I. RÉSZ

 

A KÖLYÖK

I.

Kr. u. 134.

Hadrianus császár uralkodása alatt

Pannóniában, Aquincum közelében

 

A vadászok csendben fürkészték a néma erdőt. Mozdulatlanul figyeltek, mintha megállt volna az idő, és csak a cserkészés izgalma maradt volna. Minden ágroppanás, minden apró zörej árulkodó jelnek tűnhetett, ami megmutathatta, hol bujkál a nemes vad. Még a csatákhoz idomított lovakon is érződött a feszültség, nyugtalanul hegyezték a fülüket. Halkan fújtattak; a nyirkos rengeteg hidegében párapamacsok szálltak fel orrlyukaikból.

A vadászok hárman voltak; bár néhány lépésre mögöttük, a vízmosás szélén maroknyi kísérő is várakozott a testőrségükből. Beavatottak voltak ők, akik tudhattak uraik véres kedvteléséről. Tőlük soha nem szivároghatott ki, mit is keresnek időről időre itt, távol vízváros biztonságától, a vad rengetegben.

A három úr mindegyike könnyű bőrpáncélzatot viselt, amely megfelelt a bozótosban való harchoz. Ha nem is védett tökéletesen egy bárd csapásereje ellen, mozgékonyságot biztosított. De ők nem is számítottak heves ellenállásra. Egyszerű, tét nélküli győzelemre rendezkedtek be, ami inkább jelentett szórakozást, mint bármiféle veszélyt

A vadászok közül a legtekintélyesebb, egy fekete üstökű, megtermett középkorú férfi figyelmeztetően emelte fel a kezét. Hallott valamit a lombok közül. A másik kettő - egy szőke hajú, meg egy fiatal kora ellenére őszülő férfi - várakozóan rápillantott. Ugrásra készen figyelték a vízmosás széléről a fekete hajút és a rengeteget. Szorosan markolták rövid kardjaikat, és reménykedtek, hogy végre megindulhat a vadászat.

A fekete hajú intett a távolabb várakozóknak. Jelére négy fegyveres ügetett be a bozótosba, hogy felverje az erdő csendjét és kiugrassza a bokorból a rejtőzködő vadat.

A hajnali erdő úgy nyelte el a hajtókat, mint egy falánk szörnyeteg. Alig egy minutummal az eltűnésük után még nyomaikat is felzabálta a nyomasztó párát lihegő vadon.

A fekete hajú türelmetlenül várt a hajtók jelzésére, de az csak nem érkezett meg. Izgatott fintorral fordult két társa felé. Amazok cinikus grimasszal válaszoltak, és cseppet sem titkolták, hogy elegük van a tétlenségből. Szívük szerint kardélre hányták volna az egész erdőt a babonáival és rejtelmeivel együtt.

Ekkor végre visszhangzó kurjongatás törte meg a csendet. Nyomában menekülő lábak zöreje, ijedt hangok egyvelege töltötte be a rengeteget.

A nemes vad - mindegyik szövet- vagy bőrruhát viselő bennszülött - menekülni próbált, de gyorsan megértette, erre nincs sok esély. Kezdetleges fegyvereikkel szembefordultak a vadászokkal, hogy a puszta túlélésért harcoljanak.

A három uraság, akik nemegyszer láthatták az általuk űzöttek viselkedését, egymásra vigyorgott. A keserves ellenállás volt a legnagyobb örömük és portyáik méltó jutalma. Bevágtattak hát az ütközet forgatagába, hogy az élmény egyetlen pillanatáról se maradjanak le.

A képzett római katonacsapat nem sokat teketóriázott a zsákmánynak tekintett eraviscus bujkálókkal. A vérengzés gyors volt és mohó, hamarosan nem maradt senki, aki kielégíthette volna a harc iránti olthatatlan szenvedélyüket. A borostyánnal és aljnövényzettel borított sziklákon mindenütt vérző testek hevertek használhatatlan, ósdi fegyvereikkel körülvéve.

Egyik társa sem kért az italból, a fekete hajú ráadásul odavetette:

A szőke - Valerius Purrius Pillio - két korty között nevetve válaszolt:

Sevatus, a vezető megelégelte a várakozást. Magasba lendítette a kardját jeléül, hogy véget ért a rövid hajsza, és visszafordulhatnak a város irányába.

Míg mindenki a kölyök üldözésével volt elfoglalva, a haldoklók és halottak véres halmában egy aggastyán nehézkesen felemelte a fejét. Mély sebet kapott, de erő tekintetében magasan felette állt a többieknek. Szívósabb volt azoknál is, akik egykor a családját alkották, most pedig körülötte lehelték ki lelküket Róma szeszélyéből és kedvteléséből. Jól tudta, hogy okozhat még kellemetlen meglepetést a gyilkosoknak, de képtelen volt megosztani a figyelmét és az erejét az ellenség meg az elfogott unokája között. Nem akarta őt is elveszíteni, mint ahogyan a fiait. Lelkében összegyűjtötte az ősök ajándékát, a varázserőt, ami hosszú életében sohasem hagyta magára. Lehunyta a szemét, aztán minden erejével megpróbálta átruházni a fiúra.

De semmi sem történt.

A koszos kis kölyök rúgkapált és harapott, ebben semmi természetfelettit nem lehetett felfedezni. Egészen olyannak tűnt ő is, mint bárki más, akit akarata ellenére próbálnak megláncolni vagy elrabolni az övéitől. Az öreg elbizonytalanodott: vajon nem adhat az erejéből az unokájának? Nem mentheti meg? Nem akadályozhatja meg, hogy foglyul ejtse, megkínozza, vagy megölje Róma, ez a mohó szörnyeteg?

Csak egyet tehet: elmenekül, elbújik. Összeszedi magát, hogy később, megfelelő időben az unokája és a többi sebesült segítségére legyen. Bármennyire viszolygott is a lelke attól, hogy gyáván elkússzon a harc helyéről, ebben a helyzetben ez látszott a legésszerűbbnek.

Egyetlen pillanat híján sikerült a terve; csaknem elnyelte az erdő mélye. A fekete hajú vadász, Sevatus egyszerűen megérezte, hogy valaki menekülni akar a csatatérről. Mintha egykori legioparancsnoki érzékei megsúgták volna, éppen arra a pontra fordította a tekintetét, ahol az aggastyán kígyó módjára besiklott egy kidőlt tölgy korhadéka alá. Gondolkodás nélkül abba az irányba hajította véres kardját. A fegyver pörögve repülte át a távolságot, hogy végül tökéletes biztonsággal fúródjon bele az öregember hátába. Amaz megvonaglott a fájdalomtól, majd mozdulatlanná merevedett a mohos talajon.

A kölyköt eközben minden ellenkezése ellenére megkötözték és feldobták az egyik lóra, akár egy zsákot. Újabb tülekedés keletkezett; a bozótost felverte a csattogó paták és a lelkes kiáltások zaja. Abban a hitben, hogy a kölyök elfogásával véget ért a vadászat, és a katonák már nem törődnek a zsákmánnyal, újra menekülni próbált valaki a sziklák közötti hasadék felé. A vadászok egyetlen gyors lovasrohammal beérték, aztán leteperték azt a hosszú, fehér hajú, idősebb férfit, aki megkísérelte a szökést. Két karjánál megragadva maguk után vonszolták a földön a vezér elé. Sevatus kaján vigyorral méregette jó darabig, majd felmutatta hüvelykujját, jelezve, hogy életben kívánja hagyni az újabb játék erejéig.

- Hadd fusson! Adjunk neki szusszanásnyi időt, barátaim! – mondta. Gúnyolódó vadásztársai erre elengedték a rettegő szemű öreg karjait, aki kimerültségében összerogyott. A kíséretből ketten gyorsan talpra állították; az egyikük röhögve húzott rá a hátára kardja lapjával, futásra ösztönözve, akár egy igavonó barmot.

A bennszülött azonban nem szaladt el. Arca váratlanul megváltozott, átszellemült a gyűlölettől. Szembefordult velük, és érthetetlen szitkokat kezdett kiabálni egyre hangosabban és hangosabban. Végül még reszkető kezét is felemelte, mint aki a maga isteneihez fordul, hogy méltó megtorlást kérjen a gyilkosokra.

-      Ez megátkoz minket! - kiáltotta a harmadik, az ősz hajú vadász; s az arcán szörnyülködés tükröződött. Még mielőtt a vezér parancsot adott volna, az átkok erejétől szorongva elhajította pilumját. A légiós hajítódárda olyan erővel csapódott az áldozatba, hogy a hegye átszaladt a testén, és hátul vagy kétarasznyira kikandikált az eraviscus lapockája alatt.

Az öreg hátrazuhant a dárda lendületétől, de hörögve folytatta érthetetlen nyelvű mondókáját, mintha azon igyekezne, hogy be tudja fejezni, mielőtt a halál bezárja a száját. Az ősz hajú, fiatal római, akit a társai Igianusnak neveztek, kétségbeesetten meredt a haldoklóra. Lázas igyekezettel kivonta a kardját.

-      Nem hagyhatjuk, hogy megátkozzon minket! - üvöltötte újra, aztán rárontott az öreg bennszülöttre. Ijedelme átragadt a többi babonás katonára is. Mire odaért volna, már fél tucat dárda nyele meredezett a hanyatt fekvő öregember mellkasából. Az eraviscus kilehelte a lelkét, mielőtt átka végére ért volna.

Azt senki sem láthatta, hogy a holttestek között a másik aggastyán, akit a vezér kardja szegezett a földhöz, haláltusájában némán folytatja az átokszöveg mormolását.

A varázsló unokája kapálódzott a lovon, amint meghalni látta rokonait. Kétségbeesetten kereste szemével egyetlen reményét, nagyapját. Biztosra vette, hogy varázsereje segítségével legalább ő megmenekült, és hamarosan bosszút állhat az átkozott idegeneken. Gyűlölettel kiabálta maga is a szitkok áradatát a vadászok felé, de az ő átkaitól senki sem tartott. Nemigen vették emberszámba, még csak igazi, harcoshoz ülő trófeának sem tartották. Rabszolgának szánták valamelyik tiszti házba, talán latrinát sikálni, hiszen elég kicsi ahhoz, hogy beférjen a csatornába. Nem is törődtek vele tovább. Nem volt vesztenivalója: köteleit rángatva hangoskodott. Később, amikor elindult a csapat a gyalázatos helyszínről, kapálózása büntetéséül lelökték a földre, és a csuklójára kötött kötéllel vonszolták tovább. Visítozva próbált talpra állni a testét horzsoló sziklás talajon a veszélyes paták közelségében, így haladt el a tetemek mellett, akik valaha maroknyi családját jelentették. Bárhogy is figyelt a kínjai között, nem láthatta nagyapját. Ez újra csak reménnyel töltötte el: hátha marad egyetlenegy, aki elmenekült, aki segítséget nyújthat és bosszút állhat.

Az ég kegyes volt hozzá: semmit nem láthatott abból, hogy nagyapja, a varázsló a korhadt fatörzs árnyékában már elindult a végső nagy utazásra.

 

II.

 

Nyugtalan szendergése közben egy váratlan erő úgy rázta meg, mint apja egykoron őt, a rakoncátlan kölyköt. Fájt. Felijedt tőle. Elképzelni sem tudta, mi történik vele.

Szemei tágra meredtek, bár nem látott semmit. Csak érzékeivel tapasztalta meg, hogy az éj sötétjét fénynyaláb döfi át. Mélységes fájdalmat érzett, ahogy ez a napsugárból kovácsolt dárda belemélyedt és elterpeszkedett a lelkében. Mintha savat itattak volna vele, égette a belsejét az élmény, de mégsem érezte elviselhetetlennek a kínt. Ugyanakkor legbelül mintha valaki megnyugtatóan beszélt volna hozzá, mintha megsúgta volna, hogy a fény ereje, ami egy támadó farkas sebességével érkezett, a javát szolgálja, több lesz tőle. Egyre marta az érzés, ami mintha ezer gyökeret vert volna lelkében és szellemében, megacélozva gyermektestét a maga titokzatos erejével. Ereje, tudata egyre tágult, és már-már befogadni sem tudta a lelkébe áramló titokzatos erőt, aminek eredőjét képtelen volt felfogni. Valamilyen rácsba kapaszkodva teleszívta a tüdejét, hogy ne fulladjon meg ettől a lényébe hatoló valamitől. Aztán hirtelen elült a villogó színek kergetőzése; nem látott egyebet, mint az erdőt, ahol nemrég fogságba esett. Majd kisvártatva a fák takarásában egy korhadó fatörzset hozott elé a látomás. Egy karddal átütött test körvonalai bontakoztak ki a sötétből, amely e pillanatban lehelte ki lelkét. Úgy látta maga előtt nagyapját, aki hosszasan viaskodott a halállal, mintha nem is enyészet felé vándorolna, hanem az ő gyermeki lelkében teremtene új otthont. Ezzel egyszersmind a birtokában lévő tudást, a gyógyítás, a mágia, a varázslat titokzatos hatalmát is beleplántálná.

A fiút a hajnali hűvös térítette magához a látomásból. Még erősebben megmarkolta a rácsozatul szolgáló nádrudakat. Közéjük fúrta arcát, közben a kinti világba bámult. Lassan megnyugodott, gyors szívverése és a fuldoklás is elhagyta. A lelke azonban fájdalmasan epekedett a szabadság után. Odakinn lassan derengett, ő pedig a párába burkolózott környezetét kémlelte. Még kábult volt a vérző sérülések okozta lázrohamtól, ettől az érthetetlen, különös, megrázó jelenéstől, ami nagyapjával volt kapcsolatos. Első pillanatban azt sem tudta, hol van valójában, és nem értette, honnan ez az orrfacsaró bűz, ami körüllengi. Csak nagyon lassan kúsztak be elméjébe az utóbbi napok gyászos emlékképei: a váratlan támadás a völgy ellen, ahol rokonaival élt a falujukban. A tűz őrült tánca, ami belekapott zsúptetős sárkunyhóikba és még a termést is elemésztette. Lovasok, kiáltások, ütlegelés. Erőszak. Aztán menekülés az erdőbe, ahol napokig bujkáltak abban a reményben, hogy nem lesz üldözés. Végül mégis rájuk leltek. Rettenet, paták dühödt dobogása és vér, vér, vér mindenütt... Az embervadászok kegyetlenkedései, ahogy zsák módjára vonszolják a sziklás talajon, felsebezve egész testét. És legvégül ez az ocsmány börtön a folyópart közelében, ahová belökték. Valószínűleg disznókat tartottak itt, a szag meg a szétrágott nád erre engedett következtetni. Reszketett ettől a helytől, de legfőképpen az emlékelltől.

Vajon hányan élték túl a falubekell közül? Életben maradt-e bárki is rajta kívül, vagy mind az erdei mészárlás áldozatai lettek? Fiatalsága ellenére fel tudta fogni a halál fogalmát. Azt azonban képtelen volt megérteni, hogy miként eshet meg a földeken dolgozó szívós rokonaival vagy társaival, az erős vadászokkal, akik még a medvének is nekimentek az erdőben, hogy vérezve elvágódnak egy római csapástól, aztán nem mozdulnak többé. Hogy igazi, vérengző küzdelem nélkül adják meg magukat a halálnak. Megmagyarázni még nem tudta, mit is jelent a kilátástalan küzdelem, de a lelke mélyén valami nyomasztó hang azt súgta, bármelyik szikla és fa mögül rá is ez a végzet leselkedik majd.

Ketrecéből egy táborra látott, ahol a magáéhoz hasonló tömlöcök sorát vélte felfedezni a hajnal derengésében. A nyirkos párán át lovakat, domború páncélzatot viselő katonákat látott, és fegyvereket; hosszú, erős fegyvereket mindenütt. Nagyapja folyton a szellemekről, a titokzatosság és a mágia harci eszközéről mesélt, ami legyőzheti a láthatót. Most azonban rá kellett döbbennie, hogy amit az a drága öregember beszélt a kunyhó tüzénél vagy a szent tölgyligetben, nem biztos, hogy teljesen igaz. Ugyan mi győzheti le ezeket a páncélos, félelmetes idegen katonákat? Az ő egyszerű, nádból hajlított íja és azok a nyílvesszők, amelyeket maga farigcsált, aztán egy-egy bronzból vagy élesített csontból készült heggyel látott el? Szerette a nagyapját, hitt az erejében, de az ébredező katonai tábor láttán inába szállt a bátorsága.

Csak sejtései voltak arról, hol lehet a fogdája. Nagyapja meséiből tudta, hogy valamikor régen az egész nagy folyó és a kanyarulatában elterülő óriási hegység annak erdeivel és vadjaival mind az övék volt. Szabadon kószálhattak benne, vadászhattak és halászhattak, földet művelhettek a békés falvaik körül. Aztán eljött az idegen - az az elkergethetedlen szörny, amelyet Imperium Romanumnak neveztek - megszámlálhatatlan vasba öltözött katonájával. Elfoglalta a ligeteiket, szétszórta falvaikat, lerombolta oltáraikat. Áttelepítette a folyópartról az ősi településeiket, mert erődöt, katonai tábort akart ott építeni, ami még több vasvértezetet fogadhat. A kora ellenére a fiú már tisztán értette, mit is jelentett a felnőttek számára a szó: elveszteni szabadságukat.

Egyre csak a természet hívását hallotta, ahogy ellenállhatatlan erővel csábítja magához. Dühösen megrázta a nádat, de gyermeki ereje nem hetett kárt benne. Nem feszíthette szét börtöne rácsait.

Megint történt valami furcsa dolog. Ahogy a semmibe bámult, az erő, ami az imént belehatolt, most újra magával ragadta. A lelke lassan kiemelkedett a disznóólszagú fogságból, és felröppent a hegyek felé. Sólymokkal kergetőzött a kék égen, hallotta vijjogásukat, már-már értette is mondandójukat. Először a dombok ligetes erdőségét és a virágillatú rétek szőnyegét érte el. Hányszor gyűjtött errefelé nagyapjával gyógyító főzethez való növényeket! Hányszor leste meg itt a szarvasok nászát! Végül terebélyes, zöld bércek fölé ért, ahol elkapta és magával rántotta a hágókon átcsapó szél. A szabad szél, ami az otthon illatát sodorta magával.

Most érezte meg először, hogy amit lát, az nem kósza ábránd. Erős nyomással telepedett lelkére a látomás; hatalma volt és jelentősége. Pillanatnyilag még nem értette, de annyit már felfogott belőle, hogy valahonnan az ősök lelkéből szárnyal felé.

Egyszeriben arra is ráébredt, hová tart a lelke ilyen szédítő sebességgel. Látta maga előtt a szakadékot, ezt a mély barázdát az erdőség arcán, amely nemzetsége egykori kegyhelyét rejtette. Amikor lelke leereszkedett a meredek sziklafalak felé, szemernyit sem csodálkozott már. Körözött még néhányat a hasadéknál, aztán átsuhant egy szikla felett, és végül letette lábait a szent hely talajára.

Az Oltárszikla mellett találta magát. A fehér, függőleges fal előtt állt, amelynek tetejéről kúszónövények ereszkedtek éppolyan rakoncátlanul és kócosan, mint a falubeli lányok fésületlen fürtjei. Ez az a hely, ahol isteneiknek áldoznak, ajándékot hoznak a természet szellemeinek és őseik lelkének. Most pedig maga is idetért, ide hozta a látomása. Szólították, ide repítették a lelkét. Tudatán átszűrődött a megérzés, hogy valami végzetesen komoly oka van ennek az utazásnak.

Lelke felismerte a borostyánnal benőtt Oltársziklát, hallotta az ősök lelkének mormogását, mint búvópatak zörejét a víznyelőkben. Hirtelen nagyapja hangja ütötte meg a fülét, amint imát kántál, bár látni nem látta őt. Kezét az Oltárszikla embermagasságú tömbjéhez érintette, s azonnal el is kapta onnan: égető forróságot érzett. Tenyere lángolt, és ez a lelki tűz pillanatokon belül végigizzott egész lényén, ezen a tizenkét nyarat megélt, sovány kis testen. Hátrakapta fejét, mert az izzáson át megérezte, hogy valami nesztelenül közeledik felé.

Egy farkas közeledett felé az Oltársziklánál. Azonnal felismerte; ugyanaz a farkas volt, amelyik annyiszor felkereste álmaiban. A fiú előrenyújtotta izzó kezét, mire amaz lassan megindult felé...

Kemény ütés érte a fejét, ami a valóságból érkezett. A fiú nem ugrott hátra a rácstól, még mindig az álombeli farkast figyelte, ahogy közeledik felé. Ám lassan átszüremlettek az e világi fények a látomásán. Amikor teljesen kitisztult előtte a kép, a hang irányába fordult.

Egy őr állt előtte, őrjöngve a dühtől, kezében azzal a rövid nyelű lándzsával, amellyel ráütött.

 

A Viricipus nevű katona, akit lefokoztak és a fegyőrség alantas munkájára kárhoztattak, egyfolytában csak dühöngött. Most azonban egyenesen az őrület fojtogatta. Újabb büntetést róttak rá, amiért bortól mámorosan elaludt az őrszolgálatban. Valakin ki kellett tölteni a mérgét. Úgy gondolta, ez a csenevész fiú, ha nem is ellenfél, arra igazán jó, hogy alaposan helybenhagyja és minden indulatát kitöltse rajta. Senki sem fogja őt okolni, ha egy átkozott bennszülött fattyúval kevesebb marad.

Közelebb lépett az egykori disznókarámból átalakított börtön rácsaihoz, hogy megragadja a kölyök torkát. Kábultnak látta eddig, bár most mintha felocsúdott volna, mert mérhetetlen pimaszsággal bámult a szemébe. A katona mozdulata ösztönösen megakadt, ahogy ennek a vad gyűlöletnek a sugarait kiérezte. Soha nem tapasztalta még, hogy bárki, főként egy vézna kis rab ilyen megfélemlítő erővel tudjon nézni. Azok a szemek... azok a szemek... mintha nem is egy gyerek szemei lettek volna. Semmiképpen sem lehettek egy elfogott, megalázott őslakoséi...

A katona egy percig tanácstalanul állt a látvány előtt. Végül, bárdolatlan ember lévén, a durvaságban látta a dolog végső megoldását. Mélyen benyúlt a rácson, megakadályozva, hogy a kis ördög hátráljon és kicsússzon a kezei közül.

Ám a rab meg sem moccant - nyugodtan állt a rács mögött. A katona ettől még inkább felbőszült. Teljes karhosszal benyúlt a cellába. Akkor a fiú megmozdult, de olyan gyorsan, akár egy kígyó. Megragadta a férfi kezét, majd minden erejét összeszedve nekirántotta a rácsnak. Hirtelen szétfeszítette a nádat - olyan könnyedén, mintha fiatal szőlővenyigét hajtogatna. Behúzta az őr fejét a szétfeszített rácsok közé, majd újra elengedte. Aztán hátralépett, hogy gúnyos arccal megszemlélje a tettét.

A katona elképedve szitkozódott. Nem értette, miként kerülhetett egy szempillantás alatt a kölyök fogságába, ráadásul ilyen nevetséges módon. Biztos volt benne, ezért nemcsak újabb büntetést kap majd, de még az egész castrum is rajta fog röhögni. Teljes erőből rángatni kezdte a nádakat, hogy kiszabaduljon, mielőtt bárki észrevenné. De bárhogy is igyekezett, képtelen volt kihúzni fejét a szorításból. A fiú eközben hangosan felkacagott a gyűlölt ellenség kínján, ami még inkább szégyenre késztette az őrt. A fiú kölyökizmai könnyedén emelték fel a latyakos földről azt a jókora folyami kavicsot, amit ülőalkalmatosságként használt, majd a rácsok közé ékelt fej felé lendítette. A katona szitkai üvöltésre váltottak, ahogy látta a követ az arcához közeledni.

A kő lecsapott.

A zajongás abbamaradt, a katona elájult az ütéstől.

A fiú a vadak erejétől eltelve szétfeszítette a nádrudakat, és a résen át kiugrott a cellából. A farkas gyorsaságával szedte lábait a nagy víz partjáról az ellenkező irányba, a hegyek felé. Szövetségest talált a leereszkedő ködben, ami most elrejtette az őrök elől. Szabad volt, és olyan boldog, mint még sohasem. Pezsgett a vére, hogy ellenséggel küzdött - és győzött. Már-már elképzelte, hogy otthon, a családja meg a falu előtt eldicsekszik hőstettével. A nagy izgalomban szinte el is felejtette, hogy egyedül maradt. Nincs kinek mesélnie a tettéről. A szabadság bódító érzetét most a fájdalom váltotta fel, összeszikkadt lelkében az öröm. Már csak egyet akart: riadt vadként rohanni, rohanni, el innen...

Igyekezett kihasználni a hajnali ködöt, a bokrokat, a zugok sötétjét. Semmiképpen sem gondolt arra, hogy rajtaveszthet, vagy hogy a fenevad barlangjában nem sok esélye marad a menekülésre. A belső hang ott volt vele. Értésére adta, nincs egyedül: oltalmazó erő lett a társa, csak rejtőzködnie kell, küzdenie, és legfőképpen bíznia az ügyességében.

A nagyapja elbeszélései szerint a folyópartot őrzik a legjobban az idegenek, ezért az ellenkező irányba, a hegyek felé kell kijutnia. Sokszor figyelték az ormok biztonságos magaslatairól ezt a lapályt. Déd- és nagyapáik idejében itt állt a falujuk, mindaddig békében, míg Róma meg nem érkezett, és úgy nem döntött, hogy máshol építsenek új falvakat. Most ez az irdatlan helyőrség, idegenek házai - korszerű, dölyfös, nagy házak - emelkednek és szaporodnak az egykori kis településük romjain.

Fából tákolt barakkok sora állta útját. Őrök lakóhelye, raktár vagy éppen fegyveresek, rabszolgák szállása lehetett itt. De bármi is volt valójában, most fedezéket nyújthatott egy sáros kis bujkálónak, aki barakkról barakkra lopakodva igyekezett kijutni a terület túlsó végére. Hirtelen elfogytak a rejtekhelyek, és egyszer csak a ködbe burkolózott, álmatag táboron kívül találta magát.

Egy darabig bozótos rejtette, amely egy felnőttet kevésbé, őt azonban tökéletesen elfedett a kíváncsi szemek elől. Itt meglapult, kifújta magát. Remélte, hogy hamarosan felszáll annyira a köd, hogy képes lesz tájékozódni. A bágyasztó, szürke párapamacsok azonban ragaszkodóan hevertek végig a talajon: úgy tűnt, jó ideig nem is tágítanak onnan. Meg kellett kockáztatnia, hogy előbújik a rejtekhelyéről és folytatja a menekülést.

A tejfehér ködben nem látott tisztán, de úgy sejtette, építmények vannak előtte. Talán egy utca. A tompa hangokból arra következtetett, hogy emberek is járnak rajta, de nem hallotta kard és páncél csörgését. Biztosan beért a helyőrséget körülvevő utcák és házak közé. Ez lehet a katonaváros, ahogy nagyapjától hallotta.

Itt biztosan kisebb az esély, hogy megállítják. Odaért egy sziklákból összehordott sánchoz, amely talán a nagy folyó áradásától védett, talán az ellenségtől. Vagy csak úgy otthagyták, amikor az utat készítették a betolakodók. Átkapaszkodott rajta és elindult a házak között kanyargó úton. Sokat hallott arról, hogy a hódítók rabszolgákat tartanak, akár gyerekellet is, különféle feladatokra. Legfeljebb benne is egy ilyen kis szolgát látnak majd az utcán járkáló emberek.

Körülötte, a hajnal szürkeségében álmos, törődött arcok meredtek maguk elé. Nem néztek rá a járókelők, mintha a merészség és a kíváncsiság természetes érzetétől is megfosztották volna őket. Dolgukra igyekvő rabszolgák voltak.

Egy kunyhó mellett vitt az útja, előtte öreg férfi görnyedt és szőtteseket akasztott ócska állványokra. Ő sem nézett rá, csak nehézkesen kirakta portékáját, hogy lássák majd az arra járók, és vásároljanak néhány fityingért.

A fiú visszahőkölt a látványtól. Valamit újra megértett, ha szavakba nem is tudta volna önteni: megérezte a szolgaság fanyar ízét. Keserű érzések gyűltek a szájába. A véreit látta, egykori szabad bennszülötteket, akik réges-régen elfeledték, milyen illata van a szabad erdőnek és mezőnek. Akik meghunyászkodva szőnek ruhát, kovácsolnak fegyvert vagy ócska veremkunyhóikban kenyeret sütnek az idegeneknek. Az ellenségnek.

Borzongva tiltakozott. Nem! Ő senkinek sem akar megvetett rabszolgaként engedelmeskedni! Nem kér a könyöradományokból, a megalkuvásból! Egyszerre megértette azt is, hogy nincs vesztenivalója, hiszen úgyis megölik, ha elfogják. Legalább szabadon halhat meg! Bátrabb és erősebb lett ettől a gondolattól.

A reggeli homályon át riadót harsogott egy kürt. A fiú nem ismerhette a jelentését, de a belső sugallat arra intette, hogy felfedezték a szökését. Hamarosan katonák zúdulhatnak a nyomába - nincs kegyelem, ha valamelyik utoléri. Beszaladt egy mellékutcán, de itt elhagyta a szerencséje. Zsákutcába került! Elképzelni sem tudta, miként fog megmenekülni.

Egy pék műhelye előtt találta magát. Megcsapta orrát a friss kenyér bódító ikata, görcsbe rándult a gyomra az éhségtől. A kőből rakott, takaros épület mellett, amelynek a nyomába sem érhettek az iménti viskók, egy kordé állt. Egy férfi illatozó kenyereket rakott bele. Nem vette észre, hogy a kölyök csendben meglapul, hogy őt figyelje. Egyedül a kivénhedett, kövér ló nyihogott, de azt is csak úgy unalmában. Megértette, hogy egy gyerek, még ha menekül is, nem jelenthet fenyegetést, így csendben várta tovább, hogy megteljen a szekér.

A fiú kivárta, míg a férfi bemegy egy újabb kosárért. Elég közel kuporgott hozzá, hogy jól kivegye az arcvonásait. Eraviscus volt ő is, vére és rokona talán, a belső hang mégis óvatosságra intette. Nem bízhat meg senkiben. Főleg olyanokban nem, akik lelküket eladva engedelmesen szolgálják a hódítókat. Meggyűlölte a férfit, amiért terjedelmes, új, római készítésű házban él, ráadásul kenyeret szállít az ekenségnek. Annak azonban megörült, hogy a sors ilyen jó lehetőséget kínált a szökéséhez.

Amikor a férfi eltűnt a műhely ajtajában, ahonnan a sült kenyér illatával együtt a forróság is kicsapott, a szökevény odaszaladt a szekérhez. Bebújt a kerekell közé, aztán jól megkapaszkodott a deszkák alatt. Vézna testét beerőszakolta a tengelyekhez, és csak remélte, hogy nem veszi észre senki.

- Indulok a városba, fiam! - hallatszott ekkor a ház ajtaján át. - Két kosár kenyérért jön nemsokára Sevatus úr szolgája. Jól süsd meg, nehogy fintorogjon a lakomán!

A bujkáló nem értette a férfi szavait, de sikerült a hangsúlyból felfogni a lényeget. Biztosan búcsúzik valakitől odabenn, gondolta, ezért aztán még jobban összehúzta magát a rejtekhelyen.

Kis idő múlva a szekér alól két toporgó, szőrös lábat látott térdtől lefelé, ami valamilyen fura, zárt bőrsaruban végződött. Aztán a lábak eltűntek, és a szekér megingott. Felült a bakra, gondolta a fiú. Megnyugodott, hogy a pék nem fogott gyanút. Meghallotta azt a nógató hangot is, amit maga sem értett, és nem is kedvelte a hangzását. Hogyha ló lenne, gondolta magában, ő biztosan nem indulna el erre a „hőőőre". Ez az állat, ahogyan a környék népei is, feladta szabadságvágyát, engedelmesen nekiveselkedett a húzásnak. Belefeküdt az igába, hogy szolgáljon. A fiú megvetette, de annak azért örült, hogy végre megindult a szabadság felé.

Jó helyet talált ugyan magának a keréktengelyek felett, ám a lelkét is kirázta a kőből rakott út. Bár legalább biztonságban van, gondolta. Emberek és szekerek haladtak el mellette egyre sűrűbben, de senki nem fedezte fel. Míg eljutottak a város déli kapujáig, kétszer is hallotta a kürt hangját, igaz, csak távolról. Nagyon remélte, hogy a katonák nem egy kenyérszállító kordét akarnak feltartóztatni, hogy átvizsgálják.

Egy helyen lassított a szekér és gyérült a forgalom is. Talán jó ötletnek tűnt volna most leugrani, mielőtt a kőfallal körülvett város kapuján átérnek. Fészkelődve próbált kimászni a tengely és a kordé deszkái közül, csakhogy nem sikerült kiszabadítania a testét olyan gyorsan, ahogy szerette volna.

Elkésett. Mielőtt kicsúszhatott volna, újra meglódult a ló, és sebesen a közeli nagykapu felé poroszkált. Mire a fiú feleszmélt, a szállítmánnyal együtt a városfalon belül találta magát.

A kordé végigzötykölődött azon a széles úton, amit annyiszor lesett meg a hegytetőről. Ac-lnc, jutott eszébe a terület neve a maga nyelvén. A Bő Vizű Hely, ahol az ősei egykori faluja állt, mielőtt Róma szétkergette békés lakosait. És ahol most a pöffeszkedő hódítók építkezései, csatornái, útjai és települései helyezkednek, közéjük ékelve pedig a meghunyászkodó eraviscusok odúi. És biztosan itt van az a szörny is, amit annyiszor bámult meg odafentről. Vastag ezüstzsinórnak tetszett a távolból, ahogy a kavics méretű házak fehérlő sokasága között nyílegyenesen haladt északról dél felé. Mintha egy óriási százlábú megkövesedett maradványa heverne hosszan, átnyújtózva a településen, le egészen a katonavárosig. Sok-sok időn át szörnyülködve nézte a hegyekből ezt az ezernyi pilléren nyugvó kő csúszómászót, míg nagyapja végre elmagyarázta, hogy mit is lát. Amikor megértette, mi célt szolgál ez az irdatlanul hosszú szerkezet, a félelem helyébe ámulat lépett. Bármennyire gyűlölte is az idegeneket, kénytelen volt csodálni a leleményt, ami létrehozta remekművüket.

Aquaductus, ismételgette a szót, ami még nagyapja szájából is idegenül csengett. Így nevezték a rómaiak a településük legszükségszerűbb alkotását, a vízvezetéket, amely északról, a hegyek lábától szállította a friss ivóvizet a városok házaiba, fürdőibe.

Most itt van maga is, annak a csodálatos dolognak a közelében. Nem láthatta a szekér aljáról, de tudta, hogy nem lehet messze tőle. Talán megadatik, hogy egyszer megnézze és megérintse a köveit.

Elhaladó lábak tömegét vehette szemügyre a zötyögő kordé alól; többnyire viseltes, széttaposott sarukba bújtatott férfiak és asszonyok lábait. Szolgák lehettek ezek is. Ebben a korai időpontban csak ők járhattak a piacok nyüzsgésében. Erről a megalázó szolgálatról is sokat mesélt a nagyapja.

Négy loncsos láb is a szeme elé került, majd kisvártatva bekandikált a szekér alá egy kíváncsi kutya. A fiú egészen addig nem zavartatta magát miatta, amíg a rosszmájú eb eszelős ugatásba és vicsorgásba nem kezdett. Semmiképpen sem tágított a szekér aljától. Végül valaki - nyilván gazdája - ingerülten rákiáltott, amitől a kutya abbahagyta a csaholást majd elkullogott. Szerencsére senki sem vette komolyan a jelzéseit.

A kordé megállt a főutcán. A fiú a szekér alól tisztán hallotta a kenyérre várakozók örömteli üdvözlését.

- Asszonyok, csak sorban! - kiáltott nyersen a pékmester. - Menjetek a boltba, oda hoztam az árut. Nem vagyok én kofa! Nem árulok utcán kenyeret!

Néhányan zúgolódtak, némelyek viszont tréfás megjegyzéseket tettek arra, hogy mit is kellene növesztenie a férfinak, hogy hasonlítson egy kofára. Vagy mitől kellene megfosztatnia, ha egyáltalán rendelkezik azzal... A fiú mit sem értett a szavakból, de valahol a tudata mélyén megvilágosodott; megértette e kétértelmű és sikamlós tréfálkozás lényegét. Amint a zajongók csoportja a főutcai üzletsor legnagyobb boltja, a pékség felé vette az irányt, óvatosan kikandikált a kerekell közül.

Végre-valahára sikerült kiszabadítania magát a keresztrúd szorításából, és lejjebb ereszkedett, hogy többet lásson az utcából. A fejétől nem messze a kivénhedt ló közönyösen vizelt a kövezetre. A szúrós húgyszag betakarta a fiú arcát, alig kapott levegőt. Nem óvatoskodott tovább; lehuppant a szekér alatt az utcakőre, és megpróbált eltűnni.

A korai időpont ellenére népes áradat ténfergett mindenfelé. Kézművesek kordéi, iparosok szekerei tolongtak a széles úton, akik holmijukat akarták értékesíteni a piacolás óráiban. Nap mint nap abban reménykedhettek, hogy minden elkel, amit az éjszaka olyan szorgos kézzel készítettek. A fiú fanyar képpel bámulta őket. Ez lenne a római fejlődés, amiről a nagyapja annyit mesélt?

A vásárlók hada puttonyszerű alkalmatosságokkal járta a boltokat, és szemfülesen vadászott a kívánt árukra. A puttonyok ilyenkor gyorsan megteltek - a szolgák a vállukra vették, ha megtömve túl nehéznek bizonyult.

A fiú több vásárlócsoportra is felfigyelt, miközben igyekezett levegőnek tűnni. Egy ideig szemmel követett egy ötfős társaságot, melynek élén egy kövér asszony hangoskodott és dirigált. Pálcájával rámutatott a húskereskedő egyes portékáira, mire a hentes leemelte a helyéről a halakat vagy a megkopasztott csirkéket. A kövér asszony odanyújtotta a fizetséget, átvette az árut, majd továbbadta az egyik szolgának a csoportból. Ezután egy következő elárusítóhelyhez sétált át, a keleti édességek üzletéhez, ahol egy barna bőrű, csalafinta mosolyú férfi ácsorgott, s nyájas rábeszéléssel igyekezett túladni nyalánkságain. A testes nő hagyta rábeszélni magát. Néhány minuta múltán a megvásárolt holmik egy másik szolgához kerültek, aki begyömöszölte a saját zsákjába. A harmadik helyen, ahol a vásárlási tétel főzőolajból, illatszerekből állt, egy következő fiú kapta hátára a csomagot. Mindeközben a kövér asszony mindent megdézsmált, de egyetlen tollpihét sem volt hajlandó cipelni. A kis szökevény előtt egyszeriben világossá vált, mit is jelent a jómód, és akik rendelkeznek vele, miféle előjogokat élvezhetnek. Nem tetszett neki. Még nagyobb elszántsággal igyekezett vissza a kapu felé, hogy kijusson ebből a kusza, értheteden világból, hogy végre a hegyek tiszta illatát szívhassa.

Valahogy kitisztult előtte a látóhatár; eltűntek a népek, a fecsegő, vásárolgató, nyüzsgő áradat. Maga sem értette, hogyan, de egyszeriben ott találta magát azzal a csodával szemben, ami annyira lenyűgözte.

Az Aquaductus boltíves pillérei mint a szörnyeteg ormótlan lábai tapostak rá az utca kövezetére. A fiú megrökönyödve vette észre, hogy e kőlábak között lehetett csak a keresztutcákon közlekedni. Újra hatalmába kerítette az emlék: egykoron a hegyről figyelte, ahogy a kelő nap éles fénye kápráztatja a fehér sziklákból rakott pilléreket, amelyen a vízvezeték nyugodott. Hirtelen elöntötte az öröm, hogy a sorsa elhozta ide: láthatja közelről, a saját szemével. Hiszen ha akarná, talán meg is foghatná a végtelen szörnyeteget. De most mégsem merte megtenni. Félt, hogy felriasztja álmából ezt az óriási hüllőt

Harsány kiáltás hallatszott mögötte.

- Tolvaj! Szutykos kis tolvaj! - Egy elhízott alakot látott az út túloldalán rikácsolni. Az illető éppen átszaladt a vízvezeték egyik boltíve alatt, hogy a nyomába eredjen. A fiú hirtelen észhez tért. Észrevették! Menekülnie kell!

Futásnak eredt a sétálgatók, bámészkodók között. A kövér alakról patakzott az izzadság, amit abba a teste köré tekert vászonpalástba törölt, amit tógának neveztek. A nagyapja mesélte, hogy minden komolyabb napon ezt kanyarítják maguk köré a hódítók vagy azok a talpnyalók - ahogy a saját vérei is -, akik már rómainak érzik magukat.

Az elhízott férfi keményen tartotta magát, mint aki úgy véli, tisztes dolog tolvajt fogni Aquincum utcáján. A fiú nem hitte, hogy ez az alak sokáig versenyezhet vele. Ennek bizonyításaképpen olyan sebességre váltott, amilyet mindeddig sohasem tételezett fel önmagáról. Talán Teutan erejét bírja? Talán a Farkasok Szellemé egyengeti útját?

Néhányan a nyomába eredtek, ám a lélekszakasztó rohanás meghozta a maga eredményét: mindenki jócskán lemaradt mögötte. Gyorsan odaért egy kereszteződéshez, ahol az utcák a szélrózsa minden irányában folytatódtak. Találomra elindult a hegyek felé közelítő keskeny járaton. Hamar kiderült, hogy rosszul választott.

Az utca, amelyen egyre beljebb menekült, kijárat nélküli sikátorrá keskenyült; nem vezetett sehová. Meredek kőfal zárta le a végét. Újabb kiáltás harsant, a fiú pedig összerezzent a hang közelségétől. Gondolkodás nélkül nekiszaladt a terméskőből rakott falnak, és ameddig csak bírt, felszökkent rá. Megkapaszkodott egy-egy kiálló sziklában, aztán feljebb húzta magát, majd újabb fogódzót keresett. Szempillantás alatt olyan magasra kúszott fel, ami még egy felnőttnek is komoly kihívást jelentett volna. Ő azonban megszokta már ezt; hegyek szédítő ormai közt, szirtekre mászva megannyiszor orozta el így a sasok tojásait. Könnyedén elérte a hatembernyi magasságú fal tetejét, aztán átlendült a peremén.

 

III.

 

Mintha egy teljesen más világ kezdődött volna a falakon túl. Nehéz fenyőillattól, a hideg ellenére is színes virágoktól pompázó kert tárult elé. A lombokon keresztül még egy csillogó vizű szökőkutat is megpillantott a nagy fehér ház előtt. Szíve hevesebben kalimpált a szépségektől, ugyanakkor egy józanabb hang is megszólalt a lelkében: vigyázat, az ellenség legbelső területére hatolt! Egy magánházba! Egy városi villába!

Gondolkodás nélkül leereszkedett a fal túloldalán. Az örökzöldek árnyékában vakmerően megközelítette a szökőkutat körbeölelő terebélyes épületet. Kígyóügyességgel siklott a bokrok között - senki sem vehette észre.

Ámulva meresztette a szemét. Soha nem hitte volna, hogy ilyen közel kerülhet az átkozott ellenséghez; hogy közelről láthatja birtokát, kincseit, gazdagságát. Bizonyára valami célja van ezzel az isteneinek, gondolta, miközben tovább bámészkodott. Gyermeki lénye és természetes érzéke a szépség iránt most el is feledtette vele, hogy e szemrevaló dolgok mind azoknak a tulajdona, akik elpusztították a nagyapját és egész rokonságát. Akik e karcsú kerti szobrokat, színes bútorokat és a ház különböző kellékeit birtokolják, gyalázatos fogságba ejtették a népét.

Jó ideig kushadt a rejtekén; a szürke reggelből fényes dél lett már, mikor mozgás támadt a ház körül. Néhány ember jelent meg a kertben, köztük két kimért uraság. A szolgákat nem volt nehéz megkülönböztetnie, hiszen lélektelenül hajbókoltak. Rá sem mertek nézni a két, fehér lebernyegbe öltözött, rövidre vágott hajú, puhány mozdulatokkal járkáló úrra. Ez utóbbiak közönyösen elhelyezkedtek a szökőkút melletti pamlagokon, és úgy bámultak a semmibe, mintha rajtuk kívül teremtett lélek sem lézengene a kertben. Hamarosan egy karcsú termetű szolgálólány érkezett kezében csikogó réztálcával, rajta fényes, kettős fülű rézkupákkal. Meghajolva nyújtotta oda az italokat a két heverésző uraság közül először a fiatalabbiknak, majd a másiknak, az ősz hajú férfinak. A fiú éles szeme nem hagyta figyelmen kívül, hogy a lány szemlesütve kínálja a tálcán hozott italt, a két férfi pedig úgyszintén rá sem néz. Mintha csak a levegőből repült volna oda az a két serleg. Ezt látva keserű dühvel újra megesküdött magának: inkább meghal, minthogy úgy élje le az életét, mint ezek... ezek a lélektelen szolgák, akiket még csak észre sem vesznek.

Váratlanul egy súlyos marok szorította a földre. Még magának sem merte bevallani, hogy úgy megijedt, mint életében eddig soha. A kéz a hátára hengerítette, majd jó erősen betapasztotta a száját. A fiú ettől nemhogy kiabálni, de még levegőt venni is képtelen volt.

A férfi, aki leteperte, hosszú, szürkés hajat hordott, amit hátul, a tarkóján összefogott egy vászondarabbal. A fiú túlságosan sokszor leste ki az ellenséget ahhoz, hogy tudja, ez nem római viselet. Ahogy a mogyoróbokor árnyai között, a félhomályban összevillant a tekintetük, azonnal megértette, hogy egy szolga fogta el, ráadásul ez a férfi a vére, maga is eraviscus. Nem volt már fiatal; abból a nemzetségből származhatott, amely a békesség érdekében mindent elfogadott a délről jött, csillogó fegyvert fitogtató ekenségtől. A szíve nem sok jót várt ettől a „testvértől".

A fiú megijedt ettől, még ha nem is várt könyörületet. Minden erejét összeszedte, hogy valahogy kiszabaduljon a szorításból, de tehetetlen volt, az idős férfi túl erősen markolta.

A férfi még erősebben préselte a földhöz a szikár kis testet. Jobbjával megragadta övébe rejtett tőrét. Nem emelte magasra, tudta, nem kell igazán erőt kifejtenie ahhoz, hogy egy ilyen csenevészt átüssön vele.

A fiú megértette, nem győzhet a szolga erejével szemben, és itt, az ellenség kertjének bokrai között véget érhet rövidke élete. Összeszorította fogait, úgy várta a halált. Valahol a lelkében egy apró hang még helyeselt is: miért is élne tovább, ha az egész családja és faluja odaveszett?

Ám nem jött a döfés. Ehelyett a fölé terebélyesedő, termetes alak - mintha valami fura erő meglökte volna - hátrazuhant és kiejtette a kezéből a kést. Két tenyerét szeme elé kapta, és úgy vinnyogott, mintha szörnyet látott volna. Egy pillanat alatt a félelmetes ellenség riadt kutyává vált, ijedten nyüszítve egy fiúcska lábánál. Jó időbe beletelt, míg el merte venni kezét az arca elől. A szája megvonaglott, megnyílt, de szó nem szökött ki rajta, csak valami értelmetlen nyögés.

A férfi elhátrált tőle. Valójában semmit sem tudott mondani, hiszen maga sem fogta fel az imént történteket, de kétségtelenül látomást látott, olyat, ami minden porcikájából kiűzte a vért. Ez a vízió határozott útmutatással látta el: ha ennek a gyermeknek baja esik, azzal minden istenség haragját kivívja maga ellen!

A szolga tudata még nem formálódott át annyira, hogy elfeledje az ősi istenek erejét. Létezésük és jelenlétük példáját látva most feléledt benne mindaz, amit atyáitól hallott. Egy pillanat elég volt, hogy emlékezzen. Róma megfélemlítő ereje úgy szakadt le róla, mint egy elnyűtt köntös, hogy helyére ősi szövetként a régi szellemek iránti vágy boruljon.

A vékony hang, ami a fiú torkán kijött, éles ellentétét mutatta annak a következetességnek, ami a szavai értelméből kicsengett. Ez mélységesen megindította a szolgát. Belőle hiányzott a kemény állhatatosság, mint ahogy az ősök iránti örök elkötelezettség is. De úgy gondolta, most talán saját jó szellemei tanítják, hogy miként találhat vissza az útra. A vezető pedig nem más, mint egy fiúcska. Egy gyermek.

Talán a látomás miatti heves mozdulat okozta, de felfigyeltek rájuk a ház felől. Két izmos testőr rabszolga csörtetett át a park füvén.

Az Axionnak nevezett szolga nem kívánt vitába elegyedni sem ezzel a két fiatal őrrel, sem urával. Tapasztalatból tudta, bármi is a dolog eredője, nincs okosabb, törvényesebb és feddhetetlenebb egy rómainál. Aki alulmarad, az mindig csak bennszülött vagy idegen lehet. Így hát itt csak a hazugság vagy a cselvetés segíthet.

A testőrök - akiket senki nem emelt Axion fölé, a fegyvereik és a beosztásuk folytán mégis fölényben érezték magukat - némán meredtek rájuk. Hol az öreg szolga, hol az értetlen képű fiú tekintetét vizslatták. Végül az egyik a maga fennhéjázó módján elvigyorodott.

Ezzel Axion felemelte a fiút a földről. Faképnél hagyva az őröket magával vonszolta a szökőkúthoz. Ahogy megközelítették a két uraságot, a fiú figyelme elkalandozott. A tekintete korántsem a nemes férfiakra, sokkal inkább az életteli, zubogó szökőkútra terelődött. Boldoggá tette a víz fékezhetetlen erejének látványa.

Amikor megálltak a kikövezett pihenőn, ahol egy idősebb és egy valamivel fiatalabb férfi heverészett a félig ágynak, félig ülőkének tűnő alkalmatosságon bort kortyolva, a fiú egy kósza pillantást vetett rájuk, de nem látta értelmét, hogy felcserélje velük a szökőkút látványát. A szolga alázatos hangját hallva azonban figyelme visszatért a társasághoz. Nem érthette a szavakat, de valahol a zsigerei mélyén érezte, hogy furcsa erők szabadultak el az imént, és egyedül ennek köszönhető, hogy a szolga, aki először meg akarta ölni, most mindenáron a védelmére kel.

- Jó Decentus uram, nemes gazdám... - Axion hajbókolva előrelépett az idősebbik férfi felé. - Ne haragudj, hogy megzavarom a beszélgetésedet a nemes Mercator úrral! Bocsáss meg azért, ami az imént történt a bokrok között! Tudom, hogy jó atyádnak a szobra áll ott, és elsőre tiszteletlenségnek tűnik, hogy éppen ott hangoskodtunk a rokonommal, ezzel a fiúcskával. Tudod, ő lett volna a meglepetésem számodra. Az ajándékom! Jó szolgálót kívántam faragni belőle, aki ezt a házat dicséri majd. De nem akartam idő előtt szólni róla. Úgy gondoltam, ha érdemtelen arra, hogy hű szolgád legyen, titkon elbocsátom. Meghalt a legfiatalabb testvérem, az ő gyermeke, de immáron az enyém. Légy kegyes egy újdonsült apához, aki nem kis terhet vett a nyakába...

A nemes urak fanyar arccal hallgatták az alázatoskodó előadást, és fintorogva nevettek össze. Végül az idősebbik atyáskodva odavágta:

- Jól van, Axion. Te mindig engedelmes emberem voltál. Neked is kell egy kis izgalom az életben! Miért éppen te maradnál ki belőle? A gyermeknevelés nem könnyű feladat. Bár a sorsod igazán irigylésre méltó! Kotnyeles hitves nélkül végezheted! - Gúnyos nevetést hallatott.

A fiatalabbik, Publius Nazarus Mercator, a testőrség talán legifjabb tagja vele hahotázott, aztán bortól kótyagosan még megtoldotta az élcelődést:

-      Sziszifuszi törekvés lenne, ha még egy asszonnyal a hátadon vinnéd véghez e dicső feladatot, jó Axion. Így azonban, hidd el, túlontúl egyszerű! Olyannyira, hogy biztosan sok patrícius uraság cserélne veled. Talán lenne jelentkező a közelben is.

Majdnem megpukkadtak a röhögéstől, mint egy túltöltött kecskebőr tömlő. Aztán Decentus előrebökött:

-      De látom, kicsit megviselt a kölyök. Tele van horzsolással, a ruhája is elszakadt. Ennyire meg kellett leckéztetned?

-      Ó, ez az oktalan fiú mindig megkísérti a szerencséjét. A sziklák között mászik, mint egy ostoba kecske. És kis híján pórul is jár néha. Ahogyan ma is.

-      No, jól van, Axion! Menj, és élvezd az apák feladatait! Aztán szólj, ha nem boldogulsz! Majd segítünk.

Kábult jókedvvel felé nevettek, aztán újra koccintottak, majd Decentus úr könnyed kézmozdulattal útjára bocsátotta a szolgát.

A fiú csak fél füllel figyelt a beszélgetés gunyoros hangjaira. A szavakat nem érette, a társalgás dallamát és az üzenetét azonban sikerült felfognia. Egyre világosabban kezdte érezni az emberek, rangok egymás közti viszonyát. Máris meggyűlölte ezt a két urat, de nemigen tartotta többre a szolgát sem. Minthogy nem szerzett még tapasztalatot a városi túlélésben Róma fennhatósága alatt, gyűlölte nyilvános és szégyentelen talpnyalásáért. Figyelmét inkább ennél sokkal érdemesebb dolgok felé fordította: a szerteröppenő vízcseppeket leste a kút felett, ahogy a reggeli napfényben csillognak, mint millió apró hegyi kristály. Már attól felengedett benne minden feszültség, hogy szemével követhette kecses ívüket a csőből fel a szabadba, majd visszahullva az óriási, kerek márványtálba. Még akkor is a szikrázó cseppek útját követte, amikor Axion megragadta a kezét, hogy minden igyekezetével elrángassa a szeszélyes uraságok színe elől.

 

IV.

 

A fiú lassan tért magához az álomból a kunyhó priccsén. Felébredve is jól emlékezett rá: egy öregembert látott, aki magasztos tartással egy tárgyat nyújt felé. Az aggastyán a nagyapja volt, de azt a valamit a kezében nem tudta felismerni. Annyit mindenesetre megértett, hogy az álom jelentése szerint nagyon értékes ez a titokzatos ajándék. Mindezt nagyapja sokatmondó mosolygásából szűrte ki. Az áhítatból, ami belőle sugárzott. Tovatűntek a régi képek, ő pedig letörölte szégyellt könnyeit, melyek drága elődje arca láttán buggyantak ki a szeméből. Lassan ráeszmélt, hol ébredt fel. Ez nem a biztonságos falujuk vagy a zamatos illatú vadon volt. Nem a szedertől, málnától és megszámlálhatatlan más finomságtól roskadozó édenkert. Csupán egy füstszagú kunyhó, körülötte furcsaságok, érthetetlenségek. És mindenütt ellenség.