Ha most Plutarkhosz „történeti” műveire térünk, elöljáróban meg kell jegyeznünk, hogy a khairóneiai bölcs sohasem pályázott történetírói babérokra, és hogy az antik műelmélet az életrajzokat következetesen megkülönböztette a történetírástól. Ezt a közhelyet mindennél jobban szemléltetheti az Alexandrosz-életrajz bevezetése: „...nem történelmi művet írok, hanem életrajzokat, s az erény vagy a bűn nem a legkiválóbb tettekben nyilvánul meg, mert gyakran egy-egy jelentéktelen dolog, mondás vagy tréfás megjegyzés jobban megvilágítja valaki jellemét, mint a legnagyobb csaták, hadseregek vagy ostromok... adassék meg nekem is, hogy inkább a lélek jellemző tulajdonságait keressem, és ezek segítségével ábrázoljam mindegyikük életét, s másoknak engedjem át nagy tetteik és harcaik leírását.” Hasonlóképpen tanulságos Plutarkhosznak az a nyilatkozata, amelyet az Aemilius-Timoleón-életrajzpár bevezetésében olvasunk: „...A történelmet tükörnek tekintem, melynek segítségével a magam életét is lehetőleg tökéletesíteni és az (ábrázolt) nagy emberek erényéhez hasonlóvá igyekszem tenni. Olyan ez a munka, mintha napok hosszat együtt élnék velük, mintha írás közben sorra vendégül látnám őket, és házamba fogadva magam elé állítanám mindegyiket (mint ahogy Priamosz nézegette Akhilleuszt az Iliász utolsó énekében), hogy »mekkora, mily gyönyörű«. Tetteik közül kiválogatom a legszebbeket és a megismerésre legméltóbbakat... a történelem tanulmányozásával és a tanulságok rendszeres feljegyzésével a legkiválóbb és legnevesebb férfiak emlékét fogadjuk be elménkbe, és ha környezetünk részéről -elkerülhetetlenül - valami hitványságot, erkölcstelenséget tapasztalunk, annak hatását a dicső példaképekre való derűs és megbékéltető eszméléssel küszöböljük ki és tartjuk magunktól távol.” Az erkölcsi vonatkozásokra ügyelő filozófusnak ez a történetírói ténykedése tulajdonképpen példaképek felsorakoztatásához fűződő erkölcsfilozófiai szemlélődés, amit történetfilozófiai vagy akár közönséges gyakorlati szempontból nézve bírálni lehet. A bíráló nem lesz egyedül - sokan elmarasztalták már Plutarkhosz történetírását -, de mindig többen voltak, akik tanulságot és lelkesedést merítettek írásaiból.

Plutarkhosz helyének megítélését az antik életrajz-irodalomban az teszi nehézzé, hogy a korábbi időkből úgyszólván semmi hasonló nem maradt ránk. A görög-római biográfiai irodalom formájának század eleji kutatói két életrajztípust következtettek ki: hadvezéreknek és államférfiaknak főleg az Arisztotelész-követők köteteiben kialakított, gondosan szerkesz­tett, minél több olvasó kezébe szánt biosz-ait (ezt a „peripatetikus” típust képviselné Plutarkhosz), és másrészről az alexandriai iskolában kidolgozott, tudományos érdekű, főleg irodalmi nagyságokról szóló, sablonos pontokba szedett életrajzokat (ilyenek volnának Suetonius író- és császárbiográfiái). Nem feledkezhetünk meg azonban a közkeletű dicsőítő iratok (enkómion-ok) hatásáról; Cicero is kiemeli (De or. II. 84, 34) azokat a görög „könyve­ket”, amelyeknek szerzői „inkább a gyönyörködtetés vagy valaki felékesítése, semmint gya­korlati politikai felhasználás végett magasztaltatták például Themisztoklészt, Ariszteidészt, Agészilaoszt, Epameinóndaszt, Philipposzt vagy Alexandroszt”. Láthatjuk, hogy úgyszólván csupa olyan „felékesítésre” alkalmas hős, akinek életét Plutarkhosz is -legfeljebb más (erkölcsi) célzattal - megírta. Tény az, hogy a „híres férfiak” életleírásaiból már a hellenisz­tikus időkben egész sorozatokat szerkesztettek; ilyenek nyomán állította össze hétszáz „képmásból” (Imagines: görög és római hadvezérek, politikusok, költők stb. szerint csopor­tosított hírességek portréiból) álló gyűjteményét Varro (i. e. 39), de talán idetartozik már Lutatius Catulusnak, Marius vezértársának, majd politikai ellenfelének Communis historia („Közös” - azaz szintén görög és római - történet) című könyve is. Ezeket a kezdeményezé­seket folytatta ugyancsak görög és római kiválóságok galériáját felsorakoztató könyveivel Cornelius Nepos, majd hovatovább a görög szerzők sem érték be saját honfitársaik meg­örö­kítésével: így kerülhetett sor rá, hogy Plutarkhosz először egyes életrajzokat, majd tervszerűen kiválogatott görög-római párokból több könyvre terjedő sorozatos művet szerkesszen.

Plutarkhosz fiatal fejjel, talán még Vespasianus uralkodása alatt írt néhány egyes életrajzot, amelyek közül ránk csak a meglehetősen önállótlan Galba- és Otho-biográfia maradt. (Igaz, hogy éppen önállótlanságuk folytán becses eligazítóink a négy császár évének kavargását tragédiává sűrítő Tacitus forrásainak kérdésében.) A plutarkhoszi hagyatékot rendező, nem sokkal későbbi Lampriasz-katalógusból tudjuk, hogy külön megírta Scipio Africanus, valamint a római császárok életét Augustustól Vitelliusig (ebből a sorozatból maradt meg az imént említett kettő, továbbá néhány töredék), vagyis kezdettől fogva igyekezett megfelelni a Róma felől megnyilatkozó várakozásnak. Ugyanakkor azonban szűkebb hazájának mitikus és történelmi nagyjai is hasonló vállalkozásokra serkentették: életrajzok formájában örökítette meg boiótiai héroszok (Héraklész, Arisztomenész), költők (Hésziodosz, Pindarosz), a filozófus Kratész emlékét; lokálpatriotizmusának rózsaszínű szemüvegén át nézve még a rablóvezér Daiphantosz is nemzeti hőssé magasztosul.

Mint láttuk, a görög és római hírességek összehasonlításának ötlete már korábban is felvetődött, de Cornelius Nepos a római hadvezéreket stb. általában hasonlította össze a görö­gökkel. A lélektani szempontból sokkal gyümölcsözőbb páros összehasonlítások gondolatá­nak megvalósítása a traianusi birodalmi politika irányítóinak khairóneiai litterátor barátjára várt. E páros életrajzok írásának idejére vonatkozólag mindössze egy biztos adatunk van: a Sulla-életrajzban (21.) azt olvassuk, hogy az orkhomenoszi csatától - i. e. 85 -„majdnem kétszáz esztendő telt el”, vagyis az életrajzok keletkezését nagyjából Traianus utolsó éveire, 105 és 115 közé tehetjük. A Szolón-életrajz egyik mondatának utalása (32.), amely szerint Athén az Olümpieiont befejezetlenül hagyta, csak annyit jelent, hogy Plutarkhosz Szolónról feltétlenül a 125-ben megkezdett hadrianusi építkezés előtt írt.

Ha most az Epameinóndasz-Scipio pár kivételével ránk maradt Párhuzamos életrajzok hőseit szemléljük, a gyűjteményt sem rendszeresnek, sem teljesnek nem mondhatjuk. Szereplőinek megválogatásában Plutarkhoszt inkább olvasmányélményei irányíthatták. Az is lehet, hogy további párok felsorakoztatásában a halál akadályozta meg az írót - valamikor a 120-as évek derekán. Mégis sokan elmondták, hogy Hellasz és Róma legnagyobb fiainak - a folytatásos mű valószínű befejezetlensége ellenére is - szinte teljes galériáját csodálhatjuk a plutarkhoszi összeállításban. De a teljességnek ez az érzése alkalmasint abból adódik, hogy a sokat kritizált Plutarkhosz tagadhatatlanul szeretetre méltó és vonzóan mesélő író: az utókor azért ismeri és kedveli a Plutarkhosztól megörökített hősöket, mert általa ismeri és kedveli őket, míg akikre nem került sor nála, nem kanonizálódtak, nem váltak olyan közismertté és népszerűvé.

A huszonhárom páros életrajz szereplői közül a görögök legnagyobbrészt a klasszikus kor kiválóságai. Athént tízen (Thészeusz, Szolón, Themisztoklész, Ariszteidész, Kimón, Periklész, Nikiasz, Alkibiadész, Démoszthenész, Phókión), Spártát csak hárman (Lükurgosz, Lüszandrosz, Agészilaosz), Thébait ketten (Epameinóndasz és Pelopidasz) képviselik. Érthető Szürakuszai felszabadítóinak (Dión, Timoleón) a kiválasztása is; Alexandrosz szerepeltetése nem szorul magyarázatra, de megemlítjük, hogy a legendás világhódító alakja az aktív traianusi külpolitika időszakában különös érdeklődésre tarthatott számot. „Örökösei” közül itt találjuk Eumenészt, Démétrioszt és Pürrhoszt; a még későbbiek sorából az akhaiai Philo­poimént („az utolsó hellént”), valamint a Gracchusok spártai reformer párjait: Agiszt és Kleomenészt. Aratosz és Artaxerxész különös módon került a „párhuzamok” közé: Aratosz tárgyi okoknál (a „veszedelmes” spártai reformkezdeményezés elfojtásában játszott szerepé­nél) fogva kapott helyet Kleomenész mellett, míg Artaxerxész talán egy betűrendes kiadásban sodródhatott Aratosz szomszédságába. (A perzsa Artaxerxész életrajzában is mindenesetre központi helyet foglal el Pelopidasz és a boiótiaiak alakja.)

A római szereplők közül nem hiányozhatott Romulus, a mitikus városalapító, valamint a nevéhez fűződő kultikus-misztikus hagyomány folytán Plutarkhosznak különösen kedves Numa; a korai köztársaság legendás alakjai közül Publicola, Coriolanus és Camillus; a má­sodik pun háború főszereplőihez (Fabius Maximus, Marcellus, Scipio) csatlakozik az idősebb Cato, továbbá a görög szempontból különösen jelentős Flamininus és Aemilius Paulus. Alkal­masint a Plutarkhosz számára hozzáférhető forrásművek „újabb” részleteinek forgatásával magyarázhatjuk azt a tényt, hogy a rómaiak túlnyomó többsége a polgárháborúk századát képviseli: a két Gracchus, Marius és Sulla, Sertorius és Lucullus, az első trium­virátus, majd Cicero, az uticai Cato, végül Brutus és Antonius. (Az utóbbi -Démétriosszal együtt - a köve­tésre méltó erények hiányát, illetve ellentétét példázza; választásukat Plutarkhosz külön meg­indokolja. A „negatív” hősökről szóló életrajzpár egyébként a legsikerültebbek közül való.)

Az összepárosítások közt vannak szerencsések és természetesek (Thészeusz-Romulus, Lükurgosz-Numa, Alkibiadész-Coriolanus, Démoszthenész-Cicero, Alexandrosz-Caesar); határozottan szellemes és eredeti a spártai újítókirályok összehasonlítása a Gracchusokkal; merőben külsőségekre épült viszont a például a Lüszandrosz-Sulla „párhuzam” (mivel mind­ketten feldúlták Athént), vagy Agészilaosz és Pompeius összeerőltetése (mivel mindkettejüket Egyiptomban érte a dicstelen vég). Vagy például mi köze van Fabius Maximusnak Periklészhez, Aemilius Paulusnak Timoleónhoz? Mivel pedig a császárok életrajzai már koráb­ban elkészültek, Plutarkhosz mentesült a mondvacsinált görög párhuzamok előráncigá­lásának fáradságától. Pedig akadt újkori Plutarkhosz-szakértő, aki szerint Ptolemaiosz Philopatór (az „atyaszerető”, igazibb melléknevén: Trüphón, a „kéjenc”) remekül illett volna Neróhoz, vagy a magát „megváltónak” (Szótér) címeztető Antiokhosz Augustushoz.

Ami a két-két „párhuzamos” élet előadása után rendszerint következő „összehasonlítást” (szünkriszisz) illeti, még a legtermészetesebb párhuzamok „tanulságainak” levonása is nehéz feladat, ha a szerző a szónoki közhelyeken túlmenő (és főleg: mélyebbre hatoló) meg­állapításokra akar jutni. A tömeges összehasonlítás azonban megvalósíthatatlan üres bölcselkedések, külsőségekre támaszkodó hasonlóságkeresések és főleg ismétlések nélkül. Alig is találunk köztük valóban jelentős darabot. Nem csodálhatjuk, ha a kéziratok másolói akárhányszor el is hagyták egyiket-másikat, bár voltak idők, amikor - mint például Montaigne - elsősorban ezeket az összehasonlításokat kedvelték.

Maga az összehasonlítás „műfaja” igen korai jelenség: a görög hagyomány - vetélkedés (agón) formájában - már Homéroszt és Hésziodoszt szembeállította egymással. Ez a népi gyökerű versengés őrződik például a komédiában (gondoljunk Aiszkhülosz és Euripidész alvilági mérkőzésére az arisztophanészi Békák-ban), de hamar feltűnnek a filozofikusabb igényű, nemritkán dramatizált egybevetések is: például Hérodotosznál a perzsa országnagyok vitája a legjobb államformáról. A császárkor rhetorikai gyakorlatában közkeletű eljárás volt az összehasonlítás, de talán sehol nem találunk belőle annyit, mint éppen Plutarkhosz írásaiban. Az athéniak dicsőségéről szóló töredékében például azt vitatja, hogy a költőt vagy inkább a hadvezért illeti-e a babér; máshol az areté (erény) és a tükhé (vakvéletlen), a test és lélek, vagy a tűz és víz a két „küzdőfél”, egy egész traktátus foglalkozik a jó barát és a hízelgő közti különbséggel; Flamininus életrajzában (21.) Hannibál tesz igazságot a leghíresebb vezérek között; egy töredékben Plutarkhosz a „régi” és az „új” komédia fő képviselőjét: Ariszto­phanészt és Menandroszt hasonlítja össze (jellemző, hogy a humánus Menandroszt sokkal többre tartja, mint az őserejű, de közönséges Arisztophanészt); máshol a görögök és rómaiak nyelvének egybevetése során a két idióma sajátosságait igyekszik tisztázni -tanulságos párhuzam a görög-római Párhuzamos életrajzok sorozatához és az egész vállalkozás közvetítő tendenciájához.

Plutarkhosz valósággal benne élt az ilyen összehasonlításokban, és érthető, hogy hasonlítgató kedvének ősét Homéroszban fedezte fel. Nemcsak a szónoki és a vulgáris filozofálási gyakorlat, hanem szkeptikus természete is arra ösztönözhette, hogy az összehasonlítás módszerével próbáljon valószínű eredményekre jutni. Ez az összehasonlításra való hajlam mutatkozik meg Plutarkhosz rengeteg hasonlatában, költői képeinek sokaságában is. A hajózással kapcsolatos hasonlatait a boiótiai író nemigen meríthette a maga élményeiből, annál jellemzőbbek rá az orvostudomány, a zene vagy a grammatika területéről vett hason­latok. Tagadhatatlan, hogy Plutarkhosz alkalmi hasonlatai és színes képei még rendsze­res­ségre törekvő összehasonlításainál is jobban megkapják a rezonálásra képes olvasót.

Ami most az életrajzíró Plutarkhosz teljesítményét illeti, nemcsak maga hangsúlyozta, hogy nem történelmet akar írni: a modern történetkutatók mégis elsősorban azért folyamodnak hozzá, mert életrajzait az ókori történet forrásai gyanánt „kénytelenek” használni. Még ha eleve nyugtázzák is, hogy az antik író célja nem a történeti kutatás szolgálata volt, nemigen mulasztják el megállapítani, hogy nem volt érzéke a történelem mozgatóerőinek a megértésé­hez. Valóban, mintha Thuküdidész sohasem élt volna! A görög poliszvilág alapjainak szét­zilálódásával, a hellenisztikus, majd római központosítás folytán a közösség helyett az egyén került az érdeklődés homlokterébe, a politikai érzék pedig elcsenevészesedett. (Plutarkhosz „közéleti” ténykedése is jórészt jelentéktelen helyi adminisztrációs és kultikus teendők ellátásában merült ki.) Az aztán már forrásainak minőségén múlt, hogy az életrajzok anyaga mégis nagyrészt történeti jellegű elbeszélés. De a jámbor és optimista khairóneiai bölcs nem vett tudomást az élet közönségesebb valóságairól, a romantikus múlt hagyományának józan bírálatára sem kedve, sem képessége nem volt; a tények, összefüggések megvilágítása helyett beérte a „hősi” jellemek ábrázolásához felhasználható anekdotákkal, nem mindenkinek kedves moralizálással, a történelmi folyamat hiányos, felületes vagy éppen torz képeivel.

Mégsem mondhatjuk, hogy csak azért a gazdag anyagért vagyunk neki hálásak, amely talán elveszett volna, ha életrajzaiban fel nem dolgozza. Mert ha mindezen túlmenőleg még azt is elmondjuk, hogy az életrajzok egész sorozatának megírása közben többé-kevésbé kötve volt bizonyos („peripatetikus”) sablonhoz, már a sablontól való eltéréseiben - a szak-történetírói és a moralizáló részek változatos egymásba fonásában - is írói erényt kell látnunk. Alexandrosz-vagy Caesar-életrajzában érthetőleg nem zárkózott el a nagyon is gazdag és változatos történések ismertetése elől; más hőseiről jóval kevesebb hőstettet sorolhatott fel, ott viszont annál bővebben áradt az éthosz-ra fényt derítő sok anekdota. A törvényhozó Szolón vagy az égiekkel társalkodó Numa életrajza természetesen egészen másképp alakult, mint a reformerkirályoké vagy a forradalmár néptribunusoké. További változatosságot észlelhetünk az inkább szónokló vagy filozofáló, semmint cselekvő hősök megörökítésében. És ugyan hogy lehetett volna lelketlen rubrikákba merevíteni az „olümposzi” Periklész geniális lényét, az V. századi Athén gazdagságának, lehetőségeinek és tragédiájának megtestesülését? Az ezerféle forrásanyag színes feldolgozásával, csoportosításával és megvilágításával - csak éppen nem Tacitus géniuszával! - elért írói hatás mégsem érdemtelenül tette Plutarkhosz nevét évszázadokon át becsültté.

Plutarkhosz hírnevének története - az európai kultúra századainak egyik legbeszédesebb keresztmetszete. A század elejének egyik érdemes filológuskutatója, R. Hirzel (1912) lelkes szorgalommal gyűjtött össze sok tanulságos adalékot a II. századi Gelliusnak Plutarkhosz nevével kezdődő Attikai éjszakái-tól Richárd Wagner Plutarkhosz-olvasmányaiig és R. W. Emerson jóslatáig: „Ameddig könyvek lesznek, időről időre Plutarkhoszt is mindig fel fogják fedezni.” Hirzel művének kivonatolása nem feladatunk, a lelkesítően szép és gazdag anyagból legfeljebb néhány részletet ragadunk ki, illetőleg pótolunk.

Plutarkhosz lényének szelídsége, misztikus és moralizáló hajlama a kereszténység száza­daiban is kedveltté tette írásait. Baszileiosz IV. századi kaiszareiai püspök (Nagy Szt. Vazul) az ifjúsághoz intézett híres beszédében Plutarkhoszra támaszkodva fejtette ki a klasszikusok keresztény kisajátításának elméletét, hogy ti. „mikénti lehet hasznot húzni a hellén irodalomból”, Agathiasz pedig (Iustinianus történetírója) a Párhuzamos életrajzok szerzőjének szobra alá szánt epigrammájában (Anth. Pál. XVI. 331.) azt írta, hogy Plutarkhosz páratlan életéhez maga Plutarkhosz sem tudna párhuzamot szerkeszteni. A Lampriasz-katalógusban sem teljesen felsorolt plutarkhoszi életmű megcsonkulása az ezután következő két-három „sötét” században ment végbe, és újabb buzgó tanulmányozását Bizáncban is csak a IX-X. századtól fogva követhetjük nyomon. Nyugaton Dante még nem említi, Petrarca is csak annyit tudott róla (a közismert középkori fikciónak megfelelőleg), hogy Traianus nevelője volt. Bezzeg a XV. századtól kezdve! Plutarkhosz életrajzainak hirtelen felkapottságát nemcsak a konstantinápolyi kéziratok átmenekítésével magyarázhatjuk, hanem azzal is, hogy a reneszánsz-egyéniségek kora - a maga törekvéseinek támaszául - érthetőleg szívesen fogadta a klasszikus hajdankor hőseinek plutarkhoszi idealizálását. Egyre-másra jelentek meg főleg a római életrajzok fordításai; Donato Acciaiuoli Hannibál- és Scipio-életrajzát sokáig Plutarkhoszénak tartották, de Machiavelli is Plutarkhosz modorában írta meg Castruccio Castracani életét. A kevésbé kedvelt Moraliá-ből kiemelkedik a tévesen Plutarkhosznak tulajdonított gyermeknevelési traktátus, amelyet Guarino - Janus Pannonius mestere - fordított latinra, és amelyet nemsokára Enea Silvio de Piccolomini is felhasznált a De liberis educandis című, V. Lászlónak ajánlott írásában. De ugyanígy említhetnők Erasmust vagy Melanchthont is: az előbbi V. Károly öccsének (Ferdinándnak) szánt Institutió-jában főleg Plutarkhosz tanulmányozását javasolja „a keresztény fejedelemnek”, a később oly nagy hatású humanista reformátor pedig 1519-ben lelkes előszóval adta ki a De liberis educandis-t.

Az olasz, majd németalföldi és német humanisták kezdeményezései után a XVI. század második felében a franciák (G. Budé, Stephanus, Muretus, Turbenus) tettek sokat Plutarkhosz megismertetéséért, de Jacques Amyot klasszikus francia fordításának hatása Franciaország határain túl is messze terjedt. Ennek révén ismerkedett meg Plutarkhosz hőseivel Ronsard-tól Corneille-ig, Racine-ig, Moliére-ig és Pascalig a francia irodalom akárhány klasszikusa. F. Brunetičre szerint Plutarkhosz jelentősége a francia tragédia szempontjából nézve vetekszik Homérosz görögországi hatásáéval. Ehhez járul még valami: Amyot életrajzainak North-féle angol fordítása (1579) szolgáltatta Shakespeare több drámájának (Coriolanus, Julius Caesar, Antonius és Kleopatra, Athéni Timon) anyagát is. A „klasszikus” és modern filológia művelői között érdekes és tanulságos vetélkedés folyik annak kimutatására, hogy mit vett át, mit értett félre Shakespeare a görög auktor fordításából, főleg pedig hogy mit tett hozzá, mivé formálta a Plutarkhosznál sem drámaiság nélkül való „nyersanyagot”.

Plutarkhosz XVI-XVII. századi frekventáltságát méltóképpen tetézi a XVIII. század. A jelentősnél jelentősebb tudományos teljesítményekkel összhangban lelkesedtek érte az erkölcsbölcselők, filantrópok, az emberi jogokért és a haladásért küzdő literátorok és forradalmárok egymást váltó nemzedékei. Rousseau-tól és Pestalozzitól Goethéig és Schillerig (Karl Moor, a nemes haramia és Posa márki eszményi alakja a plutarkhoszi „szellem” schilleri értelmezésének szüleménye), Madame Roland-ig, vagy Camille Desmoulins-ig, Dantonig, Robespierre-ig, Saint-Justig, Napóleonig, a francia forradalom hőseiig, akik - pártjaikkal és tömegeikkel egyetemben - Plutarkhosztól és Liviustól vett jelmezben és frázisokkal „koruk feladatát hajtották végre, a modern polgári társadalmat szabadították fel és alkották meg... A polgári társadalom gladiátorai a római köztársaság klasszikusan szigorú hagyományaiban lelték meg azokat az eszményeket és művészi formákat, az önámítást, amelyre szükségük volt, hogy harcaik polgári módon korlátozott tartalmát önmaguk előtt leplezzék, s szenvedélyüket a nagy történelmi tragédia magaslatán tartsák.” (K. Marx: Louis Bonaparte brumaire 18-ja. Marx-Engels: Válogatott művek. Szikra, 1949. I. 225-226. old.)

Így lelkesedhetett mindenki a hol köztársaságinak, hol császári nevelőnek megtett íróért, de a francia forradalom után - amely szellemi ősei közt tartotta számon Plutarkhoszt - a reakció annál inkább elfordult tőle. Része volt ebben az új humanizmusnak is, amelyek apostolai a római hősök helyett az „igazi” nagyokhoz - Homéroszhoz, Szophoklészhoz, Platónhoz, Thuküdidészhez - nyúltak vissza, a kibontakozó romantika pedig a nemzeti múltat igyekezett feltámasztani, és Plutarkhosz, a történetíró sem állhatott meg a XIX. századi kritika előtt. Ezért inkább Belinszkij művészi lelkesültségére és a forradalmi demokraták antikvitás­szeretetére, semmint az egész század közfelfogására jellemző az, amit egy levelében még 1839-ben írt Plutarkhosz életrajzairól: „Ez a könyv megfosztott józan eszemtől... Valósággal belevesztem a polgári erény eszméjébe, az igazság és becsület pátoszába... Amikor bele­kezd­tem, azt hittem, hogy a görögök eltakarják előlem a rómaiakat, de nem így történt. Lelkem a római életrajzok olvasása közben óceánon úszott. Plutarkhosz révén sok mindent meg­értettem, amit addig nem tudtam felfogni. Görögország és Róma talajából újabb emberiség sarjadt ki... Megértettem a francia forradalmat is, s annak római pompáját, amit korábban megmosolyogtam...”

Hirzel 1912-ben még nem hivatkozhatott írónk utókorának egyik legszívhezszólóbb dokumentumára, Romain Rolland-nak egy évvel később megjelent Colas Breugnon-jára. A regény lesántult hőse egyedül marad a khairóneiai Plutarkhosszal, és unottan lapoz bele az Amyot-fordítás köpcös kis kötetébe. Ugyan mit mondhatnának neki a rég halott ókori nagyságok? De mint mikor az ember csak úgy vaktában veti vízbe horgát, és az mindjárt az első dobásra megakad: Colas sem tudja abbahagyni a horgászást, sőt áldja betegségét az élményért, a könyvbe zárt csodás látomásokért; szinte azonosul hőseivel, bővérű burgundiai gallus létére ágyában fekve kiirtja a gallusokat, jön, lát és győz - és egy csepp vér ontása nélkül gazdagnak érzi magát.

Az elmúlt időszak életrajzi regény-divatjára gondolva azt hihetnők, hogy ez talán az életrajz­írás klasszikus nagyságának is bizonyos reneszánszával járt együtt. Plutarkhosz emlegetésében nincs is hiba, közvetlen ismeretében annál inkább. Történelemfelfogása, folytonos morali­zálása, szereplőinek nem elég mély lélektani ábrázolása semmiképpen sem minősíthető korszerűnek, viszont mondanivalójának gazdagsága, előadásának közvetlensége, komolysága, az egész lényéből sugárzó emberség a mai kor olvasóira sem téveszti el hatását. Ami pedig összehasonlító módszerét illeti, annak legmaibb dokumentuma André Maurois és Louis Aragon párhuzamos története: A két óriás, a Szovjetunió és az Egyesült Államok története.

Plutarkhosz magyarországi utókora - feltáratlan terület. Ezt a munkát itt nem végezhetjük el, épp csak néhány adalékkal utalunk fontosságára. Janus Pannonius apophthegma-fordításai az olaszországi Plutarkhosz-kultuszt, közelebbről a padovai mester (Guarino) iskolai gyakorlatát tükrözik. Elmondhatjuk, hogy Enea Silvio magyarországi érdekű ajánlásától kezdve száza­dokon keresztül a gyermeknevelésről szóló traktátus volt a plutarkhoszi corpusnak talán leggyakrabban elővett darabja. Érdekesen jelentkezik Plutarkhosz ismerete XVI. századi irodalmunkban. Inkább csak egyes anekdoták (például Periklész béketűrésének dicsérete és gyalázójának megszégyenülése: Per. 5.) bukkannak fel; a virágvasárnapi bevonulásról szóló prédikációk minden alkalommal szívesen részletezik az Aemilius Paulus-életrajz triumphus-leírását; hasonlóképpen külön történetté kerekedik Démétriosz Poliorkétész temetése (Dém. 53.); Antiokhosz és Sztratoniké szerelmi betegségének története ugyancsak a Démétriosz-életrajz egyetlen (38.) fejezetéből bővül nálunk is közkedvelt novellává, mint ahogyan Shakespeare is az Antonius-életrajz egyik részletéből (69.) bontakoztatta ki az Athéni Timon tragédiáját. Bogáti Miklós széphistóriát szerkesztett „a tökéletes asszonyi állatok” fordításából (1570), de Aszpaszia története révén a Periklész-életrajzra is felfigyelt. Itt-ott találkozunk a Moralia egyik-másik darabjának ismeretével, például „a jó barát és az álnok hízelgő” megkülönböztetését ajánló irat nagyszombati latin fordításával (1730), vagy „hajdani bölcs Plutarkus görög nyelven összeszedett ékes és éles rövid mondataival” (Lethenyei János, 1785), majd Tanárky János (1807) „némely görög és római nagy emberek életét” is meg­ismertette a magyar közönséggel. Nem érdektelen, de inkább szerzőjére talál az a rövid jellemzés, amelyben Budai Ézsaiás a Párhuzamos életrajzok íróját méltatja (Régi tudós világ históriája. 1802. 105. 1.): „Ezzel a munkával szerzett legnagyobb hírt-nevet magának Plutarchus: mivel ebből mindenütt igazságnak és virtusnak szeretete, erányos ítélettétel, az emberi természetnek esmérése és a politicába mélyen való belátás tündöklik ki.”

A Párhuzamos életrajzok következő magyarítója Székács József volt (1847), felújítására pedig csak a század végén (1894-1900) került sor Kacskovics Kálmán jóvoltából. Ez a derék munka, amelyből Julius Caesar élete a Magyar Könyvtárban (1902) külön is megjelent, a maga idejében sem volt könnyű olvasmány - a bonyolult plutarkhoszi stílust avult magyar­ságával még nehézkesebbé tette -, mégis sokan forgatták. Sárosi Gyula 1943-ban csak Caesar életrajzát fordította le, filológusaink pedig alig foglalkoztak vele. Máthé Elek volt az, aki 1959-ben először három római (Marius, Caesar, Cicero), majd 1961-ben négy görög életrajz (Szolón, Themisztoklész, Alkibiadész, Démoszthenész) fordításának közrebocsátásával egyengette az utat a Párhuzamos életrajzok régóta esedékes teljes magyar kiadása előtt.

Mi itt - ajánlásul, egyben befejezésül - a francia L. Laurand-nak (persze Amyot „bájos naiv­sá­gá­ra” utaló) megjegyzését idézzük: Plutarkhosz görög stílusa nem a legeszményibb, „szókész­lete nagyon vegyes, mondatai néha nehézkesek és bonyolultak; azok közül a ritka népszerű szerzők közül való, akik a fordításokban többet nyerhetnek, mint amennyit vesztenek”. Reméljük, hogy az életrajzgyűjtemény új magyar fordítása minél többeket hozzá­segít Plu­tarkhosznak - magyarul: a „gazdagodás kútfejének” - megismeréséhez és megszeretéséhez.

JEGYZETSZÓTÁR

ÖSSZEÁLLÍTOTTA MÁTHÉ ELEK

Abüdosz - görög város a Hellészpontosz ázsiai partján.

Acerrae - város Cremona közelében.

Acilius, Caius - néptribunus volt i. e. 198-ban. Görög nyelven írta Évkönyvei-t.

Acilius Glabrio, Manius - az i. e. 191. év egyik consulja. Még ugyanebben az évben a Thermopülai-szorosban döntő vereséget mért Szíria királyára, Nagy Antiokhoszra.

aconitum - sisakvirág; a gyökeréből készített mérget szívbetegségek elleni gyógyszernek használták.

Adrasztosz - Aigosz királya. Leányait két száműzötthöz, Tüdeuszhoz és Oidipusz király fiához, Polüneikészhez adta feleségül. Hetedmagával szállt hadba Thébai ellen; a háborúban rajta kívül mindnyájan elestek.

Adria - tengerparti város Picenum tartományban.

aeduusok - gall néptörzs.

Aemilius Paulus - első ízben i. e. 219-ben volt consul, és ekkor győzelmet aratott az illürök ellen viselt háborúban. Második consulsága alatt esett el a cannaei csatában.

Aeroposz - makedón király az i. e. III. század végén.

Afranius - Lucius Afranius, Pompeius harcostársa.

Agatharkhosz - görög festő az i. e. V. században.

Agathoklész - Szürakuszai uralkodója az i. e. III. század második felében.

I. Agészipolisz - apja, Pauszaniasz száműzetése után fiatalon került a spártai trónra i. e. 394-ben; 380-ban halt meg.

Agisz - Spárta királya (i. e. 426-397). Attika ellen 413-ban vezette a peloponnészoszi hadakat.

agógé - az ifjak csoportos, katonai fegyelmű nevelése Spártában.

Agraulosz - a mitikus Kekropsz király felesége.

Agrippa - Marcus Vipsanius Agrippa (i. e. 63-12), Augustus odaadó híve és legtehetségesebb hadvezére, az actiumi tengeri csata hőse. Két fiát a császár örökbe fogadta.

Aiakosz - mitikus hős, Aigina-sziget első királya. Leszármazottai az Aiakidák.

Aiasz - a Tróját vívó hősök egyike, Telamón szalamiszi király fia.

Aigéisz - athéni törzs.

Aigialia - kis sziget a Peloponnészosz déli csúcsa és Kréta között.

Aigion - város Akhaiában.

Ainosz - régi thrák város.

Aiszkhinész - görög filozófus és szónok az i. e. IV. században.

Aiszón - makedoniai folyó.

Aitólia - tartomány Észak-Görögországban.

Aius Locutius - a „beszélő”; annak a titokzatos isteni hangnak az emlékére emelt szentély Rómában, amely a rómaiakat a gallok érkezésére figyelmeztette i. e. 391-ben.

Akarnania - tartomány Közép-Görögországban.

Akasztosz - mitikus hős.

Akesztodórosz - peloponnészoszi történetíró az i. e. III. században.

Akhaia - általában így nevezték a Peloponnészosz északi partvidékét, majd a római időkben egész Görögországot.

Akharnai - attikai község.

Akhillasz - egyiptomi hadvezér az i. e. I. században.

Akhradina - Szürakuszai tengerparti városrésze.

Akragasz - város Szicília partvidékén.

Akrokorinthosz - Korinthosz fellegvára.

Albai-tó - Lacus Albanus, Alba Longa városa mellett.

Alesia - megerősített város Gallia Lugdunensisben.

Alexandrosz - ismertebb nevén Parisz, Heléné elcsábítója.

Alexandrosz - görög tudós és filozófus, Pergamonból került Rómába Sulla idejében. „Polühisztór” néven ismerték; sok filozófiai művet írt, de művei elvesztek.

Alkaiosz - görög epigrammaköltő az i. e. III. század végén. (Nem tévesztendő össze a mütilénéi Alkaiosszal, Szapphó kortársával.)

Alketasz - Alexandrosz egyik hadvezére, öngyilkos lett i. e. 320-ban.

Alkidamasz - görög szónok, Iszokratész politikai ellenfele.

Alkman - kisázsiai származású görög lírikus az i. e. VII. században.

Alkmaiónidák - Athén egyik legrégibb nemesi családja.

Amanosz - a kilikiai Taurosz hegység egyik része.

Ambrakia - tengerparti város Épeiroszban.

Ameiniasz - görög hadvezér, Antigonosz Gonatasz makedón király i. e. 271-ben egy sereggel Szürakuszai ellen küldte.

Amiszosz - erődített város Pontoszban, az athéniak gyarmata.

Ammón - teljesebb nevén Ammón-Ra, egyiptomi főisten.

Amphiktüonia - görög államszövetség; nevét Amphiktüón hérószról kapta.

Amphipolisz - kelet-makedoniai város.

Amphissza - erődített város Delphoi közelében.

Amüntasz - makedón király, később Alexandrosz hadvezére.

Amüntasz - eredetileg Déiotarosz galata király főhivatalnoka, a királyi címet Antoniustól kapta.

Anakharszisz - Szauliosz szkütha király testvére. Az i. e. VI. század elején beutazta Görögországot, és hazájában görög szokásokat akart meghonosítani. Fivére féltékenységből megölette.

Anaxilaosz - büzantioni hadvezér az i. e. V. században.

Anaximenész - lampszakoszi szónok és történetíró az i. e. IV. században.

Andokidész - athéni politikus és szónok az i. e. V. században.

Androklész - athéni népvezér a peloponnészoszi háború második felében.

Androküdész - görög festő az i. e. IV. században.

Andrón - görög történetíró az i. e. IV. században.

Andronikosz - görög filozófus, Arisztotelész követője.

Androsz - a legészakibb fekvésű sziget a Küklaszok közt.

Androtión - athéni szónok; Démoszthenész első nyilvános szereplése az volt, hogy -Diodórosz megbízásából - vádat emelt ellene.

Anio - folyó Latium és Sabinum határán.

Anthesztérión - tél végi (kb. februárnak megfelelő) hónap.

Antigoné - Pürrhosz felesége.

Antigonosz - Alexandrosz egyik hadvezére; az ipszoszi csatában (i. e. 301) esett el.

Antigonosz Gonatasz - Démétriosz Poliorkétész fia (kb. i. e. 320-240), ő maga is Makedonia királya. Dószón-nak is nevezték, mert mindent megígért, de ígéreteit legtöbbször nem tartotta meg.

Antigonosz Karüsztiosz - a Ptolemaioszok korában élt történetíró.

Antiküra - város a Korinthoszi-öböl északi partján.

Antimakhosz - görög epikus költő az i. e. VI-V. században.

Antiokhosz - sztoikus bölcselő, tanait Cicero írásaiból ismerjük.

Antipatrosz - II. Philipposz hadvezére, majd Alexandrosz egyik kormányzója és utóda. A makedón megszállás ellen fellázadó görögöket Lamiánál i. e. 322-ben leverte; i. e. 319-ben halt meg.

Antipatrosz - görög sztoikus filozófus az i. e. II. században.

Antiphanész - görög vígjátékíró az i. e. IV. században.

Antiphón - híres athéni szónok az i. e. V. században.

Antistius - Pompeius apósa.

Antiszthenész - a cinikus bölcseleti iskola megalapítója, i. e. 400 körül élt.

Anütosz - gazdag bőrgyáros az i. e. V. században, Szókratész egyik vádlója.

Aóosz - az Adriai-tengerbe ömlő kisebb folyó Észak-Görögországban.

Apollón Lükeiosz - a farkas alakjában tisztelt Apollón.

Apollónia - a korinthosziak tengerparti gyarmatvárosa Illüriában.

Apszephión - arkhón Athénban az i. e. V. század első felében.

Aquae Sextiae - római colonia Gallia déli részén.

Aquillius Manius - Marius alvezére, majd consul. Mithridatész kivégeztette.

Arar - folyó Galliában.

Arbéla - város Asszíriában; Alexandrosz itt aratta egyik legnagyobb győzelmét III. Dareiosz fölött.

Arcturus - a Nagymedve csillagkép.

Ardéttosz - sziklás domb az Ilisszosz partján.

Areiosz - Areiosz Didümosz alexandriai filozófus.

Argolisz - a Peloponnészosz északkeleti része.

Ariarathész - II. Ariarathész, Kappadokia királya.

Ariarathész - VI. Mithridatész fia, i. e. 88-tól Kappadokia királya, i. e. 86-ban a rómaiak elleni háborúban elesett.

Ariobarzanész - Kappadokia királya, a rómaiak barátja az i. e. I. században.

Arisztandrosz - jós.

Ariszteasz - a makedónbarát párt vezére Argoszban.

Ariszteasz - az Arimaszpeia című meseeposz szerzője.

Ariszteidész - görög novellaíró az i. e. I. században.

Arisztión - Mithridatész egyik vezére.

Arisztipposz - görög filozófus az i. e. V. század végén; az ún. „kürénéi iskola” megalapítója.

Arisztipposz - a makedónellenes párt vezére Argoszban.

Arisztobulosz - görög történetíró. Alexandrosz hadjáratait és életrajzát írta meg.

Arisztobulosz - II. Alexandrosznak, Iudaea királyának fia. Pompeius Rómába küldte. A polgárháború kitörése után hamarosan megmérgezték.

Arisztodémosz - az i. e. III. század első felében Megalopolisz türannosza volt.

Arisztogeitón - fivérével, Harmodiosszal ők űzték el Peiszisztratosz fiait és szabadították meg Athént a türannoszok uralmától.

Arisztogeitón - durva hangú athéni szónok, Démoszthenész ellenfele.

Arisztomenész - az i. e. VII. században élt és halála után hősként tisztelt messzénéi hadvezér.

Arisztón - sztoikus filozófus az i. e. III. század közepén.

Arisztonikosz - II. Eumenész pergamoni király törvénytelen fia. Róma-ellenes felkelésének leverése után i. e. 129-ben Rómában kivégezték.

Arisztonikosz - athéni szónok.

Arisztophón - görög festő az i. e. V. században.

Arisztoxenosz - görög filozófus és zenetudós az i. e. IV. században.

Arkeszilaosz - a „Második Akadémia” megalapítója az i. e. III. században.

Arkhelaosz - athéni elégiaköltő és természettudós az i. e. V. században.

Arkhelaosz - VI. Mithridatész görög származású vezére. Később római szolgálatba szegődött.

Arkhesztratosz - athéni szónok, Phókión személyes ellensége.

Arkhesztratosz - görög költő az i. e. IV. században.

Arkhesztratosz - spártai király i. e. 468-427 között.

Arkhidamosz - Spárta királya a peloponnészoszi háború idején.

arkhón baszileusz - az arkhónok testületének kultikus ügyeket intéző tagja.

arkhón epónümosz - a legfőbb, „névadó főtisztviselő”, róla nevezték el az évet, ugyanúgy, mint Rómában a consulokról.

Arkhütasz - görög természettudós és matematikus az i. e. IV. században.

Arpinum - Cicero szülővárosa Rómától délkeletre.

Arrhidaiosz - Alexandrosz mostohatestvére; III. Philipposz néven rövid ideig Makedonia királya volt.

Arszakész - a parthus királyok állandó jelzője és megnevezése (első királyukról).

Artabazész - I. Tigranész fia, Nagy-Armenia királya. I. e. 34-ben római fogságba esett, majd Kleopatra kivégeztette.

Artaxata - Nagy-Armenia fővárosa.

Artemidórosz - Rómában letelepedett görög filozófus az i. e. I. században.

Artemiszia - Karia királynője.

Anemiszion - hegyfok Euboia-sziget északi csúcsán.

Artemiszión - kb. áprilisnak megfelelő hónap.

Asinius Pollio - Caesar bizalmas híve és alvezére. Később visszavonult a politikától és történetírói munkásságot folytatott.

Aszpendosz - város a kisázsiai Pamphüliában.

Aszpisz - görögül pajzsot jelent; meredek szikla Argoszban a városfalakon belül.

Atesis - a Pó mellékfolyója.

Athanisz - szürakuszai történetíró az i. e. IV. században.

Athénodórosz - görög filozófus, a pergamoni könyvtár igazgatója, i. e. 70-ben Cato Rómába hívta.

Atropaténé - tartomány Média északkeleti részén.

Attaleia - II. Attalosz által alapított város.

Attalosz - makedón hadvezér az i. e. IV. században.

I. Attalosz - Pergamon királya, i. e. 241-197-ig uralkodott.

III. Attalosz - a pergamoni uralkodócsalád utolsó tagja.

Atticus - Titus Pomponius Atticus, Cicero bizalmas barátja és kiadója.

Avillius - a görög aollümi (összegyűjteni) igéből.

Baetis - a mostani Quadalquivir.

Bagóasz - Alexandrosz kegyence.

Bakkhiadák - Korinthosz ősrégi uralkodóházának tagjai.

Baktria - a perzsa birodalom legészakibb tartománya.

Bantia - Lucania és Apulia határán fekvő város.

Barathron - mély szakadék Athén közelében, ahova a halálraítélteket ledobták.

Basillus, Lucius - Sulla alvezére.

Bathüklész - kisázsiai származású szobrász az i. e. VI. században.

Batón - görög történetíró az i. e. III. század első felében.

Battosz - Küréné királya az i. e. VI. században.

Bedriacum - kisváros Észak-Itáliában.

Bélosz - a föniciaiak legfőbb istene.

Beroia - Makedonia régi városa.

Bérütosz - város Föniciában.

Bestia - Lucius Calpurnius Bestia, az i. e. 111. év consulja. Iugurtha megvesztegette és a rómaiakra hátrányos békét kötött vele.

Bibulus, Marcus Calpurnius - Caesar politikai ellenfele.

Bión - görög szatirikus író az i. e. III. században.

Bithünia - római tartomány a Fekete-tenger kisázsiai partján.

Bocchus - Mauretania királya; i. e. 106-ban kiszolgáltatta vejét, Iugurthát a rómaiaknak.

Boédromión - körülbelül szeptembernek felel meg, az ünnep Apollón ünnepe.

boiótarkhész - a boiótiai szövetség kormányzó testületének tagja.

Bokhórisz - egyiptomi király. Igazságossága a görögök közt közmondásos volt.

Braszidasz - híres spártai hadvezér az i. e. V. században.

Briareus - a mitikus „százkezű” szörnyek egyike.

Britomartus - a gall insuberek királya.

Brixillum - a mai Bersello folyó; valamint megerősített város Gallia Cispadanában.

Brutus, Albinus - Marcus Iunius Brutus rokona; részt vett a Caesar elleni összeesküvésben.

Brutus, Decimus - a Caesar-gyilkos Marcus Iunius Brutus közeli rokona.

Brutus, Lucius - Lucius Iunius Brutus; ő űzte el trónjáról Róma utolsó királyát, Tarquinius Superbust; a köztársaság első consulja.

Buthratum - város Épeiroszban.

Caecilius - Augustus korában élt szónok és nyelvtudós.

Caecilius Metellus - Marius hivatali elődje és katonai sikereinek megalapozója.

Caesarion - Kleopatrának i. e. 47-ben Caesartól született fia. Octavianus az actiumi tengeri csata után, 31-ben megölette.

Caieta - Aeneas dajkájának emlékére elnevezett hegyfok és város.

Camerinum - szicíliai város, a szürakuszaiak gyarmata.

Canusium - apuliai város; itt verte meg Hannibál Marcellust i. e. 208-ban.

Carbo - Gnaeus Papirius Carbo, Cinna consultársa i. e. 85-ben. 82-ben Pompeius kivégeztette.

Carrinas, Gaius - Marius alvezére. Praeneste ostrománál Sulla fogságába esett, aki kivégez­tette.

Casca - Publius Servilius Casca; Brutus híve.

Casinum - a volscusok városa Latium déli részén.

Cassius - Caius Cassius Longinus; Brutus híve.

Castulo - város Kasztília és Andalúzia határán.

Catulus - Quintus Lutatius Catulus, az i. e. 102. év consulja, Marius vezértársa.

Censorinus - Octavius consul gyilkosa.

Cethegus - Publius Cethegus, Sulla lelkes párthíve.

Cethegus, Marcus Cornelius - i. e. 203-ban legyőzte Magót, Hannibál testvérét.

Cinna - Caius Helvius Cinna, Caesar párthíve. Halálát az okozta, hogy a tömeg össze­tévesztette Lucius Cornelius Cinnával, Corneliának, Caesar első feleségének a fivérével, aki nyilvánosan dicsérte Caesar gyilkosait.

Cinna, Lucius Cornelius - Marius consultársa. Mikor a Szíriából hazatérő Sulla ellen indult, saját katonái verték agyon i. e. 84-ben.

Circeii - ősrégi volscus kikötő Latiumban.

Clastidium - az észak-itáliai insuberek városa.

Claudius Caecus, Appius - híres államférfi az i. e. IV-III. században.

Claudius Pulcher, Appius - Lucullus sógora.

Claudius Pulcher, Appius - Szicíliában Marcellus alvezére, i. e. 211-ben Capua ostrománál esett el.

Claudius Sabinus, Appius - consul i. e. 471-ben; mikor hivatali éve után a néptribunusok vádat emeltek ellene, öngyilkos lett.

Clodia - Catullus Lesbia néven megénekelt kedvese.

Clodius Pulcher, Publius - néptribunus, izgága demagóg politikus az i. e. I. században.

Cluvius Rufus - kora császárkori történetíró.

coloniák - kiszolgált légionáriusok (veteránok) földosztás útján szervezett telepesközösségei.

Cominius - az i. e. 501. év consulja.

comitium - a római fórum északi részén levő „gyülekezőhely”.

Corfinium - régi város Közép-Itáliában, a „szövetségesek” kiszemelt fővárosa.

Cornelius Balbus - Cicero barátja és Caesar párthíve.

Cornelius, Gnaeus - Gnaeus Cornelius Scipio Calvus Hispaniában harcolt Hanno és Mago karthágói vezérek ellen; 212-ben elesett.

Cornelius Scipio - a Manlius-féle zavargások idején (i. e. 385) dictator. A Scipio néven ismert későbbi nagy hadvezérek és államférfiak őse.

Cornelius Scipio Nasica, Publius - consul i. e. 155-ben.

Cotta - Lucius Aurelius Cotta, az i. e. 119. év egyik consulja.

Cotta - Marcus Aurelius Cotta i. e. 74-ben consul.

Cotta - Caesar egyik alvezére.

Crispinus - Titus Quintus Crispinus, Szicíliában Marcellus alvezére volt; i. e. 208-ban vele együtt választották consullá.

Culleo - Quintus Terentius Culleo i. e. 58-ban néptribunus, Cicero politikai ellenfele.

curia - a három római tribus (törzs) egyenként tíz-tíz curiát (nemzetséget, szavazókörzetet) foglalt magában.

Curio - Caius Scribonius Curio. Kalandorpolitikus az i. e. I. században.

Curius, Manius - Manius Curius Dentatus, a sabin háborúk hőse, a rómaiak közép-itáliai uralmának megalapítója.

Curius, Manius - consul i. e. 275-ben; ő vívta a döntő csatát Pürrhosz ellen Beneventumnál.

Daidalosz - mitikus athéni szobrász. Hazájából menekülnie kellett; Krétában Minósz szolgá­latába állt, és itt készítette csodálatos szobrait.

Daimakhosz - görög történetíró az i. e. IV. században.

Daisziosz - nyár eleji hónap a makedónoknál május közepétől június közepéig.

Daktüloszok - a kovácsmesterség mitikus krétai feltalálói.

Damagorasz - Mithridatész, majd Lucullus szolgálatában álló tengeri hadvezér.

Damón - híres zenetudós és bölcselő az i. e. V. században.

Dandamisz - görög vándorbölcselő az i. e. IV. században.

Daphné - babér, borostyán.

dardonoszok - Dardania lakói a mai Jugoszlávia déli részén.

dareikosz - a perzsa királyt ábrázoló, 8,37 gramm súlyú aranypénz.

Dareiosz - perzsa király (uralk. i. e. 521-485).

Dareiosz - III. Dareiosz perzsa király i. e. 336-330.

dasszareták - illür néptörzs Makedonia északi határán.

Datisz - perzsa hadvezér az i. e. V. század elején. Marathónnál döntő vereséget szenvedett a görögöktől.

Deinarkhosz - makedónpárti szónok az i. e. III. század elején.

Deinokratész - messzénéi államférfi, az i. e. II. század elején Titus Flamininusszal szövetségre lépett.

Deinón - görög történetíró az i. e. IV. század végén.

dekadarkhia - azok a tízes kormányzóbizottságok, amelyeket Lüszandrosz az athéniak aigoszpotamoi veresége után állított fel.

Dekeleia - erőd Attika és Boiótia határán.

Délion - boiótiai város.

Dellius, Quintus - előbb Antonius szolgálatában állt, de az actiumi ütközet után Octavianus kegyét kereste. Megírta a parthusok elleni háború történetét.

Delphinion - a delphoi Apollón temploma.

Démadész - athéni szónok, Démoszthenész politikai ellenfele.

demagóg, démagógosz - a szó eredeti jelentése „népvezér”.

Démaratosz - száműzött spártai király. A Görögország elleni hadjáraton Xerxész katonai tanácsadója.

Démaratosz - a rhodoszi hajóhad parancsnoka, i. e. 321-ben Attalosz pergamoni király felett aratott győzelmet.

Démaratosz - korinthoszi államférfi, később II. Philipposz makedón király barátja volt.

Démokharész - Démoszthenész unokaöccse.

Démon - görög író az i. e. IV. században.

Démoszthenész - hadvezér a peloponnészoszi háborúban. (Nem azonos a később élt szónokkal.)

Derküllidasz - spártai hadvezér az i. e. V. és IV. század fordulóján.

Derküllosz - Phókión vezértársa i. e. 319-ben.

Diagorasz - híres görög atléta az i. e. V. században.

dictator - a senatus megbízásából hat hónapnál nem hosszabb időre megválasztott teljhatalmú főtisztviselő.

Didius - Caesar alvezére a hispaniai harcokban.

Didius - Titus Didius, Makedonia helytartója a kimberek elleni háború után.

Didümosz - alexandriai irodalomtudós az i. e. I. században.

Dikaiarkheia - Puteoli görög neve; városka Nápoly mellett.

Dikaiarkhosz - görög történetíró és filozófus az i. e. IV-III. században.

Diodórosz - görög történetíró az i. e. I. században.

Diogenész - a szinópéi Diogenész cinikus bölcselő (i. e. 404-323), Antiszthenész tanítványa.

Dionüsziosz - az idősebb Dionüsziosz i. e. 406-ban lett Szürakuszai türannosza, és közel negyven évig uralkodott.

Dionüsziosz - festő, Alexandrosz kortársa.

Dionüsziosz - halikarnasszoszi görög történetíró az i. e. I. században; görög nyelven írta meg Róma történetét a pun háborúkig.

Dionüszodórosz - rossz hírű athéni szofista.

Diophanész - Philopoimén ellenfele, a makedónok ellen a rómaiaknak ajánlott fel szövetséget.

Dioszkuridész - görög történetíró az i. e. IV. században.

Dioszkuroszok - Kasztór és Polüdeikész (Castor és Pollux) Léda ikerfiai. A halandó K. apja Tündareósz spártai király, a halhatatlan P.-é Zeusz. Később Zeusz jóvoltából mindketten istenek lettek, de az év hat hónapját az Alvilágban kellett tölteniük, és csak a hátralevő hat hónapban lehettek az Olümposzon.

Diphilosz - görög komédiaíró az i. e. IV. században.

Dolabella - Cnaeus Dolabella, Sulla párthíve.

Domitianus - Titus Flavius Domitianus római császár (i. sz. 81-96).

Domitius - Cnaeus Domitius Ahenobarbus; i. e. 82-ben Sulla proskribáltja, Uticánál a fiatal Pompeius elleni csatában lelte halálát.

Domitius - Lucius Domitius Ahenobarbus, az i. e. 54. év consulja. Pharszalosznál Pompeius oldalán esett el.

Domitius Ahenobarbus, Cnaeus - Lucius fia, részt vett a Caesar elleni összeesküvésben, később Antonius, majd Octavianus oldalára szegődött.

Domitius Calvinus - i. e. 53-ban volt consul. Pharszalosz után is részt vett Caesar ázsiai harcaiban.

Dorülaosz - Mithridatész hadvezére.

Durisz - görög történetíró az i. e. III. században.

Dümé - város Akhaia nyugati felében.

Dürrhakhion - ma Durazzo.

Edessza - a makedón királyok temetkezési helye.

Éión - tengerparti város Makedonia és Thrakia határán.

Ekhekratidész - görög filozófus, Arisztotelész tanítványa.

Elateia - phókiszi város.

Élisz - városállam a Peloponnészosz északnyugati részén.

Émathié - makedón tartomány; itt volt a makedón királyok ősi székvárosa.

Engüion - itt rabolta el Hadész Perszephonét és hurcolta magával az Alvilágba.

Enüaliosz - Arész hadisten egyik mellékneve.

Épeirosz - Észak-Görögország nyugati, hegyes-völgyes tengerparti része.

ephébosz - tizenhat évnél idősebb ifjú.

Ephialtész - az athéni demokrácia V. századi harcosa és vezéregyénisége.