Egyesek azt mondják, hogy az ítéletet a király jelenlétében hozták meg, s Dareiosz, amikor a bizonyítékok súlya alatt összetört, arca borult és úgy könyörgött; de Artaxerxész haragosan felkelt, kihúzta szablyáját és addig mérte rá a csapásokat, amíg meg nem ölte. Azután a palotába ment, a naphoz imádkozott, és így szólt: „Távozzatok, perzsák, örömmel, s mondjá­tok meg mindenkinek, hogy a nagy Óromadész büntetésével sújtotta a törvényeket lábbal tipró szentségtörőket.”

30. Ilyen véget ért tehát az összeesküvés. Ókhoszban ekkor fényes remények támadtak, s biztatta Atosszát is, de félt a király utolsó, még életben levő törvényes származású fiától, Ariaszpésztől, a törvénytelenek közül pedig Arszamésztól. A perzsák nem azért óhajtották Ariaszpészt királyuknak, mert idősebb volt Ókhosznál, hanem szelíd, közvetlen és ember­szerető természetéért; de az sem volt titok Ókhosz előtt, hogy Arszamészt nagyon eszes embernek tartják, és apja igen kedveli. Mindkettőjük életére tört tehát, s mivel egyaránt hajlott természeténél fogva a cselvetésre és a véres erőszakra, kegyetlenségét használta fel Arsza­mész, gonoszságát és alattomosságát pedig Ariaszpész ellen. Ariaszpészhoz titokban küldözte a király eunuchjait és barátait, akik állandóan fenyegető és félelmet keltő kijelentéseket adtak tudomására, hogy apja kegyetlen és szégyenletes módon akar véget vetni életének. Ezeket a naponként megismételt híreszteléseket úgy tüntették fel, mint államtitkokat, s egyszer azt mondták, hogy a király még habozik, máskor hogy már elszánta magát a tett végrehajtására; ezzel annyira megrémítették Ariaszpészt és olyan kétségbeesésbe kergették, hogy halálos mérget készíttetett magának, kiitta, s így vált meg az élettől. Mikor a király értesült fia haláláról, megsiratta, és bár sejtette halálának okát, magas kora miatt képtelen volt a történ­teknek utánajárni és vizsgálatot tartani. Így aztán még inkább ragaszkodott Arszamészhoz, és nem titkolta, hogy leginkább benne bízik és hozzá a legőszintébb. Ókhosz most már nem halogathatta tovább terve valóra váltását; megnyerte magának Arpatészt, Tiribazosz fiát, és megölette vele Arszamészt. Artaxerxésznek magas kora miatt ekkor már a legkisebb meg­rázkódtatás is elég volt, s amikor megtudta Arszamész szomorú sorsát, nem tudta elviselni a csapást, s bánatában és kétségbeesésében meghalt kilencvennégy éves korában, ural­kodása hatvankettedik évében. Szelíd és alattvalóit szerető uralkodónak tartották, különösen Ókhosszal összehasonlítva, aki kegyetlenségével és vérengző természetével túltett minden elődjén.

GALBA^clxi

1. Az athéni Iphikratész úgy vélte, hogy a zsoldos katona legyen pénzsóvár, és szeresse a gyönyöröket, szenvedélyeinek kielégítésére ugyanis csak úgy találja meg a megfelelő eszkö­zöket, ha vakmerőn harcol. A legtöbben azonban úgy gondolják, hogy a katona olyan legyen, mint az erős szervezet, soha ne saját szenvedélyeire, hanem a vezér szavára hallgasson. Aemilius Paulus is, mikor Makedóniában átvette a hadsereget, s ott csak üres fecsegést és tétlenkedést talált, s egyebet sem látott, mint hogy mindenki vezér óhajt lenni, nyomban kiadta a parancsot, hogy a katonák álljanak készenlétben, élesítsék ki a kardjukat, de minden másra neki lesz gondja. Platón is úgy látja, hogy ha a hadsereg nem fegyelmezett és nem enge­delmes, semmit nem ér a jó parancsnok és hadvezér, s arról is meg van győződve, hogy az uralkodó legfőbb erénye a nemes természet és a bölcselet tanulmányozása, amely a bátorságot és a vállalkozási kedvet szelídséggel és emberiességgel párosítja. Bizonyítékul és példaképpen szolgál erre az a sok kegyetlen csapás, amely a rómaiakra zúdult Nero halála után; mert nincs félelmetesebb, mint az oktalan és fékezhetetlen indulatok hatalmába került hadsereg. Alexandrosz halála után Démadész a megvakított Küklopszhoz hasonlította a makedón hadsereget, mikor látta a sok esztelen és rendezetlen hadmozdulatot. A római birodalmat is olyan megrázkódtatások és csapások érték, amilyeneket csak a mítoszok titánjai idézhettek elő: előbb részeire bomlott, majd a szétszakadt részek egymás ellen támadtak, nem is annyira a megválasztott császárok uralomvágya miatt, mint inkább a katonaság mohó kapzsisága és féktelensége következtében, a hadsereg ugyanis úgy verte ki a császárokat, mint ahogyan egyik szög veri ki a másikat. Pherai zsarnokát,^clxii aki tíz hónapig uralkodott Thesszaliában, és utána nyomban meggyilkolták, Dionüsziosz^clxiii a tragédiák kényurának nevezi, ezzel gúnyo­lódik a gyorsan bekövetkezett változáson. A császárok lakóhelye, a Palatium ennél is rövidebb idő alatt négy imperatort fogadott be, s akárcsak a színpadon, az egyiket be-, a másikat pedig kivezették. A nyomorúságtól szenvedő nép egyetlen vigasztalása az volt, hogy a nyomorúság okozóival szemben nem volt bosszúra szüksége, mert láthatta, amint legyilkolják egymást. Először is és a legmegérdemeltebben az hullott el, aki kelepcébe csalta a hadsereget és megtanította rá, hogy a császárváltozástól várja ígéretei teljesülését, a legdicsőbb tettért, a Nero elleni felkelésért pedig bért fizetett, ezáltal meggyalázta és árulássá silányította.

2. Mint már elbeszéltük, Nymphidius Sabinus és Tigellinus akkor voltak a praetorianus cohorsok parancsnokai, amikor Nero helyzete tarthatatlanná vált, s mindenki tudta, hogy Egyiptomba készül menekülni. Nymphidius ekkor előadta a hadseregnek, hogy Nero már nincs jelen, hanem megszökött, ezért kiáltsák ki imperatorrá Galbát. Ugyanakkor ajándék­képpen fejenként hétezer-ötszáz drakhmát ígért a praetorianus cohorsoknak és ezerkétszáz­ötve­net a Rómán kívül szolgáló légionáriusoknak, vagyis olyan összegeket, amelynek összeszedése lehetetlen volt és tízezerszer annyi nyomorúsággal sújtotta volna a lakosságot, mint amit Nerótól kellett elszenvednie. Ez az ígéret okozta Nero halálát éppen úgy, mint nem sokkal később Galbáét is. Az egyiket ugyanis azért hagyták sorsára, hogy megkaphassák az ígért pénzt, a másikat pedig azért gyilkolták meg, mert nem kapták meg. Ezután olyan császárt kezdtek keresni, aki megadja ezt a hatalmas összeget, pártütésekkel és árulásukkal saját vesztüket idézték elő, céljukat mégsem érték el. Ezek pontos előadására azonban csak tudományosan felkészült történetíró vállalkozhat; nekem az a feladatom, hogy a császárok életéből elbeszéljem az említésre méltó eseményeket.

3. Köztudomású tény, hogy Sulpicius Galba volt a leggazdagabb magánember, aki elnyerte a császári trónt. Tekintélyét nagymértékben növelte a Serviliusok előkelő családjával fennálló rokoni kapcsolata, mégis büszkébb volt Catulusszal való rokonságára, aki a maga idejében erény és hírnév dolgában a legelső ember volt, ha a hatalom gyakorlását szívesen átengedte is másoknak. Galba rokoni kapcsolatban volt Liviával, Caesar Augustus feleségével is, és a császár Livia kérésére neveztette ki consullá. Mondják, hogy sikeresen viselt háborút Germaniában, és mint Libüa proconsulát nagy dicséretben részesítették. Egyszerű és igény­telen életmódját s azt a tulajdonságát, hogy a pénzt soha nem adta ki kezéből egykönnyen, fösvénységnek vették császársága idején, s ez sokat ártott jó hírének, hiába volt egyébként rendszerető és józan. Később Nero Hispaniába küldte kormányzónak, ekkoriban ugyanis még nem félt a magas méltóságokkal felruházott polgároktól, és Galbát különben is szelíd természetű embernek tartották, s öregkorával együtt járó óvatossága csak még bizalom­gerjesztőbbé tette.

4. Galba, mikor látta, hogy az alája rendelt tartományokban a császári adószedők kíméletlen kegyetlenséggel sarcolják a lakosságot, nyíltan kimutatta részvétét és felháborodását, így ha védelmet nem adhatott is, legalább némi megkönnyebbülést és vigasztalást nyújtott azoknak, akik ellen a bíróságok elmarasztaló ítéletet hoztak, vagy akiket rabszolgának adtak el. A Neróról költött verseket, amelyeket széltében-hosszában terjesztettek és énekeltek, nem tiltatta be, az adószedők szigorúságát sem osztotta; így az emberek még inkább megszerették. Nyolcadik éve volt kormányzó, s jól ismerték már, amikor Iunius Vindex, Gallia katonai parancsnoka pártütést szervezett Nero ellen. Mondják, hogy Galba már a felkelés kitörése előtt több levelet kapott Vindextől, és bár nem adott hitelt a bennük foglaltaknak, de árulkodó szándékkal jelentést sem tett róluk, mint a többi vezető tisztviselő, akik elküldték Nerónak a hozzájuk intézett leveleket, s ezzel tőlük telhetően mindent megtettek, hogy kudarcba fullasszák Vindex kezdeményezését. Később mégiscsak részt vettek a zendülésben, így nemcsak Galbát, hanem önmagukat is elárulták. Mikor a háború kitört, Vindex újabb levelet írt Galbának; felszólította, hogy vegye át a császári hatalmat, és álljon az élére a fejetlen tömegnek. Közölte, hogy Galliában máris százezer felfegyverzett harcossal rendelkezik, de még sokkal többet képes fegyverbe állítani. Galba kikérte barátai tanácsát, akik általában azt ajánlották, hogy maradjon veszteg, és várja meg, milyen hatást vált ki a zendülés Rómában. Titus Vinius, a praetoriánus gárda parancsnoka azonban ezt mondta neki: „Ó, Galba, miért is vetsz te ügyet az ilyen tanácsokra? Hiszen már azzal is, hogy megkérdezzük magunktól, hívek maradjunk-e Neróhoz vagy nem, kimutatjuk, hogy hűtlenek lettünk hozzá. Ha tehát Nerót ellenségünknek tekintjük, nem szabad elutasítani magunktól Vindex barátságát; ha viszont nem, haladéktalanul fel kell jelentenünk és hadba kell szállnunk ellene azért, mert Vindex téged akar a rómaiak uralkodójának, nem pedig Nerót a zsarnokának.”

5. Galba erre kitűzött egy napot, amelyen szabadságot ígért minden rabszolgának, aki felszabadítását óhajtja; amikor ennek híre ment, sok ember gyűlt össze, zendülésre készen. Abban a pillanatban, amikor meglátták Galbát a bírói emelvényen, valamennyien egyhangúlag imperatornak kiáltották ki. Ő azonban nem fogadta el azonnal ezt a megszólítást, hanem beszédet mondott: vádakkal illette Nerót, megsiratta a legkiválóbb kivégzetteket, és ígéretet tett, hogy minden gondolatával hazáját fogja szolgálni, de nem nevezte magát sem Impe­ratornak, hanem a senatus és a római nép hadvezérének.

Nero saját maga tett bizonyságot róla, mennyire helyesen és bölcsen járt el Vindex, amikor Galbát szólította fel, hogy vegye át a császári hatalmat: azt színlelte bár, hogy megveti Vindexet, és nyugodtan hagyják a Galliában történtek, amikor megérkezett a hír Galba tetteiről - éppen akkor fejezte be fürdőjét és reggelizett -, feldöntötte az asztalt. A senatus Galbát határozatilag ellenséggé nyilvánította, és Nero, hogy megmutassa barátainak, milyen tréfás kedvében van és mennyire bátor, kijelentette, hogy végre kitűnő alkalom nyílt pénzszerzésre, mert a galloktól csak akkor szerezhet zsákmányt, ha leigázza őket, de Galba vagyona a kezében van, s most már nyugodtan elárvereztetheti, hiszen Galbát a haza ellen­ségévé nyilvánították. Elrendelte tehát, hogy árverezzék el Galba vagyonát, amikor viszont Galba erről értesült, áruba bocsátotta Nero hispaniai birtokait, amire sok és készséges vevő ajánlkozott.

6. Sokan elpártoltak Nerótól, és mindenki készségesen csatlakozott Galbához; csak Clodius Macer Libüában és Verginius Rufus, a Galliában állomásozó germaniai légiók parancsnoka dolgozott a maga kezére, de mindketten más és más utat választottak. Clodiust kegyetlensége és kapzsisága rablásokra és gyilkosságokra ragadtatta, és világosan kitűnt, hogy uralmát sem feladni, sem megtartani nem képes. Verginius viszont, aki a legerősebb légiók parancsnoka volt, s ezek gyakran imperatornak szólították, és valósággal rákényszerítették, hogy vegye át a hatalmat, kijelentette, hogy a fő hatalmat sem saját maga nem fogadja el, sem nem tűri, hogy bárki másra ruházzák, csak akkor, ha a senatus megválasztja. Ezek a dolgok eleinte nagyon nyugtalanították Galbát; de amikor Verginius és Vindex csapatai vezérüket, mint a gyeplő­jüket tartani nem képes kocsisokat, nagy ütközetre kényszerítették egymás ellen, s Vindex, húszezer gall katonáját elvesztvén, öngyilkosságot követett el, Verginiusról olyan hírek terjedtek el, hogy a nagy győzelmére való tekintettel mindenki azt kívánja tőle, vegye át a császári hatalmat, mert ha nem, a csapatok visszapártolnak Neróhoz. Erre a teljesen meg­rémült Galba levelet írt Verginiusnak, és felszólította, hogy fogjanak össze, s mentsék meg a birodalmat és a rómaiak szabadságát; majd barátaival visszavonult Cluniába, egy hispaniai városba, és ottani visszavonultságában a történtek felett bánkódott és vágyakozott a megszokott, meghitt tétlenség után, ahelyett, hogy a szükséges intézkedéseket megtette volna.

7. Közben elérkezett a nyár, s egy este napnyugta előtt hét napig tartó utazás után megérkezett Rómából egy Ikelosz nevű felszabadított rabszolga. Mikor megtudta, hogy Galba már nyugo­vóra tért, nagy sietve a hálószobájába ment, és az ajtónállók ellenkezése ellenére kinyitotta az ajtót, bement Galbához, és jelentette, hogy Nero ugyan még élt, de elrejtőzött, mikor előbb a hadsereg, majd utána a nép és a senatus Galbát kiáltotta ki császárrá. Kevéssel ezután pedig azt mondták, hogy Nero meghalt. Ikelosz elbeszélte azt is, hogy nem hitt a hír hozóinak, hanem elment oda, ahol a holttest feküdt, megnézte, és csak azután indult el útjára. Ez a hír nagyon fellelkesítette Galbát; ajtaja előtt igen sokan gyülekeztek össze, akiket megerősített bátorságukban, bár Ikelosz ideérkezésének gyorsasága hihetetlennek látszott. Két nappal később azonban többek társaságában megérkezett Titus Vinius, és részletesen beszámolt a senatus határozatairól. Vinius magas katonai rangot kapott, a felszabadított rabszolga pedig Galba aranygyűrűjét, azonkívül Ikelosz helyett a Marcianus nevet, továbbá ő lett a legbefo­lyásosabb ember a szabadosok között.

8. Rómában közben Nymphidius Sabinus, nem lassanként és fokról fokra, hanem egyszerre igyekezett minden hatalmat megszerezni; hiszen Galba már vénember volt, s erejéből arra is alig telt, hogy gyaloghintón Rómába vitesse magát. Ekkor ugyanis már hetvenhárom éves volt. A római helyőrség már régóta nagy rokonszenvvel viseltetett Nymphidius iránt, most pedig egy emberként melléje állt, s mivel nagy jutalmat ígért nekik, Nymphidiust jótevőjüknek, Galbát pedig adósuknak tekintették. Parancsnoktársával, Tigellinusszal azonnal letétette a kardot; fogadásokat rendezett, megvendégelte a consulokat és a vezető állami tisztviselőket; igaz, a meghívásokat még Galba nevében küldte el, és a táborban többeket arra tanított ki, hogy mondják, küldöttséget kell Galbához meneszteni azzal a kéréssel, hogy Nymphidius életfogytiglan legyen a helyőrség parancsnoka parancsnoktárs nélkül.

A senatus is kezére járt, hogy tekintélye és befolyása növekedjék, kitüntetésképpen jótevő­jének nevezte, a senatorok minden reggel összegyűltek ajtaja előtt, és azzal a hatalommal ruházták fel, hogy minden rendeletet ő bocsásson ki és erősítsen meg; ezzel rövid idő alatt olyan elbizakodottá tették, hogy hízelgői előtt nemcsak gyűlöletessé, hanem félelmetessé is vált. Amikor a consulok hivatalszolgákat jelöltek ki, hogy a határozatokat elvigyék a császár­hoz, s az úgynevezett okiratokat hivatalos pecsétjükkel látták el, hogy a városi elöljárók a futárok útját váltott fogatokkal meggyorsítsák, Nymphidius nagyon megneheztelt, mert az okiratokat nem az ő pecsétjével ellátva és nem az ő katonáival küldték el. Állítólag már eljárásra készült a consulok ellen, és csak akkor engesztelődött ki, amikor a consulok mente­getőzve megkövették. Hogy a nép kedvében járjon, nem akadályozta meg, hogy Nero követői közül agyon ne verjék, aki kezükre került. Spiculus gladiátort, amikor Nero szobrait a forumra vontatták, a szobrok alá dobták, és így ölték meg. Aponiust, a besúgót a földre terítették és kövekkel megrakott szekérrel hajtottak át rajta. Voltak, akiket darabokra téptek, nem egyet teljesen ártatlanul, úgyhogy Mauricus, akit méltán tartottak az egyik legkiválóbb rómainak, kijelentette a senatusban, attól tart, hogy Nero hamarosan hiányozni fog nekik.

9. Nymphidius tehát mind közelebb érezte magát reményeihez, s nem tiltakozott az ellen, hogy Caius Caesar fiának tartsák, aki Tiberius utódja volt. Köztudomású volt ugyanis, hogy az akkor még gyermekifjú Caiusnak viszonya volt Nymphidius csinos külsejű anyjával, aki Caesar egyik szabadosának, Callistusnak egy varrónőtől született leánya volt. Ez a viszony azonban későbbi keletű volt, mint Nymphidius születésének időpontja. Nymphidiusról azt híresztelték, hogy Marcianus gladiátor fia volt, akibe - híres ember lévén - Nymphidia beleszeretett; Nymphidiusnak Marcianushoz való hasonlatossága különben ezt a híresztelést igen valószínűvé is tette. Elismerte, hogy Nymphidia az anyja, de Nero megbuktatását egyedül a saját érdemének tekintette, s a tett jutalmaként nem tartotta elegendőnek a kapott kitünte­téseket és pénzbeli juttatásokat. Együtt hált Nero kegyencével, Szporosszal, akit Nero holttestének elhamvasztása után nyomban a máglyától magához vitetett, feleségeként bánt vele, sőt Poppaeának szólította, s máris a császári trón elnyerésére gondolt. Rómában ezt barátai segítségével igyekezett előkészíteni, s titokban több nő és senatusi rangú férfi volt segítségére; egyik barátját Gellianust Hispaniába küldte, hogy kísérje figyelemmel a fejleményeket.

10. Galbának Nero halála után minden sikerült. Csak Verginius Rufus okozott neki némi gondot kétes magatartásával, mert azonfelül, hogy nagyszámú és harcedzett csapat felett ren­delkezett, hatalmát növelte Vindexen aratott győzelme, s az a tény, hogy leigázta a nyugtalan, szakadár Galliát, amely a római birodalom jelentős részét alkotta. Galba tartott tőle, hogy Verginius hallgat azokra, akik unszolták, hogy szerezze meg magának a császári hatalmat, mert senkinek nem volt nála nagyobb neve, senki dicsősége nem múlta felül az övét, senkinek sem volt nagyobb befolyása a római birodalom ügyeire, amely általa szabadult meg a nyomasztó zsarnokságtól és a galliai zendüléstől. De Verginius kitartott eredeti álláspontja mellett, és tiszteletben tartotta a senatus jogát a császár megválasztásához. Amikor azonban a Nero haláláról szóló híreket megerősítették, katonái újból unszolni kezdték, sőt az egyik katonai tribunus sátrában kardot rántott, s felszólította, hogy válasszon a császárság vagy kardjának vasa között. Mikor azonban Fabius Valens, az egyik legio parancsnoka elsőnek letette a hűségesküt Galba nevére, és Rómából megérkeztek a senatus írásos határozatai, Verginius nagy nehezen rávette csapatait, hogy ismerjék el Galbát császárnak; majd mikor Galba elküldte hozzá utódját, Hordeonius Flaccust, Verginius fogadta, átadta neki a parancsnokságot, és személyesen ment a közeledő Galba üdvözlésére. Galba sem haragnak, sem kitüntető elismerésnek semmi jelét nem mutatta, ő maga ugyanis becsülte Verginiust, barátai viszont, különösképpen Titus Vinius, féltékenységből Verginius félreállítására törtek. Az intrikák Verginius jó szerencséjét szolgálták, mert megszabadították őt mindazoktól a háborúktól és bajoktól, amelyekben más vezető embereknek részük volt, s megőrizték őt a csendes élet, a békés öregkor és a nyugalom számára.

11. Galba a senatus küldötteivel a galliai Narbo városában találkozott; a követek üdvözölték és felszólították, hogy jelenjék meg minél előbb az utána sóvárgó nép előtt. Galba nyájasan és barátságos leereszkedéssel fogadta a küldötteket, társalgott velük, de a lakomákon nem vette igénybe a császári szolgaszemélyzetet és asztalkészletet, amelyet Nymphidius küldött Nero palotájából, hanem csak a sajátját használta, így mindenki emelkedett gondolkodású, hival­kodástól mentes férfiúnak tartotta. Vinius azonban kijelentette, hogy ez a szerénység és nemes egyszerűség csak ügyes fogás a népszerűség elnyerésére, s nem méltó az igazi fenséghez. Hamarosan rá is vette Galbát, hogy használja Nero kincseit, és a fogadásokon ne tartózkodjon az uralkodóhoz illő pompától. Így aztán az öregember fokról fokra Vinius hatása alá került.

12. Ez a Vinius mérhetetlen pénzsóvárságáról és nőügyeiről volt hírhedt. Fiatal korában, első hadjáratán Calvisius Sabinus^clxiv alatt szolgált; egy éjjel parancsnokának erkölcstelen életű feleségét katonaruhába öltöztette és becsalta a táborba, s a főhadiszálláson szeretkezett vele (ezt a helyet a rómaiak principiának nevezik). Emiatt Caius Caesar börtönbe csukatta, de Caius halála után jó szerencséje segített rajta és kiszabadult. Egy ízben Claudius Caesar vacso­ráján ellopott egy ezüstserleget. Amikor a császár megtudta a dolgot, másnap ismét meg­hívta vacsorára Viniust, s amikor megjelent, megparancsolta a szolgáknak, hogy ne ezüst-, hanem agyagedényekkel terítsenek, s azokat rakják eléje. Így lopása a császár szelíd elnézé­séből inkább csak nevetséges, mint haragra érdemes színben tűnt fel. De azok a tettei, amelyekkel Galbát befolyása alá hajtotta, és amelyek által szinte mindenhatóvá lett a pénz­ügyekben, tragikus eseményekre és nagy szerencsétlenségekre vezettek.

13. Mikor visszatért Rómába Gellianus, akit Nymphidius Galba szemmel tartására küldött Hispaniába, elbeszélte, hogy a császár Cornelius Lacót nevezte ki a palota és a testőrség parancsnokává, minden hatalom Vinius kezébe került, ő maga soha a közelébe sem jutott a császárnak, egyszer sem részesült magánkihallgatásban, sőt mindenki gyanakvással nézett rá és őrizkedett tőle. Nymphidius megzavarodott, összehívta a légiók parancsnokait, és azt mondta nekik, hogy Galba jóra való és mérsékelt öregember, de még a legkisebb dolgokban sem a maga feje után megy, hanem teljesen Vinius és Laco befolyása alá került. Ezért tehát, mielőtt ez a két ember titokban olyan hatalom birtokába jut, mint amilyennel annak idején Tigellinus rendelkezett, küldjenek követeket a táborból a császárhoz, és adják tudtára, hogy ha ezt a két barátját eltávolítja, szívesebben és nagyobb örömmel várnák megérkezését. Nymphidius érvelése azonban hatástalan maradt, sőt helytelen és különös dolognak tűnt fel, hogy az idős császárnak, mint valami fiatalembernek, aki csak úgy belecsöppent a hatalomba, elő akarja írni, hogy kiket fogadjon barátaivá és kiket ne. Nymphidius erre más utat választott: levelet írt Galbának, amelyben azzal ijesztgette, hogy a városban nagy elégedetlenség és nyugtalanság uralkodik, Clodius Macer visszatartja a gabonakészleteket Libüában, lázadás ütötte fel a fejét a germaniai légiók körében, és hasonló hírek érkeztek a Szíriában és Iudeában állomásozó haderőkről is. Galba azonban ügyet sem vetett rá és egyetlen szót sem hitt el a jelentésből. Nymphidius tehát elhatározta, hogy nekivág annak ellenére, hogy az antiokhiai Clodius Celsus, egy értelmes és jóindulatú férfiú lebeszélte, s megmondta neki, hogy véleménye szerint Rómában nincs egyetlen kerület sem, amely Nymphidiust ismerné el császárnak. Sokan mások azonban nevetséges színben tüntették fel előtte Galbát, különösen a pontusi Mithridatész, aki gúnyolódva emlegette a császár kopaszságát és ráncos arcát, s azt mondta, hogy a rómaiak most még csak becsülik valamire Galbát, de ha meglátják, szégyellni fognak minden napot, amelyen Caesarnak szólítják.

14. Elhatározták tehát, hogy éjféltájt a táborba vezetik Nymphidiust és császárrá kiáltják ki, de mikor beesteledett, a vezető katonai tribunus, Antonius Honoratus gyűlésbe hívta a parancs­noksága alatt álló katonákat: ostorozni kezdte önmagát és társait, hogy ilyen rövid idő alatt annyiszor váltottak pártot minden megfontolás nélkül, és soha nem jobbat választottak, mintha valami gonosz szellem űzte volna őket árulásról árulásra. Azelőtt Nero gaztettei mentségükül szolgáltak; de ha most elárulják Galbát, vádolhatják-e anyja megölésével vagy felesége meggyilkolásával? Szégyellik-e császárukat, mert mint hárfajátékos vagy tragikus színész fellép a nyilvánosság előtt? „Végre is - folytatta szavait - még ezek miatt sem a magunk jószántából hagytuk cserben Nerót, hanem mert Nymphidiusra hallgattunk, aki azt állította, hogy Nero hagyott cserben bennünket, és Egyiptomba szökött. Vajon fel kell-e most áldoznunk Neróval együtt Galbát is, vajon helyes-e, ha Nymphidia fiát választjuk császárrá? Öljük-e meg Livia leszármazottját, ahogyan megöltük Agrippináét? Vagy inkább büntessük meg Nymphidiust tettéért, álljunk bosszút Neróért, s legyünk egyben Galba hű és igaz megőrzői?”

A katonák mindnyájan helyeselték a katonai tribunus szavait, majd szétszéledtek a táborban, és felszólították társaikat, hogy maradjanak hívek a császárhoz, s a többséget megnyerték maguknak. Hangos kiáltozásban törtek ki, Nymphidius pedig - vagy mert úgy vélte, hívják a katonák, vagy mert sietett, hogy elejét vegye, s megelőzze a zavart és villongást - fáklyás kísérettel elindult, kezében a Cingonius Varro készítette beszéd szövegével, amelyet betanult, hogy majd elmondja a katonáknak. De midőn látta, hogy a tábor kapui zárva vannak, és a falakon fegyveres katonák állnak, megijedt. Közelebb ment és megkérdezte, mit akarnak, s kinek a parancsára fogtak fegyvert. Erre a katonák egyhangú kiáltással mindnyájan azt felelték, hogy Galbát ismerik el imperatorul. Nymphidius közelebb ment, azt válaszolta a katonáknak, hogy helyesli elhatározásukat, s ugyanezt ajánlotta kísérőinek is. A kapuőrség ekkor néhányadmagával bebocsátotta, de a távolból egy lándzsát hajítottak feléje. Septimius pajzsával kivédte a lándzsát, de mások kivont karddal rárohantak, mire futásnak eredt; űzőbe vették, s egy katona sátrában felkoncolták. Holttestét a tábor közepére vonszolták, körülvették korláttal, és egy napon át közszemlére otthagyták.

15. Így vesztette életét Nymphidius. Amikor Galba értesült a dologról, megparancsolta, hogy azokat az összeesküvő-társait, akik nem követtek el öngyilkosságot, végezzék ki. Közöttük volt Cingonius, aki a beszédet írta, és a pontusi Mithridatész is. Ez az eljárás, bár igazsá­gosnak tűnt fel, nem volt törvényes, s a nép gondolkodásának sem felelt meg, hogy bírói ítélet nélkül kivégezzenek ilyen jelentéktelennek nem mondható férfiakat. Mindenki új kormányzási módszereket várt, és mint rendesen, most is csalódtak abban, amit eleinte ígértek nekik. De még inkább rossz néven vették, amikor Petronius Turpilianus, egy consulviselt férfiú, Nero párthíve azt a parancsot kapta, hogy végezzen magával. Amikor ugyanis Libüában Trebo­niusszal megölette Macert, Germaniában pedig Fonteiust Valensszel, legalább az az ürügye volt, hogy félt tőlük, mivel fegyveres hadsereg élén álltak. De semmi értelme nem volt, hogy Turpilianust, ezt a védtelen és fegyvertelen öregembert ne engedje védekezni a bíróság előtt, ha tartani akarta volna magát ahhoz a méltányossághoz, amelyet megígért.

Ezek miatt sok szidalom érte Galbát. Mikor huszonöt stádiumnyira volt Rómától, szembe­talál­kozott a tengerészek rendetlen, zavargó csapatával, akik elállták az utat, és minden oldal­ról körülfogták. Nero ezeket légióba sorolta, és katonai rangot adott nekik. Most azért jöttek, hogy katonai rangjuk megerősítését kérjék, s valósággal lehetetlenné tették, hogy a császárt láthassák és hallhassák azok, akik üdvözlésére eléje mentek, s hangos kiáltozással hadijelvé­nyeket és tábort követeltek légiójuknak. Galba egyelőre nem volt hajlandó kérésükkel foglalkozni, s felszólította őket, hogy kívánságaikat terjesszék elő más alkalommal, de a tengerészek a halasztást kérésük megtagadásaként fogták fel, feldühödtek és torkuk szakad­tából ordítozva követték a császárt. Sokan még kardot is rántottak, mire Galba megparancsolta a lovasságnak, hogy kergesse szét őket. A tengerészek nem tanúsítottak semmi ellenállást, így többüket nyomban megölték, mások meg az általános futásban vesztették életüket. Galba szempontjából nem látszott valami jó és szerencsés előjelnek, hogy vérontás közben és elesettek holttestén keresztül vonult be a városba; ha előbb egyesek mint esendő öregembert lenézéssel kezelték, ekkor egyszerre mindenki félelemmel vegyes borzadállyal nézett rá.

16. Galba, bár megszüntette Nero mértéktelen adományozásait és pazarlását, ami komoly változást jelentett, úgy látszik, elvetette a sulykot. Így egy lakomán, ahol egy Canus nevű nagy tehetségű művész fuvolán játszott, Galba megdicsérte és megtapsolta, majd magához kérette az erszényét, kivett belőle néhány aranyat és azzal a megjegyzéssel adta át neki, hogy saját pénzéből, és nem a közvagyonból ajándékozza meg. Azokat az ajándékokat, amelyeket Nero a színészeknek és az atlétáknak adott, egy tizedrész híján mind szigorúan visszakövetelte. Mivel csak csekély és jelentéktelen összegeket kapott vissza, mert a megajándékozottak könnyelmű, vidám életet folytató emberek voltak, és amit kaptak, elköltötték, felkutatta, hogy kik vásároltak vagy kaptak tőlük valamit, s a pénzt ezeken hajtotta be. A kicsinyes eljárásoknak vége-hossza nem volt, hanem tovább terjedt és sok embert érintett, s ezzel Galba csak gyűlöletet, Vinius pedig irigységet szerzett magának, mivel ő tette a császárt másokkal szemben fukarrá és zsugorivá csak azért, hogy saját maga mindenben dúskálhasson; ő ugyanis bármit elfogadott vagy megvásárolt. Hésziodosz valahol azt mondja:

Szádhoz emeld korsód s tedd félre, a szomjadat úgy oltsd.

Vinius is, Galba vénségének és gyengeségének láttára, nem tudott betelni szerencséjével, amely alighogy elkezdődött, máris véget ért.

17. Az idős császárt meg nem érdemelten vádolták, mert Vinius rosszul intézte az állam­ügyeket, és mert gyűlöletessé tette vagy megakadályozta Galba helyes intézkedéseit; ez történt Nero párthívei megbüntetésének esetében is. Galba ugyanis kivégeztette a leggonoszabbakat, így Hélioszt, Polükleitoszt, Petinoszt és Patrobioszt. A nép tapssal fogadta, mikor a forumon át vitték őket, és azt kiabálta, hogy szép és az isteneknek tetsző ez a menet, de az istenek és az emberek egyaránt a zsarnok tanítóját és mesterét, Tigellinust követelik. Ez a férfiú azonban nagy adományokkal kellő időben megnyerte magának Viniust. Turpiliust, aki csak azzal tette gyűlöletessé magát, hogy Nerót, bármilyen ember volt is, nem árulta el és nem gyűlölte, de nem vett részt semmi gaztettében, kivégezték; az viszont, aki Nerót a halálra érdemessé tette, s amikor bajba került, cserbenhagyta és elárulta, életben maradt, tanulságul arra, hogy mindent remélhet és mindent megkap Viniustól az, aki ajándékokkal megvesztegeti. A római nép valóban semmire nem vágyott inkább, mint hogy Tigellinus elhurcolását láthassa, s szünte­lenül ezt követelte a színházakban és versenypályákon; majd megdöbbenve értesült a császár rendeletéről, amelyben kijelentette, hogy Tigellinus sorvadásos betegségben szenved, sok ideje már úgysincs hátra az életéből, kéri tehát a császár a népet, hogy ne ingerelje és ne kényszerítse zsarnoki cselekedetre a kormányzatot. Tigellinus ekkor, hogy gúnyt űzzön a népből és kimutassa megvetését, áldozatot mutatott be megmeneküléséért, és fényes lakomát rendezett. Vinius is elment Tigellinus házába vidám mulatozásra, s magával vitte özvegy­asszony leányát is. Tigellinus felköszöntötte az asszonyt és kétszázötvenezer drakhmát ajándékozott neki, majd megparancsolta ágyasai felügyelőnőjének, hogy vesse le nyakláncát és akassza Vinius leánya nyakába; mondják, hogy ez a nyaklánc százötvenezer drakhmát ért.

18. Ezek után Galbának még méltányos intézkedéseit is elítélték, így azt a bánásmódot is, amelyben a Vindex vezetése alatt felkelt gallokat részesítette; azt gondolták ugyanis, hogy nem a császár emberséges bánásmódja révén jutottak adóelengedéshez és polgárjoghoz, hanem Vinius megvesztegetése által. A nép ilyen okok miatt zúgolódással fogadta Galba császári uralmát, a katonaság pedig, amikor nem kapta meg a megígért jutalmat, eleinte abban reménykedett, hogy a várt összegnél kevesebbet is, de annyit majd csak kapnak tőle, amennyit Nero adott. Amikor Galba értesült elégedetlenkedésükről, nagy uralkodóhoz méltóan kijelentette, hogy katonáit ő sorozni és nem vásárolni szokta. Mikor a katonák ezt megtudták, vad és szenvedélyes gyűlölettel fordultak Galba ellen, mert azt gondolták, hogy ilyen módon nemcsak Galba rövidíti majd meg őket, hanem eljárásával törvényt szab és kitanítja az utána következő császárokat is.

Rómában ezek ellenére sem volt észlelhető mozgolódás, s a császár jelenléte miatt érzett tisztelet lehűtötte és habozóvá tette a lázongást. A katonaság ekkor még eltitkolta elégedet­len­ségét, azokat azonban, akik Germaniában korábban Verginius és most Flaccus alatt szolgáltak, és nagyra tartották magukat a Vindexen aratott győzelem miatt, de nem kaptak semmit, tisztjeik nem tudták féken tartani. Magával Flaccusszal, akit köszvénye magatehetetlen emberré tett, és a hadvezetésben különben is járatlan volt, semmit nem törődtek. Egy alka­lommal, amidőn versenyeket tartottak, s a katonai tribunusok és centuriók római szokás szerint imádkoztak az istenekhez Galba üdvéért, az összegyülekezett katonaság eleinte csak zajongott, de amikor a tisztek tovább imádkoztak, ezt kiáltozták: „Majd ha megérdemli!”

19. A Tigellinus alatt szolgáló légiók is gyakran követtek el hasonló fegyelemsértést, és a császári felügyelők erről levélben értesítették Galbát. A császár tartott tőle, hogy nemcsak öregsége, hanem gyermektelensége miatt is megvetésnek teszi ki magát; elhatározta tehát, hogy örökbe fogad valami előkelő származású ifjút, és a császári trón örökösévé teszi. Élt Rómában egy nem jelentéktelen származású férfiú, Marcus Otho, aki a mulatozásokban és az erkölcstelen életben úgy elmerült, mint kevesen a rómaiak között. Ahogy Homérosz is szereti Pariszt a „szépfürtű Heléna férjének” nevezni, mert a feleségén kívül semmi más dicséretre méltót nem talált benne, Otho ugyanígy Poppaeával kötött házassága révén lett híressé Rómában. Mikor Nero beleszeretett Poppaeába, az asszony még Crispinus felesége volt, de mert felesége előtt szégyellte és anyjától is félt, titokban azzal bízta meg Othót, hogy csábítsa el Poppaeát. Tékozló életmódja miatt Otho jó barátja és ivópajtása volt Nerónak, aki elnézte neki azt is, hogy gúnyolódott vele szűkmarkúsága és kicsinyeskedése miatt. Mondják, hogy egy alkalommal, mikor Nero drága illatszerekkel kente be magát, szórt egy keveset Othóra is; erre, mikor másnap Otho megvendégelte a császárt, a teremben mindenünnen ezüst- és aranycsövek tűntek elő és lövelltek szét az illatszereket olyan bőségesen, mintha csak víz lett volna. Poppaeát Otho Nerónak csábította el, és a császár kegyeivel biztatva vette rá, hogy hagyja el férjét. Mikor aztán Poppaea a felesége lett és hozzá költözött, nem érte be vele, hogy az övé a szép asszony, hanem bosszantotta, hogy kegyeit megosztja mással, de mint mondják, Poppaeának sem volt ellenére a két férfi közt támadt féltékenykedés. Állítólag Poppaea Nerót olyankor is zárt ajtóval fogadta, amikor Otho távol volt hazulról, akár mert csömöre volt az érzéki gyönyöröktől, akár, mint egyesek állítják, mert nem volt kedve a császárral kötendő házassághoz, bár érzéki természete miatt nem utasította el magától szerelmét. Otho élete így állandó veszélyben forgott, s érthetetlen, hogy bár Nero a Poppaeával kötendő házasság miatt megölte feleségét és anyját, Othót életben hagyta.

20. Otho megszerezte magának Seneca jóindulatát, s Nero az ő rábeszélésére és tanácsára küldte ki kormányzónak a lusitanokhoz az óceán partjára. Szelíden és jóakarattal viseltetett a lakossággal, bár jól tudta, hogy a kormányzói megbízatást csak száműzetése szépítése- és leplezéseképpen kapta. Galba pártütésekor azonnal csatlakozott hozzá; a nála levő ezüst és arany ivóedényeket és asztalkészletet elhozta és átadta Galbának, hogy pénzt veressen belőle, sőt még olyan rabszolgákat is ajándékozott neki, akik értettek hozzá, hogyan kell a császári asztalnál felszolgálni. Minden dologban hűséget tanúsított iránta, és szolgálataival bebizo­nyította, hogy a közügyek intézésében senki nem tapasztaltabb nála. A császár utazása alatt több napon át egy kocsiban ült vele. Útközben nyájas modorával és ajándékokkal meg­kedveltette magát Viniusszal is, akit főként azzal nyert meg, hogy mindig átengedte neki az elsőséget, és így sikerült elérnie, hogy a második helyet szilárdul biztosította magának. Azzal, hogy nem keltett irigységet, fölénybe került, mert önszántából adott mindenkinek, aki csak kért tőle valamit, s ugyanakkor leereszkedő modorú és nyájas volt. A katonák közül igen sokat megnyert magának, többeknek tiszti rangot szerzett, s ezt vagy magánál a császárnál eszközölte ki, vagy Viniust és a szabadosok közül Ikeloszt s Asiaticust kérte meg, akiknek akkor igen nagy befolyásuk volt a császári udvarban. Valahányszor lakomát rendezett Galba tiszteletére, a szolgálatot teljesítő cohors minden tagjának egy-egy aranyat ajándékozott; ezzel látszólag a császár személyét tisztelte meg, de a valóságban demagóg eszközökkel a katonaság kegyét hajhászta.

21. Amikor tehát Galba a trónöröklésről tanácskozott, Vinius Othót ajánlotta, de ezt sem tette önzetlenül, hanem ellenszolgáltatásképpen leánya házasságáért; megegyeztek ugyanis, hogy Otho feleségül veszi leányát, mihelyt Galba örökbe fogadja és a császári trónra utódjául jelöli ki. Galba azonban mindig világosan kimutatta, hogy a közérdeket a magánérdek fölé helyezi, s nem azt választja, aki neki a legkedvesebb, hanem aki a rómaiaknak a leghasznosabb. Úgy látszik, Othót nem lett volna hajlandó magánvagyona örökösévé tenni, mert tudta róla, milyen féktelen és pazarló életet folytat, és ötmillió drakhma adósság terhe nyomja, így aztán csendben és szelíden meghallgatta Viniust, de a döntést elhalasztotta, helyette consullá jelölte önmagát és Viniust. Híre ment azonban, hogy utódját újévkor nevezi meg. A katonaság mindenképpen jobban örült volna, ha Otho s nem más lesz az örökös.

22. A germaniai légiók lázadása Galbát habozás és töprengés közben érte. A katonaság mindenütt meggyűlölte, mert nem kapott tőle ajándékokat, de a germaniai légiók különös­képpen rossz néven vették, hogy mellőzte Verginius Rufust, hogy az ellenszegülő gallokat megjutalmazta, hogy azok, akik nem csatlakoztak Vindexhez, jutalmat kaptak, hogy Galba egyedül Vindex iránt mutatta ki háláját, és halála után is megtisztelte azzal, hogy állami teme­tést rendelt el neki azon a címen, hogy a rómaiak császárrá választották. A táborban mindezt nyíltan hangoztatták, s közben elérkezett újév napja, amelyet a rómaiak január kalendaejének neveznek. Flaccus összegyűjtötte katonáit, hogy letegyék a szokásos esküt a császár nevére, de azok gyülekezés közben ledöntötték és összetörték Galba szobrait, majd letették az esküt a senatusra és a római népre, és szétoszlottak. A tisztek féltek a zűrzavartól, a pártütéstől, és egyikük a következő beszédet intézte a katonákhoz: „Mi történt velünk, bajtársak, hogy sem másik császárt nem választunk, sem a meglevőt nem tartjuk meg? Mintha bizony nemcsak Galbától, hanem általában minden uralkodótól megtagadnánk az engedelmeskedést? Hordeonius Flaccus, aki Galbának csak árnyképe, nem érdemli, hogy bármit is törődjünk vele, de egynapi járóföldre van tőlünk Vitellius, aki a másik Germaniában állomásozó csapatok parancsnoka. Az ő apja censor volt, háromszor viselt consulságot, és Claudius Caesarral úgyszólván együtt uralkodott. Vitellius szegénysége ellenére is, amiért némelyek becsmérlik, fényes példáját adta a nemes jellemnek és emelkedett gondolkodásnak. Rajta, válasszuk meg őt császárrá, s mutassuk meg a világnak, hogy a hispánoknál és a lusitanoknál jobban tudunk császárt választani.”

Ezt a javaslatot egyesek elfogadták, mások elvetették; az egyik zászlóhordozó azonban az éj folyamán titokban eltávozott a táborból, s jelentette a történteket Vitelliusnak, aki nagyszámú vendégével éppen lakománál ült. A táborban gyorsan elterjedt a hír, és másnap reggel Fabius Valens, az egyik legio parancsnoka elsőnek vágtatott lovasai élén Vitelliushoz, hogy császár­ként üdvözölje. Vitellius néhány nappal előbb, úgy látszik, még vonakodott és húzódozott a császárság elfogadásától és félt a terhes hivatalt elvállalni, ekkor azonban gondtalanul vakmerő volt, mert ebéd közben teleitta és -ette magát. A katonák elé lépett tehát, s elfogadta, hogy Germanicusnak nevezzék, de a Caesar cím használatához nem járult hozzá. Flaccus csapatai is nyomban elfelejtették a senatusra tett szép esküjüket, felesküdtek Vitelliusra mint imperatorra, és engedelmességet fogadtak neki.

23. Így kiáltották ki Vitelliust Germaniában. Amikor Galba értesült a zendülésről, nem halasz­totta tovább az örökbefogadást. Tudta, hogy barátai közül egyesek Dolabella, a legtöbben Otho kiválasztását óhajtották, neki magának azonban egyikük sem tetszett; ezért hirtelen, anélkül, hogy előre egy szót is szólt volna róla, Pisót, a Nero által kivégeztetett Crassus és Scribonia fiát hívatta magához, egy minden szépre és jóra termett, tisztességes és tiszta erköl­csű, kiváló ifjút. Lement vele a táborba, hogy Caesarrá és örökösévé nyilvánítsa, de lépteiket már elindulásukkor kedvezőtlen égi jelek kísérték; a táborban pedig valahányszor Galba hozzákezdett beszéde elmondásához, illetve felolvasásához, villámlani és mennydörögni kezdett, és a sűrű zápor sötétségbe burkolta a tábort és a várost. Mindebből nyilvánvaló lett, hogy az istenség nem helyesli tervét, és nem küld jó előjelet az örökbefogadáshoz. A katonák is zord arckifejezéssel figyelték, mert az ajándékot még ekkor sem adta meg nekik.

A jelenlevők elámultak, amikor megfigyelték, hogy Piso egyetlen szóval, egyetlen szem­villanással sem mutat semmi elragadtatást ilyen nagy kegy elnyerésén, szinte tudomásul sem veszi a történteket; Otho tekintete viszont leplezetlenül elárulta, hogy keserűen és haraggal viseli el reményeinek meghiúsulását, hiszen őt szemelték ki elsőnek a trónra, s már egészen közel volt hozzá, hogy elérje. Kudarcát Galba rosszindulatának tekintette, ezért nagyon aggó­dott jövője miatt, félt Pisótól is, Galbát okolta a történtekért, Viniusra haragudott, és szívében gonosz indulattal távozott. De a jósok és khaldeusok, akiket Otho társaságában mindig meg lehetett találni, nem engedték, hogy végképp felhagyjon reményével. Főként Ptolemaiosz erősködött és kérkedett vele, hogy többször is megjósolta, Nero nem fogja Othót kivégeztetni, sőt túl fogja élni a császárt, és uralkodni fog a rómaiakon. Jóslatának ez a része valóra vált, kérte tehát, hogy ne mondjon le mostani reménységéről sem. De nem kismértékben biztatták azok is, akik titokban osztották sérelmeit és megértették haragját a méltatlan bánásmód miatt. Tigellinus és Nymphidius egykori párthívei is, akik valamikor nagy megbecsülésben részesültek, de most kegyvesztetten félre voltak állítva, csatlakoztak hozzá, osztoztak vele haragjában, és bosszúállásra biztatták.

24. Ezek között volt Veturius és Barbius nevű optio, illetve tesserarius (így nevezték a rómaiak a helyettes és parancsőrszolgálatot teljesítő tiszteket). Otho szabadosa, Onomasztosz ezekkel együtt felkereste a táborban a katonákat, s pénzzel, reménységgel megvesztegette őket; a katonák már különben sem álltak Galba mellett, és csak ürügyre vártak. Különben négy nap nem lett volna elég egy megbízható hadsereg hűségének megváltoztatására; ennyi nap telt csak el ugyanis az örökbefogadás és a gyilkosság között, mert Galbát és Pisót a hatodik, a rómaiaknál február kalendaejének nevezett nap előtti tizennyolcadik napon^clxv ölték meg. Ezen a napon Galba barátai jelenlétében kora reggel áldozatot mutatott be a Palatiumon. Az áldozatot végző pap, Umbricus, mihelyt kézbe vette az áldozati állat belső részeit és megvizsgálta őket, a leghatározottabban és nyílt őszinteséggel kijelentette, hogy nagy zűrzavar előjelét látja, és a császár feje felett az árulás veszedelme függ. Így az istenség szinte fel­kínálta Galbának Othót, mert ott állt a császár háta mögött, s figyelt arra, amit Umbricus mondott és mutatott. Othón nagy zavar vett erőt, és arcszíne elváltozott; ekkor lépett hozzá szabadosa, Onomasztosz, és azt mondotta, hogy megérkeztek az építészek, s odahaza várják. Ez volt ugyanis a megbeszélt jel, hogy Otho menjen a katonák közé. Otho azt mondta, hogy megvásárolt egy régi házat, és meg akarja mutatni azoknak, akik a vásárt lebonyolítják. Ezzel távozott, és a Tiberius-féle házon keresztül lement a forumra az arany mérföldkőnek nevezett oszlophoz, amelynél az összes itáliai út végződik.

25. Mondják, hogy azok a katonák, akik itt fogadták és imperatorként köszöntötték, nem vol­tak többen, mint huszonhárman. Ezért Otho, bár nem volt sem elpuhult, sem akaratképtelen, hanem veszély idején merész és rendíthetetlen, megijedt. A vele levők azonban nem hagyták, hogy félreálljon, hanem kivont karddal körülvették gyaloghintóját, és felemelték, közben Otho sürgette a gyaloghintót vivő katonákat, s idegesen kiáltozta, hogy elveszett. Szavait többen hallották, és csodálkozva, megdöbbenve nézték, hogy milyen kevesen vannak, akik merészen vállalják a tett elkövetését. Így vitték át Othót a forumon, s közben körülbelül még ugyan­annyian csatlakoztak hozzájuk, majd mások is követni kezdték hármasával és négyesével. Valamennyien körülvették, Caesarnak szólították és kivont karddal hadonásztak. Martialis katonai tribunus, aki a tábori őrséget tartotta és, mint mondják, nem volt beavatva a tervbe, zavarba jött váratlan megjelenésükre, és ijedtében beengedte őket. Mihelyt Otho bejutott a táborba, senki nem szegült ellene. Azokat, akik az eseményekről semmit nem tudtak, egyesével vagy kettesével, csoportosan bekerítették a tett elkövetésére készen álló merénylők; ezek eleinte félelemből, majd amikor rábeszélték őket, önszántukból csatlakoztak hozzájuk.

A hírt azonnal megvitték Galbának a Palatiumra; a jós még ott állt, kezében az áldozati állat belső részeivel, úgyhogy még azok is, akik ilyen dolgokban hitetlenkednek és kételkednek, megdöbbentek és elcsodálkoztak az istenség által küldött jelen. Máris nagy sokaság özönlött kifelé a forumról. Vinius, Laco és néhány szabados kivont karddal Galba mellé álltak. Piso elment a császári palotát őrző testőrökhöz, Marius Celsust, egy jóravaló derék férfiút pedig elküldték az úgynevezett Vipsanius csarnokban tartózkodó illüriai légióhoz, hogy megnyerjék ügyüknek a katonákat.

26. Galba tovább akart menni, de Vinius nem engedte, Celsus és Laco viszont biztatták, és haragosan szidták Viniust. Ekkor több helyről az a hír érkezett, hogy Othót a táborban meggyilkolták. Rövid idővel ezután feltűnt Iulius Atticus, a testőrség egyik kitüntetett katonája, kezében kivont karddal, s azt kiáltozta, hogy megölte a császár ellenségét; majd átfura­kodott a tömegen, és megmutatta Galbának véres kardját. Galba ránézett, és meg­kérdezte: „Ki parancsolta ezt neked?” Erre azt felelte, hogy hűsége és a császárra tett esküje. A tömeg hangos kiáltozással helyeselte, amit mondott, és megtapsolta. Galba ekkor beszállt gyaloghintójába, s elvitette magát azzal a szándékkal, hogy áldozzon Iuppiternek és meg­mutassa magát a polgároknak. De mikor a forumra érkezett, úgy érezte, mintha megfordult volna a szél, mert azzal a hírrel találta magát szemben, hogy Otho ura lett a hadseregnek. Ekkor, amint ilyen nagy tömegben történni szokott, egyesek azt kiáltozták, hogy forduljon vissza, mások, hogy folytassa útját, és ne csüggedjen, ismét mások, hogy vigyázzon magára; közben gyaloghintója, mint a hullámokon hányódó hajó, ide-oda csapódott, s szinte felfordult. Legelőször Paulus bazilikájának irányából tűntek fel a tömeg felé rohanó lovasok, majd nehéz fegyverzetű gyalogosok, s nagy hangosan azt kiáltozták, térjen ki az útból minden magán­em­ber. A tömeg futásnak eredt, de nem szóródott szét, hanem meghúzódott az oszlopcsarno­kokban és a forum magasabb pontjain, mintha valami látványos színjátékot nézne. Attilius Vergilio ledöntötte Galba szobrát, s a katonák dárdákat dobáltak a gyaloghintóra, majd amikor nem találták el, kivont karddal rárohantak. Senki nem szállt szembe velük és meg sem kísérelte, hogy a császárt megvédelmezze, egyetlen ember kivételével, s a sok ezer ember között, akikre a nap sütött, egyedül ő volt méltó a római birodalomhoz. Sempronius Densus centurio volt ez az ember, s bár soha semmi kegyet nem kapott Galbától, a becsület és a törvény védelmében állt a császár gyaloghintója elé. Felemelte vesszejét, amellyel a centuriók megfenyítik a fegyelemsértő katonákat, rákiáltott a támadókra, s megparancsolta, hogy ne nyúljanak az imperatorhoz. Amikor közelharcba kezdtek vele, kirántotta kardját, és sokáig védekezett, amíg átvágták térdízületét és összeesett.

27. A gyaloghintó a Lacus Curtiusnak nevezett helynél feldőlt, és Galba páncélba öltözötten kiborult belőle a földre; erre a katonák rárohantak és kaszabolni kezdték. A császár odatartotta nyakát, és ezt kiáltozta: „Végezzétek dolgotokat, ha így jobb a római népnek!” Több vágást kapott a combján és a karján, de mint többen állítják, egy bizonyos Camurius, a tizenötödik legio katonája ölte meg. Némelyek szerint Terentius és Lecanius vágta le Galba fejét, mások pedig Fabius Fabulust említik, aki a holttest levágott fejét köpenyébe burkolva vitte, mert Galba feje kopasz volt, s így nehéz lett volna megfogni. Mikor társai nem engedték, hogy rejtegesse, hanem azt mondták, hogy ezt a derék cselekedetet mindenkinek látnia kell, lándzsája hegyére tűzte, s a magasba emelte az öreg, a mérsékelt uralkodó, főpap és consul fejét, majd tánclépésben szaladt vele, s akárcsak egy bacchánsnő, gyakran megfordult maga körül, és rázta lándzsáját, hegyén a véres emberfővel.

Otho, amikor Galba fejét odavitték hozzá, hangosan így kiáltott fel: „Ez semmi, bajtársak. Piso fejét mutassátok meg nekem!” Hamarosan vitték is hozzá; a fiatal Piso ugyanis sebesülten megpróbált elmenekülni, de egy Murcus nevű ember űzőbe vette és megölte Vesta templománál. Megölték Viniust is, hiába erősködött, hogy neki is része volt a Galba elleni összeesküvésben, s azt kiabálta, hogy Otho akarata ellenére ölik meg. Levágták az ő fejét is és Lacóét is, majd Othóhoz vitték és kérték jutalmukat. Úgy történt mindez, amint Arkhilokhosz mondja:

Ezt a hét lehullt halottat, megragadva lábukat,      éppen ezren öltük itt le...

Így aztán sokan, bár a gyilkosságban nem volt részük, vérrel bekent kezüket és kardjukat mutogatták, és folyamodványban kérték Othótól megjutalmazásukat. A folyamodványok révén százhúsz név vált ismeretessé; ezeket Vitellius kinyomoztatta, és valamennyiüket kivégeztette. Marius Celsus is megérkezett a táborba. Sokan szemrehányást tettek neki, hogy a katonákat Galba megvédelmezésére biztatta, és a tömeg azt kiáltozta, hogy ki kell végezni, de Otho ezt semmiképpen nem akarta, de nem mert ellenszegülni, ezért azt mondta, hogy nem kell olyan gyorsan kivégezni, mert néhány dolgot előbb meg kell tudni tőle. Megparancsolta tehát, hogy megbilincselve őrizzék, és átadta megbízható embereinek.

28. A senatust nyomban összehívták; a senatorok, mintha egyszerre más emberré változtak és más isteneik lettek volna, azonnal letették Othóra azt az esküt, amelyet korábban ő is letett, de nem tartott meg; Caesarnak és Augustusnak szólították, s közben fej nélküli hullák feküdtek consuli öltözetben a forumon. Mivel a fejekkel semmit nem tudtak kezdeni, Viniusét eladták leányának kétezer-ötszáz drakhmáért; Pisóét felesége kapta meg, Galbáét pedig Patrobiosz szolgáinak ajándékozták. Ezek megcsúfolták s gúnyt űztek belőle, majd kidobták a Sessoriumnak nevezett helyre, ahol a Caesarok által elítélteket kivégzik. Holttestét Otho beleegyezésével Helvidius Priscus vitette el, és szabadosa, Argeiosz éjszaka eltemettette.

29. Ez Galba élettörténete. Nem sok római múlta felül származásban és gazdagságban, s a maga korában a legelső volt vagyona és előkelősége folytán. Öt császár uralkodását érte meg tiszteletben és megbecsülésben, úgyhogy Nerót inkább dicsőségével, mint hatalmával fosz­totta meg a tróntól. Összeesküvő-társai közül egyeseket az emberek nem tartották méltónak az uralkodásra, mások viszont önmagukat tartották rá érdemteleneknek. Ezért Galbát kiáltották ki császárrá, aki engedett a felhívásnak, s mikor nevét odaadta a Vindex által kezdeményezett zendülésnek, ahogyan ezt a forradalmi törekvést nevezték, a pártütés polgárháború jelleget öltött, mert vezetésre való férfiúra tett szert. Galba azonban úgy vélekedett, hogy nem magának szerzi meg az államhatalmat, hanem önmagát bocsátja a közösség rendelkezésére, s úgy kezdett hozzá az uralkodáshoz, mint aki a Tigellinus és Nymphidius által megrontott népségen Scipiók, Fabriciusok és Camillusok módjára fog uralkodni. Bár magas kora miatt testi ereje fogyatékos volt, ami a fegyvereket és a tábori életet illeti, tiszta jellemű és régi fajtájú uralkodó volt; de mert a közügyekben pénzért megvásárolható, Viniushoz és Lacóhoz hasonló férfiakra s felszabadított rabszolgákra bízta magát, senkit nem hagyott maga után, aki uralmát visszakívánta volna, csak olyanok voltak, akik sajnálkoztak halálán.

OTHO^clxvi

1. Az új császár kora reggel a Capitoliumra ment és áldozott; majd megparancsolta, hogy vezessék hozzá Marius Celsust, akit szívélyesen üdvözölt és elbeszélgetett vele. Arra kérte, hogy inkább letartóztatásának okát felejtse el, mint szabadon bocsátására emlékezzék. Szavaira Celsus nemes lelkűen és megértően válaszolt, s azt mondta, az ellene emelt vád hűségét bizonyítja, mert azzal vádolták, hogy kitartott Galba mellett, akinek pedig semmiféle hálával nem tartozik. A jelenlevők csodálattal hallgatták és a katonák is helyeselték mind­kettőjük szavait. A senatusban Otho nagyon népszerűen és szívélyes modorban beszélt. Consulsága idejére megosztotta hivatali tisztét Verginius Rufusszal, s megerősítette mindazok tisztségét is, akiket mint consulokat még Nero és Galba jelölt ki, papokká pedig azokat nevezte ki, akiket arra koruk és tekintélyük alkalmassá tett. Azoknak a senatoroknak, akiket Nero alatt száműztek, majd Galba uralkodása idején visszatértek, minden eladatlan vagyonukat visszaadta. Ezért a legelőkelőbb és legnagyobb befolyású polgárok, akik korábban attól rettegtek, hogy már nem is ember, hanem a bosszúállás félelmetes szelleme irányítja az államot, derűs reményeket kezdtek táplálni a mosolygó arcú uralom láttára.

2. Otho semmivel sem örvendeztette meg annyira Róma polgárait, és semmivel sem nyerte meg magának inkább tetszésüket, mint azzal, ahogyan Tigellinusszal bánt. Az emberek figyelmét elkerülte, hogy Tigellinus a büntetéstől való félelemmel és ezenkívül gyógyít­hatat­lan betegségével elszenvedte már büntetését, amelyet az egész város úgy követelt, mint a népnek járó adósságot. A józan gondolkodású emberek azt tekintették legsúlyosabb és sok­szoros halállal felérő büntetésének, hogy istentelen és szavakkal el sem mondható erkölcs­telenkedéseket folytatott feslett és züllött életű nők körében, akikhez határtalan őrjöngése még halálos betegen is odahajtotta. A nép zokon vette, hogy Tigellinus még mindig láthatja azt a napfényt, amelytől annyi derék embert megfosztott. Otho tehát elküldte hozzá egyik emberét Sinuessa vidékén fekvő birtokára; ott tartózkodott ugyanis, hogy útra készen horgonyzó hajóin továbbmeneküljön. A császár kiküldött emberét nagy aranykinccsel akarta megvesztegetni, hogy engedje útjára; mikor kísérlete kudarccal járt, nem vette vissza az ajándékot, hanem megkérte az embert, várja meg, amíg megborotválkozik, majd borotváját kezébe véve elmet­szette torkát.

3. Otho így jogos örömet szerzett a népnek, s egyéni bosszút senkin nem állt személyes sérelmekért. A tömegnek való kedveskedésből nem utasította vissza, hogy a színházakban eleinte Nerónak szólítsák, s azt sem akadályozta meg, hogy Nero szobrai közül néhányat újra felállítsanak. Cluvius Rufus azt is elmondja, hogy a császári küldöncöknek kiállított okmá­nyokon az Otho név mellett melléknévként a Nerót is használta, bár később ezzel a szokással felhagyott, amikor észrevette, hogy a legelőkelőbb és legbefolyásosabb polgárok rossz néven veszik tőle.

Bár uralmát így sikerült megalapoznia, a zsoldoshadsereg nehézségeket okozott neki, és azt kívánta tőle, ne bízzék az előkelő polgárokban, hanem tartsa magát távol tőlük, és korlátozza befolyásukat, akár azért, mert őszintén féltették tőlük, akár mert ezzel az ürüggyel zavargást és háborúskodást kívántak szítani. Amidőn Otho elküldte Crispinust, hogy vezesse vissza a tizenhetedik légiót Ostiából, s a fegyvereket az éjszaka folyamán összeszedette s már szeke­rekre is rakatta, a legmerészebbek mind azt kezdték kiabálni, hogy Crispinus rosszban töri a fejét, a senatus forradalmi lépésekre készül, és a fegyvereket nem a császárnak, hanem a császár ellen szállítják. Erre a beszédre sokan hallgattak, felháborodtak, és nekiestek a szeke­reknek, megöltek két centuriót és magát Crispinust is, majd mindnyájan fegyvert ragadtak, biztatták egymást, hogy védjék meg a császárt, és Róma ellen vonultak. Amikor megtudták, hogy Otho nyolcvan senatort hívott meg lakomára, a palotába rohantak, s kijelentették, most van a legjobb alkalom rá, hogy egy csapásra végezzenek a császár valamennyi ellenségével. A városban nagy rémület támadt; mindenki attól félt, hogy a zavargó katonák nyomban fosztogatni kezdenek. A palotában nagy lótás-futás kezdődött, és Othót szörnyű rémület fogta el. Féltette a senatorokat, azok pedig őt féltették; látta, hogy rémületükben mindnyájan rá függesztik tekintetüket; ráadásul egyesek még feleségüket is elhozták a lakomára. A praeto­rianusok parancsnokait a katonákhoz küldte azzal a paranccsal, hogy beszéljenek velük, csendesítsék le őket, közben pedig vendégeit az oldalajtókon át kiengedte a palotából. Alig­hogy sikerült titokban elmenekülniük, a zsoldosok behatoltak a terembe, és tudni akarták, hova lettek a császár ellenségei. Otho ekkor felállt a kerevetről, és nagy buzgón kérlelni kezdte őket; még könnyekre is fakadt, míg nagy nehezen sikerült elküldenie őket. Másnap fejenként ezerkétszázötven drakhma jutalmat osztott szét közöttük, elment a táborba, s az összegyülekezett katonákat általában megdicsérte iránta tanúsított jóakaratukért és buzgósá­gukért, de azt mondta, hogy vannak közöttük néhányan, akik haszontalanul rosszban törik a fejüket, s ezzel ártanak az ő mérsékletének éppen úgy, mint a saját hűségüknek; majd arra kérte a tömeget, hogy legyen segítségére a megtorlásban. Ezt a szándékát mindnyájan helyeselték, s felszólították, hogy járjon el kívánsága szerint; mire két embert kiválasztott közülük. Ezekkel senki nem törődött, úgyhogy magával vitte őket és eltávozott.

4. Akit intézkedéseit helyeselték és bíztak bennük, megcsodálták a bekövetkezett változást, mások azonban olyan rendszabályoknak tartották, amelyeket a körülmények tettek szüksé­gesekké, s azt állították, hogy csak népszerűségre törekszik a háború miatt. Ekkor ugyanis már biztos hírek érkeztek, hogy Vitellius felvette az imperatori címet és hatalmat, s szüntelenül érkeztek a gyors küldöncök azzal a hírrel, hogy mind többen csatlakoznak hozzá. Mások ellen­ben azt jelentették, hogy a pannoniai, dalmatiai és moesiai csapatok vezéreikkel együtt hívek maradtak Othóhoz. Hamarosan baráti hangú levelek jöttek Mucianustól és Vespa­sianustól, akik közül az egyik Szíriában, a másik pedig Iudaeában állott nagy haderő élén. Erre Otho nekibátorodott, és levelében arra intette Vitelliust, ne vágyjék többre a hadvezéri címnél, s ha ezzel megelégszik, nagyobb összegű pénzt s egy várost kap tőle, és élete végéig békében és nyugalomban élhet. Vitellius eleinte nyugodtan, de gúnyos hangon válaszolt. Hamarosan már szidalmakkal és rágalmakkal teli leveleket küldözgettek egymásnak, s ha állításaik meg­fe­leltek is a valóságnak, viselkedésük, indulatos veszekedésük oktalan volt és nevetséges. Nehéz volna megmondani, melyikük volt alábbvaló, kicsapongóbb, elpuhultabb, járatlanabb a had­vezetésben, s melyiküket terheltek nagyobb adósságok korábbi pénztelenségük követ­keztében.

Közben hírek terjedtek el sok csodáról és félelmetes jelenségről, bár ezek főként felelőtlen és gazdátlan mendemondákon alapultak, de azt mindenki látta, hogy a Capitoliumon egy harci szekéren álló Victoria-szobor kiejtette kezéből a gyeplőt, mintha nem tudná tovább tartani, a Tiberis szigetén pedig Caius Caesar szobra, anélkül, hogy földrengés vagy szélvihar lett volna, nyugatról kelet felé fordult, s ez állítólag azokban a napokban történt, amikor Vespasianus nyíltan kezébe vette az ügyek intézését. A nép a Tiberis viselkedését is rossz előjelnek tekintette, mert bár ebben az évszakban a folyók máskor is ki szoktak önteni, de a folyó azelőtt még soha nem áradt meg ennyire, s nem okozott annyi rombolást és kárt; kilépett ugyanis medréből, és elárasztotta a város nagy részét, különösen a gabonapiacot, s így az élelmiszer-ellátásban több napon át hiány keletkezett.

5. Amikor híre érkezett, hogy Vitellius hadvezérei, Caecina és Valens megszállták az Alpokat, Rómában meggyanúsították Dolabellát, egy patríciuscsalád tagját, hogy a praetorianusok körében lázadást szít. Otho tehát, mert tőle vagy valaki mástól félt, bátorító szavakkal elküldte Aquinum városába. Amikor pedig később kiválogatta azokat a hatósági személyeket, akik elkísérték útjára, közéjük sorolta Luciust, Vitellius fivérét is anélkül, hogy rangját növelte vagy kisebbítette volna. Hathatósan gondoskodott Vitellius anyjának és feleségének biztonságáról is, úgyhogy nem kellett semmitől félniük. A római helyőrség parancsnokává Flavius Sabinust, Vespasianus fivérét nevezte ki; lehetséges, hogy ezt Nero emléke iránti tiszteletből tette, mert Sabinus ezt a tisztséget Nerótól kapta, és Galba fosztotta meg tőle, de az is lehetséges, hogy Sabinus előléptetésével még inkább ki akarta mutatni Vespasianus iránt érzett jóindulatát és bizalmát.

Otho maga Brixillumban, az Eridanus partján fekvő városban tartózkodott, hadait azonban előreküldte Marius Celsus, Suetonius Paulus, Gallus és Spurina parancsnoksága alatt. Ezek mind kiváló emberek voltak, de tervüket nem tudták szándékuk szerint megvalósítani a katonák fegyelmezetlen és önfejű viselkedése miatt. A katonák ugyanis nem akartak másra hallgatni, mivel a császárt ők ültették trónjára. De az ellenség soraiban sem volt jobb a helyzet, ott sem bírtak a tisztek a katonákkal, akik hasonló okokból hajlíthatatlanok voltak és fennhéjázóan viselkedtek. De ezek legalább tapasztaltabbak voltak a harcban, hozzászoktak a hadviselés fáradalmaihoz, s nem vonták ki magukat alóluk. Otho katonái azonban elpuhultak a semmittevésben és a harc nélküli életmódban; idejük legnagyobb részét színházakban, lát­ványos ünnepségeken és versenyjátékokon töltötték, így katonai kötelességeiket büszkeségből és fennhéjázásból nem voltak hajlandók teljesíteni, nem mintha képtelenek lettek volna a helytállásra, hanem túlságosan előkelőnek gondolták magukat hozzá. Amikor Spurina fegye­lemre akarta szorítani őket, kis híján megölték. Nem kímélték a szidalomtól és ócsárlástól, s árulónak nevezték, aki elrontja a császár jó szerencséjét. Egyesek éjszaka részeg fejjel sátrába mentek és útravalót követeltek tőle; a császárhoz kell menniük, mondták, hogy feljelentsék nála.

6. Otho ügyének és Spurinának csak használt az eset, amely katonáikkal történt Placentiában. Amikor ugyanis Vitellius katonái ostromra indultak a várfalak ellen, kigúnyolták Otho katonáit, akik a vár bástyáit védelmezték; színpadi hősöknek, táncosoknak, a püthiai és az olümpiai játékok nézőinek nevezték őket, akik nem értenek a hadviseléshez, és sose láttak háborút; azzal ugyan nagyra vannak, hogy egy fegyvertelen vénember fejét levágták - értve rajta Galbát -, de férfiakkal nem merészkednek nyílt harcba kezdeni. Ezek a gyalázkodó szavak annyira megzavarták és kétségbe ejtették a katonákat, hogy térdre borulva kérték Spurinát, rendelkezzék velük, vezesse őket harcba, és nem hátrálnak meg semmi fáradalom, semmi veszély elől. Erre kemény harc kezdődött a bástyákon, és sok ostromgépet vetettek a küzdelembe. Spurina katonái győztek, az ellenséget nagy vérontás közepette visszaverték, s így megtartották azt a híres várost, amelynél virágzóbb egy sem volt Itáliában.

Otho hadvezérei egyébként is sokkal emberségesebben bántak a városokkal és a polgári lakossággal, mint Vitelliuséi. Az egyik hadvezérnek, Caecinának sem beszédmodora, sem külseje nem volt megnyerő, hanem ellenszenves és visszataszító. Hórihorgas ember volt, esetlen gall nadrágot és hosszú ujjú köpenyt viselt és jelbeszédet használt, még akkor is, mikor római tisztekkel tárgyalt. Mindenhová válogatott lovasok kísérték, és felesége is elkísérte, aki feltűnő öltözetben lovagolt. A másik hadvezér, Fabius Valens annyira kapzsi volt, hogy bírvágyát nem tudta kielégíteni sem azzal, amit összeharácsolt az ellenségtől, sem azzal, amit ellopott vagy ajándékul kapott a szövetségesektől. Szenvedélye, úgy látszik, útjában is feltartóztatta, s ezért késett el a csatából. Mások azonban Caecinát hibáztatják, mert sietett, hogy a győzelmet megszerezze magának Fabius megérkezése előtt, s ezenkívül több más, kisebb hibát is elkövetett; így idő előtt és minden harci lendület nélkül vitte küzdelembe csapatait, s ezzel csaknem teljes kudarcra ítélte ügyüket.

7. Miután ugyanis Caecina Placentiánál vereséget szenvedett, s Cremona, egy másik gazdag és nagy város ellen indult, először Annius Gallus sietett Placentiába Spurina megsegítésére. Mikor aztán útközben meghallotta, hogy Placentia felszabadult, s most Cremona forog veszélyben, oda vezette hadseregét, és tábort ütött az ellenség közelében; később a többiek is mind a vezér segítségére siettek. Caecina lesbe állította nehéz fegyverzetű katonáit egy cserjés és erdős terepen, lovasainak pedig megparancsolta, hogy haladjanak előtte, és ha az ellen­séggel megütköznek, lassan engedjenek és vonuljanak vissza, amíg ellenfeleiket tőrbe nem csalják. Ezt azonban szökevények jelentették Celsusnak, aki válogatott lovasaival az ellenség elé vágtatott, óvatosan üldözőbe vette, bekerítette és megzavarta a lesbe állított csapatokat, s a táborból előszólította a nehéz fegyverzetű gyalogságot. Nyilvánvaló, hogyha ezek idejében meg­érkeztek volna, és segítségére lettek volna a lovasságnak, az ellenség megsemmisült volna, s Caecina hadserege szétszóródik; a segítség azonban lassan és késve érkezett, s Paulinus rászolgált arra a vádra, hogy óvatosságával hadvezéri hírnevéhez méltatlanul viselkedett. A legtöbb katona árulást emlegetett, s Othót fel akarták ingerelni Paulinus ellen; nagy hangon azzal dicsekedtek, hogy ők győztek, de vezéreik gyávasága miatt győzelmükkel nem érték el a kívánt eredményt. Otho nem hitte el, amit mondtak, de nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy kétségbe vonja állításukat. Elküldte tehát a csapatokhoz fivérét, Titianust és Proculust, a praetorianusok parancsnokát; a teljes hatalom valójában Proculus kezében volt, Titianuséban csak látszat szerint. Celsus és Paulinus ugyan a barát és tanácsadó hiú címével dicsekedhetett, de nem voltak semmi valóságos hatalom és tekintély birtokában. Az ellenség soraiban is nagy zavar uralkodott, főként Valens csapatai között. Mikor ezek a cselvetéskor lefolyt harcokról értesültek, fájlalták, hogy nem voltak jelen, s nem bosszulták meg oly sok ember halálát. Valens csak üggyel-bajjal tudta meggyőzni és lecsendesíteni katonáit, akik már-már köveket kezdtek rá dobálni, majd tábort bontott, és csatlakozott Caecina seregéhez.

8. Otho, mikor Bedriacum, egy Cremona melletti kisváros közelében megérkezett a táborba, haditanácsot tartott. Proculus és Titianus úgy vélekedett, hogy tekintettel a csapatok lelkes hangulatára és csak az imént aratott győzelmükre, meg kell ütközni; nem szabad engedni, hogy a sereg harci kedve lelohadjon, sem pedig megvárni, míg Vitellius megérkezik Galliából. Velük ellentétben Paulinus azt mondta, hogy az ellenségnek minden rendelkezésére áll az ütközethez, és semmiben nem szenved hiányt, Otho ellenben már meglevő haderejéhez még ugyanannyit várhat Moesiából és Pannoniából, ha bevárja a neki kedvező időpontot, és nem az ellenségnek megfelelő időpontban kezd háborúba. Otho csapatai csekélyebb létszámuk ellenére is jó hangulatban vannak, s ha megerősítést kapnak, még lelkesebben fognak küzdeni. De ettől eltekintve is, a halogatás csak az ő javukat szolgálja, mert mindennel bőven el vannak látva, az ellenségnél viszont az idő múlása, már csak azért is, mert csapatai ellenséges terüle­ten tartózkodnak, élelmiszerhiányra vezet. Paulinus érveléséhez csatlakozott Marius Celsus is. Annius Gallus nem volt jelen, mert leesett lováról, és orvosi kezelés alatt állott, de Otho levelére ő is azt ajánlotta, hogy ne siesse el a dolgot, hanem várja meg a Moesiából már úton levő csapatokat. Otho azonban nem hallgatott rájuk, és így azok véleménye győzött, akik a csatát ajánlották.

9. Mások más és más okokra hivatkoztak. Az úgynevezett praetorianus csapatok, amelyek a császári testőrség szerepét töltötték be, most kóstoltak bele az igazi hadiéletbe, de máris annyira vágyódtak a római szórakozásokra, a háború nélküli életre és ünnepségekre, hogy nem lehetett feltartóztatni őket a csatára való sietségükben, meg voltak győződve róla, hogy az ellenséget az első rohammal megsemmisítik. De úgy látszik, maga Otho sem tudta elviselni a bizonytalanságot, ezenkívül elpuhultsága és elkényeztetett életmódja miatt is képtelen volt szembenézni a veszélyekkel; gondjaitól elgyötörten igyekezett eltakarni a szemét, mint aki magas szikláról szakadékba ugrik, s rábízta sorsát a véletlenre, így beszéli el Secundus, a szónok, aki Otho titkára volt. Mások azt állítják, hogy mindkét hadsereg készült egymással tárgyalni azzal a szándékkal, hogy ha létrejön köztük a megegyezés, jelenlegi vezéreik közül a legkülönbet választják meg császárrá, vagy pedig összehívják a senatust, és arra bízzák a császárválasztást. Mivel pedig az akkor császárrá nyilvánított férfiak közül egyik sem örven­dett valami jó hírnévnek, valószínű volt, hogy ezek a derék, harcedzett és józan gondolkodású harcosok félelmetes és gyűlöletes dolognak fogják tartani, hogy a polgárság ismét eltűrje ugyanazokat a szörnyűséges szenvedéseket és bántalmakat, amelyeket valamikor Sulla és Marius, majd később Caesar és Pompeius, most pedig Vitellius kapzsisága és iszákossága, nemkülönben Otho fényűzése és erkölcstelenkedése miatt okoztak egymásnak. Úgy látszik, Celsus és társai ezt megsejtették, s ezért húzták-halasztották a döntést abban a reménységben, hogy a biro­dalom ügye eldől harc és küzdelem nélkül; Otho és emberei éppen emiatt siettették a megütközést.

10. Otho ekkor visszatért Brixillumba, s ezzel elkövette azt a hibát, hogy katonáit meg­fosztotta a szégyenérzettől és becsvágytól, amelyet személyes jelenléte ébren tartott bennük, amikor harcoltak, de helytelen volt az az eljárása is, hogy magával vitte a legderekabb és legvitézebb harcosokat, s ezzel mintegy elvágta haderejének ütőerét.

Ezekben a napokban csatározás folyt az Eridanus mellett. Caecina átkelés céljából hidat akart verni a folyón, és Otho katonái, hogy megakadályozzák benne, megtámadták. Mikor ezzel nem mentek semmire, több hajót megtöltötték szurokkal és kénes fáklyákkal, de átkelés közben a hirtelen támadt szél lángra lobbantotta a hajók rakományát, amelyet az ellenség számára készítettek elő. A hajók legénysége előbb a füsttől, később pedig a magasra csapott lángoktól megzavarodott, a folyóba ugrált és felborította a hajókat, így kiszolgáltatták magu­kat az ellenségnek, amely kénye-kedvére bánt velük. Ezenfelül a germánok megtámadták Otho gladiátorait is a folyó egyik szigetén, föléjük kerekedtek és többeket megöltek közülük.

11. Ezek után az események után Othónak Bedriacumban állomásozó csapatai dühödten harcra készülődtek; Proculus tehát kivezette őket Bedriacumból, s ötvenstádiumnyira tábort ütött, de olyan nevetséges ügyetlenséggel, hogy bár tavasz volt, és a környező síkság bővel­kedett forrásokban és patakokban, a vízhiány okozott gondot csapatainak. Másnap a száz­stádium­nyira levő ellenség ellen akart továbbvonulni, de Paulinus ellene szegült szándékának, s kijelentette, hogy veszteg kell maradniuk, nem szabad előre kifárasztani magukat, sem pedig ütközetbe bocsátkozni nyomban menetelés után, s olyan katonákkal harcolni, akik kényel­mesen öltöztek fegyverbe és álltak csatasorba, hiszen ők hosszú utat tettek meg össze­keveredve málhás állataikkal és segédcsapataikkal. Mialatt a vezérek ezen vitáztak, Othótól egy numidiai lovas küldönc érkezett, s a császár levelét hozta azzal a paranccsal, hogy ne várakozzanak és ne vitatkozzanak, hanem rögtön induljanak az ellenség ellen. Erre felszedték táborukat és útnak indultak. Mikor Caecina értesült közeledésükről, zavarba jött, sietve abbahagyta a hídverést és visszatért táborába. Ekkor a csapatok legnagyobb része már fegyverben állt, és Valenstől megkapták a jelszót is; majd közben a csatarendről a légiók sorsot húztak, és a lovasságból válogatott csapatokat küldtek előre.

12. Otho seregének első soraiban ekkor bizonytalan okokból olyan híresztelés és mendemonda kelt szárnyra, hogy Vitellius vezérei hozzájuk pártolnak. Amikor tehát az ellenség közelébe értek, barátságosan mint bajtársaikat köszöntötték őket. Ezek azonban nem fogadták szívesen a köszöntést, sőt haragosan és ellenségesen kiáltoztak, erre a köszönőkön csüggedés vett erőt, a többiek viszont árulással kezdték gyanúsítani azokat, akik az ellenséget köszöntötték, s ez az esemény megzavarta Otho embereit, amikor az ellenség támadása már-már elkezdődött. A többi dolog sem ment rendben; így nagy zavart idéztek elő az igavonók, amelyek elkeveredtek a harcolók sora között. Azután az árkokkal és szakadékokkal teli terep szakadozottá tette az arcvonalat; mivel ettől óvakodtak, megkerülték a szakadékokat, és kénytelenek voltak csoportokra és szakaszokra oszolva harcolni az ellenséggel. Csak két legio (a rómaiak így hívják ezredeiket), Vitellius Rapaxnak^clxvii és Otho Adjutrixnak^clxviii nevezett légiója tudott felfejlődni megfelelő csatarendben a fátlan és sík terepen; ezek phalanxszerűen összecsapva hosszú ideig tartó szabályszerű csatát vívtak egymással. Otho harcosai erős, bátor katonák voltak, de nyílt ütközetben nem volt még harci tapasztalatuk, Vitellius katonái ellenben már sok küzdelmet láttak, de öregek voltak és erejük fogytán volt.

Otho emberei tehát megrohamozták és visszaszorították az ellenséget, elvették sasukat, és az első vonalon harcolókat majdnem mind megölték. Ezek szégyenkezve, haragosan vissza­csaptak, megölték Orfidiust, a legio legátusát, és több jelvényüket zsákmányul ejtették. A gladiátorok ellen, akik a közelharcban tapasztalt és bátor harcosok voltak, Alfenus Varus az úgynevezett bataviai csapatokat vetette be a küzdelembe. Ezek voltak a legjobb lovasok a germánok között, és a Rhenus folyó egyik szigetén éltek. A gladiátorok közül csak kevesen tartottak ki velük szemben, legnagyobb részük megfutamodott a folyó felé; itt az ellenség csatarendbe állított cohorsaiba ütköztek, s miután egy ideig védekeztek, legnagyobb részük elesett. Mindnyájuk között legszégyenletesebben a praetorianus csapatok harcoltak; meg sem várták, hogy ellenfeleikkel közelharcra kerüljön sor, hanem átfutottak még veretlen bajtársaik sorain, s félelmet és zavart idéztek elő közöttük. Otho néhány csapata ennek ellenére is sikert aratott, és a legyőzött ellenségen áthatolva eljutott a táborba.

13. A vezérek közül sem Proculus, sem Paulinus nem mert visszatérni velük a táborba, mert féltek a katonáktól, akik vezéreiket hibáztatták, hanem elosontak. Annius Gallus a csatából összeverődött harcosokat befogadta a városba, s azzal vigasztalta őket, hogy az ütközet döntetlenül végződött, s több ponton ők verték meg az ellenséget. Marius Celsus ugyanekkor összegyűjtötte a tiszteket, s felszólította őket, hogy vegyék fontolóra a közérdeket; végre is ennyi kudarc és annyi polgár meggyilkolása után, ha tisztességes ember, Otho sem fogja még egyszer megkísérteni szerencséjét. Hiszen Catót és Scipiót még manapság is elítélik, hogy Pharszalosz után nem hódoltak meg a győztes Caesarnak, s szükségtelenül olyan sok derék ember életét áldozták fel Libüában, pedig ők a rómaiak szabadságáért harcoltak. Minden ember egyformán a végzet akaratától függ, de egy dologtól nem fosztja meg a végzet a jóravaló embert: ha elbukik, a sors esélyeivel szemben hasznát veheti józan eszének.

Celsus ezzel a beszéddel meggyőzte a tiszteket, majd kikérdezték a katonákat, és úgy találták, hogy valamennyien békére vágynak. Titianus is azt javasolta, hogy a megegyezés végett küldjenek követséget, ezért megbízták Celsust és Gallust, hogy menjenek és tárgyaljanak Caecinával és Valensszel. Útközben több centurióval találkoztak, akik elmondták, hogy hadseregük már elindult Bedriacum ellen, de őket előreküldték a vezérek, hogy kössenek megegyezést. Celsus és társai ezt helyeselték, és felszólították őket, hogy forduljanak vissza, s keressék fel Caecinát velük együtt. Amikor már közel voltak, Celsus élete veszélybe került. Az történt ugyanis, hogy azok a lovasok, akik a korábbi cselvetésnél vereséget szenvedtek, előrelovagoltak, s amidőn megpillantották a közeledő Celsust, nagy kiabálással rárohantak, de a centuriók eléjük álltak, feltartóztatták őket, s a többi szakaszparancsnok is azt kiáltozta, hogy ne bántsák. Mikor Caecina erről értesült, nyomban odavágtatott, s hamarosan véget vetett lovasai erőszakoskodásának, Celsust barátságosan fogadta, és vele együtt ment Bedria­cumba. Közben azonban Titianus megbánta, hogy követséget küldött. Legbátrabb katonáit visszarendelte a falakra, s a többieket is biztatta, hogy menjenek segítségükre. Mikor azonban Caecina odavágtatott, és baráti jobbját nyújtotta, senki nem állt ellen. A bástyákon állók üdvözölték az ellenséges katonákat, a többiek kitárták a kapukat, kimentek és az érkezők közé vegyültek. Minden ellenségeskedés megszűnt, barátságosan fogadták és köszöntötték egy­mást, mindnyájan hűséget esküdtek Vitelliusnak és hozzá pártoltak.

14. A jelenvoltak többnyire így beszélik el a csata lefolyását, bár elismerik, hogy a részletek előttük sem világosak a zűrzavar és a résztvevők egyenlőtlenül alakult helyzete miatt. Később, amikor magam is átutaztam a csatatéren, Mestrius Florus, egy consulviselt férfiú, aki akkor nem jószántából, hanem kénytelenségből volt Otho kíséretében, rámutatott egy régi templomra, s elmondotta, hogy amikor a csata után odament, olyan halom holttestet látott a templom belsejében, hogy a felül levők elérték a templom párkányát. Hozzátette, hogy nem tudott rájönni, de másoktól sem volt képes megtudni, mi lehetett ennek az oka. Mindenesetre érthető, hogy polgárháborúban vereség esetén többen halnak meg; nem ejtenek ugyanis foglyokat, mert nem veszik semmi hasznukat. De nem könnyű megérteni, miért kellett a holttesteket ilyen halomba összegyűjteni.

15. Amint az ilyen nagy szerencsétlenségek idején történni szokott, Othóhoz eleinte csak bizonytalan hírek jutottak el. Hamarosan érkeztek azonban sebesültek a csatából, s jelentették a történteket. Barátai nem engedték, hogy kétségbeessék, hanem biztatták és bátorították, és katonáinak hűsége szinte hihetetlen volt. Nem hagyták cserben, nem álltak át a győztesekhez, nem estek kétségbe a császár ügyén, nem gondoltak a saját biztonságukra. Kivétel nélkül mindnyájan az ajtaja elé mentek, császáruknak szólították, majd amikor megjelent közöttük, földre borultak előtte, s kezét megragadva könnyek közt kiáltva kérték, hogy ne hagyja el, ne árulja el őket ellenségeiknek, hanem amíg élnek, rendelkezzék lelkükkel és testükkel. Ezt kérték tőle együtt valamennyien. Ekkor az egyik katona, akinek még csak a neve sem ismeretes, kihúzta kardját, és így szólt: „Tudd meg, Caesar, így állunk mi mindnyájan melletted” - s ezekkel a szavakkal kardjába dőlt.

De Othót mindez nem indította meg, s tekintetét körülhordozva nyugodt, derűs arccal így szólt: „Ezt a napot, katonák, boldogabbnak tartom annál, amikor császárrá tettetek, mert ilyen nagyszerűnek látlak benneteket, és ti ilyen nagyra becsültök. De ne fosszatok meg attól a még nagyobb kitüntetéstől, hogy értetek, derék polgártársaimért szép halált halhassak. Ha méltó voltam rá, hogy a rómaiak császára legyek, kötelességem hazámért az életemet is feláldozni. Jól tudom, hogy ellenségeink győzelme nem végleges és nem is biztos. Jelentések érkeztek, hogy moesiai haderőnket már csak néhány napnyi távolság választja el tőlünk, sőt már átkeltek az Adrián. Ázsia, Szíria, Egyiptom és a zsidókkal harcban álló csapatok a mi oldalunkon állnak; azonkívül kezünkben tartjuk a senatust, sőt ellenfeleink gyermekeit és asszonyaikat is. De mi nem Hannibállal, Pürrhosszal vagy a kimberekkel viselünk háborút Itáliáért, hanem mindkét részen rómaiak harcolnak, s hazánknak okozunk kárt, akár győzünk, akár legyőznek bennünket, mert ami jó a győztesnek, rossz a hazának. Higgyétek el, hogy dicsőbben tudok meghalni, mint uralkodni. Nem tudom belátni, hogy győzelmemmel olyan mértékben hasznára lehetnék a rómaiaknak, mintha feláldozom magamat a békéért és a megegyezésért, hogy Itália soha többé ne lásson a maihoz hasonló napot.”

16. Így beszélt, s hajlíthatatlan maradt azokkal szemben, akik ellentmondtak neki, és szán­dékáról le akarták beszélni, majd megparancsolta barátainak és a társaságában levő senatoroknak, hogy távozzanak. A távollevőknek a városokhoz címzett ajánlóleveleket küldött azzal a paranccsal, hogy a senatorokat kísérjék el útjukon személyüknek kijáró tisztelettel és gondoskodjanak biztonságukról. Ezután magához hívatta unokaöccsét, Cocceiust, aki egészen fiatal ember volt, s arra intette és biztatta, hogy ne féljen Vitelliustól, akinek anyját, feleségét és gyermekeit megvédte és úgy viselte gondjukat, mint saját családja tagjainak. Éppen ezért, bár fiává szerette volna fogadni, elhalasztotta az örökbefogadást, hogy ha győztesen kerül ki a háborúból, megossza vele a hatalmat, de ha elbukik, ne vesszen el vele együtt. „Végül csak az a kívánságom, fiam - szólt -, ne felejtsd el, de ne is gondolj túl sokat rá, hogy nagybátyád Caesar volt.” Nem sok idővel ezután zajt és kiáltozást hallott ajtaja előtt; a katonák ugyanis halállal fenyegették meg a senatorokat, ha nem maradnak, hanem cserbenhagyják császárukat. Otho ekkor még egyszer odament hozzájuk, mert féltette a senatorokat, s a katonákra nem kérlelően és szelíden, hanem zord tekintettel nézett, a leghangosabbakat haragos pillantásával sújtotta, s arra kényszerítette őket, hogy engedelmesen és megrendülten távozzanak.

17. Közben beesteledett, megszomjazott és ivott egy kevés vizet. Két kardja volt, és miután hosszasan megvizsgálta mindkettő pengéjét, az egyiket félretette, a másikat hóna alá vette, és magához szólította szolgáit. Barátságosan elbeszélgetett velük, a nála levő pénzt szétosztotta közöttük, az egyiküknek többet, a másiknak kevesebbet adott, nem úgy, mintha olyasmit pazarolna, ami már nem is az övé, hanem mint aki gondosan ügyel az érdemre és a méltá­nyos­ságra. Utána elküldte őket, majd az éjszaka hátralevő részén pihenőre tért, és olyan mélyen aludt, hogy szolgái jól hallották lélegzését. Kora hajnalban szólította szabadosát, akire rábízta a senatorok ügyeinek intézését és érdeklődött utánuk. Amikor megtudta, hogy mindegyik megkapta, amire szüksége volt, így szólt: „Menj te is, és mutasd meg magadat a katonáknak, hacsak azt nem akarod, hogy nyomorultul elemésszenek, mert elősegítetted halálomat.” Ami­kor a szabados eltávozott, a kardot mindkét kezével felfelé állítva a földre tette és rávetette magát; egyetlen sóhajtás hagyta csak el ajkát, amikor a fájdalmat érezte, s ezzel árulta el a kinnlevőknek, hogy mi történt. A szolgák azon nyomban hangos jajveszékelésben törtek ki; sírásuk megtöltötte az egész tábort és a várost. A katonák jajszóval rohantak ajtaja elé, fáj­dal­mukban zokogtak, és magukat okolták, hogy nem vigyáztak császárukra, s nem akadályozták meg, hogy meghaljon értük. Emberei közül senki önként nem hagyta el még akkor sem, pedig az ellenség közel volt. Felékesítették a holttestet, máglyát raktak, és kikísérték teljes fegy­verzetben; büszkén versengtek egymással, hogy ki vegye vállára és vigye ravatalát. A többiek letérdeltek, csókokkal halmozták el a sebhelyeket, megragadták a kezét vagy távolabb állva borultak le a földre előtte. Egyesek a meggyújtott máglyára vetették fáklyájukat és megölték magukat, pedig senki nem tudta róluk, hogy a halott császár bármilyen kegyben részesítette volna őket, és attól sem kellett félniök, hogy a győztes megbünteti őket. Úgy tetszett, hogy még soha türannoszt vagy királyt nem fogott el olyan őrjöngő, szörnyű vágy az uralkodásra, ahogyan ezek a katonák vágytak rá, hogy Otho uralkodjék rajtuk és tőle függjenek, ez a vágy császáruk halála után sem hagyta el őket, hanem megmaradt, és engesztelhetetlen gyűlöletté változott Vitelliusszal szemben.

18. A történet hátralevő részét majd más alkalommal kell elmondanom. Otho holttestét eltemették, s olyan síremléket emeltek neki, amely nem keltett irigységet sem nagyságával, sem hivalkodó feliratával. Amikor Brixillumban jártam, magam is láttam szerény síremlékét, rajta görög nyelvre fordítva ezzel a felirattal: „Marcus Otho emlékére.”

Otho harminchét éves korában halt meg három hónapig tartó uralkodás után; nem voltak keve­sebben, sem silányabb emberek, akik megdicsérték haláláért, mint azok, akik megrótták életéért, mert bár semmivel sem élt tisztességesebben Nerónál, de halálában nemesebben viselkedett.

A katonák felháborodtak, amikor Pollio, a praetorianus csapatok másodparancsnoka felszó­lította őket, hogy esküdjenek hűséget azonnal Vitelliusnak; majd amikor meghallották, hogy néhány senator még a városban van, hagyták, hogy távozzanak és Verginius Rufushoz fordultak; fegyverbe öltözve felkeresték a lakásán, és ismételten unszolták, hogy vegye át az uralmat vagy tárgyaljon az érdekükben. Verginius merő őrültségnek tartotta, hogy a legyő­zöttektől fogadja el az uralmat, amikor korábban a győztesektől sem volt hajlandó elfogadni. A germaniai légiókkal azonban, mivel azok úgy gondolták, hogy akaratuk ellenére sok mindenre rákényszerítette őket, félt tárgyalásba kezdeni, s ezért egy mellékajtón titokban távozott. Amikor a katonák ezt megtudták, letették az esküt, közkegyelemben részesültek, s csatlakoztak Caecina seregéhez.

UTÓSZÓ

ÍRTA BORZSÁK ISTVÁN

„Tiszteld és tanuld más művelt népek nyelvét is - olvassuk a Himnusz költőjének buzdítását -, s főképp ama kettőt, melyen Plutarch a nemzetek két legnagyobbikának hőseit rajzolá, s Tacitus a római zsarnok tetteit a történet évkönyveibe való színekkel nyomá be.” Egészen bizonyos, hogy Kölcsey nem azért emelte ki Parainesis-ében a klasszikus antikvitásnak éppen ezt a két nagyságát, mert kortársak voltak - erre szakmabeli ismerőik sem mindig gondolnak -, hanem mert írásaik a „zivataros századok” aggódó magyarjaiban egyforma erővel, egyszerre visszhangoztak. Szándékunk itt nem az, hogy Plutarkhosztól tanult módszerrel összehasonlít­sunk két több-kevesebb joggal összehasonlítható jelenséget, ebben az esetben a Párhuzamos életrajzok görög szerzőjét a császárkor első századának római megörökítőjével, mégis kettejük közös korának - a Nerótól Hadrianusig terjedő évtizedeknek - vázlatos ismertetésével kell kezdenünk.

A római népnek legtöbb rokonvért kiontó „zivataros százada” - a Gracchusokkal kezdődő polgárháborúk kora - még Caesar meggyilkolása után is csak tizennégy évvel ért véget, amikor Octavianus - a „zsarnok” unokaöccse és fogadott fia - a maga kezében összponto­sította a hatalom teljességét, és ezzel nemcsak az önmarcangolásba belefáradt földközi-tengeri világot, hanem a köztársasági szabadság táplálta belpolitikai zajlást is „megbékéltette” (depacaverat - írja Tacitus utánozhatatlan tömörséggel és kétértelműséggel), vagyis a principatus takarója alatt elhallgattatta. A köztársaság látszatát is csak ideig-óráig őrző új rend Engels fogalmazása szerint „elkerülhetetlen szükségszerűség” volt: a világbirodalommá terebélyesedő római városállam erőinek az adott társadalmi formációban lehetséges kibonta­kozását a köztársasági anarchia helyett már csak a katonai diktatúra biztosíthatta. Ez a fejlődés - dinasztiák hatalomra jutásától és Nero, majd Domitianus személyében bekövetkező bukásától, nemkülönben a rendi állásukban érintett vagy akár csak köztársasági eszményeik realizálhatatlansága miatt duzzogó egyének ártatlan ellenzékieskedésétől, súlyosabb esetben zsarnokölő akcióiktól függetlenül - ment a maga útján, és az Antoniusok II. századi békéjében tagadhatatlan jólétet, virágzást hozott.

Ezt a folyamatot másképpen látja a mai szemlélő, másképpen ítélte meg az arisztokráciához idomult, egzisztenciájában még Domitianus alatt sem veszélyeztetett, de időszerűtlen politikai eszményeit a Nervával kezdődő „új korszakban” is hiába melengető Tacitus - Rómában, és megint másképpen egy még passzívabb magatartás békés sáncai mögött irodalmárkodó görög: Plutarkhosz, az Akhaia provinciába bekebelezett Khairóneia polgára, a hajdani jelentőségének roncsait ápolgató Delphoi papja.

Írónk a 40-es évek vége felé született a boiótiai Khairóneiában, a kisvárosi viszonyokhoz képest jómódú szülőktől. Családja nem vezette ugyan vissza származását mitikus ősökig, mégis letéteményese volt sok régi hagyománynak. Dédapja, Nikarkhosz, még a maga bőrén tapasztalta Antonius embereinek garázdálkodását az actiumi csata idején (Ant. 68.); Lam­priasz - a sokat emlegetett nagyapa - pedig a Kleopatra udvarában folyó pazarlásról hallott egy szemtanú orvostól (Ant. 28.). De a boiótiai táj minden különösebb családi hagyomány nélkül is az évszázados múltra emlékeztette Plutarkhoszt: Khairóneia mellett döntötte sírjába a görög szabadságot a makedón Philipposz (i. e. 338), majd ugyanitt verte meg Sulla (i. e. 86) Mithridatész seregét, de nincs tőle messze Lebadeia, Koróneia, a Helikontól keletre Leuktra, Thébai, Plataiai sem - a görög történelemnek mindmegannyi legendás hírű színhelye -, a Parnasszosz túlsó (nyugati) lejtőjén pedig a nem kevésbé áhítatot keltő Delphoi, az ősi Apollón-kultusz központja. A szárazföldi fekvésű Boiótia egy kicsit mindig a provinciális elzárkózottságot, nehézkességet jelentette a partvidékek és a szigetvilág mozgékonyabb, dinamikusabb görögségének a szemében, és ez a jámbor röghözragadtság megmutatkozik a még olyan művelt és tájékozott Plutarkhosz eszményeiben, magatartásában, egész életművé­ben is. Boiótiának a paraszti Hésziodosz maradt a „szent” dalnoka, a Thébai szomszédságában nevelődött Plutarkhosznak Pindarosz a költői, Epameinóndasz a politikai és emberi ideálja. A perzsaverő nemzedék hírét késői utódként természetesen ő is hálásan és büszkén tartja számon, mert görög, és akármennyire lojális alattvalója a római világbirodalomnak, mégis kap minden alkalmon, hogy a világ urait a görögség teljesítményeire emlékeztesse, ugyanakkor Róma dicsőítése mellett - józanul-szomorúan - a görögség önemésztő háborúskodásáról, „saját szerencsétlenségére és gyalázatára emelt diadaljeleiről” sem feledkezik meg (Flam. 11-12.), de annyira boiótiai, hogy a perzsa háborúk krónikását, Athén érdemeinek hirdetőjét, az egyes görög városok távolmaradásának motívumaira is rávilágító Hérodotoszt „rosszindulat” (kakoétheia) címén elmarasztalja.

Életének folyásáról jórészt saját írásaiból értesülünk. Tőle tudjuk, hogy Nero görögországi tartózkodásának idején (66-67-ben) a platonikus Ammóniosz athéni iskolájában tanult. (Születési évét is ebből az adatból visszakövetkeztetve szokták 50 előttre tenni.) Ha most arra gondolunk, hogy a művészi babérokra pályázó Nero milyen eszközökkel biztosította „bíráinak” jóindulatát, és milyen látványos külsőségek között - „új Napistenként ragyogván fel Hellasz fölött” - hirdette ki egész Akhaia szabadságát és adómentességét, azon sem csodál­koz­hatunk, ha ez a gesztus - akárcsak annak idején (i. e. 197-ben, V. Philipposz makedón király legyőzése után) Flamininus iszthmoszi deklarációja és a makedón iga levétele után a római csapatok kivonása leírhatatlan lelkesedésre és vérmes reménykedésre késztette a realitásokról nagy múltjuk bűvöletében könnyen megfeledkező görögöket. Olyan élménye lehetett ez az Akadémia ligetében filozofálgató Plutarkhosznak, mint a száz-egynéhány évvel azelőtt ugyanott tanuló Horatiusnak Brutus görögországi hadseregtoborzása: a költő Philippi után sem vált hűtlenné „forrófejű fiatalságának” eszményeihez, Plutarkhosz pedig alkalmasint mindig meghatottan emlékezett vissza „a legnagyobb philhellén császár, a Felszabadító Zeusz Nerón” irreális kegyességére, amit különben a tragikus „négy császár éve” (69) után Vespasianus egy tollvonással sürgősen hatálytalanított.

Athénnal tanulmányainak befejezése után sem szakadtak meg kapcsolatai. Írásaiban szép emléket állít a város nagyságának (például Ariszt. 27.); az athéni polgárjogot is elnyerte; egy töredékesen ránk maradt szónoklatában (De gloria Atheniensium), amelyben azt a kérdést tárgyalja, hogy „katonai vagy tudományos dolgokban híresebbek-e az athéniak”, talán épp ezért a megtiszteltetésért mondott köszönetet.

Sok görög városban megfordult, különösen szoros szálak fűzték a közeli Delphoihoz, de otthona mindvégig Khairóneia maradt. Tisztában volt ugyan azzal, hogy kutatásait eredmé­nyesebben végezhetné, írói hajlamának zavartalanabbul élhetne valamelyik nagyvárosban, ahol megfelelő könyvtárak vannak, de ragaszkodott a kis Khairóneiához, és nem akarta elköltözésével még kisebbé tenni (Dém. 2.). Talán egyiptomi származású mesterének, Ammóniosznak az ösztönzésére már fiatal korában felkereste Alexandriát (az egyiptomi papok tanításaival, amelyekre vonatkozólag Isziszről és Osziriszről szóló írása egyik leg­fontosabb forrásunk, a helyszínen ismerkedett meg). Szülővárosának megbízásából többször járt azután Rómában is, mégpedig Vespasianus öregségére és Domitianus alatti dolgokra célzó utalásaiból (pl. Popl. 15.) következtethetőleg a 70-es évek végén és a 90-es évek elején. Valószínűleg első római útja alkalmával, amikor a négy császár évének megpróbáltatásai még elevenen éltek az emberek emlékezetében, járta végig barátjának, L. Mestrius Florusnak a társaságában Észak-Itáliát és nézte meg a bedriacumi csatateret (Oth. 14.), Brixellumban Otho egyszerű síremlékét (18.), Ravennában Marius szobrát (Mar. 2.). Florusnak a jelek szerint nem ártott, hogy 69-ben Otho oldalán kellett harcolnia, mert a Suetoniusnál (Vesp. 22.) olvasható anekdota szerint - mint bennfentes udvari nagyság - még a császárt is figyelmez­tethette nem éppen irodalmi kiejtésére (plostrum-ot mondott plaustrum helyett), mire Vespasianus legközelebb Florus nevét is - tréfás „választékossággal” -Flaurusnak ejtette. Ez a római nagyúr később éveket töltött Görögországban (83-84-ben Asia proconsula volt), Plutarkhosz khairóneiai házában is gyakori vendég volt, és az érdemes görög író számára ő eszközölte ki a római polgárjogot. Erre vall Plutarkhosz hivatalos neve: Mestrius Plutarchus, amelyet azonban nem magától az írótól, hanem egy Hadrianus tiszteletére állított feliratból ismerünk.

Itt említjük Plutarkhosz másik jó emberét, a Plinius leveleiből ismerős Q. Sossius Seneciót, Traianus bizalmas barátját és daciai vezértársát, a 99., majd 107. év consulját, akinek Plutarkhosz nemcsak a Lakomai beszélgetések (Szümposziaka) kilenc könyvét és egyik kisebb írását, hanem valószínűleg a Párhuzamos életrajzok egész gyűjteményét is ajánlotta. Nevét a ránk maradt 22 életrajzpár közül csak háromnak (Thészeusz-Romulus, Démoszthenész-Cicero, Dión-Brutus) az élén olvashatjuk ugyan, de a második személyes megszólítás az Aemilius Paulus-Timoleón-életrajz bevezetésének a végén, valamint az Agisz-Kleomenész-életrajzban (2.) is csak reá vonatkozhatik. Valószínű továbbá, hogy az a külső biztatás, amelyről az Aemilius Paulus-Timoleón-életrajz elején olvashatunk, épp Seneciótól indult ki, és kettejük kapcsolatáról az (elveszett) első életrajzpár (Epameinóndasz-Scipio) bevezetésé­ben lehetett bővebben szó. Hasonlóképpen az ifjabb Plinius (és Tacitus) köréhez tartozott Plutarkhosznak egy másik római barátja, C. Minicius Fundanus, a 107. év consul suffectus-a is. Tudjuk, hogy Plutarkhosz római előadásainak hallgatói között volt például Iunius Rusticus Arulenus, a híres sztoikus filozófus, Domitianus egyik áldozata is. A plutarkhoszi írásokban megörökített baráti nevek sokasága - Mestrius Florustól a síremlékével az athéni Pnüx egyik magaslatának nevet adó Antiokhosz Epiphanész Philopapposzig, a hízelgő és a jó barát megkülönböztetéséről szóló irat királyi címzettjéig - az írónak nemcsak széles ismeretségi körét, hanem szeretetre méltó voltát és személyes súlyát is érzékelteti.

Egy késői, X. századi lexikon (Suidas) szerint Traianus consuli címmel tüntette ki az írót, és utasította Illüria helytartóit, hogy az ő véleményével ellentétben semmit se tegyenek. Igaz, hogy a praeses Illyriae csak az államigazgatás diocletianusi átszervezése után szólhatott bele Görögország ügyeibe, amikor Akhaia valóban az illüriai dioecesishez tartozott, és hogy a katonacsászár Traianus nem volt olyan irodalompártoló és philhellén uralkodó, mint közvetlen utóda, Hadrianus. Gondoljunk azonban arra, hogy már Quintilianus is consuli címet kapott Domitianustól; Plutarkhosznak épp elég befolyásos jóakarója volt Traianus környezetében; a bizánci lexikográfus legfeljebb jogilag nem pontosan fogalmazta a császári kitüntetéssel járó kiváltságokat. Hasonlóképpen nem pontos Euszebiosznak a 119. évhez fűzött krónikás megjegyzése sem, amely szerint Hadrianus az agg filozófust Hellasz helytartójává nevezte ki. Annyi alapja mindenesetre lehet mind a két adatnak, hogy Plutarkhosz híre és tekintélye nem korlátozódott szülővárosára, de még csak papi működésének színhelyére, Delphoira sem, hanem hivatalos közigazgatási funkció híján is volt súlya szavának. Valami csekély magva még annak a késő középkori apokrif hagyománynak is van, amely Plutarkhoszt Traianus nevelőjének tette meg (Institutio Traiani): így tükröződött a clunyi reformtól érintett utókor tudatában az optimus princeps és a Senecához hasonlóan szinte keresztény egyháztanítóként tisztelt filozófus viszonya.

Volt már korábban is egy görög, aki a kínálkozó történeti pillanatban - ezt mondották kairosz-nak - a világhatalommá emelkedő Róma vezetőit megismertette a görögség teljesítményeivel, megnyerte őket a görög kultúrának, hogy annak - és nem a brutális erőszaknak - az alapján mehessen végbe egy önmaga kibontakozását kereső nép és Hellasz találkozása: azóta is az emberségre ébresztő humanizmus példája. Plutarkhosz Rómához való viszonyát is sok tekin­tetben elődjének, a megalopoliszi Polübiosznak a püdnai döntés (i. e. 168) utáni ténykedése szabta meg. L. Aemilius Paulus, a püdnai győző, az Itáliába internált ezer túsz közül jó érzékkel emelte ki fiainak nevelőjéül Polübioszt, aki ebben a körben - az adoptálása után „ifjabb Scipio” néven ismert „királyi polgárnak”, Karthágó és Numantia meghódoltatójának művelt baráti társaságában - vált az arkadiai sztratégosz fiából, a rómaiak ellenfeléből, a római fennhatóság alatt rendeződő mediterrán világ (szinte az egész koszmosz) ideológusává. Harmonikus együttműködésük híre - mint Polübiosz alkalmi visszatekintéséből (XXXII. 9.) tudjuk - „nem csupán Itáliát és Hellaszt járta be, hanem még távolabbi földeken is közismert volt”. Polübiosz ennek a körnek törekvéseiben - a Róma sorsát intéző Scipio humanizmu­sá­ban - a maga kulturális és politikai eszméinek gyakorlati megvalósulását szemlélhette. Hosszú élete során tanúja volt Róma további sikereinek, de a feldúlt Korinthosz romjainál (i. e. 146) a görög szabadság végleges felszámolásának, majd a gracchusi idők megrázkódtatásainak is. Mint történetíró azt az elvet vallotta, hogy a múlt ismerete a gyakorlati politikus számára közvetlenül hasznosítható - pragmatikus - tanulságokkal szolgál. Ezért írta meg a hatalma csúcsára érkező Róma nagyjainak okulására, de sokáig görög honfitársaira is gondolva, Róma világbirodalommá való emelkedésének történetét.

Mint láttuk, Plutarkhosz Traianus jobbkezének, Sossius Seneciónak az ösztönzésére fogott hozzá görög-római párhuzamos életrajzainak megírásához. E mögött - politikailag - az a tendencia rejlik, hogy az együtt élő két nép ismerje meg és ismerje el a másik érdemeit, értékes vonásait: az uralkodó rómaiak ne csak megbízhatatlan, fecsegő népségnek tartsák a görögöket, amazok pedig méltatlan bitorlóknak, a tisztes hellén múltat megcsúfoló barbárok­nak a rómaiakat. Ha egyfelől Martialis epigrammáira, Quintilianus X. könyvének iroda­lom­történeti megállapításaira, Tacitus epés megjegyzéseire, vagy éppen Iuvenalis beteges hellénophobiájára, másfelől - görög részről - a római teljesítmények szuverén negligálására gondolunk, meg kell hagynunk, hogy a kölcsönös megismerés és megértés szorgalmazása bizony nem volt fölösleges. Plutarkhosz kezdettől fogva Polübiosz vágányán haladt felada­tának megoldásában. Keresve sem találhatott volna megfelelőbb kezdőpárt Epameinóndasznál és Scipiónál: a görögök és rómaiak egymásra találásának példaképét nyilván Polübiosz nyomán választotta és ábrázolta. (Kár, hogy éppen ez a páros életrajz nem maradt ránk, és így tulajdonképpen eldönthetetlen, hogy Plutarkhosz nem az idősebb Scipiót -a zamai győzőt, a római nagyhatalom megalapozóját - állította-e Leuktra hősével párhuzamba.) Az is termé­szetes, hogy a boiótiai író mindvégig áhítatosan tisztelt eszményképét, Thébai nemes hősét tette az egész galéria élére.

A traianusi idők görög-római kapcsolatait érdekesen világítja meg a császár egy másik közeli munkatársának, az ifjabb Pliniusnak az a levele (VIII. 24.), amelyben a „szabad” görög városok önkormányzatának rendezésére Akhaiába induló barátját, Maximust „a humanitas, az irodalom, sőt a gyümölcsök (szőlő, olajfa, búza) szülőhazájának” megbecsülésére, a város­alapító istenek, az ősi dicsőség és a tiszteletre méltó öregség respektálására inti. „Adózzál tisztelettel az ősiségnek, a nagy tetteknek, még a meséknek is! Senkinek méltóságából, szabadságából, de még nagyzoló kérkedéséből se végy el semmit!... Arra gondolj, hogy Athénba mégy, Lakedaimónt igazgatod. Ezeket a szabadságnak még meglevő árnyékától és nevétől megfosztani - kegyetlen, vad, barbár dolog... Jusson eszedbe, mi volt ez vagy az a város; meg ne vesd, amiért már nem az... Nincs okod attól tartani, hogy lenéznek. Lenézhetik-e az imperium letéteményesét, a vesszőnyalábok birtokosát, ha az illető nem aljas, hitvány ember?...” Plinius, mint művelt széplélek, szemmel láthatólag a szívének kedves műveltségi eszményt védi levelében, az antik humanitas becses dokumentumában, szavaiból mégis kicsendül a római senator felsőbbsége: az idegen „nagy tettek” elismerésének a görögök mesélőkészségével való korlátozása, az ottani „méltósággal, szabadsággal” együtt a iactatio felemlegetése, és finoman bár, de félreérthetetlenül megírja a való tényt: hogy Görögország császárkori „szabadsága” - árnyék, puszta szó.

Ehhez közbevetőleg csak annyit, hogy a görögországi oligandria (a férfilakosság számának csekély volta), a városok elnéptelenedése miatt már Polübiosz panaszkodott (XXXVI. 17,5); az Augustus korában író Sztrabón szerint (IX. 2,25 p. 410) „a boiótiai városok közül csak Theszpiai és Tanagra van meg, a többinek csak a neve és a romjai”, és bizony Plutarkhosz sem tagadja (De def. orac. 8), hogy „manapság egész Görögország aligha tudna kiállítani háromezer hoplitész-t, vagyis nehéz fegyverzetű gyalogost, amennyit Megara egymagában küldött Plataiai mezejére”. Kortársa, a pruszai Dión, a Domitianustól kiüldözött, majd Nervá­tól és Traianustól annál inkább kedvelt „aranyszájú” rhétor pedig (akinek római Cocceius neve ugyanúgy császári pártfogójára, Cocceius Nervára emlékeztet, mint Plutarkhoszé Mestrius Florusra) Thébairól írja (Or. 7), hogy csak fellegvára, a Kadmeion maradt meg belőle; minden egyéb - lakatlan pusztaság.

Eleve gondolhatjuk, hogy Plutarkhoszt nem a régi dicsőség hitelének „mesékkel” való lerontása, az öregség tiszteletre méltó voltával összeegyeztethetetlen kérkedés, vagy a rómaiság „párhuzamos” értékeinek igaztalan negligálása tette kedvessé mind korának görög és római olvasói, mind azóta sok-sok évszázad Plutarkhosz-rajongói számára. Ahhoz persze, hogy ennek a kedveltségnek reális okait feltárjuk, egész oeuvre-jét - a pogány antikvitás egyik legterjedelmesebb írói hagyatékát - kellene ismertetnünk. (Az úgynevezett Lampriasz-féle -nem teljes - katalógusban szereplő 278 könyv közül ránk mindössze 87 jutott.) Erre itt nem vállalkozhatunk, bár az Éthika (közkeletű latin megjelölés szerint: Moralia) cím alá vett gyűjtemény egyes iratainak ismerete nélkül tulajdonképpen az Életrajzok megfelelő értékelése sem lehetséges. Ha mi most szükségképpen mégis az életrajzokat állítjuk tárgyalásunk központjába, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Plutarkhosz írói munkásságában a népszerűsítő filozófiai, teológiai és pedagógiai tanítás foglalta el a fő helyet. Az utókor is - az életrajzokon kívül - ezeket az írásait kedvelte (és tartotta fent) leginkább, míg metafizikai, logikai, lélektani, természettudományi, irodalomtörténeti és grammatikai munkásságát sokkal kevésbé méltányolta, és ennek megfelelően sokkal szűkösebben hagyományozta is tovább.

A Moralia írójának arcképét Wilamowitz, a század elejének vezető filológustekintélye -szűkszavúsága ellenére is sokatmondóan - a következőképpen vázolta (Die Kultur der Gegenwart, I. 8, 166. old.): „A nagyvilág, Alexandria és Róma éppúgy nem tudta lekötni, mint az epideiktikus (»megmutató, nyilvánosan rámutató, magasztaló«) félig-meddig-filozófia, bár ezt is művelte; az egyetemen (ti. az athéni Akadémiában) szerzett matematikai műveltség is csak becses propedeutika volt számára, és ha világéletében megmaradt is Platón tanítványának, inkább csak az egyetemes görög vallásból táplálkozott. Nem volt szavakon nyargaló atticista, a régi görögséget ugyanúgy az egészségesebb, szebb, szabadabb emberek paradicsomának tekintette, mint a humanisták, akik a XVI-XVIII. században lelkesedéssel csüggtek rajta... Nem annyira tanítása, mint inkább a tanainak súlyt adó harmonikus egyénisége vonzott annyi sok görögöt és rómait vendégszerető házába. Ezeknek biztatására legszívesebben már nyúlt is könyvei, cédulái közé, és írt egy esszét a gyakorlati erkölcs valamely kérdéséről, amelyben tulajdonképpen csak a művészet és az éthosz volt az övé: de olvasmányainak gyümölcseit éppen ez tette mind a címzettnek, mind nekünk élvezetessé. E morál révén vált nélkülözhetetlenné Montaigne számára, amennyiben mentes tudott maradni Senecának és Musoniusnak a gyakorlattal nem egyező rigorizmusától, különös tekintettel az életük és tanításuk közti ellentmondásra.”

Ezt legfeljebb néhány olyan vonással kell kiegészítenünk, amely az Életrajzok olvasóinak úgyis feltűnik. Plutarkhosz elsősorban filozófusnak érezhette magát. Platón emlékét szinte vallásos tisztelettel ápolta: khairóneiai fiók-akadémiájában minden évben megünnepelték Platón és Szókratész születése napját. Persze már Ammóniosz platonizmusa sem volt érintetlen idegen spekulációktól, és Plutarkhosz is - bár külön értekezett a sztoikus tanokban felfedezhető ellentmondásokról - sok misztikus elemet vett át Poszeidóniosztól és másoktól; ezek, egyre inkább elhatalmasodó teologizáló hajlamának, papi hivatásának megnyilatkozá­saival ötvöződve, nem a legracionálisabb elmének mutatják az egyes cselekedetek rugóinak vagy történeti folyamatok okainak boncolgatása közben. Erkölcsi igényeinek és világnéze­tének legkevésbé az epikureizmus felelt meg. A régi idők eszményeihez való visszatérése - stílus és erkölcs tekintetében - az archaizálás akkori általános divatjával magyarázható, ami azonban nem jelenti a századforduló körüli, majd különösen Hadrianus korabeli megújhodás illúziójának tagadását: ez az az idő, amikor a római írók is - Florustól Tacitusig - változatos hangszerelésben emlegetik a római nép biztató „második gyermekkorát”, megerősödését, az „új kor hajnalhasadását”, később pedig - a tagadhatatlan öregségbe beletörődve - már csak a tisztes öregkornak kijáró megbecsülést, vagy éppen kíméletet szeretnék biztosítani (Ammia­nus, Symmachus). Ami végül a Moralia gyűjteményének eredetiségét illeti, Plutarkhosz mint tudós általában nem haladja meg a becsületes dilettantizmus színvonalát, viszont szeretetre méltóan, nagyképűség nélkül értekezik. „Platóni” dialógusai mindenesetre közelebb állnak Athénaiosz vagy Gellius cédulahalmazaihoz, mint az „isteni mester” ihletett remekeihez.