PLUTARKHOSZ

PÁRHUZAMOS ÉLETRAJZOK

FORDÍTOTTA MÁTHÉ ELEK

MÁSODIK KÖTET

TARTALOM

PELOPIDASZ - MARCELLUS

PELOPIDASZ

MARCELLUS

PELOPIDASZ ÉS MARCELLUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA

PÜRRHOSZ - CAIUS MARIUS

PÜRRHOSZ

CAIUS MARIUS

SERTORIUS - EUMENÉSZ

SERTORIUS

EUMENÉSZ

SERTORIUS ÉS EUMENÉSZ ÖSSZEHASONLÍTÁSA

AEMILIUS PAULUS - TIMOLEÓN

AEMILIUS PAULUS

TIMOLEÓN

AEMILIUS ÉS TIMOLEÓN ÖSSZEHASONLÍTÁSA

DÉMOSZTHENÉSZ - CICERO

DÉMOSZTHENÉSZ

CICERO

DÉMOSZTHENÉSZ ÉS CICERO ÖSSZEHASONLÍTÁSA

PHILOPOIMÉN - TITUS FLAMININUS

PHILOPOIMÉN

TITUS FLAMININUS

PHILOPOIMÉN ÉS TITUS FLAMININUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA

PHÓKIÓN - AZ IFJABB CATO

PHÓKIÓN

AZ IFJABB CATO

AGISZ - KLEOMENÉSZ - TIBERIUS GRACCHUS - CAIUS GRACCHUS

AGISZ

KLEOMENÉSZ

TIBERIUS GRACCHUS

CAIUS GRACCHUS

AGISZ, KLEOMENÉSZ, TIBERIUS ÉS CAIUS GRACCHUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA

DÉMÉTRIOSZ - ANTONIUS

DÉMÉTRIOSZ

ANTONIUS

DÉMÉTRIOSZ ÉS ANTONIUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA

DIÓN - BRUTUS

DIÓN

BRUTUS

DIÓN ÉS BRUTUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA

ARATOSZ

ARTAXERXÉSZ

GALBA

OTHO

UTÓSZÓ

JEGYZETSZÓTÁR

SZÖVEGMAGYARÁZATOK

ÖSSZEÁLLÍTOTTA MÁTHÉ ELEK

PELOPIDASZ - MARCELLUS

PELOPIDASZⁱ

1. Az idősebb Cato, amikor a harcmezőn meggondolatlan és vakmerően küzdő embert dicsér­tek előtte, azt mondta, hogy más a bátorság, és más az, ha valaki kevésre becsüli az életet, s ebben igaza volt. Antigonoszⁱⁱ seregében szolgált egy vakmerő katona, aki beteges, gyenge szervezetű ember volt; amikor a király megkérdezte tőle sápadt arcszíne okát, bevallotta, hogy valami rejtett betegsége van. A király megsajnálta, s megparancsolta az orvosoknak, hogyha lehet, segítsenek rajta, tegyenek meg mindent érte. A derék ember valóban meggyógyult, de ezután már nem kereste a veszélyeket, s nem vetette magát olyan hevesen a küzdelembe. Antigonosznak ez feltűnt, megrótta érte, és csodálkozását fejezte ki a változáson. Az ember nem titkolta az okot, és így szólt: „Te tettél bátortalanabbá, királyom, mert megszabadítottál azoktól a bajoktól, amelyek miatt az életet kevésre becsültem.” Úgy látszik, ezért mondta egy szübariszi ember a spártaiakról, hogy nem is olyan nagy dolog, ha a csatában megöletik magukat, legalább megszabadulnak fáradalmaiktól és nyomorult életüktől. Természetesen Szübarisz elpuhult és fényűző lakóinak azok az emberek, akik a szép iránti lelkesedésből és nemes becsvágyból nem féltek a haláltól, úgy tűntek fel, mintha gyűlölnék az életet; de a spártaiaknak az erény megadta, hogy örömüket találják az életben éppen úgy, mint a halálban. Kitűnik ez az alábbi sírversből is, amely azt mondja, hogy ezek itt

meghaltak, nem sokra becsülve halált avagy éltet, csak, hogy igaz becsület töltse be mindeniket.

Mert nem szégyenletes dolog, ha valaki tiszteletre méltó okból kerüli, mint ahogy azért sem jár dicséret, ha az élet megvetése miatt vállalja bátran a halált. Ezért viszi Homérosz a leg­bátrabb és legharcrakészebb hősöket mindig szépen és jól felfegyverkezve a csatába; a görög törvényhozók is az olyan harcosra szabtak ki büntetést, aki a pajzsát, nem pedig arra, aki kardját vagy a dárdáját dobta el; így akarták az embereket megtanítani, hogy mindenki inkább saját testi épségét védje, mint az ellenséget pusztítsa, különösen ha egy város feje vagy egy hadsereg vezére az illető.

2. Mert ha Iphikratész nyomán a könnyű fegyverzetű csapatokat a kézzel, a lovasságot a lábbal, az egész phalanxot a mellel és a törzzsel, a vezért pedig a fejjel hasonlítjuk össze, nyilvánvaló, hogy a szükségtelenül kockáztató és vakmerősködő vezér nemcsak önmagát sodorja bajba, hanem a közösség biztonságát is veszélyezteti, amely pedig az övétől is függ. Ezért nem adott helyes választ a jósnak Kallikratidasz, aki egyébként nagy ember volt. A jós ugyanis arra intette, hogy vigyázzon, mert az áldozati előjelek a halálát mutatják. Kallikra­tidasz erre azt felelte, hogy Spárta sorsa nem egy emberen múlik. Kallikratidasz mint katona valóban csak egy ember volt, de mint hadvezér önmagában egyesítette az egész hadsereget, és így nem egyetlen embert jelentett, hiszen olyan sokan odavesztek általa. Helyesebben fejezte ki magát az öreg Antigonosz, amikor Androsznál tengeri csata előtt állt, s valaki megjegyezte, hogy az ellenségnek sokkal több hajója van: „Szerinted én hány hajónak számítok?” - kér­dezte. Ezzel azt akarta kifejezni, mekkora fontossága van a hadi tapasztalatban és erényben gazdag hadvezetésnek, amelynek elsősorban azt az embert kell megóvnia, aki oltalmat nyújt az egész seregnek. Helyesen jegyezte meg Timotheosz, amikor Kharész sebeit és a pajzsába fúródott dárdát mutogatta az athéniaknak: „Én bizony nagyon elrestelltem magamat, amikor Szamosz ostrománál lövedék csapódott be a közelemben, hogy éretlen ifjú módjára visel­kedtem, pedig olyan nagy hadsereg fővezére voltam.” Ha azonban a vezér kockázatvállalása az egész hadsereg üdvét szolgálja, nem szabad kímélnie sem kezét, sem testét, s nem szabad törődnie azokkal, akik azt mondogatják, hogy a jó hadvezérnek lehetőleg öregségben, de legalábbis öregen kell meghalnia. Ha viszont sikere csekély előnyt jelent, kudarca pedig az egész hadsereg vesztét vonná maga után, nem kívánják meg tőle, hogy vállalja a veszélyt, amit egy közkatonától joggal vár el az ember.

Ezeket tartottam szükségesnek elöljáróban elmondani, amikor hozzáfogtam Pelopidasz és Marcellus, e két nagy ember életének megírásához, akik mindketten vakmerőségüknek estek áldozatul. Mindketten kiváló harcosok voltak, és hadviselésükkel nagy dicsőséget szereztek hazájuknak; ezenkívül igen félelmetes ellenfelekkel vették fel a harcot, az egyik első ízben verte meg az addig legyőzhetetlen Hannibált, a másik pedig nyílt ütközetben győzte le a spártaiakat, akik urai voltak a szárazföldnek és a tengernek egyaránt. De nem kímélték magukat, és gondolkodás nélkül feláldozták életüket, amikor pedig testi épségükre és vezérkedésükre lett volna szükség. Ennek a hasonlóságnak az alapján írtuk meg kettejük életrajzát, egymással párhuzamba állítva.

3. Pelopidasz, Hippoklosz fia, előkelő thébai családból származott, akárcsak Epameinóndasz; nagy jólétben nőtt fel, fiatal korában fényes házat örökölt, s elhatározta, hogy arra érdemes, szűkölködő barátain segít, mert meg akarta mutatni, hogy vagyonának valóban ura, nem pedig szolgája. Mert, mint Arisztotelész mondja, sokan fösvénységből nem élvezik vagyonukat, mások pedig helytelenül használják és eltékozolják; ezeket a gyönyörök, amazokat meg túlbuzgalmuk teszi gazdagságuk szolgájává. A többiek hálásan vették igénybe Pelopidasz bőkezűségét és segítőkészségét, s barátai közül csak Epameinóndaszt nem tudta rávenni, hogy részesedjék vagyonában. Pelopidasz azonban osztozott Epameinóndasz szegénységében, és kedvét lelte benne, hogy szegényes ruhákat hord és étrendje egyszerű. Készségesen vállalta a testi fáradalmakat, és becsületesen teljesítette a katonai szolgálatot; mint Kapaneusz Euripi­désznél, „dúsgazdag volt, de gőgössé nem tette vagyona”,ⁱⁱⁱ sőt szégyellte volna, ha olyan színben tűnik fel, mint aki saját személyére többet költ, mint a legszegényebb thébai. Epameinón­dasz megszokta az örökölt szegénységet, sőt könnyűvé és elviselhetővé tette filo­zófiával, és azzal is, hogy kezdettől fogva nőtlen maradt; Pelopidasz viszont fényes házassá­got kötött, és gyermekei voltak, mégsem törődött a vagyonszerzéssel, sőt mivel minden szabad idejét a város ügyeinek szentelte, vagyona rövidesen megfogyatkozott. Barátai korholták, mondván, hogy a vagyon, amit elhanyagol, nem fölösleges dolog, de erre csak ennyit válaszolt: „Zeuszra mondom, arra ennek a Nikodémosznak van szüksége”, s egy sánta és vak emberre mutatott.

4. A természet egyaránt felruházta őket mindenféle erénnyel, de Pelopidasz inkább a test­gyakorlatot kedvelte, Epameinóndasz pedig a tudományokat; az egyik tornacsarnokokban vagy vadászatokon, a másik a filozófusok előadásain töltötte szabad idejét. Szép és dicséretre méltó tulajdonságaik mindkettőjük dicsőségére váltak, de az értelmes emberek leginkább azt becsülték bennük, hogy sok küzdelmük, katonai és politikai tevékenységük közepette is mindvégig változatlanul megőrizték egymás iránti vonzódásukat és barátságukat. Mert ha megnézzük, hogy Ariszteidész és Themisztoklész, Kimón és Periklész, Nikiasz és Alkibiadész politikai pályafutásuk során mennyit acsarkodtak, irigykedtek és féltékenykedtek egymásra, Pelopidasz viszont mennyi jóindulatot és megbecsülést tanúsított Epameinóndasz iránt, joggal csak őket nevezhetjük társaknak a hadvezetésben és az állam kormányzásában, s nem az előbbieket, akik egész életükben egymást, nem pedig az ellenséget törekedtek legyőzni. Pelopidasz és Epameinóndasz magatartásának igazi oka az erény volt: nem a dicsőséget, nem is a gazdagságot keresték, mert abból csak súlyos egyenetlenkedés és gyűlölség származik; kezdettől fogva az isteni szeretet hevítette őket, hogy tetteik által hazájuk dicső és nagy legyen, s ezért egymás sikereit a magukénak tekintették.

A legtöbb történetíró azon a véleményen van, hogy bensőséges barátságuk a mantineiai hadjárattal kezdődött, amelyben a lakedaimóniak oldalán küzdöttek, akik akkor még szövetsé­geseik és barátaik voltak, és Thébai támogatását élvezték. Egymás oldalán küzdöttek a hoplitészek soraiban az arkadiaiak ellen, amikor a lakedaimóniaknak az a szárnya, ahol ők is harcoltak, hátrálni kezdett, majd futásnak eredt; ők ketten pajzsukkal összezárkózva véde­keztek támadóik ellen. Pelopidasz elölről hét sebet kapott, és lerogyott barátai és ellenségei holttestére; Epameinóndasz, bár holtnak hitte, teste és fegyverei védelmére kelt, és egymaga szembeszállt többekkel, azzal a szilárd elhatározással, hogy inkább meghal, de nem hagyja el az ott fekvő Pelopidaszt. Közben veszélyes helyzetbe került ő maga is, mellén dárdaszúrást, karján kardsebet kapott, míg aztán a másik szárnyról a spártaiak királya, Agészipolisz segítségükre sietett, és reménytelen helyzetükben megmentette mindkettőjüket.

5. A spártaiak színleg barátaiknak és szövetségeseiknek tekintették a thébaiakat, valójában azonban gyanakvással figyelték a város büszke öntudatát és hatalmát. Különösen Iszméniasz és Androkleidasz pártját gyűlölték - ehhez a párthoz tartozott Pelopidasz is -, mert szabad­ság­szeretőnek és a nép barátjának tartották; ezért Arkhiasz, Leontidasz és Philipposz, az oligarchia vezérei, akik gazdag és szerfelett becsvágyó emberek voltak, rábeszélték a spártai Phoibidaszt, aki épp átvonulóban volt hadseregével, hogy foglalja el meglepetésszerűen a Kadmeiát, űzze ki az ellenpárt embereit, adja át a kormányzatot az oligarcháknak, és rendelje Spárta alá az államot. Phoibidasz hajlott szavukra, rátámadt a Theszmophoriát ünneplő, mit sem sejtő thébaiakra, s hatalmába kerítette a fellegvárat, Iszméniaszt foglyul ejtette és Spártá­ba hurcolta, ahol rövidesen kivégezték. Pelopidasz, Pherenikosz, Androkleidasz és sokan mások elmenekültek, majd száműzötté nyilvánították őket; Epameinóndasz azonban a város­ban maradt, mert filozofálása miatt lenézték, azt hitték, úgysem avatkozik politikai ügyekbe, és szegénysége miatt semmi hatalma sincs.

6. A lakedaimóniak utóbb megfosztották Phoibidaszt parancsnokságától, és százezer drakhma pénzbírságra ítélték, de a Kadmeiában továbbra is ott tartották helyőrségüket. Egész Görög­ország elámult következetlenségük láttán, hogy a tett elkövetőjét megbüntetik, de a tettet magát helyeslik. A thébaiak így elvesztették ősi alkotmányukat, s Arkhiasz és Leontidasz által leigázva jól látták, hogy még csak nem is remélhetnek szabadulást a zsarnokság alól, amíg valaki véget nem vet Spárta szárazföldi és tengeri uralmának. Mikor aztán Leontidasz emberei értesültek róla, hogy a száműzöttek Athénban tartózkodnak, ahol nemcsak a nép szerette meg őket, hanem az előkelők tiszteletét is kiérdemelték, elhatározták, hogy titokban az életükre törnek. Olyan thébaiakat küldtek Athénba, akiket senki nem ismert, ezek megölték Andro­kleidaszt, de a többiekkel nem jutottak zöld ágra. Ugyanakkor az athéniak levelet kaptak a lakedaimóniaktól, amelyben azt követelték tőlük, hogy ne tartsák maguknál a száműzötteket, ne nyújtsanak segítséget nekik, hanem adják ki az útjukat, mert a szövetségesek közös ellenségének nyilvánították őket. Az athéniak azonban már csak hagyományos és velük szüle­tett emberszeretetüknél fogva sem ártottak a thébaiaknak, ezenkívül hálájukat is ki akarták mutatni nekik, mert nagy segítséget nyújtottak annak idején a demokrácia visszaállításában azzal a néphatározatukkal, hogy ha athéni ember fegyveresen vonul át Boiótián a zsarnokok ellen, egyetlen thébai se vegyen róla tudomást.

7. Pelopidasz, bár az egyik legfiatalabb száműzött volt, állandóan biztatta társait, és beszédet intézett hozzájuk, amikor összegyülekeztek. Nem szép és illő dolog - mondta -, ha tűrik, hogy hazájuk rabságot szenvedjen és idegenek szállják meg. Szégyen belenyugodniuk, hogy meg­menekültek és életük biztonságban van, de ki vannak szolgáltatva az athéniak határozatainak, és megalázkodva hízelegnek azoknak, akik értenek az egyszerű nép nyelvén, s meg tudják győzni a tömeget. Mennyivel szebb volna, ha vállalnák a veszélyeket legszentebb érdekeikért, és Thraszübulosz merészségét^iv és erényét fogadnák el példaképnek. Amiként egykor ő Thébaiból kelt útra, s döntötte meg Athénban a zsarnokok uralmát, most ők Athénból indulja­nak el Thébai felszabadítására. Mikor ily módon sikerült meggyőznie őket, titokban elküldték Thébaiban maradt barátaikhoz, és tudomásukra hozták szándékukat. Ezek helyeselték tervüket; Kharón, az egyik legkiválóbb thébai készségesen rendelkezésükre bocsátotta házát, Phillidasznak pedig sikerült beférkőznie írnokként a két polemarkhoszhoz, Arkhiaszhoz és Philipposzhoz. Epameinóndasz már régóta bátorította az ifjakat; biztatta őket, hogy a test­gyakorló iskolákban hívják ki birokra a lakedaimóniakat, s amikor látta, milyen büszkék fölé­nyes győzelmeikre, korholta őket, és szemrehányást tett nekik, hogy inkább szégyen­kez­niök kellene, mert gyáva módon meghódoltak azoknak, akiket testi erőben ennyire felülmúlnak.

8. Amikor kitűzték vállalkozásuk napját, a száműzöttek úgy döntöttek, hogy a többiek Phere­ni­kosz vezetésével Thriaszionban várakoznak, mialatt a fiatalabbak előremennek a városba. Megállapodtak, hogy ha valami baj érné őket, a többiek együttesen gondoskodnak róla, hogy gyermekeik és szüleik ne lássanak semmi szükséget. Elsőnek Pelopidasz jelentkezett, majd Melón, Damokleidasz és Theopomposz, akik mind előkelő családból származtak, meghitt barátság kötötte össze őket, s versengtek egymással a hírnévért és dicsőségért. Jóllehet csak tizenketten voltak, elköszöntek a hátramaradottaktól, üzenetet küldtek Kharónnak, s rövid köpenyben, vadászkutyákkal és hálókkal felszerelve elindultak, hogy ha találkoznak valakivel útközben, ne sejtse meg az igazat, hanem vadászoknak higgye őket.

Megérkezett a küldött Kharónhoz, s elmondta neki, hogy a száműzöttek útban vannak már hozzá. Kharón - bár a veszély órája közel volt - nem változtatta meg szándékát, hanem állta a szavát, és rendelkezésükre bocsátotta házát. Egy Hipposzthenidasz nevű thébai azonban, aki nem volt rossz ember, sőt hazafiasan gondolkodott, és jóakarattal viseltetett a száműzöttek iránt, de a válságos pillanatban és a már megkezdett vállalkozásban nem bizonyult kellően bátor­nak és határozottnak, megtántorodott a hatalmas feladattól, s amikor hosszas töprengés után megértette, hogy néhány esendő száműzött balga reménykedésében bízva akarják meg­dönteni a lakedaimóniak uralmát, hazament, s elküldte egyik barátját Melónhoz és Pelopidasz­hoz azzal az üzenettel, hogy egyelőre halasszák el vállalkozásukat, várjanak jobb alkalomra, és menjenek vissza Athénba. A küldött, Khlidón gyorsan hazafutott, elővezette lovát, és a kantárt kérte. Felesége azonban nem tudta odaadni, és zavarában azt mondta, hogy az egyik szomszédjuknak adta kölcsön. Erre Khlidón jól összeszidta az asszonyt, az meg elátkozta férje útját, és váltig hajtogatta, hogy úgyis csak bajt hozna rá is és azokra is, akik elküldték. Khlidón egy jó darabig dühösen veszekedett, de mert a történteket rosszra magyarázta, végleg lemondott útjáról, és más dolga után látott. Ilyen kevésen múlt, hogy ez a nagy és dicső tett mindjárt a kezdet kezdetén meg nem hiúsult.

9. Pelopidasz és társai eközben parasztruhát öltöttek, elszakadtak egymástól, és még világos nappal különböző irányokból belopóztak Thébaiba. Az idő kezdett téliesre fordulni, a szélviharban és hóesésben könnyebben sikerült rejtve maradniok, mert a zord időjárás miatt a legtöbb ember a házába húzódott. De akik be voltak avatva az eseményekbe, már vártak rájuk, és nyomban Kharón házába vezették őket, ahol a száműzöttekkel együtt negyvennyolcan gyűltek össze.

A zsarnokokkal ez történt: Írnokuk, Phillidasz, mint már említettük, ismerte a száműzöttek terveit és mindenben kezükre dolgozott. Arra a napra már régebben meghívta Arkhiaszt és társait, hogy barátaik és néhány feslett életű asszony társaságában italozgassanak, s az volt a szándéka, hogy ha lerészegedtek és elernyedtek a mulatozástól, támadóik kezére juttatja őket. Még nem részegedtek le teljesen, amikor meghallották azt a nem hazug, de bizonytalan és meg nem erősített hírt, hogy a száműzöttek a városban rejtőzködnek. Phillidasz másra akarta terelni a szót, de Arkhiasz elküldte egyik szolgáját Kharónhoz és azonnal magához paran­csolta. Ekkorra már beesteledett, Pelopidasz és társai benn a házban felkészültek, felvértezték magukat, és oldalukra kardot kötöttek. Egyszerre csak kopogtattak az ajtón, valaki odaszaladt, kintről megszólalt egy szolga, hogy a polemarkhoszoktól jött Kharónért. Odabenn nagy rémület támadt, nyomban arra gondolt mindenki, hogy tervüket leleplezték, és mindnyájan elvesznek, mielőtt bármi, bátorságukhoz méltó tettet végrehajtottak volna. Mindenesetre úgy döntöttek, hogy Kharón engedelmeskedik a parancsnak, és mint akinek nincs semmiről tudomása, megjelenik a polemarkhoszok előtt. Kharón rettenthetetlen jellemű férfiú volt, és bátran szembenézett minden veszéllyel, de ekkor súlyos aggodalom fogta el barátai miatt, s attól félt, hogy árulás gyanújába keveredik, ha ez a sok derék polgártársa életét veszti. Mielőtt elment volna, előhozta felesége szobájából kisfiát, aki csöppnyi gyerek létére fejlett és erős volt, Pelopidasz kezébe adta, és kijelentette: ha vétkesnek bizonyulna bármilyen álnok árulás­ban, Pelopidasz ne kímélje a gyermeket, és bánjon vele úgy, mint ellenségével. A jelenlevőket könnyekig meghatotta Kharón aggodalma és nemes lelkű gondolkodása, de mindnyájan tiltakoztak ellene, hogy olyan hitványnak vagy a veszély pillanatában olyan csüggedtnek tartsa őket, hogy gyanút tápláljanak a szívükben. Arra kérték, hogy ne tegye ki fiát az esetleges veszélyeknek, helyezze biztonságba, hogy megmeneküljön a zsarnokoktól, s majd egyszer bosszút állhasson a városért és barátaiért. Kharón azonban kijelentette, hogy nem küldi el fiát, mert történhet-e vele szebb és üdvösebb, mint hogy apjával és apja barátaival együtt gyalázat nélküli halált hal. Majd összeszedte magát, imádkozott az istenekhez, mindnyájukat átölelte, bátorította, s közben arckifejezése oly nyugodt, hangja oly hűvös volt, hogy sejteni sem lehetett valóságos lelkiállapotát.

10. Amikor megjelent a ház ajtajában, Phillidasszal együtt Arkhiasz is eléje ment, és így szólt hozzá: „Kharón, azt hallottam, hogy bizonyos emberek elrejtőzködtek a városban, s hogy egyes polgárok összeszűrik velük a levet.” Kharón először zavarba jött, de Arkhiasz meg­kér­dezte, hogy kik jöttek, és kik rejtegetik őket, erre rájött, hogy a polemarkhosz semmi biztosat nem tud róluk, a feljelentés tehát nem az összeesküvésbe beavatott személytől származik. Így szólt: „Ne zavartassátok magatokat holmi üres szóbeszédtől, de azért én majd utánanézek a dolognak, mert valóban semmit sem szabad lekicsinyelni.” Phillidasz, aki szintén jelen volt, helyeselte szavait, majd visszavezette Arkhiaszt, jó sok színbort itatott vele, tovább színlelte a mulatozást, és buzgón ígérgette, hogy rövidesen megérkeznek az asszonyok. Midőn Kharón hazaérkezett, úgy találta, hogy az emberek el vannak szánva, de nem a győzelemben és a megmenekülésben reménykednek, hanem az ellenséggel való véres összecsapásra és a dicső halálra készülnek. Ezért csak Pelopidasznak mondta meg az igazat, a többieknek úgy tüntette fel, mintha Arkhiasszal más dolgokról beszélt volna.

Így az első vihar elvonult, de a sors máris másikat hozott rájuk, mert Arkhiasz athéni főpaptól, Arkhiasz névrokonától és vendégbarátjától levél érkezett, amely nem üres és megtévesztő gyanúsításokat tartalmazott, hanem - mint később kiderült - világosan feltárta az összeesküvés minden részletét. Arkhiasz már részeg volt, amikor a levélhozót hozzá vezették. Átadva a levelet így szólt: „Aki ezt küldi, arra kér, olvasd el azonnal, mert fontos ügyről van benne szó.” Arkhiasz mosolyogva így szólt: „Ráér az a fontos ügy holnap is.” Ezzel átvette a levelet, de a párnája alá tette, és folytatta a Phillidasszal elkezdett beszélgetést. Szavaiból közmondás lett, amely a mai napig fennmaradt a görögök között.

11. Végre elérkezettnek látták a cselekvésre alkalmas időt. Két csoportban indultak útnak: az egyik csoportot Pelopidasz és Damokleidasz vezette az egymás szomszédságában lakó Leontidasz és Hüpatész ellen, a másikat pedig Kharón és Melón Arkhiasz és Philipposz ellen. Ennek a csoportnak a tagjai női ruhát vettek fel vértjük fölé, arcukat erdei- és lucfenyőből font koszorúval födték el, ezért amikor megjelentek az ebédlőterem ajtajában, lármás kiáltozással és tapssal fogadták őket, azt hivén, hogy a már régen várt nők jelentek meg. Kharón és társai szép lassan körülnéztek a teremben, sorra megállapították, hogy kik fekszenek az asztal körül, majd kardot rántottak, rárohantak Arkhiaszra és Philipposzra, s ezzel feltárták kilétüket. Az ott heverők közül néhányan Phillidasz tanácsára nyugton maradtak, a többiek azonban a polemarkhoszokkal együtt felugrottak és megpróbáltak védekezni, de annyira részegek voltak, hogy egykettőre lekaszabolták őket.

Pelopidaszra és társaira nehezebb feladat várt, mert Leontidasz, aki ellen indultak, józan és elszánt ember volt. A házat zárva találták, Leontidasz aludt már. Sokáig kopogtattak, de senki sem hallotta meg őket. Végre az egyik szolga felfigyelt rájuk, kiment és félretolta a reteszt. Ahogy kinyílt az ajtó, mindnyájan berohantak, a szolgát félrelökték útjukból, és betörtek a hálószobába. Leontidasz a zajból és a dulakodásból azonnal megsejtette, mi történik, kezébe vette tőrét, felkelt ágyából, de elfelejtette eloltani a lámpát, hogy a sötétség megzavarja a rátörőket, így aztán az erős fényben minden mozdulatát láthatták. Előrement a hálószoba ajtajáig, s leszúrta az elsőnek belépő Képhiszodóroszt, aki a földre zuhant. Ekkor Leontidasz Pelopidaszra támadt, de a szűk ajtóközben, Képhiszodórosz holtteste fölött csak nehezen tudtak egymással megküzdeni. Végül Pelopidasz maradt felül, végzett ellenfelével, majd társaival együtt nyomban betört Hüpatész házába. Hüpatész észrevette őket és a szomszédba menekült, de a nyomában voltak, megfogták és megölték.

12. Végezvén feladatukkal, Melónhoz és társaihoz csatlakoztak, majd Attikába küldtek az ott maradt száműzöttekért, felhívták a polgárokat is a szabadság védelmére, és felfegyverezték a hozzájuk csatlakozókat. Erre a célra elvették a csarnokokban felfüggesztett fegyvereket, s feltörték a közeli lándzsakészítő és kardkovácsműhelyeket. Segítségükre sietett Epameinón­dasz és Gorgidasz is a legfiatalabb harcosokból és az öregek legjobbjaiból toborzott népes csapattal. Az egész város megtelt izgalommal és lármával, a házakat kivilágították, és nagy szaladgálás kezdődött az utcákon. De a nép nem mert mozdulni, annyira megrémült a történ­tek miatt, s az emberek bizonytalanságban várták, hogy felvirradjon a reggel. A lakedaimóni helyőrség parancsnokai nyilvánvalóan hibát követtek el, hogy azonnal nem kezdtek táma­dás­ba, hiszen az őrsereg létszáma ezerötszáz volt, és a városból is sokan csatlakoztak hozzájuk, de a kiabálás, a fáklyák fénye és az izgatott csoportosulás megijesztette őket, ezért nyugton maradtak, s csak a Kadmeiát igyekeztek kezükben tartani. Kora reggel a száműzöttek fegy­verbe öltözötten megérkeztek Attikából, és gyűlésbe hívták a népet. Pelopidaszt és társait Epameinóndasz és Gorgidasz vezette a népgyűlés színe elé a papok kíséretében, akik áldozati virágfüzéreket hoztak magukkal, és felszólították a polgárságot, hogy keljen a haza és az istenek védelmére. A népgyűlés örömrivalgásban és tapsban tört ki, és mint megmentőjét s jótevőjét fogadta őket.

13. Ezután Pelopidaszt Melónnal és Kharónnal együtt boiótarkhésszé választották. Nyomban ostrom alá vették a fellegvárat, és minden oldalról támadást intéztek ellene, azzal a szándék­kal, hogy kiűzzék a lakedaimóniakat, és felszabadítsák a Kadmeiát, mielőtt Spártából fel­mentő sereg érkeznék. Pelopidaszt szorította az idő, mert a helyőrség, amelynek szabad elvonulást adott, már Megarában összetalálkozott Kleombrotosszal, aki nagy haderővel vonult Thébai ellen. A spártaiak a Thébait kormányzó három harmosztész közül kettőt, Hérippidaszt és Arkisszoszt halálra ítélték és kivégezték, a harmadikat, Lüszanoridaszt súlyos pénzbírságra ítélték.

A görögök ezt a hőstettet a thraszübuloszi párjának nevezték, mert ezt is ugyanolyan bátor­ság­gal, ugyanolyan veszélyek és küzdelmek közben hajtották végre, s vállalkozásukat hasonló­képpen siker koronázta. Nem is találnánk egykönnyen másokat, akik oly kevesedmagukkal, annyira magukra hagyatva, oly nagy bátorsággal és elszántsággal győzték volna le hatalmas ellenségeik sokaságát, és hazájuknak nagyobb diadalt vívtak volna ki. Vállalkozásukat még dicsőségesebbé tette az általa előidézett politikai változás, mert a Spárta tekintélyét megsem­mi­sítő, szárazföldi és tengeri uralmának véget vető háború azon az éjszakán kezdődött, ame­lyen Pelopidasz nem helyőrséget, nem erődöt, nem fellegvárat vett be, hanem tizenketted­magával belépett egy házba és - ha szabad jelképes beszéddel megmondani az igazat - feloldozta és letörte a spártai uralom addig feloldozhatatlannak és széttörhetetlennek tartott bilincseit.

14. A lakedaimóniak ekkor nagy sereggel betörtek Boiótiába. Az athéniak úgy megrémültek, hogy felmondták a szövetséget a thébaiakkal, a boiótbarát polgárokat bíróság elé állították, kivégezték, száműzték vagy pénzbírsággal sújtották őket. A thébaiak ügye igen rosszul állott, senki nem sietett a segítségükre. A két boiótarkhész, Pelopidasz és Gorgidasz azt tervelte ki, hogy ismét viszályt szítanak az athéniak és a lakedaimóniak között. Theszpiainál hátrahagytak a spártaiak egy csapatot azzal a céllal, hogy fogadják be és segítsék a Thébaitól elpártolókat. A csapat vezére, egy Szphodriasz nevű férfiú vitéz és nagy hírű katona volt, de gyenge ítélő­képességű ember, tele hiú reményekkel és esztelen becsvággyal. Pelopidasz azt a cselt eszelte ki, hogy elküldte hozzá egy kereskedő barátját pénzzel, és egy tanáccsal, amely a pénznél is hatásosabbnak bizonyult: kezdjen Szphodriasz komoly vállalkozásba, foglalja el Peiraieuszt, és váratlanul csapjon le a felkészületlen athéniakra, mert a lakedaimóniak leghőbb vágya Athén elfoglalása, ráadásul a thébaiak most árulónak tartják az athéniakat, neheztelnek rájuk, és nem mennek segítségükre. A rászedett Szphodriasz egy éjszaka betört hadseregével Attiká­ba; eljutott Eleusziszig, de a terv kiderült, katonái bátorságukat veszítették, és Szphodriasz visszatért Theszpiaiba, a spártaiakat azonban addigra már súlyos háborús bonyodalomba keverte.

15. Így aztán az athéniak ismét megújították szövetségüket a thébaiakkal, biztosították tengeri uralmukat, és körülhajózták a partokat, hogy maguk mellé állítsák a spártaiaktól elpártolni készülő görögöket. A thébaiak maguk is többször összecsaptak Boiótiában a lakedaimó­niak­kal; ezek önmagukban nem voltak nagy ütközetek, de edzették, lelkesítették, küzdelemhez szoktatták és harci tapasztalatokkal gazdagították őket. Állítólag ezért mondta a spártai Antalkidasz a Boiótiából sebesülten visszatérő Agészilaosznak: „Szép tandíjat kaptál te is a thébaiaktól, hogy akaratuk ellenére megtanítottad őket háborúskodni, harcolni.” Valójában azonban nem Agészilaosz volt a tanítómesterük, hanem azok a vezérek, akik megfelelő alkal­mak­kor, mint fiatal vadászkutyákat, ráuszították a thébaiakat az ellenségre, hogy tapaszta­la­to­kat szerezzenek, majd mikor megízlelték a győzelmet, és harci öntudatra kaptak, biztonságban elvezették őket a csatából. Közülük Pelopidaszt becsülték a legjobban, mert attól kezdve, hogy először lett a hadsereg vezére, minden esztendőben újraválasztották a szent sereg parancsnokává vagy boiótarkhésszé, ezt az utóbbi tisztséget egészen haláláig viselte.

A lakedaimóniak Plataiainál és Theszpiainál vereséget szenvedtek és megfutottak; Thesz­piainál elesett Phoibidasz is, aki a Kadmeiát elfoglalta. Tanagránál Pelopidasz szétvert egy nagyobb spártai csapatot és megölte a harmosztészt, Panthoidaszt. Ezek a harcok feltüzelték ugyan a győztesek önbizalmát és bátorságát, de nem törték meg teljesen a legyőzöttek harci szellemét sem, mert nem voltak szabályszerű felállításban vívott, nyílt ütközetek, hanem alkalmi csetepaték, a thébaiak néha meghátráltak, máskor pedig ők üldözték az ellenséget, összecsaptak vele és úgy arattak sikereket.

16. De a tegürai csata, amely mintegy előjátéka volt a leuktrainak, nagy dicsőséget szerzett Pelopidasznak, mert vezértársai sem tehették kétségessé sikerét, és az ellenség sem találhatott ürügyet vereségének elleplezésére. Orkhomenosz városa a spártaiak oldalára állt, és védelmére két hadosztályt kapott Spártától. Pelopidasz lesben állt, és várta a kedvező alkalmat. Amikor meghallotta, hogy a helyőrség elhagyta a várost Lokrisz megtámadása végett, abban a reményben, hogy védőrség nélkül találja Orkhomenoszt, útra kelt a szent sereggel és kisebb létszámú lovassággal. Mikor azonban a város közelébe érkezett, úgy találta, hogy a hely­őrséget újabb spártai csapat váltotta fel; ezért a hegy lába mellett, az egyetlen járható úton, Tegürán keresztül visszavezette seregét. A közbeeső síkságot ugyanis járhatatlanná teszi a Melasz^v folyó, amely a forrásától kezdve hajózható tavak és mocsarak között kanyarog.

Nem messzire a mocsarakon túl van a tegürai Apollón temploma és csak nemrégiben elha­gyott jóshelye, amely a méd háborúk idején, Ekhekratész jóspap vezetése alatt még működött. A monda szerint itt született az isten; a közeli hegyet is, amelynek közelében összeszűkül a Melasz folyó, Délosznak hívják. A templom háta mögött két csodásan hűs és édes, bővizű forrás fakad, amelyek egyikét napjainkban is Phoinixnek, másikát pedig Elaiának^vi nevezzük, így az istennő nem két fa, hanem két forrás közt szülte meg gyermekeit. A közelben van Ptóon hegye is; a monda szerint innen jött elő hirtelen a vadkan, és rémítette meg az istennőt, s ezen a helyen keletkeztek Apollón születésével kapcsolatban a Püthónról és Titüoszról^vii szóló regék. De nem beszélek róluk; a hazai hagyomány ugyanis Apollónt nem sorolja a Héraklész- és Dionüszosz-féle istenek közé, akik halandó és emberi szenvedésnek kitett természetüket erényükkel változtatták halhatatlanná, mert Apollón egyike a nem-született és örökkévaló isteneknek, ha hihetünk a bölcs régiektől reánk maradt tanításoknak.

17. Így aztán a thébaiak ugyanakkor jöttek vissza Orkhomenoszból, mint a lakedaimóniak szemből, Lokriszból, és összetalálkoztak. Mikor a lakedaimóniak feltűntek a szemközti szo­ros­ból, valaki odafutott Pelopidaszhoz, és így szólt: „Az ellenség kezébe kerültünk!” „Inkább az a miénkbe!” - mondta Pelopidasz. Majd nyomban kiadta a parancsot, hogy az utóvéd egész lovassága induljon rohamra, ő pedig zárt rendben felállította háromszáz hoplitészét, azt remélve, hogy bármilyen irányban támad is, áttöri a számbeli fölényben levő ellenség sorait. A lakedaimóniaknak két hadosztálya volt, egy-egy hadosztályban Ephorosz szerint ötszáz, Kalliszthenész szerint hétszáz, mások, így Polübiosz szerint kilencszáz harcossal. A polemarkhoszok, Gorgoleón és Theopomposz bátran vezették a spártaiakat a thébaiak ellen. Mindkét oldalon ott indították a leghevesebb rohamot, ahol a vezérek álltak. Először a lakedaimóniak polemarkhoszai estek el, akik együtt támadtak Pelopidaszra; utána a körülöttük állók hulltak el az ellenség csapásai alatt. Rémület fogta el a sereget, szétváltak a hadsorok és utat nyitottak a thébaiak előtt, hogy áttörhessenek rajtuk, és úgy vonulhassanak tovább, de Pelopidasz az így nyílt szabad úton a még ellenálló ellenséges harcosok ellen vezette embereit, akit csak elért, levágta, úgyhogy a spártaiak valamennyien hanyatt-homlok megfuta­modtak. Az üldözés azonban nem tartott sokáig, mert a thébaiak féltek a közelben levő orkhomenosziaktól és a spártaiak felváltására érkező csapatoktól. Így is teljes győzelmet arattak, áttörtek az ellenségen, majd diadaljelet állítottak, összeszedték az elesettek fegyver­zetét, és büszkén hazavonultak. Addig soha nem volt rá példa, hogy számbeli fölényben levő vagy akár csak egyenlő erőkkel rendelkező lakedaimóniak vereséget szenvedtek volna, sem a barbárok, sem a görögök ellen viselt háborúikban. Bátorságuk rettenthetetlen volt, s már a hírük is rémületbe ejtette ellenfeleiket, akik azonos erőviszonyok esetén sem mertek szembe­szállni a spártaiakkal. Ez a csata megtanította a görögöket, hogy nemcsak az Eurótasz partján, a Babüka és a Knakión közti vidéken teremnek harcias és bátor férfiak, hanem egy másik városban is nőnek fel olyan ifjak, akik szégyellik a gyalázatot, készek nemes ügyért merészen harcba szállni, és inkább kerülik a feddést, mint a veszedelmet; így válnak félelmetesekké az ellenségre.

18. A szent sereget eredetileg állítólag Gorgidasz szervezte meg háromszáz válogatott harcosból; a katonáknak a város adott kiképzést és ellátást, kaszárnyájuk pedig a Kadmeián volt. Városi seregnek is hívták, mert akkortájt még rendszerint a fellegvárat nevezték város­nak. Némelyek azt mondják, hogy ennek a seregnek a tagjai mind szerelmi kapcsolatban vol­tak egymással. Feljegyezték Pammenésznek egy tréfás megjegyzését, mely szerint Homé­rosz Nesztóra nem volt jó taktikus, amikor a görögöket nemzetségek és törzsek szerint osztályozta:

nemzet a nemzetnek segít így és törzsök a törzsnek,^viii

inkább szeretőt kellett volna a kedvese mellé állítani, mert a nemzetség- és törzsbeliek a veszé­lyek közt keveset törődnek egymással, de a szerelem köteléke feloldozhatatlan és elsza­kíthatatlan, minthogy a kedves iránt érzett szeretet és az a törekvés, hogy a szeretőt ne érje szégyen a kedvese színe előtt, arra készteti az embereket, hogy szembeszálljanak a veszé­lyekkel egymásért. Nincs ebben semmi csodálatos, hiszen a szerelmesek távollevő kedvesük előtt jobban szégyellik magukat, mint idegen jelenlevők előtt; így történt ez azzal a harcossal is, akit ellenfele leterített, s mikor már éppen megölni készült, megkérte, hogy kardját a mellébe döfje, és így szólt: „Hogy kedvesemnek ne kelljen szégyenkeznie holttestem mellett, ha azt látja, hogy hátulról kaptam sebet.” Mondják, hogy Ioleósz is, aki Héraklész kedvese volt, kivette részét szeretője munkáiból, és mellette harcolt. Arisztotelész azt állítja, hogy a szeretők és kedveseik még az ő idejében is Ioleósz sírjánál esküdtek hűséget egymásnak. Valószínű, hogy a szent csapatot is azért nevezték így, mert a szeretőt Platón is „istentől ihletett barátnak”^ix nevezi. Mondják, hogy a szent sereg soha nem szenvedett vereséget a khairóneiai csatáig:^x mikor aztán a csata után Philipposz megszemlélte a holttesteket, megállt azon a helyen, ahol az ellenséggel szemben a háromszáz holttest feküdt egymás oldalán, lándzsával átfúrt mellel, fegyverbe öltözötten, és elcsodálkozott. Midőn megmondták neki, hogy ez szeretők és kedveseik csapata, könnyekre fakadt, és így szólt: „Vesszenek el nyomo­rultan, akik ezt valami szégyenletes dolognak tartják.”

19. Különben a fiúszerelemnek ezt a formáját nem Laiosz szenvedélye honosította meg a thébaiak közt, amint a költők állítják, hanem a törvényhozók, akik az emberek indulatos és zabolázatlan természetét mindjárt gyermekkorukban meg akarták szelídíteni. Elrendelték hát, hogy fuvola szóljon komoly foglalkozásaik és szórakozásaik közben, s ezt a hangszert nagy megbecsülésben és tiszteletben tartották. Azonkívül úgy nevelték az ifjakat, hogy a gyakorló­téren fontos szerep jusson a szerelemnek, ezzel akarták ugyanis nemesíteni az ifjak erkölcseit. Helyes volt tehát, hogy városukat annak az istennőnek szentelték, aki állítólag Arésztől és Aphroditétől született, mert ahol a harciasság és a bátorság szoros kapcsolatban és barát­ságban áll a rábeszéléssel és a Khariszokkal, ott a Harmonia mindenütt megteremti az ő törvényeinek hódoló legtökéletesebb államrendet.

Gorgidasz szétosztotta a szent sereg harcosait a teljes phalanx első soraiban. Így álcázta és osztotta meg haderejüket és összekeverte őket a silányabb csapatokkal. De Pelopidasz, miután oly fényesen kimutatták vitézségüket Tegüránál, ahol magukban harcoltak, később egységes csapattestként vetette be őket, mégpedig ott, ahol a legveszélyesebb küzdelem várt rájuk. Hiszen a lovak is gyorsabbak, ha együtt fogják be őket a kocsi elé, nem mintha együtt na­gyobb erővel rugaszkodnának neki, és könnyebben szelnék a levegőt, hanem mert az egy­mással való versengés tüzeli indulatukat. Ezért Pelopidasz is úgy gondolta, hogy azok a bátor harcosok, akik dicső tettekre ösztönzik egymást, hasznavehetőbbek, és több erőt fejtenek ki közös feladatok elvégzésében.

20. A lakedaimóniak békét kötöttek egész Görögországgal, és csak a thébaiak ellen viseltek háborút; királyuk, Kleombrotosz, tízezer hoplitész és ezer lovas élén betört az országba. Olyan veszélybe kerültek ekkor a thébaiak, mint soha azelőtt, mert azzal a nyílt fenyegetéssel kellett szembenézniük, hogy széttelepítik őket. Ilyen rémület még soha nem vett erőt Boiótián. Amikor Pelopidasz elment hazulról, felesége könnyek közt kikísérte és úgy kérte, hogy vigyázzon magára. „Kedves feleségem - válaszolta Pelopidasz -, ilyesmire a közembereket kell figyelmeztetned. Az állam vezetőit arra intsd, hogy másokra vigyázzanak.” Ezzel elment a táborba, ahol úgy találta, hogy a boiótarkhészek nincsenek egy véleményen. Ő maga azonnal Epameinóndasz mellé állt, aki arra szavazott, hogy csatába kell szállni az ellenséggel. Bár Pelopidasz ekkor nem tartozott a boiótarkhészek közé, de a szent sereg parancsnoka volt, és nagy bizalom övezte. Ezt meg is érdemelte, hiszen olyan ember volt, aki nemegyszer megmutatta, hogy sokra becsüli hazája szabadságát.

Elhatározták tehát, hogy vállalják a csata kockázatát. Leuktránál táborba szálltak, szemben a lakedaimóniakkal. Pelopidasz ekkor nyugtalanító álmot látott. A leuktrai síkon állt Szkeda­szosz leányainak síremléke; ezeket a sírokat Leuktriszoknak is hívják a helységről. (Itt temették el a lányokat, akiket a spártai idegenek meggyaláztak.) Miután ez a súlyos és tör­vénysértő tett megesett, atyjuk, mivel a spártai bíróság nem adott neki elégtételt, megátkozván a spártaiakat, öngyilkos lett a leányok sírján. Jóslatok és jövendölések mindig figyelmeztették a spártaiakat, hogy őrizkedjenek és óvakodjanak Leuktra bosszújától. Ezt azonban sokan nem értették meg kellőképpen; sőt maga a helység is kétséges volt, mert Lakóniában egy kisebb tengerparti várost szintén Leuktrának hívnak, az arkadiai Megapolisz közelében is van egy ugyanilyen nevű helység, azután meg ez a sajnálatos esemény sokkal korábban történt a leuktrai csatánál.

21. Amikor Pelopidasz nyugovóra tért a táborban, álmában úgy tetszett neki, hogy könnyek között látja a leányokat sírjuknál, amint átkokat szórtak a spártaiakra, Szkedaszosz pedig felszólítja, hogy áldozzon fel leányainak egy szőke hajú szüzet, ha azt akarja, hogy legyőzze ellenségeit. Pelopidasz azonban szörnyűnek és törvénysértőnek találta a felszólítást, s amikor felkelt, közölte álmát a jósokkal és a vezérekkel. Néhányan úgy gondolták, hogy követni kell a parancsot és engedelmeskedni kell neki; a régi időkből olyan példákat hoztak fel, mint Menoikeusz, Kreón fia, Makaria, Héraklész leánya, s a későbbi időből Phereküdész, a bölcs, akit megöltek a lakedaimóniak, és bőrét királyaik valami jóslat miatt megőrizték; vagy mint Leónidasz, aki egy jóslat következtében feláldozta magát Görögországért, végül mint The­misz­tok­lész, aki ifjakat áldozott fel Dionüszosz Ómésztésznek a szalamiszi tengeri ütközet előtt. Mindezeket az áldozatokat az események szerencsés kimenetele igazolta. Amikor viszont Agészilaosz ugyanarról a helyről és ugyanazon ellenség ellen indult el, mint Aga­memnón, s az istennő azt kérte tőle, hogy áldozza fel leányát (álmában küldve neki ezt a figyelmeztetést Auliszban), ő sokkal szelídebb szívű volt; hadjárata ezért balul ütött ki és dicstelenül végződött. Mások ezzel ellentétben azt fejtegették, hogy a felsőbb hatalmak közül, akik uralkodnak rajtunk, nincs senki, akinek az ilyen barbár és törvénysértő áldozat tetszenék, mert nem Tüphónok és nem is Gigaszok a világ urai, hanem az istenek és emberek atyja. Balgaság azt hinni, hogy vannak olyan istenek, akik kedvüket találják emberek vérében és lemészárlásában, de ha volnának is, nem kell törődni velük, mert azoknak nincs semmi hatalma, egyébként is csak gyenge, gonosz lélekben fogamzanak meg s vernek gyökeret ilyen esztelen és szörnyű kívánságok.

22. Mialatt a vezetők ezen vitatkoztak, s különösen Pelopidasz nem tudta, mitévő legyen, a ménesből kivált egy kancacsikó, keresztülrohant a táboron, odafutott hozzájuk és megállt. Mindenkinek feltűnt csillogó, vöröses sörénye, büszke, délceg tartása és merész nyerítése. Theokritosz, a jós, egyszeriben megértve a dolgot, odakiáltott Pelopidasznak: „Itt jön az áldo­za­tod, istenek kedveltje, ne várjunk senki szűzre, fogadd el azt, amit az isten küld neked.” Erre megfogták a lovat, oda vezették a leányok sírjához, feldíszítették virágfüzérrel, és boldo­gan feláldozták, majd mindenkinek elmondták a táborban, milyen álmot látott Pelopidasz, és hogyan végezték el az áldozatot.

23. A csatában Epameinóndasz a balszárnyon rézsútosan állította fel az arcvonalat, hogy a spártaiak jobbszárnya minél távolabb legyen a többi görögtől, ő maga pedig nagy erővel oldaltámadás alá vehesse és visszaszoríthassa Kleombrotoszt. Midőn az ellenség észrevette ezt a mozdulatát, azonnal hozzákezdett csatarendjének átalakításához: széthúzta a jobb­szár­nyat, és befelé fordította, hogy körülvegye és csapataival bekerítse Epameinóndaszt, de Pelopidasz előretört, és háromszáz emberével futólépésben eléje vágott Kleombrotosznak, mielőtt szárnyát kiterjeszthette vagy összevonhatta s zárt csatasorrá fejleszthette volna; ezért a lakedaimóniak zárt sorai összekavarodtak, amikor rájuk támadt. A spártaiak, akik a harcművészet nagyszerű mesterei voltak, semmire se képezték ki magukat tudatosabban, mint hogy ne maradozzanak el egymástól, és soraik soha fel ne bomoljanak, hanem összezárkózva támogassák egymást, ha pedig a helyzet veszélyessé válik, azonnal helyreállítsák a rendet, és egymáshoz minél közelebb harcoljanak. De Epameinóndasz phalanxa egyedül őket támadta, a többiekkel nem is törődött, Pelopidasz pedig hihetetlenül gyorsan és merészen tört be a hadsorok közé, így a spártaiakat cserbenhagyta merészségük és haditudományuk. Úgy meg­futa­modtak soraik, és annyi katonájuk odaveszett, mint soha azelőtt. Bár Epameinóndasz volt a boiótarkhész és az egész sereg parancsnoka, mégis Pelopidasz (noha nem ő volt a boiótok vezére, és csak egy kisebb csapatot vezetett) egyenlő mértékben osztotta meg vele a győzelem és a siker dicsőségét.

24. A Peloponnészoszra már mint boiótarkhészek együtt törtek be, és rábírták az ottani népeket, hogy pártoljanak el a lakedaimóniaktól; így az éliszieket, az argosziakat, egész Arkadiát, sőt magának Lakóniának legnagyobb részét is. Közeledett a téli napforduló, az év utolsó hónapjából már csak néhány nap volt hátra, s a következő év első hónapjának mindjárt a kezdetén másoknak kellett átvennie az uralmat, s halálbüntetés várt azokra, akik nem adták át. A többi boiótarkhész félt ettől a törvénytől, de meg a telet is el akarta kerülni, ezért sürgette, hogy vezessék haza a hadsereget, de Pelopidasz, aki elsőnek csatlakozott szavaza­tával Epameinóndaszhoz, felbuzdítva polgártársait, Spárta ellen vezette őket, és átkelt az Eurótaszon. Elfoglalt sok várost, s az országot egész a tengerpartig feldúlta hetvenezer főnyi görög sereg élén, amelynek alig tizenkettede volt a thébai; ezeknek a férfiaknak a dicsősége azonban mindenféle közös határozat meghozatala nélkül is rábírta a szövetségeseket, hogy egyetlen hang nélkül kövessék őket. Mert úgy látszik, az emberi természetben a legelső és legerősebb törvény az, hogy a megmentést igénylők azt fogadják el vezérül, aki meg tudja menteni őket. A hajón utazók is, amikor derült az idő vagy a hajó kikötőben horgonyoz, arcát­la­nul és fennhéjázóan bánnak a kormányossal, de ha kitör a vad vihar, ráfüggesztik tekin­tetüket, és csak benne reménykednek. Ugyanígy az argosziak, az élisziek és az arkadiaiak is sokat vitatkoztak és veszekedtek a gyűléseken a thébaiakkal a hegemóniáról, de amikor küzdelemre került a sor, és veszedelem fenyegetett, a maguk jószántából engedelmeskedtek a thébai vezéreknek és követték őket.

A hadjáraton egységes államhatalommá tették Arkadiát, elszakították a messzénéi területeket az uralkodó spártaiaktól, a régi messzénéiket visszahívták és letelepítették Ithóméban, majd útban hazafelé kenkhreiai területen legyőzték az athéniakat, amikor megkíséreltek rajtuk ütni és megakadályozni átvonulásukat a szorosokon.

25. Ezekért a tetteikért mindenki más nagyra becsülte erényüket és csodálta szerencséjüket. Polgártársaik és politikai ellenfeleik azonban megirigyelték hírnevüket, ezért méltatlan és hozzájuk nem illő fogadtatást készítettek számukra. Mindkettőjüket bíróság elé állították főbenjáró ügyben, hogy tudniillik megszegték a törvény rendelkezését, és az év első, Bukatiosznak nevezett hónapjában nem adták át a boiótarkhészi tisztséget, hanem négy teljes hónappal tovább megtartották, mialatt hadjáratot folytattak Messzéniában, Arkadiában és Lakóniában.

Először Pelopidaszt állították bíróság elé, ezért ő forgott nagyobb veszélyben, de mindkettő­jüket felmentették. Epameinóndasz szelíden tűrte az alávaló vádakat azzal a meggondolással, hogy politikai ügyekben az a bátorság és az a nagylelkűség, ha az ember türelmet tanúsít. Pelopidasz már természeténél fogva is szenvedélyesebb volt, de barátai is ingerelték, hogy álljon bosszút ellenségein, mire ő a következő alkalmat ragadta meg: Menekleidasz, a szónok (egyike azoknak, akik Pelopidasszal és Melónnal összegyülekeztek Kharón házában), mikor a thébaiak nem részesítették illő tiszteletben, gonosz és féktelen indulatában arra használta fel kiváló képességeit, hogy alattomos rágalmakkal illesse a nála kiválóbbakat, s ezzel a per után sem hagyott fel. Megakadályozta Epameinóndasz boiótarkhésszé választását, és hosszú időre megfosztotta a politikai vezérszereptől, ahhoz azonban már nem volt elég erős, hogy Pelopidaszt megrágalmazza a nép előtt, így aztán megkísérelte, hogy Kharónnal összeveszítse. Miként az irigy emberek azokat, akiknél nem tudnak jobbak lenni, másoknál rosszabbnak tüntetik fel, ő is szüntelen magasztalta a nép előtt Kharón tetteit, és dicsőítette győzelmeit. A Plataiai melletti lovascsatának például, amelyet a thébaiak a leuktrai ütközet előtt nyertek meg Kharón vezérsége alatt, a következőképpen akart emléket állítani: A város még korábban megbízta a küzikoszi Androküdészt egy csatát ábrázoló kép festésével. Miközben a festő Thébaiban dolgozott művén, a város elpártolt Spártától, és kitört a háború. A kép addigra majdnem teljesen elkészült, és a thébaiak megtartották maguknak. Menekleidasz, csak hogy elhomályosítsa Pelopidasz és Epameinóndasz dicsőségét, most azt javasolta, hogy Kharón nevét írják rá a képre, és úgy ajánlják fel fogadalmi ajándékul. De oktalanság volt egyetlen győzelmet (amelynek - mint mondják - csupán a jelentéktelen spártai Gerandasz és még negyven embere esett áldozatul) annyi fontos csata fölébe helyezni. Pelopidasz ezért törvény­ellenesnek mondta a javaslatot, és azt bizonygatta, hogy ellenkezik a thébaiak ősi szokásaival egyes személyek külön megtisztelése, mert a győzelem dicsősége teljes egészében a hazát illeti. Az egész peres eljárás alatt állandóan a legnagyobb dicsérettel emlékezett meg Kharónról, rámutatott Menekleidasz gonosz rágalmaira, és nyíltan megkérdezte a thébaiaktól: ők talán semmi dicső tettet nem hajtottak végre? Menekleidaszt pénzbírságra ítélték, amit nagy összege miatt nem tudott megfizetni, ezért később megkísérelte az alkotmány megvál­toztatását és felforgatását. Érdemes ezen a történeten egy kicsit elgondolkodnunk Pelopidasz életrajza szempontjából.

26. Alexandrosz, Pherai zsarnoka, a legtöbb thesszaliai nép ellen nyíltan háborút viselt és a többieket is fenyegette, ezért a városok követeket küldtek Thébaiba, s vezért és hadsereget kértek. Pelopidasz, látván, hogy Epameinóndaszt lefoglalták a peloponnészoszi ügyek, felajánlotta szolgálatait a thesszaliaiaknak, mert nem szívesen hevertette tétlenül tudását és képességeit, és mert úgy gondolta, ahol Epameinóndasz jelen van, nincs szükség másik vezér­re, így aztán Thesszaliába vonult egy sereg élén. Nyomban elfoglalta Larisszát, Alexandrosz erre hozzá fordult és békét kért tőle, ő pedig megkísérelte, hogy a zsarnokot a thesszaliaiak szelíd és törvénytisztelő uralkodójává tegye. Mivel azonban Alexandrosz kegyetlensége megfékezhetetlennek bizonyult, zsarnoki tettei, féktelen kicsapongásai és kapzsisága miatt egész Thesszalia panasszal volt tele, Pelopidasz haragjában keményen megbüntette. Alexandrosz erre testőreivel együtt elmenekült az országból. Pelopidasz megszabadította a thesszaliaiakat zsarnokuktól és jó egyetértésben hagyta őket hátra. Ezután Makedoniába vonult, ahol Ptolemaiosz viselt háborút Alexandrosszal, a makedónok királyával. Pelopidaszt mindkét fél döntőbírának s egyben szövetségesnek hívta, hogy segítsen azon, akit jogtalanul bántalom ért. Pelopidasz azonnal elsimította a vitás kérdéseket, hazahívta a száműzötteket, Philipposzt, a király fivérét, harminc előkelő családból származó ifjúval együtt túszként Thébaiba vitte, s ezzel is megmutatta a görögöknek, hogy milyen tekintélyt szerzett Thébainak hatalma és igazságossága.

Ez volt az a Philipposz, aki később háborút viselt a görögök ellen, hogy megfossza őket szabadságuktól. Akkor mint fiatal fiú Thébaiban lakott Pammenésznél. Nyilván ezért utánozta később oly buzgón Epameinóndaszt, ezért tanulta tőle a hadviselést és hadvezetést. Pedig ez csak kis része volt Epameinóndasz erényének; azt, amiben Epameinóndasz igazán nagy volt: az önmérsékletet, az igazságszeretetet, a nagylelkűséget és a nemes gondolkodást nem tanulta meg tőle.

27. Később a thesszaliaiak ismét panaszkodtak, hogy a pherai Alexandrosz háborgatja városukat. A thébaiak követségbe küldték Pelopidaszt Iszméniasszal, de mivel nem vitt csapa­tokat és nem készült fel háborúra, kénytelen volt az ügy sürgőssége miatt a thesszaliaiakat igénybe venni. Ugyanekkor Makedoniában is zavaros állapotok uralkodtak, Ptolemaiosz megölte a királyt, és átvette az ország kormányzását, ezért a halott király barátai Pelopidaszt hívták be. Pelopidasz kész volt beleavatkozni az ügyekbe, de mert nem voltak saját katonái, az ország területén toborzott zsoldosokat, aztán késedelem nélkül Ptolemaiosz ellen indult. Ptolemaiosz azonban megvesztegette és így maga mellé állította a zsoldosokat, de mert félt Pelopidasz dicsőségétől és tekintélyétől, a színe elé járult, akár egy alattvaló. Tisztelettel köszöntötte, s beleegyezését kérte, hogy a halott király fivérei számára megtarthassa a hatalmat, egyben baráti szövetséget ajánlott fel a thébaiaknak, ezenfelül biztosítékul még kezest is adott Pelopidasznak, tulajdon fiát, Philoxenoszt és ötven társát. Az ifjakat Pelopidasz Thébaiba küldte, de bántotta a zsoldosok árulása, és amikor értesült róla, hogy ingóságaikat, gyermekeiket és asszonyaikat Pharszalosz környékén helyezték el, magához vett néhány thesszaliait, és megindult Pharszaloszba, hogy bosszút álljon a rajta esett sérelemért. Alighogy odaérkezett, megjelent Alexandrosz, a zsarnok is hadseregével. Pelopidasz és Iszméniasz azt gondolta, hogy azért jött, mert igazolni akarja magát. Eléje mentek tehát abban a hiszemben, hogy Thébai és az ő tekintélyük miatt nem éri bántódás őket, hiába terheli annyi vér és gaztett Alexandrosz lelkét. Mikor azonban Alexandrosz látta, hogy fegyvertelenül és magányosan közelednek hozzá, nyomban elfogatta őket, és Pharszaloszt is elfoglalta. Cselekedetével halálra rémisztette alattvalóit, mert nyilvánvaló volt, hogy ilyen vakmerő gaztett elkövetése után senkit nem fog kímélni, hanem mindennel s mindenkivel, aki kezébe kerül, kegyetlenül elbánik.

28. Megharagudtak a thébaiak, mikor hírül vették a történteket, és nyomban hadsereget küldtek ki, de mert Epameinóndaszra éppen nehezteltek, más vezért választottak. Pelopidaszt Pheraiba vitte a zsarnok. Eleinte bárki szóba elegyedhetett vele, mert Alexandrosz ártalmat­lannak gondolta a szerencsétlen embert, később azonban Pelopidasz bátorítani kezdte Pherai csüggedt lakosait, mondván, hogy a zsarnok rövidesen elveszi büntetését, sőt megüzente magának Alexandrosznak, hogy oktalanságot követ el, ha az ártatlan polgárokat halálra gyötri, vele viszont kíméletesen bánik, hiszen tudhatná, hogy mihelyt megszabadul, bosszút áll rajta. A zsarnok elámult Pelopidasz bátor és rettenthetetlen magatartásán, és így szólt: „Miért olyan sürgős Pelopidasznak a halál?” Pelopidasz erre így felelt: „Azért, hogy minél előbb elvesszél, akkor ugyanis még gyűlöletesebb leszel majd az istenek előtt, mint most vagy.” Ekkor a zsarnok megtiltotta, hogy Pelopidasz a külvilággal érintkezzék.

Thébé, Iaszón leánya, Alexandrosz felesége Pelopidasz őreitől értesült a thébai hadvezér rettenthetetlen és nemes viselkedéséről, s szeretett volna találkozni és beszélni vele. Amikor aztán felkereste, asszony módjára nem ismerte fel azonnal jellemének nagyságát nyomorult helyzetében, de hajviseletéről, ruházatáról és arról a bánásmódról, amelyben része volt, azt következtette, hogy siralmas és hírnevéhez méltatlan helyzetbe került, és könnyekre fakadt. Pelopidasz először elcsodálkozott, nem értette, ki ez a nő, aki meglátogatja, de mikor az asszony feltárta kilétét, Pelopidasz Iaszón leányaként szólította meg, aki apjának közeli jó barátja volt. Thébé ekkor így szólt: „Sajnálom a feleségedet.” „Én pedig téged sajnállak -mondta Pelopidasz -, hogy bilincsek nélkül is elviseled Alexandroszt.” Mélyen megindították az asszonyt ezek a szavak, mert nehezen viselte el a zsarnok durva gőgjét, aki azzal tetézte erkölcstelenségeit, hogy szeretőjévé tette Thébé legfiatalabb fivérét. Ezért újra meg újra felkereste Pelopidaszt, nyíltan feltárta előtte szenvedéseit, s szíve megtelt bátorsággal és gyűlölettel Alexandrosz ellen.

29. A thébai vezérek betörtek Thesszaliába, de tapasztalatlanságuk vagy balszerencséjük miatt nem végeztek semmit, hanem csúfosan elhagyták az országot. A város fejenként tízezer drakhma pénzbírsággal sújtotta őket, s Epameinóndaszt állították a hadsereg élére. Ettől egyszeriben felélénkültek a thesszaliaiak, és lázba hozta őket ennek a hadvezérnek a hírneve. A zsarnok helyzete megingott, mert vezérei és barátai megrémültek, alattvalói pedig csak arra vártak, hogy felkeljenek ellene, és örömmel készültek rá, hogy végre megláthatják, miként lakol meg elnyomójuk. Epameinóndasz azonban fontosabbnak tartotta Pelopidasz megmen­tését, mint a maga dicsőségét; attól félt ugyanis, hogy Alexandrosz szorongatott helyzetében, akár valami kétségbeesett vadállat, Pelopidaszra veti magát. Ezért hát húzta-halasztotta a háborút, ide-oda vonult seregével, késlekedő hadmozdulataival igyekezett visszafogni a zsarnok féktelenségét és csillapítani vad szenvedélyét, mert jól ismerte kegyetlenségét, becs­telen és igazságtalan magatartását. Híre járt, hogy élve temettetett el embereket, másokat meg vadkan vagy medve bőrébe öltöztetett, rájuk uszította vérebeit, hogy széttépjék őket, de az is előfordult, hogy merő szórakozásból saját maga röpítette beléjük nyilait. Mikor két szövet­séges és baráti város, Meliboia és Szkotussza lakosai gyűlést tartottak, testőreivel körülvette őket, és a fiatalokat-öregeket mind felkoncoltatta. Azt a lándzsát, amellyel nagybátyját, Polüphrónt meggyilkolta, megszentelte és virágfüzérrel díszítette, úgy áldozott neki, mintha isten volna, s közben Sorsnak szólította. Egyszer megnézett egy színészt Euripidész Trójai nők című tragédiájában, de az előadás közepén hirtelen eltávozott a színházból, majd üzent a színésznek: játsszon tovább nyugodtan és ugyanilyen jól; ő nem azért megy el, mintha nem élvezné játékát, hanem szégyelli magát a polgárok előtt, hogy bár soha nem sajnálta egyetlen áldozatát sem, most elsírja magát Hekabé és Andromakhé szomorú sorsán. Ez az ember mégis rettegett Epameinóndasz dicsőségétől, nevétől és hadvezéri képességeitől, ezért

bújt szárnyaszegve, mint leforrázott kakas,

és sietve követeket küldött hozzá, hogy igazolja magát. Epameinóndasz nem akart ilyen emberrel béke- és barátsági szerződést kötni, de azért megállapodott vele harmincnapos fegyverszünetben, kiszabadította Pelopidaszt és Iszméniaszt, s hazatért.

30. Amikor a thébaiak megtudták, hogy a lakedaimóniak és az athéniak követei útban vannak a nagy királyhoz, hogy szövetséget kössenek vele, ők is elküldték Pelopidaszt. A választás igen jónak bizonyult, mert Pelopidasznak addigra már nagy hírneve volt. Először is, amerre csak járt a király tartományaiban, mindenütt ismerték nevét, mert a lakedaimóniakkal vívott csatáinak dicsősége gyorsan elterjedt Ázsiában is. A leuktrai csatát újabb és újabb sikerek követték, hírük a legtávolabbi vidékekre is eljutott. Amikor a helytartók, hadvezérek és had­sereg­parancsnokok megpillantották őt a királyi udvarban, ilyen szavakkal adtak kifejezést bámulatuknak: „Nézzétek, ez a férfiú űzte, el a lakedaimóniakat a szárazföldről és a tengerről, ez szorította be a Taügetosz és az Eurótasz közé Spártát, amelyet még nem is olyan régen a nagy király és a perzsák ellen vezetett harcra Agészilaosz Szusza és Ekbatana birtokáért.” Tetszett az ilyen beszéd Artaxerxésznek, csodálta Pelopidasz dicsőségét, és elhalmozta őt megbecsülése jeleivel, mert mindig arra törekedett, hogy a legkiválóbb emberek dicsérjék és hízelegjék körül. Mikor aztán szemtől szembe látta és meghallgatta előterjesztéseit, amelyek alaposabbak voltak, mint az athéniaké és egyszerűbbek, mint a lakedaimóniaké, még inkább megkedvelte, királyi módra nem rejtette el tetszését, és a többi követ előtt sem csinált titkot belőle, hogy őt tartja a legtöbbre. De azért leginkább a lakedaimóni Antalkidaszt tisztelte a görögök közt, mert neki küldte el azt az illatszerekkel meghintett virágkoszorút, amelyet lakoma közben a fején viselt. Igaz, Pelopidaszhoz nem volt ennyire kedves, de a szokásos ajándékok közül a legfényesebbeket és legnagyobbakat neki küldte, és teljesítette kéréseit, hogy a görögök legyenek függetlenek, építsék újjá Messzénét, és a thébaiak legyenek a király örökletes barátai.

Meghallgatta a válaszokat, az ajándékok közül csak azt fogadta el, amit a király kegye és jóindulata jegyének tekintett, majd útra kelt hazafelé. Ezzel aztán rossz hírét keltette a többi követnek. Timagoraszt például halálra ítélték és kivégezték az athéniak. Ha az ajándékok sokaságát tekintjük, igazságosnak érezzük az ítéletet: Timagorasz nemcsak aranyat és ezüstöt fogadott el a királytól, hanem egy drága ágyat és hozzá szolgákat, mintha a görögök nem tudnának ágyat vetni; azonkívül nyolcvan tehenet és hozzá pásztorokat, mintha valami beteg­ség miatt tehéntejre lett volna szüksége; végül pedig gyaloghintón vitette le magát a tenger­hez, s a kocsihordozóknak négy talentum bért fizetett a király. Az athéniak szemmel láthatóan nem is annyira a megvesztegetés miatt haragudtak, hiszen Timagorasz pajzshordozója, Epikratész egyszer nyíltan bevallotta, hogy ajándékokat fogadott el a királytól, sőt fennen hangoztatta azt a javaslatát, hogy a kilenc arkhón helyett válasszanak évenként kilenc követet a szegény népből, mert arra is ráfér, hogy megszedje magát az ajándékokból, de csak köznevetség tárgya lett, az athéniak tehát inkább amiatt bosszankodtak, hogy a thébaiaknak minden sikerült, s nem gondoltak arra, hogy Pelopidasz dicsőségét a perzsa király minden szónoki sikernél többre becsülte, hiszen a király mindig azokat tisztelte, akiknek fegyvereit folyton győzelem koronázta.

31. Miután Pelopidasz hazatért a követségből, nagy rokonszenv fogadta Messzéné bené­pesítése és a többi görög függetlenségének megteremtése miatt. A pherai Alexandroszból azonban hamarosan újra kitört a természete, kifosztott több thesszaliai várost, és helyőrséget ültetett a Phthiótiszban lakó akhájok és a magnésziaiak nyakára. Ezek a városok, meghallván Pelopidasz hazatérésének hírét, azonnal követséget küldtek Thébaiba, katonákat kértek és Pelopidasz segítségét. A thébaiak készségesen teljesítették a kérést, hamarosan minden előkészületet megtettek, a vezér már indulófélben volt, amikor napfogyatkozás borította sötét­ségbe a várost. Ez az égi tünemény óriási rémületet keltett, nem akarta útra kényszeríteni a megfélemlített és reményvesztett katonákat, s nem akarta veszedelemnek kitenni hétezer polgár életét. Mivel önmagát szíves örömest feláldozta volna a thesszaliaiakért, háromszáz önként vállalkozó idegen lovassal útnak indult. Elhatározását a jósok ellenezték, de polgár­társai sem helyeselték, mert úgy tartották, hogy ilyen híres embernek különösen rosszat jelent a napfogyatkozás. Őt azonban tüzelte a harag Alexandrosz ellen, aki annyi gazságot követett el ellene, s azok után, amiket Thébétől hallott, azt remélte, hogy a zsarnok házát úgyis fel­dúltan és teljes zűrzavarban találja. De főként a nemes tett lelkesítette és az a becsvágy, hogy mikor a lakedaimóniak hadvezéreket és harmosztészeket küldenek Dionüsziosznak, Szicília zsarnokának, az athéniak pedig zsoldosnak szegődnek Alexandroszhoz, és mint városuk jótevő­jének bronzszobrot állítanak neki, ő megmutassa a görögöknek, hogy egyedül a thébaiak harcolnak az elnyomottak érdekében, és ők azok, akik véget vetnek a törvénytelen és erőszakos uralomnak.

32. Mihelyt megérkezett Pharszaloszba, hadsereget gyűjtött, és azonnal Alexandrosz ellen indult. Alexandrosz, látván, hogy Pelopidasszal csak kevés thébai jött, neki viszont kétszer annyi hoplitésze van, mint a thesszaliaiaknak, eléje ment Thetisz templomáig. Amikor megmondták Pelopidasznak, hogy mekkora sereggel jön elébe a zsarnok, így szólt: „Legalább többen lesznek, akiket legyőzünk.”

A Künoszkephalai nevű helységnél magas és meredek dombok emelkedtek ki a síkságból, mindkét vezér ezt a pontot igyekezett elfoglalni gyalogságával. Pelopidasz az ellenség lovas­sága ellen küldte sok kitűnő lovasát, ezek győzelmet is arattak és a menekülőket lekergették a síkságra, Alexandrosz azonban előbb érkezett a dombokhoz és megszállta őket. A thesszaliai hoplitészek megkésve próbálták megrohamozni a meredek hadállásokat, de Alexandrosz egész haderejével rájuk vetette magát. Végigpusztította az első sorokat, sokakat megölt, sokakat megsebesített. Midőn Pelopidasz meglátta a bajt, visszahívta lovasait és az ellenséges gyalogság sűrűjébe parancsolta őket. Ő maga is pajzsot ragadott, és futva azokhoz csatla­ko­zott, akik a dombokon harcoltak; áttört a hátsó sorokon, az elsők közé vetette magát, s olyan erőt és lelkesedést öntött mindenkibe, hogy az ellenséges katonák úgy érezték, testben és lélekben kicserélt emberek támadnak rájuk. Két vagy három rohamot még csak feltartóztattak, de mikor látták, hogy támadóik feltartóztathatatlanul nyomulnak előre, ráadásul a lovasság is visszafordult az üldözésből, feladták a harcot, s lépésről lépésre hátrálva visszavonultak. Pelopidasz áttekinthette a magaslatról az ellenséges hadsereget, amely még nem futamodott meg minden ponton, de sorait már rendetlenség és zűrzavar töltötte meg; majd megállt és Alexandroszt keresve körültekintett. Amikor megpillantotta, amint a jobbszárnyon bátorította és rendezte zsoldosait, vad haragra gerjedt, indulatosságában lerohant a harcolók közé és hangos kiáltással párviadalra hívta ki a zsarnokot. De Alexandrosz nem fogadta el a kihívást, nem is várta meg a támadást, hanem testőrei közé futott, és elrejtőzött. Azokat a zsoldosokat, akik elsőnek törtek rá, Pelopidasz visszaverte, sokan elhulltak csapásai alatt, de néhány távoli dárda átverte vértjét, és több sebet ejtett rajta. Az aggódó thesszaliaiak nyomban lerohantak a dombokról, hogy segítsenek neki, de akkorra már halott volt. A lovasok rohama megfuta­mította az egész phalanxot, messzire üldözték őket, és több mint háromezrüket megölték. A csatateret holttestek töltötték meg.

33. Hogy azok a thébaiak, akik ott voltak Pelopidasz halálánál, vigasztalhatatlanul gyászoltak, abban nincs semmi csodálatos, hiszen ők atyjuknak, megmentőjüknek és mesterüknek tar­tották Pelopidaszt, aki a legnagyobb és legszebb erényekre tanította meg őket; de még a thesszaliaiak és a szövetségesek is, akik határozatokat hoztak tiszteletük kifejezésére, mér­hetetlen fájdalmat éreztek és ezzel kimutatták hálájukat. Mondják, hogy a harcolók, mikor értesültek haláláról, le sem tették vértjüket, le sem kantározták lovukat, be sem kötözték sebeiket, hanem fegyverbe öltözötten, a harctól felhevülten, odamentek a halotthoz, s mintha még élne és tudomást szerezhetne a körülötte történő dolgokról, holtteste előtt halomba rakták a zsákmányt, megnyírták lovuk sörényét, sokan maguk is lenyírták hajukat. Majd sátrukba mentek, de nem gyújtottak tüzet, ételhez nem nyúltak, csend és szomorúság ülte meg az egész tábort, mintha nem is ők arattak volna fényes győzelmet, hanem a zsarnok győzte volna le és döntötte volna szolgaságba őket. Mikor híre ment az eseményeknek, a városokból arkhónok, ifjak, gyermekek és papok jöttek, hogy leróják a kegyelet adóját a holttest előtt, diadaljeleket, koszorúkat és aranyveretű vérteket hoztak, majd pedig, amikor el akarták szállítani a holt­testet, közbeléptek a legidősebb thesszaliaiak, és arra kérték a thébaiakat, hogy ők temet­hessék el Pelopidaszt. A szószólójuk így beszélt: „Barátaink és szövetségeseink! Szívességet kérünk tőletek, amely nagy megtiszteltetést és vigaszt jelentene nekünk mostani bánatunkban. A thesszaliaiak már nem kísérhetik el útján az élő Pelopidaszt, és Pelopidasz sem szerezhet már tudomást az őt körülvevő tiszteletről; de engedjétek meg nekünk, hogy megérintsük a holt­testet, hogy saját kezünkkel ravatalozzuk fel és temessük el. Higgyétek el, a thesszaliaiakat nagyobb csapás érte, mint a thébaiakat, mert ti csak egy jó hadvezért veszítettetek el, mi azonban őt is és a szabadságot is. Mert hogyan merészeljünk másik hadvezért kérni tőletek, mikor nem adjuk vissza nektek Pelopidaszt?” A thébaiak erre teljesítették a thesszaliaiak kérését.

34. Soha nem volt még fényesebb temetés Pelopidaszénál, ha a fényességét nem elefánt­csont­tal, arannyal és bíborral mérjük, ahogy ezt például Philisztosz is teszi; ő ugyanis elragadtatás­sal magasztalja Dionüsziosz temetését, amely a zsarnoki uralom nagy tragédiájának színpadi utójátékát jelentette. Alexandrosz, a Nagy, amikor Héphaisztión meghalt, nemcsak a lovak és öszvérek sörényét nyíratta le, hanem ledöntette a várfalak bástyázatát is, hogy megfossza díszüktől és ékességüktől az épületeket, és ezzel is nyilvánvalóvá tegye a gyászt. Mindezt azonban zsarnokok rendelték el és kényszerítették ki, így gyűlölséget keltettek azok iránt, akiknek az emlékét meg kellett gyászolni, de meggyűlöltették azokat is, akik ráerőszakolták a gyászt az emberekre; sem hálát, sem tiszteletet nem bizonyított hát a pompa, csak a barbár fényűzést és hivalkodást, amely hiú és követésre nem méltó dolgokra fecsérli a bőséget. De amikor egy egyszerű polgárt, aki idegenben halt meg, távol feleségétől, gyermekeitől és rokonaitól, versengve kísért el utolsó útjára annyi nép és annyi város, koporsóját minden kérés és kényszer nélkül virágerdővel borította, méltán elmondhatjuk, hogy ez az ember elérte a tökéletes boldogságot. Boldogságban meghalni nem szerencsétlenség, amint Aiszóposz mondja, hanem a legnagyobb jótétemény, mert így a dicső tettek elkövetője biztonságba jut, és nincs kitéve a sors változandóságának. Diagoraszt, az olümpiai győztest, aki megérte fiainak, sőt unokáinak győzelmét és megkoszorúzását is, ezért figyelmeztette helyesen egy spártai ember: „Most halj meg, Diagorasz, hiszen az Olümposzra úgysem szállhatsz.” De úgy gondolom, Pelopidasz egyetlen csatája többet ér az összes olümpiai és püthói győzelemnél, ráadásul ő sok csatában harcolt sikerrel, élete javát tiszteletben és dicsőségben élte le, míg végre tizenharmadik boiótarkhiája napjaiban elérte a legnagyobb dicsőséget: a zsarnok elleni küzdelemben meghalt a thesszaliaiak szabadságáért.

35. Pelopidasz halála nagy szomorúságot, de még nagyobb nyereséget jelentett a szövet­sé­ge­sek­nek, mert a thébaiak, midőn értesültek Pelopidasz haláláról, nem késlekedtek a bosszú­állással, és haladéktalanul hadra keltek hétezer hoplitésszel és hétszáz lovassal Malkitasz és Diogeitón parancsnoksága alatt. Alexandroszt hatalmában meggyengülve találták, így könnyű­szerrel rákényszerítették, hogy adja vissza a thesszaliaiaknak az elfoglalt városokat, állítsa helyre a magnésziaiak, a phthiaiak és az akhájok szabadságát, rendelje vissza a helyőrségeket, és fogadja meg esküvel, hogy engedelmeskedik a thébaiak parancsának, bármilyen ellenség ellen küldik is. A thébaiak ezzel beérték, de most elbeszélem, hogy az istenek hogyan álltak bosszút Pelopidasz haláláért.

Thébé, Alexandrosz felesége, amint már említettem, Pelopidasztól tanulta meg, hogy ne féljen a zsarnokság külső fényétől és pompájától, mert a zsarnokot csak a fegyverek ereje őrzi. Félt férje hűtlenségétől és gyűlölte kegyetlensége miatt, ezért három fivérével, Tisziphonosszal, Pütholaosszal és Lükophrónnal, gyilkos merényletet terveit ki ellene. Ezt a következőképpen hajtották végre: A zsarnok házát éjszakánként őrség őrizte, de az emeleti hálószoba előtt, ahol feleségével aludni szokott, egy megláncolt kutya őrködött, amely mindenkire rátámadt két gazdáján és az ételét hozó szolgán kívül. Amikor elérkezett az alkalmas idő, Thébé még délután elbújtatta fivéreit egy közeli szobában, este pedig szokása szerint egyedül ment be az alvó Alexandroszhoz. Kisvártatva kilépett a szobából, és szólt a szolgának, hogy vezesse el a kutyát, mert férje békén akar aludni. Aztán, hogy zaj ne támadjon, amikor fivérei felmennek a hálószobába, gyapjúval terítette le a lépcsőt. Majd felvezette karddal felövezett fivéreit, megállította őket az ajtó előtt, bement a hálószobába, levette a férje felett függő kardot, s meg­mutatta nekik, jelezve, hogy mélyen alvó férje a kezükben van. Az ifjak megijedtek és haboz­tak, mire Thébé gyalázni kezdte őket és haragjában megesküdött, hogy felkelti Alexand­roszt, és elárulja neki tervüket. Erre az ifjak elszégyellték magukat, de meg is rémültek, mire be­vezette őket az ágy mellé, s odavitte a lámpát. Ekkor az egyik megragadta és lenyomta a zsarnok lábát, a másik hajánál fogva hátrahúzta a fejét, a harmadik pedig átdöfte kardjával. Gyorsan végeztek vele, s talán szelídebb halált is mértek rá, mint amit megérdemelt volna, de ha figyelembe vesszük, hogy ő volt az egyetlen, mindenesetre az első zsarnok, akit tulajdon felesége gyilkoltatott meg, s hogy holttestét halála után megcsúfolták, mert a pheraiak kidobták az utcára, és lábbal tapostak rá, mégis azt kell mondanunk, hogy gazságához méltó büntetést szenvedett.

MARCELLUS^xi

1. Marcus Claudius, aki ötször viselt consulságot Rómában, a hagyomány szerint Marcus fia volt, és első ízben viselte a családban a Marcellus nevet, amely Poszeidóniosz szerint Martialis-t^xii, azaz harciast jelent. Hadban járatos, izmos szervezetű, keménykezű férfi volt, szívből szerette a háborút, de vadsága és zordonsága csak a harcmezőn mutatkozott meg, mert egyébként józan és emberszerető ember volt, aki szerette a görög műveltséget és tudomá­nyokat, s tisztelte és bámulta azokat, akik kiváltak bennük, de sok elfoglaltsága miatt neki nem volt ráérő ideje hozzá, hogy kedve szerint művelje és képezze magát. Hiszen, ha voltak emberek, akiknek az isten, mint Homérosz mondja,

ifjúkoruktól kezdve kemény harcban verekedni adta az aggságig,^xiii

így volt ez az akkori időkben élő legkiválóbb rómaiakkal is, mert mint ifjak Szicíliáért a karthá­góiakkal, férfikorukban a gallokkal magáért Itáliáért, majd öregségükre újból Hanni­bállal és a karthágóiakkal küzdöttek, s nem volt módjukban, mint másoknak, öregkorukban visszavonulni a hadiélettől, hanem előkelő származásuk és katonai erényeik a hadak élére szólították őket.

2. Marcellus a harc minden nemében ügyes és gyakorlott volt, de párviadalban még önmagát is felülmúlta; egyetlen kihívás elől sem tért ki, és mindenkit megölt, aki csak kihívta. Szicíliában megmentette veszélyben forgó fivérét, Otaciliust: pajzsával elfödte és halomra ölte támadóit. Ezért fiatalember létére babérkoszorút és győzelmi díjat kapott vezéreitől, a nép pedig tisztelete jeléül aedilis curulis-szá választotta, és a papok megtették augurnak. E papi tisztség viselőjének feladata a törvények értelmében főképp az volt, hogy megfigyelje a madarak repülését és jósoljon belőle.

Aedilissége idején egy kellemetlen pert kellett vállalnia. Volt egy virágzó ifjúságú, azonos nevű fia, akit polgártársai szerény modora és műveltsége miatt ugyancsak nagyra becsültek. Marcellus hivataltársa, egy Capitolinus nevű, kéjsóvár és féktelen természetű férfi beleszere­tett a fiúba, és szerelmi ajánlatokat tett neki. A fiú eleinte magától is visszautasította Capito­linus kísérletezéseit, de amikor a férfi megismételte ajánlatát, szólt apjának, Marcellus pedig felháborodottan a senatus elé idéztette hivataltársát. Capitolinus mindenféle kibúvóval és kifogással állt elő, majd a néptribunusokhoz fellebbezett, s amikor fellebbezését elvetették, azzal akart kibújni a vád alól, hogy tagadta, amit tett. Mivel nem volt rá tanú, hogy csakugyan ajánlatot tett, a senatus megidézte a fiút, aki meg is jelent. Mikor a senatorok látták, mint pirul el, sír és tör ki belőle szégyenérzettel vegyes haragja, nem kívántak több bizonyítékot, bűnös­nek mondták ki Capitolinust, és pénzbírságot szabtak ki rá. Marcellus ebből a pénzből ezüst áldozócsészét készíttetett és felajánlotta az isteneknek.

3. Alighogy a huszonkét évig tartó első pun háború befejeződött, Róma újabb háborúba bonyolódott a gallokkal. Egy erős és hatalmas gall nép, az insuberek, akik Itáliának az Alpok tövében elterülő vidékén laktak, hadba szólították csapataikat, sőt ezenfelül zsoldjukba fogadták a gaesatáknak nevezett gall törzset is. A jó szerencse csodálatos művének tartották, hogy nem egyszerre tört ki a gall és a pun háború, hanem a gallok mint a küzdelem végére váró szemlélők békén és nyugton maradtak, míg a háború folyt, és csak akkor készültek fel a küzdelemre, és hívták harcra a rómaiakat, amikor legyőzték a punokat, és lélegzetnyi időhöz jutottak. De azért már a háború színtere is nagy félelmet keltett, a harcok ugyanis az ellen­séggel közvetlenül szomszédos területen folytak, ráadásul a rómaiak szemmel láthatóan leginkább a galloktól rettegtek minden ellenfelük közül, mivel a gallok egyszer már elfog­lalták a várost. Ebben az időben hozták azt a törvényt, amely mentesítette a papokat a katonai szolgálat alól, kivéve ha ismét a gallokkal kell háborúskodni. Félelmüket világosan megmutatta háborús előkészületük is, mert, mint mondják, soha azelőtt, de később sem állt olyan sok római fegyverben, mint ekkor. De erről tanúskodnak az újfajta áldozati szertartások is. Ilyen tekintetben ugyanis mindaddig távol állt tőlük minden barbár és embertelen szokás, lehetőleg a görögök felfogásához alkalmazkodtak, és szelídséget tanúsítottak istentiszteleti cselekményeikben. Amikor azonban ez a háború rájuk tört, kénytelenek voltak engedel­meskedni bizonyos Sibylla-jóslatoknak, s két görögöt, egy férfit és egy nőt, s hasonlóképpen két gall személyt is élve eltemettek a Forum Bovariumnak, vagyis az ökörpiacnak nevezett helyen; ezeknek a görögöknek és galloknak emlékére november hónapban még most is végeznek titkos misztikus szertartásokat.

4. A háború első ütközetei nagy győzelmeket, de kudarcokat is hoztak a rómaiaknak, és nem vezettek döntő eredményre; végül a két consul, Flaminius és Furius nagy haderőket vetett be az insuberek ellen. Ugyanakkor azonban a Picenum területét átszelő folyam vize véres lett, Ariminum városánál három holdat láttak az égen, és a papok, akik a consulválasztáskor a madarak repülését figyelték, kijelentették, hogy a consulok megválasztása hibásan, rossz előjelek közt folyt le. Erre a senatus nyomban levelet küldött a táborba, felszólította a consu­lokat, hogy térjenek vissza, és a lehető legrövidebb idő alatt tegyék le hivatalukat, egyben megtiltotta nekik, hogy bármilyen további intézkedést tegyenek az ellenség ellen. Mikor Flaminius megkapta a levelet, fel sem bontotta, hanem megütközött a barbárokkal, megfutamította őket, és feldúlta országukat. Amikor azonban nagy zsákmánnyal hazaérkezett, a nép nem ment eléje a fogadására, sőt mivel a visszatérésre felszólító levélnek nagy gőgösen nem engedelmeskedett azonnal, kis híja, hogy el nem tiltották a diadalmenettől. Alighogy megtartotta a diadalmenetet, egyszerű közpolgárrá tették, consultársával együtt letétették vele consuli tisztét, és visszasorozták az egyszerű közpolgárok közé. A rómaiak ilyen mértékben rendelik alá a közügyeket a vallásnak; a jóslatok és az ősi hagyományok megvetését nem bocsátják meg még a legnagyobb sikerek esetében sem, mert a város boldogulása szempont­jából fontosabbnak tartják, hogy a hadvezérek tiszteljék a vallás parancsait, mint hogy győzelmet arassanak az ellenségen.

5. Tiberius Sempronius, akit a rómaiak vitézsége és becsületessége miatt nagy becsületben tartottak, Scipio Nasicát és Caius Marciust^xiv jelölte ki a consulok utódául. Már átvették tartományukat és az ottani csapatok parancsnokságát, amikor véletlenül papi feljegyzéseket tartalmazó könyv került Tiberius kezébe, amelyből kiderült, hogy figyelmen kívül hagyott egy ősrégi szokást, s ez a következő volt: Ha egy főtisztviselő a városon kívül bérelt házban vagy sátorban figyeli a madarak repülését jóslás céljából, de valamilyen okból kénytelen visszatérni a városba, mielőtt biztos jelet kapott volna, nem térhet vissza ugyanabba a házba, hanem másikat kell bérelnie, s ott kell elölről kezdenie a figyelést. Úgy látszik, Tiberiusnak erről nem volt tudomása, és visszatért ugyanarra a helyre, mielőtt az említett férfiakat consullá jelölte. Később azonban, amikor rájött hibájára, jelentette az esetet a senatusnak, amely azonnal helyrehozta a mulasztást, levelet küldött a consuloknak, akik otthagyták tartományukat, sietve visszatértek Rómába és letették hivatalukat. Mindez később történt, de körülbelül ugyanebben az időben két előkelő papot fosztottak meg hivatalától: Cornelius Cethegust, mert egy áldozat bemutatásakor szabálytalanul kezelte az áldozati állat belső részeit, és Quintus Sulpiciust, mert csúcsos fövege, amelyet a flameneknek nevezett papok viselnek, áldozás közben leesett a fejéről. Amikor Minucius dictator kinevezte Caius Flaminiust a lovasság főparancsnokává, egy sorexnek nevezett cickány cincogása hallatszott, erre mindkettőjüket elmozdították állá­suk­ból, és másokat választottak helyettük. Bár a rómaiak ezekben a kis dolgokban nagy pontos­sággal jártak el, mégsem estek babonás tévhitekbe, ősi szokásaikat nem változtatták meg, és nem tértek el tőlük.

6. Amikor Flaminius és consultársa lemondott, az úgynevezett interrexek Marcellust nevezték ki consullá, és ő hivatala átvétele után Gnaeus Corneliust jelölte ki consultársává. Mondják, hogy bár a gallok szívesen bocsátkoztak volna tárgyalásokba, és a senatus is óhajtotta a békét, Marcellus háborúra tüzelte a népet. Megkötötték a békét, de kisvártatva a gaesaták felújították a háborút, átkeltek az Alpokon, és feltüzelték az insubereket is; ők maguk harmincezren vol­tak, s az insuberek, akikhez csatlakoztak, ennél sokszorosan többen. Sikerükben bízva azonnal a Padus folyótól északra fekvő Acerrae ellen vonultak. Britomartus király tízezer gaesatát vett magához, és végigpusztította velük a Padus menti vidéket. Marcellus, mihelyt értesült az eseményekről, consultársát a nehéz fegyverzetű gyalogsággal és a lovasság harmadrészével Acerraeben hagyva, a lovasság többi részével, azonkívül hatszáz könnyű fegyverzetű gyalo­gossal útnak indult, és éjjel-nappal menetelt, amíg egy Clastidium nevű gall falu vidékén, amely csak nemrégen került római uralom alá, rá nem bukkant a tízezer gaesatára. Mar­cellus­nak még arra sem jutott ideje, hogy pihenőt adjon katonáinak és serege kifújhassa magát. A barbárok azonnal észrevették érkezését, csekély létszámú gyalogságát fitymálni kezdték, lovasságát pedig éppenséggel figyelembe se vették, mert a gallok főként a lovasharchoz értettek, és egybehangzó vélemény szerint különösképpen kiválóak voltak benne, de meg jóval többen is voltak, mint a rómaiak. A királlyal az élükön nagy erővel és szörnyű fenye­getések között rájuk vetették tehát magukat, hogy elsöpörjék őket. Marcellus azonban, hogy kis csapatát be ne kerítse az ellenség, széles arcvonalon állította fel lovasait, és annyira széthúzta a szárnyakat, hogy hadsorai majdnem olyan hosszúak voltak, mint az ellenségé. Már éppen rohamra akart indulni, midőn lova megbokrosodott az ellenség vad lármájától, megfordult, és vad vágtában vitte visszafelé lovasát. Marcellus megijedt, hogy a rómaiak babonás félelemből majd rossz jelnek tekintik a dolgot és megzavarodnak tőle, de sikerült gyorsan megzaboláznia lovát és szembefordítania az ellenséggel. Közben imával fohászkodott a naphoz, mintha nem véletlenül, hanem szándékosan fordult volna meg, mert a rómaiak így szoktak tenni, mielőtt az istenekhez imádkoznak. Már-már összecsapott az ellenséggel, de még egy utolsó könyörgést küldött Iuppiter Feretriushoz, és felajánlotta neki a legszebb fegyvereket, amelyeket majd az ellenségtől zsákmányol.

7. Közben a gallok királya megpillantotta Marcellust. Jelvényeiből arra következtetett, hogy ő a vezér; a többieket messzire maga mögött hagyva előrelovagolt, megállt vele szemben, hangos kiáltással és nagy lándzsarázással párviadalra hívta. A király kivált a gallok közül feltűnően magas termetével, arannyal és ezüsttel díszített fényes fegyverzetével és vértjével, amely mint a villám csillogott. Mikor Marcellus végignézett az ellenséges hadsorokon, az a gondolata támadt, hogy ez az a legszebb fegyver, amelyet az istenhez fohászkodva felajánlott. Rárohant ellenfelére, lándzsájával átdöfte mellvértjét, majd lovával melléugratott, lerántotta a földre a még élő királyt, azután egy második és harmadik csapással azon nyomban megölte. Ezután leugrott lováról, rátette kezét a holt férfi fegyverére, s az égre tekintve így fohászkodott: „Ó, Iuppiter Feretrius, aki alátekintesz a hadvezérek és uralkodók háborúkban és csatákban véghezvitt nagy tetteire, téged hívlak tanúul, hogy én vagyok a harmadik a rómaiak között, aki ezt a férfiút mint hadvezér a hadvezért saját kezemmel lesújtottam és megöltem, s most neked ajánlom fel az első és legszebb zsákmányt. Te adj nekünk további jó szerencsét a háború folytatására.”

Ezután lovasai összecsaptak az ellenség lovasságával és a rájuk rohanó gyalogsággal, és páratlan győzelmet arattak, mert állítólag sem azelőtt, sem azután ilyen kevés lovas nem győzött le oly hatalmas lovas és gyalogos hadsereget. Miután az ellenség java részét megölte, fegyvereiket és hadifelszerelésüket zsákmányul ejtette, visszatért consultársához, aki a leg­nagyobb és legnépesebb gall város közelében harcolt, de nagy nehézségei támadtak. A várost Mediolanumnak hívják; a gallok ezt tartják fővárosuknak, ezért akkora erővel védték, hogy szinte ők vették ostrom alá az ostromló Corneliust. De Marcellus hamarosan megérkezett, a gaesaták értesültek királyuk vereségéről és haláláról, erre elvonultak, és Mediolanum elesett. A gallok összes városukat mind önként adták át a rómaiaknak és mindenben alávetették magukat nekik. Ezért kaptak méltányos békefeltételeket tőlük.

8. A senatus egyedül Marcellusnak szavazott meg diadalmenetet, s bevonulását a különleges pompa, a gazdag zsákmány és az óriás termetű hadifoglyok tették emlékezetessé; de vala­mennyi közt a legkedvesebb és legmeglepőbb látvány az volt, hogy Marcellus maga vitte az istennek a barbár király teljes fegyverzetét. Kivágatott egy jó növésű, sudár tölgyet, kifaragtatta diadaloszlop alakjára, s rákötöztette és felaggatta a zsákmányolt fegyverzet egyes darabjait, gondosan összerakva valamennyit. Midőn a menet megindult, magasba emelte, felszállt a négy ló vonta diadalszekérre, és mint saját tetteinek legszebb és legdicsőbb győzelmi szobrát vitte végig nagy pompával a városon. A hadsereg a legszebb fegyverekkel felékesítve követte, s erre az alkalomra költött dalokat és győzelmi indulókat énekeltek az isten és hadvezérük dicsőítésére. Így haladt a menet, amíg Iuppiter Feretrius templomához nem érkezett; ott felajánlotta áldozati ajándékát, amilyenhez foghatót ő állított harmadszor és mind a mai napig utolsónak. Először Romulus ajánlotta fel a caeninai Akrón zsákmányul ejtett fegyverzetét, másodszor Cornelius Cossus az etruszk Tolumniustól elvett fegyvereket; utána Marcellus a gall királyét, Britomartusét, s Marcellus után senki más. Azt az istent, akinek a zsákmányt felajánlották, Iuppiter Feretriust, némelyek szerint a görög pheretron szóról nevezték el, amelyen a diadaljelet vitték. Akkor ugyanis a latin nyelvbe még sok görög szó keveredett. Mások szerint a villámokat szóró Iuppiternek adták ezt az elnevezést, mert az „ütni” szót latinul feriré-nek mondják. Vannak olyanok is, akik azt mondják, hogy a Feretrius név az ellenség „megveréséből” származik, mert ütközetben, amikor az ellenséget üldözik, most is állandóan Feri! szóval biztatják egymást, ami annyit jelent: „Üsd!” A zsákmányolt fegyvereket általában spoliá-nak nevezik, és annak ezt a különleges fajtáját opimá-nak. Azt mondják egyébként, hogy Numa Pompilius emlékirataiban első, második és harmadik opimát említ, és meghagyja, hogy az elsőt Iuppiter Feretriusnak, a másodikat Marsnak, a harmadikat Quirinusnak kell szentelni; a győztesnek járó jutalom az elsőért háromszáz, a másodikért kétszáz és a harmadikért száz as legyen. A legáltalánosabban elfogadott vélemény szerint opimának csak azt a zsákmányt lehet nevezni, amelyet úgy szereznek, hogy nyílt ütközetben vezér ejti el a vezért. Erről a tárgyról elég is ennyit mondanunk.

A rómaiak módfelett örültek a győzelemnek és a háború befejezésének. Delphoiba arany vegyítőedényt küldtek hálaáldozatul a Püthiának, a szövetségeseket fényesen megajándé­kozták a zsákmányból, és bőven küldtek belőle Hierónnak is, Szürakuszai királyának, aki barátjuk és szövetségesük volt.

9. Mikor Hannibál betört Itáliába, Marcellust egy hajóhaddal Szicíliába küldték. Miután a cannaei vereség bekövetkezett, sok ezer római elesett a csatában, és csak kevesen futottak el ép bőrrel Canusiumba; azt várták, hogy Hannibál nyomban Róma ellen vonul, hiszen a római hadsereg színe-javát megsemmisítette. Marcellus ekkor először is ezerötszáz embert küldött hajóiról a város védelmére, majd kézhez véve a senatus rendelkezését, Canusiumba ment, és az ott összegyülekezett csapatokat kivezette a sáncok közül, hogy ne hagyja védtelenül az országot. A rómaiak legtehetségesebb és legbefolyásosabb vezérei elhulltak a csatatéren. Fabius Maximus megbízhatóságát és bölcsességét ugyan nagyra tartották, de túlzott óvatos­ságát, félelmét a vereségtől helytelenítették, s tunyasággal és bátortalansággal vádolták. Tudták, hogy bármikor megvédi őket, de arra már képtelennek tartották, hogy bosszút álljon az ellenségen. Ezért Marcellusra fordították tekintetüket, az ő bátorságát és merész tetterejét egyesítették Fabius óvatosságával és előrelátásával: egy alkalommal együtt választották meg őket consullá, másodszor egyiküket consulként, másikukat proconsulként küldték ki az ellen­ség ellen. Poszeidóniosz azt mondja, hogy Fabiust pajzsuknak, Marcellust pedig kardjuknak nevezték. Hannibál maga kijelentette, hogy Fabiustól mint tanítómesterétől fél, Marcellustól azonban mint ellenfelétől, mert az előbbi megakadályozza benne, hogy rosszat tegyen, de az utóbbi vele tesz rosszat.

10. A győzelem vakmerővé tette Hannibál katonáit és meglazította a fegyelmüket, Marcellus ezért legelőször is azokra vetette magát, akik elkóboroltak a táborból és a vidéken portyáztak; felkoncolta őket, és ezzel is csökkentette az ellenség haderejét. Utána Neapolis és Nola segítségére ment; a neapolisiakat megerősítette Róma iránti hűségükben, de amikor Nolába érkezett, egyenetlenséget talált a városban: a senatus képtelen volt féken tartani és lecsende­síteni a Hannibálhoz pártolt lakosságot. Volt a városban egy előkelő és vitéz férfiú, név szerint Bantius, aki Cannaenál kitüntette magát, sok karthágóit megölt, de megsebesült és végül a halottak között találták meg. Teste tele volt lövedékekkel. Hannibál megcsodálta hősiességét, és nemcsak hogy minden váltságdíj nélkül szabadon engedte, hanem meg is ajándékozta és vendégbarátjának fogadta. Hálából Bantius Hannibál buzgó párthívévé lett, és befolyását arra használta, hogy a népet elpártoltassa a rómaiaktól. Marcellus kegyetlenségnek tartotta volna, ha megöleti ezt a kivételes sorsú embert, aki derekasan kivette a részét a rómaiak legnehezebb harcaiból, inkább arra törekedett, hogy nyájasságával és megnyerő modorával maga mellé állítsa a becsvágyó férfiút. Midőn tehát egy alkalommal Bantius üdvözölte, megállította és megkérdezte, hogy kicsoda, bár már régebben ismerte, de alkalmas ürügyet keresett rá, hogy beszélgetésbe kezdjen vele. Meghallván a Lucius Bantius nevet, Marcellus úgy tett, mintha meglepődött és elcsodálkozott volna, és így szólt: „Szóval ez az a híres Bantius, akit Rómában gyakrabban emlegetnek, mint az összes többi cannaei harcost, mert egyedül ő nem hagyta cserben Aemilius Paulus consult, hanem elébe állt, és saját testével fogta fel a neki szánt lövedékeket?” Amikor Bantius igenlőleg felelt a kérdésre, és megmutatta néhány sebhelyét, Marcellus így folytatta: „Miért nem jöttél hozzám azonnal, ha egyszer barátságod ilyen tanú­bizonyságait hordod magadon? Csak nem gondolod, hogy restek leszünk megjutalmazni azokat a barátainkat, akiket az ellenség is megbecsül?” Barátságos szavai után kezet nyújtott, majd egy harci mént és ötszáz ezüstdrakhmát ajándékozott Bantiusnak.

11. Ettől kezdve Bantius Marcellus odaadó hívévé és támogatójává szegődött, ő jelentette fel és vádolta be legkészségesebben a szemben álló párt embereit. Ezek azt tervezték, hogy amikor a rómaiak kivonulnak az ellenség megtámadására, széthurcolják hadifelszerelésüket. Ezért Marcellus a város belsejében állította csatarendbe seregét, a málhát a falak közelében helyezte el, és kihirdette a nolaiaknak, hogy tilos a falak közelébe menni. Hannibál, látva az üres falakat, rendezetlenül vonult előre seregével abban a hiszemben, hogy a városban zűr­zavar uralkodik. De Marcellus ekkor kinyittatta a karthágóiakkal szemben levő kaput, s azon át legjobb lovasaival egyenesen rárohant az ellenségre. Nem sokkal később a gyalogság intézett rohamot egy másik kapun át óriási csataüvöltéssel, s mialatt Hannibál megosztotta köztük haderejét, kinyílt a harmadik kapu is, és kiözönlöttek rajta a többiek; ezek minden oldalról nekiestek a váratlan támadástól megzavarodott ellenségnek, amely alig tudott véde­kezni, mert mind újabb csapatok törtek rá. Ekkor történt meg első alkalommal, hogy Hanni­bál katonái meghátráltak a rómaiak előtt, és sok halottat és sebesültet veszítve visszavonultak táborukba. Mondják, hogy ötezren estek el, a rómaiak közül viszont alig ötszázan. Livius ugyan nem erősíti meg, hogy ilyen nagy volt a vereség, és az ellenség ilyen sok halottat veszített, de azt elismeri, hogy a történtek nagy dicsőséget hoztak Marcellusra, és a rómaiak annyi csapás után ebből az ütközetből végre csodálatos bátorságot merítettek, amikor látták, hogy az addig legyőzhetetlennek és ellenállhatatlannak vélt ellenfél is szenvedhet vereséget.

12. Ezért, amikor az egyik consul meghalt, a nép a távollevő Marcellust akarta a székébe ültetni, ezért a főtisztviselők akarata ellenére addig húzták a választást, míg Marcellus vissza nem tért a táborból. Egyhangúlag consullá választották, de a választás idején mennydörgött, amit a papok rossz előjelnek magyaráztak, de mert féltek a néptől, nyíltan nem merték megakadályozni a választást, végül azonban Marcellus önként lemondott hivataláról. A vezérséget viszont nem adta fel, és miután proconsullá választották, ismét visszatért a Nola melletti táborba, és szigorú eljárást indított azok ellen, akik Hannibál pártjára álltak. Hannibál gyorsan ott termett, hogy hívei segítségére legyen, és nyílt csatát akart kezdeni; Marcellus ekkor kitért, de midőn Hannibál seregének nagyobb része a vidéket kezdte sarcolni és nem számított csatára, rájuk tört. A gyalogságnak tengeri ütközetekben használatos hosszú dárdákat osztatott ki, s megtanította őket, hogyan várják meg az alkalmas pillanatot, és hogyan dobják ki messziről dárdájukat a karthágóiakra, akik rossz dárdavetők voltak és rövid dárdát használtak, azt is csak kézitusa közben. Úgy látszik, ez volt az oka, hogy az ütközetben részt vevő karthágóiak hanyatt-homlok futásnak eredtek; ötezer halottat és hatszáz foglyot vesztettek, elefántjaik közül négy elpusztult, kettőt pedig a rómaiak élve fogtak el. De ami még ennél is fontosabb, a csatát követő harmadik napon több mint háromszáz hispaniai és numidiai lovas átállt Hannibáltól. Ilyesmi azelőtt soha nem történt, Hannibál ugyanis hosszú időn át teljes biztonsággal együtt tudta tartani a legkülönbözőbb néptörzsekből toborzott hadseregét. Ezek a szökevények mindvégig hűek maradtak Marcellushoz és az őt követő hadvezérekhez.

13. Marcellus, miután harmadízben consullá választották, Szicíliába hajózott, mert Hannibál háborús sikerei ismét felébresztették a karthágóiakban a vágyat, hogy elfoglalják a szigetet, különösen ebben az időben, amikor Hierónümosz zsarnok halála után zavaros viszonyok uralkodtak Szürakuszaiban. Emiatt a rómaiak már előzőleg is küldtek ide egy hadsereget Appius parancsnoksága alatt. Amikor Marcellus átvette ezt a sereget, számtalan szerencsét­lenül járt római járult elébe és térdre hullott előtte. Azok közül ugyanis, akik Cannaenál harcoltak Hannibál ellen, annyian futottak meg és kerültek fogságba, hogy úgy látszott, a rómaiaknak nem marad emberük még a falak védelmére sem. És bár Hannibál csekély vált­ság­díj fejében szabadon engedte volna a foglyokat, ajánlatát büszkén és fensőbbségesen elvetették, s nem törődtek vele, hogy így vagy kivégzik, vagy pedig eladják őket rabszolgának Itálián túlra. Azokat, akik elfutottak és megmenekültek, Szicíliába küldték, és úgy rendel­keztek, hogy nem tehetik lábukat Itália földjére, amíg a Hannibál elleni háború tart. Ezek most, hogy Marcellus megérkezett, sűrű sorokban tódultak hozzá, térdre vetették magukat előtte, s hangos kiáltozással könnyek között kérték, hogy alkalmazza őket tisztes katonai szolgálatra, és ők tettekkel mutatják meg, hogy nem gyávaságuk, hanem balsorsuk futamította meg őket. Marcellus megszánta a szerencsétleneket, írt a senatusnak és engedélyt kért rá, hogy a hadseregében támadt hiányokat velük tölthesse be, de a senatus hosszas tanácskozás után úgy határozott, hogy a rómaiaknak közszolgálatban nincs szükségük gyáva férfiakra; ha azonban Marcellus mégis alkalmazni akarja őket, ám tegye, de nem részesítheti őket a bátor magatartásért szokásos vezéri kitüntetésekben és jutalmakban. Ezt a határozatot Marcellus sértőnek találta, és a szicíliai hadjárat után szemrehányást tett a senatusnak, hogy sok nagy szolgálatának viszonzásaképpen sem engedték meg neki, hogy jóvátehesse a polgártársait ért szerencsétlenséget.

14. Szicíliában első dolga az volt, hogy a szürakuszaiak vezérétől, Hippokratésztől elszen­vedett sérelem fejében ostrommal bevegye Leontinoi városát. Hippokratész ugyanis, hogy kedveskedjék a karthágóiaknak és megkaparintsa a zsarnoki uralmat, Leontinoiban számos rómait megölt. Marcellus nem bántotta a lakosokat, de a kezébe kerülő szökevényeket meg­korbácsoltatta és kivégeztette. Hippokratész először olyan jelentést küldött Szürakuszaiba, hogy Marcellus Leontinoi férfilakosságát felkoncoltatta, majd amikor ezzel zavart keltett a városban, rájuk tört és Szürakuszait hatalmába kerítette. Marcellus erre egész hadseregével Szürakuszai ellen indult, a város közelében tábort ütött, és követeket küldött Szürakuszaiba, hogy adjanak pontos felvilágosítást a Leontinoiban történt eseményekről; a szürakuszaiak azonban meg sem hallgatták a követeket, mert teljesen Hippokratész befolyása alatt állottak, és a szárazföld meg a tenger felől egyszerre támadást indított a város ellen. Appius vezette a szárazföldi csapatokat, ő maga hatvan ötevezősoros gálya élén állt, melyet megtöltött mindenféle fegyverrel és lövedékkel. Ezenfelül egymáshoz erősített nyolc gályát, hatalmas ostromgépet rakatott rájuk s ezekkel hajózott a városfalak alá, erősen bízva nagyszerű és fényes felszerelésében és saját hírnevében. De mindezek a gépek csak gyerekjátékok voltak azokhoz képest, amelyeket Arkhimédész készített, jóllehet maga Arkhimédész ezeket nem tartotta sokra, csupán szórakozásnak és geometriai kutatásai melléktermékének nézte őket. Még korábban, Hierón király kívánságára és sürgetésére készítette ezeket a gépeket, a király ugyanis rávette, hogy alkalmazza elméleti tudását a gyakorlatban, tegye felfoghatóvá elméleteit mások számára is és használja fel őket valóságos szükségletek kielégítésére.

A napjainkban már annyira kedvelt és közismert mechanikát Eudoxosz és Arkhütasz alapították meg első kísérleteikkel, amelyeknek az volt a célja, hogy finom megfigyelésekkel gazdagítsák a geometriát és az érzékek által felfogható gépezetekkel hajtsák végre azokat a feladatokat, amelyeket szóval és ábrával nem lehet bizonyítani és igazolni. Így például mind­két filozófus a két középarányos vonalról szóló problémát, amely elengedhetetlenül szükséges sok geometriai tétel megoldásához, mechanikai szerkezetek elkészítéséhez alkalmazta oly módon, hogy görbe vonalak és metszetek felhasználásával bizonyos műszereket szerkesztett. De Platón felháborodott ezen, és szemrehányásokat tett nekik, hogy megsemmisítik és elrontják, ami jó van a geometriában azáltal, hogy az emberek figyelmét a testetlen és elvont tárgyakról az érzékelhető világra fordítják, és ismét a testi dolgokkal foglalkoznak, ami sok és fárasztó fizikai munkát igényel; így a mechanika, amellyel a filozófia hosszú ideig nem törődött, elkülönült a geometriától, és a hadművészet szolgálatába állott.

Arkhimédész mégis azt írta rokonának és barátjának, Hierón királynak, hogy bármely megadott súlyt vagy terhet egy megadott erővel meg lehet mozdítani, sőt bizonyítékának erejétől megittasulva állítólag nagy merészen kijelentette, hogy ha volna másik föld, amelyen megvethetné lábát, ezt a földet ki tudná forgatni sarkaiból. Midőn Hierón elcsodálkozott az állításon, és kérte, hogy tételét gyakorlatilag is bizonyítsa be és mutassa meg, hogyan hoz mozgásba kis erő valamely nagy terhet, nagy vesződséggel és sok emberrel partra húzatott egy királyi teherhajót, megrakta sok emberrel s a szokásos teherrel, majd valamivel távolabb leült, és egy csigasor segítségével minden erőfeszítés nélkül, nyugodtan maga felé húzta a hajót, amely könnyedén és simán haladt feléje, mintha a víz színén siklanék. A király ezen elámult, és megértve a szerkezet nagy jelentőségét, rávette Arkhimédészt, hogy készítsen különféle, támadó és védő ostromgépezeteket. Ezeket a gépeket ő maga soha nem használta fel, mert élete legnagyobb részét háború nélkül, békében, vidám ünnepi mulatságok közben töltötte, most azonban igen kapóra jöttek a szürakuszaiaknak a gépezetek és a gépezetek feltalálója.

15. A rómaiak tehát két oldalról támadtak, a szürakuszaiakat pedig rémület fogta el, s félel­mükben elnémultak, mert azt gondolták, hogy ilyen hatalmas erővel semmit nem állíthatnak szembe. Ekkor azonban Arkhimédész megindította gépezeteit, amelyek mindenféle lövedéket, óriási köveket szórtak a szárazföldi csapatokra nagy robajjal és hihetetlen gyorsasággal, úgyhogy senki nem volt képes ellenállni nekik, földre sújtottak mindenkit, akit értek, és összezavarták a hadsorokat. Ami pedig a hajókat illeti, a bástyafalakról hirtelen gerendák nyúltak ki föléjük, teljes súlyukkal rájuk zuhantak és elsüllyesztették őket. Más hajók orrára darucsőrszerű vaskapcsok csappantak, függőlegesen a magasba emelték, majd a tatjuknál visszaejtették őket a vízbe. Voltak hajók, amelyeket körbeforgatott egy távolról irányított gépezet, majd úgy hozzácsapott a falak tövében emelkedő szirtekhez és sziklákhoz, hogy a legénység is mind egy szálig odaveszett. Másfajta gépezetek kiemelték a hajókat a vízből. Szörnyű látvány volt, amint a magasban himbálózott a hajó, az emberek szanaszét repültek a fedélzetről, majd a vaskarmok elengedték az üres hajót és alázuhant a mélybe vagy a falakhoz csapódott. Marcellus gályákra szereltetett gépezete, amelyet sambucá-nak, lantnak neveztek, mert hasonlított ehhez a zeneszerszámhoz, még közel sem ért a várfalakhoz, amikor rázuhant egy tíz talentum súlyú kődarab, majd egy második és harmadik is. A kövek nagy robajjal és recsegéssel összezúzták a gépezet talapzatát, széttörték a gályákat, úgyhogy Marcellus zavarodottságában gyorsan visszafelé irányította a hajókat, és parancsot adott a gyalogságnak a visszavonulásra.

Ezután haditanácsot tartott, amelyen azt határozták, hogyha lehetséges, az éj leple alatt közelítik meg a várfalakat. A kötelek ugyanis, amelyeket Arkhimédész használt gépezeteinél, nagy erővel hajították el a lövedékeket a fejük felett; úgy gondolták, hogy ezek működ­tetéséhez kellő távolságra van szükség, és közelről hatástalanok. Arkhimédész azonban, úgy látszik, erre az eshetőségre is felkészült, voltak olyan gépezetei, amelyekből nemcsak távolra lehetett lövedéket irányítani, hanem közelre is; elhelyezett hát a falakon levő lőrésekben közelre hordó gépezeteket - skorpiónak nevezték őket -, amelyekkel közvetlen közelből úgy lehetett kárt okozni az ellenségnek, hogy nem is láthatta, mi történik.

16. A rómaiak, gondolván, hogy rejtve maradnak, közel merészkedtek a falakhoz. Ekkor azonban ismét dárda- és kőzápor zúdult csaknem függőlegesen a fejükre, és közben a falakról nyílzápor fogadta őket; így tehát visszavonultak. De amikor eltávolodtak, utolérték őket a na­gyobb hatósugarú hadigépek lövedékei, végigpusztították soraikat, a hajókat pedig egymáshoz csapdosták. Így aztán a rómaiak nem tudtak bosszút állni az ellenségen, ráadásul -mivel Arkhimédész közvetlenül a falak tövébe állította a gépeket - úgy érezték, az istenek ellen harcolnak, hogy láthatatlan helyről ezer meg ezer lövedék zúdul rájuk.

17. Marcellus mégis megmenekült, s tréfálkozva így szólt hadmérnökeihez és gépészeihez: „Ne hagyjuk abba a harcot ez ellen a mérnök Briareus ellen, aki hajóinkat kanálnak használja, hogy kimerje vele a tenger vizét? Szégyenszemre elűzte sambucánkat, és annyi lövedéket zúdított a nyakunkba, hogy túltesz még a mesebeli százkarú szörnyetegen is.” A szüra­kuszaiak valóban csak a testét alkották Arkhimédész gépeinek, amelyeknek ő volt az egyedüli mozgatója és irányító szelleme; minden más fegyver tétlenül hevert, a város csak az ő gépezeteivel támadott és védekezett. Mivel a rómaiak azonnal rémületbe estek, ha csak egy kötelet vagy fadarabot megpillantottak a várfalakon, és azt kiáltozták, hogy Arkhimédész újabb hadigépet vetett be ellenük, aztán fejvesztetten elmenekültek, Marcellus elállt attól a tervtől, hogy rohammal vegye be a várost, hanem inkább hosszú ideig tartó ostromra rendezkedett be.

Arkhimédész, bár fölényes és nemes szellemű férfiú volt, s az elméleti tudományok olyan káprázatos gazdagságával rendelkezett, hogy tudásával nem is az emberi, hanem szinte az isteni értelem és bölcsesség hírnevét szerezte meg magának, semmit nem volt hajlandó írásban megörökíteni, mert a mechanikára alapozott mesterséget, amely az élet szükség­leteinek szolgálatában állt, nemtelennek és közönségesnek minősítette. Becsvágyát csak azok a tudományok elégítették ki, amelyekben a szép és tökéletes nem vegyül a szükségessel. Úgy gondolta, hogy ezek a tudományok nem hasonlíthatók össze a többiekkel, mert bennük a tartalom versenyre kel a bizonyítással: az előbbi nyújtja a nagyságot és a szépséget, az utóbbi a szabatosságot és a meggyőző erőt. A geometriában ugyanis nem akadt egyetlen nehezebb és fogasabb kérdés sem, amelyet ne a legegyszerűbben és a legvilágosabban fejtett volna ki. Ezt egyesek természet adta tehetségének, mások rendkívüli szorgalmának tulajdonítják, bár úgy tűnt fel, hogy fáradság nélkül és könnyedén oldott meg minden feladatot. Ha valaki hiába kereste valamely probléma megfejtését, Arkhimédész könnyedén és rövid úton elsegítette a bizonyítékokhoz. Nyugodtan elhihetjük hát, amit mesélnek róla, hogy, mintha egy szirén varázslata alatt lett volna, megfeledkezett az evésről, ivásról és teste ápolásáról, és ha nagy keservesen elhurcolták, hogy fürödjék meg és kenje be a testét olajjal, a tűzhely hamujába geometriai ábrákat rajzolt, és a testén mértani vonalakat húzgált olajos ujjával; látszott rajta, hogy leküzdhetetlen szenvedély rabja és valósággal a Múzsák foglya. És ez az ember, aki oly sok nagyszerű találmányt mondhatott magáénak, állítólag azt kérte barátaitól és családja tagjaitól, hogy halála után állítsanak egy gömböt tartalmazó hengert a sírjára, s írják fel rá azt a viszonyt, amely a körülvevő nagyobb test és a benne foglalt test között fennáll.

18. Ilyen volt Arkhimédész, és ha rajta múlik, a rómaiak sosem veszik be a várost és ő maga is megmarad, de Marcellus közben ostrommal elfoglalta Megarát, Szicília egyik legrégibb városát; ezenkívül Hippokratész Acrillae melletti táborát is kézre kerítette, s megölte több mint nyolcezer emberét, akiket sáncásás közben rohamozott meg. Ezután lerohanta Szicília nagy részét, városok tömegét pártoltatta el a karthágóiaktól, és mindenkit legyőzött, aki szem­be mert szállni vele. Egy idő múlva elfogott egy Damipposz nevű spártait, aki Szüra­kuszaiból próbált hajón eltávozni. A szürakuszaiak váltságdíjért ki akarták szabadítani Damipposzt, s az e körül folyó tárgyalások közben Marcellusnak feltűnt egy gondatlanul őrzött torony, amelyben több csapatot is el lehetett helyezni titokban, mert falát könnyű volt megmászni. Marcellus a tárgyalások során többször is elment a torony mellett, gondosan felbecsülte magas­ságát, ostromlétrákat ácsoltatott, majd kihasználva Artemisz ünnepét, amikor a szüra­kuszaiakat borozgatás és játék foglalta el, észrevétlenül kézre kerítette a tornyot, sőt virradat előtt a falakat is megrakta fegyveresekkel, és elvágta a várostól a Hexapülont. Mikor a szürakuszaiak felocsúdtak és fejvesztetten szaladgálni kezdtek, Marcellus minden oldalról egy­szerre megfúvatta a harci kürtöket. A szürakuszaiak erre rémületükben futásnak eredtek, mintha városuk teljes egészében el volna már foglalva, pedig még az övék volt a legerősebb, legszebb és legnagyobb városrész, Akhradina, amelyet a külső városrészből csak nehezen lehetett megközelíteni. Az Akhradina egyik felét Neapolisznak, a másikat pedig Tükhének nevezik.