Castor úgy érezte magát, mint egy pellengérre állított rab. Fogadkozni próbált:

Sevatus egy pillanatig úgy hunyorgott rá, akár bíró az elítéltre, aztán hirtelen elnevette magát. Castor is nevetni kezdett kényszeredetten, amikor a méltóságos rokon közelebb lépett hozzá, és megszólalt:

A boldogságtól sugárzó Horatio és a hajbókoló szolgálóasszony kevésbé vonta magára Sevatus figyelmét. Az izmos férfi könnyed meghajlása, a ragadozókéra emlékeztető pillantása annál inkább. A helytartó egyre azt kérdezte magától, vajon miért szentel neki ekkora figyelmet, hiszen ő sem egyéb, mint egyszerű rab a kőfejtőjéből. Egy szolga, aki halált érdemel, ha még egyszer olyan pillantást mer vetni rá, mint az imént merészelt. Mégis... Talán ismerősek a vonásai, talán megkapó az a szabadságvágy, ami azokban a vad szemekben tükröződik.

- Horatio, egy pillanatra... - szólt Castor után a helytartó. Az asszony és a fiatal férfi már kiléptek a folyosóra, amikor a kövér rokon meghallotta ura hangját. Tüstént visszament a terembe. Megsejtette a beszélgetés bizalmas voltát, ezért be is csukta maga mögött az ajtószárnyakat.

Castor már majdnem elpirult az ijedségtől, hogy ura neheztel rá, amiért a kívánatos szolgáját maga mellett akarja tudni. Nem akarta kinyilvánítani az iránta érzett vágyódását, sem azt, hogy azért hozta magával a bányából, mert azt reméli, Hercules idővel meghálálja ezt. Csak ennyit mondott:

Hercules, gondolta gunyorosan, miközben szemével követte a kövér hajbókolót, aki kisietett a helyiségből. Hercules, mint egykori dicső névrokona, itt is győzedelmeskedett: testileg teljesen rabul ejtette Horatiót.

De nem ez volt az egyetlen diadala. Sevatus beismerte, magát is rabul ejtette ez a büszke férfi a szabad géniuszával.

V.

 

Az egykori fényűző Decentus-villa átriumában, az oszlopok alatt kecses női alak álldogált. Sorsa erénnyé emelte törékenységét, mellyel érzékeny, istennői bájt tudhatott a magáénak, ami csak első látásra tűnt erőtlennek. Tartása méltóságteljes maradt még akkor is, ha szemei sírástól piroslottak, ahogy mindig, amikor e falak között elmélkedett. Bár ez az elmélkedés gyakorta torkollt értetlen dühbe és istengyalázásba, mihelyst töprengései zsákutcába futottak. Hiába keresett, soha nem kapott választ a kérdéseire, és ez lassan az őrületbe kergette. Ám mégsem engedhette meg magának, hogy dühöngjön, vagy elégedetlennek lássák. Ahhoz túlságosan előkelő nevelést kapott. Igazi római születésűként nem mutathatta ki gyengeségét, így bármennyire ostorozta is Iuppitert, Iunót és Minervát, vagy a saját lelke isteneit, tisztelete és tartása soha nem csorbulhatott igazán.

A kertben kószálva azon merengett, vajon mit követett el, hogy ennyire büntetik az istenek? Mit tett - vagy mit nem -, amiért az ezernyi életút közül a legboldogtalanabbat kellett sorsul kapnia? Miért éppen azt, ami az arcáról és a lelkéből olyan ijesztő gyorsasággal száműzte a boldogságot? Pedig egykoron Santinaként, Lavinia gyermekeként milyen gondtalan is volt ebben a kertben! Egészen addig a napig, addig az éjszakáig, amikor minden összeomlott benne. Az éjszakáig, amit, ha száz esztendeig él sem fog kitörölni az emlékezetéből.

A kert szökőkútja már rég elapadt, a varázslatosan szép virágok sem rikítottak úgy, mint évekkel korábban. A ház is mintha megroskadt volna a szeretet és gondoskodás hiányától. A Decentus-villa, amelyet az egyik legszebbnek tartottak a környéken a vízvárosiak, mára már fakó árnyéka lett önmagának.

Az okot mindenki nyílt titokként kezelte. Történetesen azt, hogy mindeme szépség lelkének, a ház úrnőjének, Laviniának megrendült az egészsége az utóbbi időben. Szinte ki sem kelt az ágyából. Valami testet emésztő kórság... vonta meg a vállát Decentus, ha a hitveséről kérdezősködtek az emberek, aztán már ment is tovább, mintha túl elnyűttnek tartaná a témát. Nem mintha csodálkoztak volna rajta azok, akiknek minden hír eljutott a füléhez. Mindenki tudta, hogy valójában már semmi sem tartja össze ezt a két embert. A hivatásos hírvadászok, akik Aquincum utcáin lestek a pletykákra, és hatalmas füleket növesztve tettek szert ezekre, biztosra vették, hogy Decentus szíve szerint boldogan szabadulna mindkét nőtől, hogy a házában is korlátlanul folytathassa tivornyáit, így azonban, hogy odahaza a legyengült neje mellett megkeseredett, és gyűlölködő nevelt lányába is gyakorta beleütközött, nem kereste fel sűrűn az otthonát. Híréhez méltóan nappalait az üzleteiben, éjszakáit pedig leginkább a borozókban és az örömtanyákon töltötte.

Santina arca megvető maszkba torzult, ahogy ez a féreg az eszébe jutott. Ezerszer megátkozta magában, ezerszer kérte isteneit, hogy pusztítsák el a lelketlen gazembert, aki semmitől sem riad vissza. Imái azonban nem nyertek meghallgatást. Már az is eredmény volt, ha nem botlott bele, amikor meglátogatta az anyját, noha - az egeknek hála - ezt már napi rendszerességgel tehette. Nem felejtette el, hogy mennyi veszekedésbe, mennyi küzdelembe került, míg érzéketlen férje, Mercator végre engedélyt adott, hogy naponta elsétálhasson hozzá, hogy ápolja. De nem is történhetett volna másként, ugyanis bármit megtett volna - még a legvégzetesebb dolgot is -, hogy elérje. Hiszen kire számíthat az a szerencsétlen, beteg asszony? Ki más lenne mellette, ki adna neki egy kanálnyi levest akár, ha nem a lány, akit megszült és felnevelt? Egyedül csak rá számíthat.

Rá és az öreg Axionra.

Ahogy eszébe jutott a szolgáló, újra átélte azt a fajta békét, amit akkor érez a kesergő gyerek, ha az igazi védelmet biztosító anyja magához öleli. Igen, ez az egykor hatalmas termetű férfi, akit éppúgy nem kímélt az idő és a sors, mint ahogy egyiküket sem, a puszta jelenlétével megadta, amit senki más nem tudott. Santina minduntalan megnyugvást nyert az öreg szolgáló közelségétől.

Most is nagy szükségét érezte ennek a békének, ezért csendesen átsétált a gazos füvön a rozzant kunyhóhoz, ami az évek hosszú során át az öregember otthonaként szolgált.

Mint minden alkalommal, ha Axion lakhelye felé vette az irányt, most is felötlött benne egy kép, amit annyi keserű év múltán sem tudott kitörölni a könyörtelen idő. A vérlázító vád elenyészett ugyan, de keserű emlékként minden mozzanat élesen ott maradt a lelke mélyén.

Újra és újra látta maga előtt, ahogy a kunyhóból durva kezek kiráncigálják azt a tehetetlen fiút. Kilökik az udvar kövére... A tiszt belerúg... Megkötözik. Fájdalmat okoznak neki és a védelmére kelő Axionnak.

Azt hitte, mindama események után többé nem látja már az öreget. Róma fogdáiból szinte soha nem tértek vissza azok, akik végzetüknél fogva odakerültek. De ebben az esetben más történt, és Santina nem is csodálkozott túlságosan. Hiszen az a fiú, akit idevetett a sors - vagy talán az istenek? - magában hordozta a csodákat. A mai napig bizonyos volt abban, hogy akkor, azon a gyalázatos éjszakán a fiú jelenléte oltalmazta meg. Ez a hite cseppet sem fakult az évek során, főleg miután meghallotta, miként bánt el a medvékkel és az oroszlánokkal a nagy arénában. Tudta, az a fiú nem volt hétköznapi gyerek. Talán egy istenség...

De az a fiú - bárki is volt -, nincs többé, hiszen névtelen áldozatává vált a világuk kegyetlenségének.

Ahogy feleszmélt a múlt emlékképeiből, összerezzent. Kétlépésnyire tőle, a veremlakás ajtaja előtt Axion nézett rá.

-      Baj van, kisasszonyom? Segítségre szorulsz?

- Nem, Axion. Minden rendben. Anyám elszunnyadt egy kicsit. Mennyire nyomorultul érzem magam, hogy nem remélhetem, az álma gyógyulást hoz!

Santina szája sírásra görbült, de egyikük sem érezte ezt szégyellni valónak. A keserűség jó ideje baráttá kovácsolta kettejüket. Olyan elegyet alkottak, amelyből eltűnt a szolga-úrnő viszony, csak emberek maradtak egyforma fájdalommal, közös nehézséggel.

Ekkor az öreg megmozdult, és valami olyan történt, ami sehol másutt, római patríciusok házában még véletlenül sem eshetett volna meg. Axion megszorította a fiatalasszony vállát, aztán lágyan megcirógatta könnyes arcát a kérges kezével. A lány pedig nem húzódott el, hanem még szaporábban indultak meg a könnyei. Végül egyszerűen ráborult az öregember csontos vállára.

-      Kisasszony, nincs szavam a vigasztalásra. Már régen nincs. Úgy tartom, el kell vennünk, amit ránk osztanak az égiek. Magunkra kell öltenünk, és viselnünk, még ha nem is tetszik.

Hosszú percekbe telt, amíg Santina túltette magát a bánatán. Az öreg szolga szavai, ha nem is vigasztalták, legalább visszarántották a jelenbe. Mélyen beszívta az őszbe forduló idő hűvösét, az egyre vastagodó avar fanyar illatát. Végül csak ennyit mondott:

- Axion, el kell mennünk a piacra, hogy beszerezzünk anyámnak néhány dolgot. Amíg alszik, van időnk megjárni az utat. Ha felébredne, ott ül mekette Aenia. De nem akarom sokáig magára hagyni. Igyekezzünk!

 

VI.

 

A húspiac környékén nyüzsgő tömeg nem sokat apadt reggel óta. Kavargott az emberáradat, noha a szolgák nagy része a legkorábbi időpontban szerette elintézni ügyleteit. Fontosnak tartották, hogy odahaza az uraságokat friss étellel megrakott asztal várja az ébredés pillanatában. Mindennél többet ért, ha elégedettséggel indult a nap a gazdagok házaiban.

E borongós késő délelőttön a szürke fellegekből szemerkélő eső sem szabhatott gátat a forgatagnak. A vásárlók ráérős sétával, avagy szolgai szorgalommal ténykedtek az elárusítópultok és a tavernák között aszerint, ki mely társadalmi réteg tagja volt. Szokatlan ruházatú idegenektől a neves személyiségekig, politikusokig, művészekig sokan megfordultak az utcákon.

Az a páros, amelyik sietősen válogatott a főutcai boltsor fedett folyosóján, elütött mindenki mástól. A két ember, együtt - a patrícius asszony és a szolga -, a legnagyobb egyetértésben alkudott a portékákra, majd lépett tovább a következő üzlet áruihoz. Santina, akinek csupán finom és előkelő ruházata mutatta származását, maga is cipekedett, amit egyetlen más patrícius sem tett volna. Azok az előkelők, akik maguk is imádták a piacot járni, szolgáikkal vitették haza a megvásárolt holmikat éppen úgy, mint régen. Ez mit sem változott a tartományban.

Axion karjait is lehúzták a füles bőrzsákokba gyömöszölt áruk, de Santina még nem akarta befejezni a vásárlást. Erőt adó gyümölcsöket keresett legyengült anyjának. Az illatos, kívánatos déli gyümölcsök, melyeket a kiváló kereskedőhálózat juttatott el idáig, és amelyeknek származási helyét még csak el sem tudta volna helyezni a térképen, szerinte az egészség elixírjét hordozták. Mindent meg akart venni betegének, ami az útjába került ezekből a rikító finomságokból. Axion pedig, együtt érezve vele, nem emelt szót a súlyosan tömött puttonyok miatt.

A fórum és a szentély felől nyíló főutcán álltak meg éppen, az eső elől egy fedett járda védelmébe húzódva. Santina két lépéssel arrébb, a húspiaci pénzváltónál ügyködött. Axion addig letette a holmiját, hogy kifújja magát, közben nekitámaszkodott az egyik oszlopnak. Pihenésképpen a vízvezeték boltíves lábainál lévő üzleteket és asztalokat nézte. Ekkor egy szekérre lett figyelmes, amelynek bakján...

- Minden istenekre! - kiáltott fel megindultan. - Létezhet ez?

Alig mert hinni öreg szemének, ahogy újra és újra végigmustrálta azt az alakot.

 

Sok mindent lehetett mondani Castorra, de azt nem, hogy ne igyekezett volna meghálálni ura jóságát, amivel kimentette a hegyek közötti remeteéletből. Sevatus nem tudott olyat kérni tőle, amit ne teljesített volna azonnal és a legnagyobb készséggel. Sőt gondosan elébe is ment a dolgoknak, hogy jelezze önállóságát patrónusa előtt. Így próbálta bebiztosítani, hogy nélkülözhetetlen maradjon a helytartónak.

Ezen a napon az éléskamra fogyatkozó készleteit akarta feltölteni, és az időjárás szeszélye sem téríthette el ebbéli szándékától. A maga önfeláldozó lelkesedését példázza, gondolta, ha az eső ellenére is elvégzi a feladatot. Ha ez Sevatus úr fülébe jut, mindenképpen jó ponttal jutalmazza. Persze Castor már afelől is rendelkezett, hogy ura hírt kapjon szorgalmáról és önfeláldozásáról.

 

Miközben kivezette az istállóból a ház bejárata elé a fogatot, a férfi olyan tisztán érzékelte, hogy az a kövér kurafi bámulja, mintha közvetlen közelről látná. Megszokta ugyan a jelenlétét, de éppúgy undorodott tőle, mint a bányában eltöltött tíz kemény év alatt. Csakhogy most olyan kapcsolatba kerültek, ami kizárta, hogy távol tartsa magát tőle. A férfi nagyon is tisztában volt azzal, hogy Horatio éppen ezért tervezte így. Le akarta kötelezni, hogy megpuhítsa. Elnevette magát. Ha tudná ez az ember, micsoda életveszélyt jelent számára ez a terv! Ha tudná, hogy eddig csak az tartotta életben, hogy nem erőszakoskodott, nem próbálkozott nála! De van még valami, amit nem tud ez a pojáca, miközben az életét köszönheti e ténynek. Mégpedig az, hogy már rég nem élne, ha nem lenne szükség rá bizonyos tervek megvalósításához.

Gondolatait Castor érkezése zavarta meg. Amint a kövér gazda nehézkesen fellépett a könnyű szekérre, majd elhelyezkedett, ő is helyet foglalt a bakon.

Kiérve a canabae utcáiról, hamarosan azon a felkövezett úton zötykölődtek, amely összekötötte egymással a két várost. Ha volt is a katonavárosnak saját piaca, a környék lakossága a fényűző gazdagságú vízvárosi kínálatot részesítette inkább előnyben. Vállalták az utazást és a tolongást a nem mindennapos árumennyiség reményében. No, meg a közismert emberek látványáért, és persze az utcákon kószáló legfrissebb pletykák kedvéért is.

Míg a mesés kincsek felé haladtak, mellettük csendesen húzódott az aquaductus, az elnyűhetetlen vízvezeték, amely látványával a hosszú évek távlatából is örömet szerzett a bakon ülő fiatal férfinak. Az egyetlen öröm, amit Róma adhat... gondolta, ahogy újra végigjáratta tekintetét az ezernyi boltíves lábon álló hosszú és kecses építményen.

Hirtelen eszébe villant a gyerekkora; ahogy megleste a hegyek ormairól a kőkígyó építését. Egyszer, nagyon régen, amikor nagyapjától, falusi otthonától és szabadságától is egy időben fosztotta meg a könyörtelen Róma, látta már közelebbről is. Akkor, amikor életében a legnagyobb csapásokat szenvedte el, és amikor a könyörtelen elbukással nézett farkasszemet. De ott, akkor, a gyengesége ellenére megfogadta, valamikor bosszút áll. Elfintorodott; a szájpadlásán érezte a szó édes-mámoros zamatát. Bosszú! A mellette húzódó boltívek mintha a régi fogadalom néma tanúiként álltak volna sorfalat mellette, nehogy megfeledkezzen róla.

Az eső könyörtelenül csapkodta a szekér utasait, de észre sem vette. Áldást érzett a hűvös cseppekben; a szabadság simogatását A másik utas, Castor azonban folyamatosan zsörtölődött, noha egyedül rajta múlt, hogy nekivágnak-e az útnak ezen a borongós napon.

Végül maguk mögött hagyták a két település közötti mezőket, szántóföldeket, majorságokat meg a füstös ipartelepeket. Hadrianus déli kaput oltalmazó szobra mellett elhaladva - aki jó pár esztendeje maga emelte városi rangra e helyet - a járókelők között beléptek a vízvárosba.

Csattogva haladt a szekérkerék a gondosan karbantartott úttesten. A lovak rutinosan kerülgették a lődörgő vagy éppen sietős embereket akik óvatlanul vágtak át a kocsik előtt. Ezzel nemegyszer okoztak fennakadást a fogatok forgalmában. A fiatal szolga ellenben ismerte a lovait, és bízott bennük. Szükségtelennek tartotta a kötőféküket rángatni, mint ahogy körülötte az ideges hajtók többsége tette az állataival. Megnyugtató szavaira a lovak felülkerekedtek a kiabálásokon és a kellemetlen torlódásokon.

- Jól van, barátocskám. Itt állj meg! - mondta Castor, aztán fújtatva lezöttyent a kocsiról, hogy odamenjen az egyik pénzváltó pultjához.

A férfi a bakon türelmes nézelődésbe kezdett. Nyugodt tekintettel nézegette a zajosan beszélgető, hahotázó, vagy egymás mellett elsiető embereket a főutca árkádos járdáin. Észrevétlenül ugyan, de alaposan megfigyelte a dolguk után igyekvőket vagy a ráérősen sétálókat. Mindenkit, a legszegényebbektől a legmódosabbakig. A szolgáknál is rosszabb helyzetben lévő koldusoktól és nyomorékoktól kezdve a távolságot tartó újgazdagokig, akik nemrég még ott gürcöltek a kézművesműhelyek szerszámai között. A sokszínű népesség, a rangbéli különbség inkább riasztóan hatott rá, mintsem elkápráztatta volna. Egyedül az asszonyok jelentettek kellemes élményt. A fiatal férfira, aki serdülőkora óta el volt zárva attól a lehetőségtől, hogy természetes érdeklődést tanúsítson a szebbik nem iránt, pezsdítően hatott az ápolt asszonyok sokasága. A módos matrónáké, a nevető fiatal lányoké, akik kacérkodva mosolyogtak bele a nagyvilágba a jólét és a gondtalanság védőhálójából. Meglepődött, hogy nem egy módosabb hölgy hord olyan ékszereket vagy ruhatűző fibulákat, amelyeket az ősei viseltek díszként a testükön. Láthatóan mostanra divattá vált eraviscus módon öltözködni még azoknak is, akik a birodalom más égtájairól vetődtek erre.

Bámészkodás közben a tekintete megdermedt, ahogy a szemközti árkád alatt, az egyik oszlop árnyékában megpillantott valakit. A szíve kalimpálni kezdett ki kellett húznia magát ültében a bakon, hogy levegőt tudjon venni.

A férfi, akire felfigyelt, koros volt, izmai petyhüdtek már, de alakját, vonásait egyből felismerte. Ennek ellenére kerülte a feltűnést még ha elképzelheteden erőfeszítést is jelentett. Egy alig észrevehető biccentésnél és mosolynál többet nem küldött az öreg felé. Már-már elfordította a fejét is, hogy ez az apró gesztus se szúrjon szemet senkinek, amikor újra felfedezett valamit. A szeme sarkából észlelte, hogy egy másik ismerős alak a pultok között válogató-alkudozó emberek közül épp odalép az öregemberhez egy jókora csomaggal.

Bár nem ismerte fel azonnal, de... legbelül, valahol a szíve tájékán kemény ütést érzett.

Egy hölgyet látott nemeseknek kijáró viseletben, de terheket cipelve.

Megint alig kapott levegőt: Santinát pillantotta meg! A lányt, akinek az emlékét magával vitte, amikor elkerült a villából. Magával vitte a fogdába, az arénába, a kőfejtőbe. Tisztán emlékezett arra, hogy valamikor, nagyon régen milyen kimondhatatlan örömöt okozott neki a látványa.

Megrohanták az emlékek. Eszébe jutott a pillanat, amikor kettejük élete összefonódott. A pillanat, amikor az ő sajátos, éppen csak megmutatkozó hatalma folytán a kislány megmenekült a gyalázattól azon a végtelenül távolinak tűnő éjszakán. Megremegett a megidézett vízióktól itt, most, ennyi idő után is.

Az elmúlt évek küzdelmei durván kitéptek a férfiből mindent, ami érzelmet táplálhatott volna a lelkében. Így most, amikor előtte állt a nővé cseperedett lány, megmagyarázhatatlan melegség öntötte el. Nem tagadta, csodálatos érzés volt.

Axion sem tudta palástolni örömét, így egy perccel később már Santina előtt sem maradhatott titokban a férfi váratlan feltűnése. A lány könnyen meglelte Axion büszkeséggel és boldogsággal telt pillantásának irányát. Azonnal felismerte a férfit, mégis, rövid ideig elképedve fürkészte, mintha nem akarná elhinni, amit lát. Végül lesütötte a szemét, majd újra felnézett rá. A férfit megindították ezek a pillantások. Örömét lelte Santina félszeg tekintetében.

Castor hangja villámcsapásként hasította ketté a találkozás varázsát. Messze kergette az öröm érzését a lelkéből, amit úgy szívott magába e néhány másodperc alatt, mint a szikkadt pusztaság az esőt. A gazda felkászálódott a kocsira és áthajtatott a túloldali üzletekhez. A Herculesnek keresztelt szolga engedelmesen indulásra szólította a lovakat, miközben a válla felett visszapislantott az oszlophoz. A két embernek azonban már nyomát sem látta.

 

VII.

 

A gyertya lángja megrebbent a kunyhó homályában. Axion, aki Lavinia úrnő körül fáradozott egészen éjfélig, semmit sem vágyott jobban, mint fényénél olvasgatni egy kicsit, mielőtt mélyen elszenderül. Kezével védőernyőt képezett a részegen imbolygó láng körül.

Most, hogy már karnyújtásnyi közelségbe került a halál - legalábbis Axion úgy vélte, nem lehet sokkal messzebb -, megfogalmazott magának néhány fontos dolgot. Az egyik úgy hangzott, hogy abból az időből, ami még hátra van, semennyit nem akar tétlenséggel tölteni. Az általa ismert istenek helyett egyre inkább a birodalomszerte lassan megtűrtté váló keresztény vallás Istenéhez kezdett imádkozni. Fohászai azért szóltak, hogy egyetlen napot se kelljen betegesen és legyengülten töltenie ebben a kunyhóban. Kegyes halált kért attól az ismeretlen, de valódinak tűnő istenségtől. Olyat, ami tevékenységei végzése közben éri utol, hogy ne maradjon senki nyakán teherként. A másik kérése abból állt, hogy senki se éljen meg hasonló csalódásokat, mint ő. Tiszta szívből kérte, hogy jöjjön el egy jobb világ, ahol nincsenek többé kiszolgálók és kiszolgáltak, csak ember van és a mindenkinek kijáró tisztelet. Bár mindennap érezte, hogy a világ még messze áll ettől a változástól. Sötét palástba burkolózik még az a Jóság, amiről mostanában annyit olvasott.

Ma azonban boldog volt, bármennyire is elszámolt félresikerült életével. Az öröm, hogy láthatta a fiút, akit nagyon régen egy rövid időre a sajátjának tarthatott, most vidámsággal töltötte el. Szinte megfiatalította az emléke annak a nagyszerű napnak, amikor emelt fővel és bátran állt ki mellette, nem törődve azzal, hogy milyen sorsot szán neki ezért a véletlen. Ujjongott a lelke az emlék nagyszerűségétől, ahogy ott álltak az aréna porondján, a vadak között, melyek tehetetlenül kushadtak körülöttük. Csodálatos volt, feledhetetlen! Talán az a pár nap büszkeség éltette idáig. Úgy érezte, egész életében hálás lehet az átélt csodáért.

Mennyire igaz amit ez az írás is mond! - merengett el a papiros felett. A piactéren szerezte egy férfitól, aki nem mutatta az arcát, csak a kezébe nyomta az irományt, és már ott sem volt. Semmi sem olyan értékes, mint az a jó, amit emelt fővel és tiszta lélekkel teszünk másokért. Ahogy a lelkét átjárták a szavak, romlatlan csecsemőnek érezte magát, aki csendben pihen egy mindenek felett uralkodó apa biztos karjaiban.

A gyertya lángja ismét megrebbent. Axion odakapott, hogy újra megvédje, de ijedten vette észre, hogy már nincs egyedül a kunyhóban.

A régen látott fiú, Quercus nevetett rá a vastag szőrmével takart ajtóból. Széttárta a karját, mintha apját üdvözölné. Axion önfeledt örömmel borult a vállaira, és azt sem bánta, hogy az öregkor érzelgőssége könnyeket csal a szemébe.

- Drága fiam, Quercus! Végre, végre! - zihálta elcsukló hangon. - Sohasem hittem el, hogy Róma elemészthet! A hegyek és erdők erős fiát!

- Milyen rég hallottam ezt a nevet, jó Axion! Már el is feledtem, hogy ki vagyok, és hogy milyen nevet adtál nekem - válaszolt a fiatal férfi eraviscus nyelven, majd latinra váltva folytatta: - Micsoda öröm látni téged! Boldog vagyok, hogy nem feledtél el! Bár megszámlálhatatlanul sok esztendő múlott el azóta, hogy éppen ide pottyantam, ebbe a kertbe.

-      Azóta is hálás vagyok az égnek, fiam! A szememet és a szívemet nyitottad meg akkor a megjelenéseddel. De ülj le nálam! Beszélj magadról! Látod, a medvebőr, amibe egykor sebesülten burkolóztál, még ugyanaz, és gyanítom, ez lesz az egyetlen, ami elkíséri a testemet a földbe. Heverj le, beszélj, beszélj, fiam!

Egyre csak mesélt és mesélt az esztendőkről, amik, ha nyomták is a vállát, nem tiporhatták el. Csak a lelkét érlelték meg, de erejét semmiféle gyötrelem nem emészthette fel. Ám tapasztalatai komor sötétbe vonták érzéseit, és semminemű jót nem várt többé senkitől és semmitől...

Axion arca elkomorult, amint a kemény szavakat végighallgatta.

- Jó Axion, a kőfejtőben nem voltak ott az istenek - mondta a férfi kegyetlen egyszerűséggel. - Csak a korbács szólt, az ütések hangja, a büntetés fájdalma. Ezt a hangot tökéletesen megtanultam. - Aztán az öregember inas kezére hajtotta a fejét. - És megtanultam még valamit. Hogy előre kell tekinteni, mert a múlt mocsárba húz. Hiszen csak körül kell nézni. Nincsenek többé őslakók, nincs büszke kelta, aki a szent tölgyligetekben áldozna, nincs senki, aki szabad akarna lenni. Nincs, aki vissza akarná hozni a múltat. A római ruházatuk alatt a szívük is rómaivá lett.

-      Szavaid igazak - vetette közbe az öreg. - Nem vitás, a népünk nagy része már nem hajlandó földet túrni a lapályokon, szőlőt termeszteni a hegyek lankáin, se vadászni az erdőben. Vagy koszos veremlakásokban élni, mint amilyen ez is, agyagból edényeket formázni, hogy kereskedjen vele. Akik egykor büszke és szabad kelták voltak, ma már a város gazdagjait meg a nagytanácsot alkotják. Olyan csodálatos házakban élnek, mint ez a villa is, amely Decentus úré. A közfürdőben arról diskurálnak, hogy milyen előnyöket hozott a római polgárjog, amit Hadrianustól kaptak húsz esztendeje. Ők nem kérnek abból az ősi szabadságból többé, fiam. Régen elfelejtették. Nekik tökéletesen megfelel Róma korszerűsége, a birodalom gazdagsága. Ha körülnézel a polgárok között, a legtöbb jómódú iparosban, kereskedőben vagy elöljáróban egy-egy eravisc származásúra ismerhetsz. És ha megkérdeznéd, hogy elégedett-e az életével, nem hinném, hogy panaszkodna. Nem hinném, hogy visszavágyna az ősei nemzetségébe. Abban viszont biztos vagyok, hogy szíve szerint letagadná előtted, hogy az apja, vagy gyerekként ő maga még ott áldozott fenn a hegyek között, az Oltársziklán.

- Ne tedd! Ez a forrás, ahonnan az életünk csörgedezik. Én már nem tudom elfeledni. Egykor megtettem, de jött egy fiú, aki megértette velem, hogy az ember bárhová kerüljön, legyen akár rabszolga is, a származása, a lelke, a belső látása olyan egyedi kincs, ami egyedül az övé. Nem rabolhatják el tőle.

Quercus csendben maga elé meredt. Tisztelettel hallgatta végig az öreget, akinek szavai balzsamként hatottak a lelkére. Gyógyírt hoztak rá. Mint a ködöt szétfújó szél, ezek a szavak feltártak és láthatóvá tettek régen eltemetett gondolatokat, érzéseket.

Quercus újra emlékezett.

- Milyen jó is volt hinni! Milyen csodálatos volt erősnek lenni! Tudni, hogy mit kell tennie! Lelkesülni! Valamilyen magasztos célért létezni! Íme, fordult a világ.

Axion, az aggastyán, aki annak idején alig értette az ő gyerekkori szándékait, most leckét ad hitből és hűségből. Egy megfáradt ember az élete alkonyán olyan értékeket mutat, mint a szenvedély, az elkötelezettség, a kitartás. Egykor ilyen volt. De valahol - egy kőfejtőben - szétporladt a kőtörő kalapács alatt.

Axion zavartan pillantott a papirosra; nem is feltételezte, hogy a fiú tudja, mi hever az asztalán.

Ahogy elhaltak a férfi fojtott hangú, mégis szenvedélyes szavai, feszült csend ereszkedett a kunyhóra. Axion nem tudta, hogyan folytassa; hogyan vezesse vissza fiatal barátját a gyermekkori varázsos erőhöz és az állhatatossághoz. Ráejtette hát kérges tenyerét az asztalon heverő levéke, úgy kérdezte:

A férfi keserűen elfintorodott:

- Azt tudom, hogy mi, szolgák, mitől pusztulunk olyan gyorsan. Megtanultam. És vajon mi okozhatja egy jómódú patrícius asszony gyengeségét?

-      Santina kisasszony... a visszatérésem után két esztendővel férjhez ment egy ifjúhoz, aki Decentus úr rokonának, Pilliónak és a helytartónak a társaságához tartozik. Előnyös házasság, azonkívül így biztonságosabb. Maga Lavinia is azt szorgalmazta, hogy a lánya mihamarabb elkerüljön a háztól... bizonyos okok miatt.

-      Ismerem ezeket az okokat - vágta rá a férfi. - Nem hittél akkor nekem. Ám örülök, hogy megtudtad, miféle veszélynek volt itt kitéve! De mondd már, miként él, hogyan sikerült a házassága ezzel a férfival?

- Semmi jót nem mondhatok. A férje egy Mercator nevű tiszt. Mint mondtam, vagyonos ember, és Sevatus úr lekötelezettje. Egy erőszakos, durva férfi, aki jó cimborája a ház urának az ivászatokban és a bujálkodásokban. Ugyanakkor asszonyát a legkeményebb szigorban tartja. Ha jól tudom, meg is ütötte, mikor Santina kisasszony ellenkezni mert vele. De ez a lány erős, fiam. Nem akaszkodik össze az urával. Az eszével és a kitartásával próbál győzedelmeskedni. Már sikert is aratott. Végre azt is elérhette, hogy naponta ápolhassa az anyját, aki ideje nagy részében már ki sem kel a betegágyából.

Quercust, ha el is borzadt a temérdek rossz hír hallatán, nem érte váratlanul mindez. Santina egyetlen, fájdalommal teli pillantása a piac árkádja alatt mindent elárult a sorsáról. Szíve hevesebben kezdett dobogni, ahogy gondolatai mélyén újra felidéződött a szomorú, mégis olyan kívánatos arc. Bárcsak ma is segíthetne rajta valamiképpen, gondolta.

- Nem tehetsz érte semmit - mondta lemondóan Axion, mintha a lelkébe látott volna. - Legalábbis a mostani állapotodban nem. Hiszen ő is megváltozott, akárcsak te. Elkeseredett, boldogtalan. A földet és az eget kellene megráznod, hogy megváltoztass mindent körülötte. Hagyd, hogy mindenki élje a maga életét, fiam, ahogy te is! Ez az egyetlen, amit tehetsz.

- Mindenki élje a maga életét... - fintorgott az öreg felé Quercus. Felállt, menni készült, még búcsúzóul megszorította a kezét. - De micsoda élet ez?

Axion még akkor is aggódva bámulta az ajtót, amikor már rég nem volt ott senki. Láthatta végre a fiút, akit csaknem a gyermekének tartott. A boldogság palástjába öltöztette ez a találkozás az estét még akkor is, ha a paláston itt-ott a csalódottság apró szakadásai sejlettek fel.

 

VIII.

 

Hagyd, hogy mindenki élje az életét...

Ahogy elmerengett az öreg barátjával folytatott beszélgetésen, kesernyés ízt érzett a szájában. Megérezte, hogy Axion csalódott benne. A találkozás ezzel vesztett a fényéből; megkopottá sikeredett. Szégyellte magát érte. De hogyan mondhatná el azt, hogy minden megváltozik, ha az ember egy bányában töltötte csaknem egész eddigi életét? Csak köveket lát gyermekkorában, amikor mások anyjuk és apjuk szavaival, tanítók intelmeivel tágítják értelmük határait. Sziklák vették körül, míg másokat asszonyok, emberek, örömök, feladatok és az élet dolgai. Hogyan értethetné meg öreg barátjával, hogy a temérdek szikla közt a szíve és az egykor elszánt, szabad lelke is kővé keményedett?

Közben nagyon jól érezte, hogy Axion szavainak ereje leseperte a port a múltról, és ezzel felélesztette szunnyadó lelkét. Felébresztette a vágyát a gyerekkori önmaga után, amikor a gyűlölet szenvedélye minden fájdalmat megsemmisített benne. Felkeltette az érdeklődést is ősei hite iránt, amit már csaknem elásott magában. De leginkább azt, milyen lehet kihúzott derékkal, rabiga nélkül élni.

Ám akadt valami a lelke rejtett kamrájában, amit nem kellett felébreszteni, mert mindvégig ott maradt elevenen. Erről minden fásultsága ellenére sem akart megfeledkezni. Sem a kőbánya, sem a szenvedések, sem a csalódás nem vehette el. Csak a megfelelő időre várt.

Semmi mást nem tartott meg a lelke mélyén, egyedül a bosszút.

Szándékosan tartotta életben a kényszermunka esztendeiben, mint szükségszerű szertartást: újra és újra emlékezett a gondtalan gyermekkorra, a faluja békéjére, melyben felnőtt. Aztán a semmiből jövő támadásra, amint a lovasok kedvtelésből felgyújtották a házaikat terményeikkel együtt, majd elkergették őket a földjükről. Tisztán emlékezett a menekülésre és bujkálásra az erdőben, hogy elkerüljék azokat az átkozottakat. És végül az embervadászatra: feledhetetlenül az elméjébe vésődött a levegőben repülő dárda, amely úgy szikrázott, mintha ezerágú csillag lenne. Ahányszor rá gondolt, beléje mart a kép, amint a fegyver a nagyapja hátába vágódik, és odaszegezi a földhöz. Mindezt ezerszer felidézte magában. Nem akart feledni egyetlen mozzanatot sem, hogy bosszúvágyát ne igya fel a gyötrelem vagy a megtörtség. Vért akart, megtorlást. Meg akar fizetni az ellenségnek, legyen akár az élete a tét. Ez erősödött benn minden egyes elkeseredett pörölycsapással, amit az átkozott kőfejtő szikláira mért.

Tudta, hogy eljön az ő ideje. Ha lassan, hát lassan, de ki kell várnia, hogy megfizesse adósságát. Most úgy érezte, ez a pillanat már nem vár sokat magára. Hiszen fél esztendeje még nem is remélte volna, hogy sorsa egyenest annak a nagy hatalmú embernek a színe elé állítja, aki legfőképpen vétkes a nagyapja haláláért. Lám, az elmúlt napokban ez bekövetkezett!

Maga sem hitte, hogy izzó bosszúszomját meg tudja zabolázni az új helytartó színe előtt, amikor Castor kíséretében megjelent nála. Hisz emlékeiben feledhetedenül megmaradt Sevatus úr kaján vigyora, ahogy élvezettel gyönyörködik a rokonai halálában. Talán valamely isteni akarat vett erőt rajta, lecsitítva ösztöneit, nehogy azonnal a helytartó torkának ugorjon ott a fogadószobában, és puszta kézzel fojtsa meg, mielőtt testőrei belépnének a terembe. Megtehette volna könnyűszerrel - de mennyire, hogy meg -, amit olyan régóta és annyiszor elképzelt. Egyetlen mozdulatába került volna.

Most azonban örült, hogy nem ragadták el az indulatai.

Hogy mindenki élje az életét, ahogyan te...

E szavak egyszerre tűntek időtálló bölcselemnek és fájó parázsnak a tudatában. Kínozta, nem hagyta nyugton. Ráadásul ha Santina pillantására gondolt, nem is kívánt fejet hajtani idős barátja intelmei előtt.

Miután hazatért Axiontól, a csípős hideg éjszaka ellenére is kinn maradt Sevatus úr villájának kertjében. A nagy horreum takarásában, egy facsoport közé rejtőzött hogy megtegye, ami az elmúlt fertályórában megfogalmazódott benne.

Kelta mintás agyagtálat helyezett el egy mohás sziklán. A széles cserépedényben egy róka teteme hevert. Hazafelé tartva, a két város közti mezsgyén ejtette el. Most engesztelő áldozatként helyezte el ott, hogy felajánlja az isteneinek. Talán szólnak még hozzá. Talán akad mondanivalójuk.

Hogy van-e értelme mindennek? Nem tudta. De a lelke megnyugodott tőle. Karéjos tölgylevelek illatába burkolózva leroskadt a földre, hogy megtegye, amit Axionnak ígért: hogy felkeresse azt a szentélyt a lelkében, ahol meghallhatja Teutan szavait.

 

IX.

 

Nesztelenül és tökéletesen józanul osont haza abba a házba, amely jog szerint az övé volt. Bizony, az övé volt, de szégyenszemre mégis taktikáznia kellett hogy visszaszerezze. Eltökélt szándéka volt, hogy újra a magáénak tudhassa, megoszthatatlanul csak a magáénak, mint ahogy a vagyonát és a saját életét is. Decentus az évek során tökéletesen közömbössé vált az őt körülvevők iránt. A feleségét és nevelt lányát is legszívesebben egy másik város falai között szerette volna tudni. Vagy leginkább egy másik tartományban...

Sohasem volt az érzelmek rabja, hacsak a pénzforgatás és a nyereség, vagy a tivornyák iránti szerelem nem mondható annak. Ha valaha felmelegedett a szíve valaki iránt, akit végül meg is szerzett magának, ez a csekély hőt termelő állapot igen mulandónak tűnt. Mára teljesen feledésbe merült az oka, miért is kellett megosztania boldog agglegénységét a házba tolakodó és most éppen itt betegeskedő Laviniával. Nem beszélve nevelt lányáról, akinek nem is ismerte az apját, azt sem tudta róla, mifajta. Aki ráadásul ez idő tájt szintén csak púp volt a hátán.

Olyannyira elgondolkodott, hogy csaknem belebotlott az említett lányba. Mozdulatlanná merevedett az egyik oszlop mögötti félhomályban, csak tekintetével követte a fehér selyembe és vastag stólába bugyolált karcsú testet.

Hát igen. A lány, aki egykoron olyan hatást tett rá, hogy még a gyermekágyába is megpróbált beférkőzni, mára már felnőtt. Kívánatos, de öntudatos. Ráadásul veszélyes is. A véletlenek folytán Mercator, a férje lehetővé tette, hogy Santina vissza-visszatérjen a házába az anyját ápolni, így minden bizonnyal feljogosítva érzi magát, hogy kezébe vegye anyja és a ház sorsát, emellett pedig szemmel tartsa a ház urának ténykedését.

Meggyűlölte a lányt. Szinte a pusztulását kívánta, leginkább azért a másik érzésért, amit miatta tapasztalt a lelkében. Még soha nem érzett ilyet, és ez megkeserítette az életét.

Tartott tőle.

Mindez persze nem akadályozta meg abban - ahogy eddig sem -, hogy módszeresen véghezvigye tervét.

Ahogy elült a könnyű léptek zaja, a selyem surrogása, besettenkedett a szobájába. Hideg volt, fázósan összehúzta magán bő cucullusát, közben némán hallgatózva várakozott a kedvező pillanatra. Talán az álom is elnyomhatta kissé a vesszőből szőtt karosszékében. Valamivel később zajra riadt az átrium fedett kerengője felől. Óvatosan kisurrant sötét szobájából az erkélyre, hogy az éjszaka neszeit lesse.

Hamarosan megcsikordultak a kerti ösvényre szórt apró kövek; surrogó léptek zaja hallatszott. A kapu fáklyái végül megvilágították a távozó Santina és testőr kísérője alakját, amint kiléptek az utcára.

Itt az idő. Visszasietett a szobájába a szarvasvadászatot ábrázoló mozaikból rakott falhoz. Letérdelt előtte, de a mozdulatot nem a művészet iránti odaadás gerjesztette. A falkép egyik sarkában megbontotta a színes burkolatot. Az apró cseréplapok mögött titkos üreg tárult fel, ahol Decentus értékei rejtőztek. Tömött bőrtasakokban aranytallérok, iratok, szerződések. Itt lapult az az apró erszény is, amely elősegítette terve megvalósulását.

Megragadta, az övébe gyűrte, majd miután gondosan újra „befalazta" a titkos odút, óvatosan átsettenkedett a néma folyosón hitvese lakosztálya felé.

Belépett, de azonnal meg is torpant. Az asszony szobájában egy virrasztó szolgálóba botlott, aki a ház váratlanul érkező urára emelte a szemeit. Decentus a félhomály ellenére is ki tudta olvasni belőle a meglepetést.

Kínos. Eddig akárhányszor surrant be ide, még soha nem talált őrködő szolgálót. Annak az álnok és agyafúrt Santinának az ötlete lehetett. A férfi dühében átkokkal szórta tele nevelt lányát. Miután erőt vett magán, a szolgálóhoz fordult.

- Hogy van az asszonyom? - suttogta aggodalmat színlelve. Jól megjátszott tétovázással odaőgyelgett az ágy mellé.

Lavinia kétségtelenül rossz bőrben volt; egykoron szép arcát mintha pókhálók szőtték volna be. Ráncok apró barázdái szántották végig a mezsgyét, ami néhány éve még Aphrodité szépségével vetekedett, büszkévé téve őt magát is, amikor egykoron nőül vette. A lehunyt szemek körül árnyak ültek, mint varjak a faágon.

A szolgáló csak egy pillanatig tétovázott. Bármennyire szigorúan parancsoltak is rá, hogy egy percre se hagyja őrizetlenül az úrnőjét, nem mert szembeszállni a ház urának akaratával. Végső soron itt nem a kisasszony parancsol, gondolta, ezért engedelmeskedett az utasításnak.

Ahogy Decentus magára maradt, azonnal elővette az apró bőrerszényt, amit a tunikája övében csempészett be a szobába. Vékony nádszál meg egy fiola került elő belőle. Kihúzta az apró üvegcse még apróbb dugóját, a nádat gyorsan belemártotta, majd óvatosan befogta az alvó asszony orrát. Lavinia túlságosan is gyenge volt, hogy érzékelve ezt felriadjon ájulásszerű álmából, de ösztönösen is segített Decentusnak: levegőért nyitotta a száját. A ház ura ekkor óvatosan beleejtett néhányat a vékony nádszálon táncoló cseppekből a vértelen ajkak közé. Lavinia semmit sem érzett belőle; ahogy szabaddá vált az orrnyílása, mélyet szippantott a levegőből, aztán néhányat nyeldekelve tovább aludta álmát. Mit sem tudott arról, hogy a halált okozó főzet újabb cseppjei jutottak a testébe.

Mire nyílt az ajtó és belépett a szolgálólány, Decentus már eltüntette a nádszálat az üvegcsével együtt.

- Jól van, add ide, te! - szólt a lánynak halkan. Ezután átvette a vizeskancsót meg a gyolcsot, majd a gondos férj szerepében tetszelegve megtörölgette az asszony izzadt arcát. Amikor ezzel is végzett, csendesen, de fenyegető hangon ennyit mondott:

A szolgáló boldog volt a ház biztonságában, hallani sem akart arról, hogy menesszék. Bármi történt is itt, bármi oka is volt az úr látogatásának, úgy érezte, felesleges volt Santina kisasszony óvatossága. Hiszen végtére is ez az úr háza. Ráadásul olyan gyöngéden bánt a szerencsétlen úrnővel! Talán nem is olyan rossz szándékú, mint ahogy a kisasszony lefesti.

A szolgáló úgy döntött, nem látott semmit, és amit mégis, azt sürgősen elfelejti. Bólintott az úr felé. Decentus pedig megnyugodva kilépett a szobából.

X.

 

Kiáltás riasztotta fel álmából.

Quercus zavaros fejjel nyitotta ki a szemét, aztán ahogy kitisztult a látása, megdöbbenve vette észre, hogy a szolgaszállás priccse helyett nedves moha és fanyar illatú falevelek szolgáltak fekhelyeként. Didergett a hidegtől. Fogalma sem volt, miként került ide. Mintha savval marták volna ki az emlékezetéből a tegnap este eseményeit.

Nem is lett volna ideje töprengeni ezen. Rohannia kellett, hogy Horatiónak ne szúrjon szemet éjszakai távolmaradása. Hájas rabtartója ugyan próbált engedékeny lenni, hogy egyszer majd elérje vele a célját, de Quercus nem akarta magára haragítani. Tisztában volt vele, hogy ezzel csak saját dolgát nehezítené meg.

- Jövök, uram! Csak rosszul voltam az éjszaka. Kijöttem, aztán idekinn maradtam a levegőn. De már kutya bajom. - A fiatal férfi odalépett gazdája elé. Horatio ijedt arca lassan megenyhült, végül leplezetlen tetszéssel pillantott végig rajta.

- Miért kerestél, uram? - kérdezte az alázatosság álcája mögül Quercus.

- Vajon kell-e ok arra, hogy Hercules sudár termetében gyönyörködjenek a halandók szemei? De valóban, van okom is. Urunk jelezte, hogy ismét meglátogatná a házát. Tégy meg mindent, hogy ne érje csalódás a tisztaság dolgában!

Quercus, hogy ne lássa a gusztustalan ember falánk mustrálgatását, a földet bámulta. Azután meghajolt, mint aki tudomásul vette feladatát, majd elindult nekilátni teendőinek a házban.

Egész délelőtt az óriási villa lépcsőit csutakolta, port törölt a szobrok között. Mindezt sokkal tüzetesebben tette, mint máskor. A helytartó már második alkalommal látogatja meg otthonát a beiktatása óta, és mind Castor, mind Quercus tisztában volt azzal, hogy ezek a váratlan látogatások semmi másra nem irányulnak, mint arra, hogy ellenőrizzék Horatio munkáját. Aki közelebbről ismerte Caius Aelius Sevatust, ismerhette túlzott rendszeretetét is. Ezért nemcsak Quercus és a házvezetőnő, hanem Castor két fegyveres testőre, sőt maga a kövér gondnok is megfogta a munka végét annak érdekében, hogy a hazalátogató gazda elégedett legyen.

Quercus csak déltájban jutott el odáig, hogy az előző esti emlékeivel foglalkozzon. Mindaz, ami a felszínre jutott, örömmel töltötte el, hiszen egy rég nem látott barát arca bontakozott ki belőle. Végül rálelt az okára is, miért ébredt reggel a tölgyek közti avarágyban.

Szegényes ebédjét - egy tál sült halat és nyers zöldségeket - magához véve visszasétált Sevatus kertjének széléhez. A magas kőfalon túlról behajoltak ide az erdő fái. Árnyékot vetettek rá és a helyre, ahol az éjjel az ősök istenének áldozott.

Szótlanul meredt a cseréptálra, amely ugyanott hevert, a sziklán, ahová az éjszaka tette. A tartalma - egy róka teste, melyet felajánlásként hozott - nyomtalanul eltűnt.

Először arra gondolt, talán Horatio vitte el. De ez a buta férfi nem állta volna meg, hogy ne kérdezze ki, és ha rá gyanakszik, ne intse meg. Azt pedig végképp nem hitte róla, hogy maga érintené meg vagy földelné el a tetemet. Ráadásul mindennek tetejében a cserép tálat is a sziklán hagyja...

Csak nagyon lassan járta át a szellemét valami, ami megrázta, felébresztette és kiteljesedett benne. Valahol mélyen benne felhasadt egy apró burok, hogy hit szülessen belőle.

 

 

 

XI.

 

Igianus nem kedvelte a feltűnést. Mindenki, aki ismerte, egyetértett Pillio véleményével, aki olyannak tartotta őt, mint egy alapos tüdőgyulladást: hosszan lappangó, csendben előre nyomuló, aztán hirtelen lecsapó. A társaságbeliek a találó jellemzést derűvel és tapssal jutalmazták, mindazonáltal igazat adtak Pilliónak. Igianus tényleg ilyen volt.

Mindennek ellenére Appius Taato Igianus, a helytartó folyami kereskedelmet ellenőrző megbízottja, ráadásul ősrégi fegyvertársa és barátja nem kevésbé nélkülözte a társaság tiszteletét, mint Sevatus. A szitán azonban már csak jóval kevesebben láttak át. Igianus ugyanis sok tekintetben Sevatus legfőbb bizalmasa is volt.

A mindig figyelő Pillio viszont egyre jobban átlátott azon a bizonyos rostán. Nem volt nehéz észrevennie, hogy a kettejük közötti küzdelemben, ami az újdonsült helytartó barátságáért folyt, az erőfölény szép lassan Igianus irányába tolódik. Hogy ez mennyire így volt, jól példázta éppen ez az ünnepség is, amit Sevatus Igianus születése évfordulójára szerveztetett meg a lakatlan villájában, minden előzmény nélkül. Erről a mai ünnepségről ugyanis Pillio egyáltalán nem úgy szerzett tudomást, ahogyan triumvirátusuk tagjaként megillette volna. Csupán úgy, mint egy hétköznapi kegyenc, aki Sevatus sleppje körül serénykedik. Semmi bensőséges vagy kiemelt gesztus nem érte: Caius Aelius nem árulta el a titkát, hogy ünnepséggel akarja meglepni harmadik társukat. Nem kérte a segítségét vagy a véleményét, mint a régi szép időkben, amikor egyenlők voltak egyenlő törekvésekkel. Most semmi sem történt, ami hármójuk különleges kapcsolatára utalt volna. Ez a személyes térvesztés igen aggasztotta Pilliót, ráadásul jelzésértékűnek vélte.

Azért érkezett először a vendégek közül, hogy elég ideje maradjon Sevatus kegyeibe férkőzni. Korábban már többször is gyanakodott, hogy felborulhat finoman egyensúlyozó triumvirátusuk. Sejtette, hogy a fanyar és sunyi Igianus eléje furakodik az új helytartó trónja előtti lépcsőn. Nem hitegette magát, hogy vissza tudna verni egy Igianus felől érkező támadást, de eddig nem is gondolt ilyesmire. Valahogy bízott az egyensúlyban. Most azonban felborulni látta, ráadásul még az ösztönei is ezeket a balsejtelmeket sugallták. Igaz, a közelmúltban maga is tett olyan lépéseket, amik, ha kitudódnának, alááshatnák ezt a döcögős barátságot. De nem lenne a neve Valerius Maulus Pillio, ha nem bízna a ravaszságában, így hát egészen biztos volt abban, hogy sikerült tökéletesen titokban tartania tettét. De akkor vajon minek köszönhető Igianus előretörése?

- Caius Aelius, miféle ajándékokkal fogsz kedveskedni a barátunknak? - érdeklődött Sevatustól a fogadóterem közepén. Még csak ketten ákdogáltak a szolgák sürgő hadában, ám Pillión már látszott a bor hatása. Kerge jókedv ragadta magával, de mivel tartott nagybecsű barátjától, igyekezett fékezni a szenvedélyét. Sevatus viszont csendes volt, csendesebb, mint máskor - ez aggasztotta leginkább Pilliót. Sőt úgy érezte, a helytartó kendőzetlenül tartózkodik vele szemben. Persze lehet, mindez természetes; újszerű gondokkal kell megbirkóznia, így a figyelme vagy a kedélye inkább a felelősség oltárán hamvad el, mint a barátságén. Mégsem tartotta valószínűnek, hogy ez lenne az elhidegülés oka. Most először gondolt arra, mi lesz, ha Sevatus rájön a kis turpisságára.

- Csak nem valami kedélynövelő szerrel? - folytatta némi éllel. - Mert tudod, talán ráférne a jó Igianusra. Mindig csak aggodalmaskodik, csak les, csak gyanakszik. Nemigen szeretnék Appius ekenségévé válni, Caiusom.

Sevatus nem mutogatott, csupán szúrós tekintete követett valakit. Pillio is azonnal észrevette a helytartó tekintetének célpontját.

A fiatal férfi, aki a szolgák közt tüsténkedett, bár maga is az volt, mégis első látásra kirítt a többiek közül. Pillio erősnek, nemesnek, öntudatosnak látta, mint aki nem is szolgaként teszi a dolgát.

 

Quercus, akit nem is titkoltan vizslatott a két főember, mindent érzékelt, ami a háta mögött zajlott. Furcsállotta új tehetségét, amivel szinte maga előtt látta, hogy a helytartó és az a másik - akiben Sevatus mellett a rokonai másik gyilkosára ismert - a mozdulatait figyelik. Ez nyugtalanná tette. Akadályt jelentene tervezett bosszújának végrehajtásában, ha túlságosan felfigyelnének rá.

Mindenesetre úgy tett, mintha mi sem történt volna. Castor egyik fegyveresével kettesben emelgették és rendezték el a heverőket a fogadóteremben, melléjük a vázákat, asztalkákat. Aztán, amint tehette, eltűnt a kíváncsi szemek elől.

 

- Fejedelmi példány lenne! - helyeselt tovább az aedilis. Lelke mélyén elültek a nyugtalanság hullámai. Ha Sevatus ilyen nyíltan utal a közös titkukra, az embervadászatra, nincs ok aggodalomra. - Teljesen igazad van! Csak nem ezt az ajándékot szánod a mi jó Appius barátunknak?

Zajosan érkeztek az ünnepség első vendégei. Néhányuk vidám kacaja örömmel töltötte el Pilliót. Boldogan vette tudomásul, hogy nemcsak az erősebbik nem nevesebb tagjai kaptak meghívást. Az érkezők első csoportjában - módosabb matrónák által bevezetve - néhány eladósorban lévő leányt is felfedezhetett. Nos, igen, ezek az alkalmak nem titkoltan éppen abban játszottak fontos szerepet, hogy a jó házból való leánykák megfelelő férjet foghassanak az arisztokraták és a jómódú városi hivatalnokok köreiből. Amíg világ a világ, ez mindig így fog történni - elmélkedett Pillio, miközben máris kiszemelt egy fiatal, ámde semmiképpen sem szűzies megjelenésű hölgyet. Bólintott felé, majd amikor a nő visszamosolygott, udvariasan csatlakozott hozzá. Valamivel később a nagybátyja, Decentus megjelenése szakította el a kacér ifjú hölgytől, de mielőtt magára hagyta volna, ígéretét vette, hogy hamarosan koccint vele az oszlopok árnyékában.

A rokona nem egyedül érkezett. Jobbján Mercator lépkedett elhagyhatatlan, fölényes mosolyával. Mellettük Santina olyan némán és közönyösen lépett be a fogadóterembe, mintha nem is velük lenne. Decentus mogorva képe nem igazán nyerte el Pillio tetszését, de ahogy végigsiklott tekintete a fiatal házaspáron, végképp elfancsalodott.

- Üdvözöllek, Santina kedvesem! Igazán ragyogó színben vagy ma! - mosolygott tettetett udvariassággal a hölgy felé, aki tényleg bájos lehetett volna. Sőt előkelő helyet vívhatott volna ki a női résztvevők szépségversenyén, ha akadt volna egy férfi, aki arcának keserűségét derűvé változtatja. De ilyen nem akadt. Különösen nem a férje. - Bár bájaid e társaságnak napfényt jelenthetnek, kedved inkább hasonlatos Selene éji baljóslatához. Hé, jó Publius Nazarus, hol van Ámor ereje, ami uralkodóvá tett a szebbik nem felett? Vagy elgörbült volna a kis szárnyas lurkó nyilacskája, barátom?

Pillio szavai derűt akartak fakasztani. Jót is nevetett saját kedélyeskedésén, de senki sem követte a példáját. Santina inkább lesütötte a szemét. Mi mást tehetett volna egy olyan fiatalasszony, akinek - anyja betegágyát elhagyva - olyan tivornyán kellett részt vennie, melyet tökéletesen megvetett.

A becsvágyó Mercator ugyanakkor gúnyos tőrdöfésnek tekintette a kapatos aedilis szavait. Nem titkoltan várakozott, hogy egyszer majd, kellő hatalommal a háta mögött megtoroljon minden sérelmet. Decentus viszont nem is figyelt rokona szavaira. Az imént mesteri módon elcsípett egy borral teli serleget az egyik szolga tálcájáról, így az ital élvezetének szentelte minden figyelmét.

 

Santina őrizkedett attól, hogy az udvar körei a szájukra vegyék. Magára erőltetett kedvességgel próbált „társaságinak" tűnni, néhány ismerősével csevegett. Gyűlölte ezt a feladatot. Erővel rákényszeríteni magára a derűt, hogy palástolja helyzetét, vagy egyszerűen cáfolja az amúgy közszájon forgó pletykákat elrontott házasságáról, betegeskedő anyjáról és nevelőapjával való eltitkolhatatlanul rossz viszonyáról - több volt, mint megvetésre méltó. Mégis megpróbált jól színészkedni, noha nehéz szerep volt. Végső soron már azt sem bánta volna, ha a régi ismerősök is elpártolnak tőle. Az egyetlen maradt csak neki, amit senki, sem Decentus, sem a befolyására éhes züllött népség nem vehet el tőle: a maga valódi rangja. A tiszta patrícius vérvonal, amit anyja felmenőinek köszönhetett

Ahogy most a magára erőltetett mosolygós álarc mögül végigtekintett a jelenlevőkön, csak erre tudott gondolni.

Elég egyetlen árulkodó pillantás, hogy minden kiderüljön, gondolta Santina. Ezért elkapta tekintetét a nagy emberről, közben olyan erővel préselte össze a fogait, hogy megsajdult az állkapcsa a fájdalomtól. Úgy, de úgy szeretett volna hirtelen mindent kiadni magából arról a sok rosszról, ami a férje és a nevelőapja mellett érte! Kifakadni, nem törődni vele, ki hallja, ki nem, csak elmondani a csalódásait, a fájdalmait! Világgá kürtölni, hogy mennyivel boldogabb lenne, ha sem Decentushoz, sem Mercatorhoz nem fűzné semmiféle kapcsolat! Csak az anyját ápolhatná, hogy gyógyítsa őt! És gyógyítsa ezzel a saját lelkét is.

Amikor ismét felemelte a tekintetét, nyoma sem volt benne többé fájdalomnak vagy önsajnálatnak. Élesen belenézett a termetes férfi szemébe, aztán csak ennyit mondott:

- Ó, igen, uram. A férjem méltó önmagához. Valóban egy igazi Mercator!

Santina körülnézett. Megnyugvással vette tudomásul, hogy senki sem érzett vágyat csatlakozni hozzá, hogy sajnálatát fejezze ki az édesanyja állapota miatt. Azt tervezte, megszökik egy kicsit, hogy levegőhöz jusson. Sevatus csodálatos kertje vonzó lehetőséggel kecsegtette. Meg is tette az első lépéseket a kert irányába, amikor egy hang a nevén szólította. Megtorpant. Mielőtt az ismeretlen felé fordult volna, valami különleges, régen elrejtett belső öröm környékezte meg a lelkét. Képtelenségnek tűnt de valahonnan a semmiből eszébe jutott a lánykora, amikor egyetlenegyszer átélte ezt az érzést.

De hiszen ez lehetetlen!

Várt néhány szempillantásnyi időt, hogy felkészüljön a lelke, aztán odafordult.

A férfi a szolgák gúnyájában állt az egyik oszlop mellett. Kezében nehéz boroskancsók, amelyeknek a vendégek asztalán volt a helyük. Arcáról lerítt, hogy veszélyes lépésre szánta el magát. Türelmetlenül várta, hogy Santinna ránézzen. Amikor elérte, amit akart, alig észrevehetően elmosolyodott.

Santina csak bámulta a férfit, a merész tekintetét, közben ott visszhangzott a fülében alázatos hangja, amivel a vakmerőséget palástolta. Az első pillanatban nem tudta, mi a helyes, válaszoljon-e, vagy hagyja faképnél, nehogy bajt hozzon rá. Végül visszamosolygott. Nem is értette, hogyan sikerült ez most olyan könnyedén.

 

A férfi lassan a földre engedte a kancsókat. Elemelt a közelből egy üres serleget, félig megtöltötte, ahogy illik, aztán odanyújtotta a lánynak. Érezte, hogy néhányan figyelik őket, de minden igyekezete ellenére sem bírt uralkodni magán. Képtelen volt arra, hogy csak a serleget és a lány kezét nézze, ahogy egy szolgához illik. Az izgató kontyba rendezett fekete haj, a fürkésző kék szemek, a kecses asszonytest látványa és az a finom, visszafogott elegancia, amibe Santina burkolódzott, egyszerűen megbabonázta. Zsongott a feje, hogy a lány a nevén szólította, hogy egyáltalán emlékszik rá. Meg akarta érinteni, ha csak az ujja hegyét is, ha csak alig érezhetően. Már a lehetőség is boldogsággal kecsegtette, ahogy felé tartotta a serleget. Amint a lány érte nyúlt, ujjaival megérintette a kezét.

Az ünnepségre érkező Igianus állt meg mellettük bíborköpenyében, ősz üstökével. Santina feléje villantotta mosolyát, hogy elterelje a köztudottan éles szemű férfi figyelmét. Szerencsére Igianus is csak ember volt, aki aznap átmenetileg szögre akasztotta gyanakvó modorát, így nem akart belekötni az ügyetlenkedő szolgába. Arcán a derű legalább olyan ritka vendég volt, mint a lányén, de ebből ez alkalommal bőségesen osztogatott.

- Drága Santina, örömmel köszöntelek! - szónokolta kedvesen régi ismerősének. Éppolyan sóváran méregette a fiatal nőt, mint évekkel azelőtt, amikor szemet vetett rá. Mára talán sikerült megemésztenie, hogy az istenek nem támogatták abban, hogy nőül szerezze meg, a vágyakozása azonban nem csitult Venus gyermeke iránt. Elnézve újra csak belenyilallt a bánkódás, amelyet egyedül az enyhíthetett, hogy ilyen módon nem kellett Decentusszal és Pillióval, ezzel a két iszákossal a rokonság koloncát a nyakába vennie. - Megtisztelsz jelenléteddel, amely olyan ritka ebben a társaságban. De éppen ezért becsesebb a drágaköveknél is.

- Köszönöm megtisztelő szavaidat, Appius! Zavarba hoz a figyelmességed - mondta a lány. Látta Igianus hevültségét, szemében a vágyat, miközben arra gondolt, hogy milyen kiábrándító is ez a férfi a mindennapokban. Csak remélte, hogy nem szegődik társául az ünnepség alatt.

Szerencsére hangos taps csattant fel a közelükből Igianus láttán, ami viharként terjedt a vendégseregre. Néhányan borízűen kurjongatták, hogy „Megérkezett!" vagy „Itt az ünnepelt!". Sevatus is megpillantotta a felé közeledő Igianust, aki kézen fogva vezette maga mellett a pironkodó Santinát. Erre fellépdelt az oszlopok közötti emelvényre, majd csendre intette az ujjongókat, hogy köszöntőt mondhasson.

- Üdvöz légy, barátom! - harsogta érces hangján a helytartó mindenki feje felett. Az ünnepelt hajlongva közeledett a meghívottak által nyitott ösvényen. Egyenesen fel az emelvényre, Sevatus mellé.

Santina nagy megkönnyebbülést érzett, amikor a figyelem középpontjából kikerülve elsodródhatott Igianus mellől. Csendben visszahúzódott, aztán lassan a férje felé indult a tömegben, ahogy ezt egy tisztes asszonynak illik. De valójában nem tudott másra gondolni, mint az előbbi találkozásra Quercusszal. Be kellett vallania, mélységesen bántotta, hogy első beszélgetésüket olyan otrombán félbeszakították.

Felkavarta lelkét a találkozás. Nem, ez helytelen, hogy ennyire összezavarja valakinek a puszta látása, a hangja, akit csak gyermekkorában ismert, akkor is rövid ideig. Bár kitörölhetetlenül ott élt benne, hogy mit jelentett neki az a fiú a kerti lakban. Hálát érzett iránta, amiből az évek lekoptattak már egy csikogó réteget, de ez az érzés és annak oka megmaradt. Valójában viszont semmit sem tudott róla. És mégis, mintha mindig is ismerte volna, mintha mindig is a közelében tudta volna megnyugtató jelenlétét. Hogyan lehet ez? Megbabonázta tán valaki? Vagy az istenek űznek csúfot belőle?

Bárhogy is: akárhányszor rágondolt, meggyőződéssel érezte, hogy valami ismeretlen kötelék fűzi össze kettejüket. Olyan kapocs, amit ha igazán akarna sem tudna eltépni. Ez a gondolat pedig valami megnyugtató örömöt kínált megtépázott szívének.

Éppen csatlakozott a férjéhez, Decentushoz és Pillióhoz, amikor odafentről, az emelvényről Igianus nevetve intett felé. Kedves mosollyal viszonozta, még ha Mercator villogó tekintete volt is a következménye ennek. Sevatus eközben ünnepélyes szónoklatba kezdett:

Válaszul szinte mindegyik fiatal hölgyvendég hangot adott tetszésének. Santina nagyon jól tudta, csak azért jöttek el, hogy szerencsét próbáljanak a független Igianusnál meg a többi nőtlen patríciusnál.

Sevatus kicsit hagyta, hogy a vendégek éljenezzenek, aztán felemelte a kezét, hogy folytassa:

Kitört a tapsvihar, és jó ideig nem akart véget érni. Sevatus, akinek volt még mondanivalója, felemelt kezével és mennydörgő hangjával ismét megálljt parancsolt az ovációnak.

- Tudom, sokan fogjátok megajándékozni ezt az érdemes férfiút a születése ünnepén. De hadd legyek ebben is én az első! Barátom, te, aki ismervén mindennek az értékét, bölcsen és módjával élvezed az életet, fogadd el tőlem egyik Pelso feletti szőlőskertemet! Mától a te birtokod. Élvezd fürtjeit, és élvezd aranyló levét is!

Az egyöntetű tetszésnyilvánításon át csak Pillio méltatlankodó kiabálása jutott el Santina füleihez.

Santina ismét kizökkent a jelenből, és ösztönösen a túloldali oszlopsor felé pillantott. Ha nem is látott ott senkit, a lelke újra odafestette Quercus alakját. Pedig ellen akart állni, elhessegetni magától a képet. Hiszen férjes asszony, méltóságra nevelt patrícius, aki e mérce alapján kívánt élni, bármennyire is nehéz. Mégis, akárhogy győzködte magát, a gondolat fájdalmasan karmolt bele a szívébe. Még soha nem érezte azt, amit most. A pezsdítő melegséget, simogatást és szeretetet. Mintha az a néhány pillanat rövidke időre leoldotta volna béklyóit, hogy elbódítsa. Talán nincs joga, hogy ilyet érezzen?

- Ne szájaskodj velem! - A férfi fojtott dühvel sziszegett, nehogy magára vonja a körülötte állók figyelmét, de haragtól kikerekedett szeme a részegség rőt színében játszott, és beszédesen árulkodott indulatairól. Santina meghökkent tőle. Azt hitte, menten egy kemény tenyér csapódik az arcába. Finoman visszakozott; lehajtotta a fejét.

Volt idő, mikor érzései majdnem alámerültek abban az üde, illatos medencében, ami ha nem is a szerelmet jelentette, de abba az irányba mutató állapotot. Mercator csinos dalia volt, amikor jó sok esztendővel korábban Sevatus és Pillio beajánlották. Santina még nem akarta elkötelezni magát, de nevelőapja viselkedése elkergette otthonról, egyenest ennek a férfinak a karjaiba. Hozzáment. Kezdetben nem volt oka panaszra, ám Mercator bármennyit is kedveskedett, rövidesen kimutatta foga fehérjét. A lány hamarosan dölyfös és kemény zsarnokkal találta szemben magát, aki gyorsan elfelejtett mindent az udvarlásról, a kedvességről vagy a hitves iránti tiszteletről. Ahogy emelkedett a társadalmi ranglétrán, és Sevatus jóvoltából egyre többet szakíthatott a koncból, úgy vált részeges, élvhajhász, goromba emberré.

Santina nem emelte fel a tekintetét, nehogy ingerelje a részeg férfit. Csak ennyit mondott:

- Ahogy kívánod, uram.

Aztán amint tehette, elmenekült a férje közeléből.

 

A kert hűvöse megváltást jelentett a fogadóteremben kavargó különféle ikatszer-, étel-, bor- és izzadságszag keveréke után. Santina hátára terítette vastag stóláját, és néhány vendég példáját követve maga is rövid sétára indult a lobogó mécsesekkel szegélyezett kerti úton.

Sevatus hattyúi tartományszerte híresek voltak; valódi nevezetességet jelentettek. A legtöbben, akik kimerészkedtek az őszi este hűvösében, a mesterségesen épített tóban sikló szárnyasokat kívánták megszemlélni, aztán persze gyorsan visszasiettek a fűtött terembe.

Santinának nem volt sietős. Ruhájával és testével együtt a fejét is ki akarta szellőztetni. Szeretett volna ellenállni a Quercus felől áradó vonzásnak, ugyanakkor tökéletesen tisztában volt azzal is, hogy csődöt mondhat a szilárd eltökéltség. Érző lény akart lenni: összeroskadni akár, vagy gyengének mutatkozni, ha valaki csak egyetlen jó szóval megvigasztalja.

Olyan mérhetetlenül nagy baj ez? Megbocsáthatatlan? Gyalázat lenne feladni az arisztokratikus tartást, hogy legalább ábrándozhasson a tiszta érzelmekről, gyengédségről? Hiszen csak ábránd! Ugyan, miként is kerülhetne közelebb a valóságban egy olyan férfihoz, aki a szolgák tunikáját viseli?

A hattyúk odasereglettek a tó partjára, ahol néhány idősebb pár ételdarabkákat nyújtott feléjük. Az egyikük túl lassan kapta el a kezét a félelmetes csőr elől. A madár villámgyorsan előrenyújtotta a nyakát, és vadul csípett. Összecsattanó csőre megsebezte az idősebb vendég ujjait, aki felkiáltott az erős fájdalomtól. Szidta a madarat, míg a többiek jót derültek ügyetlenségén.

Hűvös szél kerekedett nyugatról, a közeli bérc tetejéről, galádul lecsapva Sevatus kertjére. A sétálgatók többségét bekergette a fűtött villába, ahonnan zene és kurjongatás tompa hangjai hallatszottak. Santina háta is megborzongott, de viszolyogva gondolt arra, hogy visszatérjen a sokadalomba. Inkább összehúzta magán a stólát és odasétált a csendesen lubickoló szárnyasokhoz, akik még mindig a part körül köröztek. Leült egy cserjékkel körbevett kőpadra.

- Veszélyes itt lenned velem - suttogta vissza halkan, hogy még a hattyúk se legyenek tanúi a beszélgetésnek.

A kavicsokkal felszórt ösvényen csörtetés zaja hallatszott. A lány megijedt a hangtól, ami erőteljes volt, zavaró, támadó. Nem csalódott, amikor a közeledő alakban a férjére ismert. Imbolygó, öles léptekkel igyekezett felé, és nem titkolta dühét.

Egyikük sem vette észre, hogy a terjedelmes díszcserje lombjai lágyan széthúzódnak. Ekkor a ház felől egy hang, egy hatásában mindenki felett álló férfi hangja a ház felől, önuralomra késztette a részeg Mercatort. Sevatus volt az, aki közbeavatkozott.

A helytartó a békítők mosolyával lépett közéjük.

 

Quercus vérengző vággyal bámult rejtekéből a távolodó alakok felé. A gyalázatos Mercator, ez a hitvány állat mit sem sejtett abból, hogy egyetlen hajszál választotta el a szörnyhaláltól. Quercus nem kételkedett benne, hogy itt és most elkövette volna azt, amiről annyiszor álmodott, amit annyi esküvel erősített magában. Az első jogos bosszú. Az első, amit jó néhány követ még, hamarosan. Sokaknak tartozik ezzel. Nem halhat meg addig, míg apránként nem törleszti adósságát.

Mozdulatlanul, szinte egybeforrva a földdel és a növényekkel Santina, Sevatus és Mercator felé nézett. Egészen addig kísérte őket a tekintetével, míg a fáklyákkal megvilágított ösvényről visszatértek a palota lármájába. Azután nesztelenül visszahúzódott a kertből, akár egy éjszakai nyugalmat kereső ragadozó.

 

Sevatus hosszú intelme a házasság szépségéről és a szeretet patríciusi erényéről megfékezte Santinát, hogy azonnal hazavitesse magát a szolgákkal. Esélyt adott arra, hogy sikerüljön megőriznie valamennyit a méltóságából a társaság előtt, bár fájdalmas nyűgnek érezte már ezt az alakoskodást.

Amikor visszatértek a zsongó társasághoz, néhányan figyelmesen körülfogták. Santina tudta, csak azért teszik, mert látják, hogy élvezi a helytartó megkülönböztetett figyelmét. Ahhoz a csoporthoz került, amely az ünnepség lényegét nem abban látta, hogy asztal alá igya magát, aztán egy árnyas sarokban benyúljon valamelyik bódult matróna szoknyája alá. Avagy éppenséggel ittas nőként elvárja egy részeg férfiútól. Ez a műveltebb réteg közelebb helyezkedett a pódiumhoz, ahol lantosok dalolták a legújabb dalaikat és hőskölteményeiket a múlt dicső nagyságairól. Itt találkozott többek között Sevatus elragadó hitvesével, Paulinával is, akit őszinte szívvel kedvelt. Santina nagyságrendekkel jobban érezte magát ebben a légkörben. A férje durvasága miatt háborgó lelke gyógyírt talált a dallamok között. Mosolyogva csevegett a körülötte ülő hölgyekkel, közben ösztönösen figyelt körbe a teremben. De hiába reménykedett, nem bukkant fel sehol az a fiatal férfi.

A férjét ellenben nem volt nehéz észrevennie. Ha nem is csapta olyan nyilvánvalóan a szelet a hölgyeknek - talán a Sevatus iránti tiszteltéből -, nem állt messze tőle. Jókora kortyokkal pusztította serlege tartalmát, és harsányan tréfálkozott két színes eravisc ruhába öltözködött asszonysággal. Az ital erejétől a szokott módon kipirult az arca, aztán egyszer csak tántorogva rádőlt az egyik nőre. Az kacagva-sikongatva hátrált el az útjából. Decentus, aki most is hű szövetségesként állt mekette a részegeskedésben, maga ragadta meg, hogy el ne vágódjon, noha ő sem volt kevésbé kapatos vejénél. Santina elborzadva figyelte, ahogy a nevelőapja nélkülözve minden illendőséget egy ezüstkancsó tartalmát vihogva locsolja a földön heverő Mercator tátott szájába. Pillio sem rejtette véka alá, hogy jól szórakozik. Az oszlopsorok között csókolgatott egy puha, hófehér női nyakat. Ennek a nyaknak a tulajdonosa nem érezte méltóságon alulinak, hogy hangos kuncogással, kéjes sóhajtozással biztassa újsütetű udvarlóját. Nem kellett sokáig várni, hogy eltűnjenek a nykvánosság elől a ház valamelyik csendesebb zugában.

A lányt fojtogatták a képek. Forrongott a lelke, nem kért többet belőlük. Elege volt a züllés hangjaiból, a bűzből és abból a sokrétű megaláztatásból, amit a férje okozott minden lépésével. Tudta, hogy olyat tesz, amivel a házigazda haragját is könnyen kivívhatja, de nem érdekelte többé semmi. Ez a maga élete, nem Sevatusé, nem a nagybecsű rokonaié vagy a tiszta vérű római őseié.

Döntött. Elköszönt a társalkodóitól, és mosolyogva távozott körükből. Még egy pillanatra végigpásztázta a termet, de nyomát sem látta az egyetlen embernek, aki képes lett volna itt tartani. Lassan indult a fürtökben ácsorgó, heverő, beszélgető, de leginkább ittasan lődörgő vendégek tömegén át, aztán ahogy közeledett a férje felé, dühe egyre nagyobb sebességre sarkallta.

Találkozott a tekintetük. Santina a gyűlölet pillantásával ítélkezett felette. A férfi, aki csaknem öntudatlanra itta már magát, rámeredt; megpróbált felkelni, nyilván azért, hogy móresre tanítsa a feleségét. Ám a mozdulat nem sikerült. Összerogyva visszahuppant a verejtéktől és bortól bűzlő asszonyok szoknyája mellé, a mozaikpadlóra.

Santina nem bírta tovább. Kiragadta Decentus kezéből azt a méretes ezüstkancsót, és az egész tartalmát a férjére zúdította. Néhányan vidáman felvisongtak, biztosra vették, hogy ez is része a mulatságnak. Ám ekkor a felgerjedt fiatalasszony a magasba emelte a súlyos kancsót, majd minden erejéből Mercator fejéhez vágta.

Bármekkorát ütött is a férfin az ezüstedény, nem tett benne igazán nagy kárt. Mercator kábán bámult az asszonyára, de egyetlen szót sem tudott kipréselni magából. A csörömpölés azonban megtette a hatását. A körülöttük állók megnémultak a zavartól, és hátrébb húzódtak.

A kör közepén Santina magasodott a minden módon elázott Mercator fölé. Elfojtott indulatainak szabad utat engedve, vicsorgó dühvel rikácsolta:

Nem várt választ, a kijárat felé viharzott. Még akkor sem torpant meg, amikor a szeme sarkából érzékelte a rendteremtő Sevatus és Igianus közeledését. Az elnémult vendégsereg megrökönyödése közepette elhagyta a házat.

- Mi történt itt, Publius? Decentus, beszélj! - dörrent rájuk a házigazda. Nyugtalan szeme végigsiklott a kövön terjedő bortócsán, a horpadt ezüstön és a fetrengő részegen.

De Sevatus hiába faggatta őket. Míg Decentus az elképedéstől kukult meg, Mercatort a részegsége némította el. A helytartó az egyik mulató asszonyságtól tudta meg, hogy mit merészelt tenni a dühödt hölgy a hitvesével. Sevatus nem akarta még terebélyesebbé duzzasztani a botrányt, ezért nem foglalt állást az ügyben. Tréfát fabrikált a dologból, de nem állta meg, hogy egy mondattal rendre ne utasítsa a földön fetrengő fiatalembert. Decentust bízta meg, hogy vigyázzon a vejére, és az esetleges további rendbontásért őt tette felelőssé. Aztán néhány újabb tréfával visszahozta az ünnephez méltó vidám légkört.

Sevatus színpadias meghökkenéssel pillantott a bizalmasára.

Újra összemosolyogtak, aztán sietve igyekeztek megtisztelni jelenlétükkel azok társaságát, akik valóban számítottak.

 

 

 

XII.

 

Axion szemei falták a kézzel írt sorokat. Ezernyi húr zengett a lelkében. Átélte, ahogy a nagy mindenség kapui megnyílnak előtte, ő pedig egyre mélyebbre és mélyebbre hatol az új tan ismeretében.

Vágyott a jóságra. Talán egész életében ezt kereste, hiszen sohasem volt harcos alkat. A vérontás nélküli győzelemben hitt, és igazán nem az ő hibája volt, hogy olyan korban született, amiben az erőszak a mindennapok termése. De szíve nem szűnt meg remélni. Igen, eljön majd, mert el kell jönnie egy olyan világnak is, amiben nincs többé joga az egyik teremtménynek ahhoz, hogy büntetlenül ontsa a vérét a másiknak. El kell jönnie annak, ahol szereteten és emberbarátságon alapuló törvények uralkodnak egy társadalom felett. Ahol nincs többé zsarnok és rabszolga. Hitt ebben, de néhanap, amikor gyengesége elhomályosította reményeit, megérezte az öregemberek tündérmesékre szomjas vágyakozását. Ilyenkor keserűen nevetett önmagán, de a lelke nem könnyebbedett tőle.

A kapu csapódásának zaja kizökkentette a keresztény irat áhítatából. Elnyomta a gyertyalángot, hogy megláthassa a kunyhó résén át, ki érkezett ilyen későn.

Egy karcsú alak igyekezett be a kövezett úton elszántan, mint aki harcba indul. Santinára ismert az alakban, bár lépéseit sosem látta még ilyen céltudatosnak. Nem értette, mi történhetett, hiszen tudta, a kisasszonynak ilyenkor már rég a férje házában volna a helye.

Tiszta megérzésével viharfelhőket látott gyülekezni, bajt és veszélyt. Szorongás fogta el. Vajon mit kíván még rájuk zúdítani a sors?

Az ajtó megnyikordult. Összerezzent a hangtól, de leginkább attól, hogy valaki hirtelen odatoppant mellé. Quercus volt az. Mosolygott rá, de arca elárulta, hogy nehézségei vannak. Axion boldogan kelt fel ültéből, hogy magához ölelje.

 

XIII.

 

Még sötét volt odakinn, amikor Mercator magához tért a kábulatból. Ellenállhatatlan erővel tört rá a szükség, ezért kiiramodott az oszlopok árnyából, ahová a bor ereje döntötte.

Nyögve, imbolyogva vizelt a bejárat melletti virágágyásra. A hajnali csípős szél eközben kitisztította annyira a tudatát, hogy emlékezni kezdjen. Az este szégyenletes képei előkúsztak a semmiből és szíven ütötték. Mérhetetlen düh fogta el. Tüstént ki kell köszörülnie a tekintélyén esett csorbát, gondolta, és ehhez azonnal meg kell találnia ezt a rohadt szukát!

Hogy teljesen magához térjen, odasietett a tóhoz, letérdelt a partjára, aztán belenyomta a fejét a jéghideg vízbe. Olyan erővel tüzelt benne a harag, hogy nem is érezte a víz metsző hidegét. Azonnal a szolgák keresésére indult.

Elég jól ismerte Sevatus villáját, így azt is tudta, hol a szolgaszállás. Az istállók melletti kőbarakkhoz igyekezett, majd szó nélkül berontott az ajtaján.

Odabenn három férfi gubbasztott félig éberen, félig szunyókálva. Két idősebb és egy fiatal, Quercus.

- Ismeritek-e Santina asszonyt, a feleségemet? - rivallt rájuk.

A két éltesebb szolga - Castor testőrsége - ijedten ugrott ki a takaró alól, hogy tisztelettel válaszoljon a haragvó uraságnak. Az ifjú nem moccant a kemence tüze mellől, csak gyűlölködve meredt rá.

- Te! Mit bámulsz? - kiáltott rá Mercator, felé bökve az ujjával. - Neked beszélek, szolga! Ismered-e az asszonyomat?

A fiatal férfi lassan felállt, kihúzta magát. Tartásában nyoma sem volt szolgai alázatnak vagy készséges igyekezetnek. Egy lépést tett a patrícius felé, aztán megállt vele szemben. Majd egy fejjel volt magasabb.

- Igen, ismerem - válaszolt nem leplezett megvetéssel.

- Láttad elmenni az éjjel? Beszélj, mert megkorbácsoltatlak! Quercus összeszorította a fogait. Csak azért sem válaszolt, mire a dühödt férfi az egyik idősebbhez fordult. Amaz, hogy oldja a feszültséget, alázatosan felelt:

-      Láttuk elmenni, uram. Korán távozott a fogattal és a kísérettel.

- A nyomorult! - hörögte Mercator. Ököllel az ajtóba csapott. - Nyergeljetek lovat nekem! Azonnal, gyerünk! Rád pedig... - sziszegte a mozduladanul álló Quercusnak. - Rád lesz még gondom!

A két éltes szolga azonnal teljesítette a patrícius parancsát: tüstént előkészített egy hátast az istállóban. Mercator alig két perc múltán már a kölcsön ló nyergében nyargalt a hajnali városon keresztül hazafelé, hogy megbüntesse hitvesét.

 

Egyetlen árnyalattal közelebb osont a virradat, amikor Mercator megérkezett a házához, amely a canabae túloldalán, a kikötőtől nem messze állt. Az utca, melyben hitvesével lakott, a Danuvius nevet viselte, mivel a nagy határfolyóba torkollott. Nem szerette ezt a környéket, hiszen mindenféle náció lődörgött errefelé a parti tavernák felől. Ráadásul olykor a csatornák bűzét is errefelé fújta a szél. Már ki is nézte azt a villát, amit méltónak tartott, és ami nem esett távol Sevatus hegyoldali palotájától sem.

Mercator belépett a porticusba, ahol egy öreg szolga bóbiskolt. Durván megbökte a lábával, hogy felkeltse.

-      Hé, Evret! Az úrnő itthon van? - kérdezte nyersen. - Láttad hazajönni? Vagy akkor is a priccseden döglöttél, te átkozott?

Az ősz hajú aggastyán arcán a félelem keveredett a félálom kábultságával, de az úr dühös hangjától mindjárt magához tért.

-      Nem láttam hazajönni, uram. Esküszöm az életemre, fenn voltam, de őt nem láttam!

Mercator dühödten toppantott. Elzavarta szolgáját a kardjáért, aki lélekszakadva hozta a fegyvert. Az úr felkötötte a derekára a rövid római gladiust, majd ingerülten megfordult, aztán visszatért az utca sötétjébe, a lovához.

Csak annál a hibbant anyjánál húzhatta meg magát! - futott át a fejében a gondolat, miközben maga után vonta a hátasát, hogy felpattanjon a nyergébe.

Az egyre sűrűsödő köd lassan felfalta a folyóparti utcákat. Éhezve nyomult felfelé a kikötő bordélyaitól, a hevenyészett barakkoktól, amelyeket már a magáénak tudhatott zajaikkal, fényeikkel együtt. Most a módosabb villákra, igényesebben kövezett utcákra fente a fogát.

Mercator gyűlölte a ködöt. Nyugtalanította, hogy nem láthat át rajta. Nem tudta, mi rejtőzik mögötte. Megfogta a ló nyakát, hogy felugorjon a nyergébe, és maga mögött hagyhassa a szürke párát, ami már a háza kapuját ostromolta.

A hátasa még soha nem tett ilyet: váratlanul megriadt, felágaskodott. Mercator ösztönös mozdulattal ragadta meg az állat kantárját, szorosan tartotta, hogy nyugalmat erőltessen rá. A ló ennek ellenére ijedten felnyerített, és még nagyobb erővel próbálta kiszakítani magát a férfi keze közül. Mercator nem bírt vele, hátraugrott az őrülten kapálózó paták elől. Szitkozódva kapta elő a kardját, hogy a lapjával eltángálja az engedetlen állatot.

A ködből mély, nem emberi morgás hallatszott. A férfi mozdulatlan szoborrá merevedett, amint az ijesztő hang hörgéssé változott. A lova egy utolsót nyihogva, csattogó patákkal az utca ellenkező irányába vágtatott.

Mercator nem volt felkészülve semmilyen támadásra, noha gyengének vagy gyávának sem tarthatta senki. Tribunusként szolgált a Secundánál, a városban ákomásozó II. Adiutrix légiónál, így aztán az északiakkal és a iazygusokkal is összemérhette már az erejét. Igaz, mióta leszerelt, elhízott valamelyest, vesztett is a kondíciójából, hisz Sevatus személyes őrségénél kevés dolga akadt. A züllött életmód sem kedvezett az erőnlétének, most azonban az estélyen történtek okozta düh erőt adott. Úgy érezte, akár egy Gorgo is rátámadhat, nem mutat könyörületet.

Vicsorgó veszett kutyára számított leginkább, ami a ködtől megzavarodva ingerülten támad mindent, ami fenyegetést jelent. Köpenyét levette, a bal karjára csavarta, hogy védje az agyarak ellen, aztán előrenyújtott karddal elindult a ködben.

A gomolygó szürkeség váratlanul megelevenedett. A köd hullámzása félelmetes csápokra emlékeztetve kebelezte be az utcát, ahogy lustán szétterült a házfalak között. Ám a rejtekében valami élőbb szörnyűség lappangott, amely hörögve tört utat a férfi felé.

 

Evret, a koros szolgáló kíváncsian kilépett a porticusból, ahogy a ló zajongását meghallotta. Elindult a gazdája felé, hogy segítségére legyen megfékezni a riadt állatot, de az fékevesztetten elvágtatott az ellenkező irányba.

Mintha haragos vihart hallott volna morajlani a hegycsúcsok között. A hörgő, üvöltő zaj csaknem visszakergette a bejárat melletti kőkuckóba, ahol eddig bóbiskolt. Ijedten kapkodta fejét, hogy megpillanthassa a zaj forrását, ám a felé nyomakodó gomolygás mindent betakart. Félszegen állt egy darabig, de nem akarta magára hagyni urát, aki amúgy is dühös hangulatban volt; felé indult. Vajon milyen büntetésre számíthatna, ha nem siet a segítségére?

Alig tett néhány lépést, az utcát beburkoló köd megelevenedett. Valami nagy - sokkal nagyobb, mint egy kutya - kirontott a köd leple alól, és a hátráló Mercator felé nyomult. A szolga hallani vélte ura eszelős sikolyát, ahogy a sötét tömeg rátámadt.

Minden túlságosan gyorsan történt. Az idős férfi összekuporodott a ház fala mellett, halkan szűkölve bámulta a rettenetet. Az a valami sokkal nagyobb sebességgel mozgott, mint bármelyik lény - akár emberi, akár állati -, akit eddig láthatott. Gyorsabb volt, mint az őrülten elvágtató ló. Gyorsabb volt még egy haragosan támadó római harci kutyánál is.

A szolga reszketve tapadt a ház falához. Be akart szaladni a bejáraton a biztonságba, de a lába nem engedelmeskedett. Rettegve bámulta azt a valamit, amely a semmiből előtörve felemésztette Róma egyik katonáját.

Evret újra megmoccant, hogy elmeneküljön, de ismét nem sikerült elbújnia. Elkeseredett mozdulata csak arra volt elég, hogy felhívja magára a figyelmet.

A rémes tömeg megtorpant. A szolga maga elé emelte a kezét, ahogy közeledni látta azt a valamit. Tudatának egy józanul maradt rekesze fel tudta mérni még a rettegésen keresztül is, hogy amit lát, nem ember, nem is nagyra nőtt kutya... nem farkas... de mégis... Mintha valamely tébolyult démon mindeme részekből gyúrta volna össze.

A tömeg megállt a szállongó ködben, ami palástként ölelte körül szőrrel borított testét. Szeme mintha izzott volna a sötétben, egyenest reá vetődött.

- Ne! Ne! - sikoltozott Evret a rémülettől, aztán kifutott belőle a vér. Elterült a szürkés kulimászban.

 

XIV.

 

Hideg fuvallat lopakodott be az ócska helyiségbe. Az a három szolga, aki ott kuporgott, vastag ákatbőrökbe burkolózva igyekezett ellenállni az éjszaka hidegének. Ennek ellenére az ajtó felőli priccsen nyugtalanul forgolódó Quercus arcát veríték lepte el. Szinte megváltásnak tűnt, ahogy felriadt a reggel első madarának a hangjára.

Hogy mit is álmodott, maga sem tudta, de nem volt kétsége felőle, hogy valami nagyon rémisztőt. Felült a nyirkos szalmazsákokból rakott fekhelyén, letörölte a szemébe csurgó izzadságot; merengett volna még, de a hideg levegő orvtámadása magához térítette. Az éji vízió egy szelete mégis visszaáramlott az emlékezetébe.

Egy férfit látott meghalni álmában. Egy olyan embert, akit mélységesen gyűlölt, és akit szíve szerint maga pusztított volna el. Ám elvégezték helyette ezt a munkát. Álma tisztán mutatta az ember szörnyhalálát. Azt azonban nem látta jól, hogy kinek lehet hálás ezért a tettért. Várt, erőltette az agyát, hátha kitisztul emlékezetének azon része is. De nem sikerült megtudnia.

Míg ezen gondolkodott, rádöbbent, hogy minden izma sajog. A kőfejtőben érzett ilyet utoljára. Mintha újra a követ zúzta volna éjjel-nappal, megállás nélkül.

Az előző napi estély, ami kora hajnalig tartott... És a táv, amit az Axionnal való titkos találkozás érdekében tett meg... Bizonyára ezek vették ki az erejét. De ennyire elpuhult volna?

Visszahanyatlott még egy kicsit a priccsre, hogy erőt gyűjtsön. Hamarosan újra elszenderedett.

 

XV.

 

Igianus a bor és a mulatozás ellenére is józanul ébredt Sevatus ragyogó vendégszobájában. Még hajnal előtt útjukra küldte a kéjnőket, magányosan hevert az óriási baldachinos ágyon, amikor Sevatus délelőtt egy kancsó bor és két serleg társaságában felkereste.

-      Jó reggelt, barátom! Adjanak fényes jövőt neked az istenek!

-      Az istenek és a helytartó! - nevetett Igianus, majd úgy, ahogy volt, anyaszült meztelenül kiugrott az ágyból. Egyetlen szempillantás alatt magára vette az aranyszegélyes nemesi tunikát. - E két, sorsomat meghatározó dolog előtt hajtok fejet egyedül, Caius!

- Számíthatsz rám, Caius. Bármit megteszek, amivel segíthedek, hogy könnyebben viseld a matrónád terheit - nevetett Igianus. - Bár láttunk tegnap valóságos matrónát is, ugyebár? Olyat, aki nem hagyja, hogy a férfinép semmibe vegye. Talán Diana lánya, vagy...

- Vagy talán Silvanusé! Ha jól belegondolok, úgy viselkedett a mi Santina húgocskánk, mint egy erdei istennő, aki megelégelte a tivornyákat.

Sevatus egyetértően bólintott, aztán felhörpintette a maradék bort.

- Valóban jobban illik hozzád az a gyöngyszem. De fájlalom: másé! Ne is beszéljünk erről többet, Appius!

- Rendben. Bár megjegyzem, nyugodtabb lennék, ha biztosra mennénk. Például ha elintézhetném, hogy Valeriusnak ne járhasson el bosszúból a szája.

Kopogás zavarta meg a beszélgetésüket. A harmadik zörgés után egy fehér tunikában feszítő szolga lépett be, majd mélyen meghajolva elnézést kért az uraktól. Sevatus elfordult tőle, váratta, majd a válla felett vetette oda:

A két férfi értetlenül pillantott egymásra.

-Csak látszik a holttesten valamilyen sérülés! - türelmetlenkedett Sevatus. - Karddöfés, ütésnyom? Vagy késszúrás! Ha valakit megkéselnek, az csak látszik, nem?

Sevatus felvonta a szemöldökét, mint aki semmit sem ért az egészből. A hírnökről lassan a barátjára pillantott, miközben a megvilágosodás fénye villant fel a tekintetében. Haragvóan megcsóválta a fejét.

Sevatus egy kézlegyintéssel belefojtotta a szabadkozást:

Ezzel faképnél hagyta a hebegő férfit és a hírnököt.

 

XVI.

 

A folyóparti negyed módosabb részén kevesebb szemét gyülemlett fel az utcákon, bár Igianus így is fintorogva léptetett a lován a hírnök nyomában. A veteranusok és a kereskedők házai között már nem érezte otthon magát, noha ő is egy leszerelt italicus légiós főtiszt egyetlen gyermeke volt. Valószínűleg maga sem vitte volna ennél többre, hogyha az istenek akaratából nem találkozott volna fiatalon a Caius Aelius Sevatus nevű patrícius aranyifjúval, aki végtelen ambícióval váltotta valóra az elképzeléseit, és aki előtt ezáltal töretlen karrier állott.

De Igianus nem is akart emlékezni a kezdetekre. Arra pedig kiváltképpen nem, hogy egykoron ő is csak ezen utcák között kezdte az életét, kiszolgáltatottan a sorsának. Felejteni akarta, hogy fiatalon sokkal kevesebb római erény szorult belé, mint a mindent maga alá gyűrő Sevatusba. Inkább elhitette magával - ami egész jól sikerült -, hogy a pataviumi Igianusok nemzetségének Appius nevű sarját maguk az istenek is félelmetes hírű elöljárónak teremtették, akinek a siker a küldetése.

Nyugtalan polgárok ácsorogtak az utcán, csoportokba verődve. Hírek morzsáira vadásztak. Ha valamely bennfentes elejt egy-egy szót, bekerül a házakba, körberepüli a tűzhelyet, a házi szentélyt; beszédtémává válik, amit megrágva, de leginkább átalakítva tovább lehet adni a kézművesműhelyben, a fürdőben, a tavernában vagy a piacon.

Ahogy Igianus megérkezett négy testőrével és a hírnökkel, a nép hátrahúzódott, de nem mozdult el az utcáról.

- Oszlassátok szét őket! - utasította egyik emberét, aki céltudatosan meglengette a gladiusát és pajzsát, hogy szétkergesse a bámészkodókat. A polgárok azonnal megfutamodtak, ki-ki a saját háza porticusa mögé rejtezve.

Az aedilis leugrott a lováról, a kantárt az egyik testőrének dobta. Ezután a fontos emberek pózában - háta mögött összekulcsolt kézzel - besétált a fenyőágakkal feldíszített gyászoló házba.

Mercator, az egykori katona testét - azt a testet, amely egy napja még dölyfösen élt a nagyvilágban - a saját hálószobájában, a házi oltára előtt egy asztalra fektették fel. Igianus megborzongott. Nem a szűk cubiculum levegőjében érezhető halálszagtól. Nem is attól, hogy abban a szobában állhatott, amely Mercator és Santina számtalan közös éjszakájának titkát rejtegeti. Az elmúlás jeges érzete ijesztett rá; az elmúlásé, ami nem kegyelmez senkinek. És amit befolyással, jó csengésű névvel vagy sesterciusok sokaságával sem lehet megvesztegetni. Amúgy is babonás lelke reszketve érezte át e pillanatban a hatalom lényegtelenségét, a gazdagság feleslegességét.

A ház szolgái némán szorongtak a letakart test mellett. Két középkorú asszony és egy fiatalabb, meg két korosabb férfi tördelte a kezét. Igianus ridegen nézett rájuk. Ismerte jól begyakorolt pillantása hatását, így azt is tudta, hogy ezek az emberek, ha tudnak valamit, a semmi jót nem ígérő tekintete hatására biztosan kifecsegik titkukat.

A legidősebb szolga fején a maradék néhány ősz hajszál úgy reszketett, mintha rakoncátlan szél űzne csúfot belőle. Az arcára is rá volt írva, van mondanivalója arról, hogy a gazdája miként halt meg, sőt az is, hogy e titkot már nem sokáig fogja magában tartani.

Igianus hagyta még gyötrődni, hogy még jobban megpuhuljon. Inkább visszafordult a tetemhez.

Az egyik asszonyra mutatott, aki lesütött szemmel meredt maga elé, ezért későn ismerte fel, hogy a kérdés neki szól. A mellette álló bökte meg, hogy válaszoljon a nagy hatalmú úrnak.

Igianus fenyegető lassúsággal odasétált az asztalhoz, aztán intett a fiatal szolgának, hogy vegye le a takarót a tetemről. Az egyik asszony halkan felszisszent, a közelebb állók ösztönösen hátráltak. Már látták a testet, bőven elég volt egyszer a szörnyű látványból.

Az aedilis fagyos tekintettel meredt az elé táruló képre. Egyetlen arcizma sem rándult, amikor a lehúzott takaró felfedte a maradványokat.

A néhai Mercator testén tenyérnyi terület sem maradt, amelyen ne éktelenkedtek volna sebek. Ruhájától, arcától, vonásaitól megfosztva, meggyötört hústömegként hevert az asztalon. Igianus nem rettent ugyan meg, de volt egy pillanat, amikor a zsigerei bőszen tiltakoztak a látvány eken. A férfi azonban uralkodott magán: a katonaváros aedilise nem mutathat gyengeséget.

Tüzetesen megfigyelt mindent, hogy ráleljen a magyarázatra. Nem volt nehéz felfedeznie a véres kézcsonkon a harapás nyomát. A lábakon is fogak tépte sebek látszottak elsősorban. Szerte a testen éles karmok vájtak mély barázdákat Mercator húsába.

Közelebb hajolt az archoz. Egyértelmű volt, hogy a torkon tátongó seb okozta a halált. Agyarak lehettek; valami nagy fenevad átharapta. Az áldozat nem kiabálhatott segítségért hangszál és életerő híján. Bizonyára csak hörögve nyögdécselhetett valamit, amit senki sem hallott meg. Segélykiáltások nélkül, vérezve, kínok között pusztult el, mint egy megkínzott barbár.

Igianus újra érezte az elmúlás rémisztő hidegét. Elmenni, mindent magunk mögött hagyni, átkozott dolog. De elmenni ilyen kínok között, egyik pillanatról a másikra, egyszerűen borzalmas. Felfoghatatlan és érthetetlen. Akár a kárhozat.

Bizonyára átok ülhetett ezen a férfin.

Igianus hajlott arra, hogy természetfeletti megoldást sejtsen a tragédia mögött. Hirtelen eszébe jutott valami az elmúlt estéről. Úgy rémlett, mintha valaki mondta volna, hogy az asszonya megátkozta a részegen fetrengő férjét, mielőtt távozott Sevatus villájából. Igianus, aki mindig is rettegett az átkoktól, biztosra vette, hogy nem végezhetett más a férfival.

Elfordította tekintetét a tetemtől. Számon kérő hangja élesen felcsattant a helyiségben:

Csend maradt a cubiculumban. A férfit felbosszantotta, hogy nem kap választ. A reszkető öregemberhez lépett, fenyegetően körbesétálta. Amaz a félelemtől alig bírt megállni a lábán, már-már az ájulás környékezte.

Az öreg megtántorodott, szája reszketett, ahogy szólásra nyitotta, de hang nem jött ki rajta. Kezébe temette falfehér arcát, aztán bátortalanul felemelte. Végül remegve bólogatott: igen, inkább beszél.

- Tehát a teste állatra emlékeztetett? - faggatta Igianus kiszáradt torokkal. Nem volt ínyére, amit a támadó istenségről hallott. Túlságosan összecsengett az átokkal.

- Amennyire a köd engedte, úgy láttam, hogy szőr fedi... Hatalmas... fehér agyarakkal, uram. Ha újra látom - mutatott a homlokára a halálsápadtan remegő Evret -, megőrülök a rémülettől.

Az aedilis a homlokát ráncolva nézett hol a meggyötört öregemberre, hol pedig a vérbe fagyott tetemre. Óriási farkas? Agyarak? Köd? Isteni lény? Mindezek egy ütődött, vén szolga képzelgései lehetnének, ha...

Ha éppenséggel nem emlékeztemének egy bizonyos átokra...

Igianus tanácstalanul állt az események előtt. Körülnézett a szobában, ahol a ház szolgái mellett az ő vitézei is szorongva bámultak rá. Végső ítéletet vártak tőle.

Igianus nem sietett döntést hozni ebben a kényes ügyben.

- Jöjjön az orvos - mondta végül, és már indult is kifelé. - Majd ő megfejti, hogy mi történt itt.

 

XVII.

 

Sevatus beszállt az imbolygó gályába. Hideg eső csapkodta az arcát, de ez kevésbé zavarta. A metsző szél, ami a közelgő tél ígéretével szaladt végig a Danuvius nyugtalan habjai felett, már sokkal inkább.

A nagy ember maga kívánt tájékozódni a csapatmozgásról a ripae átellenében. Ezzel is el akarta terelni gondolatait a civilek mihaszna világáról. Egyre inkább kezdte meggyűlölni a polgári réteg életfelfogását, gondjait, amiket hivatala folytán éppen úgy figyelemmel kellett kísérnie, mint a tartomány katonai védettségét. Gyűlölte mondvacsinált, kicsinyes nézeteltéréseiket. Viszolygott a mérhetetlen törtetéstől és a határtalan követelőzéstől a törvénnyel szemben, amit az adójuk kifizetése révén megengedtek maguknak. De mit tehet egy politikus, ha rá van utalva a polgárjogot nyert lakosság szavazataira; a lakosságéra, amely úgy tudja, hogy barátot nyert a személyében. Bonyolult taktikázás, fárasztó és átláthatatlan szövevény mindaz, amit a politika szó takar, szemben a légiós élet egyértelműségével. Mert a katonaélet - a nehézségei és veszteségei ekenére is - olyan, mint egy végtelen nyargalás az elysiumi mezőkön.

Ott, ha parancsol, a sereg teljesíti az utasításait - nincs vita, ellenségeskedés vagy csalódás. Engedelmesség van mindhalálig, fegyelem, céltudatos eltökéltség. Mindaz, ami olyan naggyá tette Rómát.

Csalódott Pillióban, és valamelyest Igianusban is; mindez eléggé elrontotta a kedvét. Pillio mohósága ismeretes volt ugyan, de maga sem hitte, hogy ennyire nyíltan fogja hátba támadni őt és az üzleti megállapodásukat. Ez van, gondolta, ha az ember jellemtelen, iszákos züllöttekkel tart fenn bizalmas kapcsolatot.

Az éles stratégiai érzéke ugyanakkor egy másik gondolatot is sugallt: lázadást.

Pillio függetleníteni kívánja magát a férfitól, akinek mindent köszönhet. Nem vitás. Vajon mi másért, ha nem azért, hogy politikai törekvéseivel megostromolja Sevatus pozícióját? Tiszta és egyértelmű. Pillio a székére pályázik. És vajon hogyan másként érné el, mint hogy felfedi a viselt dolgaikat, miközben maga ügyesen ellavíroz a felelősség elől?

Sevatusnak szembe kellett néznie a ténnyel: vízvárosi aedilis valóban árthat neki. Legtöbb titkos üzletét ismeri, sőt személyesen azokat is, akiket lekenyerezett vagy megzsarolt, hogy elnyerje a helytartói páholyt. De ezután jön a legrosszabb: Pillio van olyan romlott, hogy alkalomadtán mindezt fel is használja ellene.

Ki fogja találni, hogyan állítsa le. Sokkal inkább gyötörte, hogy Igianus sem fér a bőrében. Önbíráskodásra adta a fejét Mercatorral szemben; megölte egy asszonyért, akit szeretne megkaparintani. Ez nem vallott arra az emberre, aki évek óta hideg fejről, szenvedélyek nélküli keménységről, kitartásról tett tanúbizonyságot az oldalán. Végső soron ez volt a legbosszantóbb: vajon ki másban bízhat, ha Pillio mellett Igianusban is csalódnia kell?

Úgy tűnik, a triumvirátusok sorsa az, hogy összeomoljanak. És ez nem csak a hősi múltban, a nagy Caesar és az első princeps idejében volt igaz.

A gálya orra hangos csattanással ütközött neki a túlpart cölöpjeinek, ahová szorgos kezek kötelekkel rögzítették. Sevatus letörölte arcáról az esőcseppeket, és ezzel egyszersmind a lelkét nehezítő gondolatokat is elsöpörte.

- Salve, domine Caius Aelius Sevatus! - köszöntötte hagyományos római módon a tribunus, aki a túlparti helyőrség parancsnokaként teljesített szolgálatot. - Üdvözöl a sereged, és üdvözöllek magam is!

- Üdvöz légy te is, Petrus Pamfilius, kedves barátom! - válaszolt Sevatus a nála valamivel alacsonyabb, ám erőteljes férfinak.

Pamfilius, aki igaz híve volt az új helytartónak - hiszen támogatásával a maga katonai elképzelését, a töretlen fegyelmet is megvalósíthatta, ráadásul hírhedten kemény kézzel -, segítő jobbját nyújtotta felettesének. Sevatus nem fogadta el, de miután partra lépett, melegen megszorította a tribunus kezét, és azonnal a tárgyra tért:

Pamfilius alig láthatóan meghajolt a helytartó előtt. Inkább tűnt könnyed biccentésnek, ha észlelhető volt egyáltalán, de mindenképpen a tisztelet szülte.

A barakk belsejében népes tisztikar várta, hogy a nagy ember tiszteletét tegye köztük. Amikor belépett, Sevatus láthatta a római vitézekre olyannyira jellemző odaadást a rang előtt. Zene volt fülének, ahogy az a húsz kiváló harcos egyszerre toppantott a lábával és csapott tenyerével a kardjára.

A helytartó büszkén járatta végig rajtuk a szemét: így van rendjén. Róma büszkesége és erénye az erő.

Sevatus éppen valami epés választ fogalmazott meg a kényelmes császárról, aki eddigi uralma alatt egyszer sem hagyta el a biztonságos Rómát, amikor a barakk ajtaján bevonszoltak egy rongyaiba burkolódzott öregembert. Ennek ellenére nem hagyta magát félbeszakíttatni; míg a rabot figyelte, határozottan odavetette Pamfiliusnak:

Feszült csend következett. Bárhogyan is értelmezte a választ, a tribunus nem pillantott a helytartó arcába.

Sevatus végül faképnél hagyta Pamfiliust, majd lassan, méltóságteljesen odasétált a csapzott rabhoz. Hátrakulcsolt keze, hatalmas termete bizonyára hatást gyakorolt a fogolyra, aki két fegyveres között, béklyóján függve a porba roskadt.

A fogoly, arcának véres sebei közül, izzó gyűlölettel bámult a felette magasodó rómaira.

A fogoly kemény vonásai értelmet sugároztak. Sevatus bízott benne, hogy a germán értékes hírekkel szolgál, ha nem akarja saját szemével látni a családja pusztulását.

Sevatus Pamfiliusra pillantott; amaz erre intett egy ajtónálló katonának. Alig telt el egy minutum, mire két testőr kitárta a barakk ajtaját. Egy tizennégy éves forma rongyos fiút hurcoltak be a vitézek, és lelökték a helyiség túlsó sarkába.

A fogoly szeme köszörült dárdahegyként csillogott. Gondolkodás nélkül meggyilkolta volna pillantásával a helytartót.

Sevatus érdeklődéssel hallgatta a már-már rimánkodó beszédet. Biztatóan rámosolygott a férfira, aztán intett a gyerek mellett feszítő katonáknak.

- Érdekes, amit mondtál. De sajnálattal veszem tudomásul, hogy képes vagy ostobának nézni engem. Hiszen egy germánnak sohasem volt szüksége csónakra, hogy átmerészkedjen egy folyón. Tudod, emlékszem néhány markomann vezér szemtelenkedésére, amikor tudomásukra jutott, hogy egykori császárunk, Hadrianus teljes páncélzattal átúszott a Danuviuson. Azt üzenték hetvenkedve, hogy ezt oktatják a germán gyerekeknek, akik már kölyökkorban képesek rá. Nem tudom, hogy így van-e. De ha ez csak szószátyárság, akkor is ott van a másik tény. A tutajépítés mesterei vagytok. Néhány minuta alatt képesek vagytok eszközt készíteni az átkeléshez. Nagyot hibáztál, öreg. Figyelmeztettelek.

A fiúcska fájdalmas üvöltése belehasított a barakk csendjébe. A germán őrülten rángatta a láncait, de a mellette álló vitézek szorosan fogták.

- Te átkozott! - üvöltötte torkaszakadtából. - Megöletted! - Őrjöngve rázta megint a láncait, de nem szabadulhatott a béklyóból. Egyszerre csak kíntól megbomlott elméjébe visszaköltözött az értelem.

Mozdulatlanná merevedett, arcát mintha fény öntötte volna el. Sevatus ösztönösen hátralépett egyet, amikor megérintette ez a változás.

A fogoly ráemelte a tekintetét, ami tisztább volt, mint a szűz hó, dermesztőbb, mint egy jégcsap. Szinte martak ezek a pillantások. Alig nyitotta meg a száját, mégis a legutolsó katona is jól hallotta szavait.

- Az én nevem Ottomer. Népem látója vagyok, Odin hű szolgája. Megátkozlak, gyilkos római! Legyen minden tetted sikertelen! Csaljanak meg szolgáid! Pusztuljon el mindenki, aki körülvesz! És végül az erdő legyen a sírod! Jöjjön el érted az éjszaka lidérce, szaggasson és tépjen szét! Lakmározzanak belőled a hollók! Álljon bosszút rajtad az erdő fenevadja minden gonoszságodért, amit valaha elkövettél! Irmagod se maradjon, és érjen csúfos véget az ural...

Mielőtt befejezhette volna, Sevatus egyik testőre kivonta a szablyáját, majd egyetlen suhintással lenyakazta a látót. A lemetszett kócos fej lebillent a törzsről, aztán koppanva a földre zuhant. Elgurult a mozdulatlan sorban álló tisztek lábai előtt, miközben a száj még mozgott, hogy megpróbálja befejezni mondatát. A nyakból spriccelő vér beborította a körötte álló katonákat, néhány csepp még Sevatus karját is érte.

A helytartó dühödten letörölte a vért, mint valami undorító fekélyt. Elégededenül nézett végig a barakkon, aztán intett testőrségének.

- Indulunk vissza!

Egyetlen perc alatt elhagyta a tábort.

 

XVIII.

 

Mivel ezen az estén sem itta le magát olyan mértékben, ahogy általában szokása volt, Decentust faggatóra fogta néhány cimborája. Vidám élcelődéssel, majd durvább tréfákkal igyekeztek beletestálni még néhány pohárral a szőlő levéből, de minden szándékuk eredménytelen maradt. Csak annyit értek el, hogy a férfi lassan feltápászkodott, búcsút intett, majd kidöcögött a sötét utcára.

Hűvös szél vágtatott végig a hegyek felől. Zajosan sodorta magával a kövezeten gyülemlő száraz faleveleket. Zenéjüket hallgatva Decentus elindult felfelé a sikátorok között, miközben érezte, hogy az őszies szélroham kikergeti fejéből a bódultságot.

Józan akart maradni, legalábbis annyira, hogy ne legyen óvatlan vagy felületes ezen az éjszakán. Ma is - mint pár napos időközönként rendszeresen - haza kívánt látogatni, hogy szabad folyást engedjen a vágyainak. Várta a titkos rekeszében heverő méreg, amely hamarosan megszabadítja a nyakán lógó kolonctól. Olyan elszántságot érzett a fondorlatos terv megvalósítására, hogy még a bor csábításának is ellen tudott állni ezeken a napokon.

Megtorpant. Nyugtalanító nesz jutott el a füléig. Hallgatózva figyelt körbe, közben reménykedett, hogy csak az érzékei játszanak vele; igazán nem szeretett volna a garázdák áldozatává válni, habár, gondolta, a vezetők dicséretére legyen mondva, a vízvárosban mostanában ritkán esik meg az ilyesmi.

A nesz nem ismédődött meg, így valamicskét megnyugodott. Az egyik ház tövében félrehajtotta a cucullusát, aztán felhúzta a tunikáját a derekáig.

Ha tiszta fejet akarsz, először ürítsd ki a hólyagod, mormolta a gyakorlatból ismert bölcseletet, közben szabad folyást engedett a nehéz szagú vizelet bő áradatának. Miután végzett és elrendezte a ruházatát, ismét meghallotta azt a zajt a közelből.

Ez már túl sok a véletlenből, gondolta ijedten, aztán megfordult, és sietősre vette a lépteit.

Valami megmoccant a közeli sikátor sötétjében. Decentus lába, bármennyire is eliramodott volna, most megdermedt a félelemtől. A férfi tudta, hogy itt már nem az ital okozta káprázatról van szó: les rá valami.

A mocorgás folytatódott. A sikátor felől mély, hörgő hang szállt felé, amitől kis híján az eszét vesztette. Még a szája is elkerekedett, ahogy rámeredt a hang forrására, a sötét háttérből előbukkanó ábrázatra. Decentus nyála lecsurgott az állán, közben nyüszített, ahogy a látványtól elszorult a torka.

- Nem! Menj innen! - kiáltotta rekedten. Valahogy sikerült kitépnie magát a tehetetlenség béklyójából. Előrefutott néhány lépésnyit, és amikor úgy gondolta, biztonságban van, visszafordult.

A rém eltűnt, mint füst a szélben. A hangja sem hallatszott, csak a szél kergette a leveleket a kövön. Decentus többször is visszanézett, hogy biztos legyen a dolgában. Csak nagyon lassan nyugodott meg annyira, hogy gondolkodni tudjon. A bor hatása már rég elmúlt, átadva helyét a figyelemnek.

Miközben sűrűn hátratekingetve igyekezett felfelé, hogy elérje háza biztos menedékét, eszébe jutott valami, ami egyszer hasonló félelmeket keltett benne. Már alig emlékezett rá; talán meg sem történt, csak valami lidérces részegségében felbukkanó álom volt, nem egyéb. De mégis: felderengett előtte egy régi éjszaka emléke. Egy hálószoba képe, a nevelt lányáé. Akkor és ott is egy megmagyarázhatatlan, ijesztő valaminek a jelenlétét érezte. Igen. Utoljára akkor rettent meg ennyire. Vagy egész egyszerűen a bor túlzott élvezete kikezdte az elméjét.

Ahogy lassan oldódott a szorongása, egyre inkább ezt vélte az egyedüli lehetséges magyarázatnak.

Öles léptekkel elindult a város lankásabb részén épült villájába a beteg feleségéhez, miközben próbált a tervére összpontosítani.

 

XIX.

 

Santina kiszaladt az erkélyre, amikor zörgést hallott a kapun. Nem várt vendéget, hiszen ez az egykor olyan virágzó, tisztes ház mára inkább sírbolthoz hasonlított, mint bármi máshoz a világon. Nem látogatta senki. Sőt egyesek rossz hírét keltették, így az emberek messzire kerülték. Mégsem akart innen, valódi otthonából visszatérni abba a házba, ahol a férje holtteste feküdt; ráadásul már az sem érdekelte, mit szólnak hozzá a népek. Konokká tette a megaláztatás, a gyűlölet.

Meglepetten vette tudomásul, hogy látogatója magas körökből érkezett. Ha nagyon meg akarta volna erőltetni az elméjét, könnyen rá is jöhetett volna, mi okozta vendége hirtelen jött érdeklődését.

Axion kopogva kért bebocsátást a szobájába. Santina megörült neki, öregnek látta, de egyszersmind erősnek. A szolgát átjáró erő valahonnan belülről áradt, és ez a lányt is felvértezte. Szeretettel tekintett rá.

Axion nem szólt, csak enyhe mosollyal a közelébe lépett, és a kezébe nyomott valamit. Egy dobozka volt az, egyszerű szalaggal átkötve. Santina kérdő pillantására annyit mondott, hogy most érkezett a küldemény egy ismeretlen feladótól. Ezután bejelentette a vendéget.

Santina vívódott. Semmi kedve nem volt találkozni ezzel a nagyképű, hataloméhes férfival. Ugyanakkor nem tartotta jó politikának magára haragítani azokat, akik még valamennyi jóindulattal viseltettek iránta. Engedett hát.

- Várom, küldd be, légy szíves! - egyezett bele, miközben az asztalra helyezte a maroknyi dobozkát. Egy minutányi ideig azt latolgatta, vajon mit rejthet, de nem jutott a töprengés végére.

Axion kitárta a nagy ajtószárnyat az érkező előtt. A helyiségbe erőszakosság és tapintható feszültség nyomult be, Igianus hű kíséreteként. A férfi lehengerlő mosolyt festett az arcára, diadalmasan kihúzta magát a nagy gonddal egyszerűvé alkotott ruházata alatt, de a ház úrnője így sem látta vonzóbbnak.

- Carissime, Santina! Öröm, hogy újra gyönyörködhetem a szépségedben. De könnyes is a szemem, amiért tragédiádról hallottam.

Santina vigyázott, hogy ne tükröződjön az arcán a megvetés, amikor hellyel kínálta a vendéget. Szóklította Axiont, majd két serleg bort hozatott vele.

-      Éppen ezért nem illik hozzád, kedves. Boldogabb ház illetne. - Igianus könnyedén beszélt, mintha csak a hűvös őszi időről tett volna említést, de Santina érezte, hogy ez a könnyedség jelentős szavak bevezetője. Közben megérkeztek a serlegek, és mindketten ittak egy kortyot a borból.

-      Nem választhatunk a sors útjai közül - mondta a nő. - Ez az én utam. És az én házam, ne feledd!

-      Nem felejtem. De azt sem, hogy van egy másik ház is, amely visszavár. Már az is a te házad, Santina. És ahogy a haláleset emléke és a gyász elmúlik, remélem, házadat végre a téged megillető vidámság tölti majd be.

- A haláleset emlékéről beszélsz? - Nem kellett megjátszania a felháborodását. - A gyász elmúlásáról? De Appius, a férjem halt meg, ha nem tudnád! A férjem, aki...

- Aki egy részeges pojáca volt, kedvesem! És akit magad is a pokolba kívántál! - A férfi megvetően köpte a szavakat. Aztán bizalmaskodva a lány közelébe hajolt, hogy folytassa, de Santina kihúzta magát; dacos volt, igazi patrícius.

-      Elég, Appius Taato! Tiszteld bennem az özvegyet!

Igianus percnyi szünetet tartott. Ezután egészen más hangnemben folytatta: lágyan és kedvesen.

- Santinám, tudnod kell, hogy még mindig nagy melegséget érzek irántad. A lelkem a közeledbe vágyik. Az istenek ujjának tekintem, hogy felszabadultál a gonoszság béklyójából, hogy végre valóban az légy, akinek az égiek teremtettek. A szerelem múzsája. A nevetés istennője. Én pedig áldozni akarok neked. Hódolni éjjel-nappal mint egyetlen, igaz istennőmnek. Fogadd el tőlem ezeket a szavakat, Santina! Szóról szóra igazak.

A nő képtelen volt megszólalni. Bizonyára sok tartománybeli hölgyet az ájulás szélére kergettek volna ezek a nagybecsű szavak, de Santinának a gyomra kavargott tőlük. Szíve szerint ajtót mutatott volna ennek a faragatlan fickónak, de a józan ész megakadályozta.

- Szavaid... - próbált uralkodni magán. - Szavaid minden szívet képesek megreszkettetni, barátom. Boldog az az asszony, aki részesülhet ebben a nagy kegyben. Én viszont érdemtelennek érzem magam mindarra, amit hallottam. Ráadásul nem is dobhatom oda magam az örömöknek, amikor ilyen fájdalmak vesznek körül. Ezt meg kell értened.

A férfi kiérezte az elutasítást a szavak mögül, de ahelyett, hogy visszakozott volna, még fölényesebbé vált.

- Santina, te vagy az imádottam. Nemcsak hódolatot adok neked, de védelmet is. Én vagyok az egyetlen, aki védelmet nyújthatok neked, kedvesem...

A fiatal nő meghökkent ettől az ide nem illő szótól.

- Védelmet? Ugyan mi elől kell megvédened, Appius? Engem, egy igaz patrícius özvegyet mitől kell megóvnod?

- Szomorú a szívem, hogy ilyet kell mondanom, kedves, de néhányan úgy vélik, közöd van a férjed meggyilkolásához. Amikor kihallgattam a gyilkosság és az ünnepségen történtek szemtanúit, többen is úgy vélekedtek, hogy te vagy a férjed halálának okozója. Ez pedig olyan vád, amivel szemben mindenképpen védelemre szorulsz.

Santina egy pillanatig szólni sem bírt az arcátlan vád hallatán.

- Ezt... ezt az aljas rágalmat... kikérem magamnak! Ki meri venni a bátorságot, hogy ezzel rágalmazzon egy tisztes arisztokrata asszonyt?

- Többen is, kedvesem, többen is. Természetesen a védelmedre keltem és lecsendesítettem őket, de nem tudom, meddig vagyok képes ellenállni nekik. Pedig nagyon szeretnék minden követ megmozdítani az ártatlanságod bizonyítása mellett.

Santina mindig tudta, hogy semmi jóra nem számíthat Igianustól, de ilyen aljasságot nem várt. Ez nem más, mint egyszerű, útszéli zsarolás. Most meggyőződhetett róla, miféle mocsok uralja ennek a férfinek a lelkét. Képtelen volt visszafogni felgyülemlett dühét.

Igianus nem hitt a fülének. Egy megsebzett vadra számított, amelyet - biztosra vette - nem lesz túl nehéz a karámjába kényszeríteni. De nemhogy sikert aratott volna, még azzal is szembe kellett néznie, hogy Sevatus színe elé kerülhet az ügyködésével.