hol késnek ilyen sokáig. Talán csakugyan nem tudták, milyen megsemmisítő vereség érte őket, de az is lehet, hogy csak színlelték tudatlanságukat. Ezenfelül még bántalmazták is azokat, akik a vereség hírét hozták nekik; sőt ismételten követeket küldtek Mariushoz, és követelték, adjon nekik és testvéreiknek földet, s hozzá megfelelő számú várost is, ahol letelepedhetnek. Mikor Marius megkérdezte a követeket, kik a testvéreik, azt felelték, a teutonok. A jelenlevő rómaiak jót nevettek ezen, Marius pedig gúnyosan megjegyezte: „Nyugodtak lehettek, testvéreitek megkapták tőlünk a földet, az aztán az övék lesz örökre.”

A követek megértették a gúnyos célzást, és dühösen mondták Mariusnak, hogy ezért még fizetni fognak a kimberek, sőt később a teutonok is, ha megérkeznek. „De hiszen már itt is vannak - mondta Marius -, és nem volna rendjén, ha elmennétek, mielőtt üdvözöltétek volna testvéreiteket.” Erre megparancsolta, vezessék elő a teutonok láncra vert királyait, akiket az Alpokban menekülés közben a sequanusok ejtettek foglyul.

25. Mikor ezt a kimberek meghallották, ismét támadást intéztek Marius ellen, de ő nem moz­dult táborának erődítményei mögül. Mondják, hogy újabb csatára készülődve, ekkor változ­tatott először a hajítódárda szerkezetén. Korábban a bronzhegyet két vasszöggel erősítették a dárda nyeléhez. Marius az egyik vasszöget meghagyta, a másik helyére pedig könnyen törő faszöget iktatott be azzal a céllal, hogy mikor a dárda hegye az ellenséges katona pajzsába hatol, ne maradjon egyenes, hanem miután a faszög eltört, és a dárdanyél meghajlik a vasnál, a dárda, fennakadva a dárdahegy görbületén, maga után húzza a nyelét.

Ekkor Boeorix, a kimberek királya kisszámú lovascsapat kíséretében a római táborhoz lovagolt és felszólította Mariust, állapodjanak meg, mely napon és hol vívjon meg seregük egymással; így döntsék el, kié legyen az ország.

Marius erre azt felelte, a rómaiak sohasem szoktak az ellenséggel a csatáról tanácskozni, a kimberekkel azonban szívesen tesz kivételt. Úgy határoztak tehát, hogy a csatát harmadnap vívják meg Vercellae közelében, a síkságon. Alkalmas volt ez a hely a római lovasság felvonulására, de arra is elég tágas, hogy a kimberek teljes haderejükkel felfejlődhessenek.

Lejárt a megbeszélt idő, s a két sereg felvonult. Catulus parancsnoksága alatt húszezer-háromszáz, Marius csapataiban pedig harminckétezer ember harcolt. Sulla is ott harcolt a csatában, és előadása szerint Marius csapatai a két szárnyon helyezkedtek el, Catulus katonái pedig az arcvonal középső részén. Sulla szerint Marius arra számított, hogy az ellenség hadteste a szárnyakra és a szélekre fog támadni, mivel ilyen hosszú arcvonal esetében a középső részen álló csapatok rendszerint visszavonulnak. Marius tehát azért állította fel ekképpen a seregeket, hogy a győzelmet teljes egészében ő vívja ki a parancsnoksága alatt álló csapatokkal, s a harcban Catulusnak semmi része ne legyen, össze se csaphasson az ellen­séggel. Azt mondják, Catulus is hasonlóképpen nyilatkozott minderről, és vádolta Mariust, hogy rosszindulatot tanúsított iránta.

A kimberek gyalogsága az erődítések mögül lassú menetben kezdett előrevonulni és az arcvonal hosszával egyenlő mélységet vett fel: a csatarend mindegyik oldala harminc stádium hosszúságú volt. Mintegy tizenötezer főnyi lovasságuk a felvonulás alkalmával fényes lát­ványt nyújtott. Sisakjukon vadállatok és különféle szörnyetegek fejéhez és agyarához hason­ló díszek pompáztak, és mivel még tollat is tűztek rá, termetük magasabbnak látszott, mint a valóságban. Bronzpáncéljuk és fehéren csillogó pajzsuk volt. Kezükben kettős hajítódárdát tartottak, és közelharchoz való nagy, nehéz kardot.

26. Az ellenséges lovasság nem támadta szembe a rómaiakat, hanem jobb felé húzódott és lassan őket is erre akarta téríteni, hogy így maguk és a balszárnyon felvonuló gyalogság közé csalják őket. A római hadvezérek észrevették ugyan a cselt, de katonáikat nem tudták idejében visszatartani. Mihelyt az egyik katona felkiáltott, hogy fut az ellenség, a többiek utána­rohan­tak és üldözőbe vették. Az ellenséges gyalogság ekkor úgy tört rájuk, mint a tenger végtelen, mozgó vize; Marius megmosta kezét, az ég felé emelte, és megfogadta, hogy hekatombát áldoz az isteneknek. Catulus hasonlóképpen imára emelte kezét, és megfogadta, hogy e nap emlékére templomot építtet a jó szerencse istennőjének. Azt is mondják, hogy mikor Marius­nak megmutatták az áldozatul levágott állatokat, hangos szóval felkiáltott: „Enyém a győzelem!”

Sulla és barátai elbeszélése szerint előrenyomulás közben Mariusszal olyasmi történt, ami azt mutatta, hogy a végzet ellene fordult. Amint várható volt, nagy porfelhő kerekedett, mely ellepte mindkét hadsereget. Mikor Marius rohamra indult, nem találta az ellenséget. Vonalaik mellett haladt el, és sokáig menetelt a síkságon. Az ellenség közben véletlenül teljes erejével Catulusra tört, és így, mint Sullától tudjuk - ő szintén itt harcolt -, főleg Catulus és csapatai szenvedték el az ellenséges támadást. A rómaiakat két dolog segítette a harcban: az egyik a nagy hőség, a másik pedig, hogy a nap a kimberek szemébe sütött. A kimberek igen jól bírták a hideget, mert, mint már említettem is, árnyékos, hideg vidékeken nevelkedtek. A nyári hőség kimerítette őket. Arcukról ömlött a verejték, lélegzeni is alig tudtak, és pajzsukat tartották a fejük fölé. A csata ugyanis a nyári napforduló idejére esett, vagy a rómaiak számítása szerint augusztus - akkor Sextilis hónap - új holdja előtti harmadik napra. De még a porfelhő is növelte a római csapatok önbizalmát, hiszen eltakarta szemük elől az ellenséget. Így nem látták, milyen nagy létszámú, hanem rájuk rohanva, csak a kardjuk ügyébe eső katonákkal ütköztek meg, és már közelharcban voltak, mielőtt a látványtól megijedtek volna. Egyébként szervezetük olyan edzett és gyakorlott volt, hogy egyetlen római katonát sem láttak kifulladni, sem verejtékezni, bár a fojtogató hőségben futva rohamozták meg az ellenséget. Ezt Catulus is megírta állítólag, és magasztaló hangon emlékezett meg katonáiról.

27. Az ütközetben az ellenség legnagyobb és leginkább harcra kész egységei megsemmisültek. Az első vonalban a katonák övükön áthúzott lánccal kötötték össze magukat egymással, hogy soraikat megbonthatatlanná tegyék. A rómaiak a megfutamodókat visszaűzték az erődít­ményekig, és ott félelmetes látvány szemtanúi voltak. Az asszonyok fekete ruhában, tábori szekereken állva a menekülőket - férjüket, testvéreiket, apáikat - mind megölték. Két kezükkel fojtották meg gyermekeiket, és a szekerek kereke, az igavonó barmok lába alá dobták őket, majd magukkal is végeztek. Mondják, hogy az egyik asszony a szekér rúdjára akasztotta fel magát két gyermekével, akik nyakuknál fogva kötélen lógtak bokájáról. A férfiak meg, minthogy fa nem volt a közelben, nyakukat az ökrök szarvához vagy lábához kötötték, és az ökröket ösztökélve, halálra hurcoltatták vagy tiportatták magukat. A germánok tömegesen követtek el öngyilkosságot, a rómaiak mégis hatvanezer foglyot ejtettek. Az elesettek száma állítólag kétszer ennyi volt.

Az ellenség személyes vagyontárgyait Marius katonái harácsolták össze, de minden egyéb harci zsákmányt, így a hadijelvényeket és kürtöket is állítólag Catulus táborába vitték. Catulus azt bizonygatta, hogy a győzelmet ő vívta ki. Ezen természetesen civódás keletkezett a katonák között is, és a közeli Parma küldötteit kérték fel döntőbírául. Catulus emberei a küldötteket a csatatérre vezették, és megmutatták nekik az ellenséges katonák holttestét; nyilvánvalóan az ő dárdáik ölték meg őket, ezt bizonyította az is, hogy a dárdák nyelére vésve ott állt Catulus neve. Mégis, részben korábbi győzelme miatt, de consuli rangja révén is Marius művének tekintették az egész dolgot. Sokan Róma harmadik megalapítójának nevez­ték, mert a várost legalább akkora veszedelemtől mentette meg, mint a gallok garázdálkodása volt. Valahány római a maga otthonában feleségével és gyermekeivel együtt megünnepelte a győzelmet, az étel- és italáldozatot mindig az isteneknek és Mariusnak ajánlotta fel. Azt akarták, hogy egyedül tartsa meg mind a két diadalmenetet, de Marius nem akart így diadal­menetet tartani, csakis Catulusszal együtt, így is bizonyítani kívánta, hogy legnagyobb szerencséje idején is mértékletesen tud viselkedni. Meglehet ugyan, hogy félt Catulus katonáitól is, akik bizonyára nem hagyták volna Mariust diadalmenetet tartani, ha ettől a dicsőségtől Catulust megfosztották volna.

28. Az ötödik consulság vége felé Marius annyira vágyott a hatodik elnyerésére, mint más az elsőre sem. Hízelgéseivel igyekezett népszerűvé tenni magát, és mindenben a nép kegyét kereste, ellentmondva nemcsak tisztsége tekintélyének és méltóságának, hanem saját természetének is, mert hajlékony és népszerű akart lenni, pedig a legkevésbé sem volt olyan. Sőt a népgyűlésen a tömeg színe előtt jó hírneve megőrzése végett a lehető legbátortalanabbul viselkedett. Amilyen bátor és rendíthetetlen volt a csatamezőn, bátorsága népgyűléseken teljesen cserbenhagyta, és valósággal elvesztette a fejét, ha a legkisebb dicséretben vagy szidalmazásban részesült. Egyszer mintegy ezer camerinumi lakosnak háborús bátorságáért római polgárjogot adatott; ez állítólag törvénytelen volt, és mikor felelősségre vonták miatta, kijelentette, hogy a harci zajtól nem hallja a törvény szavát. És mégis, minden harci zajnál félelmetesebb és szörnyűbb volt neki a népgyűlések lármája. Háborúban tekintélyre és hatalomra tett szert, mert szükség volt rá, de a politikai élethez szükséges tulajdonságoknak híjával volt, ezért a tömegek jóindulatához és kegyéhez folyamodott, mivel a legjobb és nem a legnagyobb ember kívánt lenni.

Természetesen így is összeütközésbe került a patríciusokkal; különösen félt Metellustól, hiszen vele valóban hálátlanul viselkedett, az pedig nemes természeténél fogva mindig szembeszállt az olyan emberrel, aki tisztességtelen szándékból hajszolja és különféle kedve­zésekkel óhajtja megnyerni magának a tömegek kegyét. Marius mindenáron száműzetésbe szerette volna küldetni Metellust, ezért szövetkezett Glauciával és Saturninusszal, két szemtelen alakkal, akik nagyszámú elszegényedett és a közrend ellen lázadó elemet tartottak hatalmukban, és kettőjük segítségével több törvényjavaslatot terjesztett a népgyűlés elé. Feltüzelte továbbá a kiszolgált katonákat is, odarendelte őket a népgyűlésre és megtámadta Metellust. Rutilius előadása szerint - akinek megbízhatók és hasznosak az állításai, de személyes ellentéte is volt Mariusszal - Marius jelentős összegek szétosztása útján szerezte meg hatodik consulságát és csak vesztegetéssel sikerült elérnie, hogy Metellust mellőzzék. Valerius Flaccus pedig inkább szolgája volt, mint hivatalnoktársa a consulságban. Bizonyos azonban, hogy a nép őelőtte senkit nem választott annyiszor consullá - Valerius Corvinus az egyetlen kivétel, de az ő esetében negyvenöt év telt el első és utolsó hivatali éve között; Marius pedig az első megválasztása után megszakítás nélkül ötször egymás után viselte szerencsésen a consuli hatalmat.

29. Marius leginkább utolsó consulságával gyűlöltette meg magát, különösen mivel Satur­ninusszal és híveivel sok visszaélést követett el. Ezek sorába tartozott Nonius meggyilkolása. Noniust Saturninus azért tétette el láb alól, mert vele szemben pályázott a néptribunusi hivatalra. Saturninus néptribunusi minőségében földosztási törvényjavaslatot terjesztett elő, amely kimondta: a senatus tagjai esküdjenek meg, hogy megtartják, amit a nép határozott, és semmit sem tesznek ellene. A senatusban Marius ellenezte a törvénynek ezt a záradékát; kijelentette, hogy az esküt nem teszi le, és szerinte nem fogja egyetlen más értelmes ember sem, mert igaz, hogy a törvényben semmi rossz nincs, mégis sértés a senatussal szemben, ha ilyesmire nem rábeszélik, hanem akarata ellenére kényszerítik. Nem azért mondta ezt, mert valóban így gondolta, hanem hogy Metellusnak ekképpen vessen kikerülhetetlen kelepcét. A hazugságot erénynek és ügyességnek tartotta, és pillanatig sem gondolt rá, hogy a senatusnak adott szavát megtartsa. Metellusról ellenben tudta, hogy elveihez mindig hű, és, Pindarosz szavai szerint, hiszi, hogy

színigazságon épül fel a fényes erény.

Éppen azért azt akarta, hogy Metellus kötelezze el magát az eskü megtagadására, és ha majd csakugyan megtagadta, kitegye a nép jogos haragjának.

A dolog így is történt. Metellus kijelentette, hogy nem teszi le az esküt, mire a senatus ülése szétoszlott. Néhány nappal később Saturninus mint néptribunus szónoki emelvénye elé szólította a senatorokat, és kényszerítette őket, hogy letegyék az esküt. Marius is megjelent, mire mindenki elhallgatott, és minden szem feléje fordult. Ő meg kijelentette, hogy búcsút mond éretlen szájhősködéseinek a senatusban, mert nem elég vastag a nyaka ahhoz, hogy ilyen fontos ügyben egyszer s mindenkorra végleges nyilatkozatot tegyen. Kész megesküdni és engedelmeskedni a törvénynek, ha már egyszer ez a törvény. Bölcselkedő megjegyzésével azonban csak szégyenletes állásfoglalását akarta takargatni.

Marius esküjét a nép nagy tetszéssel és tapssal fogadta. Az arisztokraták azonban mélyen elkeseredtek és gyűlölködtek Marius köpönyegforgatása miatt. De féltek a néptől, és sorban egymás után letették az esküt. Végre Metellusra került a sor. Barátai kérve kérték, tegye le ő is az esküt, és kerülje el a kellemetlen következményeket, melyek Saturninus fenyegetése szerint az esküt megtagadó senatorokra várnak. Metellus azonban kitartott elhatározása mellett, hogy - elveihez híven - nem teszi le az esküt, és inkább vállalja tettének következményeit, mint hogy becstelenséget kövessen el. A forumról távozóban így szólt a körülötte állókhoz: „Valóban hitvány ember, aki rosszat cselekszik; de mindennapi dolog az, ha valaki olyankor cselekszik jót, mikor veszélytelenül teheti. A jó embert az jellemzi, hogy akkor is jót tesz, ha az veszéllyel jár.”

Saturninus ekkor határozatot hozatott, hogy a consulok tiltsák el Metellust tűztől, víztől, továbbá a lakásától is. A csőcselék legalja szívesen meg is gyilkolta volna, de a legelőkelőbb polgárok sietve védelmére keltek. Metellus el akarta kerülni, hogy személye miatt zendülés törjön ki, és a következő józan szavakkal hagyta el Rómát: „Vagy jobbra fordulnak a dolgok, és akkor, ha a nép megbánja tettét, és hív, visszajövök, vagy minden marad a régiben, akkor pedig jobb, ha távol vagyok.” Hogy milyen tiszteletet és szeretetet élvezett Metellus szám­űzetése alatt, hogyan élt a bölcselkedésbe merülve Rhodosz szigetén, jobb, ha majd a róla szóló életrajzban mondjuk el.

30. Marius viszonzásul ezért a szolgálatért kénytelen-kelletlen szemet hunyt Saturninus szélső­séges vakmerősége és hatalma fölött. Nem vette észre, hogy így végzetes bajt okoz, amely háborúval és vérengzéssel zsarnoksághoz és az alkotmány megdöntéséhez vezet. Marius nagyra becsülte az arisztokratákat, bár ugyanakkor a nép kegyét is hajszolta; ezért vállal­kozott aztán méltatlan és csalárd tettekre. Egy éjszaka vezető emberek gyűltek össze nála, hogy módot találjanak Saturninus megfékezésére. Marius tudtuk nélkül Saturninust is beeresztette egy másik ajtón. Hasmenés ürügyén a ház egyik végéből a másikba futkosott; egymás ellen uszítva és ingerelve a két felet.

Mikor a senatorok és a lovagok végül is összefogtak egymással, Marius a forumra vezényelte csapatait, s a Capitoliumra űzte és vízhiánnyal megadásra kényszerítette őket, minthogy a vízvezetéket elzáratta. A senatorok és lovagok lemondtak az ellenállásról, magukhoz hívatták Mariust, és az úgynevezett közhűségre hivatkozva megadták magukat. Marius minden igyeke­zetével meg akarta menteni őket, de hiába; útban a forum felé mindegyiket megölték. Így aztán Marius gyűlöletessé tette magát mind a főnemesség, mind a köznép előtt. Legközelebb, mikor a censorokat újraválasztották, nem jelöltette magát, bár mindenki várta. Inkább engedte, hogy kevésbé kiváló jelöltek pályázzanak, mert félt a kudarctól. Eljárását szépítette, hangoz­tatván, hogy nem szeretné magát a polgárok életmódjának és erkölcseinek szigorú megbírálása miatt meggyűlöltetni.

31. A Metellus visszahívását indítványozó javaslat megtárgyalásakor Marius szóval és tettel mindent elkövetett ellene, de hiába, végül is letett róla. A nép nagy lelkesedéssel elfogadta a javaslatot, és mivel Marius nem tudta Metellus visszatérésének látványát elviselni, elhajózott Kappadokiába és Galatiába. Ürügyül azt hozta fel, hogy áldozatot kell bemutatnia Kübelének, mert már korábban fogadalmat tett rá. Távozásának valódi oka más volt, mint amit a nép tudott. Mivel a béke és a polgári életmód semmiképpen sem felelt meg természetének, és a háborúban nőtt nagy emberré, biztosra vette, hogy lassanként dicsősége és befolyása elhervad a tétlenségben és a nyugalomban; ezért keresett alkalmat új lehetőségekre.

Remélte, hogy zavart kelthet az ázsiai országok uralkodói között, kiváltképpen pedig, hogy harcra ingerelheti Mithridatészt, akiről úgyis az a hír járta, hogy háborúra készül Róma ellen. Így rögtön rábíznák a háború vezetését Mithridatész ellen, s megtölthetné Rómát új diadalmenetekkel, házát pedig a pontoszi királyságból szerzett zsákmánnyal és fejedelmi kincsekkel. Bár Mithridatész a legudvariasabban és kellő tisztelettel fogadta, ő hajthatatlanul és megingathatatlanul így szólt hozzá: „Király, vagy igyekezz erősebb lenni a rómaiaknál, vagy némán teljesítsd parancsaikat.” Mithridatészt megdöbbentették ezek a szavak, mert bár gyakran tárgyalt a rómaiakkal, ilyen nyers őszinteséggel még sohasem beszéltek vele.

32. Rómába visszatérve Marius a forum közelében építtetett magának házat. Talán, mint maga mondta, hogy kímélje látogatóit a hosszú út fáradalmaitól, talán azt gondolta, hogy pusztán a távolság miatt nem keresik fel őt többen, mint másokat. Ez azonban korántsem igaz. Mivel a baráti társalgásban és a politikai életben elmaradt mások mögött, mint valami háborús intézményt, béke lévén, egyszerűen elhanyagolták.

Mariust nem bosszantotta, ha mások elhomályosították dicsőségét, de igen bántotta, hogy Sulla kettőjük viszálykodására alapozta szerencsés politikai pályafutását, noha főként az arisztokraták Marius elleni gyűlölete tette őt fontos személlyé. Amikor a numidiai Bocchus kitüntetésképpen a Róma szövetségese címet kapta, és a Capitoliumon győzelmi jelvényeket tartó Niké-szobrokat helyezett el és melléjük egy aranyozott figurákból álló szoborcso­portozatot is állított, amely azt a jelenetet ábrázolta, amint Iugurthát átadja Sullának, Marius a haragtól és a féltékenységtől valósággal dührohamot kapott, és azt hajtogatta, Sulla ellopta tőle győzelme dicsőségét; azt is fejébe vette, hogy a szoborcsoportozatot erőszakkal eltávo­líttatja a helyéről. Sulla is igen felbőszült Marius ellen, és viszályuk már csaknem nyílt erőszakhoz vezetett, amikor közbejött a szövetséges háború, amely váratlanul zúdult Rómára. Itália legharciasabb és legnagyobb néptörzsei fogtak össze Róma ellen, és kis híján megtörték Róma vezető szerepét, mert nemcsak fegyverekkel és katonákkal látták el magukat kitűnően, hanem hadvezéreik is rendkívül bátrak és ügyesek voltak, így mindenképpen méltó ellenfelei lettek a rómaiaknak.

33. Ez a háború, amely tarka volt viszontagságokban és változatos esélyekben, oly mértékben növelte Sulla hatalmát és tekintélyét, mint ahogyan Mariusét csökkentette. Az a vélemény alakult ki róla, hogy lassú a támadásokban, félénk és nem vállalkozó szellemű minden egyéb ügyben, vagy mert öregsége kioltotta belőle korábbi tettvágyát és szenvedélyét (Marius ekkor már elmúlt hatvanöt éves), vagy mert, mint maga is beismerte, teste gyenge volt és idegbán­talmakban szenvedett, és erejét túlhajtva, merő szégyenérzetből vállalkozott a hadjáratra. Nagy harc után így is győzelmet aratott, és megsemmisítette az ellenség hatezer főnyi haderejét. Vigyázott, hogy az ellenség tőrbe ne csalja, és noha körülzárták, kitartott állásaiban, és visszautasította az ellenség gúnyos kihívását. Mint mondják, egy alkalommal Publius Silo, a legkiválóbb ellenséges hadvezér így szólt hozzá: „Ha valóban olyan nagy hadvezér vagy, Marius, jöjj, és küzdjünk meg egymással.” Erre Marius így válaszolt: „Ha nagy hadvezér vagy, kényszeríts rá, hogy harcoljak akkor is, ha nem akarok.” Más alkalommal az ellenség kedvező alkalmat nyújtott a támadásra, de a rómaiak bátortalanok voltak, és mindkét fél visszahúzódott. Marius ekkor gyűlésbe hívta katonáit, és így szólt hozzájuk: „Nem tudom, kit nevezzek gyávábbnak, titeket-e vagy az ellenséget. Az ellenség nem tudta elviselni, hogy a ti hátatokat nézze, ti pedig azt, hogy az ellenség tarkóját lássátok.” Végül is betegségére való hivatkozással lemondott a főparancsnokságról.

34. Később, mikor az itáliaiak vereséget szenvedtek, nagy versengés folyt Rómában különböző népvezérek közreműködésével, hogy ki nyerje el a Mithridatész elleni háború főparancsnokságát. Mindenki meglepetésére Sulpicius néptribunus, egy erőszakos ember, Marius nevét vetette fel, és proconsuli rangú fővezérnek javasolta Mithridatész ellen. A nép véleménye megoszlott. Egyesek Mariust támogatták, mások inkább Sullát kívánták, és felszólították Mariust, menjen a baiaei fürdőbe és gyógyíttassa öregségtől és reumától gyötört testét, hisz ő maga is elismeri, hogy beteg. Marius tudvalevőleg ott a Misenumi-hegyfok közelében fényes villát épített, amely sokkal kényelmesebb és fényűzőbb volt, mint amilyen illett volna a számtalan háborúban és hadjáratban tevékenyen részt vett férfihoz. Ezt a villát egyébként, mint mondják, Cornelia hetvenötezer, majd nem sokkal később Lucius Lucullus két és fél millió drakhmáért vásárolta meg. Ilyen gyorsan nőtt a fényűzés, és ilyen sok pénzt fizettek ki a pompáért.

Marius gyermekes becsvággyal próbálta legyőzni öregségét és gyengeségét. Napról napra megjelent a Campus Martiuson, részt vett az ifjak tornagyakorlatain, és megmutatta, hogy szervezete gyors a fegyverforgatásban, és kitűnő a lovaglásban, bár öregkorában erősen elhízott, és így mozgása nehézkessé vált.

Egyeseket mindez igen meghatotta, és külön elmentek megnézni, milyen lelkesen vesz részt Marius az atlétikai versenyeken. De a helyesen gondolkodó emberek szánalmas látványnak tartották becsvágyát és kapzsiságát. Hiszen Marius szegény emberből lett dúsgazdaggá, és az ismeretlenségből emelkedett a legmagasabb helyre, de nem ismerte fel jó szerencséje korlátait. Nem elégedett meg vele, hogy csodálják, és ahelyett, hogy csendben élvezte volna, amit szerzett, híres ember létére, többszöri diadalmenettel maga mögött úgy viselkedett, mint akinek mindent ezután kell még elnyernie. Öregkora nem gátolta, hogy útra keljen Kappa­dokiába és Pontoszba, és hadat viseljen Arkhelaosz és Neoptolemosz, Mithridatész helytartói ellen. Különösen nevetségesnek tűnt az az ürügy, amellyel eljárását megindokolta; azt mondta ugyanis, csak azért vállalja a hadjárat fővezérségét, hogy fiát megtanítsa a hadviselés tudo­mányára.

35. A közállapotok már régen megromlottak és lezüllöttek Rómában, mikor Marius Sulpicius vakmerőségében megtalálta a legalkalmasabb eszközt a közjó teljes lerombolásához. Sulpicius sok tekintetben Saturninus csodálója és utánzója volt, kifogásolta, hogy közügyek­ben bátortalan és határozatlan. Ő azonban teljes határozottsággal a lovagrend tagjai közül hatszáz főnyi fegyveres testőrséggel vette magát körül, és ezeket „ellen-senatusának” nevezte. Testőreivel fegyveres támadást intézett a népgyűlésen a két consul ellen, és mikor az egyik elmenekült, Sulpicius a fiát fogatta el, és ölette meg. Sulla, üldözői elől menekülve, elhaladt Marius háza előtt, és meglepő módon nála keresett menedéket. Így sikerült megmenekülnie, mert üldözői mit sem sejtve futva továbbmentek. Azt mondják, Marius később maga engedte ki Sullát egy másik ajtón, s így baj nélkül kiszökve, eljutott hadseregéhez. Emlékirataiban azonban Sulla tagadja, hogy Marius házába menekült, hanem odahurcolták, hogy megbeszélje vele az intézkedéseket, amelyek megszavazására Sulpicius kényszerítette akarata ellenére. Sulpicius előzőleg fegyveres testőreivel körülvéve, kivont karddal Marius házába hurcoltatta; végül is onnan a forumra ment, és teljesítette Sulpicius pártjának követelését és visszavonta a törvényszünetet elrendelő senatusi határozatot.

A hatalom ekkor Sulpicius kezébe került, s ő Mariust választatta meg hadvezérnek. Marius nyomban hozzákezdett a hadjárat előkészületeihez, de mielőtt elindult, két katonai tribunusát Sullához küldte, vegyék át tőle a hadsereget. Sulla azonban fellázította és Róma ellen vezette a parancsnoksága alatt álló, legalább harmincötezer főnyi sereget. A fellázadt katonák első dolga az volt, hogy a Marius által küldött tribunusokat megöljék.

Marius ekkor Sulla több párthívét legyilkoltatta. A rabszolgáknak felajánlotta, felszabadítja őket, ha csatlakoznak hozzá, de állítólag csak három rabszolga engedelmeskedett a fel­hívás­nak. Mikor Sulla bevonult a városba, Marius csak gyenge ellenállást tanúsított. Hamarosan leverték és elmenekült.

Mihelyt elhagyta a várost, párthívei minden irányba szétszéledtek, és mivel már besötétedett, Marius Soloniumban, egyik vidéki birtokán húzta meg magát. Fiát elküldte, hozzon élelmet apósa, Mucius közeli birtokáról, maga pedig lement a tengerpartra, Ostiába, ahol barátja, Numerius hajója már várt rá. Majd mielőtt fia megérkezett, mostohafiával, Graniusszal elhajózott.

A fiatal Marius közben megérkezett Mucius birtokára és beszerzett, összeszedett mindenfélét, de mivel a másnap ott érte, alig tudott ellenségei elől elrejtőzni, akik lovon érkeztek a birtokra, valamit gyanítva. A birtok felügyelője idejében meglátta őket. Erre elbújtatta a fiatalembert egy babbal megrakott szekéren, majd az ökröket befogta, és elindult a város felé; később szembetalálkoztak a lovasokkal, így a fiatal Marius szerencsésen eljutott felesége házába, összeszedte a legszükségesebb útiholmikat, és a következő éjjel ő is lement a tengerpartra. Itt felült egy hajóra, és szerencsésen átkelt Afrikába.

36. Az idős Marius hajója hátszéllel haladt az itáliai part mentén. Mivel azonban félt egy Geminius nevű ellenségétől, aki vezető ember volt Terracinában, kérte a hajósokat, kerüljék el ezt a várost. Szívesen teljesítették volna kérését, de szél támadt a tenger felől. Hatalmas hullámok keletkeztek, és félő volt, hogy a hullámok közt a hajó elsüllyed. Marius erősen szenvedett a tengeribetegségtől, ezért Circeiben nagy nehezen kikötöttek. Partra szálltak már csak azért is, mert a vihar fokozódott és élelmiszerük fogytán volt. Céltalanul bolyongtak a parton, mint mikor az ember nagy nyomorúságok idején szabadulni szeretne a jelentől, és reményét a bizonytalan jövőbe veti. Ellenségük volt a föld, és ellenségük a tenger is. Féltek, hogy találkoznak valakivel, de attól is féltek, hogy nem találkoznak senkivel s így élelemhez sem juthatnak. Már esteledni kezdett, mikor néhány pásztor vetődött útjukba, de azok semmit sem adhattak, amire szükség volt. Felismerték azonban Mariust, és azt tanácsolták, távozzék minél gyorsabban, mert rövid ideje több lovast láttak, amint átkutatták a vidéket, és őt keresték.

Marius nagy szorultságában és látván, hogy társai az éhségtől teljesen elerőtlenedtek, letért hát az útról és a sűrű erdőben megbújva nagy nehezen eltöltötte valahogy az éjszakát. Másnap reggel éhségtől űzve és fel akarván használni megmaradt erejét, mielőtt teljesen kimerülne, visszament a tengerpartra és lelket öntött társaiba, bátorítva őket, ne csüggedjenek a végső remény előtt, amelyben ő rendületlenül bizakodott, amióta csak réges-régen egy jóslatot hallott. Fiatal gyermek korában falun élt, és egyszer egy fáról lehulló sasfészket fogott fel köpenyében; a fészekben hét sasfióka volt. Szülei csak álmélkodtak, mikor meglátták, és megkérdezték a jósokat, akik kijelentették, fiuk lesz a legnagyobb ember a világon, és hétszer nyeri el a legfőbb tisztséget és hatalmat.

Sokan azt mondják, ez valóban így történt. Mások viszont Marius akkori és későbbi mene­kü­lése közben hallották ezt, és el is hitték, és feljegyezték, pedig nem egyéb üres mendemondá­nál. A sas két tojásnál többet sohasem tojik, és tévedett Muszaiosz is, mikor ezt mondta:

Tojik épp hármat, kikotol kettőt, fölnevel egyet.

De ismeretes, hogy Marius még a legnagyobb veszélyben, száműzetése idején is gyakran kijelentette, hét ízben fogja elnyerni a consulságot.

37. Mintegy húszstádiumnyira lehettek az itáliai Minturnae városától, mikor egy feléjük tartó lovascsapatot pillantottak meg és két teherszállító hajót is. Ahogy csak a lábuk bírta, minden megmaradt erejüket összeszedve rohantak a parthoz, és a vízbe vetették magukat, hogy kiússzanak a hajókhoz. Granius és társai elérték az egyik hajót, és az átszállította őket a szemben levő Aenaria szigetére. Marius azonban nehéz testű és gyámoltalan volt, és csak két szolgája támogatásával tudott a víz színén maradni, míg elérték a másik hajót.

Közben a lovascsapat a parthoz érkezett. Kiabáltak a hajósoknak, hogy vagy kössenek ki, vagy dobják ki a hajóból Mariust, és menjenek, ahová akarnak. Marius könnyek között kö­nyör­gött és a hajó gazdái néhány pillanatnyi habozás után meg is mondták a lovas katonáknak, nem adják át nekik Mariust, mire azok gorombán szitkozódva továbbmentek.

A hajósok nyomban ezután megint mást gondoltak. A hajót a part felé irányították és kikötöttek a Liris folyó torkolatában, erősen elmocsarasodott területen. Felszólították, szálljon ki a hajóból, szerezzen magának valahol élelmet és pihenje ki fáradalmait, míg kedvező szél jön. Ez hamarosan bekövetkezhetik, mondták, mihelyt a szél a tenger felől eláll, és a part felől kezd erősebben fújni. Marius beleegyezett; a hajósok kivitték a partra, ott lefeküdt egy réten, és sejtelme sem volt róla, mi történik vele. A hajósok hajójukra visszatérve nyomban felszedték a horgonyt, és továbbmentek. Úgy gondolkoztak, bizony nem lett volna tisztességes dolog Mariust kiadni, viszont saját biztonságukat veszélyeztetik, ha megmentik.

Marius most már egészen magára maradt. Sokáig csendben feküdt a parton, majd nagy nehezen összeszedte magát és bolyongott úttalan utakon. Mély zsombékokon, sárral és vízzel tele árkokon botorkált keresztül, míg végre elérkezett egy öreg halász kalibájához, lába elé borult, és úgy kérte, mentse meg és segítsen rajta; ha megmenekül ettől a veszélytől, nagyobb jutalomban lesz része, mint remélné. Az öregember talán régebbről ismerte Mariust, vagy pedig külseje után előkelő embernek ítélte, és azt mondta, ha pihenni akar, arra jó a kunyhója, de ha üldözői elől menekül, elbújtatja valahol, ahol nagyobb nyugalma lesz.

Marius ezt kérte; az öregember bevezette a mocsár közé, és felszólította, bújjon a folyó partján egy üregbe. Majd nádat és mindenféle könnyű anyagot rakott rá, hogy eltakarja anélkül, hogy felsértené.

38. Nem sokkal később zaj és zavaros hangok hallatszottak a kaliba felől. Geminius ugyanis több emberét elküldte Terracinából Marius felkutatására. Közülük néhányan véletlenül rábukkantak az öregemberre, megijesztették és megszidták, hogy Róma ellenségét fogadja be és rejtegeti. Marius ekkor előjött rejtekhelyéről, levetkőzött és a mocsár sűrű iszapos vizébe vetette magát. Üldözői elől azonban így sem menekülhetett, mert kihúzták az iszapból és úgy, ahogy volt, ruhátlanul Minturnaeba vitték, s ott átadták a helyi hatóságoknak. Ekkor már minden várost értesítettek, hogy közérdekből fel kell kutatni Mariust, és ha bárki elfogja, végezzen vele. A hatóságok mégis úgy döntöttek, kivizsgálják előbb az ügyet, és Mariust egy Fannia nevű asszony házában őrizetbe helyezték.

Fanniáról feltételezték, hogy régebbi sérelme miatt ellensége Mariusnak. Az asszonynak egy Titinnius nevű férfi volt a férje. Elváltak, s ő visszakövetelte hozományát, amely jelentékeny összegre rúgott. Titinnius erre házasságtöréssel vádolta meg az asszonyt, és ügyük Marius elé került hatodik consulsága idején. Az ügy tárgyalása közben kiderült, hogy Fannia erkölcstelen életmódot folytatott, de férje ezt akkor is tudta már róla, mikor feleségül vette és hosszú ideig együtt élt vele. Marius az ügyet nagyon szigorúan bírálta el: a férjet a hozomány vissza­téríté­sére, az asszonyt pedig szeméremsértés okán négy rézsestertius bírság megfizetésére kötelezte.

Fannia semmi jelét sem adta sértődöttségének. Ellenkezőleg, mihelyt meglátta Mariust, nemhogy neheztelt volna rá, inkább jól ellátta, és biztatta. Marius megköszönte, és azt mondta, valóban bizalommal néz a jövő elé, mert egy előjelet látott.

Az előjel ez volt: Mikor őrizőivel megérkezett Fannia házához, kinyílt a kapu, és egy szamár jött ki rajta, majd elszaladt inni egy közeli forráshoz. A szamár először megállt Marius előtt, és szemtelen, vidám tekintettel mérte végig, aztán nagyot ordított, és vadul ugrándozott körülötte. Marius e jelből azt olvasta ki, mint mondta, hogy az istenség tengeren és nem a szárazföldön át óhajtja menekvését, mert a szamár hozzá sem nyúlt a száraz szénához, hanem a vízhez sietett. Marius ezt elmondta Fanniának, aztán lefeküdt pihenni, és kérte, csukják be szobája ajtaját.

39. Közben Minturnae vezetői és elöljárói megbeszélték a helyzetet, és úgy határoztak, hogy Mariust haladéktalanul kivégeztetik. Mivel azonban erre a feladatra a város polgárai közül senki nem vállalkozott, egy gall vagy kimber származású lovas katona - mindkét változatot ismeri a hagyomány - ment be karddal kezében Marius szobájába. A szobának az a része, ahol Marius feküdt, alig kapott világosságot, sőt meglehetősen sötét volt, és állítólag a katona úgy látta, hogy Marius szeme szikrázik a sötétben, és dörgő hangja így szólt a sarokból: „Ember, hogyan merészeled te Caius Mariust megölni?”

Erre a barbár katona eldobta kardját, és kirohant a szobából. Közben csak azt kiáltozta hangosan: „Nem tudom megölni Caius Mariust.”

Mindenki nagyon megdöbbent, az emberek szívében részvét és megbánás ébredt. Szemre­hányást tettek maguknak, hogy törvénytelen és hálátlan határozatot hoztak az ellen a férfiú ellen, aki megmentette Itáliát, és akitől a segítséget megtagadni önmagában bűn volna. „Hadd menjen hát, meneküljön, ahová csak akar, érje utol másutt a sors keze. Mi pedig imádkozzunk az istenekhez, bocsássák meg nekünk, hogy Mariust szegényen és ruhátlanul engedtük el magunktól.”

Ettől a gondolattól vezettetve valamennyien elmentek hozzá, hogy közrefogva kísérjék le a tengerpartra. Mindenki lelkesen segíteni akarta valamivel, és bár nagy sietségben voltak, mégis késlekedtek; a tenger felé útba esett ugyanis Marica szent ligete, és a helyi vallási szokások megtiltották, hogy a ligetből bármit kivigyenek, ami egyszer ott volt. Ha pedig a ligetet elkerülik, az nagy időveszteséggel jár. Végül is egy idősebb ember hangos szóval kijelentette, hogy egyetlen út sem tilos vagy járhatatlan, amelyen át megmenthetik Mariust. Elsőként magához is vett néhány tárgyat, amit a hajóra készültek vinni, és keresztülment vele a szent ligeten.

40. Ezzel a lelkesedéssel mindent gyorsan összeszedtek és egy Belaeus nevű ember hajót ajánlott fel Mariusnak. Később ugyancsak ő megfestette a történteket, és a képet felajánlotta a szentélynek, melyet ott emeltek, ahol Marius hajóra szállt.

Kedvező szél és jó szerencse segítségével Marius eljutott Aenaria szigetére; ott találta Graniust és többi barátját. Együtt indultak el hajón Libüába, de ivóvizük elfogyott, és így kény­te­lenek voltak kikötni a szicíliai Erycina kikötőjében. A terület a római quaestor fenn­ha­tósága alatt állt, és kicsi híja, hogy el nem fogta Mariust, amikor partra szállt. Emberei közül, akik vízért mentek, tizenhatot megölt. A menekülők sietve folytatták útjukat és a nyílt tenge­ren át eljutottak Meninx szigetére. Marius itt értesült róla, hogy fiának Gethegusszal együtt sikerült elmenekülnie, és útban vannak Hiampszalhoz, Numidia királyához, hogy segítséget kérjenek tőle. Ennek a jó hírnek Marius nagyon megörült, felbátorodott, majd folytatta útját Karthágó felé.

Afrikában a propraetor ebben az időben Sextilius volt, egy római férfi, akit Marius sem jóban, sem rosszban nem részesített soha. Azt várhatta volna, hogy szánalomból segítségét is felajánlja. Ehelyett alighogy Marius néhány társa kíséretében partra szállt, egy lictor jelent meg előtte, megállt, és a következőket mondta neki: „Marius, Sextilius propraetor megtiltja, hogy partra szállj Afrikában. Ha parancsának nem engedelmeskedel, azt üzeni, hogy a senatus határozatának értelmében Róma ellenségeként fog bánni veled.”

Mariust e szavak hallatára a fájdalom és méltatlanság érzése szinte elnémította. Sokáig némán állt és nézett a lictorra, aki végül is megkérdezte tőle, mit felel, mit üzen a propraetornak. Marius hangosan felsóhajtott, és ezt mondta: „Mondd meg neki, hogy láttad a számkivetett Mariust ülni Karthágó romjain!” E szavakkal Marius találóan vont párhuzamot Karthágó sorsa és a maga változó szerencséje között.

Közben Hiampszal, Numidia királya kétszínű szerepet játszott. A fiatal Mariust és kísérőit elhalmozta figyelmessége minden jelével, de valahányszor távozni akartak, valamilyen ürüggyel mindig visszatartotta őket. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a huzavona semmi jóra nem vezet. Ekkor azonban olyasmi történt, ami hasznukra vált. A fiatal Marius nagyon jóképű legény volt, és a király egyik ágyasát igen felháborította, hogy így bánnak vele. A szá­nalom csak ürügy volt a kezdődő szerelemre. Marius eleinte visszautasította a nő közeledését, de mikor látta, hogy nincs más út a menekvésre, és a leányt őszinte érzés, nem érzéki szenvedély vezeti, viszonozta érzelmeit és segítségével sikerült megmenekülnie kísérőivel együtt, sőt hamarosan atyjával is találkozott.

Apa és fiú nagy szeretettel üdvözölték egymást, majd a tengerparton sétálgatva, egymással viaskodó skorpiókat láttak. Marius ezt rossz jelnek tekintette. Tüstént felszálltak egy halász­hajóra és átkeltek a szárazföldtől nem nagy távolságra fekvő Cercina szigetére. Alighogy elindultak, észrevették a király lovasait, akik ugyanoda tartottak, ahonnan ők elindultak. Marius szerint ez volt az egyik legnagyobb veszedelem, amelyből megszabadult.

41. Rómában közben híre érkezett, hogy Sulla több csatát vívott Boiótiában Mithridatész hadvezéreivel; ezalatt a két viszálykodó consul fegyvert fogott és megütköztek egymással, és Octavius győzött. Elűzte Cinnát, aki már-már megpróbált zsarnokként uralkodni, és helyére Cornelius Merulát választatta meg consullá. Cinna viszont Itália más részein toborzott hadsereget magának, s háborúra készült Octavius és Merula ellen.

Marius az eseményekről értesülvén elhatározta, hogy mihelyt lehet, áthajózik Itáliába. Maga mellé vett néhány mór lovast Libüából, továbbá olyanokat, akik Itáliából menekültek, együttesen mintegy ezer embert. Ezekkel indult útnak és az etruriai Telamonban kötött ki, és mihelyt partra szállt, kiáltványban szabadságot ígért a rabszolgáknak. De sok szabad ember, földműves és pásztor is sietett a tengerpartra, amikor nevét meghallotta. Mariusnak sikerült rábeszélnie a fiatal és erős férfiakat, csatlakozzanak hozzá. Így néhány nap alatt jelentős haderőt gyűjtött, azonkívül felfegyverzett negyven hajót.

Marius tudta, hogy Octavius feddhetetlen jellemű férfiú, aki hatalmát csak szigorúan törvé­nyes keretek között hajlandó fenntartani. Tudta azt is, hogy Cinna gyanús Sullának és ellen­sége a jelenlegi alkotmánynak. Marius tehát úgy döntött, hogy Cinnához csatlakozik hadere­jével. Követeivel megüzente Cinnának, hogy mint consulnak mindenben engedelmes­kedik neki. Cinna örömmel fogadta Marius ajánlkozását, proconsuli címmel tüntette ki, és vessző­nyalá­bokat és más hatalmi jelvényeket küldött neki. Marius azonban azt mondta, hogy ezek a kitüntetések nem illenek sorsához. Szegényes ruhát öltve, száműzetése napjától növesztett hosszú hajjal, a hetvenen túli aggastyán roskatag lépéseivel járkált, hogy könyö­rületet keltsen, de szánalmasságába belevegyült tekintetének megszokott vadsága, és megaláz­kodás hatotta át lelkét, amelyet azonban a sorscsapások inkább elvadítottak, mint megtörtek. Bármennyi megalázás érte, szellemét semmi sem tudta megtörni, és balsorsában még fékte­lenebbé vált.

42. Miután üdvözölte Cinnát és találkozott a katonákkal, nyomban munkához látott, és teljesen új helyzetet teremtett. Azzal kezdte, hogy hajóival elzárta a gabonaszállító hajókat, a kereskedőket kifosztotta, így ura lett a piacnak. Ezt követőleg körbehajózott és elfoglalta a parti városokat, végül árulás útján bevette Ostiát. A kincseket elrabolta, sok embert meg­öletett, és mikor hidat veretett a folyón, teljesen elvágta az ellenséget minden, tengeren érkező szállítmánytól. Ezután hadait Róma ellen vezette, és először is elfoglalta a Ianiculust.

Octavius nem annyira tapasztalatlanságával, hanem azzal ártott a közügynek, hogy túlzottan figye­lem­be vette a törvényességet, miközben a közérdek rovására elhanyagolta a szükség követelmé­nye­it.

Így például, bár többször is unszolták, sorozzon be rabszolgákat hadseregébe, és ígérje meg, hogy felszabadítja őket, Octavius azt válaszolta, nem adja át a rabszolgáknak azt a hazát, melyből Caius Mariust a törvényeknek engedelmeskedve kizárta. Amikor a fiatal Metellus -annak a Metellusnak a fia, aki fővezér volt Libüában és később Marius mesterkedésére száműzték - Rómába érkezett, sokkal jobb hadvezérnek bizonyult, mint Octavius. A katonák ott is hagyták Octaviust, és Metellushoz jöttek és kérték, vegye át ő a fővezérséget, és mentse meg Rómát. Nemcsak jól harcolnának, mondották, hanem győznének is, ha tapasztalt és erélyes hadvezérük lenne. Metellus haragosan válaszolt nekik, és azzal küldte el őket, menjenek vissza a consulhoz, mire a katonák átpártoltak az ellenséghez. Metellus emiatt annyira kétségbeesett, hogy elhagyta Rómát.

Octavius Rómában maradt. Kaldeus csillagjósok, papok és Sibylla könyveinek magyarázói elhitették vele, hogy majd minden jóra fordul. Octavius minden tekintetben józan gondol­kodású férfiú volt, aki nagyon vigyázott, hogy minden hízelgés nélkül, az ősi szokásoknak és törvényeknek megfelelően változtathatatlan szabályrendszerként megőrizze consuli tisztsége tekintélyét. Ebben a vonatkozásban volt mégis egy gyengéje. Több időt töltött kuruzslók és csillagjósok, mint államférfiak és hadvezérek társaságában. Végül is mielőtt Marius bevonult Rómába, előreküldött emberei a forumon leráncigálták Octaviust a szónoki emelvényről és meggyilkolták. Állítólag ekkor is kaldeus írásokat találtak nála. Valóban a sors szeszélye, hogy e két kiváló hadvezér közül Mariusnak javára vált, hogy hallgatott a jóslatokra, Octaviusnak pedig vesztét okozta.

43. A senatus ilyen körülmények között ült össze, hogy követeket küldjön Cinnához és Mariushoz. Kérték mindkettőt, vonuljanak be a városba, és kíméljék meg a lakosok életét. A követeket Cinna, a consul hivatali székén ülve fogadta és szavaikra jóakaratúan válaszolt. Marius ott állt a consul széke mellett, és bár egyetlen szót sem szólt, dühös arckifejezése és komor tekintete világosan mutatta, hogy mihelyt teheti, vérfürdőt rendez a városban.

A követek távozása után Cinna testőrségével vonult be Rómába, de Marius megállt a kapunál. Haragosan gúnyolódva azt mondta, hogy őt száműzték, és a törvény tiltja, hogy hazája földjére lépjen. Ha szükség van rá, új határozattal töröljék a száműzetést kimondó törvényes határozatot. Ő maga teljes tisztelettel viseltetik a törvények iránt, és szabad városba érkezik. Erre összehívták a népgyűlést, de mielőtt három vagy négy tribus leadta volna szavazatát, Marius felhagyott a színleléssel. Mellőzte törvényes visszahívását a száműzetésből és be­vonult a városba testőreivel, akiket a felszabadított rabszolgák közül válogatott ki és „bardüai gárdájának” nevezett. A gárda Marius egyetlen szavára, gyakran egyetlen fejbólintására sok embert megölt. Többek közt szeme láttára karddal megtámadtak és felkoncoltak egy Ancharius nevű senatort és volt hadvezért, aki mikor Mariusszal találkozott, Marius nem viszonozta köszöntését. Ettől kezdve, ha Marius valakinek nem viszonozta megszólítását, testőrei jelnek tekintették, és az utcán nyomban végeztek vele. Így Marius személyes jó barátai is rémülettel és aggodalommal köszöntek neki, ha véletlenül találkoztak vele.

Mikor már sok embert lemészároltak, Cinna megelégelte és megunta a vérengzést, de Marius vérszomjas dühe napról napra fokozódott, és legyilkoltatott mindenkit, akire a legcsekélyebb ok miatt is gyanakodott. Minden utca, az egész város tele volt a rejtőzködők és menekülők üldözőivel és nyomozóival. Bebizonyosodott, hogy sem a vendégbarátság, sem a barátság nem megbízható a végzettel szemben. Alig akadt olyan ember, aki el ne árulta volna a nála menedéket keresőket. Épp ezért külön dicsérettel kell megemlékezni Cornutus rabszolgáiról. Ezek elbújtatták gazdájukat saját házában, majd a sok holttest közül egyet nyakánál fogva felakasztottak, ujjára pedig aranygyűrűt húztak, így mutatták meg Marius testőreinek, és mintha csakugyan Cornutus lett volna, díszesen eltemették. A csalást senki nem vette észre, és így Cornutusnak rabszolgái segítségével sikerült elmenekülnie Galliába.

44. Marcus Antoniusnak, a szónoknak is akadt egy jó barátja, de mégis szerencsétlenül járt. Az illető szegény plebeius volt. Mivel Róma egyik legkiválóbb vezető emberét fogadta házá­ba, tehetségéhez képest a legjobbat akarta nyújtani neki, és ezért elküldte egyik rabszolgáját borért a közeli vendéglőbe. A rabszolga gondosan kóstolgatott, és mikor az egyik drágább fajtából vásárolt, a vendéglős megkérdezte tőle, miért vesz ilyen drágát és jót a megszokott, közönséges újbor helyett. A rabszolga minden további nélkül elmondta neki, mint régi ismerősének, hogy Marcus Antonius rejtőzködik náluk, gazdája neki viteti a bort. A vendéglős azonban aljas és jellemtelen ember volt, s mihelyt a rabszolga elment, rohant Mariushoz, aki éppen vacsoránál ült. Eléje vezették, és felajánlotta, hogy elárulja Marcus Antoniust. Azt mondják, Marius a hír hallatára felkiáltott és örömében tapsolni kezdett. Fel akart kelni az asztaltól, hogy személyesen siessen a megjelölt helyre, de barátai visszatartották, és így Anniust küldte el néhány katonával; azt is megparancsolta neki, hozza el mielőbb Marcus Antonius levágott fejét. A házhoz érkezve, Annius megállt a kapuban, a katonák pedig a lépcsőn felmentek a lakásba. Ott találták ugyan Antoniust, de egyik katona a másikat biztatta és noszogatta, hogy végezzen vele. Úgy látszik, valamennyit megbűvölte Antonius elragadó szónoki egyénisége, és mikor beszélni kezdett hozzájuk, s életéért könyörgött, egyikük sem mert nemhogy hozzányúlni, de még csak rá sem nézni, hanem fejüket lehajtva könnyeztek. Múlt az idő, Annius is felment a lakásba. Látta, hogy a katonák Antonius szavaitól egészen ellágyultak és elérzékenyültek. Leszidta őket, odarohant Antoniushoz, és maga vágta le a fejét.

Lutatius Catulus Marius consultársa volt, együtt tartottak diadalmenetet a kimbereken aratott győzelem után. Mikor többen szót emeltek érdekében, és kérlelték Mariust, csak annyit mondott: „Meg kell halnia.” Catulus erre bezárkózott szobájába, nagy halom szénből tüzet rakott, és megfulladt.

A lefejezett, utcára dobott holttestek - az emberek egyszerűen átlépkedtek rajtuk - már szánal­mat sem keltettek, mindenki csak remegett és félt a látványtól. Legnehezebb volt elviselni az úgynevezett „bardüai gárda” kegyetlenkedéseit. Lemészárolták a családapákat otthonukban, meggyalázták gyermekeiket, megbecstelenítették feleségüket. Fosztogattak, gyilkoltak korlát­lanul, míg Cinna és Sertorius csapatai közös megegyezéssel körül nem vették táborukat és alvás közben mind egy szálig le nem öldösték őket.

45. Közben más szelek kezdtek fújdogálni. Hírek érkeztek mindenhonnan, hogy Sulla befejezte a Mithridatész elleni hadjáratot, visszaszerezte az elveszített tartományokat, és nagy haderővel útban van a tengeren Itáliába. Ezek a hírek átmenetileg hoztak enyhülést és rövid pihenőt a sok borzalom után, mert az emberek is úgy gondolták, hogy legalább addig a háború újból nem szakad rájuk. Mariust ekkor választották meg hetedízben consullá. Az év első napján, január elsején foglalta el hivatalát, és még ugyanazon a napon egy Sextus Licinius nevű embert letaszíttatott a Tarpeii-szikláról. Ezt mindenki rossz előjelnek tekintette, nemcsak Marius pártja, de egész Róma szempontjából.

Marius ekkor már a küzdelmektől elfáradt és a gondoktól kimerült, és összeroppant. Lelkiereje, amely a kiállott szörnyű félelmek és fáradságok közepette megrendült, nem viselte el az új háború, új küzdelmek roppant gondját. Tisztán látta, hogy ellenfele ez alkalommal nem Octavius vagy Merula, szedett-vedett csőcselék és lázongó tömeg vezetői, hanem Sulla, aki a múltban egyszer már elűzte Rómából, és most Mithridatészt a Fekete-tengerig kergette vissza. Az efféle gondolatok egészen összetörték; visszaemlékezett hosszú vándorútjaira, meneküléseire, a szárazföldön és tengeren átélt veszélyekre. Kibírhatatlan kétségbeesés fogta el; éjszakáit rettegésben töltötte, éjszakai látomások és nyomasztó álmok között. Közben mintha egy hang mindig csak ezt mondta volna neki:

Rettentő az oroszlán odva, ha elhagyatott is.

Leginkább az álmatlan éjszakáktól félt, és ivásra és korához nem illő részegeskedésre adta fejét, hogy elűzze álmatlanságát és borba fojtsa gondjait. Végül mikor a tengerről hírnök érke­zett, új félelem vett erőt rajta. Így nem sok kellett hozzá, hogy a jövő miatt aggódva és a jelen fölött utálkozva és gyűlölködve megbetegedjék. Tüdőgyulladást kapott, amint Poszeidóniosz, a bölcselő mondja, ő ugyanis betegsége alatt személyesen kereste fel valami ügyben, melynek elintézését vállalta. Caius Piso, a történetíró másként adja elő az eseményeket. Szerinte Marius, egyszer barátaival együtt lakomáról távozva, útközben beszélni kezdett életéről, fel­sorolta sorsának sűrű változásait. Elbeszélését azzal fejezte be, értelmes ember ne bízza magát a sors szeszélyére. Ezután elköszönt társaitól, ágynak dőlt, és hét nappal később meghalt.

Mások azt mondják, hogy kielégíthetetlen becsvágya nyíltan megmutatkozott betegsége alatt is s szinte az őrületig fajult: azt képzelte, hogy a Mithridatész elleni háború fővezére; külön­böző mozdulatokat és testhelyzeteket vett fel, amint a csatában szokása volt, sűrű harci üvöltést hallatott és nagy hangon parancsokat osztogatott. Ilyen őrjöngő és olthatatlan volt a vágya ez után a háború után mohósága és hatalomvágya miatt. Bár hetven évet élt, és Rómában először őt választották meg hét ízben consullá, királyokhoz illő háza, vagyona volt, mégis panaszkodott balsorsára, hogy szegényen kell meghalnia, mielőtt elérte élete vágyát.

46. Platón, amikor közel volt halála, magasztalta védőszellemét és jó sorsát, mert embernek született, hellénnek és nem barbárnak, nem oktalan állatnak, s hozzá még Szókratésszel egy időben élhetett. Ott van azután a tarszoszi Antipatrosz is, aki, mint mondják, halála óráján számba vett minden jót, amivel a sors életében megajándékozta, és még azért is hálás volt, hogy szerencsésen utazott Athénba, így kinyilvánította, mennyire hálás a sors minden adomá­nyáért, és hogyan őrzött meg élete végéig mindent, emberi sorsunk legbiztosabb kincses­házában, az emlékezetben. Feledékeny és értelmetlen emberek emlékezetéből nyomtalanul enyészik el minden élmény. Ezért semmit sem tudnak felfogni és megőrizni, hanem a jót nélkülözik, reménykedve tekintenek a jövőbe, a jelent meg elszalasztják. Pedig ami a jövőben történik, azt tönkreteheti a sors, a jelen viszont nem vehető el tőlünk. Eldobják a jelen ajándékait, mint ami nem is az övék, és csak álmodoznak a bizonytalan jövőről. De nincs ebben semmi meglepő. A külső világ áldásait csak úgy élvezhetjük, ha a józan értelem és a műveltség biztos alapjain nyugszanak, különben összehordva és halomba gyűjtve sem elégíthetik ki olthatatlan lelki szomjúságunkat.

Így halt meg Marius tizenhetednapra hetedszeri consullá választása után. Róma megkönnyeb­bü­léssel és örömmel fogadta a hírt, mert vad és kegyetlen zsarnokságtól szabadultak meg. De alig telt el néhány nap, Róma lakosai tapasztalhatták, hogy az öreg helyébe fiatal és friss erejű zsarnokot kaptak. A fiatal Marius hamarosan kimutatta irgalmat nem ismerő kegyetlenségét, mikor a város legnemesebb és legelőkelőbb polgárait sorra megölette. Mivel az ellenséggel szemben vakmerőnek és rettenthetetlennek mutatkozott, eleinte „Mars fiának” nevezték, de mikor tetteiből igazi jellemét megismerték, „Venus fiának” kezdték hívni. Végül a Sulla csapatai által körülzárt Praenestében több sikertelen próbálkozást tett élete megmentésére, de amikor a város elesett, s menekülésre nem maradt reménye, önkezével vetett véget életének.

SERTORIUS - EUMENÉSZ

SERTORIUS^xxviii

1. Nincs abban semmi furcsa, hogy a szerencse változandóságának következményeképpen véletlenül számtalan egyforma esemény történik az idők végtelen folyamán. Mert vagy a várható esetek száma határtalan, s akkor a véletlennek kimeríthetetlen bőségben nyílik alkal­ma azonos események előidézésére, vagy pedig korlátozott számban fordulnak elő olyan lehe­tőségek, amelyek bizonyos események megtörténéséhez vezetnek, s akkor elkerülhetetlenül szükséges, hogy azonos előidéző okok azonos események megtörténésére vezessenek. Egye­sek különös kedvteléssel gyűjtik össze olvasmányaikból vagy hallomásból az olyan véletlen eseményeket, amelyek azt a látszatot keltik, hogy számításból és előre megfontolt szándékkal jöttek létre, így például, hogy két nevezetes Attisz^xxix volt, az egyik szíriai, a másik arkadiai, s mindkettőt vadkan ölte meg; két Aktaión^xxx volt, s egyiket saját kutyái, a másikat szerelmesei tépték szét; két Scipio élt, akik közül az egyik leverte a karthágóiakat, a másik meg városukat tette a föld színével egyenlővé; Iliont Héraklész Laomedón lovai^xxxi miatt, Agamemnón pedig az úgynevezett faló segítségével rombolta le, harmadízben viszont Kharidémosz, azért, mert egy ló elesett a város kapujában, és a kaput az ilioniak nem tudták gyorsan bezárni. Két olyan város^xxxii van, Iosz és Szmürna, amely a legillatosabb növényektől kapta nevét, s Homérosz, a költő, mint mondják, egyikben született és a másikban halt meg. Tegyük hozzá ezekhez még, hogy a legharciasabb hadvezérek, akik többnyire csellel és furfanggal éltek, Philipposz, Antigonosz, Hannibál, s akinek életrajzát most kezdjük el megírni, Sertorius, félszeműek vol­tak. Az utóbbiról elmondhatjuk, hogy tartózkodóbb volt a nőkkel szemben, mint Philipposz, megbízhatóbb barát, mint Antigonosz, irgalmasabb ellenségeihez, mint Hannibál, és nem volt kevésbé értelmes, mint bármelyik ezek közül; a szerencse mostohább volt hozzá mindegyi­kük­nél, s a sorssal mindig nehezebben birkózott meg, mint nyílt ellenfeleivel, de tapaszta­latban azért egyenlőnek tartotta magát Metellusszal, bátorságban Pompeiusszal, szerencsében Sullával, hatalomban Rómával, amellyel, mint száműzött és idegen, barbár csapatok élén szállt szembe.