Az ajtó zajosan csapódott, visszhangot vert a házban. Santina elesetten roskadt le a székbe.

Vajon mi jöhet még? Megőrült az egész világ! Megőrült Igianus is, aki vérszemet kapott egy könnyűnek vélt prédától! Santina tisztában volt azzal, hogy mennyit érne valójában ennek a férfinak a hódolata, bárhogy is fogadkozik most. Éppen olyan követelőző zsarnokká válna, mint amilyenné Mercator is lett. Ebből pedig nem kért még egyszer.

Jó ideig meredt maga elé megtörten. A keserűsége csaknem kitörölte tudatából a küldeményt. A dobozka, amely tanúja volt a megaláztatásának, az asztalon hevert, és türelmesen várta, hogy kézbe vegye.

Santina majdnem biztos volt benne ezek után, hogy Igianus ajándéka vár rá. Felmarkolta, hogy dühében kidobja az ablakon anélkül, hogy megtudná, mit is rejt. De végül, az utolsó pillanatban lehiggadt. Visszahajította az asztalra, aztán lassan kihörpintette az erőt adó bor maradékát.

Hamarosan ismét felállt, hogy odasétáljon az ajándékhoz. Tétován és undorral leoldotta az egyszerű, piaci szalagot, majd kicsomagolta a nyersbőrből, amibe gondos kezek bugyolálták. Gyanakodott: egyre biztosabbra vette, hogy nem Igianus ajándékát rejti az egyszerű csomag. Egyre inkább azt érezte, hogy a kis dobozkában igen nagy öröm rejtőzik...

Sikerült végre szétbontania. Csillogó, zöldes fényű drágakő hevert benne. Elámulva vette a kezébe; érezte a kő súlyát, a hűvösét a bőrén. Lenyűgözte a látványa, alig bírt szabadulni tőle. Talált egy levelet is a dobozkába gyűrve. Sietve széthajtotta, és mohón olvasni kezdte a nehéz kézzel írt, de folyamatos latin betűket.

„Drága Santina! Nemrég azt mondtad a hattyúknak, hogy nincs semmid. Most már van. A kőfejtés évei alatt rálel az ember néhány érdekes holmira. Ez a legszebb dolog, amit valaha szereztem, legyen hát a tiéd. A mondatot nem fejeztem be a kertben. De talán anélkül is tudod, hogy mit akartam mondani neked."

Alig kapott levegőt, ahogy az érzelmek megrohanták. Kezében a levékllel, és szívében azzal a viharral, amit ez a néhány sor kavart, szinte megtántorodott. Le kellett ülnie.

Kevéssel később elült a vihar, helyét valami nagyon boldogító melegség vette át. Nem tudott, és már nem is akart ellenállni az érzésnek.

XX.

 

A széllel versenyezve vágtatott vissza a katonaváros felé. A düh volt az ösztökélő erő. Agyában ott kerengett a megaláztatás újszerű élménye. Az úton csaknem eltiport egy csapat szolgát, akik árut szállítottak a hátukon a vízváros boltjaiba. Az utolsó pillanatban ugrottak szét hajszolt lova patái elől. Igianus dühét tetézte az eset, és ahelyett, hogy fékezte volna magát, ő háborodott fel leginkább.

Santina szépsége, patríciusi tartása teljesen befészkelte magát a lelkébe, képtelen volt kitörölni onnan. A vágy, hogy megszerezze, csillapíthatatlanná duzzadt. Igianus betegévé lett a célnak, hogy bármi áron megszerezze az asszonyt. Mindez nem akadályozta meg abban sem, hogy aljas terveket szőjön és csapdába csalja. Soha semmit nem kímélt, sem eszközt, sem célt, így Santinával sem tett kivételt annak érdekében, hogy elérje, amit akar.

Naplementére Sevatushoz kellett érkeznie. A helytartót érzékenyen érintette Mercator halála, érzékenyebben, mint ahogy Igianus szerette volna. Meg kell győznie, hogy Santina férjének halálához - bármennyire is örömöt jelentett volna - semmi köze nem volt. Ha továbbra is a kegyeltje akar maradni, ezt feltétlen el kell érnie.

Emellett másik feladat is adódott: mihamarabb Caius elé kell állítania a valódi tettest. Semmiképpen sem okozhat csalódást. Ha valakinek, hát éppen Sevatusnak nem.

A nyugati hegyek felett még kíváncsian kikandikált a nap vékony szelete, amikor a canabae aedilise átvágtatott azon a keskeny kőhídon, amely a helytartói palota szigetére vezetett. Testőrök hada nyílt szét előtte. Igianus odavetette a kantárt az egyik őmek, majd fagyos arccal végiglépdelt a fáklyákkal szegélyezett sétányon. A palota bejáratánál átadta a kardját és a palástját a megkettőzött őrségnek, aztán egy szárnysegéd nyomába szegődött.

Még akkor is dúlt-fúlt, míg a fogadóteremben a helytartóra várt. Santina gőgje teljesen felajzotta. Csak Sevatus megjelenése tudta visszarántani a jelenbe.

A nagy ember méltóságteljesen hátracsapott kezekkel állt előtte, de az arcát mintha gond felhőzte volna.

-      Ó, igen. A Mercator-ügy - mondta szokatlan kedélytelenséggel. - Mi a gondod? Rég láttalak ilyennek, Caius! - lépett közelebb Igianus. Ínyére volt, hogy egy helytartónak is akadnak gyenge pillanatai. Régen, fiatalabb korukban, amikor a hatalom még nem fosztotta meg őket a magánélettől, az emberibb megnyilvánulásoktól, sokkal többször élték át az ilyen pillanatokat. Akkor rendszerint egymás segítségére siettek. Ma azonban, lám, a rang és a nagyság gátat szab minden emberi gesztusnak.

Pedig - gondolta Igianus - milyen nagyszerű lenne, ha a vállamon sírná ki a gondját ez a nagytiszteletű úr! Segítenék neki, őszinte szívvel. Aztán viszonozhatná...

Hiába áhítozott, Sevatus nem tűnt vigaszra szomjazó léleknek.

- Kicsit elfárasztott ez a mai nap - mesélte mintegy mellékesen. - Átnéztem a túlpartra, és lebonyolítottam egy hálátlan diskurzust egy germán fogokyal.

- És volt valami eredménye? - Igianus maga is hátravetette a kezeit, és felvette Sevatus sétatempóját az óriási fogadócsarnokban.

- Hogyne. Két germánnal kevesebbet számlálhatunk az ellenség soraiban. Csakhogy... No, de hagyjuk! Ez jelentéktelen esemény. Jól van, kerülj beljebb!

Sevatus, háta mögött Igianusszal, előrement a dolgozószobájába, majd az egyik kerevetre mutatott, a mellette lévőbe pedig maga roskadt bele. Egy intéssel kiküldte a testőrét, aki eddig rendületlenül feszített a hős Periklész márványszobra mellett. Amikor magukra maradtak és elhelyezkedtek, a helytartó éles pillantással meredt vendégére.

- Beszéljünk most inkább férfihoz méltóan a Mercator-ügyről, ha már ilyen lélekszakadva érkeztél. Úgy gondolom, van némi mondanivalód ez ügyben.

- Igen, van! - igyekezett megragadni a lehetőséget Igianus. - Mégpedig az, hogy rosszul gondolod!

- Rosszul gondolom? Úgy hiszem, te voltál az a nyughatatlan merénylő, aki eltakarítottad az útból Mercatort. Ha így történt, rossz húzás volt, Appius. A barátságunk többet ér annál, hogy hazudozzunk egymásnak. Kérlek, Iuppiter nevére, de legfőképpen Marséra, akinek egykoron a nevében emeltük fel a kardjainkat, mondd meg őszintén, volt-e bármi közöd a katonám megöléséhez!

- Higgy nekem, Caius! Egyeden ujjal sem nyúltam hozzá. Még csak nem is terveztem ilyesmit. Tudod, hogy nem kedveltem, és azt is, hogy mi okból. De bármennyire szívesen elkövettem volna, nem én tettem. Megesküszöm minden istenekre. Sőt még többre: a barátságunkra!

Sevatus rávetette fáradt pillantását. Egy darabig elidőzött Igianus arcán:

- Jól van, barátom. Hiszek neked. Megnyugtat a válaszod. Tudod, szükségem van a körülöttem szolgálók hűségére. Ma valaki a fejemre olvasta, hogy csalódás és hűltenség formájában környékez meg a végzet.

- És mi történt ezzel a merész illetővel?

- Egy kölyökkel szegényebb lett. És egy fejjel rövidebb.

- Bravó! - mosolyodott el Igianus. - Szeretem a történetek ilyenfajta csattanóját.

Sevatus elfintorodott:

- Egy római történet csak így fejeződhet be a határvidéken. Könyörtelenül és egyértelműen. Na jó, most pedig halljuk, mit tudtál meg Mercator esetéről!

- Helytartóm, a dolog több szálon fut. Az egyik szál a feleséghez kötődik. Többen is hallani vélték, ahogy megátkozta a férjét a házadban. Santina nyilvánosan a pusztulását kívánta a férjének.

-      Biztosan ez történt? Nem csak az ittas tömeg állítja ezt?

- Akiket kikérdeztem, egy sem áldoz odaadással Bacchus oltárán, Caius. Józan, befolyásos emberek mind...

- Ez kissé kínos. A mi szeretett húgunk mint gyanúsított? Nem, ez lehetetlen! Hallani sem akarok erről!

- Ne feledd, uram, az átok komoly dolog! Erő van benne.

Sevatus halkan felsóhajtott. Most valahogy maga sem vette félvállról a rontást. Ösztönösen a túlparti eset jutott az eszébe azzal az átkozott germán fogollyal.

- Lehetséges - dünnyögte.

- Persze minden erőmmel azon leszek, hogy a szépséges hölgy megmeneküljön. Mindent megteszek érte, ha helyben hagyod, Caiusom.

- Ó, igen! Tökéletesen értelek! - nevetett fel a helytartó olyan hangerővel, hogy szinte megreszkettek Augustus, Tiberius, Claudius és a többi nagynevű császár szobrai a falak mentén. - Ó, igen! Biztosra veszem, hogy az engedélyemmel mindent megteszel ennek a virágszálnak a megmentéséért. Kegyes leszek hozzád, Appius: tedd! Oltalmazd és védd meg, hiszen nincs apja, és jóformán már anyja sincs. Senkire sem számíthat, csak ránk.

A nagy ember a semmibe révedt. Ezzel a lépéssel egy odaadó barátot és hű alattvalót biztosít magának, gondolta.

- Ketten vagyunk itt, senki sem hallja, amit mondok. Igen, neked adom őt és a gondoskodás feladatát! A tied! De csak finoman! Ügyesen. Úgy, hogy ne jusson semmi a fülembe! Nem akarom visszahallani, hogy valami félresikerül, és téged bemocskolnak! Értettél, Appiusom?

- Jól van, jól van! Mi van még?

-      Lényről? Milyen lényről? - Sevatus kedvtelensége egyre nőtt

- Gyanítom, maga sem tudja. Bár nem láttam részegesnek. Sem olyannak, akit túl sok fantáziával áldottak volna meg az égiek. Az az ember elég szavahihető, már csak azért is, mert még a látogatásomkor is a hatása alatt állt az élménynek.

- Az öreg szerint igen. Azt mondja, nem lehetett igazán megállapítani vagy különbséget tenni, de leginkább farkasnak nevezné.

Sevatus elnémult. Igianus nem tudta, folytassa-e a beszámolót, végül megvárta, míg a nagy ember ismét megszólal.

 

XXI.

 

Az öreg büszkén, bár aggódva nézte a búcsúzó fiatal férfit.

Ezzel a szokott módon, a semmibe tűnve távozott. Az öregember hiába is erőltette szemét a sötétben, semmit sem fedezett fel a szálfatermetű Quercus alakjából. Mintha szétfoszlott volna az éjszakában, és a szelek szárnyán repült volna tovább, akár egy könnyű illat.

A férfi azonban nem szárnyalt a légben, bármennyire is ezt hitték róla. Csendben osont a kőfal felé, vigyázva, nehogy magára vonja valamelyik virrasztó szolga figyelmét. Ha felhők takarták is az éjszakai ég lámpásait, tökéletesen tájékozódott a sötétségben. Egy farkas kifinomult adottságaival rendelkezett, aki fény nélkül is megtalálja a menekülés biztos útját.

Minduntalan ugyanott hatolt be, és ugyanott is távozott, ahol egykor - egy kegyetlenül hosszú évtizeddel korábban - kölyökként jutott be a villa területére. Ugyanott, ahol a valaha bivalyerős Axion leteperte és késsel fenyegette.

E helyen most hirtelen megérezte, hogy nincs egyedül.

Egy közeli alak körvonalait sejtette a fekete éjben, ezért kinyújtotta a kezét. Embertest melegét érezték az ujjai, melyek beszéltek hozzá: azt súgták, hogy ez a test azé, aki annyi gondolatot ébresztett benne az elmúlt esztendők alatt. Akit minden erejével szeretne védelmezni, még ha ez az életébe is kerülne.

- Igen, ez a nevem, ha nem ismernél. - A lány hangján érződött, hogy mosolyog. - Én ismerlek. Már teljesen ismerlek.

Quercus egy kéz karcsú ujjaira talált a sötétben, melyek minden szemérem és tartózkodás nélkül kulcsolódtak az övéire. A férfi soha nem érzett még ilyet. Lélegzete felgyorsult, pezsegni kezdett a vére. Megragadta a kezet és magához vonta. Sötétben tapogatózó ujjai egy arcra és a hozzá tartozó lágy testre találtak.

Magához szorította a lányt a sötétben. Santina nem ellenkezett; sugározta magából az elkeseredett vágyakozást, hogy szeressék, megvédjék. Fészkéből kiesett, védtelen fiókának érezte Quercus - őt, a tekintélyes patrícius asszonyt. Elbizonytalanodva visszahúzódott.

A fiatal nő azonban magával vonta Quercust, le a fűbe. Forró csókjaival elhalmozva biztosította, hogy az övé akar lenni. A férfi vágyakozva szorította magához.

 

- Mindenem - suttogta zihálva a lány valamivel később, amikor a lágy ringás abbamaradt, ők pedig verejtékezve nyúltak el a hideg fűben, egymás karjaiban. A késő ősz szele süvített felettük, de nem hatolhatott be abba a földöntúli burokba, amely most körülvette őket.

A ház előtti porticus egyik apró helyiségében már rég nem járt senki. Santina kézen fogva odavezette a férfit.

- Nem gyújthatunk világot, Quercus. Van itt néhány öreg szalmazsák meg takaró, azokon elnyúlhatunk.

- Nem vagyok válogatós. Nekem királyi palotánál is pompásabb a hely, ahol te vagy.

Az elhagyatott zug hamarosan megtelt a szerelem bensőséges melegségével.

 

Ragadozókhoz hasonló érzékei durván kirántották a beteljesült boldogság álmából. Riadtan tért magához, akár egy űzött farkas. Egy pillanat alatt kitisztult a tudata.

Gyengéden lefejtette magáról a lány bársonyos karjait, amelyek még álmában is kapaszkodtak belé. Halkan kimászott a szalmazsák nyoszolyából, majd odasettenkedett az ajtóhoz.

Hó ropogása térítette magához az imént. Most ahogy kilesett az ajtó repedésein, a friss fehér takarón egy fegyveres alakját vette ki, aki ellenőrző körútját járta a kertben. Quercus nagyon remélte, hogy az őr feladatához nem tartozik hozzá, hogy benézzen a lakatlan kőépítménybe is, ahol megbújtak.

Amaz végül ropogó léptekkel továbbhaladt és visszatért a házba. Quercus várt egy keveset, hogy megbizonyosodjon, nincsenek-e társai, akik az udvaron tartózkodnának, majd a nyoszolyához lépett

-      Egy őr mászkált kint, arra ébredtem. A hó is lehullott. Santina boldogan fonta a férfi nyaka köré a karját.

- A szolga éjszakánként háromszor ellenőrzi a kertet. Régi hagyomány, még a nevelőapám hozta szokásba. Mindig félt valamitől, míg e falak között élt.

A férfi az emlékeiben kutatott, de nem talált semmit.

Santina leásott lelke legmélyebb bugyraiba. Egy kezet érzett a fején kívülről, a látomás pereméről, mely megmutatta, hogy van oka tartani Decentustól. Riadtan úszott fel a felszínre.

- Mindaz, amitől tartasz, kedves. És vajon láttad-e, hogy mire számíthatsz a nevelőapádtól?

- Büszke asszony vagy. Erős. Az istenek segítsenek a jogos bosszúdban! De ne feledd, nem élném túl, ha történne veled valami.

- Nem történhet semmi baj, szerelmem. Az istenek igazsága mellettem áll. És te is. Az elmúlt éjszaka óta sokkal erősebb vagyok, mint bármikor!

A férfi magára kapta a ruháit, aztán megcsókolta a határozott, minden ízében és porcikájában lenyűgöző asszonyt. Végtelen boldogsággal gondolt erre az éjszakára, ami elhozta számára a sosem tapasztalt örömöt. Idegenek, urak és elnyomók között, a rideg és könyörtelen világban nem mondhatja többé magányosnak magát. Akit pedig mellé adtak az istenek, legalább annyira imádja őt, mint amennyire ő szereti a lányt.

A sötét helyiségben csak apró nyikordulás hallatszott az ajtó felől. A lány hiába meresztette a szemét, Quercus már ott sem volt.

Santina arcán szétterült a mosoly, mint a rét felett a tavaszi napsütés. Kivirult, egyetlen éj alatt. Végre igazi nőnek érezte magát, akit szeretnek és becsülnek. Vajon létezhet-e ennél nagyobb kincs?

Csendben felöltözött, aztán nesztelenül elhagyta a porticus házacskáját.

 

XXII.

 

Zamatos... erőteljes... és lehengerlő.

Igianus vidáman ízlelgette a Sevatustól kapott, Pelso melletti szőlőbirtok termését. Az áttetsző, aranyszínű lé édeskés, ugyanakkor markáns zamattal bélelte ki a száját, megbizsergetve a nyelvét. Határozott itóka. Római. Római szájnak való.

Az aedilis házából - munkahelyéről - szemlélte a fagyos környéket. Az épület körül mindent fehér lepelbe burkolt a korán jött hó, aminek egyedül a katonaváros gyermekei örültek. Rajtuk kívül mindenki - katonák és civilek egyaránt - szükséges rossznak könyvelte el a tél beálltát ezen a fagyos provincián.

Igianus maga sem rajongott a hóért és a hidegért. Azon túl, hogy a város költségeit igen magasra emelte egy-egy makacs tél, a károkkal és a tavaszi helyreállítási munkálatok kiadásaival is számolnia kellett. Megrepedt vízvezetékek, épületek, kövezett utak javítása jutott osztályrészül a városnak egy-egy ilyen kemény évszak után. Nem beszélve a kikötő rendbehozataláról a jégzajlás után, ami tetemes anyagi többletterhet rótt a közigazgatás kincstárára.

Ennek ellenére kedélyesen bámult bele a kitartó hóesésbe. Ebben a pillanatban aligha a közösség érdekeit latolgatta; egészen más régiókban jártak a gondolatai. Sűrű, fekete hajzuhatag látványa izgatta a képzeletét, amelybe hamarosan annyiszor fúrhatja bele az arcát, ahányszor csak jólesik. Átható, kék szempáron merengett, amelyben nemsokára annyiszor gyönyörködhet, amennyiszer csak kedve tartja. Annyira hitt önmagában és küldetéstudatában, hogy még csak nem is számolt azzal, hogy a nő, akit el szándékozik rabolni, ellenállna a közeledésének.

Egy fegyveres szolga lépett be. Igianus háttal állt neki, kibámulva az ablakon.

- Jól van. - A fehér hajú aedilis a szolgája felé fordult. - Indulok magam is, hogy szemmel tartsam a... hmm... szállítmány átvételét. Nyergeltess!

Míg embere sietős léptekkel igyekezett az istálló felé, hogy kiadja a lovásznak a parancsot, Igianus néhány percig elidőzött még a dolgozószobájában. Nem titkolt örömmel emelte serlegét az ablakon túli alkony felé.

Kihörpintette az utolsó kortyot is a Pelso-vidéki borból, aztán a palota kapujához sietett, hogy nyeregbe szálljon.

 

XXIII.

 

Ha gyűlölte is a hajlékot, amelyben Mercator személyében a szenvedés volt az igazi társa, nem hanyagolta el. Időnként visszalátogatott, hogy ellenőrizze a szolgákat, utasításokat adjon, felügyeljen a ház rendjére. Santina zaklatott szívvel érkezett, szorongva járkált a közös házban, majd minduntalan megkönnyebbült, ha távozhatott végre a katonavárosi lakásából.

Aznap azonban sokkal több időt kellett a házban töltenie. Elérkezett a temetési szertartás ideje, és Santina magára öltötte a gyászoló özvegy szerepét. Nem tiltakozott ellene a lelke. Bármennyire is gyűlölte azt az embert, aki a zsarnokságával tönkretette az életét, most a megbocsátása ajándékával engedte át a túlvilágnak. A ravatalnál állva őszinte szívvel, bár minden sajnálat nélkül búcsúztatta Publius Nazarus Mercator lelkét. A körülötte állók közül senki sem tudhatta, hogy ez a megenyhülő érzés korántsem a férje emlékéből vagy a gyász erejéből táplálkozik, hanem egy újszülött szerelem elixírjéből.

A pontifex szertartása után a ház udvarán lobogó halotti máglyán hamvadt el a férfi teste. Santina maga lapátolta bele a férfi hamvait abba a kerámiaurnába, melyet a legmegbecsültebb fazekasmestertől rendelt a vízváros piacán.

- Nyugodj békében odaát, egykor volt uram! - suttogta csendesen. - Talán az a világ jobb embert farag belőled, mint ez...

A házi oltárára helyezte az urnát és maga Sevatus - aki eljött, hogy a tiszteletét tegye a szertartáson - nyomta rá a pecsétet a díszes edényre. Aztán rövid imát mormolt a hitvessel.

- Magamnál tartom még - mondta szabadkozva Santina, mintha máris azzal vádolnák, hogy egyből a latrinába önti a hamvakat. - Aztán ha elérkezik az ideje, kőszarkofágba helyezem. Köszönöm, hogy mellettem voltál, Caius! És te is, drága Paulina!

Paulina könnyed légiességével és tiszta lelkével önmagában is vigasznak tűnt. Megölelte és két oldalról megcsókolta az özvegyet majd távozott. Sevatus még maradt egy pillanatra.

- Nos, kedves húgom, tudnod kell, hogy én tényleg veled vagyok. Minden gondodat számon tartom, hiszen kedves vagy nekem. De tudnod kell, nem én vagyok az egyetlen, aki a szívén viseli a sorsodat. Vannak még néhányan, gyermekem. Kérlek, tárd ki a szívedet azok előtt, akik szeretnek téged! Nem hagyjuk, hogy ínséget szenvedj...

Sevatus gyengéden megsimogatta a vállát, aztán biccentve távozott testőrsége élén, melynek tagjai mind ez idáig ott feszítettek a házban. Még a hamvasztási szertartáson is részt vettek, hogy búcsút vegyenek érthetetlen véget ért társuktól.

Santina útjukra bocsátotta Mercator rokonait is. Némelyek együtt érzőn bátorították, a többség azonban láthatóan azért jött, hogy felmérje a halott hagyatékát, a házat, a kincseket. Santina minden nehézség nélkül el tudta róluk képzelni, hogy koholt vádakkal pereskedésbe fognak az ingatlan megszerzéséért. Nem csodálkozott, sőt nem is érdekelte a dolog, noha semmit sem kívánt átengedni a tulajdonából.

Kedves szavakkal elbúcsúzott a szolgáitól, utasításokat adott a ház rendjére vonatkozólag, majd kilépett az utcára, ahol már várt rá a kétlovas hintója.

Az öregember, aki szemtanúként élte végig a férj szörnyhalálát, egészen a kocsiig kísérte.

- Asszonyom. Ha szólhatok... - Lehajtotta a fejét, de izgatottnak tűnt.

- Úrnőm, emlékezz Caius Iulius Caesarra! A nagy ember a halála helyszínére tartott egykoron, amikor az az etruriai jós megjövendölte neki az utcán a döféseket! Ha hallgatott volna rá, hosszú ideig élhetett volna! Legalább te ne dugd be a füledet! Figyelmeztetni szeremélek, úrnőm. Valaki az életedre akar törni.

- Jólesik az aggodalmad, kedves Evret. Én nem vagyok olyan fontos, mint a nagy Caesar. De rendben, vigyázok magamra, ha megígéred, hogy te is ezt teszed.

- Úrnőm, nagylelkűségedet meg sem érdemlem. Fejedelemként szólsz, kegyet gyakorolsz. Engedelmes szolgái vagyunk a császárunknak, de az én szívemnek van egy császárnéja is: te.

- Jól van. Mennem kell, Evret, ha nem akarod látni, miként pirul el császárnéd a szolgája bókjától. Az istenek óvjanak benneteket! Hamarosan visszatérek.

A fogat lassan megindult a behavazott utcán. A lovak orrlyukaiból fehér pára gomolygott elő, ahogy fújtatva húzták maguk után a kocsit. A hintó lassan indult el, s amint távolodott, függönye mögül Santina mosolyogva integetett az aggastyánnak és a kapuban akó társainak.

Evret, a melegszívű júdeai szolga különös nyomást érzett a mellkasában. Mintha a szíve erősebben zakatolt volna csontokból és izmokból szőtt üregében. Fájdalmat érzett, de nem tudta pontosan, mit jelenthet ez a maró érzés.

 

A hó lustán végigterült a senki földjén, a két város közötti lapályon. Neve valójában nem fedte a valóságot; ezt a „senki földjét", a folyópart és a hegyek közötti síkságot bizakodó földművesek próbálták hatalmuk alá vonni. Az aquaductus mellett futó út mentén lóitatók, kézművesműhelyek és néhány fogadó is húzódott, hogy vásárlásra, esetleg pihenésre ösztökélje a fáradt vándort. A település kőfalain kívül pedig az egészségre ártalmas és tűzveszélyes üzemek sorakoztak, mint például a cserzők vagy a fazekasok műhelyei. A városi tanács egészségügyi rendelete e külterületre száműzte őket.

Santina csendben kuksolt a lefüggönyözött fogatban. Semmi máson nem járt az esze, csak azon, hogy szerelme vajon eljön-e aznap éjjel is. Nem kételkedett benne, hogy ez a csodálatos férfi mindent elkövet, hogy láthassa őt. Mindent, ami csak rajta múlik.

Újra és újra marcangolta szívét a kísértő érzés, hogy Quercus a kényura óhajának alávetett, nincstelen szolga, akit valójában nem véd semmiféle törvény. A vízváros, a katonaváros, sőt az egész tartomány társadalmi fejlődése megindult egy emberségesebb és jogilag is érzékenyebb szint felé, ahol a rabszolga szó már divatját múlta. Már szolgálók és alkalmazottak nyüzsgik körül uraikat. Az ő városának piacán a kézművesek, ácsok műhelyeiben olyan libertusok dirigálnak, akik néhány évtizede jogtalan és pusztulásra ítélt rabszolgák lehettek volna. Elkeseredettsége ellenére Santinának azt is el kellett ismernie, hogy más státust teremt a tény, hogy a szolgáló bért kap a munkájáért a régi korbácsütések helyett. De vajon mindez mennyiben változtat a lényegen? Az ember - ráadásul az az ember, aki e föld ősi szülötte, mint Quercus - még mindig nem teheti szabadon, amit jónak lát.

Elhatározta, hogy szerét ejti szerelme felszabadításának. Ha nem fűzné hozzá elszakíthatatlan kötél, akkor is úgy vélné, ez a sokat szenvedett, írástudó férfiú bőven kiérdemelte, hogy szabadon rendelkezzen az életével. Mindent meg fog tenni azért, hogy Quercus béklyóit elszakítsa.

A fogat váratlanul lassított. Santina, visszatérve a jelenbe, értetlenül húzta el a függönyt az ablak elől.

Alig látott valamit a sötétben. Erőszakos mozgás kélt elöl. Csak annyit vett észre, hogy a bakon ülő szolgája fájdalmasan felkiáltva leszédül a kocsiról.

Megtámadták! Ijedten nézett körbe. Négy lovas alakja bontakozott ki a havas est derengéséből, ahogy közeledtek a lefüggönyözött fogathoz. Lepleikbe burkolóztak, álarcot viseltek mindannyian. Az egyik megszólalt:

- Santina asszony! Kérlek, ne ellenkezz! Az épségedet és a bántatlanságodat teszed kockára, ha nem engedelmeskedsz!

A lány dühében megemelte a hangját.

- Kik vagytok, akik akadályozni meritek egy nemes patrícius asszonynak, hogy házába térjen? Takarodjatok az útból! Ha nem engedtek, a törvény kegyetlen szigorával találjátok szemben magatokat!

Az egyik álarcos halkan belekuncogott a maszkjába, a másik elismerő hangokat hallatott. A lovas, aki szóval tartotta, maga is felnevetett az asszony határozottságán.

- Kérlek, hölgyem, higgy nekem! Semmiféle bántódásod nem esik, ha önszántadból velünk tartasz. Tudnod kell, hogy nem koszos rablókkal állsz szemben. Annál jóval magasabb körök óhajtják a jelenlétedet.

- Akárhogy is csűröd-csavarod a szót, ember, nem vagy egyéb, mint egy alávaló útonálló! - kiabálta még dühösebben Santina. - Csak egyféleképpen kerülheted el a jogos büntetésedet: ha távozol és utamra engedsz beteg anyámhoz.

- Hölgyem, nem tehetem. Utoljára mondom, szállj ki a kocsiból, és ülj a lovamra!

- Arra hiába vársz! Takarodjatok innen!

A dühös asszony be sem fejezhette, az arctalan pribékek leugrottak lovaikról, hogy rárohanjanak. A negyedik lovas, aki nem vett részt a fogolyejtésben, parancsba adta:

Míg Santina reménytelenül küzdött a támadóival, elméjén apró felismerés futott át. Bár nem tudott volna nevet vagy arcot társítani hozzá, de ennek a negyedik lovasnak a hangját ismerősnek vélte. Ettől valamelyest megnyugodott; nem holmi ellenséges söpredék kezére került. Engedett a nyomásnak, nem ellenkezett tovább. Nem is lett volna sok értelme. Némán tűrte, hogy erős kezek összekötözzék a csuklóját.

Sercegve lobbant egy fáklya, melynek fényénél Santina valamivel többet láthatott elrablóiból. Valóban úgy lehet, ahogy mondták: magasabb körök tervezték ezt a rajtaütést, ha ezek ennyire biztonságban érzik magukat. Két támadója beült mellé a hintóba, egy pedig a bakra, miközben kezébe vette a gyeplőt. A fáklyát tartó negyedik - az ismerős hangú parancsnok - a nyergében maradt, mint aki távol akarja tartani magát a fogolytól.

A türelmetlen lovak hangos horkantással rángatták a kocsit.

Az állatok azonban nem nyugodtak meg, fékezhetetlen szilajsággal rángatták kantárjukat, legszívesebben elmenekültek volna.

A fáklya fénykévéje megtelt erőszakos mozgással. Egy termetes alak ugrott elő a feketeségből, amitől Santina rettegve húzódott vissza a kocsi mélyébe. Először nem is tudta minek nevezni. Az a valami mélyről előtörő üvöltést hallatott. A rémült lovak nyihogásával vegyülve a hörgő vonítás őrült hangzavarrá erősödött.

Valami nagyon gyors tört elő az éjszakából. Csak a szeme látszott, de az úgy izzott, mint a zsarátnok. Könnyedén ledöntötte a fáklyát tartó álarcost. Az útonállók vezére levetette magát a nyeregből, nehogy a kapálózó hátas súlya szétroppantsa a lábát.

A bakon ülő az égiekhez fohászkodott, de nem futamodott meg. Leugrott a kocsiról, hogy szembeszálljon a támadóval. A másik emberrabló is otthagyta Santinát, hogy segítségére legyen társának. Jól képzett harcosokként támadtak rá a rémségre.

Egyikük felkapta a hóba hullott fáklyát, hogy az alak felé sújtson. Santina, aki reszketve húzódott a hintó belsejébe, most először pillanthatta meg azt a valamit, ami elrablóira támadt. A félelemtől azonban elvesztette az eszméletét.

Amikor magához tért, csend honolt a hóval betakart úton. Némán hevertek az útonállók a szikrázóan hideg téli éjszakában, mint ledöntött, fagyott bálványok.

Egyetlen hang zavarta csak az éjszaka némaságát.

A negyedik lovast - a csapat vezetőjét - összeroskadt lova ejtette foglyul. Dühösen csépelte az állatot, hogy kiszabadulhasson alóla, jobb lábszára azonban beszorult a sebesülten reszkető jószág alá. Előhúzta a kardját, hogy védekezzen, de be kellett látnia, földre kényszerítve nincs sok esélye.

A fura, szőrös szerzet négy lábra ereszkedve közeledett felé. Még ebben a ragadozóra emlékeztető tartásban is termetesebb volt bármely négylábúnál. Halk hörgésével ijesztgette a negyedik emberrablót. Játszott vele; minden mozdulatával éreztette, hogy itt és most ez az ember az ő zsákmánya, akinek a kínjaiban élvezettel gyönyörködhet.

Az útonállók vezére reszketett a rémülettől. Csapdába került, tudta, nem menekülhet el.

- Mit akarsz... tőlem? - kérdezte remegő hangon. - Tudod, hogy ki... ki vagyok én? Nem ölhetsz meg! Nem teheted meg! - Ahogy magával ragadta a hisztérikus rémület, a hangja egyre vékonyabbá vált. Végül a kiabálása már visítássá fajult. Letépte magáról az álarcot. - Nem bánthatsz! Appius Taato Igianus vagyok! A canabae egyik vezetője! Nem! Nem!

Kardját maga elé tartotta, de ez már mit sem ért. Végzetes sikoly hallatszott, amitől Santina körül megfordult a világ, s hányinger vett erőt rajta.

Most én következem, hasított a lelkébe a halálfélelem. Eszébe jutottak az öreg szolga, Evret intelmei és elcsukló szavai, amikor szemtanúként Publius haláláról beszélt. Santina a leírásából ráismert a rémre, aki végzett a férjével, most pedig őreá feni a fogát. Amint meghallotta a közelítő hördülést, mélységes ájulásba zuhant.

 

 

XXIV.

 

Mint mindig, Pillio aznap reggel is buzgón áldozott Bacchus szentélyében. Az ő sajátos vallásának oltára, a serleg, amely szent helynek minősült a szemében, bőven elfért egy marokban. A szertartás rendje pedig hangos kortyolgatásokban testesült meg.

Míg az isteni nedűvel kergette el magából az éjszaka rémeit, az ablakhoz sétált, hogy innen, az emeleti hálószobájából szemlélje meg városát. A várost, amely tejben-vajban fürösztötte, elkényeztette. Elhitette vele, milyen zseniális vezető.

Pillióban szemernyi kétség sem maradt afelől, hogy valóban az. Jó ideje azzal is tisztában volt, hogy Sevatus segítsége nélkül sem csúszna vissza a ranglistán. Ügyesen megszilárdította a helyét. Mindazonáltal jó politikának vélte megőrizni az alázatos és lekenyerezett fegyvertárs álarcát a helytartó és Igianus előtt. De nap mint nap közelebb érezte a pillanatot, amikor majd fölébük kerekedik a maga türelmes, győzedelmes erejével. Hiszen a tehetség kitűnik. A tehetség előbb-utóbb elnyeri méltó jutalmát.

A zörgetés durván beletiport ebbe a derűs öntömjénezésbe. Egy szolgáló lépett be a helyiségbe.

A szolga mélyebben hajolt meg, mint valaha. Arcán riadalom látszott.

- Akkor nem az én ügyem. Majd Igianus barátunk megoldja.

-      Micsoda? - Pillio dühös arccal fordult a szolga felé. - Mit szájaskodsz velem? Mi az, hogy lehetetlen?

-      Uram, hát éppen Igianus úr az egyik meggyilkolt - nyögte ki gyorsan a megszeppent szolga. - A másik három pedig mind a testőrségének tagja. Az ötödik halott egy kocsis az egyik patríciusházból... Uram... Eljött értük a Farkas...

Az aedilis már valami büntetést akart kiróni a szolgálóra, amiért kötekedni merészelt vele. Az utolsó szavaktól azonban megtorpant. Hang nélkül tette le a serleget.

-      Eh, micsoda farkas? Gyerekmese! A lovamat és testőrségemet! - utasította a szolgát sietve.

 

Pillio zavartan merengett a híreken, amiket a testőrség vezetője mesélt, míg a helyszínre poroszkáltak az aquaductus mentén. Bármilyen hihetetlennek is tűnt, teljesen összecsengett azzal, amit a szolgája mondott.

Bosszúálló rém? Egy titokzatos szörny, amely a katonaváros lakosságát fenyegeti? Ugyan!

Nem hitt a suttogásoknak, amik a misztikára fogékony, de legfőképpen a pletykára éhes lakosság körében ütötték fel a fejüket. A maga megrögzötten cinikus módján sokkal inkább gondolt valami körmönfont mesterkedésre, ami arra szolgált, hogy néhány útonálló gyilkos kilétét az iszonyat álarca mögé rejtse.

A helyszínen egy csapat légiós őrködött; ezek senkit sem engedtek bámészkodni. A centurio, az egység parancsnoka minden lovast és szekeret sürgetve terelt tovább, hogy az elhaladók minél kevesebbet láthassanak a történtekből.

-      Üdvözöllek, aedilis! - tisztelgett neki, amikor megpillantotta a négy emberével érkező Pilliót.

- Üdvözöllek én is ezen a dicstelen napon. Amint látom, Igianus kollégámnak nem kedveztek ma a csikagok.

A centuriónak a szeme sem rebbent az érkező tisztviselő gúnyos felhangjától. Visszaparancsolta katonáit a tetemek mellől. Pillio besétált a légiósok által alkotott négyszögbe, megkerülte a magányosan árválkodó hintót, majd szemét vizsgálódva a hóra szegezte.

Friss csapadék nem hullott ugyan az éjszaka, de az előző napi hó és a hideg tökéletesen konzerválta a vérbe fagyott tetemeket. Egy karddal ledöfött szolgát látott az árva kocsi mellett. Valamivel arrébb újabb három holttest hevert, de első látásra úgy tűnt, nem fegyver végzett velük. Pillio fintorogva bámulta őket; a korábban elfogyasztott bor savanykásan kúszott visszafelé a torkán.

Mióta a vízváros közigazgatásának az élén tevékenykedett - közel tíz esztendeje -, számtalan balesetet és bűncselekményt volt alkalma megfigyelni. Néhány peres ügyben az ő tanúskodása döntött, így bizonyos fokig értett az igazságszolgáltatás menetéhez. Itt azonban bárhogy is vizsgálódott, nem jutott dűlőre. A nyomok egyértelműen valamiféle nagy erejű ragadozó támadására utalnak. Ez pedig jogilag nem minősíthető gyilkosságnak. De akkor vajon minek könyvelje el?

A kérdés igazán kényelmetlenül érintette. Rettegett a gondolattól, hogy szárnyra kelhetnek olyan hírek, miszerint Pannonia Inferior tartományi székhelyén, a kereskedelem, a fejlődő iparosodás és a polgáriasodás Aquincumában egy megfékezhetetlen rém garázdálkodik, ráadásul kénye-kedve szerint. Pillio összeborzadt, milyen fényt vetne rá a helyzet, ha kitudódna. Rómáig is eljutna a híre.

Vagy ötven lépéssel távolabb rálelt az ötödik holttestre is. Azonnal felismerte. Igianus volt az - a férfi, akit nem kedvelt. Ám ebben a gyászos pillanatban képtelen volt haragudni rá. Rivális helyett most csak egy elvesztett régi barátot látott maga előtt. Közös titkok tudóját, fegyvertársat.

Döbbenten bámulta márvánnyá fagyott arcát, élettelen testét. A feltépett torkát, a fagyott vért a kimart seb körül. Bámulta a görcsösen ökölbe szorított kezét, amelyből durva, feketés szőrök meredtek elő. Ez perdöntő bizonyítéka volt, hogy valóban valami állati lény támadhatta meg a férfit. Valami, amin vaskos prém van, és elég nagy agyar, hogy egyetlen harapással feltépje a torkát.

Pillio gyomra megint felkavarodott a vérengzéstől. Éppen eleget látott, hogy egy vadállat támadásának tudja be a történteket és hátat fordítson a látványnak.

Kicsit várt, hogy levegőt kapjon és elmúljon a hányingere, aztán a centurióhoz lépett:

- Százados, mit tudsz a történtekről? Minden részlet a segítségemre lehet.

A katona arcát díszes páncélsisak és arcvédő lemez fedte; ha voltak is érzelmei, kevés látszódott belőlük. Kihúzva magát, tisztelettel válaszolt az aedilisnek:

- Még egy szóra, uram, ha megengeded! A testőrtisztet, Publius Nazarus Mercatort ért tragédia nyomai kísértetiesen hasonlítanak ezekhez. Szerintem ugyanaz az elkövető. Láttam Mercatort, a testét borító sebeket. És láttam itt az ötből négy tetem állapotát. Biztos vagyok az állításomban.

Pillio felkapaszkodott a lovára, és egy darabig még figyelte a katonákat, ahogy nyomokat keresnek a holttestek körül. Végül az egyik jelezte, hogy talált valamit. A légiósok elindultak a gyönge csapáson előre, a vízváros felé. Pillio feltette ugyan magában a kérdést, hogy mit akarnak az ő városától; ott semmiféle rém nem bujkál. De csendben maradt, mert nem akart ismét szóba elegyedni velük. Intett a testőreinek, majd visszaporoszkáltak a havas úton a vízváros déli kapuja felé.

 

XXV.

 

Vacogva tért magához. Agyában őrült zsongással kergették egymást a rettentő emlékképek. Halál, fáklyavillogás, a sötétség megelevenedése. Végül egy vicsorgó fenevad közeledte. Hallotta lihegését a halál sikolyaival összekeveredve.

Az ijesztő emlékektől menekülve Santina kinyitotta a szemét. Meglepetten látta maga előtt Axion aggódó tekintetét, amint a jó öregember meleg állatbőrrel takargatja.

-      Úrnőm, hála az égnek, hogy nem esett bajod! Mi történt, mondd? Santinának csak nagy nehézségek árán sikerült legyőzni a rátörő ájulást

- Nem tudom! Valami... szörnyűség! Szörnyűség! Az úton. A hintóban... De mondd, hogyan kerültem ide, hozzád?

- Axion, nem emlékszem tisztán, de valami rémes dolog történt. Remélem, csak lidércálom az egész! A katonavárosból jöttem hazafelé a hintóval, amikor útonállók támadtak rám, és... Iuno szerelmére, az egyik útonálló maga Appius Taato Igianus... igen, ő volt! El akart rabolni, hogy az asszonya legyek! Aztán mintha megelevenedett volna az éjjel. Valami előugrott a sötétből. Mindenkit elpusztított. Legutoljára Igianust. Amikor felém közeledett, elájultam.

-      Nem álmodtál, úrnőm! - Az öreg reszketett. Már értesült minderről azokból a nem hivatalos forrásokból, amik sokkal hatékonyabbak, mint a consuli futárok. - Mindez valóban megtörtént veled. Kérlek, légy erős! Igianus szörnyethalt a canabaei úton három vitézével. Megtalálták a hintódat. A lovakat valaki elengedhette vagy ellophatta, mert nem voltak ott.

- Hogyan lehet ez, Axion? Hiszen valami szörnyre emlékszem. Ő is valóság lenne?

- Nem tudom, asszonyom. De reggel, amikor bementem a házba, óriási mancsok nyomait fedeztem fel a hóban. Fiatalon vadásztam farkasra, ismerem a nyomait. Ez olyannak tűnt, de a farkasnak nincs ekkora mancsa. Egészen a kunyhómig jöhetett, odáig, ahol téged találtalak. Aztán a falhoz ment és átmászott.

- Ez mind képtelenség, Axion. Egy farkas nem tud falat mászni.

- Beszélj, kérlek! Mindent tudnom kell!

- Az egyik szolgálónk, Aenia azt mondta valakinek, hogy a te varázserőd keltette életre ezt a szörnyet. Bocsáss meg, de ezt mondta. Te keltetted életre, amikor megátkoztad a férjedet. Hiszen a férjed is a rém támadásától halt meg. Sőt ez a szolgáló azt is állítja, hogy talán magad vagy a...

Santina agya teljesen kitisztult, miközben a vádat hallgatta. Talált bizonyos összefüggéseket, és sikerült összeraknia.

- Axion, úgy érzem, talán valamilyen módon igaz lehet mindez. Nem én vagyok ez a rém, de mégis... én lehetek ennek az egésznek a kulcsa.

Axion töprengő arccal bámult úrnőjére. Ha nem is tudta elképzelni a hogyanokat, mélyen hallgatott a sejtéseiről. Egyetlen dolog azonban boldoggá tette: hogy Santinának a haja szála sem görbült.

Míg újra betakarta az állatbőrrel, magába mélyedt. Nem árulhatja el soha senkinek, még Santinának sem, hogy ki volt a megmentője. Soha nem adhatja ki a titkot. Legfontosabb feladata, hogy elterelje a gyanút arról, aki...

Egy szolga toppant be a kunyhóba.

 

XXVI.

 

Az éjszaka sötétje rászakadt a két városra, szorongást ébresztve a lelkekben. Az utcák elnéptelenedtek, a tivornyák elmaradtak. Minden emberi lény igyekezett biztos helyre bújni az éj elől. A félelem ártó szándékú szellemeket szült, amelyek befészkelték magukat a békés polgári otthonokba, de még a gazdag villák falai közé is. Egyre többször suttogtak imákat a larariumok előtt a házak nyugtalan lakói.

Sevatus sem érezte jól magát. Igianus elvesztése után fogalma sem volt, mihez kezdhet azokkal a titkos ügyekkel, amikben csendestársa, de leginkább bizalmasa volt. Számított rá Pillio törtetésének megfékezésében is. A halála az ő nyugodt magabiztosságát is megrendítette, mintha valami ismeretlen hatalom büntetésül az ő erejét is meg akarta volna csapolni.

E nehézségek következtében ez a hatalmas test, amely mindig is oly örömmel élvezte a római vacsora színes fogásait, most étvágytalanul vegetált. Sevatus nem érzett késztetést, hogy az étkezőasztalhoz üljön, sőt még arra sem, hogy imádott feleségét meglátogassa a hálószobában. Fáradtnak, letörtnek és gyengének érezte magát - ő, aki mindig is emberfeletti energiáiról volt híres. Nem tudott másra gondolni, csak egyetlen okra: fogott az átok.

Újra és újra a germán fogoly szavai jutottak az eszébe. A lelkébe vésődtek, mintha rabszolgának való billogvassal égették volna bele. Önmagának is alig merte bevallani, hogy szorong, ha a túlparti barakkra gondol, benne arra a nyomorult germánra, aki megmételyezte a szavaival.

A testőrtiszt zörgetett az ajtón, majd belépett, hogy bejelentse a vendéget. Pillio lendületes megjelenése az ajtóban mindezt feleslegessé tette. Sevatus felemelkedett a kerevetről.

Pillio egészen a nap eseményeinek hatása alá került. Arcán fáradtság, szorongás és értetlenség véste árkok mélyültek, de Sevatus állapotán még jobban meglepődött. A helytartón sötéten ültek az aggodalom és a kimerültség jelei, mint fekete hollók a haldokló felett.

Sevatus nem hitt a fülének. Éppen háttal állt Pilliónak, hogy bort töltsön neki, de keze megakadt a merész felhangtól. Kiérezte a csikorgó szavakból a vádat, a vakmerő gyanúsítást. Már-már a nyelvén volt, hogy keményen rendre utasítsa a férfit, aki minden hatalmát egyedül neki köszönhette. Végül, felmérve pillanatnyi erőtartalékait, úgy döntött, nem szít ellenségeskedést kettejük közt.

Sevatus kihúzta magát, lehengerlő termetével Pillio fölé próbált tornyosulni. Gyatra kísérlet volt, hogy helyreállítsa megfakult tekintélyét, nem is igazán sikerült.

- Nos, menj, és hajtsd végre a küldetésedet! Hozd el azt a dögöt, hogy kiakasszuk a kapura! Védjenek az istenek, Valerius!

Az aedilis szája sarkában még akkor is ott bujkált a cinikus mosoly, amikor kifelé indult a szobából:

- Megvédenek, Caius. Ne aggódj!

 

XXVII.

 

Egyetlen időmérő eszköze a vágy volt, ami jelezte az egymás nélkül töltött órák gyors múlását. A szív sietős dobbanásai mutatták a mohó perceket, és figyelmeztette, hogy nem várhatnak tovább: találkozniuk kell Santinával.

Quercus könnyedén legyőzött maga előtt minden akadályt, bár ez most sokkal kevésbé tűnt egyszerűnek, mint hitte volna. Sevatus úr néhány nap óta sűrűbben látogatott haza, ki tudja, mi okból, az éjszakáit inkább saját házában töltötte a helytartói palota helyett. Quercus a szolgák alázatával tevékenykedett körülötte nap mint nap, így megfigyelhette, mennyire megtört a férfi. Az a férfi, aki Quercus szemében magát Rómát testesítette meg: Róma erejét és könyörtelen hatalmát, és a legyőzendő Rómát, a bosszúból elpusztítandó ellenséget. Azt viszont nem szerette volna, hogy az ellenfélből meggyöngült aggastyán legyen, mire a keze közé kaphatja.

Bár tudta, hogy még ilyenkor, éjfél körül is szükség lehet rá a házban, mégis elindult északnak; minden kockázatot vállalt, hogy láthassa szerelmét.

A megszokott időben érkezett a Decentus-villába. Csendben meghúzta magát a porticus melletti magányos zugban, és figyelte, hogy a hó ropogása mikor árulja el kedvese közeledtét.

Nem kellett soká várnia. A vágy időmérő szerkezete Santinában is tökéletesen működött. Könnyű lábak alatt roppant a friss porhó, majd néhány szempillantás után kitárult a kunyhó ajtaja, hogy belépjen rajta maga a szerelem istennője.

Quercus nem mindennapi képességei megkönnyítették, hogy elválassza a sötéttől az érkező alakját. Boldog sóhajjal nyúlt felé, hogy megérintse a lágy testet a ruha alatt. Bódító parfüm illata áradt felé; teljesen megbabonázta.

- Szerelmem! Mintha évek teltek volna el e két nap alatt!

A nő csendben a mellére szorította a férfi fejét, és végigsimogatta hosszú, varkocsba font haját. Számított rá, hogy a hely titkos rejteke lesz a találkozásaiknak, ezért tiszta takarókat csempészett ide az este folyamán. Most leereszkedett a jó illatú pokrócra, hogy elmerüljön Quercus követelőző ölelésében.

Amikor a szerelem hukámzó tánca elült a sötétben, és a takaró alatt két megpihent lény fonódott egymás karjába, Santina halk hangon beszélni kezdett:

- Jól tudom, hogy ki ez az Igianus! - szakította félbe zaklatottan Quercus. - Folytasd! Mi történt?

- Mindenki elpusztult, a rém pedig felém közeledett. Rettegtem, hogy én következem a sorban...

Quercus megnyugodva ölelte magához szerelmét. Közben előző éjszakai álmára gondolt erről az iszonyatról. Durva kérdés nyilallt belé: vajon mi történik, ha Santina mégis áldozatául esett volna ennek a rémtettnek? Bizonyára megőrül. Maga is hallotta, hogy egy nem emberi borzadály garázdálkodik a környéken, akit őrült vízióiban nemegyszer látott.

Az a lidérc pusztította el a lány férjét, elragadva az elsőbbséget a bosszúállásban. Most pedig az embervadászok egyikét küldte a túlvilágra. Quercus aggódott: ez is az ő feladata lett volna! Vajon ki az, aki elveszi a megtorlás dicsőségét? Talán Nemeszisz, a bosszúállás istene ölti magára a farkas testét, hogy megbüntesse a vétkeseket?

- Az égnek hála, most itt vagy - fordult minden figyelmével a nő felé. - Nem ért semmiféle baj. Ennél nagyobb ajándékot nem adhattak az istenek nekem, Santina! Bevallom, láttam azt a rémet álmomban. Tudom, hogy megtörtént!

- Quercus, senkinek sem vallanám be! Csak neked! Annyira rettegtem! Majdnem meghaltam a félelemtől!

- Jobban kell vigyáznom rád. De vajon mit tehetnék, hogy folyton a közeledben lehessek? Hogy még jobban őrizzelek?

A férfi újra magához szorította a lányt. Santina élvezte az ölelést, a szeretett test melegét, aztán nehézkesen felsóhajtott.

- Meddig lehetünk boldogok, Quercus?

Elnémultak néhány percre a megválaszolhatatlan kérdéstől.

 

A mécslángok tánca ijesztő kísérteteket festett a folyosó falaira. Libegésük megijesztette a nesztelenül surranó Santinát, aki lábujjhegyen igyekezett vissza a szobájába.

A házban talán teremtett lélek sem volt ébren. Remélte, hamarosan a meleg ágyában álmodhat az ő igaz szerelméről, ahol a boldogságuknak semmi sem állhat az útjába.

Míg némán igyekezett az anyja lakosztálya melletti szobájába, rossz sejtések rohanták meg. Alig érzékelhető zaj keltette fel a figyelmét a kísérteties házban. Mintha valaki settenkedne. Megtorpant, lekuporodott az egyik szobor talapzata mögé, hogy észrevétlen maradjon.

Várt néhány pillanatig, amíg megbizonyosodott róla, hogy csak zaklatott elméje játszik vele. Ostobaság mindenben veszélyt vélni! Megnyugodva felegyenesedett a fedezék mögül, hogy továbblibbenjen a hálószobája felé.

Újra hallotta a neszt, sokkal valóságosabban, mint eddig. Ez már nem lehet érzéki csalódás. A folyosó mécsesei adtak egyértelmű választ; vadul meglódultak a betörő huzattól. Valahol nyilván kinyílhatott egy ajtó vagy ablak.

Santina rémeket sejtve egy szempillantás alatt a biztonságot adó szobájába rohant. Levegőért kapkodva, ijedten leselkedett ki a folyosóra a résnyire nyitott ajtó mögül. Fülében lüktetett a vér, a szája kiszáradt a félelemtől. Talán a rém jött volna el érte, hogy bevégezze félbehagyott munkáját?

Halk zaj éledt, mintha valaki megint settenkedne. Éppen csak elérte azt a szintet, amit emberi fül még érzékelni tudott. Santina lehunyta a szemét. Ha most elsikoltja magát, rögtön fegyveres szolgák ugranak elő, hogy megvédjék. Kardok és dárdák végeznek a betolakodóval, akár ember legyen az, akár akat.

De nem tette meg, maga sem tudta, miért. Talán a benne bujkáló kíváncsiság, a kalandvágy, talán a becsvágy, hogy maga nézzen szembe az ellenséggel, ezek voltak okolhatók a mulasztásért. Bármi okból is, de nem hívott segítséget. Inkább kivárta a titokzatos settenkedő közeledtét.

A folyosó túlsó végéről, a lépcső felől egy elnyújtott árnyék vetült a falra. A sötét folt meglibbent az imbolygó fényben, majd elindult előre, egyenest a szobája felé.

Egyetlen istenem, Mithras! Ez ide tart!

Santina jobban összehúzta magát, de képtelen volt elmenni az ajtóréstől, és félve megalkudni. Harcolni akart. Tudni, hogy kivel áll szemben. Maga akarta leleplezni.

Még egy teljes minutumot sem kellett várnia.

Ahogy közeledett felé, a settenkedő kibontakozott az árnyékból. Formátlan tömege elvált a sötétségtől, és felöltötte a saját alakját. Santina egészen közelről megpillanthatta az ábrázatát, ahogy óvatosan elhaladt az ajtaja mekett és Lavinia hálójának kilincse után nyúlt.

Nem lepődött meg.

A lopakodóban nevelőapjára ismert.

 

Decentus nesztelenül nyitotta meg az ajtót. Óvatosan lépett a sötét helyiségbe. Világítás nélkül is jól érzékelte az alakot aki ott kuksolt a hatalmas ágy meketti ülőkén. Halkan odalépett mögé, aztán óvatosan megrázta a vállát.

- Itt vagyok, Aenia. Menj, hagyj magunkra!

A szolgáló nem szendergett, noha még Decentus is azt hitte. Megragadta az úr kezét, és bizalmaskodva megszorította. Aztán a beavatottak nyugalmával távozott a helyiségből.

Decentus sietett, szinte kapkodott. Soha nem tett eddig ilyet, hiszen mégis csak a saját házában volt. Most azonban nyugtalankodott; valamiféle belső félelem azt sugallta, hogy igyekeznie kell, mert könnyen rajtaveszthet.

Kupát vett elő és belétöltötte a markában szorított tégely tartalmát. Jó sokat. Gyorsan összekeverte a vízzel, aztán odalépett az ágyhoz. Kitapogatta a felesége arcát, megsimogatta. Elhitette vele, hogy álmai gyengéd és jó akaratú szelleme érkezett el hozzá, hogy gyógyírt hozzon a betegségére.

Lavinia reszketve ébredt lázas álmából. Mint minden szenvedő, talán maga is hitt a gyengédségnek, a törődésnek, a simogató kéznek, amely beléje testált valamit, ami akár az élet elixírje is lehetett. Nem tépelődött azon, hogy a kéz istenhez, szellemhez vagy valóságos emberi lényhez tartozik-e. Már nem is volt hozzá ereje. Elfogadta az italt, legyűrte a kesernyés ízt. Bízott Iuno szerető védelmében. Néhány pillanattal azután, hogy az áldásnak hitt méreg végigáramlott a testében, Lavinia ismét az üres semmibe hullt, ezúttal végleg. Nem szenvedett sokat.

Zaj támadt a folyosó felől. Az ajtót dühös kéz tépte fel, a sötétséget egy mécses erőszakosan imbolygó fénye kergette szét. Decentus leforrázva ugrott el a hitvesi ágytól; siettében a kupát is elejtette.

Santina állt az ajtóban.

A leleplező hang metsző éle megijesztette Decentust. Nem vitás, gondolta, a nevelt lánya nagyon is tisztában van azzal, mit keres itt.

Santina közelebb lépett, vonásai kibontakoztak a mécses világából. Decentus megláthatta benne a gyűlölettel telt, vádló szemeket.

- Fékeértesz, Santina! - Decentus hangja még mindig reszketett az ijedségtől. - Tudom, hogy nem vagyok szívesen látott vendég ebben a szobában, noha ez is a sajátom. Mégis el akartam jönni anyádhoz, hogy kifejezzem a szeretetemet és a megbánásomat.

- Ugyan! Csak nem képzeled, hogy elhiszem? Ismerlek jól, alaposan megtanultam a leckét veled kapcsolatban. Tudom, hogy semmi jóra nem számíthatok tőled! Ütött az órád, te átkozott! Megástad magadnak a sírt ezen az éjszakán!

Decentus fél térdre ereszkedett, hogy mentse a helyzetet.

- Hát jó! - károgta Decentus, hangszíne kárörvendővé változott. Csupa gúny és megvetés buggyant ki belőle. - Tudd meg, hogy nem érkeztél időben. A kupa már kiürült! Nézd meg anyádat, ha akarod!

A féltés óvatlanná tette Santinát, mert az anyja ágyához ugrott. Decentus elérkezettnek látta az időt: mindkét kezével torkon ragadta és magához szorította. Santina nem hitte, hogy ez megeshet vele. Küzdeni próbált, de be kellett látnia, nem győzhet. Rémült lelkéből Quercus óvatosságra intő szavai buktak elő, megkésve. Az agyagmécses koppanva ért földet, amint kihullt a kezéből, míg az életéért kapálózott. A kifolyt olaj, a felkapó lángok a földön, és az eszelős erőszak, ami ki akarta préselni belőle a levegőt, életre keltette ösztöneit. Körmeivel belemart Decentus karjába, tépte, ahol érte, közben hörgött és rángatózott, akár egy hurokba szorult vadállat. A gyilkolásra elszánt férfi azonban jóval erősebbnek bizonyult, egyre csak szorította, préselte nevelt lánya nyakát, közben őrült vigyor telepedett a képére.

Santina fuldokolva rángatózott Decentus keze közt. Nem volt ez már küzdelem. A légszomj elvette minden erejét, képtelenné vált az ellenállásra. A fájdalom ellenére újra eszébe jutott az intő szó. Szerelme hangját hallotta, amint érte aggódik, de ő nem fogadta meg az intését. Ostoba volt, önhitt. Hát most minden bizonnyal megfizet érte.

A keserűség és az önvád fájdalmasabb volt, mint a bekövetkező szörnyű halál. Még hallotta a légcsöve roppanását, de a halálnak már nem maradt mit felemésztenie. Miközben kiszenvedett, nem érzett kínt, csak szégyent és mélységes sajnálkozást.

Decentus kimerülten lökte a kövezetre az élettelen testet. Fújtatva térdelt mellé a földre maga is, mint akit végsőkig kifárasztott a gyilkosság. Egyetlen pillantásra sem méltatta sem a megfojtott lányt, sem az anyját, helyette mélyeket lélegezve próbálta visszanyerni az erejét.

Végre, gondolta, megszabadult a koloncoktól.

Röviddel később az ajtóhoz osont. Hallgatózott, hogy az iménti színjáték neszei felébresztettek-e bárkit is a szolgák közül. Kilesett a nyitott ajtón, várt néhány pillanatot. Hamarosan ruhasurrogás hallatszott, és belépett az egyetlen szolgáló, aki élvezte a bizalmát.

Aenia megtorpant a látvány előtt, de arca nem árult el semmiféle rémületet.

- Nem hagyhattam, hogy eláruljon - mentegetőzött suttogva Decentus. - De jól van így. Egyszerre inthetek búcsút az anyának és a lányának is. Szabad lettem. No és te? Segítesz nekem, Aenia?

Decentus bólogatva figyelte a szolgáló ügyeskedését. Aztán bort rendelt Aeniától, majd helyet foglalt a két halott társaságában, hogy kivárja a hajnalt, amikor hívathatja majd Pilliót.

 

XXVIII.

 

Az öröm szárba szökkent, és lassan, nagyon óvatosan erős kérgű fácskává növekedett. A lelke egyre bizakodóbbá vált minden találkozás után. Hinni kezdett benne, hogy lehet még remény.

Quercus az érzelmeit vizsgálgatta - megalapozottak voltak ahhoz, hogy mindent vállaljon szerelméért, akár a rabságot vagy a halált is. Nem várt ajándékot ebben a keserves életben, de most, hogy a lány az övé lett, úgy érezte, lehet rá esélye. Hisz ha van valami jó az életében, az csak Santina lehet. Nem is gondolt arra, mi történne vele, ha nem tudhatná többé maga mellett. Ha nem számíthatna rá, nem várhatná a találkozást vele. Inkább bizakodott. Az istenek önkényes adományának érezte a sorsukat.

Váratlanul soha nem tapasztalt fájdalom nyilallt a szívébe.

Éppen a Sevatus-villa felé tartott. Akár valami tébolyult állat, loholva igyekezett vissza a katonaváros falai közé, hogy ne tűnjön fel senkinek a távolléte. A hirtelen jött görcs megállásra késztette. Fájdalmasan rogyott a hóba.

Zihálva kereste az okokat, de nem talált egyet sem.

A sötétség és a havas szél lassan magához térítette. Kimászott a hókupacból, hogy odavánszorogjon a vízvezeték egyik boltíves pilléréhez, ahol nem érhette a hófúvás.

Magába mélyedve hirtelen Santina mosolyát látta. Az átható, gyönyörű kék szempár, a fekete haj csillogása mintha felolvasztotta volna előtte a fehér jégvilágot.

Talán történt vele valami?

Rossz érzések ragadták el, szíve szerint visszaindult volna. Átmászott volna újra a vízváros kőfalán és a Decentus-villa kerítésén is, mint eddig annyiszor, hogy megbizonyosodjon...

Váratlanul egy erőt sugárzó tekintet nézett vele szembe. A jelenés hatalma elseperte minden gondolatát, mint egy császár, aki nem tűr meg semmi egyéb hódolatot az iránta valónál.

Quercus szemei tágra nyíltak a látomástól.

- Uram, Teutan! - Sóhajtását elnyelte a hideg szél.

A válasz a koponyájában zengett, de olyan áthatóan, mintha az egész világmindenségnek szólna: „Halandó, te nekem szolgálsz ne az ösztöneidre hallgass! A véred hevessége megcsalhat. Térj vissza a helyedre, és folytasd, amit elkezdtél!"

A látomás szétfoszlott, ahogy a szél csapkodja szét a hópihéket. Quercus megrázta a fejét. Nem értett semmit; sem a fényes jelenés akaratát, sem az értelmét betöltő hangot. Végül meghajtotta a fejét. Nem szegülhet szembe, mennie kell. Vissza, a helyére.

Minden erejét összeszedve futott tovább a canabae sötét tömege felé.

 

Amint hazaért, végigosont a hótól megszabadított kerti úton, hogy ne hagyjon nyomot maga után. Sevatus úr őrsége ugyanis nagyon kíváncsi fickókból állt, akik ügyet csináltak minden furcsa jelből - különösen most, amikor gazdájuk több időt töltött idehaza, mint a hivatalában.

Elsietett a tó és a benne pihenő hattyúk mellett, aztán a szolgaszállás felé vette az irányt. Úgy haladt, mint az árnyék; az éj sötétje és a feltámadó havas szél szövetséget nyújtott. Megnyugodva, hogy ezúttal is sikerült észrevétlennek maradnia, óvatosan benyitott a priccsekkel ellátott helyiségbe, hogy mihamarabb átadja magát a pihenésnek. Egyetlen perc, és nem látszik egyébnek ő sem, mint egynek a szendergő szolgálók közül. Egynek azok közül, akik békésen alusszák az...

Éppen vetkőzött, amikor kivágódott az ajtó, és izzó fáklya fénye hatolt be a rideg szállásra. Egy elhízott alak nyomakodott felé. Megállt előtte, a fáklyát a kovácsoltvas lábakon álló tartóba szúrta, aztán a bántó fényénél kihívóan belevigyorgott az arcába.

Horatio Castor volt az. Ki más is lehetett volna...

Quercus alázatos modorban válaszolt. Így könnyebben boldogult a rómaiakkal.

- Ej, Hercules! Mennyire szeretnék hinni neked, barátocskám! Csakhogy más a helyzet. Tudod, nem mindenki ostoba a városlakók között, még ha úgy is képzeled. Azt vettem észre, hogy ahányszor elszöksz „levegőzni", ahogy te mondod, valaki mindig meghal, vagy valami különös dolog történik. Tudhattad volna, hogy figyellek. Senki nem vett észre semmit, még a veled egy szálláson alvók sem. Csakhogy engem nem csaphatsz be.

- Nincs neked istened, Hercules! Inkább te képzeled magad istennek. A bosszúállás istenének. Az egyik szolgám jelentette, hogy miként különböztél össze Mercator testőrtiszttel az Igianus ünnepe utáni hajnalon itt, ebben a helyiségben. Arcátlanul és tiszteletlenül bántál vele, mintha talán szabad ember lennél. És mit adnak az istenek! Még azon a hajnalon egy rémnek mondott gyilkos megöli a saját háza előtt. Ráadásul még szemtanút is hagy maga után. Bár a szemtanú, az a vén zsidó kicsit eltúlozza a gyilkos külsejét. Ám egy strázsáló katona ezen a hajnalon messziről észrevette, ahogy egy izmos, majdhogynem ruhátlan férfiú átveti magát a ház kerítésén. Jelentette nekem, de nem szóltam róla senkinek. Vártam a folytatást.

Castor elemében érezte magát. Ez volt az ő nagy pillanata, ezért nem kapkodta el. Hosszú hatásszünetet tartott, majd mosolyogva folytatta:

Újabb hatásszünet következett. Ha azonban Castor bármiféle megnyilvánulásra várt, hát csalódnia keüett. Jobb híján folytatta.

A férfi mereven állt a gnóm alak előtt. Mit akarhat ez tőle? Hiszen semmi vétség nem terheli azon kívül, hogy éjjelente Santinát látogatja. Ez pedig semmiképpen sem nevezhető főben járó bűnnek. Hiszen más szolgák is ellátogatnak néha a tavernákba és az örömtanyákra, de amíg nappal jól végzik a munkájukat, Castor is szemet huny ezek felett. Quercus valóban nem értette, hogy a gazdája mire akar kilyukadni. Bárcsak maga pusztíthatta volna el azokat, akik annak a rémnek a karmaiban végezték! De ő nem tartotta magát semmiféle rémnek.

Castor türelmetlenül odaugrott Quercus elé, hogy letépje mellkasáról a posztóruhát. Alig bírta lecsendesíteni felgerjedő szívdobogását a domborodó izmok láttán. Nyirkos tenyerével végigsimította a férfi mellét egészen a jobb válláig, de egy régi, félig behegedt forradáson kívül nem talált egyéb nyomot.

Míg Castor egyre határozottabban simogatta, Quercus dühe egyre magasabbra hágott. Mindig is utálta ezt a torz figurát. Most pedig, amikor a testét a legtisztább érzelemnek ajánlotta fel, felháborította ennek az undorító lénynek az érintése. Vadul lesöpörte Castor kezét a mellkasáról. Nem uralkodott többé az indulatain - eljött a bosszú ideje.

Castor meghökkenve nézett a szolgájára. Soha nem tapasztalta, hogy a férfi, akit olyan nagyon szeretett volna a magáénak tudni, valaha is tiszteletlenül válaszolt neki. Itt és most átléptek valamiféle határvonalat. Megfékezhetetlen gyűlöletet érzett áradni Herculesből, ezért az ajtó felé inalt, hogy mentse az irháját.

Quercus jobbja előrelendült, torkon ragadta a menekülő alakot.

Álomszerű kábulat szállt rá. Köd vette körül, de nem a folyópart posványából született: valamiféle magasabb rendű akarat terítette köré. Látomásként burkolta be a fehéres pára. A kezére bámult: inas, hosszú és karmokban végződő végtagot látott a helyén, amit feketés prém takart.

Az álom burka azonban meghasadt, a résen keresztül pedig valóság türemkedett a szeme elé. A karmos kéz - az ő keze! - egyetlen lendülettel utolérte a gazdát, és belemart hájas testébe. Hörgés hallatszott. Döbbenten vette észre, hogy a saját torkából tört elő. Aztán vérszomjasan leteperte és megölte Horatio Castort, ezt az ocsmány férget.

Amikor végzett, Quercus az ürességen kívül nem érzett semmit.

Csupán a felismerést.

Nem kell többé máshol keresnie a Farkaslidércet.

Lihegve bámulta szőrrel borított testrészeit. Teutan megtréfálta; nem mondta el neki, hogy ő az. Mindeddig megtorló farkasisten képében kelt fel éjjelente, és indult a dolgára, hogy megfizessen a vétkeseknek - de tudtán kívül, mert Teutan így akarta.

Mozdulatlanul állt a tetem felett. A keserűség lassan valamiféle diadalérzetbe csapott át. Végül is ezt akarta. Bosszúálló isten akart lenni, és íme, az lett. Sőt eredményesebbnek tűnt, mint Nemeszisz, a megtorlás istene, aki valószínűleg az ujját sem mozdította volna, hogy rendet teremtsen. Ő ellenben legyőzte Mercatort és Igianust. Örömét lelte ebben a felismerésben; megvalósultak a vágyai. Itt azonban véget ért a küldetése. Menekülnie kell, lelepleződött. Nem tudta, hogyan tovább.

Kirontott a helyiségből a hóba. Nem is hitte, hogy négy lábra ereszkedve milyen könnyedén képes száguldani. Hatalmas ugrással vetette át magát azon a kőfalon, amelyet az átlagos képességű szolgák megmászni is alig tudtak. A széllel kergetőzve eltűnt a hegyoldal fenyvesében.

 

XXIX.

 

Sevatus megrökönyödve bámulta a látványt, ami a palotája szolgaszállásán várta. Egyik testőre lelt rá Horatio Castor tetemére, és azonnal jelentést tett.

Az istenek nevére, hogyan mondom el ezt drága Paulinámnak? - morfondírozott Sevatus. Mindig kedvelte ezt a hájas pojácát.

-      Már jó ideje hírnököt küldtünk, uram. Hamarosan itt lesz az aedilis.

- Jól van, katona! - Aztán valamivel halkabban a századosához intézte a szavait. - Beszélj, centurio!

Sevatus rosszkedvében rámordult - talán maga sem tudta, jól teszi-e.

Csend lett egy időre. A centurio, aki nagyra becsülte a helytartót, illendően megköszörülte a torkát, aztán úgy folytatta, mintha mi sem történt volna.

- Uram, engedelmeddel, minden bizonnyal én is ráuntam volna - válaszolt a centurio fanyarul. - De odakinn a hóban friss állatnyomokat fedeztünk fel, amik a nyugati falon vezetnek át, a hegyoldal felé.

- És nyilván nem egy mormota vagy egy nyest nyomai, igaz, centurio? - Sevatus unta már az egészet.

-Valóban nem, nagyságos helytartó. Egy óriási farkaséi. Hatalmas talpakkal. Emberméretűekkel.

Néhány perccel később maga Pillio rontott a helyiségbe, aki tüstént idevágtatott a hír hallatán a vízvárosból. Zaklatottságát egyedül a borszaga múlta felül.

- Nos, igen! - mondta minden üdvözlés vagy formaság nélkül. - Úgy tűnik, megtaláltuk a mi kis ordasunkat, uraim. Magam is jól tudom, ki az a fattyú.

Pillio sokat sejtető vigyorral nézett fel az urára.

Ezzel elindultak a főbejárat felé, de Sevatus megtorpant egy pillanatra és visszafordult a helyiségben heverő tetem felé.

 

XXX.

 

Pillio alig ért vissza a városába, újabb korai látogató várta a házában. Azt hitte, valamelyik cliens kilincsel nála, akikből mostanában túl sok nyüzsgött reggelente az udvarában. Hangosan szitkozódott, amiért a délelőttjét ilyen alávaló módon tették tönkre. Pedig a közfürdőben akart időzni néhány nagy hatalmú városi tanácsnok társaságában.

Amint azonban megtudta, hogy a bátyja kér bebocsátást, minden dühe elszállt. Decentus csak és kizárólag akkor terhelte munkával, ha ez mindkettejüknek hasznot jelentett. Segítséget pedig csak akkor kért tőle, ha valóban bajban volt.

Maga ment elé, és a fogadószobája helyett a lakosztályába vezette.

- Beszélj, bátyám! Bár arcod színe beszédesebb minden szónál...

Decentus zaklatottságot színlelve telepedett le rokona mellé a kerevetre. Elfogadta a serleg finom nedűt. Szüksége is volt rá; nem lesz könnyű az unokaöccsét is megtévesztenie. Pillio jól ismeri őt, nem tudhatja, hogy miként fogadja a mesét.

- Valóban baj történt, Valerius. Csak te segíthetsz rajtam.

- És nagyon jól tudod, hogy minden tőlem telhetőt megteszek érted.

- Tudom, így igaz, testvér. Halld hát! Az éjjel tetten értem Santinát, amint a feleségem szájába erőltet egy pohár mérget. Rárontottam, de nem tudtam megakadályozni a tettét.

- Lavinia meghalt? - kérdezte közönyösen Pillio, aztán hunyorgó szemekkel közelebb hajolt a bátyjához. - És ebben mi a rossz neked, Titus?

Decentus pontosan ettől a kétkedő hunyorgástól tartott. Tudta azonban, hogy nem visszakozhat, nem adhatja fel.

- Van folytatás is. Santina menekülni próbált, de én nem hagytam. Rám támadott egy késsel. Meg is sebesített. Látod, itt, a karomon. Védekeztem. És... Magam sem tudom, hogyan, de megfojtottam, Valerius.

- Ó! - válaszolt sokatmondón Pillio. Némán belekortyolt a borába, közben elmélyülten nézett ki az ablakon. - Egy három felvonásos dráma tragikus vége. Szerettem volna látni. Jót szórakoztam volna rajta...

- Valerius, a segítségedért jöttem! Te meg idétlenkedsz itt, mint egy kölyök! Mindkét nő meghalt abban a házban. Tudom, nem sajnálod őket. Én sem ejtek értük könnyet, ez tény! De álljon mellettem a jog! A törvény minősítse az esetet védekezésnek! El tudod intézni? Meg tudod tenni, Valerius?

- Bármit testvér. Vedd úgy, hogy már el is intéztem. Semmi felől ne aggódj! Inkább tarts velem! A közfürdőbe készültem, és Fortuna Augusta kegyelméből a törvényház feje is éppen ott lesz, hogy felfrissítse ványadt testét. Mártózzunk meg, egyúttal meg is beszéljük az ügyet.

Decentus kiitta a serleget. Az évek óta dédelgetett terv sikerült, gondolta. Igen, minden rendben lesz, ha az embernek olyan rokona van, mint Valerius Maulus Pillio...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

III. RÉSZ

 

AZ ÉJ FARKASA

I.

Egy mélyedésben ébredt, amit a nyomaival együtt behavazott a szél. A fenyőágak, amelyeket letört és magára terített, csak soványka védelmet nyújtottak a metsző hideg ellen. Mégsem érezte kiszolgáltatottnak magát, sem elveszettnek. Erős volt, szabad és legyőzhetetlen, akár egy igazi farkas...

Santina arcával ébredt, de megijesztette a látvány. A lány mosolya helyett mozduladan viaszábrázat bámult rá. Elképzelni sem tudta, mi történhetett, ami merev márványszoborrá tette a világ legcsodásabb arcát, lefagyasztva róla a szerelem vonásait. Mihamarabb meg kell simogatnia - akkor ismét ragyogni fog.

Quercus belátta, nem sok okuk maradt az örömre és a bizakodásra. Ő üldözött vaddá vált, nemigen számíthat arra, hogy Santinával zavartalanul folytathatják titkos románcukat. Azonkívül be kellett látnia, ha a maga életén nincs is már mit féltenie, a lánynak sokat árthat. Santina, bármilyen helyzetbe került is, mégiscsak társadalmának rangos tagja. Nemesasszony, patrícius leszármazott. A szerelem erőszakos láncával, amivel magához - egy nincstelen szolgához - fűzi, csak a bukását okozza.

Talán a legésszerűbb lépés az lenne, ha mindent hátrahagyva elmenekülne ebből a tartományból. Ez tűnt a legbölcsebbnek, de a puszta gondolat is, hogy nem láthatja többé szerelmét, égő kínt okozott. Egy lehetőség maradt csak, hogy együtt élhessenek: ha együtt szöknek el.

Quercus mindent végiggondolt. Úgy tervezte, este beavatja a tervbe a lányt, ami kétségtelenül az utolsó reménysugaruk. Úgy gondolta, Santina nem ellenkezik majd - ismerte az erejét és az elszántságát. De a fájdalmas kérdés, ami váratlanul bukkant fel, letaglózta. Ennek fényében már sokkal kevesebb esély maradt a boldogságra. Vajon Santina együtt tud-e élni valakivel, aki Teutan akaratából és a maga bosszúszomjas vágyaiból időnként farkastestet ölt? Vajon felmenti-e az, ha bevallja neki, egészen idáig maga sem tudott erről?

Vajon miként néz rá, ha megtudja, az ő karmai pusztították el a férjét, Mercatort?

Ostobaság lenne azt várni, hogy a szerelem ezt az akadályt is legyőzze? Vagy Ámor nyilai sem elég hegyesek már?

Miután Sevatus palotájának a kertjében áldozatot mutatott be Teutannak, és választ kapott rá, másként képzelte a bosszúját. Azt hitte, az éjszaka harcosaként - emberi módon - hajthatja végre a megtorlást. Arra nem is mert gondolni, hogy az istenség átváltoztatja. De jobb is így. A Farkaslidérc külsejére talán éppen azért volt szükség, hogy elkerülje a hibákat. A külső elválaszt - a különbség elrejt. Ez is Teutan bölcsességét példázza.

Kimászott az üregből. Mezítelen teste, mely az éj folyamán visszaváltozott emberivé, reszketett a korai tél hidegétől, de nem törődött vele. Elindult fölfelé a hegyoldalba, hogy valami ehetőt találjon. Gondolatai ösztönösek és sebesek voltak, akár egy valódi ragadozóé. Az estét viszont, amikor újra találkozhat a lánnyal, éppolyan türelmetlenül várta, mint egy szerelmes emberi lény.

 

II.

 

Axion már nem sírt. Könnyeivel együtt a tehetetlen düh is elapadt. A gyász lesújtó ereje mindent felégetett benne, amiért érdemes volt eddig élnie.

Az az átkozott... Ezerszer átkozott Decentus!

Aki csak kicsit is belelátott a család életének addigi alakulásába, rögtön sejtette, hogy mi történt valójában a Decentus-villában. Bármiféle mesét igyekeztek is elhinteni a praefectorium részéről Santina álnokságáról és a ház urának állítólagos hősiességéről, a hétköznapi szemlélők tisztában voltak az igazsággal.

Axiont sem ingatta meg egy cseppet sem az ellenséges hírverés. Tudta, hogy Santina - a legcsodálatosabb úrnő, akit ez a nyomorult föld a hátán hordott - csak azért pusztult el, mert Decentus, a ház ura így találta kényelmesnek. Csupán azért, mert vissza kívánta szerezni a házát feleség és leány nélkül.

Bármennyit is olvasott a Szent Iratokból, biztosra vette, saját kezével fojtaná meg Decentust, ha módja nyílna rá. Leperegne róla annak a csodálatos türelmű Cristhosnak az alázata, aki a világ Megváltójaként némán adta az életét. El is felejtené egy gyilkos pillanatra, hogy a lelkét már felajánlotta neki. Megtenné, még akkor is megtenné, ha a maga égi jutalmát kockáztatná vele.

De éppen ez adott vigaszt is végtelen fájdalmában. Ismerte annyira az írások szavait, hogy remélje, az Egyetlen Létező néha a körülmények ellenére is megjutalmazza a jókat. És volt-e jobb lény ezen a földön, mint a kedves, szenvedései ellenére is jóindulatú Santina? Ha valaki, hát ő biztosan kiérdemli az Egyetlen szeretetét.

És Teutan kegyeltje? Vajon tud-e már a tragédiáról Quercus?

Valamelyik rejtett sarokban álmodozhat a szerelméről, miközben az éjszakai találka után vágyódik. És mit sem tud arról, hogy a szerelme már csak egy kihűlt test; élettelen és lélek nélküli anyag.

A gondolattól újra megindult Axion könnyeinek árja. Fejét a kunyhóbéli asztalkára hajtva keserves zokogásban tört ki. A bánat lesújtotta, ezért nem vehette észre, hogy már nincs egyedül.

A titkon érkező Quercus nyugtalanul nézett körbe. A zokogás hangja és a szomorúság kézzelfogható sűrűsége gyanakvóvá tette. Lelke reszketni kezdett a mélységes balsejtelemtől.

Quercus rettegve térdelt le a görnyedt öregember elé.

-Beszélj már! - nógatta mind türelmetlenebbül Quercus. Levegőt sem bírt venni a félelemtől. - Mondd, hogy nem Santinával...

-      Meghalt... - hebegte az öreg. - Megölte... az az átkozott... Quercus olyan értedenül bámult Axion nyögdécselő ajkaira, mintha nem ismerné ezeket a szavakat. Magyarázatot várt, amely helyesbít és kijavítja a tévedést. Nem, nem! Santinának nem esett baja, Santinával semmi sem történt! Nem történhetett...

Axion végül abbahagyta a zokogást, és felnézett a férfira. Amikor találkozott a tekintetük a gyertya fényében, Quercus mindent kiolvashatott belőle. Összeroskadt, kínjában úgy hörgött, mint egy halálra sebzett vadállat, amely nem menekülhet a végső döfés elől.

Egy minutára rá kegyetlen düh váltotta fel a fájdalmát. Quercus arcát eltorzította a gyűlölet, amint felemelkedett Axion előtt. Vonásai és ráncai reszkettek.

- Decentus volt, ugye? Decentus tette?

- Igen - lihegte az öreg. - Ki más? Megfojtotta. Fenn, az anyja szobájában. De tudnod kell, fiam, hogy lelepleződtél előttük. Lesben állnak, hogy elfogjanak! Menekülj, az égre kérlek! Rejtőzz el! Feledd el a bosszút! Legalább egy időre!

- Feledjem el? - Quercus arcát eszelős düh torzította. A gyűlölet megszállottjává lett. - Azt kéred, hogy feledjem el, és mentsem az irhámat? Hogyan kérheted ezt, Axion?!

Topogó lábak zaja hallatszott a kert minden irányából. Axion kipillantott a nyíláson, aztán felugrott a helyéről, hogy menekülésre késztesse a barátját. A ház udvarát idegen katonák özönlötték el.

-      Fuss, amíg lehet, Quercus! Lesben álltak, mert tudták, hogy eljössz! A férfi erősen vívódott; bosszúért kiáltott a lelke. Mindenkivel végezni akart, aki az útjába kerül.

- Quercus, térj magadhoz! - Az öreg megragadta a vállát, hogy magához térítse. - Nem győzhetsz felettük! Szaladj! Fürge vagy, nem érhetnek utol! Hogyan bosszulod meg őt, ha ezek itt és most végeznek veled?

A férfi az utolsó mondatra magához tért. Igaz! Nem eshet fogságba, nem ölhetik meg! Szent küldetése van: megtorolni mindazt, amit ezek a férgek elkövettek.

Axion megragadta Quercus karját, hogy kifelé taszigassa, menekülésre késztesse. Ám döbbenten vette észre, hogy a keze már nem a barátja izmos karját fogja, hanem valami... durva szőrt, állatias prémet. A kedves arc vonalai szétfolytak és eltorzultak, mint amikor a tó vizében tükröződő ábrázatot hullámok kergetik szét. Egy emberszerű ragadozóarc meredt rá a kunyhó ajtajából.

Axion ijedten ugrott hátra.

- Tudtam, hogy te vagy ő! Óvjon Teutan, fiam!

A lény nem válaszolt, helyette kirontott a kunyhó mögül, és rávetette magát az első légiósra, aki az útjába került. Azonnal végzett vele. A leroskadt katona vörös foltot hagyott a havon.

A katonák megzavarodtak a váratlan támadástól. Az embergyűrű, amivel körülölelték Axion kunyhóját, felszakadozott. Az óriási rém könnyedén áthatolt rajta, és a kert fái közé menekült.

A fáklyát szorongató centurio vezényszavakat üvöltözött, hogy felrázza a katonáit. A terv nem sikerült. A rém négy lábon, megállíthatatlan sebességgel rohant a keleti kőfal felé.

A légiósok kivont gladiusokkal, dobásra kész dárdákkal, félkörívben igyekeztek bekeríteni a párafellegeket fújó lényt.

A katonák, bátorságot nyerve a vezényszavakból, a falhoz kényszerített rémre rohantak. A négy lábon toporgó lény azonban hirtelen felágaskodott, akár egy ember, aztán könnyedén felugrott a kerítésre. Olyan sebességgel mászott fel a mészkőrakáson, hogy a légiósok, megfeledkezve a támadásról, megrökönyödve bámulták a fáklyák fényében. Mire felocsúdtak a káprázatból, már csaknem átugrott a falon. Egyetlen katona hajította utána a dárdáját, bár nem volt biztos a találatban.

A centurio csak bámult maga elé, nem hitte el, amit látott. Lehetetlenség, gondolta magában, azonban a tapasztalt katona felülkerekedett benne.

A katonák elképedve, de engedelmesen végrehajtották a parancsot. Kis csoportokban szétszéledtek a környéken, hogy megkíséreljék elfogni a vadállatot. A centurio azonban nem igyekezett utánuk. Tisztában volt vele, mennyire felesleges vállalkozás.

- Kérlek, aedilis! Hakgass rám! Ez nem ember! Nem egy ember rontott közénk abból a kunyhóból! Ez egy... egy borzalmas démon volt!

- Borzalmas démon! Démon? - nevetett gúnyosan Pillio. - Katona, mondd meg, melyik évjáratú borból nyakaltál be ennyire, hogy képtelen vagy tisztán látni? Mert akkor olyat nem fogyasztok! Borzalmas démonok nincsenek. Legfeljebb nagyon is borzalmas gyilkosok! Megátalkodott gonosztevők vannak! Bosszúszomjas felkelők, lázadók vannak! Merénylők is vannak! Démonok nincsenek! Érdemtelen lettél a bizalmamra, centurio! - Ezzel a testőrségéhez fordult. - Tüntessétek el a szemem elől ezt a gyermeteg katonát! Valaki, akiben még van erő, hozza ide elém az öreget a kunyhóból!

Pillio gúnyos mosokyal várakozott, ahogy elétaszították az öreget a veremodújából. Amikor a ház bejáratáig értek vele, az egyik a hóba lökte.

Decentus közben előbújt a házból, és gyanakodva szemlélte a környéket. Pillio odaszólt neki:

- Ne félj, rokon! Már nincs itt. Csak ez az öregember maradt.

Ám a ház ura dühösen ráripakodott az idős szolgára, mintha benne látná minden baj forrását.

- Axion, volt közöd ahhoz, ami itt történt? Ismered azt, aki behatolt a házamba? Bűntársává lettél az ellenségemnek? Hiszen olyan régóta szolgálsz nálunk! Hogy tehettél ilyet?

Az öregember nem remélte, hogy túléli ezt a percet. Talán nem is akarta. Összeszedte minden dühét, és haragosan beleüvöltötte gazdája arcába:

- Te hogyan tehettél ilyet, átkozott ember?! Saját feleséged és nevelt lányod vére hulljon a fejedre! Azt hiszed, titokban maradhat, hogy a saját kezeddel ölted meg őket? Nem lesz többé egyetlen nyugodt perced sem az életben! Mert az, aki itt járt nálam, megtudta, hogy te gyilkoltad meg Santinát! Az a férfi szerette őt! Bosszút áll rajtad, Titus Purrius Decentus! A te életed már...

Axion térdelt ugyan, de a düh veszélyes ellenséggé növesztette Decentus szemében. A gazda nem tudta elviselni, hogy egy szolga ilyen fenyegető szavakat vág a fejéhez. Heves mozdulattal kirántotta az egyik testőr kardját a hüvelyéből. Vaktában döfött bele Axionba, ám a dühe nem csillapodott tőle. A térdelő szolga vádló szeme továbbra is az övébe mélyült. Nagy lendületet vett hát, és újra a mekkasába szúrta a gladiust.

Dermedten álltak a katonák, csak a holttest szívéből szivárgó vér terjengett a hóban.

Pillio nem szólt egy darabig, hanem odasétált a kivérző tetemhez. Ismerte Axiont; a maga fogalmai szerint megbízható, értékes szolgálónak tekintette. Halála megrázó volt, de nem gerjesztett érzelmeket benne. Inkább pazarlásnak tartotta, egy értékes, kitanult szolga eltékozlásának. Ez pedig mindenképpen bűnnel volt egyenértékű a szemében.

- Számíthatsz, nagybátyám. Persze hogy számíthatsz! Hiszen te is segítettél nekem. El sem tudod képzelni, mennyit.

Decentus értetlenül bámult az unokaöccsére. Nem tetszett ez a gúnyos hangvétel, rosszat sejtett.

Decentus szólni sem tudott a rettenettől. Hogy csaléteknek használják majd, s nap mint nap a halállal kell szembenéznie.