9. De alacsony származása és rossz jelleme ellenére is, erős katonai felkészültségében bízva, háborúba kezdett és hosszú ideig sikereket aratott, megverte a consuli rangot viselő római vezéreket, seregeket és nagy hajóhadakat, sőt voltak, amelyeket el is fogott. Így Publius Liciniust, aki először tört be Makedoniába, lovascsatában megfutamította, megölte kétezer-ötszáz derék katonáját, s foglyul ejtett hatszázat; majd váratlanul támadást intézett az óreoszi kikötőben horgonyzó római hajóhad ellen, húsz teherhajót elfogott, a többit pedig, amely színültig telve volt gabonával, elsüllyesztette, ezenkívül kezére került négy ötevezősoros gálya is. Egy második ütközetben visszaszorította Hostilius consult, amikor az észrevétlenül be akart nyomulni Thesszaliába, és ki akarta erőszakolni az átkelést az elimiai hegyszoroson, majd csatára hívta ki, de Hostilius félt elfogadni a kihívást. Később mintegy mellékesen, mint aki lebecsüli a rómaiakat, és ilyesmire is van ideje, hadat viselt a dardanoszok ellen; a barbárok közül tízezret megölt, és gazdag zsákmánnyal tért vissza. Az Isztrosz közelében lakó baszternákokat, akik jó lovas és harcos gall nép voltak, fellázította; az illüröket pedig királyuk, Genthius útján felszólította, hogy csatlakozzanak a háborúhoz. Híre járt, hogy ezeket a barbárokat felbérelte, törjenek be Itáliába Gallia déli vidékein át az Adriai-tenger mentén.

10. A rómaiak, értesülvén az eseményekről, belátták, hogy nem szabad tekintettel lenniök azok kegyeire és ígéreteire, akik a hadvezérségre áhítoznak, hanem olyan embert kell kikül­deniök a háború vezetésére, akiben megvan a kellő bölcsesség, és ért nagy hadi vállalkozások vezetéséhez. Ilyen ember volt Aemilius Paulus, aki előrehaladott kora ellenére is - közel járt a hatvanadik esztendejéhez - még mindig férfierejének teljességében volt. Körülvették felnőtt fiai és vejei, sok barátja és rokona, s mind biztatták, hogy engedjen a nép kívánságának, és fogadja el a consulságot. Aemilius eleinte visszautasította a nép óhaját, kitért a sok ember hangos megtisztelése és akarata elől, s kijelentette, hogy nem vállal hivatalt; de az emberek naponta összegyülekeztek házának ajtaja előtt, hangos kiáltozással hívták, hogy menjen le velük a forumra, és végre hajlott a szavukra. Amikor megjelent a consulságra pályázók között, nyomban úgy tűnt fel, mintha nem a vezérséget fogadná el, hanem már hozná is a háborús győzelmet és a sikert, s mintha a Campus Martinus felé tartva azt nyújtaná át polgártársainak. Örömrivalgással és nagy reménykedéssel választották meg másodízben consullá, s nem enged­ték, hogy a szokásos sorshúzással jelöljék ki tartományát, hanem azon nyomban meg­szavazták számára a makedoniai háború fővezérségét. Mondják, hogy amikor a nép egyhan­gú­lag megválasztotta vezérré Perszeusz ellen és nagy pompával hazakísérte, kisleányát, Tertiát sírva találta. Karjába vette, és megkérdezte tőle, mi bántja. A kisleány átölelte édesapját, összecsókolta, és ezt mondta neki: „Hát te nem tudod, apám, hogy Perszeusz meghalt?” Így hívták ugyanis kedvelt kutyáját, amelyet ő nevelt fel. Aemilius erre így felelt: „Ez nagy szerencse, kislányom, és jó jelnek tekintem.” Ezt a történetet Cicero beszéli el a Jóslásról szóló művében.

11. Szokásban volt, hogy akik elnyerték a consulságot, hálájuk kifejezésére a szószékről köszönetet mondanak a népnek; de Aemilius gyűlésbe hívta a polgárokat, s kijelentette, hogy amidőn első ízben pályázott a consulságra, ő kívánta elnyerni a hivatalt, most másodízben azonban nekik van hadvezérre szükségük. Így tehát semmi hálával nem tartozik nekik, és ha azt gondolják, hogy más jobban viseli majd a háborút, ő lemond a hatalomról, de ha meg­bíznak benne, ne szegődjenek társául a vezérségben, és ne fecsegjenek, hanem szó nélkül lássák el mindennel, amire a háborúban szüksége lesz, mert ha parancsolgatni akarnak a parancsnokuknak, még nevetségesebbé teszik magukat a hadjáratban, mint eddig. Szavaival mély tiszteletet keltett a polgárokban, és nagy várakozással néztek a jövőbe. Mindnyájan örültek, hogy nem hallgattak a hízelgőkre, és olyan férfiút választottak vezérré, akiben van nyíltszívűség és belátás, így lett a római nép naggyá és a világ urává azáltal, hogy szolgálta az erényt és a becsületet.

12. Aemilius Paulus elindult hadjáratára. Azt az istenek kegyének tulajdonítom, hogy hajóútja szerencsés és kedvező volt, s gyorsan, biztonságosan eljutott a római táborba; de amikor azt látom, hogy a rábízott háborút gyorsan és merészen, ragyogó haditervvel, barátai odaadó támogatásával, a veszélyek közt tanúsított rendíthetetlen bátorsággal és okos meggondolások alapján fejezte be, fényes sikerét és dicső haditetteit nem tudom sokat emlegetett szerencsé­jének javára írni, mint más hadvezérek esetében szokták. Legfeljebb azt állíthatnánk, hogy Perszeusz pénzszeretete volt Aemilius jó szerencséje ügyeinek alakulásában, s ez fordította fonákjára és semmisítette meg a makedónoknak a háborúba vetett fényes és nagy reményeit, mert pénz dolgában Perszeusz gyáván viselkedett. Kérésére ugyanis zsoldosnak szegődtek hozzá a baszternákok, tízezer lovas és tízezer gyalogos, akik nem értettek sem a földműve­lés­hez, sem a hajózáshoz, a pásztorélethez sem szoktak hozzá, csak azt az egyetlen mesterséget tanulták meg, hogy örökké harcoljanak és legyőzzék ellenfeleiket. Midőn ezek Maidikében táboroztak és elvegyültek a király katonái között - mind hatalmas termetű férfi volt, bámulatos fegyelmezettséggel viselkedtek, nagy hangon dicsekedtek, és büszkén fenyegették meg ellenségeiket -, megerősítették a makedónok bátorságát, és azt a hitet keltették bennük, hogy a rómaiak nem állják meg helyüket velük szemben, s már különös és félelmetes mozdulataik megpillantása is rémületbe ejti őket. Perszeusz így fellelkesítette és reményekkel töltötte el embereit, de mikor a zsoldosok vezérei fejenként ezer aranyat követeltek, ez a nagy összegű arany szinte eszét vette, és annyira felháborodott miatta, hogy fösvénységből visszakozott és lemondott a szövetség megkötéséről, mintha csak vagyonával kellene takarékoskodnia és nem a rómaiakkal háborúskodnia, s pontos számvetést kellene adnia háborús kiadásairól az ellenségnek; pedig tanulhatott volna a rómaiaktól, akik egyéb hadikészületeiktől eltekintve, százezer főnyi hadsereget gyűjtöttek össze, és gondoskodtak annak szükségleteiről. De Perszeusz ilyen óriási haderővel szemben és ilyen nagy háború előtt, amelyre az ellenség annyira felkészült, aranyát méregette és rejtegette, s félt hozzányúlni, mintha másé volna. Így járt el, pedig nem volt sem lüdiai, sem föniciai, hanem mint Alexandrosz és Philipposz leszár­mazottja részesült az ő erényükből is. Ők pedig azért lettek a világ urai, mert azt tartották, hogy az uralmat pénzzel kell megszerezni és nem a pénzt az uralommal. Közszájon forgó mondás volt, hogy a görög városokat nem Philipposz, hanem Philipposz aranya hódította meg. Mikor Alexandrosz hadjáratán eljutott az Indusig, és látta, hogy a makedónok a perzsa kincsek súlyos terhét milyen nehezen hurcolják magukkal, először a királyi málhás szekereket gyújtatta fel, azután rábírta a többieket is, tegyék ugyanezt, s mintegy láncaiktól megszaba­dulva könnyebben induljanak a háborúba. Perszeusz nem tudott belenyugodni, hogy saját személyére, gyermekeire és királyságára költse aranyát, pedig egy kis költséggel megvásárol­hatta volna megmenekülését, hanem sok aranyával együtt hurcoltatta el magát mint gazdag hadifoglyot, hogy megmutassa a rómaiaknak, milyen sokat takarított meg nekik fukarságával.

13. De nemcsak a gallokat küldte el csalárd módon, hanem Genthius illür királyt is rávette háromszáz talentummal, hogy vegyen részt a háborúban; a pénzt megszámlálva megmutatta a király küldötteinek, és a zsákokat ők maguk pecsételték le. Mikor Genthius biztos volt benne, hogy megkapja, amit kért, galád és gonosz módon járt el, a rómaiak hozzá küldött követeit ugyanis elfogatta és bilincsekbe verette. Perszeusz ekkor abban a hiszemben, hogy nincs már szükség pénzre, hogy Genthiust a háborúra biztassa, mert úgyis elkötelezte magát engesztel­hetetlen gyűlöletre, és jogsértésével máris belevetette magát a háborúba, megcsalta a szeren­csét­lent a háromszáz talentummal, s nem sokkal később nyugodtan nézte, hogy Lucius Anicius praetor, akit a rómaiak hadsereggel küldtek ellene, mint valami fészekből kiragadja a királyságából gyermekeivel és feleségével együtt.

Ilyen ellenféllel állt szemben Aemilius, akit bár megvetett, de csodálta előkészületeit és had­erejét, mert Perszeusznak négyezer lovasa és nem sokkal kevesebb, mint negyvenezer nehéz fegyverzetű gyalogosa volt. Perszeusz a tengerparton az Olümposz lábánál foglalt állást olyan helyen, amelyet sehonnan sem lehetett megközelíteni; körös-körül sáncokat emeltetett és táborát palánkfallal erősítette meg. Így teljes biztonságban érezte magát, és meg volt győződve róla, hogy az idő halogatásával és készleteinek felélésével kimerítheti Aemiliust, de ő szilár­dan kitartott célja mellett, és minden tervet és minden lehetőséget megfontolt. Midőn látta, hogy hadserege kezd visszaesni a régebbi fegyelmezetlenségbe, katonái békétlenkednek a késedelem miatt, megpróbálnak beleszólni a hadvezetésbe és keresztülvihetetlen intézkedé­seket követelnek, szigorúan megfeddte őket, hogy más dolgába ne ártsák magukat; másra ne legyen gondjuk, csak arra, hogy testüket eddzék, fegyverzetüket készen tartsák, és ők maguk is készen álljanak, s római katonákhoz méltóan használják kardjukat, mihelyt vezérük erre alkalmat ad nekik. Az éjszakai őrségre kiállított katonáktól elvette a lándzsát, hogy még éberebbek legyenek, és elűzzék az álmot szemükről, mivel tudják, hogy a feléjük közelítő ellenséggel szemben nem tudnak védekezni.

14. Emberei sokat szenvedtek az ivóvízhiány miatt, mert csak kevés és alig iható víz szivár­gott a talajból és gyűlt össze apró tavacskákban a tengerpart közelében. Mikor Aemilius látta, hogy a közelben emelkedő Olümposzt milyen sűrű erdő borítja, s a fák üdén zöld levélzetéből arra következtetett, hogy a föld mélyében bővizű forrásoknak kell lenniök, a hegy lábánál több gödröt és kutat ásatott, s ezek nyomban megteltek tiszta vízzel, mert a hegy súlyának nyomása a vizet a szabaddá lett nyílások felé szorította.

Egyesek tagadják, hogy a víz tartályszerűen gyűlik össze azokon a helyeken, ahol források fakadnak a földből, s úgy hiszik, hogy a forrás kitörését nem ezek feltárása idézi elő, hanem a nedves anyagok átalakulása és sűrűsödése. A nedves anyagok a pára összetömörüléséből és lehűléséből jönnek létre, s minthogy a mélységben nyomás nehezedik rájuk, cseppfolyóssá válnak. Miként a nők emlői sincsenek tele kifolyásra kész tejjel - mint afféle tömlők -, hanem a táplálékot átalakítva és átszűrve hozzák létre az anyatejet, hasonlóképpen a hűvös és forrá­sokban bővelkedő helyek sem rendelkeznek a földben rejtett vízzel, sem víztároló meden­cékkel, s a patakok és mély vizű folyók nem a meglevő vízkészletből törnek elő, mert a víz a nyomás alá kerülő és összesűrűsödő levegőből és vízpárából jön létre. Így aztán azok a helyek, amelyeket felásnak, a talaj megmozgatása következtében több vizet adnak és szivárogtatnak ki magukból, ugyanúgy, mint a női emlők szopás alkalmával, mert a pára vízzé és cseppfolyóssá válik; azok a helyek viszont, amelyek parlagon hevernek és nem nyitják fel őket, víz szer­zésére nem alkalmasak, mert hiányzik a mozgás, amely a nedvességet létrehozza. De akik ezt állítják, maguk szolgáltatnak okot a kételkedőknek, mert hiszen akkor az élő szervezetben sem volna vér, s csak a sebek következtében keletkezne valamilyen pára vagy hús átváltozása révén, amely nedvessé és cseppfolyóssá teszi. De ezt az állítást megcáfolja az a tény is, hogy akik aknákat ásnak akár várostromnál, akár bányában, folyamokra bukkannak a mélyben, amelyek nem lassanként keletkeznek, ahogyan lennie kellene, ha a föld megmozgatása hozná őket létre, hanem hatalmas áramlással törnek elő. Az is megtörtént már, hogy hegyekből és széthasadt sziklákból nagy erejű vízsugár tört elő, amely később elapadt. De ebből ennyi is elég.

15. Aemilius néhány napig nem mozdult. Két ekkora sereg egymással szemtől szemben még soha nem maradt ilyen csendben. Végre midőn fontolóra vett mindent, megtudta, hogy egyet­len felvonulási út maradt csak őrizetlenül, amely Perrhaibián át a Püthion és Petra mellett vezet el; ennek a helynek őrizetlenül hagyása nagyobb reményt ébresztett benne, mint félelmet zord és sziklás volta, ami miatt őrizetlenül maradt. Haditanácsot tartott, és a jelenlevők közül elsőnek Scipio, melléknevén Nasica, Scipio Africanus veje (aki később olyan nagy befolyásra tett szert a senatusban) vállalta a bekerítő hadművelet vezetését. Utána Aemilius legidősebb fia, Fabius Maximus jelentkezett lelkesen, bár még egészen fiatal ember volt. Aemilius boldog volt, és átadott nekik egy csapatot, bár nem olyan nagyot, mint ahogyan Polübiosz állítja, hanem csak akkorát, amekkorát Nasica említ erről a hadműveletről szólván egy királyhoz intézett levelében: a csapat háromezer, légiókon kívüli itáliaiból és a balszárny körülbelül ötezer harcosából állt. Ezeken kívül Nasica magához vette még százhúsz főnyi lovasságát és a Harpalosz vezette thrák és krétai lovasokat.

Nasica ezekkel indult el a tengerpartra vezető úton, és a Hérakleion mellett ütött tábort, mintha hajóra akarna szállni, és úgy keríteni be az ellenség táborát. Amikor a katonák elköltötték vacsorájukat, és besötétedett, Nasica megmondta tisztjeinek az igazat, s éjszaka a tengertől eltávolodva az ellenkező irányba vezette őket, majd a csapatoknak pihenőt adott a Püthion alatt. Itt az Olümposz magassága több mint tíz stádium, amint arról az a feliratos tábla tanúskodik, amelyet az állított fel, aki a hegy magasságát megmérte.

Olümposz tetején, ime, pűthiabéli Apollón temploma, mit függő ónommal mértem imént meg, teljes tíz stadionnyi magas, s száz lábnyi ezen túl   négy láb hossz híján, ily magasan meredez. Eumélosz fia, Xenagorész maga mérte e hosszat:   üdvöz légy te, király, s adj jutalom-javakat!

A geometria tudósai azt állítják, hogy nincs olyan hegy, amely magasabb, sem olyan tenger, amely mélyebb volna tíz stádiumnál, de, úgy látszik, Xenagorasz a hegy magasságát nem felü­letesen mérte meg, hanem tudományos módszerek alkalmazásával és megfelelő műszerekkel.

16. Nasica itt töltötte az éjszakát. Perszeusz látta ugyan, hogy Aemilius nem mozdul, de nem sejtette, hogy mi van történőben; ekkor jelentkezett nála egy krétai, aki menetelés közben megszökött csapatától, és közölte vele, hogy a rómaiak a hátába kerülnek. Perszeuszt zavarba hozta a hír, de nem riasztotta fel a tábort, hanem Milón vezetése alatt tízezer idegen zsoldost és kétezer makedónt elküldött azzal a paranccsal, hogy siessenek és szállják meg a szorosokat. Polübiosz azt állítja, hogy a rómaiak ezeket álmukban lepték meg, de Nasica szerint heves és veszélyes küzdelem folyt a magaslatokon, ő maga egy thrák zsoldost, aki megtámadta, lándzsájával átütött a mell vértjén, és megölte; majd midőn az ellenséget megszalasztották, és Milón fegyvereit eldobálván, egy szál khitónban szégyenletesen megfutott, Nasica teljes biztonságban üldözte őket, és hadseregével leereszkedett a síkságra.

A zsoldosok futás közben Perszeuszba ütköztek. A király azonnal felszedte táborát és visszavonult, mert nagyon megrémült, és reményei meghiúsultak. Most abba a kényszerű helyzetbe került, hogy vagy Püdna előtt foglal állást, és megkockáztatja az ütközetet, vagy szétosztja hadseregét a városokba, és úgy várja meg az ellenséget, amelyet most, hogy betört már az országba, nagyobb vérengzés és veszteség nélkül nem tudott volna kiűzni. Számbeli fölényben volt viszont az ellenség felett, és katonái készek voltak bátran védeni asszonyaikat és gyermekeiket, ő maga pedig végignézhette minden egyes harci cselekményüket, és részt vállalhatott veszélyeikben. Barátai ezekkel az érvekkel bátorították Perszeuszt, tábort ütött tehát, és előkészületeket tett az ütközetre, megszemlélte a terepet, kiosztotta a vezéri helyeket, hogy a rómaiakat azonnal megtámadja, amint megjelennek. A terep sík volt és alkalmas a phalanxfelvonulásra, amihez tágas és lapos helyre volt szüksége, és a közelben levő dombsor lehetővé tette, hogy az előőrsök és a könnyűfegyverzetűek visszahúzódjanak, s oldaltáma­dásba kezdjenek. A síkság közepét két folyó szelte át, az Aiszón és a Leukosz, ezek nem voltak nagyon mélyek, mert már nyár vége volt, de a rómaiakat feltételezhetőleg mégis akadályozhatták mozgásukban.

17. Aemilius egyesítette hadait Nasicáéval, és csatarendben levonult katonáival a síkságra az ellenség ellen. Amikor azonban meglátta népes hadállásaikat, elcsodálkozott, megállást paran­csolt, és számot vetett önmagával. Fiatalabb tisztjei, akik égtek a harci vágytól, odalovagoltak hozzá és kérték, ne habozzék; különösen Nasica, aki nagyon nekibátorodott az Olümposznál elért sikertől. Aemilius mosolyogva így szólt hozzá: „Ha én a te korodban volnék! De engem az a sok győzelem, amelyből megismertem a legyőzöttek hibáit, visszatart attól, hogy mene­telésből egyenesen ütközetbe bocsátkozzam csatarendben álló és felsorakozott phalanxszal.” Ezután az ellenséggel szemközt álló első soroknak megparancsolta, hogy cohorsokba sorakozva keltsék azt a látszatot, mintha csatára állnának fel, a hátul levők pedig forduljanak vissza, ássanak sáncokat, és üssenek tábort. Így azzal, hogy a leghátsók fokozatosan vissza­húzódtak, észrevétlenül felbontotta arcvonalát, és valamennyi csapatát zavartalanul a sáncok mögött helyezte el.

Mikor beállt az éjszaka, és vacsora után pihenőre tértek és elaludtak, az égen magasan járó telihold hirtelen elsötétedett, egymás után mindenféle színben játszott, majd fénye kihunyt és eltűnt. A rómaiak, szokásuk szerint, bronzedényekkel nagy zajt csaptak, hívták vissza a hold fényét, s égő fahasábokat és fáklyát emelgettek az ég felé. A makedónok semmi ilyesmit nem tettek, hanem nagy rémület és zavar fogta el a tábort, és sokan azt suttogták, hogy ez a csodás látomás a király vesztét jelenti. Aemilius nem volt teljesen járatlan és tapasztalatlan a hold­fogyatkozások szabályaiban, amelyek a holdat meghatározott időszakonként a föld árnyékával homályba borítják, és mindaddig sötéten hagyják, amíg a hold át nem halad az elsötétített égtájon, és fényét a naptól ismét visszakapja. Minthogy pedig sokat adott a vallásra és szenve­délyesen foglalkozott az áldozással, a jóslással, mihelyt meglátta, hogy a hold visszanyerte tiszta fényét, tizenegy üszőt áldozott fel neki. Kora hajnalban Herculesnek áldozott húsz ökröt anélkül, hogy kedvező jelet kapott volna; végre a huszonegyediknél megjelentek a jó előjelek, és győzelmet ígértek abban az esetben, ha védekező harcot folytatnak. Százökrös áldozatot és ünnepi játékokat ajánlott fel tehát az istennek, s kiadta a parancsot tisztjeinek, hogy állítsák csatarendbe a sereget, de megvárta, míg a nap a nyugati égboltra ért, és már alkonyodóban volt, hogy ne kelet felől süssön harcoló katonái szemébe; addig sátrában ülve töltötte az időt, ahonnan kilátás nyílt a síkságra és az ellenséges táborra.

18. Alkonyat felé, mint mondják, Aemilius cselt eszelt ki, hogy az ellenséget támadásra bírja. A rómaiak egy kantár nélküli lovat kergettek, és ennek üldözése indította el az ütközetet; mások szerint azonban a thrákok Alexandrosz vezérlete alatt a rómaiak takarmányszállító igásállatait támadták meg, és ezek ellen intézett hétszáz liguriai katona heves támadást. Majd mindkét részről mind többen siettek a harcolók segítségére és vettek részt az ütközetben. Aemilius, mint valami hajókormányos, a két sereg hullámzó mozgásából következtetett a kitörőben levő harc nagyságára, előjött sátrából, és sorra járván a légiókat, harcra buzdította a katonákat, Nasica pedig az elővédcsapatokhoz lovagolt, és látta, hogy az ellenségnek úgyszólván teljes hadereje belevetette magát a közelharcba.

Az első vonalakban a thrákok nyomultak előre, akik, mint Nasica leírja, félelmetes látványt nyújtottak; magas termetűek voltak, csillogó fehér pajzzsal, lábpáncéllal felfegyverezve, fekete khitónt viseltek, és egyenes, nehéz vas harci bárdjukat jobb vállukra vetve rohantak a csatába. A thrákok nyomában a zsoldosok indultak támadásra különféle fegyverzetben, s közé­jük vegyültek a paiónok. Utánuk, mint harmadik hadoszlop, válogatott makedón harco­sok következtek, bátor, harcra kész ifjak, az egész hadsereg szeme fénye, fényesen csillogó, aranyozott fegyverekkel és vadonatúj bíborköntösökben. Midőn ezek elfoglalták helyüket a csatasorokban, a sáncok mögül előrenyomultak a bronzpajzsosok harcosai; megtöltötték a síkságot vas- és bronzfegyverzetük csillogásával, s a dombok visszhangoztak hangos harci kiáltásuktól. Olyan harci lendülettel és olyan gyorsan rohantak előre, hogy első halottaik a római tábortól alig kétstádiumnyira estek el.

19. Mikor a támadás megkezdődött, megjelent a csatában Aemilius is, és látta, hogy az első sorban álló makedónok hosszú lándzsáik hegyét beledöfik a római katonák pajzsába, és így megakadályozzák őket kardjuk használatában. A többi makedón meg levette válláról kis kerek pajzsát, és mint vezényszóra, előretartott lándzsával fogadta a pajzsos római harcosokat. Midőn Aemilius megpillantotta ezt az áthatolhatatlan pajzsfalat és áttörhetetlen lándzsaerdőt, rémület és félelem vett rajta erőt, mert ilyen megdöbbentő látványban még soha nem volt része; később is gyakran visszaemlékezett ennek a látványnak a hatására. Ennek ellenére sisak és mellvért nélkül ülvén lován, vidám, derűs arccal jelent meg katonái előtt. A makedónok királya viszont, mint Polübiosz beszéli, az ütközet kezdetén gyáván visszalovagolt a városba azzal az ürüggyel, hogy Héraklésznek mutat be áldozatot, aki pedig nem fogad el gyáváktól gyávaságból felajánlott áldozatot, sem hazug imákra nem hallgat, mert nem igazságos, hogy célba találjon, aki ki sem lőtte fegyverét, vagy hogy győzzön, aki nem tart ki helyén, sem pedig, hogy aki semmit nem tesz, dolgát sikerrel végezze, vagy hogy a gonosz embernek jól menjen dolga. De Aemilius imáját meghallgatta az isten, amikor lándzsájával kezében kért győzelmet és erőt a harcban, s azért imádkozott csata közben, hogy az isten az ő oldalán harcoljon.

Egy bizonyos Poszeidóniosz, aki azt állítja, hogy abban az időben élt és jelen volt ezeknél az eseményeknél, s Perszeuszról több történeti művet írt, azt állítja, hogy Perszeusz nem gyáva­ságból és nem is azzal az ürüggyel ment el, hogy áldozatot mutasson be, hanem az ütközet előtti napon egy ló lábszáron rúgta, és bár nagy fájdalmai voltak és barátai vissza akarták tartani a harctól, elővezettetett egy igáslovat, ráült, és mellvért nélkül ment csapatai közé az ütközetbe. A körülötte röpködő sok lövedék közül egy vasdárda találta el, nem a hegyével ugyan, de jobb oldalát rézsút olyan erővel súrolta, hogy khitónját felszakította, és testén vér­alá­futásos zúzódást okozott, amelynek nyomát hosszú ideig viselte. Ezt hozza fel Poszeidó­niosz Perszeusz védelmére.

20. A rómaiak megtámadták a phalanxot, de nem tudták áttörni, s ekkor Salvius, a paelig­nusok vezére, két kézre kapta csapatai hadijelvényét és az ellenség közé dobta. A paelignusok erre, mivel az itáliaiak bűnnek és szentségtörésnek tekintették a hadijelvény elhagyását, arra a helyre rohantak, s a két fél véres tusára kelt. A paelignusok megkísérelték, hogy kardjukkal félreüssék és pajzsukkal feltartóztassák a hosszú lándzsákat, vagy kezükkel megragadva elvegyék ellenfeleiktől, a makedónok azonban két kézre fogták lándzsájukat, támadóik vértjét átdöfték, mert a lándzsák erejének nem tudott ellenállni sem a pajzs, sem a mellvért. Majd a fejük felett dobálták a paelignusokat és a marrucinusokat, akik minden józan megfontolás nélkül, vadállati dühvel tették ki magukat az ellenség csapásainak és vállalták a biztos halált. Mikor így az első sorok odavesztek, a mögöttük állók meghátráltak, de ez még nem volt futás, csak visszavonulás az Olokrosz nevű hegyre. Aemilius, mint Poszeidóniosz beszéli, megtépte köntösét, amikor látta, hogy a hadsorok ezen a ponton visszavonulnak, és a phalanxszal szemben a római csapatok többi része is meginog, amely ellen sikertelenül rohamoztak, mert a lándzsák hegye bástyaként állt ellen a bárhonnan jövő támadásnak.

De mert a talaj egyenetlen, az arcvonal túl hosszú volt, a pajzsok zárt sorát képtelenség volt fenntartani; mihelyt Aemilius észrevette, hogy a makedónok phalanxán sok nyílás és hézag keletkezik - amint nagy hadseregeknél elő szokott fordulni, hogy a küzdő felek különféle hadmozdulatai közben egyik rész visszavonul, a másik előretör -, gyorsan ott termett tehát és szét­vonta cohorsait, kiadta a parancsot, hogy hatoljanak be a résekbe és üresen maradt helyekre az ellenség sorai közé, és ne egyszerre szálljanak szembe az összessel, hanem meg­osztva és csoportonként ereszkedjenek harcba velük. Amikor Aemilius tisztjeit, azok pedig katonáikat erre kioktatták, betörtek, bejutottak az ellenség közé, és előbb fedetlenül maradt szárnyukon, majd hátulról támadták meg őket; a lassan széthulló phalanx ereje és egysége azonnal semmivé vált. Így aztán, mivel kisebb csoportokban, ember ember ellen küzdöttek, a makedónok hiába csapdostak rövid kardjukkal a rómaiak szilárd és lábig érő pajzsaira; képtelenek voltak felfogni könnyű pajzsukkal a római kardok súlyos csapásait, amelyek egész fegyverzetükön áthatoltak és testüket érték; így futásnak eredtek.

21. A küzdelem nagyon heves volt; itt veszítette el kardját Marcus is, Cato fia és Aemilius veje, aki kiváló vitézséggel harcolt. Ez a fiatalember gondos nevelésben részesült, s bizony­ságot kellett tennie nagyszerű bátorságáról nagyszerű apjának. Ezért úgy vélte, hogy tovább élnie sem lesz érdemes, ha fegyverét élve átengedi zsákmányul az ellenségnek; visszafutott tehát a csatatérre, s ahány barátjával és bajtársával csak találkozott, mindnek elmondta, mi történt vele, s a segítségüket kérte. Ezek sokan voltak, mind bátor férfiak, és a többiek sorai közt utat törve maguknak, a fiatal Cato vezetésével rárohantak az ellenségre. Nagy küzdelem kezdődött, sokat megöltek és megsebesítettek vagy elkergettek közülük, s amikor a helyet üressé és szabaddá tették, hozzáláttak a kard megkereséséhez; midőn végre a sok fegyverzet és holttest alatt elrejtve nagy nehezen rátaláltak, vidáman, harci dalok éneklése közben még hevesebben támadtak rá azokra, akik még ellenálltak. Végül a makedónoknak azt a háromezer főnyi válogatott csapatát, amely a sorokat még mindig fenntartva küzdött, teljesen szétverték. A többi menekülő között olyan nagy vérengzés támadt, hogy a holttestek egészen beborították a síkságot s a dombok lejtőit, a Leukosz folyó vize pedig, midőn a rómaiak másnap átkeltek rajta, még mindig véresen folyt, mert, mint mondják, az ellenség huszonötezer halottat veszí­tett. Poszeidóniosz szerint a rómaiak közül százan, Nasica úgy tudja, hogy csak nyolcvanan estek el.

22. És ez a nagy küzdelem igen gyorsan eldőlt, mert a harc a nap kilencedik órájában kezdő­dött, és a tizedik órában már győztek a rómaiak. A nap hátralevő részét üldözéssel töltötték; az ellenséget százhúsz stádiumnyira kergették, és már sötét este volt, amikor visszatértek. A táborszolgák a katonákat mind égő fáklyákkal várták, és hangos üdvrivalgás között vezették őket sátraikhoz, amelyeket fényesen kivilágítottak és borostyán- és babérkoszorúkkal díszítettek fel, de hadvezérükön nagy szomorúság vett erőt, mert alatta szolgáló két fia közül a fiatalabbat, a kedvesebbet sehol nem találták. A természet ezt a gyermekét tüntette ki mind közül a legbőkezűbben kiváló tulajdonságokkal. Szenvedélyes és becsvágyó ifjú volt, pedig még majdnem gyermek; apja már csaknem lemondott róla abban a hiszemben, hogy tapasztalatlanságában a harcoló ellenség közé keveredett és odaveszett. Kétségbeesésében és fájdalmában osztozott az egész hadsereg; a katonák vacsora közben felugráltak helyükről, fáklyával kezükben futkostak, sokan Aemilius sátrához, mások pedig a táboron kívül a sáncok elé mentek, és ott keresték az első elesettek között. Levertség vett erőt az egész táboron, és az egész síkságot felverték kiáltozásukkal, amint nevén szólították Scipiót; ezt az ifjút kezdettől fogva mindenki csodálattal vette körül, mert a család tagjai között egy sem volt, akiben ennyire keveredett volna a hadiélethez és a politikához való tehetség.

Már késő éjszaka volt, és csaknem teljesen lemondtak róla, amikor visszaérkezett az üldözés­ből két-három társával együtt az ellenség vérétől borítva, nemes vadászkutyához hasonlóan, mint akit a győzelem mámora túl messzire ragadott. Ez volt az a Scipio, aki, mikor ideje elérkezett, elpusztította Karthágót és Numantiát, s messzire kimagaslott erényével és hatalmá­val valamennyi akkori római között. A végzet később bosszulta meg Aemilius sikereit, de akkor még megengedte neki, hogy győzelmének örömét zavartalanul élvezhesse.

23. Perszeusz Püdnából Pellába futott; úgyszólván egész lovassága épségben elmenekült a csatából. Mikor a gyalogosok utolérték a lovasokat, gyáváknak és árulóknak nevezték, szid­ták, és lovukról lerángatták, majd ütlegelték őket. A király megijedt a zavargástól, lovon letért az útról, bíborköntösét levetette, hogy ne legyen feltűnő, s maga elé tette, koronáját kezében tartotta, majd leszállt lováról, és kantárszáron vezette, hogy társaival beszélgessen, de ezek közül az egyik azzal az ürüggyel, hogy saruja kioldódott, és megköti szíját, a másik, hogy lovát itatja, a harmadik, hogy ő akar inni, lassanként otthagyták, és mind elszökdöstek mellőle. Nem is annyira az ellenségtől, mint az ő kegyetlenségétől féltek, mert szerencsét­lensé­gétől lesújtva másra akarta hárítani a felelősséget a vereségért. Midőn éjszaka Pellába érkezett, kincstárosaival, Euktosszal és Eulaiosszal találkozott, akik szemrehányást tettek neki a történtekért, és alkalmatlan időben mondott őszinte szavaikon s tanácsaikon feldühödött, ezért rövid kardjával rájuk sújtott és megölte mindkettőt. Így aztán a krétai Euandrosz, az aitóliai Arkhedamosz és a boiótiai Neón kivételével senki más nem maradt mellette. Katonái közül csak a krétaiak követték, de nem az iránta érzett jóindulatból, hanem mert úgy vágytak kincseire, mint a méh a lépes mézre. Tömérdek kincset vitt ugyanis magával, s megengedte, hogy a krétaiak serlegeket és vegyítőedényeket vegyenek magukhoz azonkívül egyéb arany- és ezüsttárgyakat ötven talentum értékben. Először Amphipoliszba ment, majd onnan tovább Galépszoszba. Félelme ekkor már kissé alábbhagyott, de vele született és megrögzött rossz szenvedélye, fösvénysége ismét jelentkezett. Sírva panaszolta barátainak, hogy néhány, még Alexandrosz kincstárából származó aranyedényt tévedésből a krétaiak kezére juttatott, és most könnyek között kérte azokat, akiknek a tulajdonába kerültek, hogy pénzért adják neki vissza. Akik jól ismerték, pontosan tudták, hogy krétaiakat akar kijátszani krétai módra, de akik hallgattak rá, és visszaadták a kincseket, rosszul jártak, mert pénzt nem adott nekik, és így harminc talentumot megtakarított magának barátain, bár nem sok idővel később ez is az ellenség kezébe került. Kincseivel ekkor Szamothrakéba hajózott, és ott a Dioszkuroszok szentélyében keresett menedéket.

24. Mondják, hogy a makedónok mindig szerették királyukat; ekkor azonban, hogy támaszuk ledőlt, s vele együtt összeomlott minden, Aemilius kezére adták magukat, és két nap alatt egész Makedonia urává tették. Maga ez a tény is igazolja azok véleményét, akik a történteket a szerencse művének tartják; azt pedig, ami az áldozat közben történt, különös isteni kegynek tartották. Midőn ugyanis Aemilius Amphipoliszban áldozatot mutatott be, a szertartás kezde­te­kor az oltárt villámcsapás gyújtotta fel, és elhamvasztotta az áldozatot. De mindent felül­múlt, ahogyan az isten és a jó szerencse tovább juttatta a győzelem hírét; negyednapra azután ugyanis, hogy Aemilius Püdnánál legyőzte Perszeuszt, Rómában, mikor a nép a lóversenyeket nézte, egyszerre csak híre terjedt a nézőtér első soraiban, hogy Aemilius nagy csatában győzött, és meghódította egész Makedoniát. A hír gyorsan terjedt a nép körében is, a nézők hangos tapssal fogadták, és a nap folyamán betöltötte a várost is, de mivel biztos források nem erősítették meg, álhírnek gondolták, így hamarosan szertefoszlott. Néhány nappal később azonban biztos értesülés érkezett, és az emberek azon csodálkoztak, hogy a korábbi híradás, amelyet álhírnek gondoltak, mégiscsak igaz volt.

25. Mondják, hogy az itáliai görögök csatájának híre, amelyet a Sagra folyó mellett vívtak, még aznap megérkezett a Peloponnészoszra, s ugyanúgy jutott el a hír Plataiaiba a médekkel Mükalénál vívott csatáról is. Amikor a rómaiak legyőzték a Tarquiniusokat, akiket hadsere­gükkel a latinok támogattak, kis idővel később két magas termetű, szép férfit láttak Rómában, akik a hírt a táborból hozták. Ezeket a Dioszkuroszoknak vélték. Aki először találkozott velük a forumon, amint izzadsággal borított lovukat felüdítették, csodálkozva hallotta, amit a győzelemről mondottak. Ezek ekkor állítólag csendesen mosolyogva megérintették kezükkel a szakállát, amely abban a pillanatban feketéből vörösre változott; ezért is adtak hitelt szavai­nak, s a férfi innen kapta az Aenobarbus melléknevet, ami „vörösszakállút” jelent. Amikor pedig Antonius elpártolt Domitianustól,^xli és nagy háborút vártak Germaniából, Rómában nagy volt az izgalom, és a nép körében egyszerre magától elterjedt a győzelem híre, és Rómá­ban az a szóbeszéd járta, hogy Antoniust megölték, és levert hadseregéből semmi nem maradt. A hír olyan szilárdnak és megalapozottnak bizonyult, hogy a hatósági személyek közül sokan áldozatokat mutattak be. Midőn azonban keresték, hogy ki terjesztette el, senki nem vállalta, hanem mindenki másra tolta, és a végén az egész szóbeszéd úgy elenyészett a roppant tömegben, mint a végtelen tengerben, mert kiderült, hogy semmi biztos alapja sincs. Így a győzelmi hír a városban gyorsan elcsitult, de Domitianushoz, aki hadseregével útban volt a háborúba, levél és híradás érkezett a győzelemről. Kitűnt aztán, hogy a győzelem és a róla érkezett hír ugyanarra a napra esett, bár a két helyet húszezer stádiumnyi távolság választotta el egymástól. Mindezek jól ismert tények napjainkban.

26. Gnaeus Octavius, Aemilius hajóhadának parancsnoka horgonyt vetett Szamothraké köze­lében, és bár az istenek miatt tiszteletben tartotta Perszeusz menedékjogát, megakadályozta, hogy a tengeren elmeneküljön. Perszeusznak titokban mégis sikerült rávennie a krétai Oroandészt, egy bárka tulajdonosát, hogy vegye fel kincseivel együtt fedélzetére. Oroandész igazi krétai módjára a kincseket még azon az éjszakán elraktározta bárkáján, Perszeusznak pedig meghagyta, hogy a következő éjjel menjen gyermekeivel és szükséges szolgaszemély­zetével a Démétrionnál levő kikötőbe, s aztán még aznap este elvitorlázott. Perszeusz szánalmasan szenvedett, amikor a várfal egy szűk oldalnyílásán át ő, felesége és kisgyermekei leereszkedtek, akik nem voltak hozzászokva ilyen fáradalmakhoz, de akkor tört csak ki keser­ves jajveszékelésbe, amikor szóltak neki, mialatt tanácstalanul járt fel és alá a tengerparton, hogy látták Oroandészt elvitorlázni. Közben reggel lett, s Perszeusz, bár észrevették, meg­előzte a rómaiakat, és minden reménységétől megfosztva feleségével együtt visszamenekült a falak mögé. Gyermekei Ión kezébe kerültek, aki valamikor régen Perszeusz kedveltje volt, de most árulója lett, kiszolgáltatta őket a rómaiaknak, és ezzel abba a kényszerű helyzetbe juttatta a szerencsétlent, hogy mint a vadállat, amelytől kölykeit elveszik, ő is azok kezére adja magát, akik hatalmukban tartották gyermekeit.

Leginkább Nasicában bízott, és vele szeretett volna beszélni, de Nasica nem volt jelen, s ezért megsiratván balsorsát, fontolóra vette a kényszerű helyzetet, s Gnaeus kezére adta magát. Így aztán nyilvánvalóvá tette, hogy volt benne még egy a kapzsiságnál is nemtelenebb tulaj­don­ság, az életéért való remegés, s ezzel elveszítette még azt az egy dolgot is, amit a végzet meg szokott hagyni azoknak, akikre lesújt: a szánalmat. Perszeusz azt kérte, vezessék Aemilius elé, aki felkelt és barátai társaságában szemében könnyekkel ment eléje, mint olyan nagy ember elé, akit az ég haragjának bosszúja mélyen lesújtott. Perszeusz azonban, még látványnak is szégyenletes módon, arcra borult előtte, átkarolta a térdét, s nemtelen sírásba és rimánkodásba kezdett, amit Aemilius nem tudott sem elviselni, sem meghallgatni, hanem csak nézett rá fájdalmas és szomorú arccal, s így szólt: „Te szerencsétlen, miért fosztod meg magadat attól, amit legsúlyosabb vádként hozhatnál fel a végzet ellen? Úgy viselkedel, hogy emiatt az emberek méltán gondolhatják, balvégzeted nem érdemtelenül ért utol, és nem mostani, hanem előbbi helyzetedre vagy érdemtelen. Miért csökkented győzelmem érdemét, és teszed sikere­met kisebbé azzal, hogy magadat a rómaiak nemtelen és érdemtelen ellenfelévé aljasítod? A rómaiak szemében a vitézség megszerzi az ellenség megbecsülését a szerencsétlen sorba kerültekkel szemben is, de a gyávaságot akkor is megvetik, ha jó szerencsét hoz valakinek.”

27. De azért felemelte Perszeuszt, és jobbját nyújtotta neki, majd átadta Tuberónak, s aztán fiait, vejeit és fiatalabb tisztjeit bevezette sátrába, ahol hosszú ideig csendben gondolataiba merült, s már mindnyájan kezdtek csodálkozni, amikor a következőket mondotta nekik az emberi sorsról:

„Illik-e bárkihez is, hogy jelenvaló szerencséjében elbizakodjék, mert egy várost, népet vagy királyságot meghódított? Vagy a szerencse forgandósága mindenkinek, aki háborúba kezd, okulásul szolgálhat-e arra a közös gyengeségünkre, hogy semmi nem tartós és állandó? Mert hogyan érezheti magát bárki is biztonságban, mikor még a másokon aratott győzelem is arra kényszerít bennünket, hogy féljünk a sorstól, és az örömöt is keserű szájízzel fogadjuk, ha fontolóra vesszük, hogy a szerencse forgandósága majd ezt, majd azt az embert részesíti kegyeiben? Nézzétek Alexandrosz utódját, aki feljutott a hatalom legmagasabb csúcsára, és a legnagyobb erő birtokában volt, s mégis egyetlen óra leforgása alatt lábatok előtt hevert; és királyok, akiket nemrég még sok-sok ezer lovas és gyalogos katona vett körül, most a minden­napi ételt és italt ellenségeik kezéből kénytelenek elfogadni. Hiszitek-e, hogy van olyan állandó szerencse, amely kiállja az időt? Vessétek el tehát, fiatal barátaim, a győzelem felett érzett hiú büszkeséget és fennhéjázást, s gondoljatok alázatosan a jövőre, amikor majd a végzet kitölti bosszúját minden ember jelenvaló szerencséjén.” Még sok más ehhez hasonlót mondott Aemilius, majd elbocsátotta a fiatalembereket, akiknek fennhéjázását és gőgjét mélyenjáró szavaival, mint valami zablával, megfékezte.

28. Ezután pihenőt adott hadseregének, ő maga pedig elindult Görögország meglátogatására; közben dicséretre méltó és nemes elfoglaltsággal töltötte idejét. Ahova csak ellátogatott, fel­ka­rolta a népet, helyreállította az alkotmányt, és ajándékokat juttatott a városoknak, némelyek­nek gabonát a királyi magtárakból, másoknak olajat. Olyan bőséges készleteket talált, mint mondják, hogy hamarabb fogytak el a kérelmezők, mint a készletek. Delphoiban látott egy fehér márványkövekből emelt négyszögletes oszlopot, amelyre Perszeusz aranyozott szobrát készültek felállítani, s elrendelte, hogy a saját szobrát állítsák fel helyette, mert méltányosnak tartotta, hogy a legyőzöttek helyét a győztesek foglalják el. Olümpiában állítólag ő tette azt a később annyiszor megismételt kijelentést, hogy Pheidiasz Homérosz Zeuszát mintázta meg. Amikor Rómából egy tíztagú követség érkezett, visszaadta a makedónoknak országukat és városaikat, hogy éljenek szabadon saját törvényeik szerint; évenként száz talentum adót kellett fizetniök a rómaiaknak, de ennek a kétszeresénél is többet fizettek királyaiknak. Mindenféle versenyjátékot rendezett és az isteneknek áldozatokat mutatott be; ilyenkor ünnepségeket tartott és lakomákat adott, amelyek költségeinek fedezésére a királyi kincstárat vette igénybe. Minden esetben annyira vigyázott a rendre és az illendőségre, a helyek kijelölésére, s vendégei fogadásánál olyan bölcs tapintattal és figyelemmel járt el, s annyira megadta mindenkinek az őt megillető tiszteletet és elismerést, hogy a görögök csodálták, hogyan fordíthat figyelmet az ilyen gyermekes hiúságokra és tarthatja meg az illendőség szabályait a legkisebb dolgokban is az a férfiú, aki olyan fontos államügyeket intéz. Annak azonban nagyon örült, hogy a jelen­levők­nek a sok és fényes előkészület közepette is az ő megpillantása jelentette a legkelleme­sebb élvezetet és látványt. Azoknak, akik figyelmét megcsodálták, azt mondta, az elme ugyanolyan felkészültségére van szükség egy csata vagy egy lakoma megrendezéséhez, hogy a csata minél félelmetesebb legyen az ellenségnek, a lakoma pedig minél kellemesebb a vendégeknek. De a legnagyobb dicsérettel nemeslelkűségét és fennköltségét emlegették, mert a királyi kincstárban felhalmozott tömérdek aranyra és ezüstre rá sem akart nézni, hanem átadta a quaestoroknak és az állami kincstárnak. Csak azt engedte meg fiainak, akik tudo­mánykedvelő fiatalemberek voltak, hogy válasszanak a király könyveiből, a személyes vitézség megjutalmazásakor pedig egy öt font súlyú talpas ezüsttálat adott vejének, Aelius Tuberónak. Ez volt az a Tubero, akiről már említettük, hogy tizenhat rokonával együtt lakott egy kis birtokon, s mind annak a jövedelméből éltek. Azt mondják, hogy ez volt az első ezüstedény, amely az Aeliusok birtokába került, mégpedig az erény és vitézség révén; mind ez ideig sem feleségük, sem ők maguk nem voltak semmiféle ezüst- vagy aranytárgy birtokában.

29. Miután mindent jól elrendezett, búcsút vett a görögöktől, és figyelmeztette a makedó­nokat, hogy ne feledkezzenek meg arról a szabadságról, amelyet a rómaiak adtak nekik, s őrizzék meg a törvények tiszteletével és jó egyetértéssel; majd Épeiroszba vonult, mert a senatus úgy rendelkezett, hogy azok a katonák, akik vele együtt harcoltak Perszeusz ellen, megsarcolhatták az ottani városokat. Mivel egyszerre és váratlanul akarta őket meglepni, minden városból maga elé rendelt tíz vezető férfiút, és megparancsolta nekik, hogy a kijelölt napon szolgáltassanak be minden ezüstöt s aranyat házaikból és templomaikból. Mindegyik­kel elküldött egy szakasz katonaságot egy centurióval, hogy kutassák fel és vegyék át az aranyat. Mikor a kijelölt nap elérkezett, a római katonák egy és ugyanazon időben rátörtek a városokra, valamennyit felprédálták és kifosztották, úgyhogy egyetlen óra alatt százötvenezer ember esett rabszolgaságba, és hetven várost prédáltak fel; mégis ebből a nagy közrablásból és általános pusztulásból egy-egy katonának csak tizenegy drakhma jutott. Mindenki meg volt döbbenve a háború végén, hogy egy egész nép teljes vagyonának elrablásából csak ilyen kevés haszon és nyereség jutott.

30. Aemilius, miután ezt a szelíd és jóságos természetével annyira ellenkező tettét végre­hajtotta, lement Órikonba. Innen hadseregével átkelt Itáliába, és felhajózott a Tiberisen a tizenhatevezősoros királyi gályán, amelyet gazdagon feldíszítettek a zsákmányolt fegyverekkel és bíborszőnyegekkel, úgyhogy a rómaiak összesereglettek a folyó partján, és mint valami ünnepséget vagy előzetes diadalmenetet élvezték a látványt, s a parton kísérték a lassan haladó hajót.

A katonák irigy szemmel néztek a királyi kincsekre, mint akik nem kaptak annyit, mint amennyit vártak; titokban haragudtak Aemiliusra, el voltak keseredve, és nyilvánosan azzal vádolták, hogy mint hadvezér kegyetlen és zsarnoki módon bánt velük, és legkevésbé sem buzgólkodtak, hogy diadalmenet elnyerésére irányuló törekvésében támogassák. Mikor ezt Ser­vius Galba, Aemilius ellensége észrevette, annak ellenére, hogy mint katonai tribunus alatta szolgált, nem átallotta nyíltan hangoztatni, hogy nem kell megadni Aemiliusnak a diadalmenetet. Ezenkívül mindenféle rágalmat terjesztett a katonák között hadvezérük ellen, szította az úgyis meglevő elégedetlenséget, és arra kérte a néptribunusokat, hogy másik napot tűzzenek ki a vád emelésére, mivel a napból hátralevő négy óra erre már nem elég. A nép­tribunusok felszólították, hogy mondja el, amit akar; ekkor mindenféle vádaskodással teli, hosszú beszédbe fogott, s ezzel eltöltötte a hátralevő időt. Amikor besötétedett, a néptribu­nusok feloszlatták a népgyűlést. A katonák mind merészebbek lettek, Galba köré sereglettek, és napfelkelte előtt együttesen megszállták a Capitoliumot, mert a néptribunusok ott akarták tartani a népgyűlést.

31. A szavazás kora reggel kezdődött, az első tribunus a diadalmenet ellen szavazott, és ennek híre eljutott a nép többi részéhez és a senatushoz is. A tömeg felháborodott az Aemiliuson esett méltatlanság miatt, de hiába zúgolódott ellene; a legtekintélyesebb senatorok azonban a történteken felháborodva biztatták egymást, hogy vessenek véget a katonák féktelen szabadosságának, amely jogtalan és erőszakos cselekedetekre vezet, ha semmi nem állja útját annak, hogy Aemilius Paulust megfosszák győzelmi díjától. Keresztültörtek a tömegen, együtt felmentek a Capitoliumra, és szóltak a néptribunusoknak, hogy függesszék fel a szavazást, míg nem közlik a néppel, hogy mit akarnak. Erre abbahagyták a szavazást, és amikor csend lett, Marcus Servilius, egy consulviselt férfiú, aki huszonhárom ellenfelét ölte meg pár­viadalban, előlépett, s azt mondta, hogy most tudta csak meg, milyen nagy hadvezér Aemilius Paulus, amikor látja, hogy mennyire fegyelmezetlen és gonosz indulatú sereggel tudott olyan szép és nagy sikert elérni. De csodálkozik a népen is, amely annyira megbámulta az illürök és a ligurok legyőzésekor tartott diadalmenetet, és most mégis megfosztja saját magát attól a látványtól, hogy élve lássa a makedónok királyát, Alexandrosz és Philipposz dicsőségét, amint a római fegyverek foglyaként hurcolják. „Vajon nem kell-e különös dolognak tartanunk - folytatta -, hogy ti korábban, mikor a győzelemről meg nem erősített hír érkezett a városba, áldozatokat mutattatok be az isteneknek, s azért könyörögtetek hozzájuk, hogy mielőbb lássátok e hír valóra válását, most pedig, amikor hadvezéretek megérkezett az igazi győzelem­mel, nemcsak az isteneket fosztjátok meg a nekik kijáró tisztelettől, de önmagatokat is az örömtől, mintha bizony félnétek saját szemetekkel látni sikereitek nagyságát vagy kímélni akarnátok az ellenség királyát. Bár még mindig jobb volna, ha az iránta érzett kíméletből, mint imperatorotok elleni gyűlölségből fosztanátok meg diadalmenetétől. De talán - folytatta - el­ra­gadott benneteket a gonosz indulat, és kifogásoljátok, hogy olyan ember merészel hadveze­tésről és diadalmenetről beszélni, aki egyetlenegy sebhelyet sem visel az elpuhultságtól és a jó élettől zsíros testén s éppen előttetek, akik annyi seb árán tanultátok megítélni vezéreitek vitézségét és gyávaságát.” Ezekkel a szavakkal széttárta köpenyét, és megmutatta, milyen hihetetlenül sok sebhely borítja mellét. Majd megfordult és felfedte testének olyan részét is, amelyeket nyilvánosság előtt nem éppen illedelmes dolog megmutatni, s aztán Galbához fordulva így szólt: „Te persze ezen csak nevetsz, de én büszkélkedem velük polgártársaim előtt, mert értük töltöttem éjt s napot szüntelen lóháton, s úgy kaptam ezeket a sebeket. De nosza, csak vezesd őket szavazásra, majd lemegyek innen én is, és megyek utánatok, hogy megismerjem azokat a gonoszokat és hálátlanokat, akik jobban szeretik, ha a háborúban hízelegnek, mint ha parancsolnak nekik.”

32. Ez a beszéd olyan mély hatást és változást idézett elő a katonákban, hogy minden tribunus megszavazta a diadalmenetet Aemiliusnak. A diadalmenet a következőképpen ment végbe: A nép emelvényeket állított fel a lóversenytereken, amelyeket circusoknak neveznek, meg a forum körül és a városnak más részein is, ahonnan a menetet látni lehetett, és az emelvé­nye­ken fehér ruhába öltözködve foglaltak helyet. Nyitva állt minden templom is, telve koszo­rúkkal és füstölőedényekkel. Lictorok és közszolgák szorították vissza az összezsúfolódott és összevissza futkosó sokaságot, hogy az utcákat szabadon és tisztán tartsák. A felvonulás három napon át folyt; az első nap alig volt elegendő a kétszázötven szekéren vitt, kisebb és nagyobb méretű zsákmányolt szobrok és festmények végignézésére. A második napon vitték több szekéren a legszebb és legdrágább makedón fegyvereket. A fegyverek frissen kifénye­sített vas- és bronzrészei pompásan csillogtak, és bár művészi gonddal voltak elrendezve, mégis úgy tűnt fel, mintha véletlenül dobálták volna fel őket: sisakokat pajzsokra, mellvér­te­ket lábpáncélokra, krétai kerek és thrák négyszögletes pajzsokat, tegezeket, zablákat egybe­keverve, s közülük élesre fent kardok és hosszú lándzsák nyúltak ki. Mindezt a sok fegyvert lazán rakták egymásra, így menet közben egymáshoz ütődtek, és harcias, komor hangot adtak, s a legyőzött ellenség fegyvereinek megpillantása önmagában is félelmet keltő látvány volt. A fegyvereket vivő szekerek után háromezer férfi haladt, s kétszázötven edényben háromszáz talentum súlyú vert ezüstpénzt vittek; egy-egy edényt négy ember hordozott. Mások ezüst­kelyheket, ivókürtöket, kupákat és csészéket vittek; ezek a nagyméretű és gazdagon vésett edények mind szép művészi látvánnyal gyönyörködtették a nézőket.

33. Harmadnap mindjárt kora reggel kürtösök vezették a menetet, de nem a menetelésnél vagy díszfelvonulásnál szokásos dallamokat fújták, hanem azt a dalt, amellyel a rómaiak a csatára lelkesítik magukat. Ezek után százhúsz aranyozott szarvú hízott ökröt vezettek, szalagokkal és virágfüzérekkel feldíszítve. Az ökröket díszes hímzett kötényt viselő ifjak vezették áldozatra, utánuk gyermekek vitték az italáldozathoz szükséges ezüst- és aranyedényeket. Őket követték a vert aranypénzt vivők, ezek is, mint akik az ezüstpénzt vitték, három talentum súlyú pénzt vittek egy-egy edényben; az edények száma három híján nyolcvan volt. Azután jöttek, akik azt az áldozati aranyedényt hordozták, amelyet Aemilius drágakövekkel kirakva tíz talentum súlyú aranyból készíttetett, majd azok, akik az Antigonosz, Szeleukosz és Théraklész nevéről ismert aranyedényeket hozták, úgyszintén Perszeusz arany étkészletét. Ezeket követte egy szekér Perszeusz fegyvereivel, s rajtuk legfelül a koronája. Jöttek azután kis távolságra a király rabszolgasorra jutott gyermekei, s velük dajkáik, nevelőik és tanítóik könnyező cso­port­ja; kitárták karjukat a nézők felé, s a gyermekeket is arra tanították, hogy kérjék és kérleljék a népet. Két fiú volt és egy leány, de fiatal koruk miatt még nem tudták felfogni szerencsétlen­ségük nagyságát; így még szánalmasabb volt érzéketlenségük a balsorssal szemben, úgyhogy a nézők alig figyeltek a menetben haladó Perszeuszra. A rómaiak a részvét miatt szemüket csak a zsenge korú gyermekekre függesztették, többek szeméből könnyek hulltak, s e látvány miatt örömükbe szomorúság vegyült, míg a gyermekek el nem haladtak.

34. A gyermekek és szolgakíséretük után maga Perszeusz haladt a menetben sötét színű köntös­ben és magas szárú makedón cipőben; látszott rajta, hogy az őt ért szerencsétlenség teljesen megzavarta, s elvette az eszét. Barátainak és udvari embereinek serege követte a fáj­da­lomtól elgyötört arccal; könnyes szemüket állandóan Perszeuszra függesztették, s a nézők­ben azt az érzést keltették, hogy csak az ő balsorsát siratják, és önmagukkal legkevésbé sem törődnek. Perszeusz elküldött Aemiliushoz, s kérte, hogy ne kelljen részt vennie a felvonulá­son, hagyják ki a diadalmenetből. Aemilius azonban, mintegy gúnyból célozva gyávaságára és ragaszkodására az élethez, így szólt: „De hiszen ez, mint már előbb is, csak rajta múlik.” Azt akarta ezzel kifejezni, hogy Perszeusz a szégyen helyett választhatja a halált is. Ő azonban ehhez gyáva volt; helyette holmi reményekben ringatta magát, s így az önmagától elvett zsákmány egyik részévé lett.

Sorrend szerint ezután négyszáz aranykoszorú következett, amelyeket a városok küldtek követeikkel Aemiliusnak győzelmi díj gyanánt. Utánuk Aemilius következett pompásan feldíszített diadalszekéren, az a férfiú, aki e nélkül a pompa nélkül is magára irányította volna a figyelmet; aranyszállal hímzett bíborköntöst viselt, és jobb kezében babérágat tartott. A katonák is mindnyájan babérágat tartottak kezükben, s cohorsokba és szakaszokba osztva követték vezérük diadalszekerét. Közben római szokás szerint tréfás dalokat, majd győzelmi énekeket és Aemiliust dicsőítő költeményeket énekeltek; minden szem ráirányult, mindenki lelkesedett érte, de egyetlen jó szándékú ember sem irigykedett rá. Úgy látszik, a végzet rendeléséből van olyan isteni szellem, melynek az a dolga, hogy a nagy és mértéken felüli jó szerencsének határt szabjon, és úgy keverje az emberi életet, hogy soha ne maradjon elegyí­tetlenül és tisztán a bajoktól, mert mint Homérosz mondja, azok sora megy legjobban, akiknek jóra is meg rosszra is fordul a szerencséjük.

35. Aemiliusnak négy fia volt, akik közül kettőt, mint már említettem is, a Scipio és a Fabius család örökbe fogadott. Második feleségétől született két kiskorú fia az ő házában nevelkedett. Ezek közül az egyik Aemilius diadalmenete előtt öt nappal halt meg tizennégy éves, majd a másik három nappal utána tizenkét éves korában. Egyetlen római sem volt, aki ne lett volna részvéttel Aemilius iránt, és ne borzadt volna meg a sors kegyetlenségén, hogy kíméletlenül gyászba borította azt a házat, amelyet lelkesedés, öröm s áldozatok töltöttek meg, és amely sírást, könnyeket vegyített a győzelmi énekekbe és diadalünnepekbe.

36. De Aemilius abban a helyes meggyőződésben, hogy az embereknek vitézségre és bátor­ság­ra nemcsak a fegyverek és a lándzsák ellen van szüksége, hanem a sors minden csapása ellen is, pillanatnyi helyzetének szomorú alakulását olyan bölcsen rendezte el és hozta egyen­súlyba, hogy egyéni gyásza feloldódott a közösség jó szerencséjében, s a baj győzelmének sem nagyságát nem kisebbítette, sem fényét nem homályosította el. Így aztán, amint már említettük, alighogy eltemette idősebbik fiát, nyomban utána megtartotta diadalmenetét; majd amikor a diadalmenet után másik fia is meghalt, gyűlésbe hívta a római népet, és olyan emberként intézett hozzá beszédet, mint aki nem szorul vigasztalásra, sőt ő vigasztalja meg a gyásza miatt megszomorodott polgárokat. Azt mondotta, hogy ő emberi dolgoktól soha nem félt, de az isteni adományok közül mindig remegve gondolt a sors állhatatlanságára és változandóságára, különösen a háborúban, amikor a szerencse mint kedvező szél vitte előre vállalkozásait, szüntelenül várt valami változást és ügyei rosszra fordulását. „Egyetlen nap alatt keltem át az Ión-tengeren Brundisiumból Kerkürába -mondotta -, innen ötödik nap már Delphoiba érkeztem, áldozatot mutattam be az istennek, majd újabb öt nappal később át­vettem a hadsereget Makedoniában, elvégeztem a szokásos tisztító szertartásokat, és további tizenöt nap alatt dicsőségesen be is fejeztem a háborút. De hiába folytak dolgaim szeren­csésen, mégsem bíztam a sorsban, bár teljes biztonságban voltam, és az ellenség részéről semmi veszély nem fenyegetett; főként a tengeri átkelésnél féltem a sors változandóságától, mert oly sok siker után nagy és győztes hadsereget, zsákmányt és foglyul ejtett királyokat hoztam magammal. De jó szerencsével hazaérkeztem hozzátok, és a várost örvendezve, lelkesen és áldozatok bemutatása közben találtam. Gyanakvásom a szerencsével szemben ekkor sem szűnt meg, mert tudtam, hogy a sors az embereknek semmi nagy kegyet nem ad őszintén, bosszúállás nélkül. Lelkem, amely ettől a félelemtől szorongott és aggódott a város jövőjéért, mindaddig meg nem nyugodott, míg le nem zúdult családomra az a borzasztó szeren­csétlenség, hogy éppen ezekben az örvendezésnek szentelt napokban kellett két derék fiamat, akik egyedüli örököseim voltak, egymás után sírjukba helyeznem. Most, hogy már nem fenyegetnek veszélyek, bízom és hiszek benne, hogy szerencsétek zavartalan és állandó marad, mert a sors rám éppen eléggé kegyetlenül lesújtott azzal a veszteséggel, amellyel meg­bosszulta sikereimet. Az emberi esendőség példájaként láthatjátok a diadalmenetben bevonuló győztest csakúgy, mint a legyőzöttet, azzal a különbséggel, hogy a legyőzött Perszeusznak életben maradtak gyermekei, a győztes Aemilius viszont elveszítette az övéit.”

37. Mondják, hogy Aemilius a néphez ilyen magasztos és fennkölt beszédet intézett, amely csalárdságot nem ismerő, őszinte szelleméből fakadt. Aemilius szíve megesett Perszeusz sorsának forgandóságán, és mindenképpen segíteni kívánt rajta, de mást nem tehetett, mint hogy elszállíttatta börtönéből, amelyet a rómaiak carcer-nak neveztek, tiszta szállásra, ahol emberséges bánásmódban részesítették, és őrizet alatt tartották. A legtöbb történetíró tudo­má­sa szerint itt vetett véget éhhalállal életének; egyesek azonban úgy tudják, hogy életét egészen szokatlan és különös módon fejezte be. Az őrizetére rendelt katonákat valamivel megsértette, amiért ezek megharagudtak rá, s mivel másként nem bánthatták, és kárt nem tehettek benne, nem hagyták aludni; állandóan szemmel tartották, és mihelyt álom jött a szemére, azonnal felébresztették, és minden módon ébren tartották, míg aztán ezzel annyira kimerítették, hogy belehalt. Gyermekei közül is meghalt kettő; a harmadik, Alexandrosz jól értett a fafaragáshoz és az ötvösséghez, azonkívül jól megtanult latinul írni és olvasni is, írnoki munkát vállalt, és ezt a hivatását kedvvel és hozzáértéssel végezte.

38. Aemiliust sikeres makedoniai hadjárataiért határtalan hálával vette körül a nép, mivel olyan nagy összegeket adott át az államkincstárnak, hogy a népnek nem kellett adót fizetnie Hirtius és Pansa idejéig, akik Antonius és Caesar első háborúja idején voltak consulok.

Aemilius esetében különös és figyelemre méltó körülménynek kell tekintenünk azt is, hogy bár a nép igen csodálta és tisztelte, megmaradt az arisztokrácia pártján, és soha semmit nem tett vagy mondott olyan céllal, hogy a tömegek kegyét megnyerje. Politikai ügyekben mindig a legbefolyásosabb, vezető helyet betöltő polgárok oldalára állt. A későbbi időben Appius ezt vetette Scipio Africanus szemére. Ők ketten voltak akkor a legnagyobb emberek a városban, és egyszerre pályáztak a censori tisztségre. Appius jelöltségét a senatus és az arisztokraták támogatták, mert az Appiusok hagyományosan mindig az ő pártjukhoz tartoztak, Scipio pedig, bár nagy ember volt, mindig felhasználta a nép kegyét és megbecsülését. Appius egy alkalom­mal látta Scipiót, amint oldalán olyan alacsony származású emberekkel és felszabadított rabszolgákkal ment le a forumra, akik folyton a forumon voltak és jól értettek hozzá, hogy felizgassák a tömeget, s erőszakos, hangos korteskedésükkel mindent keresztülvittek; Appius ekkor így kiáltott fel: „Ó, Aemilius Paulus, sírhatsz a föld alatt, ha megtudod, hogy fiadat, Aemilius, a vásári kikiáltó és Licinius Philonicus kíséri a censorságra.” De Scipio azért élvezte a nép jóakaratát, mert a legtöbb dologban növelte a hatalmát; Aemiliust, noha az arisztokrácia pártjához tartozott, a tömegek nem kevésbé kedvelték, mint azt, aki hízelgett nekik és a kegyüket kereste, és ezt azzal is nyilvánvalóvá tették, hogy egyéb tisztségeken kívül ráruházták a censorságot is, amely minden tisztség közt a legnagyobb megtiszteltetéssel és befolyással jár, különösen mert a censorok hivatali kötelessége az emberek életének és magaviseletének nyilvános megbírálása is. A censoroknak ugyanis hatásköréhez tartozott, hogy közbotránkozást okozó viselkedésért a senatusból bármelyik senatort kizárják, viszont a senatus vezetőjévé nevezzék ki a legkiválóbb senatort; ezenkívül a censorok a lovagrend bármelyik fiatal tagját megszégyeníthették erkölcstelen életmódja miatt azzal, hogy meg­fosztották lovuktól. Végül ők végezték a vagyonbecslést és állították össze a polgárok névsorát. Aemilius censorsága idején a névsoron 337 452 polgár neve szerepelt; a senatus vezetőjévé Marcus Aemilius Lepidust nevezte ki, aki ezt a tisztséget már negyedízben töltötte be; a senatusnak három, egyébként ismeretlen nevű tagját zárta ki, s a lovagrend felülvizsgá­latánál ő is és censortársa, Marcus Philippus is hasonló mérséklettel járt el.

39. Miután hivatalának legtöbb fontos ügyét elvégezte, súlyosan megbetegedett; idővel túljutott az életveszélyen, de állapota lassan és nehezen javult. Orvosai tanácsára hajóra ült, és elutazott a dél-itáliai Eleába; hosszabb időt töltött tengerparti villákban, és élvezte a teljes nyugalmat. Idővel a rómaiak nem tudtak meglenni nélküle, s a színházakban gyakran kifejez­ték óhajukat, hogy minél előbb láthassák. Mivel valami áldozati szertartáson jelen kellett lennie, és úgy látszott, hogy egészségi állapota is kellőképpen megjavult, felutazott Rómába. Az áldozati szertartást más papokkal együtt elvégezte, s közben a nép örvendezve sereglett össze körülötte, majd másnap ismét áldozott az isteneknek felgyógyulásáért. Mikor, amint már említettem, az áldozati szertartást gondosan elvégezte, hazament, lefeküdt, s mielőtt bármi változást észrevett volna, elvesztette eszméletét, és harmadnap meghalt, miután kiélvezte az életnek mindazokat a javait, amelyek az emberi boldogsághoz szükségesek. Temetési szer­tartását csodálatra méltó pompával végezték el, s erényét a legszebb és legdicsőbb végtisz­tesség­adással becsülték meg, de ezt nem arany és elefántcsont s nem is más drága és fényűző gyászpompa tette, hanem az iránta érzett jóakarat és tisztelet, s a hála, nemcsak polgártársai, hanem még egykori ellenségei részéről is. Mert a Rómában tartózkodó hispaniaiak, ligurok és makedónok közül az izmosabb fiatalemberek felváltva vállukra emelték és úgy vitték a koporsóba tett holttestét, az idősebbek pedig a koporsó után mentek, Aemiliust hazájuk jótevő­jének és megmentőjének nevezték, mert nemcsak országuk meghódításakor bánt mindnyájukkal szelíden és emberségesen, hanem életük későbbi folyása alatt is mindig jót tett velük, és úgy törődött velük, mint barátaival és rokonaival.

Hátrahagyott vagyona alig érte el a háromszázhetvenezer drakhmát. Örököseinek két fiát tette meg, de az ifjabb Scipio, aki örökbefogadás útján a sokkal gazdagabb Scipio Africanus család­jába került, az egész örökséget átengedte fivérének. Tudomásom szerint ilyen volt Aemilius Paulus élete.

TIMOLEÓN^xlii

1. Szürakuszai ügyei Timoleón hadjárata előtt a következőképpen álltak: Diónt a zsarnok Dionüsziosz elűzetése után álnok módon azonnal megölték, erre pártviszály tört ki azok között, akik Diónnal együtt a szürakuszaiakat felszabadították. A város az egyik zsarnokot felcserélte a másikkal, és a sok csapás következtében kis híján elnéptelenedett, Szicília többi része pedig a háborúk miatt pusztult el és vált lakatlanná. A legtöbb város barbárok és zsold nélküli katonák hatalmába került, s ezek szívesen látták az uralkodóházak állandó változását. Dionüsziosz száműzetése tizedik évében zsoldosokat szedett össze, elűzte a szürakuszaiak akkori uralkodóját, Nüszaioszt, újra megszerezte a hatalmat és visszaállította zsarnoki ural­mát; és ahogy váratlanul veszítette el annak idején egy csekély haderő beavatkozása miatt min­den idők legnagyobb zsarnoki uralmát, most szegény sorsú száműzött létére még váratla­nabbul ura lett ismét azoknak, akik elkergették. A szürakuszaiak egy része a városban maradt, és a zsarnokot szolgálta, aki azelőtt sem volt valami emberséges, de most az elszenvedett szerencsétlenség hatása alatt teljesen elvadult; a legkülönbek és legelőkelőbbek Leontinoi uralkodójához, Hiketészhez fordultak, rábízták magukat és vezérükké választották a háborúra, nem mintha különb lett volna, mint a többi jól ismert zsarnok, de nem volt más menekvésük, s bíztak benne, mert szürakuszai származású volt, és hatalma birtokában szembe tudott szállni a zsarnokkal.

2. Közben a karthágóiak nagy hajóhaddal megjelentek Szicíliában, és be akartak avatkozni a sziget ügyeibe. A szicíliaiak rémületükben elhatározták, hogy követséget küldenek Görög­országba, és segítséget kérnek a korinthosziaktól, nemcsak mert rokoni kapcsolatok fűzték őket hozzájuk, és nem is csak azért, mert már több ízben jót tettek velük, hanem általában is azt tapasztalták, hogy Korinthosz mindig szabadságszerető volt, gyűlölte a zsarnokságot, s több, igen nagy háborút viselt, nem kapzsiságból, nem is saját hatalmának növelése végett, hanem a görögök szabadságáért. Hiketész a ráruházott fővezérséget nem a szürakuszaiak fel­szabadítása, hanem leigázása eszközének tekintette, s titokban tárgyalásokba kezdett a karthá­góiak­kal; nyíltan azonban helyeselte a szürakuszaiak szándékát, s velük együtt ő is küldött követeket a Peloponnészoszra, nem mintha azt óhajtotta volna, hogy onnan segítség érkezzék, hanem azt remélte, hogy ha a korinthosziak (mivel a görögországi nyugtalanság és zavaros viszonyok lekötötték őket) megtagadják a segítséget, ami valószínűnek látszott, a karthágóiak még könnyebben magukhoz ragadhatják a hatalmat, s aztán felhasználhatja őket mint szövet­ségeseket és fegyvertársakat a szürakuszaiak vagy zsarnokuk ellen, ami kisvártatva be is következett.

3. Amikor a követek megérkeztek, a korinthosziak, akik mindig törődni szoktak gyarmat­városaikkal, különösen pedig Szürakuszaival, és szerencsére semmi zavar nem kötötte le őket Hellaszban, hanem békében és nyugalomban éltek, elhatározták, hogy kész örömmel megadják a kért segítséget. Vezért kerestek, s a főtisztviselők összeírták és ajánlották azokat, akik ki akartak tűnni a városban, de ekkor a nép köréből felállt valaki, és név szerint ajánlotta Timoleónt, Timodémosz fiát, aki azonban visszavonult a közügyektől, nem várta a megbízást, s nem is volt szándékában hivatalt vállalni. De mintha valami isten sugalmazta volna ezt a gondolatot annak az embernek, olyan nagy volt a szerencse jóindulata, amely a kiváló férfi megválasztását rögtön fényessé tette és további cselekedeteit is erényét ékesítő sikerrel kísérte.

Timoleón szülei előkelő származású korinthosziak voltak; apja Timodémosz és anyja Démariszté. Hazáját szerető, nyájas természetű ember volt, gyűlölte a zsarnokokat és az aljas embereket. Jellemének sajátosságai akképpen alakultak szép összhangban, hogy a háború dolgaiban ifjúkorában nagy éleselméjűséget, öregségében pedig bátorságot tanúsított. Bátyja, Timophanész semmiben sem hasonlított hozzá, önfejű ember volt, s megrontotta az egyed­uralomra törekvés szenvedélye, amelyet hitvány barátai és a folyton körülötte levő idegen zsoldosok oltottak belé; egyébként abban a hírben állt, hogy indulatos természetű, és a harcban a veszélyeket keresi. Harciasságával és vállalkozó szellemével megnyerte magának polgártársait, s ezért ismételten megbízták a főparancsnoksággal. Ebben Timoleón is segített neki, részben azzal, hogy fogyatékosságait mindenáron eltitkolta, vagy legalábbis jelenték­teleneknek tüntette fel, másrészt azzal, hogy kiemelte és érvényre juttatta természetének jó tulajdonságait.

4. Abban a csatában, amelyet a korinthosziak az argosziakkal és a kleónaiakkal vívtak, Timo­león a hoplitészek soraiban harcolt, Timophanész pedig a lovasságot vezette. Timophanész élete ekkor nagy veszélyben forgott: lova ugyanis megsebesült, ledobta hátáról, úgyhogy az ellenség sorai közé esett; társai közül a legtöbben megijedtek és szétszaladtak, az a néhány pedig, aki mellette maradt, túlerővel állt szemben és csak nagy nehézséggel tartott ki. Mikor Timoleón látta, hogy mi történt, futva sietett segítségére, s pajzsát a földön fekvő Timo­phanész fölé tartván, saját testével és fegyverzetével fogta fel a dárdákat és a kardcsapásokat, majd nagy nehezen elűzte az ellenséget, és megmentette bátyját.

Mivel a korinthosziak féltek tőle, hogy városukat, mint már korábban is, szövetségeseik árulása miatt elveszítik, határozatilag kimondták, hogy négyszáz idegen zsoldost fogadnak. Ezek vezérévé Timophanészt választották, aki a becsület és az igazság követelményeit megcsúfolva azon mesterkedett, hogy hatalmába kerítse a várost, a vezető polgárok közül többeket bírói ítélet nélkül kivégeztetett, és önhatalmúlag zsarnokká nyilvánította magát. Nagyon bántotta ez Timoleónt, aki saját szerencsétlenségének tekintette bátyja gonoszságát; ezért megkísérelte, hogy beszéljen vele, és rávegye, hogy tegyen le őrjöngő és szerencsétlen hatalomvágyáról, s találja meg a módját, hogy polgártársai ellen elkövetett hibáit jóvátegye. Amikor Timophanész ezt megvetőleg elutasította, Timoleón maga mellé vette egyik rokonu­kat, Aiszkhüloszt, Timophanész feleségének fivérét és egy jós barátját, akit Theopomposz és Ephorosz Szatürosznak, Timaiosz pedig Orthagorasznak nevez, s néhány nappal később ismét felkereste bátyját. Hármasban körülvették és kérlelték, hallgasson a józan szóra, és változtassa meg magaviseletét. Timophanész eleinte kinevette őket, majd haragra gerjedt és magából kikelve nekik támadt; ekkor Timoleón egy kissé hátrahúzódott, s fejét betakarva könnyekre fakadt, a másik kettő pedig kardot rántott, és gyorsan végzett vele.

5. Mikor ennek a tettnek híre ment, Korinthosz legkiválóbb polgárai magasztalták Timo­leónnak a gonoszságot gyűlölő, fennkölt szellemét, hogy bár derék és családját szerető férfi, mégis a hazát, a becsületet és az igazságot fontosabbnak tartja egyéni érdekeinél és család­jánál, és megölte bátyját, aki hazája jólétére és szabadságára tört, pedig akkor, mikor bátran küzdött hazájáért, megmentette. Akik nem tudtak élni a demokráciában és hozzászoktak, hogy a hatalmon levőknek hízelegjenek, azt színlelték, hogy örülnek a zsarnok halálának, de szidalmazták Timoleónt, mint aki kegyetlen és megvetést érdemlő bűnt követett el, s ezzel a kétségbeesésbe kergették. Midőn megtudta, hogy anyja is haragszik, s borzasztó szitkokat és átkokat szórt rá, elment hozzá, hogy megvigasztalja, de ő színét sem kívánta látni és bezárta előtte háza ajtaját. Timoleónt ez teljesen lesújtotta, s annyira megzavarta elméjét, hogy éh­halál­lal akart öngyilkosságot elkövetni, de barátai nem hagyták magára, s addig kérték és kény­szerítették mindenféle módon, míg végre beleegyezett, hogy mindenkitől távol, magá­nyosan éljen. Lemondott mindenféle közszereplésről és eleinte a várost is elkerülte, s az ország legelhagyatottabb helyein bolyongott.

6. Mennyire igaz, hogy azok az elhatározások, amelyek nem a tiszta észből és a bölcseletből merítenek erőt és szilárdságot az élet dolgaiban, könnyen ingataggá, sőt semmissé válnak bármely dicséret vagy gáncs következtében, mert nincsenek saját indokaik. Nyilvánvaló az is, hogy nem elég, ha valamely tett szép és igazságos, hanem elhatározásunknak is szilárdnak és változhatatlannak kell lennie, hogy így érett megfontolás alapján cselekedjünk, de semmi­képpen sem úgy, mint az ínyencek, akik falánk módon esnek neki kedvenc falatjaiknak, hogy azután megtöltekezvén velük, hamarosan undor fogja el őket. Ne csüggedjünk el tehát merő gyengeségből végrehajtott tetteinken, ha azok szépségéről alkotott elképzelésünk elhalványul bennünk. A megbánás rúttá teszi még a szép tettet is, a meggyőződésen és belátáson alapuló elhatározás viszont még akkor sem változik meg, ha tetteinket nem is kíséri siker. Így történt ez az athéni Phókiónnal is, aki ellenezte Leószthenész cselekedeteit, s amikor ez sikert aratott, és Phókión látta, hogy az athéniak áldozatot mutattak be, és nagyban dicsekedtek a győze­lemmel, azt mondta, hogy bár ő is óhajtotta volna, hogy mindezt maga vigye véghez, kitartott adott tanácsa mellett. Még meggyőzőbb erővel tűnt ez ki a lokriszi Ariszteidész, Platón barátja esetében; amikor ugyanis az idősebb Dionüsziosz feleségül kérte egyik leányát, Ariszteidész azt mondta leányának, hogy szívesebben látná halottnak, mint egy zsarnok feleségének. Midőn aztán nem sok idő elteltével Dionüsziosz megölette Ariszteidész gyermekeit, és sértő hangon kérdezte tőle, hogy vajon még mindig ugyanúgy gondolkodik-e leánya férjhez adásáról, Ariszteidész azt felelte, hogy bár mélyen lesújtja, ami vele történt, de nem bánta meg, amit mondott. Az ilyen kijelentések bizonyára nagyobb és tökéletesebb erény meg­nyilvá­nulásai.

7. Timoleón szenvedése tette miatt, akár mert bánkódott fivére halálán, akár mert szégyellte magát anyja előtt, annyira megtörte és lesújtotta egész lelkét, hogy csaknem húsz esztendőn át semmi jelentékeny vagy politikai jellegű vállalkozásban nem vett részt. Mikor tehát most vezérré választották, s a nép ezt feltűnő lelkesedéssel fogadta, és kézfeltartással megszavazta, felállt szólásra Télekleidész, a városnak akkor legbefolyásosabb és legtekintélyesebb polgára, és felszólította Timoleónt, hogy megbízatását mint derék és nemes férfiú hajtsa végre. „Mert ha vitézül harcolsz - így szólt -, zsarnokölőnek fogunk tartani, de ha rosszul, testvérgyilkos­nak.”

Mialatt Timoleón készülődött az elhajózásra, és összeszedte a harcosokat, levél érkezett Korinthoszba Hiketésztől, amely világos bizonyíték volt megváltozott gondolkodásmódjára és árulására, mert alighogy leküldte követeit Korinthoszba, máris nyíltan átállt a karthágóiakhoz, s velük együtt azon fáradozott, hogy kiűzze Dionüszioszt Szürakuszaiból, és ő legyen a zsarnok. De mert attól félt, hogy ha Korinthoszból előbb érkezik meg a haderő és a hadvezér, terve meghiúsul, a korinthosziakhoz küldött levelében azt is írta, hogy vállalkozásukra nincs semmi szükség, csak pénzbe kerülne, ha Szicíliába hajóznának, s veszéllyel is járna, külö­nösen, mert a karthágóiak ellenzik, és máris sok hajóval várnak hajóhadukra; késlekedésük miatt ugyanis kénytelen volt szövetségre lépni velük a zsarnok ellen. Amikor ezt a levelet felolvasták, a korinthosziak közül még azok is mind haragra lobbantak Hiketész ellen, akik előzőleg lanyhán viselkedtek a hadjárat kérdésében, s valamennyien lelkesen támogatták Timoleónt, és segítettek neki felszerelni a hajóhadat.

8. Mikor a hajók már készen álltak és a katonákat ellátták mindennel, amire szükségük volt, Perszephoné papnői álmukban látni vélték, hogy az istennők^xliii valamilyen utazásra készülőd­nek, s azt mondták, hogy ők is el akarnak hajózni Timoleónnal Szicíliába. Ezért a korintho­sziak felszereltek egy szent háromevezősoros hajót, s a két istennőről nevezték el. Timoleón maga Delphoiba utazott, hogy áldozatot mutasson be az istennek, s amikor leszállt a jóshelyre, csoda történt, mert a felfüggesztett fogadalmi ajándékokról libegve leszállt egy szalag, amelyre koszorúk és Niké-alakok voltak ráhímezve, s egyenesen Timoleón fején állapodott meg, mintha az isten maga küldené a felkoszorúzott Timoleónt a hadjáratra.

Timoleón ekkor hét korinthoszi és két kerkürai hajóval meg egy tizedikkel, amelyet a leukasziak szereltek fel, tengerre szállt. Éjszaka, mikor a hajók kiértek a nyílt tengerre, és kedvező széllel vitorláztak, úgy látszott, mintha az égbolt Timoleón hajója felett hirtelen szétnyílnék, s a nyíláson át bőséges, tisztán látható láng tört elő. A lángokból olyan fáklya emelkedett ki, amilyent a misztériumoknál szoktak használni, és egyenes irányban haladt Itáliának azon része felé, ahova a kormányosok irányították hajójukat, majd pedig eltűnt. A jósok kijelentették, hogy ez a látomás megerősíti a papnők álmát, és az istennők azért mutatták az égi fényt, mert ők is részt vesznek a hadjáraton. Szicília valóban Perszephonénak van szentelve, mert a mitológiai történet szerint itt történt Perszephoné elrablása, aki nászajándékul^xliv kapta a szigetet.

9. Az istennőktől küldött csodajel felbátorította hát a hajóhadat; gyorsan átkeltek a tengeren és eljutottak az itáliai partokig. De a Szicíliából érkező hírek nagyon nyugtalanították Timoleónt, és katonáit is elkedvetlenítették; Hiketész legyőzte Dionüszioszt, Szürakuszai legnagyobb részét elfoglalta, a zsarnokot pedig, beszorítván a fellegvárba és a Sziget néven ismert városrészbe, ostrom alá fogta és körülsáncolta. Ugyanakkor megparancsolta a karthágóiaknak, legyen rá gondjuk, hogy Timoleón ne szállhasson partra Szicíliában, ha ugyanis ebben meg­akadályozzák, a szigetet háborítatlanul feloszthatják maguk között. Így aztán a karthágóiak húsz háromevezősorost küldtek Rhégionba; ezeken a hajókon utaztak Hiketész követei is, akik ilyen értelmű utasítást vittek tőle Timoleónhoz, ravasz kifogásokkal és ürügyekkel meg­toldva, amelyek mögött aljas szándékok húzódtak meg. A követek ugyanis azt ajánlották Timoleónnak, hogy ha akar, menjen Hiketészhez mint tanácsosa, és vegyen részt minden sikerében, de hajóit és katonáit küldje vissza Korinthoszba, mert a háború úgyszólván már be is fejeződött; a karthágóiak különben is el vannak szánva rá, hogy megakadályozzák átkelését a szigetre, és ha ezt erőszakolná, készek fegyveresen szembeszállni vele. Amikor tehát a korinthosziak kikötöttek Rhégionban, és találkoztak a követekkel, s ugyanakkor meglátták a közelben horgonyzó karthágóiakat, felháborodtak az aljas eljáráson; haragjuk teljes mértékben Hiketész ellen fordult, és aggódtak a szicíliaiakért. Tisztán látták ugyanis, hogy a szerencsét­le­nek Hiketész árulásának és a karthágóiaknak, a zsarnok támaszainak áldozatává és zsákmá­nyává lettek. Lehetetlennek látszott ugyanis, hogy Timoleón legyőzze a kétszeres fölényben levő barbár hajókat és Hiketész haderejét, amelynek a vezetését át akarta venni.

10. Timoleón ennek ellenére barátságos hangulatban tárgyalt a követekkel és a karthágói vezérekkel, s kijelentette, hogy kész kívánságaikat teljesíteni (ugyan mit is ért volna vele, hogy ellenkezik velük?), de mielőtt eltávozik, szeretné, ha az egész kérdést megvitatnák egy görög és mindkét fél iránt barátságos érzülettel viseltető város, Rhégion népének jelenlétében. Ez fontos neki személyes biztonsága miatt, de ők is szilárdabbul megmaradhatnak a szüra­kuszaiaknak tett ígéreteik mellett, ha megállapodásaiknak egy nép lesz a tanúja. Timoleón ilyen ürüggyel szándékozott őket félrevezetni, hogy kimesterkedje az átkelést Szicíliába, s ebben segítségére voltak a rhégioni vezetők is, akik mindnyájan óhajtották, hogy a szicíliaiak ügyeinek irányítása a korinthosziak kezébe kerüljön, és féltek a barbár szomszédságtól. Népgyűlést hívtak össze tehát, és bezáratták a város kapuit, hogy a polgárság más ügyekkel ne foglalkozzon, majd felmenvén a szószékre, hosszú beszédeket tartottak; egyik szónok a másik után fejtegette ugyanazokat az érveket vég nélkül és részletesen, csak hogy mindenképpen húzzák az időt, míg a korinthoszi háromevezősoros hajók tengerre nem szállnak, s a karthágóiakat gyanú nélkül vissza nem tartják a népgyűlésben; Timoleón is jelen volt, s úgy látszott, mintha ő is fel akarna szólalni a népgyűlésen. Közben valaki titokban jelentette neki, hogy minden hajó útra kelt az övé kivételével, amely már csak reá vár; erre átosont a tömegen, s távozását a szószék körül összesereglett rhégioniak is igyekeztek észre nem vehetővé tenni, majd lesietett a tengerpartra és gyorsan elhajózott. A korinthosziak Szicíliában, Tauromenion­ban kötöttek ki, ahová már korábban is meghívta, és most szívélyesen fogadta őket Andro­makhosz, a város ura és uralkodója, Timaiosz történetíró apja, aki a legnagyobb hatalmú önkényúr volt abban az időben Szicíliában; a törvény és igazság szellemében uralkodott a város lakóin, s magát mindig a zsarnokság nyílt és engesztelhetetlen ellenségének tüntette fel. Városát felajánlotta Timoleónnak katonai támaszpontul, s rábírta polgártársait, hogy együtt harcoljanak a korinthosziakkal, és közösen szabadítsák fel Szicíliát.

11. A karthágóiak Rhégionban, Timoleón elhajózása és a népgyűlés szétoszlása után, dühösek voltak, hogy rászedték őket, de a rhégioniak jól mulattak, hogy föniciaiak^xlv panaszkodnak arról, hogy becsapták őket. De azért a karthágóiak egy háromevezősoros hajóval követet küldtek Tauromenionba, a követ hosszasan tárgyalt Andromakhosszal, s megvető hangon, barbár módon megfenyegette, ha el nem űzi a legrövidebb idő alatt a korinthosziakat; a végén kitárt tenyerét mutatta, majd lefelé fordította, s azzal fenyegetőzött, hogy így bánik el a várossal is. Andromakhosz kinevette, és feleletül ő is kitárta a tenyerét, majd lefelé fordította, s ráripakodott, hogy kotródjék el, ha nem akarja, hogy a hajójával ugyanez történjék.

Hiketész megijedt, amikor értesült róla, hogy Timoleón átkelt Szicíliába, és minél több hajót kért a karthágóiaktól. A szürakuszaiak teljesen elveszettnek hitték megmenekülésük ügyét, ami­kor látták, hogy kikötőjük a karthágóiak hatalmába került, városuk Hiketészé, s a felleg­várban még mindig Dionüsziosz az úr, Timoleón viszont csak jelentéktelen haderővel rendelkezik, és Szicília legszélén halványuló reménnyel egy apró városkába kapaszkodik, mert hiszen csak ezer harcosa volt, s azok számára sem rendelkezett elegendő élelmiszerrel. A városok nem bíztak benne, elég volt a saját nyomorúságuk, s haragudtak minden hadvezérre, főként a hitszegő Kallipposzra és Pharaxra; ezek közül az egyik athéni, a másik spártai volt, s mindketten azt bizonygatták, hogy a szabadság visszaállítása és a zsarnokság megszüntetése végett jöttek, de csak azt mutatták meg, hogy Szicíliában a zsarnokság alatti nyomorúság valóságos aranykorszak volt, s hogy szemmel láthatólag sokkal boldogabb sors jutott osztály­részül azoknak, akik a szolgaságban vesztek oda, mint azoknak, akik megérték a szabadságot.

12. A szicíliaiak tehát, mivel semmi jobbat nem vártak a korinthosziak hadvezérétől, sőt meg voltak róla győződve, hogy ismét csak szép reménységekkel, kecsegtető ígéretekkel csalja és vezeti félre őket, s valójában azért jött hozzájuk, hogy rávegye őket régi uraiknak újjal való felcserélésére, gyanakvással fogadták, és az adranumiak kivételével visszautasították a ko­rintho­sziak felhívásait. Ez a kisváros a Szicíliában nagy tiszteletben tartott Adranum isten­ség­nek volt szentelve. A lakosok két pártra oszoltak; egyik részük Hiketészt és a karthágóiakat, a másik fél Timoleónt hívta a városba. Mindketten sietve tettek eleget a meghívásnak, és véletlenül egyszerre érkeztek meg. De Hiketész ötezer katonával jött, Timoleónnak viszont összesen ezerkétszáz embere volt; ezeket az Adranosztól háromszáznegyven sztadionnyira fekvő Tauromenionból hozta magával. Első nap csak kisebb részét tette meg az útnak, és megpihent. Másnap erőltetett menetben vonult tovább, nehezen járható vidéken haladt át, és már lemenőben volt a nap, amikor meghallotta, hogy Hiketész éppen akkor érkezett meg a városkához, és tábort készült ütni. A csapatparancsnokok és a századosok éppen megállították az első sorokat, hogy élelmet osszanak ki a katonáknak, s pihenőt adjanak nekik, mert így majd szívesebben harcolnak. Timoleón azonban sorra járta és kérte őket, hogy ezt ne tegyék, hanem vonuljanak tovább, és üssenek rajta minél gyorsabban az ellenségen, mert még biztosan rendetlenül találják Hiketész seregét, a katonák nyilván az út fáradalmait pihenik ki, vagy sátraikat ütik fel, vagy pedig vacsorakészítéssel vannak elfoglalva. Ahogy ezt elmondta, már vette is pajzsát, élükre állt, és vezette őket, mint aki biztos a győzelemben. A katonák lelkesen követték; ekkor nem egészen harmincsztadionnyira voltak az ellenségtől. Mihelyt ezt a távolságot megtették, nyomban rájuk rohantak, azok megzavarodtak, és azonnal futásnak eredtek, mihelyt észrevették, hogy megtámadták őket. Így alig háromszázan estek el, de kétszer annyian fogságba kerültek, és táboruk is a korinthosziak kezére jutott. Az adranumiak kinyitották városuk kapuit, és csatlakoztak Timoleónhoz, majd félelemmel vegyes csodálattal mondták el, hogy a csata kezdetén a templom szentélyének ajtajai maguktól kinyíltak, és látták, amint az isten lándzsájának hegyét rázta, arcát pedig sűrű izzadság borította.

13. Mindez, úgy látszik, nemcsak az akkori győzelmet jelezte előre, hanem az ezután törté­nendő eseményeket is, amelyeknek ez a küzdelem csak szerencsés kezdetét jelentette, mert a városok hamarosan követeket küldtek Timoleónhoz, és bejelentették csatlakozásukat, s Mamerkosz, Katana türannosza, egy harcias és dúsgazdag férfi is ajánlkozott, hogy szövet­ségre lép vele, de ami legfontosabb, maga Dionüsziosz, aki lemondott reményeiről, és kis híján feladta a fellegvárat, s aki Hiketészt megvetette szégyenletes veresége miatt, Timoleónt pedig csodálta, követeket küldött hozzá és a korinthosziakhoz, hogy átadja nekik magát és a fellegvárat. Timoleón örült a nem várt szerencsének, s a korinthoszi Eukleidészt és Téle­makhoszt küldte a fellegvárba négyszáz katonával, de nem egyszerre mindnyájukat és nem is nyíltan, ami lehetetlen lett volna, mert az ellenség zár alatt tartotta a kikötőt, hanem titokban és kisebb csoportokban. A katonák birtokba vették a fellegvárat, s a türannosz palotáját a benne levő felszereléssel és hadianyaggal együtt; sok ló, mindenféle hadigépezet és sok lövedék volt itt, azonkívül hetvenezer fegyver régóta elraktározva. Dionüsziosznak volt ezenkívül kétezer katonája is; ezeket és a hadifelszerelést mind átadta Timoleónnak, ő maga pedig kincseivel és néhány barátjával Hiketész tudta nélkül elhajózott, Timoleón táborába kísérték - ahol első alkalommal mutatkozott magánemberként s igen alázatosan -, majd egyet­len hajón és kevés pénzzel Korinthoszba küldték. Dionüsziosz beleszületett a leghatalmasabb és legnagyobb türanniszba, amely valaha is volt, tíz éven át fenntartotta, aztán még újabb tizenkét esztendeig Dión hadjárata után, háborúk és küzdelmek viszontagságai közben. De zsarnoki kegyetlenségeit felülmúlták szenvedései: látta fiatalon elpusztuló fiainak halálát és leányainak meggyalázását; feleségének pedig, aki nővére is volt, el kellett szenvednie az ellen­séges katonák aljas kéjvágyát, majd pedig gyermekeivel együtt legyilkolták, és holttestüket a tengerbe dobták. Ezeket a dolgokat részletesen leírtam Dión életrajzában.

14. Mikor Dionüsziosz megérkezett Korinthoszba, egyetlen görög sem volt, aki ne vágyott volna rá, hogy lássa vagy beszéljen vele. Némelyek gyűlöletből örültek szerencsétlenségének, s szívesen gyűltek köréje, hogy mintegy lábbal tiporják azt az embert, akit a végzet már úgyis a földre sújtott; mások, akikben sorsának változása részvétet keltett, az ő esetében is azoknak a rejtett és isteni okoknak hatalmát látták, amely a gyenge halandók sorsában érvényesül. Mert abban a korban sem a természet, sem a művészet nem hozott létre semmi olyat, amit össze lehetett volna hasonlítani a végzetnek ezzel a művével: hogy aki kevéssel előbb még Szicília türannosza volt, Korinthoszban halasboltokban töltse idejét, illatszer-kereskedésekben üldö­géljen, csapszékekből hozatott, vízzel hígított bort igyék, köztereken enyelegjen bájaikból élő nőszemélyekkel, énekleckéket adjon énekesnőknek, s komolyan vitatkozzék velük a színpadi éneklésről és a dallamok összhangjáról. Egyesek azt gondolták, hogy Dionüsziosz mindezt szórakozásból teszi, mert egyébként is könnyelmű és kicsapongó élethez szokott ember volt, mások viszont meg voltak győződve róla, hogy tulajdonképpen saját természetével dacolva szerepet játszik, amikor ilyen ostoba szórakozásokra adta a fejét, hogy a korinthosziak ne vegyék komolyan és ne féljenek tőle, s még csak ne is gyanítsák, hogy milyen nehezen tűri sorsa megváltozását, és hogy hatalomra törekszik.

15. Ránk maradt néhány mondása, amelyekből kitűnik, hogy balsorsát nemes lélekkel viselte el. Így amikor hajója kikötött Leukaszban, amely éppen úgy, mint Szürakuszai, a korintho­sziak gyarmatvárosa volt, azt mondta, ugyanazt érzi, mint a fiatalemberek, akik valami vét­séget követtek el; mert amiként ezek is vidáman töltik idejüket fivéreik körében, de szégyen­kezve elkerülik apjukat, ő is restelkedik anyavárosa előtt, de örömmel maradna közöttük itt Leukaszban. Korinthoszban egy idegen tapintatlan megjegyzéseket tett a filozófusokkal folytatott beszélgetéseire, amelyekben türannosz korában kedvét találta, s végül megkérdezte tőle, mi hasznát látta Platón bölcseletének, mire így felelt neki: „Valóban azt hiszed, hogy semmit nem köszönhetek Platónnak, pedig így viselem el sorsom megváltozását?” Ariszto­xenosznak, a zenésznek és másoknak, akik azt tudakolták tőle, hogy mi panasza volt Platón ellen, és a panasz miből keletkezett, azt felelte, hogy a sok rossz között, amelyben a zsarnok­ság bővelkedik, a legnagyobb az, hogy állítólagos barátai közül senki nem mondja meg neki az igazat, s ezek voltak, akik őt megfosztották Platón jóakaratától. Egy szellemeskedni szerető ember azzal űzött gúnyt Dionüszioszból, hogy mikor belépett hozzá, megrázta köntösét, mintha egy türannosz színe elé lépne; Dionüsziosz erre azzal viszonozta a tréfát, hogy amikor elment, felszólította, tegye ugyanezt, hogy lássa, nem visz-e el magával a szobából valamit. A makedoniai Philipposz lakoma közben gúnyos célzást tett azokra a lírai költeményekre és tragédiákra, amelyeket az idősebb Dionüsziosz hagyott hátra, s úgy tett, mintha nem tudná elképzelni, mikor volt ideje az írásra; Dionüsziosz erre találóan így felelt: „Akkor, amikor te vagy én és mindazok, akiket az emberek boldognak tartanak, pohár mellett mulatozunk.”

Platón már nem élt, amidőn Dionüsziosz Korinthoszba került, de a szinópéi Diogenész első találkozásukkor így szólt hozzá: „Mennyire nem érdemled meg, Dionüsziosz, hogy így élsz!” Erre Dionüsziosz megállt, és így szólt: „Jólesik tőled, Diogenész, hogy szánakozol szomorú sorsomon.” „Ostobaság - mondta erre Diogenész -, csak nem gondolod, hogy sajnállak? Nem, sőt bosszankodom rajta, hogy egy olyan rabszolga, mint te, aki megérdemelnéd, hogy mint apád, te is zsarnokként öregedj és halj meg, itt élsz közöttünk, s vidáman és jókedvűen töltöd idődet.” Ha ezekkel a szavakkal egybevetem, ahogyan Philisztosz siránkozik Leptinész leányain, mert a zsarnoki uralom nagy javaiból alacsony sorba jutottak, az az érzésem, hogy egy asszony jajveszékelését hallom, aki festékes alabástrom tégelyeit, bíboröltönyeit és arany ékszereit sajnálja.

Az ilyen kitérések talán beleillenek életrajzaimba, s azt hiszem, nincsenek is haszon nélkül a ráérő, szabad időben bővelkedő olvasóknak.

16. Dionüsziosz balszerencséje rendkívülinek tűnt, de nem kevésbé volt csodálatos Timoleón jó szerencséje: ötven napra szicíliai partraszállása után elfoglalta Szürakuszai fellegvárát, és Dionüszioszt elküldte a Peloponnészoszra. A korinthosziak ezen felbátorodva útnak indítottak kétezer hoplitészt és kétszáz lovast. Ezek eljutottak Thurioiba, de onnan lehetetlennek tar­tották az átkelést, mert a karthágóiak számos hajójukkal vigyáztak a tengerre; így kénytelenek voltak nyugodtan megvárni az alkalmas időpontot. Szabad idejüket közben nemes ügyre fordították. A thurioiak ugyanis háborút viseltek a brettiumiak ellen, s ezalatt városukat átadták a korinthosziaknak, akik azt becsülettel és hűséggel megőrizték, mintha saját hazájuk lett volna.

Hiketész ostrom alatt tartotta Szürakuszai fellegvárát, és a tengeren át megakadályozta az élelem szállítását az ott levő korinthosziaknak; közben két idegen zsoldosát elküldte Adra­numba, hogy gyilkolják meg Timoleónt, aki egyébként sem szokott személyes biztonságának megvédésére őrséget tartani maga körül, ekkor pedig, bízva az adranumiak istenségében, minden gyanú nélkül töltötte idejét a város lakói között. A kiküldött zsoldosok véletlenül megtudták, hogy Timoleón áldozni készül; köpenyük alatt tőrt rejtegetve elmentek tehát a templomba, elvegyültek az oltár körül álló tömegben, s lassanként mind közelebb férkőztek Timoleónhoz. Már-már azon a ponton voltak, hogy jelt adjanak a kezdésre egymásnak, amikor valaki kardjával egyikük fejére sújtott, s amikor az a földre esett, a támadó, kezében kardjával, felmenekült egy magas sziklára, a másik zsoldos pedig az oltárba kapaszkodott és kegyelmet kért Timoleóntól; fogadkozott, hogy mindent bevall neki. Amikor megkapta a kegyelmet, bevallotta önmagáról és halott zsoldostársáról, hogy Timoleón meggyilkolására küldték ki őket. Közben lehozták a szikláról az oda felmenekült férfit, aki azt kiáltozta, hogy jogosan járt el, és igazságosan végzett áldozatával, mert csak bosszút állt halott apjáért, akit ez az ember korábban Leontinoiban meggyilkolt. Erre a jelenlevők közül több tanú is jelentkezett, és megcsodálták a végzet bölcs intézkedését, hogy az egyik dolgot a másik által indította útjára, hogy távoli, egymással össze nem függő tényeket hozott vonatkozásba egymással és kötött össze, úgyhogy egyiknek vége a másik kezdetét jelentette.

A korinthosziak tíz mina jutalmat adtak az embernek, mert igazságos bosszújával segítségére volt Timoleón őrző szellemének, és nem előbb töltötte ki a gyilkoson régóta táplált szen­vedélyes haragját, hanem megőrizte mindaddig, míg a végzet az ő egyéni elhatározását össze nem kapcsolta Timoleón megmentésével. Jó szerencséjük, amelyben ekkor részük volt, reményt keltett bennük a jövőre nézve is, hogy az emberek úgy néznek majd Timoleónra, mint valami szent férfiúra, akit az isten azért küldött Szicíliába, hogy megbosszulja az ellene elkövetett gaztetteket.

17. Amikor Hiketésznek ez a kísérlete nem sikerült, és látta, hogy Timoleónt mind többen támogatják, szemrehányást tett önmagának, hogy mintha szégyellné a rendelkezésére álló tekintélyes haderőt, csak kis részben vette igénybe, s a szövetségeseket is lopva és titokban használta fel; magához hívatta tehát a karthágói hadvezért, Magót egész hajóhadával. Ez meg is jelent félelmetes hajóhadának százötven gályájával, és megtöltötte velük a kikötőt; hatvanezer főnyi gyalogságot tett partra és szállásolt el Szürakuszaiban, úgyhogy mindenki azt gondolta, elérkezett, amit oly régen emlegetnek és várnak: Szürakuszai elbarbárosodása. A karthágóiaknak ugyanis számtalan hadjáratuk ellenére sem sikerült még soha Szürakuszait elfoglalniuk; most azonban, hogy Hiketész befogadta őket és átadta nekik a várost, azt kellett látniok, hogy Szürakuszai a barbárok táborává lett. A fellegvárat megszálló korinthosziak veszélyes és nehéz helyzetbe kerültek. Élelmiszerük fogytán volt, és a kikötő elzárása miatt nélkülöztek; közben pedig az örökös csatározás és a harc, amelyet a falak védelmében folytattak a különféle ostromgépek és hadi szerkezetek ellen, megosztotta erejüket.

18. De Timoleón segített rajtuk; élelmet küldött nekik Katanából halászbárkákon és könnyű dereglyéken; ezek, főként viharos időben, átsiklottak a barbárok hadihajói között, amelyek a hullámzó és háborgó tengeren egymástól elég nagy távolságra horgonyoztak. Mikor Mago és Hiketész ezt észrevette, elhatározták, hogy elfoglalják Katanát, ahonnan az élelem érkezett az ostromlottaknak, s magukhoz véve haderejük legharcrakészebb egységeit, elhajóztak Szüra­ku­szai­ból. A korinthoszi Neón (ő volt az ostromlottak parancsnoka) megfigyelte a fellegvárból, hogy az ellenség visszamaradt csapatai hanyagul és gondatlanul végzik az őrszolgálatot, hirtelen rátört tehát a szétszórt sorokra. Egyeseket megölt, másokat pedig megfutamított. Elfoglalta s megszállta az úgynevezett Akhradinát, amelyet Szürakuszai legerősebb és leg­sebez­hetetlenebb részének tartanak; Szürakuszai ugyanis bizonyos tekintetben több városrész egyesítéséből és összekapcsolásából jött létre. Mivel pedig itt nagyobb mennyiségű élelemre és pénzre tett szert, ezt a helyet megtartotta, és nem ment vissza a fellegvárba, hanem Akhradina körül erődítést húzott, az erődök által összekötötte a fellegvárral, és mindkettőbe őrséget rakott. Mago és Hiketész már közel volt Katanához, amikor egy Szürakuszaiból érkező lovas küldönc utolérte őket és jelentette Akhradina elfoglalását; ez zavarba hozta őket, és gyorsan visszatértek, úgyhogy sem azt a várost nem foglalták el, amely ellen kivonultak, sem azt nem őrizték meg, amely már birtokukban volt.

19. Kétséges, vajon ezt a sikert az előrelátásnak és bátorságnak vagy a szerencsének kell-e tulajdonítani, de ami ezután történt, úgy látszik, teljesen a jó szerencsének tulajdonítható. A korinthoszi katonák ugyanis, akik Thurioiban várakoztak, mert féltek a karthágói háromevező­soros hajóktól, amelyek Hanno parancsnoksága alatt szemmel tartották őket, s részben azért is, mert a tenger több napon át nagyon viharos volt, a brettiumiak földjén keresztül gyalogosan nekivágtak az útnak. A barbárokkal szép szóval, de ha kellett, erőszakkal bántak, és így jutottak el Rhégionba. Közben nagy vihar dúlt a tengeren. A karthágói hajóhad parancsnoka, aki nem várta, hogy a korinthosziak útra kelnek, s azt gondolta, hogy így idejét hiába veszte­geti, elhitette magával, hogy nagyon bölcs és ravasz cselt eszelt ki. Megparancsolta ugyanis tengerészeinek, hogy tegyenek koszorút a fejükre, hajóikat díszítsék fel görög pajzsokkal és bíborszínű hadi lobogókkal, majd elhajózott Szürakuszaiba. Gyors evezéssel elhaladt a fellegvár alatt, taps és nevetés közben felkiáltott nekik, hogy legyőzte és fogságba ejtette a korinthosziakat, mikor át akartak kelni a tengeren, hogy ezzel elkedvetlenítse az ostrom­lottakat. De a korinthosziak, mialatt ő ezzel az együgyű tréfával szórakozott, a brettiumiak földjéről eljutottak Rhégionba, s mivel itt senki nem állt lesben rájuk, és váratlanul a vihar is megszűnt, és az átkelés teljesen sima és könnyű volt, gyorsan beszálltak az ott levő vízi járművekbe és halászbárkákba, s átkeltek Szicíliába olyan biztonságban és olyan teljes szélcsendben, hogy lovaikat kantárszárnál fogva a csónakok mellett úsztatták.

20. Midőn mindnyájan átkeltek, Timoleón velük együtt elfoglalta Messzénét, majd egész hadseregével Szürakuszai ellen vonult, inkább eddigi jó szerencséjében és sikereiben, mint csapatai létszámában bízva, mert nem volt több katonája négyezernél. Amikor Mago értesült közeledéséről, nyugtalankodni és félni kezdett, s gyanakvóbbá lett a következő okból: A város körüli part menti tavakban, amelyeket a közeli források látnak el édesvízzel, de mocsarak és a tengerbe ömlő apróbb folyók is táplálnak, sok angolna tenyészik, s ebből gazdag fogásra tehet szert, aki csak akar. Az egymás ellen harcoló csapatok zsoldosai, amikor ráérő idejük vagy fegyvernyugvás volt, ezekre halásztak. Minthogy mindnyájan görögök voltak, és egymás elleni személyes ellenségeskedésre semmi okuk nem volt, bár a csatákban bátran harcoltak és vállalták a veszélyeket, fegyvernyugvás idején találkoztak és szívesen elbeszélgettek egy­mással. Egy alkalommal halászás közben beszédbe elegyedtek; dicsérték a tenger halbőségét és a környező vidék termékeit. Ekkor az egyik korinthoszi katona így szólt: „Hogyan lehetséges, hogy ti görög létetekre ezt a nagy és mindenféle javakban bővelkedő várost a barbárok kezére akarjátok juttatni, és ezáltal a gonosz és vérengző karthágóiakat közelebb telepítitek hozzánk, holott azért kellene imádkoznotok, hogy minél több Szicília válassza el őket Görögországtól? Vagy azt hiszitek talán, hogy Héraklész oszlopaitól és az Atlanti-óceántól kezdve csak azért gyűjtöttek össze ilyen nagy sereget és hozták el ide, hogy veszélyeknek tegyék ki magukat Hiketész uralmáért? Hiszen, ha igazi vezérhez méltó józan esze volna, nem űzi el saját népét és hívja be az ellenséget hazájába. Elnyerhette volna az őt megillető tiszteletet és hatalmat Timoleón és a korinthosziak hozzájárulásával is.” Az ilyen beszédeket a zsoldosok elterjesztették a táborban, és felébresztették Mago gyanúját, hogy árulástól kell tartania. Különben is régen keresett már rá ürügyet, hogy elvonuljon. Ezért hiába kérlelte Hiketész, hogy maradjon, és hiába akarta meggyőzni róla, hogy fölényben vannak az ellenség felett, ő inkább arra gondolt, hogy elmarad Timoleón mögött bátorságban és szerencsében, még ha nagyobb számú csapattal rendelkezik is; azonnal hajóra szállt tehát, átkelt Libüába, és gyáván hagyta, hogy Szicília minden emberi számítás ellenére kihulljon kezéből.

21. Másnap Timoleón felvonult csatarendbe állított hadseregével. Amikor a szürakuszaiak Mago futásáról értesültek, és látták, hogy a kikötőben nincsenek hajók, nem tudták megállni, hogy ne nevessenek Mago gyávaságán, majd bejárták a várost, és kihirdették, hogy jutalmat adnak annak, aki elárulja, hova futott előlük a karthágóiak hajóhada. Hiketész mindezek ellenére is harcolni akart, és nem volt hajlandó feladni a várost. Megerősített állásokat foglalt el, s megszállva tartotta a legnehezebben bevehető biztosított városrészeket. Timoleón ekkor részekre osztotta hadseregét; ő maga a legerősebb ellenséges állást támadta meg az Anaposz folyónál, a korinthoszi Iszaiosz vezérlete alatt álló második csapatnak kiadta a parancsot, hogy Akhradinából induljanak támadásra; a harmadik sereget Epipolai ellen vonultatta fel Deinark­hosz és Démaratosz, a legutóbbi korinthoszi segédcsapatok két vezetője. Mivel a támadás minden irányból egyszerre indult meg, Hiketész serege vereséget szenvedett és futásnak eredt. Az, hogy a várost rohammal vették be és gyorsan hatalmukba kerítették, a katonák bátorsá­gá­nak és a hadvezér hozzáértésének tulajdonítható, de az, hogy egyetlenegy korinthoszi katona sem esett el, és még csak meg sem sebesült, egyes-egyedül Timoleón jó szerencséjének volt köszönhető, mintha csak a sors versenyre akart volna kelni ennek a férfiúnak a vitéz­ségével, hogy ennek hallatára az emberek inkább a sors kedvezését dicsérjék, mint csodálatra méltó tulajdonságait. Mert nemcsak egész Szicíliában és Itáliában terjedt el a hír azonnal, ha­nem néhány nap alatt Görögország is Timoleón sikerétől visszhangzott, úgyhogy Korinthosz városa, amely aggódott, hogy a hajóhad eljutott-e rendeltetési helyére, egyszerre értesült a hajók szerencsés megérkezéséről és az emberek győzelméről. Ilyen szerencsésen folytak Timoleón dolgai, és koszorúzta meg dicsőségét a sors különös gyorsasággal.

22. Amikor Timoleón ura lett a fellegvárnak, nem úgy járt el, mint Dión, s nem kímélte a helyet a szép és pompás épületek miatt, hanem őrizkedvén attól a gyanútól, amely Diónt rossz hírbe keverte és vesztét okozta, kihirdette, hogy minden szürakuszai, aki csak akar, jelenjék meg vasszerszámokkal, és vegyen részt a zsarnokok erődítményeinek lerombolásában. Mindnyájan felmentek tehát a fellegvárba, és abban a hiszemben, hogy ez a hirdetés és ez a nap a szabadság szilárd megalapozásának a kezdete, lerombolták és ledöntötték nemcsak a fellegvárat, hanem a zsarnokok palotáit és síremlékeit is. Majd mihelyt elegyengette a talajt, Timoleón ugyanott törvényházat építtetett, hogy a nép kedvében járjon, és diadalra juttassa a demokráciát a zsarnokság felett.

Amikor Timoleón elfoglalta a várost, alig voltak lakosai, mert vagy odavesztek a háborúkban és zendülésekben, vagy száműzetésbe mentek a zsarnokság elől; a szürakuszai főtér puszta­sággá vált, sűrű és dús legelő nőtt rajta, s a lovászok leheveredhettek a fűben, mikor lovaikat legeltették. De alig néhány kivételével a többi város is telve volt szarvasokkal és vaddisz­nókkal, s akik ráértek, vadászatokat rendeztek a külvárosokban és a várfalak körül. Akik az erődítményekben és a helyőrségeken laktak, nem hallgattak senkire, nem jártak le a városba, mert a félelem és a gyűlölet mindenkit távol tartott az agorától, a politikai élettől és a szó­széktől, mert ez termette számukra a zsarnokokat. Timoleón és a szürakuszaiak tehát írtak a korinthosziaknak, küldjenek Görögországból telepeseket Szürakuszaiba, mert egyébként a föld megműveletlenül marad, s azonkívül nagy háborút is vártak Libüából; megtudták ugyanis, hogy a karthágóiak az öngyilkos Mago holttestét keresztre feszítették, mert hara­gudtak rá hadvezetése miatt, és nagy haderőt gyűjtöttek össze, hogy a következő nyáron átkeljenek Szicíliába.

23. Timoleón levelével együtt érkeztek meg a szürakuszaiak követei azzal a kéréssel, hogy a korinthosziak vegyék gondjukba városukat, és legyenek új megalapítói. A korinthosziak nem használták ki ezt az alkalmat saját hatalmuk növelésére, és nem tették a várost saját tulajdo­nukká, hanem először is elmentek a Görögországban rendezett szent versenyjátékokra és legnagyobb népünnepekre, s hírnökökkel közhírré tették, hogy a korinthosziak, miután meg­szüntették Szürakuszaiban a zsarnoki uralmat, felhívják a szürakuszaiakat és más szicíliaiakat, hogy jószántukból mint szabad és független polgárok telepedjenek le a városban, és osszák fel a földet egymás között az egyenlőség és igazság elve alapján. Majd követeket küldtek Ázsiába és a szigetekre is, mert úgy tudták, hogy a szanaszét szóródott száműzöttek legnagyobbrészt ott telepedtek le, s felhívták őket, jöjjenek mind Korinthoszba, s a korinthosziak saját költsé­gü­kön biztos kíséretet, hajókat és vezetőket adnak nekik, hogy eljussanak Szürakuszaiba. Ennek közzétételével a város igaz és szép, valóban irigylésre méltó dicsőséget szerzett magának: megszabadította az országot a zsarnokoktól és megmentette a barbároktól, majd visszaadta polgárainak.

A Korinthoszban összegyülekezők nem voltak elegen, ezért azt kérték, hogy vihessenek magukkal telepeseket Korinthoszból és Görögország más részeiből is; amikor aztán számuk tízezerre növekedett, elhajóztak Szürakuszaiba. Ekkorra már Itáliából és Szicíliából is sokan sereglettek Timoleón köré; Athanisz szerint számuk elérte a hatvanezret. Timoleón felosztotta közöttük a földet, a házakat azonban ezer talentumért adta el. Ezzel egyrészt lehetővé tette a régi lakosoknak, hogy házaikat visszavásárolhassák, részben pedig bőséges alapot teremtett a népnek, amely annyira elszegényedett, hogy a háborúra és más közkiadásokra még a szobrokat is el kellett adnia. A szobrokat népgyűlési határozattal perbe fogták, és vádat emeltek ellenük, mint olyan személyeknél szokták, akiket peres eljárással felelősségre vonnak. Kézfeltartással szavazva valamennyi szobrot elítélték, egyedül régi türannoszuk, Gelón szobrát nem, mert csodálattal és tisztelettel adóztak emlékének azért a győzelemért, amelyet Himeránál aratott a karthágóiakon.

24. A város tehát új életre kelt, és benépesedett mindenünnen beözönlő polgárokkal. Timoleón elhatározta, hogy a többi várost is felszabadítja, és kiirtja a zsarnoki kormányokat Szicíliából. Bevonult hadseregével területükre, és Hiketészt rákényszerítette, hogy szüntesse meg kap­csolatait a karthágóiakkal, egyezzék bele fellegvárainak lerombolásába, és éljen magánem­ber­ként Leontinoiban; Leptinész - Apollónia és még néhány kisebb város zsarnoka -, minthogy az a veszély fenyegette, hogy legyőzik, önként megadta magát; Timoleón meghagyta életét, és Korinthoszba küldte, mert helyesnek tartotta, hogy Szicília zsarnokai szánalomra méltó száműzöttekként éljenek az anyavárosban a görögök okulására. Azt akarta, hogy zsoldosai az ellenség földjéről szerezzenek zsákmányt, és ne tétlenkedjenek, ő maga pedig visszatért Szü­ra­kuszaiba, hogy megszervezze az alkotmányos életet, miután Kephalosszal és Dionü­sziosszal, két Korinthoszból érkezett törvényhozóval jól elrendezte a legfontosabb ügyeket. Majd Deinarkhosz és Démaratosz vezérlete alatt csapatokat küldött a szigetnek a karthágóiak birtokában levő részébe. Itt ezek több várost elpártolásra bírtak a barbároktól, s nemcsak maguk éltek bőségben, hanem pénzt is gyűjtöttek a háborúra a kezükre került zsákmányból.

25. Ezalatt a karthágóiak áthajóztak Lilübaionba, ahol összegyűjtöttek hetvenezer embert, kétszáz háromevezősorost, ezer teherhajót, amelyek nagy bőségben szállítottak hadigépeket, négy ló vonta harci szekereket, élelmet és minden más hadiszert. A karthágóiak el voltak szánva, hogy többé nem bocsátkoznak részleges háborúba, hanem a görögöket egy csapásra kiűzik egész Szicíliából, mert van hozzá elegendő erejük, hogy leverjék a szicíliaiakat, még ha nem gyengítették és tették volna is tönkre egymást. Amikor tudomásukra jutott, hogy Timoleón emberei feldúlták birtokaikat, haragjukban azonnal a korinthosziak ellen fordultak Hasdrubal és Hamilcar vezérlete alatt. Ennek híre gyorsan eljutott Szürakuszaiba, s a szürakuszaiak annyira megrémültek az ellenség óriási hadseregétől, hogy sok tízezer emberből csak háromezren mertek fegyveresen csatlakozni Timoleónhoz. A zsoldosok száma négyezer volt, de útközben ezek közül is ezren gyáván visszafordultak, kijelentve, hogy Timoleón nyilván nincs észnél, vén korára megbolondult, hogy az ellenség hetvenezer embere ellen ötezer gyalogossal és ezer lovassal indul el, és hadseregét nyolcnapi járóföldre viszi el Szürakuszaitól, hogy ne lehessen sem a csatákból megfutókon segíteni, sem az elesetteket eltemetni. Timoleón nagy nyereségnek tekintette, hogy mindez a csata előtt kitudódott. Sikerült felbátorítania a többieket, és gyorsan a Krimészosz folyóhoz vezette őket; hallotta ugyanis, hogy a karthágóiak oda érkeztek.

26. Majd felment egy dombra, hogy az ellenség táborát és hadseregét szemügyre vehesse. Ekkor zellerrel megrakott öszvérek jöttek velük szembe; a katonák ezt rossz előjelnek tar­tották, mert a síremlékekre zellerlevélből font koszorúkat szoktak tenni, s innen eredt a közmondás, amelyet súlyos betegekre szoktak mondani: „Már csak zeller kell neki.” Mivel meg akarta szüntetni bennük a babonás félelmet és elcsüggedést, megállította a hadoszlopot, és az alkalomhoz illő beszédet intézett hozzájuk; azt mondta, hogy a véletlen már a győzelem előtt kezükbe szolgáltatta a koszorút, amellyel a korinthosziak az iszthmoszi játékok győz­teseit ékesítik, mert a görögök nemzeti hagyományaik szerint szentnek tartják a zeller levelét; az iszthmoszi játékoknál, éppen úgy, mint most a nemeaiaknál, még zellerlevélből fonták akkoriban a koszorút, amit csak nemrég fonnak fenyőágakból. Így tehát Timoleón, mint már mondtam, megtartván beszédét, vett a zellerlevélből, s megkoszorúzta először önmagát, majd vezértársai és végül a közkatonák is ezt tették. Ezenfelül a jósok két, felettük szálló sast pillantottak meg; az egyik széttépett kígyót vitt karmában, a másik pedig hangos biztató kiáltással repült utána. A jósok felhívták a katonák figyelmét a sasokra, erre mindnyájan imával és könyörgéssel fordultak az istenekhez.

27. Nyári idő volt, Thargélión hava és közeledett a nyári napforduló. A folyóból felszálló sűrű köd eleinte sötétségbe borította a síkságot, és semmit nem lehetett látni az ellenségből, csak zavaros tompa moraj hallatszott, amely a hatalmas sereg irányából felhatolt a dombra. Mikor a korinthosziak feljutottak, megálltak, letették pajzsukat és pihenőt tartottak; közben az erős napsütés megmozgatta és a magasba emelte a párát, amely gomolyogva gyűlt össze a hegytetőkön és a csúcsokat felhőbe borította. A lent elterülő vidék kivilágosodott, és tisztán látszott a Krimészosz, amint az ellenség átkelt rajta; elöl mentek a négylovas harci szekerek, félelmetesen felszerelve a küzdelemre, s követte őket tízezer fehér pajzsos hoplitész. Fényes fegyverzetükről és lassú, fegyelmezett menetelésükből azt sejtették, hogy karthágóiak. Utánuk özönlött a különféle népekből toborzott katonaság szedett-vedett tömege, amely egymást taszigálva és tolongva kelt át a folyón. Timoleón jól látta, hogy a folyó segítségével el tud szakítani az ellenség derékhadából annyit, amennyivel meg akar ütközni; figyelmeztette katonáit, figyeljék meg, hogy az ellenséges phalanxot a folyó kettőbe vágja, mert egy részük már átkelt, de más részük még csak készülődik az átkelésre. Megparancsolta tehát Démaratosz­nak, hogy intézzen rohamot a lovassággal a karthágóiak ellen, és keltsen zavart közöttük, mielőtt csatarendbe állnának. Ő maga is leereszkedett a síkságra, a szárnyakra a szicíliaiakat állította, akik közé kisebb számban idegen zsoldosokat kevert, a középen pedig ő vezette a szürakuszaiakat és a zsoldosok közül a legharciasabbakat, majd rövid ideig várakozott, hogy megfigyelje, mire megy a lovasság. Midőn látta, hogy a vonalak előtt cirkáló harci szekerek miatt a lovasság nem tud a karthágóiak közelébe férkőzni, sőt hogy szét ne zavarják őket, kénytelenek voltak szüntelen kitérni és fordulatokat tenni, hogy új támadásba kezdjenek: felemelte pajzsát, és szinte emberfelettinek hangzó, a szokottnál harsányabb hangon odakiáltott a gyalogságnak, hogy bátran kövessék. Lehetséges, hogy a vad küzde­lem­ben a harci lelkesedés okozta és ez adott szokatlan erőt hangszálainak, vagy mint a legtöbben gondolták, valamely isten kiáltott vele együtt. A katonák azonnal visszhangozták kiáltását, és sürgették, hogy semmit ne várjon, vezesse őket azonnal az ellenség ellen. Timoleón jelt adott a lovasoknak, hogy vágtassanak el a harci szekerek mellett, és fogják oldaltámadás alá az ellenséget, majd megparancsolta az első sorban harcolóknak, hogy pajzsaikkal sűrűn zár­kózzanak össze, a kürtösöknek pedig, hogy adjanak jelt a rohamra, s megindult a karthágóiak ellen.

28. Ezek az első rohamot szilárdan feltartóztatták, mert testüket vas mellvért és bronzsisak borította s hatalmas pajzs védte, amivel visszaverték a dárdák lökését. Midőn azonban kard­viadalra került sor, amelynél a vívni tudás nem kevésbé fontos, mint a testi erő, a hegyekből hirtelen nagy mennydörgéssel és vakító villámlással félelmetes zivatar zúdult alá a síkságra. A dombokat és a hegycsúcsokat borító felhőkből szélviharral és jégesővel vegyes zápor hullott a csapatokra; ez a görögöket hátulról érte, a barbárokat viszont szembe találta, és akadályozta látásukat. A sűrű zápor és a felhőkből állandóan cikázó villámok sok nehézséget okoztak, különösen a harcban tapasztalatlan katonáknak. Nagyon zavarta a harcolókat az állandó mennydörgés, s a zuhogó záportól és a jégesőtől vert fegyverek hangos zöreje, mert nem hallották tőle tisztjeik parancsszavait. Mivel pedig a karthágóiaknak nem könnyű fegyverzetük volt, hanem, mint már említettem is, egész testüket páncél borította, a sár akadályozta őket, s khitónjaik redőzete is megtelt vízzel, harc közben nehézkesen és lassan mozogtak, és így a görögök könnyen leterítették őket; ha pedig egyszer elestek, nehéz fegyverzetükben már nem tudtak felkelni a sárból. A Krimészosz, amelyet a zápor már úgyis megduzzasztott, kilépett medréből a rajta átkelők tömegétől. A környező síkság, amelyet szakadékok és szűk völgyek tagoltak, gáttalanul ömlő víz alá került. A karthágóiak a földön hemperegtek, és alig tudtak kijutni az áradatból. A még mindig tartó zivatarban a görögök elpusztították az ellenség első csatasorát, mintegy négyszáz embert. Ezután a sereg zöme futásnak eredt, sokukat a síkságon érték utol és mészárolták le, sokan pedig a folyóba fulladtak, egybekeveredve azokkal, akik át akartak jutni a túlsó partra. De legtöbbjükkel akkor végeztek a könnyű fegyverzetű görög csapatok, amikor a dombokra akartak feljutni. Mondják, hogy a tízezer halott közül háromezer volt karthágói, ami nagy gyászt jelentett a városnak, hiszen ők voltak a legvagyonosabbak, legtekintélyesebbek és legkiválóbbak mindenki között. Nem is jegyezték fel eddig soha, hogy ilyen sok karthágói esett volna el egyetlen ütközetben, mert főként a libüaiakat, a hispaniaia­kat és a numidákat szokták a harcba küldeni, és vereségeikért más népek vérével fizettek.

29. A görögök a zsákmányból ismerték fel az elesettek rangját. Azzal, ami bronzból vagy vasból volt, nem sokat törődtek a zsákmányszedők, olyan bőségben volt az ezüst és az arany. Majd átkeltek a folyón, és elfoglalták a tábort minden málhával együtt. A legtöbb hadifogoly a katonák tulajdona lett, de ötezren köztulajdonba kerültek; ezenkívül zsákmányoltak kétszáz harci kocsit is. De a legszebb és legnagyszerűbb látványt Timoleón sátra nyújtotta, amelyet körülraktak mindenféle zsákmánnyal; köztük volt ezer különösen szép művű mellvért és tíz­ezer pajzs. Mivel kevesen voltak ahhoz, hogy ilyen sokat zsákmányoljanak, és mérhetetlenül nagy volt a préda, a diadaljelet csak a csata utáni harmadnapra állították fel.

Timoleón a győzelem hírével együtt elküldte Korinthoszba a zsákmányból a legszebb fegyvereket is; azt akarta, hogy mindenki irigyelje hazáját, aki csak látja, hogy Korinthosz az egyetlen görög város, amelynek legszebb templomait nem görögöktől szerzett zsákmánnyal díszítették fel, nem is a rokon népek és egyazon törzshöz tartozók vérével áztatott, szomorú emlékű fogadalmi ajándékokkal, hanem barbároktól zsákmányolt fegyverekkel, amelyeken a legszebb feliratok tanúsítják a győzők vitézséggel párosult igazságszeretetét. Hiszen a korinthosziak és hadvezérük, Timoleón ajándékozták őket az isteneknek, hálájuk jeléül, mivel a szicíliai görögöket felszabadították a karthágóiak alól.

30. Ezután Timoleón az ellenség területén hagyta a zsoldoscsapatokat, hogy végigzsák­mányol­ják a karthágóiak birtokát, ő maga pedig visszatért Szürakuszaiba, és azt az ezer zsoldost, akik a csata előtt cserbenhagyták, kiutasította Szicíliából, s megparancsolta, hogy még napnyugta előtt hagyják el Szürakuszait. Amikor átkeltek Itáliába, a brettiumiak áruló módon megölték őket; ilyen büntetéssel sújtott le rájuk árulásukért az istenség. Közben Mamerkosz, Katana zsarnoka és Hiketész, akár mert irigykedtek Timoleón sikereire, akár mert féltek tőle, mint olyantól, aki nem bízik a zsarnokokban és nem köt békét velük, szövet­ségre léptek a karthágóiakkal, és sürgették, hogy küldjenek hadsereget és hadvezért, ha nem akarják Szicíliát teljesen elveszíteni. Gisco tehát hetven hajóval tengerre szállt, és görögöket fogadott zsoldjába, pedig a karthágóiak azelőtt soha nem alkalmaztak görögöket, de most igen, mert megcsodálták őket, mint a legjobb és legvitézebb katonákat a világon. Ezek aztán megölték Timoleón négyszáz zsoldosát Messzénében, ahova segédcsapatokként küldte ki őket; azonkívül a szigetnek a karthágóiak birtokában levő részén egy Hietainak nevezett hely közelében cselt vetettek a leukaszi Euthümosz vezérlete alatt harcoló zsoldoscsapatra, s ezeket is megölték. Itt különösen kitűnt és emlékezetessé vált Timoleón jó szerencséje, mert annak idején ezek a zsoldosok a phókiszi Philomélosszal és Onomarkhosszal elfoglalták Delphoit, és velük együtt részt vettek a templom kirablásában. Mindenki gyűlölte és kiátkozta őket, a Peloponnészoszon kóboroltak, és Timoleón emberhiány miatt fogadta őket zsoldjába; majd amikor Szicíliába érkeztek, minden csatában győztek, ahol Timoleón vezérlete alatt harcoltak. Amikor a legnagyobb harcokon túl voltak, Timoleón mások segítségére küldte ki őket, s ekkor vesztek oda, nem mindnyájan egyszerre, hanem lassanként. Mintha csak az isteni igazság­szolgáltatás igazolni akarta volna Timoleón jó szerencséjét, hogy a vétkesek megbüntetéséből a jókra semmi kár ne háruljon. Így az istenek kegyessége Timoleón iránt nem kevésbé volt csodálatra méltó kudarcaiban, mint sikereiben.